Language of document : ECLI:EU:C:2017:175

PAOLO MENGOZZI

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2017. március 7.(1)

C589/15. P. sz. ügy

Alexios Anagnostakis

kontra

Európai Bizottság

„Fellebbezés – »One million signatures for ’a Europe of solidarity’« (Egymillió aláírás a szolidáris Európáért) elnevezésű polgári kezdeményezés, amely felszólítja az Európai Bizottságot, hogy nyújtson be jogalkotási javaslatot a szükségállapot elvének szabályozására – Nyilvántartásba vétel iránti kérelem – Bizottság általi megtagadás – Indokolási kötelezettség – EUMSZ 122. cikk – EUMSZ 136. cikk”






I –    Bevezetés

1.        Alexios Anagnostakis a jelen fellebbezéssel az Európai Unió Törvényszéke 2015. szeptember 30‑i Anagnostakis kontra Bizottság ítélet(2) (a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri, amely ítélettel a Törvényszék elutasította a fellebbezőnek az „Egymillió aláírás a szolidáris Európáért” európai polgári kezdeményezés nyilvántartásba vétele iránti kérelmet elutasító, 2012. szeptember 6‑i C(2012) 6289 final bizottsági határozat (a továbbiakban: vitatott határozat) megsemmisítésére irányuló keresetét.

2.        Ez az ügy első ízben ad alkalmat a Bíróságnak arra, hogy megvizsgálja a polgári kezdeményezéssel kapcsolatos jogi szabályozást. A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett, és az EUSZ 11. cikk (4) bekezdésben szabályozott polgári kezdeményezéshez való jog lehetővé teszi, hogy „[l]egalább egymillió uniós polgár, akik egyben a tagállamok egy jelentős számának állampolgárai, kezdeményez[hesse], hogy az Európai Bizottság – hatáskörén belül – terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben [ezen] polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására van szükség”. Az európai részvételi demokrácia alapvető eszközéről van szó, amelynek megvalósítása kényes lehet. Egyfelől ugyanis, ha az cél, hogy a polgárok aktív szerepet kapjanak az uniós jog kialakításában, ügyelni kell arra, hogy ezt a kezdeményezéshez való jogot ne szorítsák a nem uniós jogi szakértők által teljesítendő túl szigorú vagy túl bonyolult – és végső soron érthetetlen – formai vagy tartalmi követelmények közé, másfelől nem hagyható figyelmen kívül, hogy az Unió jogrendje a hatáskör‑átruházás elve és az EUSZ 11. cikk (4) bekezdésben bevezetni szándékozott részvételi demokrácia elve alapján működik, így ez a jogrend csak ezen korlátok betartásával működhet.

3.        Az EUMSZ 24. cikk (1) bekezdése előírásainak megfelelően a polgári kezdeményezésről szóló, 2011. február 16‑i 211/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet(3) határozza meg az európai polgári kezdeményezés benyújtásának feltételeit. (2) preambulumbekezdése megállapítja, hogy a „polgári kezdeményezésre alkalmazandó eljárásoknak és feltételeknek világosnak, egyszerűnek, felhasználóbarátnak és a polgári kezdeményezés jellegével arányosnak kell lenniük annak érdekében, hogy bátorítsák a polgárok részvételét és elérhetőbbé tegyék az Uniót. Továbbá észszerű egyensúlyt kell teremteniük a jogok és kötelezettségek között”. Az alább következő okfejtésekben ezt az egyensúlyt fogom keresni.

4.        Az európai polgári kezdeményezés a következőképpen van meghatározva: „a Bizottsághoz benyújtott kezdeményezés, amelyben felkérik […], hogy hatáskörén belül terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtása céljából uniós jogi aktusra van szükség, és amelyet a tagállamok legalább egynegyedéből származó, egymillió jogosult aláíró támogat”(4). Az eljárás a következő: az aláírásgyűjtés megkezdése előtt a szervezők, vagyis azok, akiktől a javasolt európai polgári kezdeményezés indul, egy sor információ benyújtásával(5) kötelesek kérni az említett javaslatnak a Bizottság online nyilvántartásába történő felvételét.(6) A Bizottságnak két hónapja van arra, hogy megvizsgálja a javaslatot, azt nyilvántartási számmal lássa el, és tájékoztassa a szervezőket. A nyilvántartásba vétel indítja el az aláírásgyűjtés folyamatát.(7) E gyűjtés valamennyi feltételének teljesülését és annak ellenőrzését követően(8) nyújthatják be a szervezők az európai polgári kezdeményezést.(9) A Bizottság ezt közzéteszi, és fogadja a szervezőket.(10) Mindenekelőtt, három hónapon belül „közleményben foglalja össze a polgári kezdeményezésről alkotott jogi és politikai következtetéseit, az esetlegesen megtenni kívánt lépéseit, és ezek okait, illetve ha nem kíván lépéseket tenni, ennek okait”(11).

5.        A nyilvántartásba vétel az aláírásgyűjtést megelőző alapvető eljárási követelmény, amely tehát szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a Bizottság ténylegesen jóváhagyja az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatot. A 211/2011 rendelet 4. cikkének (2) bekezdése sorolja fel azokat a feltételeket, amelyeknek teljesülniük kell az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat bizottsági nyilvántartásba vételéhez. E feltételek között az említett rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontja előírja, hogy ez a javaslat nem eshet „nyilvánvalóan a Bizottság azon hatáskörén kívül, hogy a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra irányuló javaslatot nyújtson be”.

6.        Ez a rendelkezés áll a jelen fellebbezés középpontjában. A 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontja, amely alapján a Bizottság megtagadhatja az európai polgári kezdeményezés nyilvántartásba vételét, valódi szűrőként áll a Bizottság rendelkezésére. Véleményem szerint ezt a feltételt nem lehet túl tágan értelmezni, mivel ez utóbbi a lényegétől foszthatja meg az európai polgári kezdeményezéshez való jogot, amelynek jelentőségét a fentiekben kiemeltem.(12) Mivel erre a megfontolásra épül a teljes további elemzés, emlékeztetnem kell arra is, hogy a Bíróság korlátozott szerepet tölt be a fellebbezés keretében, és hogy egy adott problémával kapcsolatos állásfoglalásai nagymértékben az előtte előadott érvektől függnek.

7.        E tekintetben meg kell állapítani, hogy a jelen fellebbezés talán nem rendelkezik mindazokkal az előírt jellemzőkkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a Bíróság az európai polgári kezdeményezéssel kapcsolatos jogi szabályozás pontosabb meghatározása érdekében elvégezhesse az elvárt pontosításokat, mivel a teljes iratanyag elolvasása után még mindig nehéz pontos elképzelést kialakítani arról, hogy a fellebbező az általa kezdeményezni kívánt európai keresettel pontosan mit kívánt elérni.(13)

II – A jogvita előzményei, a Törvényszék előtti eljárás és a megtámadott ítélet

8.        2012. július 13‑án a fellebbező európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatot nyújtott be a Bizottságnak, amelynek címe: „Egymillió aláírás a szolidáris Európáért” volt. E javaslat arra irányult, hogy az uniós jog keretében szabályozzák a „szükségállapot elvét, amely szerint, ha valamely állam pénzügyi és politikai fennállása veszélybe kerül valamely szégyenletes adósság visszafizetése miatt, ezen adósság megfizetésének megtagadása szükséges és igazolt”(14). Így az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat az elfogadása jogalapjaként a „gazdaság‑ és monetáris politikára (EUMSZ 119–EUMSZ 144. cikk)” utalt.

9.        A Bizottság, miután emlékeztetett a 211/2011 rendelet 4. cikkének (2) bekezdésére, és megvizsgálta az EUM‑Szerződésnek az európai polgári kezdeményezésben hivatkozott rendelkezéseit, különösen az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdését, valamint „minden egyéb lehetséges jogalapot”(15), 2012. szeptember 6‑án megtagadta az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nyilvántartásba vételét, abból az okból, hogy az nyilvánvalóan nem tartozott azon hatáskörébe, amely alapján a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására irányuló javaslatot terjeszthet elő.

10.      2012. október 11‑én a fellebbező keresetlevelével a vitatott határozat megsemmisítése iránti keresetet indított a Törvényszék előtt. A kereset egyetlen jogalapja annak megállapítására irányult, hogy a Bizottság megsértette a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontját. E tekintetben azt állította, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslata értelmében a Bizottság az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdés, az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdés és az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdés b) pontja, valamint a nemzetközi jog szabályai alapján javaslatot tehetett volna jogi aktus elfogadására.

11.      A Törvényszék a megtámadott ítéletben – miután hivatalból felhozta az egyedi határozatok megindokolására irányuló kötelezettségre vonatkozó jogalapot – megvizsgálta a fellebbező által az egyetlen jogalapjában kifejtett egyes kifogásokat, majd elutasította a keresetet, és a fellebbezőt kötelezte a költségek megtérítésére.

III – A Bíróság előtti eljárás és a felek kérelmei

12.      2015. november 30‑án a fellebbező fellebbezést nyújtott be a megtámadott ítélettel szemben. A. Anagnostakis kérelmében azt kéri a Bíróságtól, hogy adjon helyt a jelen fellebbezésnek, a megtámadott ítéletet teljes egészében helyezze hatályon kívül, semmisítse meg a vitatott határozatot, kötelezze a Bizottságot az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslata nyilvántartásba vételére és valamennyi szükséges jogi intézkedés megtételére, valamint a Bizottságot kötelezze az eljárás költségeinek viselésére. A. Anagnostakis válaszában fenntartotta a kérelmeit.

13.      Válaszbeadványában a Bizottság azt kérte a Bíróságtól, hogy a fellebbezést mint részben elfogadhatatlant és részben megalapozatlant utasítsa el, másodlagosan a fellebbezés egészét mint megalapozatlant utasítsa el, és a fellebbezőt kötelezze a költségek viselésére. A Bizottság viszonválaszában fenntartotta a kérelmeit.

14.      A felek meghallgatására a 2016. december 13‑i tárgyaláson került sor.

IV – Jogi elemzés

15.      Jóllehet a fellebbezés négy jogalapra épül, én két jogalap köré csoportosítom a fellebbezést. Az első jogalap a vitatott határozat indokolása elégséges jellegének értékelésével kapcsolatos téves jogalkalmazásra vonatkozik; a második az indokolás megalapozottságának vizsgálata és a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdése b) pontjának alkalmazása során elkövetett téves jogalkalmazásra vonatkozik. E második jogalap első kifogása az EUMSZ 122. cikk megsértésén, a második kifogása az EUMSZ 136. cikk megsértésén, végül a harmadik kifogás a nemzetközi jog szabályainak megsértésén alapul.

A –    Az első, a vitatott határozat indokolása elégséges jellegének értékelésével kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított jogalapról

1.      A megtámadott ítélet

16.      A megtámadott ítélet 29. és az azt követő pontjaiban a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság eleget tett indokolási kötelezettségének, amely egyébként a jogi aktus jellegétől és elfogadásának hátterétől függ. A Törvényszék abból indult ki, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nem volt egyértelmű és pontos a Bizottság azon hatásköre jogalapjának azonosítását illetően, hogy uniós jogi aktusra irányuló javaslatot nyújtson be, többek között amiatt, hogy az említett javaslat megelégedett azzal, hogy együttesen hivatkozott a Szerződés huszonhat cikkére. A fellebbező csupán a megsemmisítés iránti keresetében jelölte meg a Bizottság hatáskörének jogalapjaként konkrétan az EUMSZ 122. és EUMSZ 136. cikket. A Törvényszék tehát úgy határozott, hogy „[e]nnélfogva nem lehet a Bizottságnak felróni, hogy a [vitatott] határozatban nem elemezte részletesen az EUM‑Szerződésnek az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatban együttesen hivatkozott különböző rendelkezéseit, és hogy annak megállapítására szorítkozott, hogy az említett rendelkezések nem relevánsak, mindamellett megvizsgálva ez utóbbiak közül azt, amelyik a legkevésbé tűnt számára irrelevánsnak, emellett kifejtve azon okokat, amelyek miatt e rendelkezés nem szolgálhatott jogalapul”(16). Ennélfogva a Törvényszék arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott határozat az elfogadásának körülményeire vonatkozóan elegendő indokolást tartalmaz, mivel a fellebbező megismerhette azokat az indokokat, amelyek miatt az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatának nyilvántartásba vétele elutasításra került, és az uniós bíróság ezeket az indokokat vizsgálni tudta.

2.      A felek érvelésének összefoglalása

17.      A fellebbező azt állítja, hogy sem a vitatott határozatban a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontjára való puszta utalás, sem pedig az EUMSZ 119‑EUMSZ 144. cikk e határozat által hivatkozott vizsgálata nem elegendő ahhoz, hogy a megkövetelt mértékben egyértelmű és részletes indokolásnak minősüljön, amikor a Bizottság hatáskörének nyilvánvaló hiányára hivatkozik. A Bizottság hatáskörének nyilvánvaló hiányát a körülmények nem indokolhatják. Épp ellenkezőleg, azon jogi háttér összetett jellege, amelynek az európai polgári kezdeményezés részévé kíván válni, szükségessé teszi, hogy az uniós bíróság megkövetelje az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatok nyilvántartásba vételét elutasító határozatok részletes és egyedi indokolását. A vitatott határozat csupán az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének magyarázatát tartalmazza, valamint egyetlen általános hivatkozást az EUMSZ 119‑EUMSZ 144. cikkre. Márpedig a Törvényszék teljességgel figyelmen kívül hagyta ezt a szempontot az indokolás elégtelen jellegéről folytatott vita során. Ráadásul tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy egy jogi aktus indokolása az említett aktus jellegétől és összefüggéseitől függ, mivel az EUMSZ 296. cikk egyáltalán nem hivatkozik ilyen összefüggésre. A fellebbező emellett vitatja, hogy lett volna bármilyen jele annak, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nem volt egyértelmű és pontos. Mindenesetre a gazdasági és monetáris unió összefüggései összetettek, és nem állt rendelkezésre olyan ítélkezési gyakorlat, amely az európai polgári kezdeményezésre vonatkozó javaslat benyújtásának időpontjában útmutatást adhatott volna a polgárok számára az e témával összefüggő javaslataikkal kapcsolatban. Az ezen unióra vonatkozó rendelkezések jelentése és értelmezése eltérő. A fellebbező példaként az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközt és az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmust említi, mivel mindkettő alapja az EUMSZ 122. cikk. A rendelkezések egyszerű megismétlése nem elegendő ahhoz, hogy az az EUMSZ 296. cikk és a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontja tekintetében elegendő indokolásnak minősüljön.

18.      A Bizottság úgy véli, hogy a Törvényszék érvelése mentes a téves jogalkalmazástól. Nevezetesen helyesen állapította meg, hogy a vitatott határozat elegendő indokolást tartalmazott, mivel a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontjára vonatkozott, és kifejtette azokat az okokat, amelyek miatt az EUMSZ 119‑EUMSZ 144. cikkén, különösen az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésén nem alapulhat a szükségállapot elvének elfogadása. A Törvényszék helyesen alkalmazta az állandó ítélkezési gyakorlatot, amely szerint az indokolást a jogi aktus jellege és összefüggései alapján kell értékelni. A Bizottság többek között azt hangsúlyozza, hogy az európai polgári kezdeményezés arra szorítkozott, hogy egy listát közölt a relevánsnak vélt rendelkezésekről, valamint hogy a fellebbező nem tett erőfeszítést annak érdekében, hogy pontosabban és indokolással ellátva meghatározza a Bizottság esetleges fellépésének jogalapját. A Bizottság egyébként emlékeztet arra, hogy a vitatott határozatban a saját kezdeményezésére elemezte részletesebben az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdését, amelyet a legkevésbé kétséges rendelkezésnek tekintett. A Bizottság előadja, hogy nem elvárható tőle, hogy nem létező elméleti érvelésre válaszoljon, noha a fellebbezőnek technikailag lehetősége volt a pontosításra és magyarázat adására. Az uniós jog rendelkezéseinek nem egyértelmű és bonyolult jellege nem kérdőjelezheti meg azt a megállapítást, mely szerint a Bizottság nem rendelkezett objektív és nyilvánvaló hatáskörrel arra, hogy helyt adjon az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatnak. Végül a fellebbező nem arra hivatkozott, hogy a Törvényszék esetlegesen hibásan értékelte a vitatott határozatban szereplő indokolás elégséges jellegét, hanem e határozat indokolásának megalapozottságát kifogásolta. Következésképpen az általa előadott érvelés nem vizsgálható a fellebbezés azon jogalapjának keretében, amely a Bizottság határozatában szereplő indokolás elégséges jellegének a Törvényszék általi értékelésére vonatkozik. A Bizottság kéri e jogalap mint megalapozatlan elutasítását.

3.      Elemzés

19.      Az indokolási kötelezettség az elsődleges jogban, az EUMSZ 296. cikkben szerepel, a végrehajtásáról az európai polgári kezdeményezéssel összefüggésben pedig a 211/2011 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének második albekezdése(17) rendelkezik.

20.      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a sérelmet okozó jogi aktus indokolására vonatkozó kötelezettségnek, amely a védelemhez való jog tiszteletben tartására vonatkozó elvből következik, a célja egyrészt az érintettnek elegendő tájékoztatás nyújtása annak eldöntéséhez, hogy a jogi aktus megalapozott‑e, vagy hogy tartalmaz‑e esetleg az érvényességének vitatását uniós bíróság előtt lehetővé tévő valamilyen hibát, másrészt pedig annak lehetővé tétele, hogy az uniós bíróság felülvizsgálhassa e jogi aktus jogszerűségét. Az EUMSZ 296. cikk által megkövetelt indokolásnak a szóban forgó jogi aktus jellegéhez és elfogadásának körülményeihez kell igazodnia.(18) Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire,(19) így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére és a címzettek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem követelmény, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza,(20) minthogy az indokolás megfelelőségét nemcsak a szövegére, hanem a körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére figyelemmel is meg kell vizsgálni. Így egy aktus indokolása megfelelő, ha az érintett előtt ismert olyan összefüggésben hozzák meg, amely lehetővé teszi számára az említett aktus elfogadása indokainak megértését.

21.      Egy olyan megszilárdult ítélkezési gyakorlatról van szó, amely körvonalazta az indokolási kötelezettséget. Márpedig megállapítom, hogy a Törvényszék ezeket az alapelveket újból megerősítette a megtámadott ítéletnek az e kötelezettség esetleges megszegésére alapított – hivatalból felhozott – jogalappal foglalkozó részében.(21)

22.      Ezen általános megfontolásokat követően a Törvényszék kiemelte az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatok nyilvántartásba vételének megtagadásáról szóló határozatok indokolási kötelezettsége tiszteletben tartásának fontosságát, tekintettel arra, hogy az ilyen határozatok olyan jellegűek, amelyek „a polgárok polgári kezdeményezés benyújtásához való […]jogának magát a hatékonyságát érinti[k]”(22). Következésképpen, a Törvényszék szerint „egyértelműen” fel kell tüntetni az okokat.(23) A támogatás, amelyet az európai polgári kezdeményezés intézményének az Unió demokratikus működéséhez kell nyújtania, rosszul párosul ugyanis a Bizottságot ezzel összefüggésben megillető döntéshozatali jogkör önkényes gyakorlásával.

23.      A Törvényszék ezt követően emlékeztetett a vitatott határozat tartalmára, majd megállapította, hogy ez utóbbi a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontján alapul, és kifejezetten megjegyezte azt is, hogy a Bizottság szerint sem az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatban hivatkozott, az Unió gazdaság‑ és monetáris politikájára vonatkozó rendelkezések,(24) sem bármely egyéb jogalap, mint amilyen az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdése, nem képezheti e javaslat megfelelő jogalapját.(25) A Törvényszék a Bizottság elutasító határozatában így szolgáltatott indokolást az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat tartalmával is összefüggésbe hozta. Ezáltal a kontextushoz igazította az indokolási kötelezettségre vonatkozó értékelését. Így rámutatott, hogy némi bizonytalanság áll fenn az említett javaslattal kapcsolatosan, többek között amiatt, hogy az csak az EUMSZ 119‑EUMSZ 144. cikkre hivatkozik, minden magyarázat nélkül.(26)

24.      Meggyőződésem, hogy a 211/2011 rendelet az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatok nyilvántartásba vételében kulcsfontosságú szerepet ruház a Bizottságra, valamint – az európai polgári kezdeményezés intézményének célját figyelembe véve – a Bizottságnak a nyilvántartásba vételt megtagadó határozataiban komoly tájékoztató feladatot kell ellátnia, hiszen az ilyen javaslatoknak nem feltétlenül valamennyi kezdeményezője kiváló szakértője az uniós jognak. Ugyanakkor nem hiszem, hogy indokolt volna, amint azt a fellebbező szeretné, olyan indokolási kötelezettséget róni a Bizottságra, amely megköveteli, hogy kifejtse annak indokait, amely miatt a Szerződések egyik rendelkezése alapján sem hozható meg az uniós jogi aktus, legalábbis abban az esetben, ha a kezdeti pontatlanságot – amelyre korábban már rámutattam,(27) és amely a fellebbezési eljárás során továbbra is fennáll(28) – az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat kezdeményezői idézték elő. Ez ugyanis ahhoz vezetne, hogy ez utóbbi intézmény, az ítélkezési gyakorlatban megállapítottakkal ellentétben, köteles lenne valamennyi „jelentőséggel bíró” jogkérdésre kitérni, köztük azokra is, amelyekkel az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat szerzői esetleg nem is akartak foglalkozni, noha a tényleges kérdés az elemzés e szakaszában csupán csak annyi, hogy a határozat címzettje megérthette‑e a kérelme megtagadásának indokait. Márpedig véleményem szerint a vitatott határozatból teljesen egyértelműen kiderül, hogy a Bizottság azért tagadta meg az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nyilvántartásba vételét, mert úgy ítélte meg, hogy ez nyilvánvalóan nem tartozik a hatáskörébe.

25.      Ilyen feltételek mellett a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a jelen ügy körülményei között nincs szó az indokolási kötelezettség megsértéséről. Nem helyes tehát – ahogy a fellebbező azt állítja – előadni, hogy ez a szempont figyelmen kívül maradt az indokolás elégséges jellegéről folytatott vita során, holott a Törvényszék éppen azt vizsgálta meg, hogy a Bizottság által a vitatott határozatában megjelölt indokok elegendőek voltak‑e ahhoz, hogy a fellebbező megértse a megtagadás indokait, és adott esetben e határozat vizsgálatát kérje az uniós bíróságtól.

26.      Ezenkívül a fellebbező cáfolja, hogy okozati összefüggés áll fenn az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat állítólagos pontatlansága és a Bizottságot terhelő indokolási kötelezettség terjedelme között. Ugyanakkor ez a bizonytalanság a bíró által az indokolási kötelezettség tiszteletben tartásának értékelése során figyelembe veendő körülmények részét képezi, mivel befolyással van arra, hogy a Bizottság képes‑e megfelelően értelmezni és elemezni az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat okait és következményeit az esetleges fellépése jogalapjának meghatározása érdekében.

27.      Végül az indokolási kötelezettség tiszteletben tartásának felülvizsgálatát, amely a jelen esetben annak vizsgálatára irányul, hogy a Bizottság által a vitatott határozatban közölt tájékoztatás elegendő volt‑e ahhoz, hogy a fellebbező megismerje azokat az indokokat, amelyek alapján ezen intézmény megtagadta az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nyilvántartásba vételét, külön kell választani az indokolás megalapozottságának vizsgálatától, amely a vitatott határozat érdemi jogszerűségének,(29) vagyis az indokok érvényességének vizsgálatából áll.(30) Ebből következik, hogy az indokolás hiányára vagy elégtelenségére alapított jogalap keretében irrelevánsak az indokolás megalapozottságát azon az alapon vitató kifogások és érvek, hogy – az Unió gazdasági és monetáris politikájára vonatkozó rendelkezések értelmezésének nehézségeire tekintettel – az európai polgári kezdeményezésre vonatkozó javaslat nem esik nyilvánvalóan a Bizottság hatáskörén kívül. Még ha abból a feltételezésből is indulunk ki, hogy a vitatott határozat a Szerződésnek az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatban hivatkozott rendelkezéseinek helytelen értelmezésén alapul, egy ilyen hiba nem jelenti az EUMSZ 296. cikk és a 211/2011 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének második albekezdése szerinti indokolási kötelezettség megsértését. Ezeket a kifogásokat tehát, amelyek a Szerződésnek a szükségállapot elvének szabályozására irányuló uniós fellépés alapjául szolgáló rendelkezései téves értelmezésén alapulnak, a következő jogalap keretében vizsgálom.(31)

28.      A fent említett okokból az első jogalapot, mint megalapozatlant, el kell utasítani.

B –    A második, az indokolás megalapozottságának felülvizsgálatával kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított jogalapról

29.      A fellebbező szerint a Törvényszék tévesen állapította meg, hogy a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontjában megállapított feltétel – vagyis az, amely előírja, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nem eshet nyilvánvalóan a Bizottság hatáskörén kívül – nem teljesült, mivel a Törvényszék tévesen értelmezte az EUMSZ 122. cikket és az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének b) pontját, valamint a nemzetközi jog szabályait.

30.      Annak vizsgálata érdekében, hogy a Törvényszék megfelelően értékelte‑e a vitatott határozat indokolásának megalapozottságát, figyelembe kell venni az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat célját, amely – amint az az említett javaslatból kiderül – abból áll, hogy szabályozzák a „szükségállapot elvét, amely szerint, ha valamely állam pénzügyi és politikai fennállása veszélybe kerül valamely szégyenletes adósság visszafizetése miatt, ezen adósság megfizetésének megtagadása szükséges és igazolt”. Az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nyilvántartásba vétele iránti kérelem elbírálása időpontjában egyedül ez a leírás és az EUMSZ 119–EUMSZ 144. cikkre történő utalás állt a Bizottság rendelkezésére.

31.      Másrészt a fellebbezésből kiderül, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat csak az államadósság „szégyenletes” részére irányul, tehát nincs szó az adósság teljes és egyoldalú eltörléséről.(32) A szükségállapot szabályozásának lehetővé kellene tennie egy tagállam szégyenletes adósságának eltörlését,(33) vagyis a megfizetésének megtagadását más tagállamokkal és az Unióval szemben egyaránt.(34) Az eljárás alkalmazására a tagállamok megállapodása szerint kerül sor, ha az adósság megfizetése e tagállamok egyikének gazdasági és politikai helyzetét fenyegeti.(35) A javaslat nem léphet az Unió monetáris szuverenitása vagy a tagállamok költségvetési és gazdasági szuverenitása helyébe. Nincs szó továbbá finanszírozási mechanizmusról sem.(36) A szükségállapot elve szabályozásának csak annyi a feladata, hogy a tagállamok közötti szolidaritás jegyében lehetővé tegye a súlyos nehézségekkel küzdő tagállam egyoldalú fellépését.(37) A továbbiakban a fellebbező azt állítja, hogy egy ilyen elv elfogadása nemcsak az euróövezetbe tartozókat, hanem valamennyi tagállamot érinti, nem terjed ki a gazdasági stabilitásra, és lehetővé teszi a megfelelő időben történő fellépést. Végül a szükségállapotra történő hivatkozás lehetőségének feltételeire a Bizottság tehet javaslatot.(38) Szükségállapotot csak szigorú feltételek mellett, az erre feljogosított tagállam kezdeményezhet.(39) Ezután az Unió hagyja jóvá a szükségállapot bejelentését, és az érintett tagállam jogosulttá válik az adósságai kifizetésének ideiglenes felfüggesztésére.(40)Mielőtt a tagállam igénybe vehetné ezt az eljárást, az Uniónak előzetesen jóvá kell hagynia a szöveget.(41) A szükségállapot elve kizárólag egy tagállamnak az Unió felé fennálló adósságára terjed ki.(42) A fellebbező ezen is túllépve arra hivatkozik, hogy a szükségállapot elvének elfogadása lehetővé teszi a súlyos nehézségekkel küzdő tagállamok számára, hogy ideiglenesen felfüggesszékvalamennyi adósságuk a kifizetését annak érdekében, hogy gazdaságpolitikájukat a növekedésre összpontosíthassák.(43) A fellebbező az „adósság elengedéséről” is beszél.(44)

1.      Az EUMSZ 122. cikk értelmezésével kapcsolatos téves jogalkalmazáson alapuló kifogásról

a)      A megtámadott ítélet

32.      A megtámadott ítélet 41–43. pontjában a Törvényszék emlékeztetett arra, hogy a Bíróság a Pringle ítéletben(45) úgy határozott, hogy az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdése nem minősül megfelelő jogalapnak ahhoz, hogy az Unió a súlyos problémákkal küzdő tagállamokat finanszírozási mechanizmus bevezetésével pénzügyi támogatásban részesítse. A Törvényszék ezt követően rámutat, hogy az e cikken alapuló intézkedéseknek a szolidaritáson és a tagállamok közötti támogatáson kell alapulniuk, és emiatt ez a cikk nem minősülhet megfelelő jogalapnak ahhoz, hogy az uniós jog keretében elfogadják a szükségállapot elvét, amely alapján valamely tagállam egyoldalúan úgy dönthetne, hogy az adósságát részben vagy egészben nem fizeti vissza, mivel súlyos nehézségekkel szembesül.

33.      Egyebekben a Törvényszék a 47–50. pontban emlékeztet arra, hogy a Bíróság szintén a Pringle ítéletben(46) úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdése lehetővé teszi az Uniónak azt, hogy bizonyos körülmények között ad hoc pénzügyi támogatást nyújtson valamely tagállamnak, ugyanakkor nem igazolhatja a fellebbező által óhajtott, adósságot megszüntető mechanizmus jogszabályba való foglalását, már csak az ilyen mechanizmus általános és állandó jellege okán sem. A Törvényszék arra is emlékeztetett, hogy az EUMSZ 122. cikk kizárólagos tárgya az Unió, nem pedig a tagállamok által nyújtott pénzügyi támogatás. Márpedig a szükségállapot elvének elfogadása – a Törvényszék szerint – nem kizárólag a tagállamnak az Unió felé fennálló adósságára vonatkozna, hanem az említett államnak más jogi személyekkel, természetes személyekkel, közjogi vagy magánszemélyekkel kötött szerződésekből származó adósságaira is, amely helyzetet az EUMSZ 122. cikk nyilvánvalóan nem szabályoz. A Törvényszék ebből arra következtetett, hogy a szükségállapot elvének elfogadása nyilvánvalóan nem tartozik azon pénzügyi támogatási intézkedések közé, amelyeket az Európai Unió Tanácsa az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdése alapján meghozhat.

b)      A felek érvelésének összefoglalása

34.      A fellebbező lényegében négy érvet sorol fel.

35.      Elsőként kifogásolja, hogy a Törvényszék elszigetelten értelmezte az EUMSZ 122. cikket, noha ezt a rendelkezést az EUMSZ 119–EUMSZ 126. cikkel összefüggésben kell értelmezni, amelyekkel „egységet” alkot.

36.      Másodszor kifogásolja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdésének értelmezése során, mivel ez a rendelkezés széles mérlegelési jogkört ruház a Bizottságra, hogy a súlyos gazdasági nehézségek megoldására szolgáló, a gazdasági helyzetnek megfelelő intézkedések elfogadását javasolja a Tanácsnak, anélkül hogy külön formai szabályt írna elő ezekre a javasolt intézkedésekre vonatkozóan. Emellett ezeket az intézkedéseket a tagállamok közötti szolidaritás szellemében kell elfogadni. A Bíróság által az EK 103. cikk alapján kialakított ítélkezési gyakorlatra támaszkodva a fellebbező kifejti, hogy olyan gazdaságpolitikai intézkedések javasolhatók, amelyek szükségesek az Unió céljait fenyegető veszélyek elkerüléséhez. Az, hogy az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdése kifejezetten a nehézségekkel küzdő tagállam számára nyújtott pénzügyi támogatásra vonatkozik, nem zárhatja ki annak elismerését, hogy a Bizottság az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdésében rá ruházott széles körű kezdeményezői jogköre címén pénzügyi segítség formájában intézkedéseket javasolhasson. A szükségállapot elvének elfogadása tehát az EUMSZ 122. cikk értelmében vett megfelelő intézkedésnek minősül. Mindenesetre téves volna ezen elv elfogadását úgy tekintetni, hogy ez nyilvánvalóan a Bizottság hatáskörén kívül esik.

37.      Harmadszor, a fellebbező vitatja a Törvényszék azon megállapítását, mely szerint az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdése nem minősülhet megfelelő jogalapnak a szükségállapot elvének elfogadásához. Egyfelől, a Törvényszék tévesen értelmezte a Pringle ítéletet.(47) Az ezen ítéletben szóban forgó Európai Stabilitási Mechanizmussal (a továbbiakban: ESM) ellentétben az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatnak nem célja, hogy a tagállamok monetáris, költségvetési vagy gazdasági szuverenitásának helyébe lépjen, sem pedig az, hogy finanszírozási mechanizmust vezessen be. Az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat céljai nem hasonlíthatóak össze az ESM bevezetésének céljaival. A jelen fellebbezésben tehát nem lehet automatikusan átvenni, vagy relevánsnak tekinteni a Pringle ítéletben(48) szereplő megfontolásokat. Másfelől, noha Törvényszék a megtámadott ítélet 42. pontjában kimondta, hogy „a tagállamok közötti szolidaritás szelleme – amelynek az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdése értelmében elsődlegesen érvényesülnie kell, ha a Tanács a gazdasági helyzetnek megfelelő intézkedéseket fogad el – jelzi, hogy ezen intézkedések a tagállamok közötti támogatáson alapulnak”, e cikk nem határozza meg e fogalmat. A Törvényszék tehát tévesen állapította meg, hogy ez a támogatás csak szervezett és strukturált biztonsági mechanizmus formáját öltheti, és hogy a szükségállapot elvének elfogadása nem testesülhet meg az e rendelkezésben szabályozott pénzügyi támogatás egyik formájában.

38.      Végül negyedszer, a fellebbező megismétli azon érvelését, amely egyrészt az ESM, másrészt pedig a szükséghelyzet elvének szabályozása közötti különbségtételre irányul. A fellebbező egyúttal azt is egyértelművé teszi, hogy a szükségállapot elve valamennyi tagállamra vonatkozik, nem csak azokra, amelyek az euróövezetbe tartoznak, és nem érinti a pénzügyi stabilitást. Csupán annyi a célja, hogy lehetővé tegye a megfelelő időben történő fellépést a tagállamokban bekövetkező súlyos nehézségekkel kapcsolatban. E tagállam, a Bizottság által meghatározandó esetleges feltételek mellett hivatkozhat a szükségállapotra. A kezdeményezést a nehéz helyzetben lévő tagállamnak kell megtennie, azonban az Unió határoz arról, hogy a tagállam igénybe veheti‑e a szükségállapot kedvezményét. A szolidaritás szellemében szintén az Unió hagyja jóvá a szükségállapotról szóló nyilatkozatot oly módon, hogy a nehéz helyzetben lévő tagállam számára engedélyezi adóssága visszafizetésének ideiglenes felfüggesztését. A Törvényszék tehát tévesen állapította meg, hogy az eljárást a tagállamok, nem pedig az Unió kezdeményezi. Szintén az Unió az, amely a szolidaritás szellemében jóváhagyja a szükségállapotról szóló nyilatkozatot, ami feljogosítja a nehéz helyzetben lévő tagállamot az adósságai kifizetésének ideiglenes felfüggesztésére. Szintén tévesen ítélte meg a Törvényszék a megtámadott ítélet 49. pontjában, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat célja nyilvánvalóan nem az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdése értelmében vett pénzügyi támogatás, noha a fellebbező szerint az említett elv elfogadása kizárólag valamely tagállamnak az Unió felé fennálló adósságára vonatkozik. Ez a tényező nyilvánvalóan az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdésének hatálya alá tartozik. Mivel ez a rendelkezés szolgált az európai pénzügyi stabilizációs mechanizmus létrehozásáról szóló, 2010. május 11‑i 407/2010/EU tanácsi rendelet(49) elfogadásának alapjául, a szükségállapot elvének elfogadását ugyanerre a modellre lehet építeni. Legrosszabb esetben a Bizottság részben ad csak helyt az európai polgári kezdeményezésre irányuló kérelemnek, oly módon, hogy a kifizetések felfüggesztését csak a tagállamnak az Unió felé fennálló adósságaira korlátozza. A fellebbező emlékeztet arra, hogy a Bizottság nem a szükségállapot elvének hatályával indokolta a vitatott határozatban az elutasítását.

39.      A Bizottság kifogásolja, hogy a fellebbezés nem fejti ki, valójában miből áll az EUMSZ 122. cikk értelmezésével kapcsolatos tévedés. Az EUMSZ 122. cikknek az EUMSZ 119‑EUMSZ 126. cikkel összefüggésben történő értelmezésére vonatkozó érv új. Az EK 103. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlat itt nem alkalmazható, mivel kizárólag egy ad hoc pénzügyi támogatásra vonatkozik, nem pedig egy általános jellegű mechanizmus létrehozására. A Bizottság szerint egyébként a Törvényszék nem követett el semmilyen hibát, amikor a megtámadott ítéletben a Pringle ítéletet(50) értelmezte. Nincs összefüggés az EUMSZ 122. cikket alapjául szolgáló, a fellebbező által hivatkozott szolidaritás szelleme, valamint a pénzügyi támogatás fogalma között, és a Bizottság szerint a tagállamok közötti szolidaritás nem testesülhet meg a fizetés megtagadásáról szóló egyoldalú döntésben. A Bizottság azt is felrója a fellebbezőnek, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat hatályát a tagállamoknak az Unió felé fennálló adósságára próbálja korlátozni, noha ilyen korlátozásról korábban sosem volt szó, és hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat eddig a „különösen a tagállamok felé” fennálló adósság megfizetésére irányult. Mindenesetre, még ha el is fogadnánk, hogy az európai polgári kezdeményezés kizárólag az Uniót megillető adósságra korlátozódik, ez sem változtatna azon, hogy a szükségállapot elvének bevezetése továbbra sem tartozik az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdésében szabályozott pénzügyi támogatás fogalmába. Végezetül nem lehet összehasonlítást végezni a 407/2010 rendeletben létrehozott mechanizmussal. E rendelet szerint a Tanács határozatával a tagállamok részére pénzügyi támogatást nyújt, míg az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat egy olyan mechanizmus bevezetésére irányul, amely lehetővé teszi a tagállamoknak, hogy egyoldalúan döntsenek az Unió felé fennálló tartozásuk eltörléséről. A Bizottság megerősíti, hogy egy ilyen mechanizmus nem tartozik a pénzügyi támogatás fogalmába. A Bizottság kéri a Bíróságot, hogy a jogalapot, mint részben elfogadhatatlant és részben megalapozatlant, utasítsa el.

c)      Elemzés

40.      Újból meg kell jegyeznem, hogy a fellebbező e második jogalap keretében jelentősen módosította az álláspontját ahhoz képest, amit a Törvényszék előtt benyújtott keresetében kifejtett. Újnak tűnnek azok az érvei, amelyek a Bíróságnak az EK 103. cikkével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára, a 407/2010 rendeletre, és a Bizottság azon esetleges lehetőségére vonatkoznak, hogy csak részben adjon helyt az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatnak. Ráadásul ezekkel az érvekkel kapcsolatban a Törvényszék nem adott semmilyen állásfoglalást. Márpedig a Törvényszék ítélete a tárgya a jelen fellebbezés keretében a Bíróság felülvizsgálatának.

41.      Mindenesetre az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdéséből lényegében az következik, hogy a Tanács, a Bizottság javaslata alapján, a tagállamok közötti szolidaritás szellemében határozhat „a gazdasági helyzetnek megfelelő intézkedésekről, különösen, ha egyes termékekkel való ellátásban – ideértve különösképpen az energia területét – súlyos nehézségek merülnek fel”. Az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdése pedig kimondja, hogy a Tanács, továbbra is a Bizottság javaslata alapján, bizonyos feltételek mellett uniós pénzügyi támogatást nyújthat annak a tagállamnak, amely „természeti csapások vagy általa nem befolyásolható rendkívüli események folytán” nehézségekkel küzd.

42.      Véleményem szerint már a Pringle ítélet(51) 116. és 118. pontjának felidézése is elegendő annak megállapításához, hogy az EUMSZ 122. cikk nyilvánvalóan nem lehet jogalapja a szükséghelyzet elvére vonatkozó szabályozásnak. Az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdésével kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy ez a rendelkezés „nem minősül megfelelő jogalapnak az Unió által a súlyos finanszírozási zavarokkal küzdő, illetve ilyen zavarok veszélyének kitett tagállamoknak történő esetleges pénzügyi támogatáshoz”(52). Egy olyan mechanizmus létrehozása, amelynek révén valamely tagállam egyoldalúan elhatározza, hogy nem fizeti vissza az adósságát, tehát csak akkor minősül az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdése alapján alkalmazott megfelelő intézkedésnek, ha ezen intézkedéseket a szolidaritás elve vezeti. Emellett, az említett intézkedések szükségképpen ad hoc jellegűek, míg az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat, amint azt a Törvényszék helyesen megjegyezte,(53) általános és állandó mechanizmus szabályozását tervezi, amellyel azok a tagállamok élhetnek, amelyek súlyos nehézségekkel küzdenek. Másfelől, még ha feltételezzük is, hogy a szükségállapot elvének szabályozása az EUMSZ 122. cikk (1) bekezdése értelmében vett „megfelelő intézkedések” körébe tartozó pénzügyi támogatások egyik formája, számomra úgy tűnik, hogy a Bíróság teljes ülése által hozott Pringle ítélet(54) egyértelműen kizárta, hogy a pénzügyi nehézségekkel küzdő tagállam erre a cikkre hivatkozzon.

43.      A Bíróság nagyobb általánosságban azt is megállapította, hogy az EUMSZ 122. cikk kizárólagos tárgya az Unió által, és nem a tagállamok által nyújtott pénzügyi támogatás. Az ebből levont feltételezések alapján, ha az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatot úgy kell értelmezni, hogy annak célja egy olyan mechanizmus létrehozása, amely révén valamely tagállam egyoldalúan elhatározza, hogy nem fizeti vissza az Unióval szemben fennálló adósságát(55), ezt nem tekinthetjük az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdése értelmében az Unió által a tagállamok részére nyújtott „pénzügyi támogatásnak”. Azonban, ha az említett javaslatot úgy kell értelmezni, hogy a szégyenteljes adósság kizárólag a tagállamok által tartott adósságra vagy arra is kiterjed, az a feltétel sem teljesül, mely szerint az említett támogatást az „Unió” nyújtja. Emellett a mechanizmus állandó jellege újfent akadálya lehet annak, hogy szabályozása az EUMSZ 122. cikk (2) bekezdésére épüljön.

44.      Végezetül az az érv, amely a Bizottság azon esetleges lehetőségére vonatkozik, hogy csak részben adjon helyt az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatnak, elvileg nem érdektelen. Ugyanakkor a megtámadott ítélet ezzel kapcsolatban nem tartalmaz olyan okfejtést, amely a Bíróság előtt a fellebbezés keretében tárgyalható lenne. Mindenesetre kétségbevonhatatlan az a következtetés, amely szerint – ebben egyetértek a Törvényszékkel – a fellebbező európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslata – talán éppen az eredendően esetleges jellege miatt – nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy az EUMSZ 122. cikk alapján jogi aktus elfogadásához vezessen.

2.      Az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének értelmezésével kapcsolatos téves jogalkalmazáson alapuló kifogásról

a)      A megtámadott ítélet

45.      A Törvényszék, miután emlékeztetett az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének szövegére, úgy ítélte meg a megtámadott ítélet 57–60. pontjában, hogy a szükségállapot elvének elfogadása, amely szerint valamely tagállam egyoldalúan határozhat az államadósság eltörléséről, nem irányul a költségvetési fegyelem összehangolásának erősítésére, és nem tartozik az említett cikkben említett gazdaságpolitikai iránymutatások közé sem, amelyeket a Tanács a gazdasági és monetáris unió megfelelő működésének biztosítása érdekében kidolgozhat. A Törvényszék a Pringle ítéletet(56) követve emlékeztetett arra, hogy az Unió szerepe a gazdaságpolitika területén koordinációs intézkedések elfogadására korlátozódik, és hogy az olyan jogalkotási aktus elfogadásának, amely engedélyezi azt, hogy valamely tagállam ne fizesse vissza az adósságát, túlterjed az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdése értelmében vett gazdaságpolitikai iránymutatás fogalmán, mivel egy ilyen aktus azzal járhat, hogy a szerződő felek szabad akaratának helyébe az államadósság egyoldalú eltörlésének jogszabályi mechanizmusa lép. A Törvényszék szerint tehát a Bizottság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a fellebbező európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslata nyilvánvalóan nem tartozik az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének hatálya alá. A Törvényszék azt is hozzátette, hogy ez a megtagadás az EUMSZ 222. cikkben meghatározott szolidaritási klauzulával sem ellentétes, mivel e szolidaritási klauzula nyilvánvalóan nem a gazdaság‑ és monetáris politikára irányul, és nem is a tagállamok gazdasági helyzetére, függetlenül attól, hogy nehézségekkel küzdenek‑e.

b)      A felek érvelésének összefoglalása

46.      A fellebbező szerint az EUMSZ 136. cikk egy összetett rendelkezés, amelyet a jogelmélet szerint az EUMSZ 121. és EUMSZ 126. cikk kiegészítésének kell tekinteni. A szükségállapot elvének az uniós jogban való elismerése az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésében szereplő célt, a gazdasági és monetáris unió megfelelő működését szolgálja. A Törvényszék tévesen állapította meg, hogy egy ilyen elismerés az adósság egyoldalú eltörlésének jogszabályi mechanizmusát hozná létre, mivel a szükségállapot elve csak arra korlátozódik, hogy lehetővé tegye a súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdő tagállamok számára, hogy ideiglenesen felfüggesszék valamennyi adósságuk kifizetését annak érdekében, hogy a gazdasági befektetések ösztönzésével gazdaságpolitikájukat a növekedésre összpontosíthassák. Emellett a fellebbező előadja, hogy amikor a görög adósság elengedésére irányuló első eljárásról 2011. július 21‑én, az euróövezet csúcstalálkozóján döntöttek, akkor egy ilyen értelmű határozat született. Létezik tehát az államadósság eltörlésére jogalap az uniós jogban. Ráadásul az ilyen eltörlés tagadhatatlanul elősegíti a gazdasági és monetáris unió megfelelő működését, amely az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésében szereplő cél. Ez a rendelkezés arra is feljogosítja a Tanácsot, hogy gazdaságpolitikai iránymutatások meghatározása érdekében intézkedéseket hozzon. Márpedig egy olyan intézkedés, amely a gazdasági fellendülésre és a növekedésre összpontosít, teljes mértékben az EUMSZ 121. cikk előírásainak megfelelőnek minősül. A Bizottság tehát javasolhatja ezeket az intézkedéseket a Tanácsnak, annál is inkább, mivel az EUMSZ 352. cikk feljogosítja a Bizottságot, hogy a Szerződésekben foglalt célkitűzések valamelyikének, mint például az euróövezet stabilitásának megvalósításához szükséges intézkedésre javaslatot tegyen. Ilyen körülmények között a Törvényszék tévesen állapította meg, hogy az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat nyilvánvalóan nem tartozik a Bizottság hatáskörébe, mivel az az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozik. A fellebbező érveléséből az is kiderül, hogy szerinte a stabilitási mechanizmus és a pénzügyi támogatás mechanizmusa, amelyet az EUMSZ 136. cikk (3) bekezdése hagy jóvá, magában foglalja, hogy egy tagállam, amennyiben szükségállapotba kerül, a tagállamok egyetértése alapján felfüggeszti adóssága megfizetését.

47.      A Bizottság előadja, hogy a fellebbező a harmadik jogalap keretében egy új érvet adott elő, mely szerint valamely pénzügyi támogatási mechanizmusnak egy szégyenletes adósság megfizetésének megtagadása formájában történő bevezetésére az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésének figyelembevételével, az EUMSZ 352. cikk alapján lehet javaslatot tenni. A jogalapnak az EUMSZ 352. cikkre vonatkozó részét tehát elfogadhatatlannak kell tekinteni. A fellebbező mindenesetre egyáltalán nem fejtette ki, hogy egy, az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat előírásait követő jogi aktus elfogadása mennyiben szükséges a Szerződésekben foglalt, az euróövezet stabilitására vonatkozó célok eléréséhez. Másodsorban a Bizottság a Pringle ítéletre(57) hivatkozik, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdése nem hoz létre semmilyen olyan új jogalapot, amely intézkedés megtételét tenné lehetővé az Unió számára. A Bizottság azt is állítja, hogy az euróövezet országainak 2011. július 21‑i ülésén hozott határozatra alapított, az államadósság átütemezésére vonatkozó érv új. Egy ilyen határozatot semmiképpen sem lehetett volna a Szerződések alapján meghozni. Mentes továbbá a tévedéstől a Törvényszék azon megállapítása, mely szerint a tagállamok feljogosítása arra, hogy egyoldalúan határozzanak az adósságuk megfizetésének megtagadásáról, nem tekinthető olyan gazdaságpolitikai iránymutatásra vonatkozó intézkedésnek, amelyet a Tanács a Szerződések alapján elfogadhat. Az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdése, mely alapján csak egy semmiképpen nem kötelező erejű, gazdaságpolitikai iránymutatásra vonatkozó intézkedés fogadható el, nem szolgálhat tehát az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat alapjául. A Bizottság szerint a jelen jogalapot az EUMSZ 136. cikk (3) bekezdésére és az EUMSZ 352. cikkre vonatkozó részében elfogadhatatlannak, az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésére vonatkozóan megalapozatlannak kell nyilvánítani.

48.      Válaszában a fellebbező vitatja, hogy az EUMSZ 136. cikk (3) bekezdésén és az EUMSZ 352. cikken alapuló érvei újak lennének, mivel ezek a felek között a Pringle ítéletre(58) vonatkozóan folytatott vitából erednek. Ami a 2011. július 21‑i határozatot illeti, azt a Bíróságnak az európai politikai élet köztudomású eseményeként hivatalból kellene figyelembe vennie. Mindenesetre felhívja a Bíróságot arra, hogy módosítsa a fellebbezési szakaszban benyújtott új jogalapok és érvek elfogadhatatlanságára vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. Viszonválaszában a Bizottság fenntartja az álláspontját.

c)      Elemzés

49.      Az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdése előírja, hogy „[a] gazdasági és monetáris unió megfelelő működésének biztosítása érdekében és a Szerződések vonatkozó rendelkezéseivel összhangban a Tanács a 121. és a 126. cikkben meghatározott eljárások közül a vonatkozó eljárással összhangban […] intézkedéseket fogad el azon tagállamokra vonatkozóan, amelyek pénzneme az euro: a) ezen tagállamokban a költségvetési fegyelem és a költségvetési felügyelet összehangolásának erősítésére, b) gazdaságpolitikai iránymutatások megállapítására ezen tagállamokra vonatkozóan, biztosítva egyúttal ezeknek az Unió egészére vonatkozóan elfogadott iránymutatásokkal való összeegyeztethetőségét és felügyeletét.” Az EUMSZ 136. cikk (3) bekezdése(59) úgy rendelkezik, hogy „[a]zon tagállamok, amelyek pénzneme az euro, stabilizációs mechanizmust hozhatnak létre, amelyet akkor hoznak működésbe, ha ez nélkülözhetetlen az euróövezet egésze stabilitásának megőrzése érdekében. A mechanizmus keretében igényelt pénzügyi segítségnyújtásra szigorú feltételek fognak vonatkozni.”

50.      Mindenekelőtt rámutatok egy ellentmondásra, miszerint a fellebbező azt állítja, hogy az EUMSZ 136. cikk lehet a kapcsolat az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat és a Bizottság hatásköre között, miközben a fellebbezés egyes részeiből kiderül, hogy a szükséghelyzet elvének szabályozása valamennyi tagállamra vonatkozhat, nem csak az euróövezetbe tartozókra, és „nem érintené a pénzügyi stabilitást”(60).

51.      Az is gondot okoz, hogy sem a Törvényszékhez benyújtott keresetben, sem pedig a megtámadott ítéletben nem találom jelét az EUMSZ 352. cikkre vagy a 2011. július 21‑i határozatra vonatkozó megfontolásoknak. Ezek az érvek tehát, amelyekre először a fellebbezési szakaszban történik hivatkozás, elfogadhatatlanok, tekintve, hogy nincsenek olyan elemek, amelyek alapján arra lehetne következtetni, hogy a Bíróságnak, ahogy a fellebbező állítja, módosítania kellene az e kérdésben hozott ítélkezési gyakorlatát. Emlékeztetni kell tehát arra, hogy ha valamely félnek megengednék, hogy először a Bíróság előtt hozzon fel olyan jogalapot, amelyet a Törvényszéknél nem terjesztett elő, az azt jelentené, hogy a Törvényszék által eldöntött jogvitán túlterjedő jogvitával fordulhatna a Bírósághoz, amelynek hatásköre a fellebbezési eljárásban korlátozott.(61)

52.      E gondolatmenetet folytatva, a fellebbező nem tekinthette az EUMSZ 136. cikk (3) bekezdését a 2012. július 13‑án benyújtott európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslata jogalapjának, mivel a Szerződésnek az e rendelkezést beiktató módosítása 2013. május 1‑jén lépett hatályba. Az e rendelkezésre épülő érv tehát szintén elfogadhatatlan.

53.      A Törvényszék azon állítólagosan téves minősítésével kapcsolatban, mely szerint az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat az államadósság egyoldalú eltörlésének jogszabályi mechanizmusának létrehozatalát célozza, újfent megjegyzem, hogy a fellebbezésben az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat leírására használt kifejezések nem zárják ki ezt az egyoldalúságot.(62) Annak elfogadásával, hogy a Törvényszék talán az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat pontatlansága miatt fogalmazta meg ezt a feltételezést, meg kell állapítani, hogy azt a fellebbező a fellebbezési szakaszban nem cáfolta. Még ha az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat alapján csak egy nem kötelező érvényű jogi aktus elfogadására kerülne sor, a Bizottság kizárólag ezen indokkal nem utasíthatná el megalapozottan e javaslat nyilvántartásba vételét, vagy később nem utasíthatná el azt.(63)

54.      Még ha a fellebbező által tervezett európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat valamennyi változatának legkisebb közös nevezőjét(64) – vagyis egy olyan elv kimondását, amely szerint ha valamely tagállam fennállása veszélybe kerül egy szégyenletes adósság visszafizetése miatt, ezen adósság megfizetésének megtagadása szükséges és igazolt – vesszük is figyelembe, tagadhatatlanul olyan intézkedésről van szó, amely nemcsak erősen szimbolikus jellegű, hanem egyúttal – és elsősorban – igen messze is esik a költségvetési fegyelemre vonatkozó megfontolásoktól. Épp ellenkezőleg, inkább a költségvetési fegyelmezetlenségből adódó következmények kezeléséről van szó. Így a Törvényszékhez hasonlóan(65) még mindig igyekszem megtalálni a kapcsolatot, ami – a fellebbező szerint – fennállhat az imént felidézett szükségállapot elve és a tagállamokban a költségvetési fegyelem „összehangolása és felügyelete” között. Egy ilyen elv szabályozása nem tartozik a gazdaságpolitikai iránymutatás fogalmába sem. Az iránymutatás egy többé‑kevésbé határozott felhívás valamely irányba történő elmozdulásra. A szükséghelyzet elvének kimondása ennél messzebb megy, nem azért, mert a fellebbező ezen elvnek csak „kötelező erejű” változatában gondolkodik,(66) hanem azért, mert ez egy egyszerű iránymutatáshoz képest sokkal konkrétabb, és meghatározott mechanizmus létrehozását írja elő,(67) ugyanakkor magától értetődik, hogy az uniós jog nem dönthet a tagállamok adósságainak létéről.

55.      Végül, számomra kissé elsietettnek tűnik a fellebbező azon állítása, mely szerint egy szorult helyzetben lévő tagállam adósságának meg nem fizetése hozzájárulhat a gazdasági és monetáris unió megfelelő működéséhez, és ezáltal összhangban van az EUMSZ 136. cikkben meghatározott célkitűzéssel. Nem biztos, hogy ez nem befolyásolja a többi tagállam, és így a gazdasági és monetáris unió gazdasági jólétét abban az esetben, ha ez utóbbiak a vissza nem fizetett adósság hitelezői.

56.      A Törvényszék tehát helyesen döntött úgy, hogy a Bizottság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a fellebbező értelmezése szerinti szükségállapot elvének szabályozására irányuló javaslat nyilvánvalóan nem tartozik az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdése által előírtak alá. Következésképpen ezt a harmadik jogalapot részben elfogadhatatlannak, részben megalapozatlannak kell minősíteni.

3.      A nemzetközi jogi szabályok értelmezésével kapcsolatos téves jogalkalmazáson alapuló kifogásról

a)      A megtámadott ítélet

57.      A megtámadott ítélet 65. pontjában a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy még annak feltételezése mellett is, hogy létezik a szükségállapot elvét szabályozó nemzetközi jogi szabály, amely szerint valamely tagállam rendkívüli helyzetekben engedélyt kaphat arra, hogy ne fizesse vissza az államadósságot, mindenesetre ez nem lenne elégséges egy, a fellebbezőéhez hasonló európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat megalapozásához, amennyiben a Szerződésekben semmilyen erre irányuló hatáskör nincs biztosítva.

b)      A felek érvelésének összefoglalása

58.      Egyrészről a fellebbező vitatja a Törvényszék azon megállapítását, mely szerint a szükségállapot elvének uniós jogi aktusban történő elfogadása nyilvánvalóan a Bizottság hatáskörén kívül esik. Másrészről azt kifogásolja, hogy a Törvényszék nem adott választ azon érveire, amelyekkel azt szándékozott alátámasztani, hogy ez az elv ténylegesen létezik a nemzetközi jogban. Márpedig a nemzetközi jog elvei az uniós jognak közvetlenül beépülő alkalmazandó forrásai. E körülmények között a Bizottság, még a Szerződések erre vonatkozó rendelkezéseinek hiányában is jogosult uniós jogi aktusban javasolni ezen alapvető elvek alkalmazását.(68)

59.      A Bizottság előadja, hogy szükségtelen lett volna, hogy a Törvényszék határozzon arról, létezik‑e a szükséghelyzet elve a nemzetközi jogban, mivel önmagában egyik nemzetközi jogelv sem szolgálhat bizottsági javaslat jogalapjaként. A hatáskör‑átruházás elvének megfelelően kizárólag a Szerződések alapozhatják meg az uniós szintű jogi szabályozásokat.

c)      Elemzés

60.      Összességében fennáll némi ellentmondás a fellebbező érvelésében, amikor először a megtámadott ítéletet úgy értelmezi, hogy az „közvetve, azonban egyértelműen arra céloz, hogy létezik a nemzetközi jogban egy olyan elv”(69), mint amilyen a szükségállapot elve, majd ezt követően felrója a Törvényszéknek, hogy nem vizsgálta meg az említett elv fennállására vonatkozó érvei megalapozottságát.(70)

61.      Mindenesetre emlékeztetek arra, hogy az EUSZ 5. cikkben foglalt rendelkezésnek megfelelően az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör‑átruházás elve az irányadó,(71) és ennek következtében az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében oly módon, hogy minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.(72) Az Unió intézményei számára ez az elv azt jelenti, hogy valamennyien a Szerződésekben rájuk ruházott hatáskörök határain belül, az ott meghatározott eljárások, feltételek és célok szerint járnak el.(73)

62.      Így tehát az Uniót alapító szerződések azok – és csakis azok –, amelyek alkalmasak arra, hogy a Bizottság jogi aktusra irányuló javaslattételi hatáskörét megalapozzák. Az előzőekben meghatározott hatáskör‑átruházás elvének alkalmazásából következik, hogy ez az intézmény hatáskörét nem alapozhatja arra, hogy a szükségállapot elve esetlegesen létezik a nemzetközi jogban. A megtámadott ítélet 65. pontjában a „feltételezése mellett” kifejezés használatával a Törvényszék valóban nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy létezik‑e a szükséghelyzet elve a nemzeti jogban. Ugyanakkor, az imént felsorolt okokból nem is volt erre szükség. Ugyanis, még ha egy ilyen elv szerepel is a nemzetközi jogban, a fellebbező érve ettől függetlenül nyilvánvalóan hatástalan, mivel, amint arra emlékeztettem, az uniós jogrend a hatáskör‑átruházás elvén alapul, és kizárólag az alapító szerződések lehetnek az említett hatáskörök forrásai. Más szóval, az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatnak ahhoz, hogy a Bizottság helyt adhasson neki, az elsődleges jogban ez utóbbira ruházott hatáskör keretén belül kell maradnia.

63.      Ezt a kifogást tehát, mint megalapozatlant, el kell utasítani. Következésképpen a második jogalapot, és ezáltal a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani. Adott esetben a fellebbező egy új európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatot nyújthat be, amelyet, ha jobban alátámasztott, részletesebb és pontosabb, a nyilvántartásba vétel során esetleg nem utasítanak el.

V –    A költségekről

64.      A Bíróság eljárási szabályzata 184. cikkének (2) bekezdése alapján, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Ugyanezen szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 184. cikke (1) bekezdésének értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság kérte, hogy a költségek viselésére a fellebbezőt kötelezzék, és a fellebbező álláspontom szerint a fellebbezési jogalapok tekintetében pervesztes lett, őt kell kötelezni a fellebbezési eljárás költségeinek viselésére.

VI – Végkövetkeztetések

65.      A fenti megfontolások összessége alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a következőképpen határozzon:

–        A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

–        A Bíróság A. Anagnostakist kötelezi a saját költségein felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.


1 –      Eredeti nyelv: francia.


2 –      T‑450/12, EU:T:2015:739.


3 –      HL 2011. L 65., 1. o.; helyesbítés: HL 2012. L 94., 49. o.


4 –      A 211/2011 rendelet 2. cikkének 1. pontja.


5 –      Ezeket az információkat a 211/2011 rendelet II. melléklete tartalmazza.


6 –      A nyilvántartásba vételi űrlap a következő weboldalon érhető el: http://ec.europa.eu/citizens‑initiative/public/registration/.


7 –      Lásd: a 211/2011 rendelet 5. és azt követő cikkeit.


8 –      Lásd: a 211/2011 rendelet 8. és 9. cikkét.


9 –      Lásd: a 211/2011 rendelet 9. cikkét.


10 –      Lásd: a 211/2011 rendelet 10. cikkét.


11 –      A 211/2011 rendelet 10. cikke (1) bekezdésének c) pontja.


12 –      E tekintetben meg kell jegyezni, a Bizottság az elutasítás indokául leggyakrabban arra hivatkozik, hogy a 211/2011 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének b) pontjában szereplő feltétel nem teljesült: lásd a Bizottság jelentését az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak – Jelentés a 211/2011 rendelet alkalmazásáról (COM(2015) 145 final).


13 –      Az iratanyag olvasata arra enged következtetni, hogy a fellebbező elképzelését az uniós bíróságok előtt megindított eljárásoktól függően „pontosította”. A fellebbező által a Törvényszék előtt benyújtott keresetben ugyanakkor igen kevés olyan konkrét adat szerepel, amely rávilágítana arra, hogy mit kívánt elérni a szükségállapot elvére hivatkozással.


14 –      Lásd: a megtámadott ítélet 3. pontját.


15 –      A megtámadott ítéletnek a vitatott határozatot idéző 27. pontja.


16 –      A megtámadott ítélet 31. pontja.


17 –      Amelynek értelmében „[a] javasolt polgári kezdeményezés nyilvántartásba vételének elutasítása esetén a Bizottság tájékoztatja a szervezőket az elutasítás okairól, valamint a rendelkezésükre álló valamennyi lehetséges peres és peren kívüli jogorvoslatról”.


18 –      Lásd a bőséges ítélkezési gyakorlatból: 2016. szeptember 8‑i Iranian Offshore Engineering & Construction kontra Tanács ítélet (C‑459/15 P, nem tették közzé, EU:C:2016:646, 24. pont).


19 –      Lásd többek között: 2016. december 21‑i Club Hotel Loutraki és társai kontra Bizottság ítélet (C‑131/15 P, EU:C:2016:989, 47. pont).


20 –      Lásd a bőséges ítélkezési gyakorlatból: 2015. június 18‑i Észtország kontra Parlament és Tanács ítélet (C‑508/13, EU:C:2015:403, 58. pont); 2016. június 9‑i Pesce és társai ítélet (C‑78/16 és C‑79/16, EU:C:2016:428, 88. pont); 2016. szeptember 8‑i Iranian Offshore Engineering & Construction kontra Tanács ítélet (C‑459/15 P, nem tették közzé, EU:C:2016:646, 24. pont); 2016. december 21‑i Club Hotel Loutraki és társai kontra Bizottság ítélet (C‑131/15 P, EU:C:2016:989, 47. pont).


21 –      Lásd: a megtámadott ítélet 21–34. pontját, különösen az említett ítélet 21–24. pontját.


22 –      A megtámadott ítélet 25. pontja.


23 –      A megtámadott ítélet 25. pontja.


24 –      Vagyis az EUMSZ 119‑EUMSZ 144. cikk.


25 –      Lásd: a megtámadott ítélet 28. pontját.


26 –      Lásd: a megtámadott ítélet 31. pontját.


27 –      Lásd: a jelen indítvány 7. pontját.


28 –      Lásd: a jelen indítvány 30. és az azt követő pontjait.


29 –      Lásd a megtámadott ítélet 33. pontját.


30 –      Az indokolási kötelezettség felülvizsgálata és az indokolás megalapozottságának felülvizsgálata közötti különbségtételről a közelmúltbeli ítélkezési gyakorlatban lásd: 2011. szeptember 29‑i Elf Aquitaine kontra Bizottság ítélet (C‑521/09 P, EU:C:2011:620, 146. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2016. szeptember 14‑i Trafilerie Meridionali kontra Bizottság ítélet (C‑519/15 P, EU:C:2016:682, 40. pont); 2016. november 30‑i Bizottság kontra Franciaország és Orange ítélet (C‑486/15 P, EU:C:2016:912, 79. pont).


31 –      Analógia útján lásd: 2016. szeptember 8‑i Iranian Offshore Engineering & Construction kontra Tanács ítélet (C‑459/15 P, nem tették közzé, EU:C:2016:646, 30–32. pont).


32 –      A fellebbezés 4. pontja. A szégyenletes adósság fogalmát a fellebbezés 7. pontja határozza meg.


33 –      A dőlt betűvel kiemelt részek a fellebbező által az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatával kapcsolatban szolgáltatott magyarázat ellentmondásait tükrözik.


34 –      Lásd: a fellebbezés 10., 12. és 13. pontját.


35 –      Lásd: a fellebbezés 9. pontját.


36 –      Lásd: a fellebbezés 40. pontját.


37 –      Lásd: a fellebbezés 40. pontját.


38 –      Lásd: a fellebbezés 46. pontját.


39 –      Lásd: a fellebbezés 46. pontját.


40 –      Lásd: a fellebbezés 47. pontját.


41 –      Lásd: a fellebbezés 47. pontját.


42 –      Lásd: a fellebbezés 48. pontját.


43 –      Lásd: a fellebbezés 51. pontját.


44 –      Lásd: a fellebbezés 51. pontját.


45 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


46 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


47 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


48 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


49 –      HL 2010. L 118., 1. o.


50 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


51 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


52 –      2012. november 27‑i Pringle ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756, 116. pont).


53 –      Lásd: a megtámadott ítélet 48. pontját.


54 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


55 –      Lásd a fellebbezés 10., 12. és 13. pontját.


56 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


57 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


58 –      2012. november 27‑i ítélet (C‑370/12, EU:C:2012:756).


59 –      Bevezette az Európai Unió működéséről szóló szerződés 136. cikkének módosításáról egy, azon tagállamok számára létrehozandó stabilizációs mechanizmus tekintetében, amelyek pénzneme az eur[ó] című, 2011. március 25‑i, 2011/199/EU európai tanácsi határozat (HL 2011. L 91., 1. o.; helyesbítések: HL 2011. L 220., 2011.8.26., 24. o.; és HL 2011. L 303., 2011.11.22., 49. o.), amely 2013. május 1‑jén lépett hatályba.


60 –      A fellebbezés 46. pontja.


61 –      Lásd többek között: 2010. szeptember 21‑i Svédország és társai kontra API és Bizottság ítélet (C‑514/07 P, C‑528/07 P és C‑532/07 P, EU:C:2010:541, 126. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


62 –      Lásd: a jelen indítvány 31. pontját és a fellebbezés 40. pontját.


63 –      Az egyértelműség érdekében meg kell jegyeznem, hogy azzal ellentétben, amit vélhetően a Bizottság állít, egy európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatnak ahhoz, hogy nyilvántartásba vehető legyen, nem kell szükségszerűen kötelező jellegű uniós jogi aktus elfogadására alkalmasnak lennie. Az EUSZ 11. cikk (4) bekezdése ugyanis a „Szerződések végrehajtásához [szükséges] uniós jogi aktus[ra]” hivatkozik (lásd még: a 211/2011 rendelet 2. cikkének 1. pontját). Márpedig az Unió jogi aktusait az EUMSZ 288. cikk sorolja fel, amelyek között szerepelnek az ajánlások és a vélemények.


64 –      Vagyis, ami az európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslatból kiderül.


65 –      Lásd: a megtámadott ítélet 57. pontját.


66 –      Egyébként épp ezt vitatja a fellebbező. Ugyanakkor, figyelembe véve a javasolt európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat különböző változatait, ezt nem zárhatjuk ki teljes mértékben.


67 –      Noha ez még bizonytalanabb.


68 –      Lásd: a fellebbezés 20. pontját.


69 –      A fellebbezés 20. pontja.


70 –      Lásd: a fellebbezés 54. pontját.


71 –      Az EUSZ 5. cikk (1) bekezdése. Lásd még: a Bíróság elnöke által a Bejan ügyben 2010. október 28‑án hozott végzés (C‑102/10, nem tették közzé, EU:C:2010:654, 29. pont); a Bizottság kontra Tanács ügyben 2012. augusztus 14‑én hozott végzés (C‑114/12, nem tették közzé, EU:C:2012:365, 74. pont).


72 –      Az EUSZ 5. cikk (2) bekezdése.


73 –      Az EUSZ 13. cikk (2) bekezdése.