PAOLO MENGOZZI
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2018. július 25.(1)
C‑56/17. sz. ügy
Bahtiyar Fathi
kontra
Predsedatel na Darzhavna agentsia za bezhantsite
(az Administrativen sad Sofia‑grad [szófiai közigazgatási bíróság, Bulgária] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség – Határok, menekültügy és bevándorlás – A menekült jogállás nyújtásának feltételei – A nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek – A nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálása a tagállam hatáskörére vonatkozó kifejezett határozat nélkül – A »vallás« fogalma – A valláson alapuló üldöztetési okok értékelése”
1. A jelen indítvány tárgyát képező előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 604/2013/EU rendelet(2) (a továbbiakban: „Dublin III” rendelet) 3. cikke (1) bekezdésének, a 2011/95/EU irányelv(3) 9. és 10. cikkének, valamint a 2013/32 irányelv(4) 46. cikke (3) bekezdésének értelmezésére irányul. E kérelmet a Bahtiyar Fathi és a Predsedatel na Darzhavna agentsia za bezhantsite (nemzeti menekültügyi hivatal, Bulgária, a továbbiakban: DAB) között azzal kapcsolatban folyamatban levő jogvitában terjesztették elő, hogy az utóbbi elutasította a B. Fathi által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet.
I. A tényállás, az alapeljárás és a Bíróság előtti eljárás
2. B. Fathi, aki 1981. szeptember 20‑án az Iráni Iszlám Köztársaságban Marivanban született, és kurd nemzetiségű iráni állampolgár, 2016. március 1‑jén nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő a DAB‑nál, amelyet azzal indokolt, hogy vallási okok miatt az iráni hatóságok üldöztetésének áldozata volt. Saját előadása szerint 2008 vége és 2009 eleje között Iránban áttért a keresztény hitre. Rendelkezett egy tiltott műholdas antennával, amelynek segítségével fogta a tiltott keresztény televíziós csatornát, a Nejat TV‑t; egyszer még be is telefonált az említett csatorna egy adásába. 2009 szeptemberében két napon keresztül fogva tartotta az iránti titkosszolgálat, és kihallgatták az élő adásban való részvételével kapcsolatban. Fogva tartása során kényszerítették annak bevallására, hogy áttért a keresztény hitre. 2006‑ban Angliába utazott. 2012 júniusában jogellenesen hagyta el Iránt, és Irakba utazott, ahol 2015 végéig maradt mint menedékkérő. Tartózkodása során az ENSZ menekültügyi főbiztosságához (UNHCR) fordult, de személyazonosító iratok hiányában e szervezet semmilyen határozatot nem hozott vele kapcsolatban. A kereszténységre való áttérését illetően a felperes előadta, hogy hosszú folyamatról volt szó, amelyre az Angliában keresztényekkel történt találkozások, illetve a keresztény televízió nézése révén került sor, valamint hogy 2008 vége és 2009 között, pontosabban májusban megkeresztelték, egy teheráni házban található templomban. Állítása szerint kapcsolatot tartott más iráni keresztényekkel, teheráni találkozók során, amelyeken körülbelül tíz ember vett részt. Magát a „protestantizmus felé hajló rendes keresztényként” definiálja. Az iráni hatóságok általi letartóztatását követően továbbra is kapcsolatot tartott keresztényekkel. Pénzügyi lehetőség hiányában csak 2012‑ben hagyta el Iránt. Távozását követően a titkosszolgálat kereste, és azt mondták az apjának, hogy csak ki akarják hallgatni, valamint hogy semmilyen probléma nem lenne, ha visszatérne. A bolgár hatóság előtt tartott személyes meghallgatása során B. Fathi bemutatta a Nejat TV 2012. november 29‑én kelt levelét.(5)
3. B. Fathi kérelmét a DAB igazgatója 2016. június 20‑án elutasította (a továbbiakban: a DAB határozata). E határozatban úgy értékelték, hogy B. Fathi nyilatkozatai lényeges ellentmondásokat tartalmaznak, és előadása egészét valószínűtlennek minősítették. Ebből következően a Nejat TV‑től származó 2012. november 29‑i dokumentumot elvetették mint hamisat. A DAB igazgatója különösen azt vette figyelembe, hogy B. Fathit 2009‑ben történő letartóztatásától Irán 2012‑ben történő elhagyásáig nem érte semmilyen üldöztetés. A DAB határozata megállapította, hogy nem állnak fenn a menekült jogállás elismerésének a zakon za ubezhishteto i bezhantsite (a menedékjogról és a menekültekről szóló törvény; a továbbiakban: ZUB) 8. cikkében szereplő feltételei, illetve a humanitárius jogállás elismerésének a ZUB 9. cikke szerinti feltételei.(6)
4. B. Fathi keresetet indított a DAB határozatával szemben a kérdést előterjesztő bíróság előtt, amely úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Az következik‑e a [»Dublin III«] rendelet (12) preambulumbekezdésével és 17. cikkével összefüggésben értelmezett 3. cikkének (1) bekezdéséből, hogy valamely tagállam anélkül hozhat a rendelet 2. cikkének d) pontja szerinti, az ezen tagállamban előterjesztett nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásának minősülő határozatot, hogy kifejezetten határozott volna e tagállam felelősségéről az e rendeletben megállapított feltételek alapján, ha a konkrét ügyben nem indokolt a rendelet 17. cikke szerinti eltérés?
2) Az következik‑e a [»Dublin III«] rendeletnek a [2013/32] irányelv (54) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének második mondatából, hogy az alapeljárásban fennálló körülmények között a rendelet 2. cikkének b) pontja szerinti nemzetközi védelem iránti kérelem tekintetében a rendelet 17. cikkének (1) bekezdése szerinti eltérés hiányában határozatot kell hozni, amelyben a tagállam kötelezi magát a kérelemnek a rendeletben megállapított feltételek szerinti vizsgálatára, és amelyet arra alapoznak, hogy a kérelmezőre alkalmazni kell a rendelet rendelkezéseit?
3) Úgy kell‑e értelmezni a [2013/32] irányelv 46. cikkének (3) bekezdését, hogy a bíróságnak a nemzetközi védelem megtagadásáról szóló határozattal szemben indított eljárásban az irányelv (54) preambulumbekezdése szerint döntenie kell arról, hogy a kérelmezőre alkalmazandók‑e a [»Dublin III«] rendelet rendelkezései, ha a tagállam kifejezetten nem határozott a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért való, a rendeletben megállapított feltételek szerinti felelősségéről? A 2013/32 irányelv (54) preambulumbekezdése alapján abból kell‑e kiindulni, hogy amennyiben nem indokolt a [»Dublin III«] rendelet 17. cikkének alkalmazása, és a 2011/95 irányelv alapján a nemzetközi védelem iránti kérelmet az a tagállam vizsgálta meg, amelyben azt előterjesztették, az érintett jogállására akkor is kiterjed a rendelet hatálya, ha a tagállam kifejezetten nem határozott a rendeletben megállapított feltételek szerinti felelősségéről?
4) Az következik‑e a [2011/95] irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontjából, hogy az alapeljárásban fennálló körülmények között »vallási okból« történő üldöztetésről van szó, ha a kérelmező nem nyilatkozott és nyújtott be dokumentumokat a vallás e rendelkezés szerinti fogalmába tartozó valamennyi olyan összetevő tekintetében, amelyek alapvető jelentőségűnek minősülnek az érintett meghatározott valláshoz tartozása szempontjából?
5) Az következik‑e a [2011/95] irányelv 10. cikkének (2) bekezdéséből, hogy fennállnak az irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti valláson alapuló üldöztetési okok, ha a kérelmező az alapeljárásban fennálló körülmények között azzal érvel, hogy vallási hovatartozása miatt üldözik, azonban nem nyilatkozott és nyújtott be dokumentumokat azon körülményekről, amelyek valamely személy meghatározott valláshoz tartozását jellemzik, és az üldöző számára indokolják annak feltételezését, hogy az érintett a hivatkozott valláshoz tartozik – idetartoznak a vallási jellegű tevékenységek végzésével, illetve az azoktól való tartózkodással vagy a vallásos jellegű véleménynyilvánítással összefüggő körülmények –, vagy a vallásos hiten alapuló, illetve e hit által megkövetelt, személyes vagy közösségi magatartásformákról?
6) Az következik‑e a [2011/95] irányelvnek az Európai Unió Alapjogi Chartája [a továbbiakban: Charta] 18. és 10. cikkével, és a »vallás« irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti fogalmával összefüggésben értelmezett 9. cikkének (1) és (2) bekezdéséből, hogy az alapeljárásban fennálló körülmények között
a) a »vallás« uniós jog szerinti fogalma nem vonatkozik olyan cselekményekre, amelyeket a tagállamok nemzeti joga büntetendőnek minősít? A kérelmező származási országában büntetendő ilyen cselekmények minősülhetnek üldöztetésnek?
b) A hittérítés tilalmával és az ezen ország törvényi és rendeleti előírásainak alapját képező vallással ellentétes cselekmények tilalmával összefüggésben elfogadhatók‑e a mások jogainak és szabadságának, valamint a kérelmező származási országa közrendjének védelme érdekében megállapított korlátozások? Az említett tilalmak mint olyanok az irányelv hivatkozott rendelkezései szerinti üldöztetésnek minősülnek‑e, ha megsértésüket halálbüntetéssel szankcionálják, akkor is, ha a törvények nem kifejezetten valamely meghatározott vallás ellen irányulnak?
7) Az következik‑e a [2011/95] irányelvnek az irányelv 4. cikke (5) bekezdésének b) pontjával, a [Charta] 10. cikkével, és a [2013/32] irányelv 46. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett 4. cikkének (2) bekezdéséből, hogy az alapeljárásban fennálló körülmények között csak a kérelmező nyilatkozatai és az általa benyújtott dokumentumok alapján kerülhet sor a tények és körülmények értékelésére, de megengedhető a »vallásnak« az irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti fogalmába tartozó hiányzó összetevők bizonyításának előírása, ha:
– ezen adatok nélkül megalapozatlannak minősül a nemzetközi védelem iránti kérelem a [2013/32] irányelv 31. cikke (8) bekezdésének e) pontjával összefüggésben értelmezett 32. cikke szerint, és
– a nemzeti jog előírja, hogy az illetékes hatóságnak meg kell határoznia a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásához releváns valamennyi körülményt, és az eljáró bíróságnak az elutasító határozat megtámadása esetén jeleznie kell azt, hogy az érintett nem kínált fel és terjesztett elő bizonyítékokat?”
5. A Bíróság alapokmányának 23. cikke alapján írásbeli észrevételeket terjesztett a Bíróság elé a magyar és a lengyel kormány, az Egyesült Királyság kormánya és az Európai Bizottság.
II. Elemzés
A. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésről
6. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett, együttesen elemzendő első két kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy valamely tagállam hatóságai megvizsgálhatnak‑e érdemben egy a „Dublin III” rendelet 2. cikkének b) pontja értelmében vett nemzetközi védelem iránti kérelmet anélkül, hogy előzetesen elfogadásra került volna az e rendeletben előírt feltételek alapján az említett tagállam ilyen vizsgálat lefolytatásáért fennálló felelősségét kifejezetten megállapító határozat.
7. A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (1) bekezdése szerint „[a] tagállamok megvizsgálják azon harmadik országbeli állampolgárnak, vagy azon hontalan személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmét, aki egy tagállam területén nyújtja be azt […]. A kérelmet az a tagállam köteles megvizsgálni, amely a III. fejezetben előírt feltételek szerint felelős.”
8. A ZUB 67a. cikke (2) bekezdése 1., 2. és 3. pontjának a B. Fathi kérelme benyújtásának időpontjában hatályos változata azt írja elő, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás a következők alapján indul meg „1. azon hatóság határozatával, amely előtt a meghallgatások folynak, ha olyan adat merül fel, amely egy másik tagállam felelősségét alapozza meg a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért; 2. a belügyminisztériumnak és az állami nemzetbiztonsági ügynökségnek a külföldi állampolgár Bolgár Köztársaság területén történő jogellenes tartózkodásával kapcsolatos megkeresésére; 3. a külföldi állampolgár átvétele vagy visszavétele iránti kérelemre […]”.(7)
9. A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy B. Fathi esetében a ZUB 67a. cikkének (2) bekezdésében előírt egyetlen indok sem állt fenn, ezért nem került sor a kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás megindítására és ezért nem fogadtak el a bolgár állam „Dublin III” rendelet 3. cikke (1) bekezdésének értelmében vett felelősségét megállapító határozatot.
10. E bíróság azt a kérdést veti fel, hogy e rendelet kizárólag a nemzetközi védelmet kérelmezők átadására irányuló eljárásokra vonatkozik‑e, vagy pedig minden esetben arra kötelezi azt az államot, amely vállalja a kérelem megvizsgálását, hogy formális határozatban jelölje meg, hogy milyen feltételek alapján tartja magát felelősnek az ilyen vizsgálat lefolytatásáért.
11. Az említett bíróság szerint ilyen határozat hiányában nem kerül eldöntésre az a kérdés, hogy egy adott nemzetközi védelem iránti kérelem a „Dublin III” rendelet hatálya alá tartozik‑e.
12. Kiindulásként megjegyzem, hogy e következtetés álláspontom szerint nem helyes. A „Dublin III” rendelet 1. cikke szerint a rendelet „megállapítja egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam […] meghatározására vonatkozó feltételeket és eljárási szabályokat”. E rendelet 2. cikkének b) pontja szerint a „nemzetközi védelem iránti kérelem” a rendelet alkalmazásában „a 2011/95/EU irányelv 2. cikkének h) pontjában meghatározott nemzetközi védelem iránti kérelem”, vagyis az utóbbi rendelkezés értelmében „egy harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy által valamely tagállamnál előterjesztett olyan védelem iránti kérelem, amely a menekült jogállás, illetve a kiegészítő védelmi jogállás kérelmezéseként értelmezhető, és amely kapcsán a kérelmező nem kéri kifejezetten egy más jellegű, ezen irányelv hatálya alá nem tartozó olyan védelem biztosítását, amelynek megadását külön kell kérelmezni”.
13. Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság kimondja, hogy B. Fathi DAB által elutasított kérelmét olyannak kell tekinteni, mint amely arra irányul, hogy ismerjék el a menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑án Genfben aláírt és 1954. április 22‑én hatályba lépett egyezmény(8) (a továbbiakban: Genfi Egyezmény) 1. cikkének A. pontja értelmében vett menekült jogállását vagy a ZUB 9. cikkén alapuló humanitárius jogállását, amely megfelel a 2011/95 irányelv által előírt kiegészítő védelemnek.
14. E kérelem tehát a 2011/95 irányelv 2. cikkének h) pontjában szereplő meghatározás, és ebből következően a „Dublin III” rendelet 2. cikkének b) pontjában található meghatározás alá tartozik. Ennélfogva az említett kérelem, amelyet Bulgáriában nyújtott be egy harmadik országbeli állampolgár, e rendelet 1. cikkben meghatározott célja, illetve hatálya alá tartozik. Az a kérdés, hogy az érdemi megvizsgálását vállaló tagállam alkalmazta‑e az említett rendelet által előírt feltételeket saját, az ilyen vizsgálat lefolytatásáért fennálló felelőssége megállapítására, ebből a szempontból egyáltalán nem releváns.
15. Ehhez hasonlóan el kell utasítani a kérdést előterjesztő bíróság által javasolt azon értelmezést, amely szerint a „Dublin III” rendeletet csak akkor kell alkalmazni, ha a kérelmező másik tagállamba való átadását tervezik. Az említett rendelet céljából és rendelkezéseiből is azt tűnik ki ugyanis, hogy azt arra szánták, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem valamely tagállamban való benyújtásától alkalmazzák, függetlenül attól, hogy már az ilyen kérelem benyújtásának szakaszában kitűnik, hogy több tagállam is felelősnek lenne tekinthető annak megvizsgálásáért.(9)
16. Mindamellett emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a „Dublin III” rendelet célja egy világos és alkalmazható módszer kialakítása a felelős tagállam gyors meghatározása céljából, amely módszer mind a tagállamok, mind az érintett személyek vonatkozásában tárgyilagos és méltányos szempontokon alapul, a nemzetközi védelem megadására vonatkozó eljárásokhoz való hatékony hozzáférés biztosítása, valamint annak érdekében, hogy ne veszélyeztessék a nemzetközi védelem iránti kérelmek gyors feldolgozására irányuló célkitűzést, és egyúttal az említett rendelet (19) preambulumbekezdésével összhangban biztosítsák az említett rendelettel létrehozott hatékony jogorvoslatot az átadásra vonatkozó határozatokkal szemben.(10) A „Dublin III” rendelet által kialakított rendszer azon, a 3. cikk (1) bekezdésében rögzített elven alapul, amely szerint egyetlen tagállam rendelkezik hatáskörrel a kérelmező nemzetközi védelemre szorultságának vizsgálatára, annak ellenére, hogy több tagállamban is benyújtott kérelmet; e szabály célja a rendszer hatékonyságának előmozdítása, elriasztva ugyanakkor a nemzetközi védelmet kérelmezőket a forum shoppingtól és az Unión belüli másodlagos helyváltoztatásoktól.
17. A „Dublin III” rendelet VI. fejezete rögzíti az átvételre és visszavételre vonatkozó eljárásokat abban az esetben, ha a felelős tagállam meghatározását végző tagállam úgy ítéli meg, hogy egy másik tagállam felelős a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért, az említett rendelet által megállapított feltételek alapján. Amennyiben az eljárások megindulnak, azt követően, hogy a megkeresett tagállam hallgatólagosan vagy kifejezetten elfogadta a kérelmező átvételét vagy visszavételét,(11) az utóbbi értesítést kap az e tagállamba való átadásra vonatkozó határozatról, amelyet megtámadhat a „Dublin III” rendelet 27. cikkének megfelelően.
18. Ezzel szemben e rendelet nem ír elő semmilyen különös eljárást arra az esetre, ha a felelős tagállam meghatározását végző tagállam arra a következtetésre jut, hogy az említett rendelet által rögzített feltételek alapján ő rendelkezik hatáskörrel a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálására. Bár a kérelmezőnek a „Dublin III” rendelet 4. cikkében elismert tájékoztatáshoz való jogából az következik, hogy minden esetben tájékoztatást kell kapnia a kérelmét megvizsgáló tagállamtól, amint ezen államot meghatározták, valamint a kijelölés alapjául szolgáló indokokról,(12) ezzel szemben e rendelet nem írja elő a meghatározást végző tagállam számára, hogy formális határozatot hozzon, illetve közöljön a kérelmezővel abban az esetben, ha a „Dublin III” rendelet feltételei e tagállamot jelölik felelős tagállamként.
19. Mindamellett hangsúlyozni kell, hogy valamely tagállam csak a „Dublin III” rendelet 8–15. cikkében előírt kötelező és hierarchikus feltételek vagy a rendelet 16. cikkében szereplő, az eltartott személyekre vonatkozó feltétel alapján, illetve az említett rendelet 17. cikkében szereplő mérlegelési záradékra(13) hivatkozva állapíthatja meg hatáskörének fennállását az ugyanezen rendelet 2. cikke b) pontjának értelmében vett, hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálására. Az ilyen kérelem érdemi vizsgálata tehát mindig az ilyen vizsgálatot végző tagállamnak a kérelmező e tagállam általi átvételének indokaira vonatkozó előzetes állásfoglalását vonja maga után.
20. A kérdést előterjesztő bíróság a ZUB 67a. cikkének tartalmával magyarázza azt, hogy a bolgár hatóságok hivatalosan nem foglaltak állást a Bolgár Köztársaság B. Fathi kérelmének megvizsgálása tekintetében fennálló felelősségét illetően, amely csak akkor írja elő a felelős tagállam meghatározására irányuló eljárás megindítását, ha olyan körülmények állnak fenn, amelyek alapján feltételezhető, hogy a „Dublin III” rendelet alapján egy másik tagállam lenne felelősnek tekinthető. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből tehát egyáltalán nem tűnik ki az, hogy a bolgár hatóságok nem állapították meg hatáskörük fennállását a „Dublin III” rendeletben előírt feltételek alapján, miután ilyen értelmű körülmények hiányában kizárták valamely más tagállam felelősségét.(14) Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből az sem tűnik ki, hogy B. Fathit ne tájékoztatták volna arról, hogy nemzetközi védelem iránti kérelmét a bolgár hatóságok fogják elbírálni, ahogy az sem, hogy bármilyen kifogást fogalmazott volna meg e hatáskörrel szemben.
21. Egyebekben, hangsúlyozva, hogy nem ismertek azok az indokok, amelyek alapján a Bolgár Köztársaságot tekintették felelős tagállamnak, a kérdést előterjesztő bíróság kizárja, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében előírt mérlegelési záradék alkalmazására került volna sor. Következésképpen nem intéz kérdést a Bírósághoz e cikk értelmezését illetően.
22. E körülmények között, anélkül hogy messzebb kellene mennem elemzésemben, a fenti megfontolások alapján úgy vélem, hogy az Administrativen sad Sofia‑grad (szófiai közigazgatási bíróság, Bulgária) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett, együttesen kezelt első és második kérdésre olyan választ kell adni, amely szerint a hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet érdemben megvizsgáló tagállam nem köteles előzetesen olyan formális határozatot hozni, amellyel elismeri felelősségét a „Dublin III” rendelet alapján az ilyen vizsgálat elvégzésére. E tagállamnak ugyanakkor a rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján az e cikk (2) bekezdésében előírt szabályok szerint tájékoztatnia kell a kérelmezőt arról, hogy kérelmét az említett tagállam illetékes hatóságai fogják megvizsgálni, valamint azokról az indokokról, amelyek alapján megállapította felelősségének fennállását e rendelet alapján.
23. A „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdését illetően, amelyre vonatkozóan a Bírósághoz írásbeli észrevételeket benyújtó felek annak ellenére állást foglaltak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem kérte az értelmezését, az alábbi néhány gondolatra szorítkozom, arra az esetre, ha a Bíróság mindennek ellenére úgy döntene, hogy állást foglal e tekintetben.
24. Az említett, „[m]érlegelési záradékok” című cikk (1) bekezdésének első albekezdése azt mondja ki, hogy „[a] 3. cikk (1) bekezdésétől eltérve minden tagállam határozhat úgy, hogy megvizsgálja a valamely harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet akkor is, ha annak megvizsgálásáért az e rendeletben megállapított feltételek szerint nem felelős”. Ugyanezen bekezdés második albekezdése rögzíti, hogy „[a]z a tagállam, amely e bekezdés alapján úgy határozott, hogy megvizsgál egy nemzetközi védelem iránti kérelmet, felelős tagállammá válik, vállalva a felelősséggel együtt járó kötelezettségeket. Ez a tagállam adott esetben az [1560/2003] rendelet 18. cikke alapján létrehozott »DubliNet« elektronikus kommunikációs hálózat felhasználásával tájékoztatja a korábbi felelős tagállamot, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállamot, illetve azt a tagállamot, amelyet a kérelmező átvételével vagy visszavételével kapcsolatban kerestek meg”. A harmadik albekezdés azt írja elő, hogy „[a]z e bekezdés alapján felelőssé váló tagállam e tényt haladéktalanul jelzi az Eurodac‑ban a [603/2013] rendeletnek(15) megfelelően, a kérelem megvizsgálásáról szóló határozat meghozatala időpontjának megjelölésével”.
25. A „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdése a már a 343/2003 rendelet(16) (a továbbiakban: „Dublin II” rendelet) 3. cikkének (2) bekezdésében is szereplő szuverenitási záradékot ismétli meg, amelynek alapja a nemzetközi védelem nyújtásának állami előjogként való elismerése. A „Dublin II” rendelet 15. cikkében rögzített humanitárius záradékhoz hasonlóan, amely jelenleg a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (2) bekezdésében szerepel, a szuverenitási záradék fontos rugalmassági elemet épít be az e rendelet által kialakított rendszerbe, biztosítva minden olyan tagállam számára, amelyhez nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtottak be, az azon elvtől való eltérés lehetőségét, amely szerint az említett rendeletben rögzített objektív feltételek alapján azonosított tagállam a felelős e kérelem megvizsgálásáért.
26. Noha e hivatkozási lehetőség nem függ semmilyen különös feltételtől,(17) és ennélfogva a szuverenitási záradék főszabály szerint bármilyen megfontolás alapján érvényesíthető,(18) alkalmazását elsődlegesen humanitárius okokból javasolták, mint a dublini rendszer olyan működési zavarai elleni védelmet, amelyek a nemzetközi védelmet kérelmezők alapvető jogainak megsértését eredményezhetik. E szempontból a Bíróság elfogadta, többek között az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) 2011. január 21‑i M. S. S. kontra Belgium és Görögország ítélete(19) alapján, hogy a szuverenitási záradék, diszkrecionális jellege és az általa a tagállamokra ruházott széles mérlegelési jogkör ellenére(20) bizonyos körülmények között, többek között a kérelmező alapvető jogainak megsértésével járó helyzet súlyosbodásának elkerülése érdekében nem az átvétel puszta lehetőségét, hanem valódi kötelezettséget hordozhat a tagállamok számára.(21)
27. A Bíróság azt is pontosította a „Dublin II” rendelet 3. cikkének (2) bekezdését illetően, hogy az olyan mérlegelési jogkört biztosít a tagállamoknak, amely az EUM‑Szerződésben meghatározott és az uniós jogalkotó által kidolgozott közös európai menekültügyi rendszer szerves részét képezi, és hogy e jogkört a tagállamoknak az említett rendelet többi rendelkezését és a Charta rendelkezéseit tiszteletben tartva kell gyakorolniuk.(22) Ebből következik – ellentétben a Bizottság által a „Dublin II” rendelet reformjára irányuló javaslatban (a továbbiakban: a „Dublin III” rendeletre irányuló javaslat)(23) előírtakkal –, hogy annak ellenére, hogy a kérelmező hozzájárulása nem szükséges ahhoz, hogy a szuverenitási záradékot alkalmazni lehessen,(24) e kikötést semmiképpen sem lehet a kérelmező alapvető jogait megsértve alkalmazni.(25) Ennélfogva nem értek egyet a magyar kormány által írásbeli észrevételeiben kifejtett állásponttal, amely szerint a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében szereplő hivatkozási lehetőség a tagállamok szabad mérlegelési jogkörébe tartozik és mentes mindennemű bírósági felülvizsgálat alól.
28. Mindazonáltal rámutatok, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikke (1) bekezdésének szövege, amely egyebekben szinte szó szerint(26) megegyezik a „Dublin II” rendelet 3. cikke (2) bekezdése első mondatának szövegével, annyiban különbözik az utóbbitól, hogy a „határozhat úgy, hogy megvizsgálja” kifejezést használja a „megvizsgálhatja” kifejezés helyett. A szuverenitási záradék megfogalmazásának e fejlődése megjelenik a „Dublin III” rendelet 17. cikke (1) bekezdése második albekezdésének elején, amely szerint „[a]z a tagállam, amely e bekezdés alapján úgy határozott, hogy megvizsgál egy nemzetközi védelem iránti kérelmet, felelős tagállammá válik”.(27) Ezenkívül, a „Dublin III” rendelet 17. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése, amelynek nincs megfelelője a „Dublin II” rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében, azt írja elő, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatát végző tagállam a 603/2013 rendeletnek megfelelően köteles jelezni az Eurodac rendszerben a kérelem megvizsgálásáról szóló határozat meghozatalának időpontját.
29. Márpedig e módosítások véleményem szerint egyértelműen tükrözik a jogalkotó azon szándékát, hogy formalizálja a szuverenitási kikötés alkalmazásával kapcsolatos eljárást és egyértelművé tegye alkalmazásának szabályait, amint az egyébként kitűnik a „Dublin III” rendeletre irányuló javaslatból;(28) ezt emellett az is indokolja, hogy el kell kerülni, hogy a hivatkozási lehetőség valamely tagállam általi gyakorlása több vizsgálati eljárást eredményezzen és végül a rendszer hatékonyságát lerontó tényezőt jelentsen.
30. Hajlok tehát arra, hogy a fenti megfontolások alapján úgy tekintsem, hogy a „Dublin III” rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében szereplő szuverenitási kikötés alkalmazása az arra hivatkozni kívánó tagállamtól azt követeli meg, hogy fogadjon el ilyen értelmű formális határozatot.
31. Mindenesetre azon következtetésnek megfelelően, amelyre a fenti 22. pontban jutottam, úgy vélem, hogy a „Dublin III” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján a kérelmezőnek joga van ahhoz, hogy tájékoztassák arról, hogy nemzetközi védelem iránti kérelmét illetően a rendelet 17. cikkének (1) bekezdésére hivatkoztak, mivel az erre készülő tagállam így döntött.
B. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről
32. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett, nehezen körülírható tartalmú harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében láthatóan azt kívánja megtudni, hogy a 2013/32 irányelv 46. cikkének (3) bekezdése alapján a nemzetközi védelmet kérelmező által a kérelmét elutasító határozat ellen benyújtott jogorvoslat ügyében eljáró bíróságnak hivatalból vizsgálnia kell‑e, hogy a „Dublin III” rendelet rendelkezései alkalmazandók‑e az említett kérelmezőre egy olyan helyzetben, amelyben a kérelem vizsgálatát végző tagállam kifejezetten nem határozott az említett kérelem megvizsgálásáért való, a rendeletben megállapított feltételek szerinti felelősségéről, és ebből következően nem alkalmazta az említett rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében rögzített mérlegelési záradékot.
33. A kérdést előterjesztő bíróság abból az előfeltevésből indul ki, hogy amennyiben a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatát végző tagállam nem hozott kifejezett határozatot a „Dublin III” rendelet felelősségi feltételeinek alkalmazását illetően, úgy nem került eldöntésre az a kérdés, hogy e kérelem az említett rendelet hatálya alá tartozik‑e. A kérdést előterjesztő bíróság azt a kérdést veti fel, hogy köteles‑e hivatalból vizsgálni ezt a kérdést, mivel a 2013/32 irányelv (54) preambulumbekezdése szerint az irányelv alkalmazását a „Dublin III” rendelet hatálya alá tartozó kérelmezőkre irányozták elő, „a dublini rendelet rendelkezései mellett és azok sérelme nélkül”.
34. Márpedig amint arra a jelen indítvány 12. pontjában utaltam, ez az előfeltevés téves, az a kérdés, hogy a „Dublin III” rendelet 2. cikke b) pontjának értelmében vett, hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem érdemi megvizsgálását vállaló tagállam alkalmazta‑e az említett rendelet által előírt feltételeket saját, az ilyen vizsgálat lefolytatásáért fennálló felelőssége megalapozására, egyáltalán nem releváns abból a szempontból, hogy e kérelem a „Dublin III” rendelet hatálya alá tartozik‑e. A jelen esetben, amint azt a jelen indítvány 13. és 14. pontjában szintén hangsúlyoztam, B. Fathi kérelme az említett rendelet hatálya alá tartozik, még a bolgár hatóságok által a „Dublin III” rendelet alapján az e kérelem megvizsgálásáért való felelősségükre vonatkozóan hozott kifejezett határozat hiányában is.
35. A fenti megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre olyan választ adjon, amely szerint az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzetben, amelyben a „Dublin III” rendelet 2. cikke b) pontjának értelmében vett, hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatát végző tagállam kifejezetten nem határozott az említett kérelem megvizsgálásáért való, a rendeletben megállapított feltételek szerinti felelősségéről, és ebből következően nem alkalmazta az ugyanezen rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében rögzített mérlegelési záradékot, az említett kérelmet elutasító határozat ellen benyújtott jogorvoslat ügyében eljáró nemzeti bíróságnak nem kell hivatalból vizsgálnia, hogy az említett rendelet alkalmazandó‑e a kérelmezőre.
36. A magyar kormánnyal és a Bizottsággal ellentétben nem gondolom, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdést úgy lehetne értelmezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi a Bíróságtól, hogy hivatalból értékelnie kell‑e, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatát végző hatóságok felelősségét helyesen állapították‑e meg a „Dublin III” rendeletben előírt feltételek és szabályok alapján.
37. Ha ugyanakkor a Bíróság e kérdést mégis így értelmezné, úgy annak kiemelésére szorítkozom, hogy az uniós jogalkotó el kívánta különíteni egymástól a „Dublin III” rendelet értelmében vett felelős tagállam meghatározására irányuló eljárást a nemzetközi védelem iránti kérelem érdemi megvizsgálására irányuló eljárástól. Ily módon, egyrészt a „Dublin III” rendelet 2. cikkének d) pontja szerint e rendelet alkalmazásában a „nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálása” „a nemzetközi védelem iránti kérelem illetékes hatóságok általi megvizsgálása vagy a hatóságok azzal kapcsolatos határozata és döntése a [2013/32] irányelvvel, valamint a [2011/95] irányelvvel összhangban, a felelős tagállam [említett] rendelet szerinti meghatározására irányuló eljárás kivételével”,(29) másrészt, a 2013/32 irányelv – (53) preambulumbekezdésének megfelelően – nem érinti a „Dublin III” rendelet hatálya alá tartozó, tagállamok közötti eljárásokat.
38. Ennélfogva a „Dublin III” rendelet 2. cikkének d) pontjában meghatározott nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatára irányuló eljárás eredményeként hozott határozat ellen benyújtott jogorvoslat ügyében eljáró nemzeti bíróságnak nem kell hivatalból vizsgálnia, hogy az e rendelet alapján felelős tagállam meghatározására irányuló eljárást helyesen folytatták‑e le, valamint hogy az említett kérelem vizsgálatát elvégző tagállam valóban az‑e, amelyet az említett rendeletben előírt szabályok és feltételek alapján felelősként kellett kijelölni.
C. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik, ötödik és hetedik kérdésről
39. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik és ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi a Bíróságtól, hogy valláson alapuló üldöztetési okról van‑e szó abban az esetben, ha a kérelmező nyilatkozatai és az általa benyújtott dokumentumok nem vonatkoznak a „vallás” 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott fogalmának valamennyi elemére, és különösen, ha az ilyen nyilatkozatok és dokumentumok nem vonatkoznak a valláshoz tartozás azon jellegzetes vetületeire, amelyek alapján az üldöztetés feltételezett elkövetői feltételezhetik, hogy a kérelmező e valláshoz tartozik. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett hetedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy ilyen helyzetben megengedhető‑e annak előírása a kérelmező számára, hogy bizonyítsa a „vallásnak” a 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti fogalmába tartozó hiányzó összetevőket, ha ezen adatok nélkül kérelmét el kell utasítani mint megalapozatlant.
40. A 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint „[a]z üldöztetési okok értékelésekor a tagállamok a következőket veszik figyelembe: […] b) a vallás fogalma magában foglalja különösen a teista, nem teista és ateista meggyőződéseket, magánjellegű, illetve nyilvános vallási szertartásokon akár egyedül, akár másokkal való részvételt, illetve az ilyen szertartásokon történő részvételtől való tartózkodást, más vallásos jellegű tevékenységeket vagy véleménynyilvánítást, illetve bármilyen vallásos hiten alapuló, illetve e hit által megkövetelt személyes vagy közösségi magatartásformát […]”.
41. E rendelkezés a „vallás” tág meghatározását adja, bevonva a vallás valamennyi összetevőjét, függetlenül attól, hogy azok nyilvánosak vagy magánjellegűek, kollektívek vagy egyéniek.(30) E fogalom, amely nagyrészt az emberei jogok nemzetközi jogának összefüggésében kidolgozott standardokon alapul,(31) és amelyet az UNHCR is átvett,(32) nem korlátozódik a hagyományos vallásokra, azokra, amelyek intézményes elemekkel vagy a hagyományos vallásokhoz hasonló gyakorlatokkal bírnak, hanem lefed minden, akár kisebbségi hitet, illetve vallási meggyőződést,(33) valamint az adott vallás követésének, illetve a vallásos hittel való rendelkezésnek a megtagadását is. Kiterjed mind magára arra a tényre, hogy valaki vallási meggyőződéssel rendelkezik, még annak bármilyen külső megjelenése hiányában is, mind e meggyőződések nyilvános kifejezésére, a vallási gyakorlatok követésére, illetve a vallási oktatásra is. A vallást e fogalom „hitként”, „identitásként”, illetve „életmódként” fogja fel.(34) A meghatározás e három eleme az adott személy valláshoz kapcsolódó teljesen eltérő viszonyát jelenti. Így az első bizonyos számú szabály önkéntes követését feltételezi, míg a világban számos üldöztetés mögött meghúzódó vallás mint identitás inkább olyan családi, kulturális, etnikai vagy nemzetiségi kapcsolatok fennállásán alapul, amelyek egy személy adott közösséghez tartozását, nem pedig csatlakozását határozzák meg. Végül a vallás mint életmód nemcsak az adott személy spirituális szféráját foglalhatja el, hanem kihathat élete különböző aspektusaira is, olyan, rendkívül változatos magatartási szabályokat írva elő számára (imák, rítusok, ceremóniák, öltözködési vagy étkezési szabályok, vallási oktatás, térítés stb.), amelyek többé‑kevésbé nyíltan egy adott állam törvényeibe ütközhetnek.(35)
42. A „vallás” 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott fogalmának – amely az uniós jogalkotó arra irányuló erőfeszítését tükrözi, hogy amennyire lehet, lefedje e fogalom különböző oldalait – terjedelméből az következik, hogy nem lehet azt követelni egy valláshoz kapcsolódó okok miatti üldöztetés veszélyére hivatkozó nemzetközi védelmet kérelmezőtől, hogy a vallási meggyőződésére vonatkozó állításai alátámasztása céljából szolgáltasson adatokat az említett fogalom minden vetületét illetően. Közelebbről, mivel e fogalom lefedi önmagában azt a tényt is, hogy valakinek vallási meggyőződése van, nem lehet azt megkövetelni, hogy az ilyen kérelmező beszámoljon arról, hogy a nyilvánosság előtt az említett meggyőződéshez kapcsolódó vagy azáltal előírt cselekményeket végzett, illetve hogy tartózkodott az e meggyőződéssel összeegyeztethetetlen cselekmények végzésétől, és még kevésbé, hogy okirati bizonyítékok segítségével támassza alá e tekintetben tett állításai valóságtartalmát.
43. E következtetést közvetve megerősíti a Bíróság által a 2012. szeptember 5‑i Y és Z ítéletben (C‑71/11 és C‑99/11, EU:C:2012:518, 65. pont) kimondott azon elv is, amely szerint a vallási okokból történő üldöztetés fennállását nem a vallásszabadság azon eleme alapján kell azonosítani, amely sérül, hanem a megtorlás természete alapján.(36) Az érintett személlyel szemben hozott vagy meghozható intézkedések és szankciók súlyossága határozza meg tehát azt, hogyfennáll‑e az üldöztetés.(37) Márpedig ilyen, az üldöztetés vagy az üldöztetés veszélye alátámasztásához szükséges súlyosságot elérő intézkedések és szankciók meghozhatók, illetve valószínűleg meghozhatók még akkor is, ha az érintett részéről nem kerül sor vallásos hite külső kinyilvánítására, például pusztán áttérése, származási országa hivatalos vallása követésének elutasítása vagy egy adott vallási közösséghez való tartozása miatt.(38)
44. Egyébként a 2011/95 irányelv 10. cikkének (2) bekezdéséből – amely szerint annak értékelésekor, hogy a kérelmező üldöztetéstől való félelme megalapozott‑e, nincs jelentősége annak, hogy a kérelmező ténylegesen rendelkezik‑e a hivatkozott üldöztetési okhoz kapcsolódó jellemzőkkel, amennyiben üldözője úgy tekinti, hogy rendelkezik e jellemzőkkel – az következik, hogy a vallási okból fennálló üldöztetés miatt benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálása céljából nem mindig szükséges a kérelmező vallásos hitének hitelességét értékelni a tényeknek és a körülményeknek az említett irányelv 4. cikke szerinti értékelése keretében.(39)
45. Emlékeztetni kell arra, hogy e cikk szerint a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatának magában kell foglalnia e kérelem egyedi értékelését, és különösen figyelembe kell vennie a kérelemre vonatkozó határozat meghozatalának időpontjában az érintett származási országára vonatkozó valamennyi releváns tényt, a releváns nyilatkozatait és az általa bemutatott dokumentumokat, valamint a kérelmező egyéni helyzetét és személyes körülményeit.(40) Erre az értékelésre két külön szakaszban kerül sor. Az első szakasz azon ténybeli körülmények megállapítását érinti, amelyek a kérelmet alátámasztó bizonyítékoknak minősülhetnek, míg a második szakasz ezen információk jogi értékelését foglalja magában, mely annak eldöntésében áll, hogy az adott ügyet jellemző tényekre tekintettel a 2011/95 irányelv 9. és 10. vagy 15. cikkében a nemzetközi védelem megadására vonatkozóan előírt alapfeltételek teljesülnek‑e. Az első szakasz keretében – amelyben a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett negyedik, ötödik és hetedik kérdés felmerült – noha a tagállamok úgy vélhetik, hogy alapvetően a kérelmező kötelezettsége, hogy bemutasson minden, a kérelmének megalapozásához szükséges bizonyítékot, az e kérelem releváns információinak meghatározására vonatkozó szakaszban az érintett tagállamnak az említett irányelv 4. cikke (1) bekezdésének megfelelően a kérelmezővel együtt kell működnie.(41)
46. Ezenkívül a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős illetékes hatóságoknak adott esetben figyelembe kell venniük a bizonyítékok hiányára vonatkozóan adott magyarázatokat, valamint a kérelmező általános szavahihetőségét is. Egyébiránt az e hatóságok által végzett ellenőrzések keretében a 2011/95 irányelv 4. cikke szerint, amennyiben a menedékkérő bizonyos állításait nem támasztják alá dokumentumok vagy egyéb bizonyítékok, úgy ezen állításokat nem kell bizonyítani, feltéve hogy az ugyanezen irányelv 4. cikke (5) bekezdésének a)–e) pontjában szereplő együttes feltételek teljesülnek.(42)
47. A vallási okokból történő üldöztetéstől való félelemre alapított nemzetközi védelem iránti kérelmeket illetően, amelyek vizsgálata gyakran különösen bonyolultnak bizonyul, a kérelmező egyéni jogállásán és személyes helyzetén kívül többek között figyelembe kell venni a vallással kapcsolatos meggyőződéseit és azok megszerzésének körülményeit, annak módját, ahogy hitét (vagy hite hiányát) felfogja és megéli, az azon vallás dogmatikus, rituális és előíró aspektusaival kapcsolatos viszonyát, amelyhez nyilatkozata szerint tartozik vagy amelytől el kíván távolodni, azon tényt, hogy adott esetben különös szerepet tölt be hite terjesztésében, például tanítás vagy térítés révén, valamint a vallási és identitással kapcsolatos, etnikai,(43) illetve nemi tényezők közötti kölcsönhatásokat.
48. Bár a fent megjelölt elemek alapján szolgáltathatók adatok arra nézve, hogy mit jelent a vallás a nemzetközi védelmet kérelmező számára és lehetővé teszik annak jobb megértését, hogy milyen módon érintenék őt vallásszabadsága gyakorlásának korlátozásai a származási országában, hangsúlyozni kell, hogy a vallási okokból történő üldöztetéstől való félelemre alapított kérelmek vizsgálata során alapvető fontosságú az a kérdés, hogy mit takar a „vallás” fogalma az üldöztetés (potenciális) elkövetői számára. E kérdés megválaszolása lehetővé teszi azon hozzáállás meghatározását, amelynek tanúsítását az ilyen elkövetőktől várhatjuk a kérelmező hite vagy vallási identitása, illetve az annak külső megnyilvánulását jelentő magatartások (vagy mulasztások)(44) irányában.(45)
49. B. Fathi esetében kurd származása, az a tény, hogy áttért a kereszténységre, valamint az áttérés módja, a származási országában betiltott keresztény csatorna adásában való részvétele, az ezen ország hatóságai általi letartóztatása és kihallgatása, valamint fogva tartása során az áttéréséről tett vallomása mind olyan elemek, amelyeket a DAB‑nak figyelembe kellett vennie értékelése ezen első szakaszában, a kérelmező származási országára vonatkozó releváns tényekkel együtt, a 2011/95 irányelv 4. cikke (3) bekezdése a) pontjának megfelelően.
50. A fenti megfontolások fényében azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett, együttesen kezelt negyedik, ötödik és hetedik kérdésre olyan választ adjon, amely szerint a 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontját és 10. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy annak a nemzetközi védelmet kérelmezőnek, aki kérelme alátámasztására valláshoz kapcsolódó indokon alapuló üldöztetés veszélyére hivatkozik, a vallásos hitére vonatkozó állításai alátámasztására nem kell nyilatkozatokat tennie és dokumentumokat benyújtania a „vallás” 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott fogalmának valamennyi elemére vonatkozóan. Közelebbről, az ilyen kérelmezőnek nem kell mindenféleképpen, kérelme elutasításának terhe mellett beszámolnia arról, hogy a nyilvánosság előtt az említett hithez kapcsolódó vagy azáltal előírt cselekményeket végzett, illetve hogy tartózkodott az e meggyőződéssel összeegyeztethetetlen cselekmények végzésétől, és nem kell okirati bizonyítékok segítségével alátámasztani az e tekintetben tett állításai valóságtartalmát.
D. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésről
51. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a vallásszabadságnak a kérelmező származási államában előírt korlátozásai, mint a hittérítés tilalma vagy az állam hivatalos vallásával ellentétes cselekmények tilalma, amelyeket az ezen ország közrendjének védelmére vonatkozó célkitűzés igazol, a 2011/95 irányelv Charta 10. cikkének fényében értelmezett 9. cikke (1) és (2) bekezdésének alapján üldöztetésnek minősülhetnek‑e, és ha igen, milyen körülmények között. A kérdést előterjesztő bíróság továbbá azt a kérdést is felveti, hogy az ilyen tilalmak puszta léte, még ha azok nem is konkrétan egy adott vallás ellen irányulnak, elegendő‑e ahhoz, hogy üldöztetést alapozzon meg, ha megsértésüket halálbüntetéssel szankcionálják.
52. A 2011/95 irányelv 9. cikke határozza meg azokat a körülményeket, amelyek alapján úgy lehet tekinteni, hogy a Genfi Egyezmény 1. cikkének A. pontja szerinti üldözés áll fenn. Az említett irányelv 9. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint ez akkor áll fenn, ha az ilyen cselekmény „jellegénél, illetve ismétlődésénél fogva elegendően súlyos ahhoz, hogy az alapvető emberi jogokat súlyosan megsértse, különös tekintettel az állam azon kötelezettségeire, amelyektől az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény(46) 15. cikkének (2) bekezdése értelmében nem lehet eltérni”. Ugyanezen 9. cikk (2) bekezdése b) és c) pontjának megfelelően az (1) bekezdés szerinti üldözés többek között olyan cselekmények formájában jelenhet meg, mint „olyan törvényi, rendeleti, közigazgatási, rendőrségi és/vagy igazságszolgáltatási intézkedések, amelyek önmagukban hátrányosan megkülönböztető jellegűek, vagy amelyeket hátrányosan megkülönböztető módon alkalmaznak”, illetve „aránytalanságok vagy hátrányos megkülönböztetés a büntetőeljárás során, aránytalan vagy hátrányosan megkülönböztető jellegű büntetés”.
53. A vallásszabadsághoz fűződő, a Charta 10. cikkének (1) bekezdésében(47) szereplő jog megfelel az EJEE 9. cikkében biztosított jognak.(48)
54. Amint azt a Bíróság a 2012. szeptember 5‑i Y és Z ítélet (C‑71/11 és C‑99/11, EU:C:2012:518) 57. pontjában kimondta, a vallásszabadság a demokratikus társadalom egyik alapját jelenti, és alapvető emberi jog. A vallásszabadsághoz fűződő jog sérelme olyan súlyú lehet, hogy az EJEE 15. cikkének (2) bekezdésében említett esetekkel egy tekintet alá eshet, amelyekre a 2011/95 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése példálózó jelleggel annak meghatározása céljából utal, hogy többek között mely cselekmények minősülnek üldözésnek.
55. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, amint azt a Bíróság ugyanazon ítélet 58. és 59. pontjában kifejtette, hogy a vallásszabadsághoz fűződő, a Charta 10. cikkének (1) bekezdésében biztosított jog mindenfajta sérelme üldözésnek minősül, amely az illetékes hatóságokat arra kötelezné, hogy annak, akit a szóban forgó sérelem fenyeget, a 2011/95 irányelv 2. cikkének d) pontja értelmében vett menekült jogállást adjanak, mivel az említett szabadságnak az érintett személyt jelentős mértékben sújtó „súlyos megsértése” szükséges ahhoz, hogy az érintett cselekményeket üldözésnek lehessen minősíteni. Ezenkívül „a vallásszabadsághoz fűződő jog megsértése [a 2001/95] irányelv 9. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett üldöztetésnek minősülhet akkor, ha a menedékkérőt e szabadságnak a származási országában való gyakorlása folytán különösen annak valós veszélye fenyegeti, hogy az [ezen] irányelv 6. cikkében említett valamelyik szereplő büntetőeljárást folytat vele szemben, vagy embertelen vagy megalázó bánásmódnak, vagy büntetésnek veti alá”.(49)
56. A Bíróság által rögzített és fent ismertetett elvekből az következik, hogy a vallási okok miatt történő üldöztetés fennállása egyrészt a menedékkérő vallásszabadságát ért sérelem súlyosságától – a sérelemnek e szabadság megsértésének kell minősülnie –, másrészt pedig azon cselekmények súlyosságától függ, amelyeknek a kérelmező az említett szabadság gyakorlása miatt kiteszi magát származási országában, és e két elem egymással egyenrangú.(50)
57. Ebben az összefüggésben az, hogy a kérelmező származási országában a vallásszabadság vonatkozásában előírt korlátozásokat, valamint az ilyen korlátozásokhoz kapcsolódó tilalmak megsértése esetén előírt szankciókat az országban a közrend, a közbiztonság, a közegészség vagy a közerkölcs fenntartásának követelménye igazolja, nem teszi lehetővé az ilyen cél jogszerű követésétől megkülönböztetendő, a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállásának automatikus kizárását.(51)
58. A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy a vallásszabadságnak a közrend és a közbiztonság megőrzését, illetve mások jogainak és szabadságainak védelmét célzó korlátozásait egyes tagállamok jogszabályai a Charta 52. cikke (1) bekezdésének megfelelően elfogadják.(52) Felveti a kérdést, hogy figyelemmel a Bíróság által a 2013. november 7‑i X és társai ítélet (C‑199/12–C‑201/12, EU:C:2013:720) 66. pontjában a „szexuális irányultság” fogalmával kapcsolatban tett pontosításra,(53) a tagállamok belső joga által bűncselekménynek minősülő cselekmények a „vallás” uniós jogi fogalma alá tartozhatnak‑e, valamint, hogy az ilyen cselekmények megtorlása a származási országban a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetésnek minősülhet‑e.
59. Noha a Bíróság által a 2013. november 7‑i X és társai ítélet (C‑199/12–C‑201/12, EU:C:2013:720) 66. pontjában kimondottakkal analógiát állítva úgy kell tekinteni, hogy főszabály szerint nem tartoznak a „vallás” 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti fogalma alá az olyan cselekmények, amelyek a tagállamok nemzeti joga értelmében bűncselekménynek minősülnek, ezzel szemben az, hogy e jog korlátozásokat írhat elő a vallásszabadság gyakorlását illetően, megtiltva bizonyos magatartásokat és akár büntetőjogi jellegű szankcióval, sőt szabadságvesztés‑büntetéssel(54) büntetve e tilalmak megsértését, nem teszi lehetővé semmilyen végleges következtetés levonását a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett „üldöztetés” fogalmának értelmezését és alkalmazását illetően, továbbá többek között egyáltalán nem teszi lehetővé ugyanezen bűncselekmények kérelmező származási országában történő megtorlásának automatikus kizárását e fogalom köréből. Egyrészt ugyanis a megtiltható magatartások és a vallásszabadság ebből következő megsértései radikálisan eltérhetnek az egyes jogrendszerekben a bűncselekmények tényállási elemeinek megállapítása körébe tartozó fogalmak,(55) továbbá az ilyen tilalmak által követett célokat illetően, az olyan fogalmak meghatározásától függően, mint a „közrend”, a „közbiztonság”, illetve az „erkölcs”. Másrészt és alapvetőbb jelleggel, semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni az ilyen bűncselekmények elkövetéséhez, továbbá az előírt és a konkrétan alkalmazott büntetések esetlegesen aránytalan és hátrányosan megkülönböztető jellegéhez kapcsolódó megtorlás súlyosságát.
60. Ami azt a kérdést illeti, hogy pusztán az a körülmény, hogy a menedékkérő származási országának joga bűncselekménnyé nyilvánítja és szabadságvesztés‑büntetéssel, sőt halálbüntetéssel sújtja a vallásszabadság gyakorlásához kapcsolódó magatartásokat – mint a vallási áttérést, a hit nyilvános kinyilvánítását, a vallási szertartásokon való nyilvános vagy magánjellegű részvételt, a vallási oktatást vagy hittérítést –, önmagában elegendő‑e a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállásának megállapításához, úgy vélem, hogy e kérdés megválaszolása lényegében az ilyen szankciók tényleges alkalmazásának mértékétől függ.
61. Ily módon, a vallásszabadság gyakorlásához kapcsolódó magatartások bűncselekménnyé nyilvánítását megkérdőjelező ügyekben elsődleges fontosságú, hogy a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásával megbízott hatóságok a kérelmező nyilatkozatain és az általa esetlegesen benyújtott dokumentumokon kívül rendelkezzenek a lehető legteljesebb, megbízható forrásokból származó naprakész információkkal arról, hogy konkrétan milyen módon hajtják végre az ilyen magatartások kapcsán előírt szankciókat a kérelmező származási országában, annak megállapítása érdekében, hogy az utóbbi milyen veszéllyel szembesül az ilyen szankciók alkalmazása révén, figyelemmel személyes helyzetére, valamint az őt érintő körülmények összességére.(56)
62. Befejezésként emlékeztetek arra, hogy az EJEB nemrégiben három alkalommal döntött olyan ügyekben, amelyekben a kereszténységre áttért iráni állampolgárok által benyújtott menedékjog iránti kérelmek elutasítását kifogásolták. A 2016. március 23‑i F. G. kontra Svédország ítéletben az EJEB Nagykamarája azt állapította meg, hogy „sértené az [EJEE] 2. és 3. cikkét, ha a kérelmezőt anélkül küldenék vissza Iránba, hogy a svéd hatóságok ex nunc értékelték volna áttérése következményeit”.(57) 2016. július 5‑i T. M. és Y. A. kontra Holland Királyság ítéletében(58) ezzel szemben az EJEB elutasította a kérelmezők kérelmét, mint nyilvánvalóan megalapozatlant, úgy ítélve meg, hogy nem állnak fenn olyan körülmények, amelyek lehetővé tennék a holland hatóságok azon értékelésének megkérdőjelezését, amely szerint a kérelmezőknek az állítólagos áttérésükre vonatkozó előadása nem hihető. Végül, a 2017. december 19‑i A. kontra Svájc ítéletben az EJEB szintén kizárta az EJEE 2. és 3. cikkének a megsértését, úgy ítélve meg, hogy nem inadekvát a svájci hatóságok azon értékelése, amely szerint azok az áttért személyek, akik az iráni hatóságok számára még nem voltak ismertek, többek között az áttérésüktől eltérő tények miatt, és akik diszkréten kívánták gyakorolni vallásukat, nem szembesültek az e rendelkezésekkel ellentétes bánásmód veszélyével.(59) Ennek érdekében az említett bíróság elhatárolta az elé terjesztett ügyet a Bíróság 2012. szeptember 5‑i Y és Z ítéletének (C‑71/11–C‑99/11, EU:C:2012:518) alapjául szolgáló ügyektől.(60)
63. Két megjegyzést kell tenni az EJEB fent hivatkozott utolsó ítéletének alapjául szolgáló ügyet illetően. Először, ezen ügy kérelmezője azt követően tért át, hogy elhagyta Iránt (ahogy az EJEB 2016. március 23‑i F. G. kontra Svédország ítéletének [CE:ECHR:2016:0323JUD004361111] alapjául szolgáló ügy kérelmezője is). Menedékjog iránti kérelme tehát egy „sur place” nemzetközi védelem iránti szükségletre irányult, a 2011/95 irányelv 5. cikkének megfelelően. Márpedig amint azt az EJEB hangsúlyozta az említett ítéletben, a valláson alapuló menedékjog iránti kérelmekre vonatkozó iránymutatásokra hivatkozva, amennyiben a menedékkérő „sur place” áttérésre hivatkozik, jellemzően különös aggodalmak merülnek fel a hitelességet illetően, továbbá szigorúan és alaposan meg kell vizsgálni a körülményeket és az áttérést.(61) Ezenkívül, amint arra az EJEB szintén rámutatott, az ilyen típusú ügyekben az üldöztetések potenciális elkövetői jellemzően kisebb jelentőséget tulajdonítanak a sur place áttéréseknek, figyelemmel azok gyakran „opportunista” jellegére.(62) Ezzel szemben az alapeljárásban B. Fathi áttérésére akkor került sor, amikor még Iránban volt, és előadása szerint az iráni hatóságok tudomással bírtak róla.(63) E két körülményt megfelelően figyelembe kell venni azon következmények értékelése során, amelyekkel a származási országában való visszatérése esetén szembesülne. Másodszor, álláspontom szerint különösen óvatosan kell eljárni abban az esetben, amikor az illetékes hatóság a tényleges üldöztetés elszenvedése veszélye nagyságának értékelése során figyelembe veszi annak lehetőségét, hogy a származási országába való visszatérését követően a kérelmező úgy dönthet, hogy „diszkréten gyakorolja hitét”. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a 2012. szeptember 5‑i Y és Z ítélet (C‑71/11–C‑99/11, EU:C:2012:518) 79. pontjában a Bíróság kiemelte, hogy az, hogy érintett „elkerülheti a veszélyt bizonyos vallási cselekményekről való lemondással, elvileg nem bír jelentőséggel”. A „vallás” Genfi Egyezmény 1. cikkének A. pontjában, és így a 2011/95 irányelv 10. cikkében szereplő fogalmának elemeit képező vallási meggyőződés, identitás, illetve életmód annyira alapvetőnek tekintendő az emberi identitás szempontjából, hogy nem lehet arra kényszeríteni valakit, hogy azokat titkolja el, módosítsa, illetve mondjon le róluk az üldöztetés elkerülése érdekében.(64)
64. A fenti megfontolások összessége alapján azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésre olyan választ adjon, amely szerint a vallási okokon alapuló, a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállása egyrészt a menedékkérő vallásszabadságát ért sérelem súlyosságától, másrészt pedig azon cselekmények súlyosságától függ, amelyeknek e kérelmező az említett szabadság gyakorlása miatt kiteszi magát származási országában. Az, hogy a kérelmező származási országában a vallásszabadság vonatkozásában előírt korlátozásokat, valamint az ilyen korlátozásokhoz kapcsolódó tilalmak megsértése esetén előírt szankciókat az országban a közrend, a közbiztonság, a közegészség vagy a közerkölcs fenntartásának követelménye igazolja, nem teszi lehetővé a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállásának automatikus kizárását. Az a körülmény, hogy a menedékkérő származási országának joga aránytalan vagy hátrányosan megkülönböztető szankciókkal, akár halálbüntetéssel bünteti a vallásszabadság gyakorlásához kapcsolódó olyan magatartásokat, mint a vallási áttérés vagy a hittérítés, elegendő a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállásának megállapításához, ha bebizonyosodik, hogy ilyen szankciókat ténylegesen alkalmaznak, és a kérelmező bizonyítottan azok alkalmazásának veszélyével szembesülne az ezen országba való visszatérés esetén.
III. Végkövetkeztetés
65. A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az Administrativen sad Sofia‑grad (szófiai közigazgatási bíróság, Bulgária) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:
1) Az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendeletet úgy kell értelmezni, hogy a hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet érdemben megvizsgáló tagállam nem köteles előzetesen olyan formális határozatot hozni, amellyel elismeri felelősségét a 604/2013 rendelet alapján az ilyen vizsgálat elvégzésére. E tagállamnak ugyanakkor e rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján az e cikk (2) bekezdésében előírt szabályok szerint tájékoztatnia kell a kérelmezőt arról, hogy kérelmét az említett tagállam illetékes hatóságai fogják megvizsgálni, valamint azokról az indokokról, amelyek alapján megállapította felelősségének fennállását e rendelet alapján.
2) Az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzetben, amelyben a 604/2013 rendelet 2. cikkének b) pontja értelmében vett, hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatát végző tagállam kifejezetten nem határozott az említett kérelem megvizsgálásáért való, a rendeletben megállapított feltételek szerinti felelősségéről, és ebből következően nem alkalmazta az ugyanezen rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében rögzített mérlegelési záradékot, az említett kérelmet elutasító határozat ellen benyújtott jogorvoslat ügyében eljáró nemzeti bíróságnak nem kell hivatalból vizsgálnia, hogy az említett rendelet alkalmazandó‑e a kérelmezőre.
3) A harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13‑i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontját és 10. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy annak a nemzetközi védelmet kérelmezőnek, aki kérelme alátámasztására valláshoz kapcsolódó indokon alapuló üldöztetés veszélyére hivatkozik, a vallásos hitére vonatkozó állításai alátámasztására nem kell nyilatkozatokat tennie és dokumentumokat benyújtania a „vallás” 2011/95 irányelv 10. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott fogalmának valamennyi elemére vonatkozóan. Közelebbről, az ilyen kérelmezőnek nem kell mindenféleképpen, kérelme elutasításának terhe mellett beszámolnia arról, hogy a nyilvánosság előtt az említett hithez kapcsolódó vagy azáltal előírt cselekményeket végzett, illetve hogy tartózkodott az e meggyőződéssel összeegyeztethetetlen cselekmények végzésétől, és továbbá nem kell okirati bizonyítékok segítségével alátámasztani az e tekintetben tett állításai valóságtartalmát.
4) A vallási okokon alapuló, a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállása egyrészt a menedékkérő vallásszabadságát ért sérelem súlyosságától, másrészt pedig azon cselekmények súlyosságától függ, amelyeknek e kérelmező az említett szabadság gyakorlása miatt kiteszi magát származási országában. Az, hogy a kérelmező származási országában a vallásszabadság vonatkozásában előírt korlátozásokat, valamint az ilyen korlátozásokhoz kapcsolódó tilalmak megsértése esetén előírt szankciókat az országban a közrend, a közbiztonság, a közegészség vagy a közerkölcs fenntartásának követelménye igazolja, nem teszi lehetővé a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállásának automatikus kizárását. Az a körülmény, hogy a menedékkérő származási országának joga aránytalan vagy hátrányosan megkülönböztető szankciókkal, akár halálbüntetéssel bünteti a vallásszabadság gyakorlásához kapcsolódó olyan magatartásokat, mint a vallási áttérés vagy a hittérítés, elegendő a 2011/95 irányelv 9. cikke értelmében vett üldöztetés fennállásának megállapításához, ha bebizonyosodik, hogy ilyen szankciókat ténylegesen alkalmaznak, és a kérelmező bizonyítottan azok alkalmazásának veszélyével szembesülne az ezen országba való visszatérés esetén.