A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített negyedik tanács)

2022. november 30.(*)

„Közös kül‑ és biztonságpolitika – A terrorizmus leküzdése érdekében a PKK‑val szemben hozott korlátozó intézkedések – A pénzeszközök befagyasztása – 2001/931/KKBP közös álláspont – A fegyveres konfliktushelyzetekre való alkalmazhatóság – Terrorista csoport – A pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozatok ténybeli alapja – Hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozat – Harmadik állam hatósága – Felülvizsgálat – Arányosság – Indokolási kötelezettség – Védelemhez való jog – A hatékony bírói jogvédelemhez való jog – A keresetlevél kiigazítása”

A T‑316/14. RENV. és T‑148/19. sz. egyesített ügyekben,

a Kurdistan Workers’ Party (PKK) (képviselik: A. van Eik és T. Buruma ügyvédek)

felperes

az Európai Unió Tanácsa (képviselik: S. Van Overmeire és B. Driessen, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatja:

az Európai Bizottság (képviselik: T. Ramopoulos, J. Norris, J. Roberti di Sarsina és R. Tricot, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó fél a T‑316/14. RENV. sz. ügyben,

a többi fél az eljárásban:

a Francia Köztársaság (képviselik: A.‑L. Desjonquères, B. Fodda és J.‑L. Carré, meghatalmazotti minőségben)

és

a Holland Királyság (képviselik: M. Bulterman és J. Langer, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó felek a fellebbezési eljárásban,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített negyedik tanács),

tagjai: S. Gervasoni elnök (előadó), L. Madise, P. Nihoul, R. Frendo és J. Martín y Pérez de Nanclares bírák,

hivatalvezető: I. Kurme tanácsos,

tekintettel a T‑148/19. sz. ügyben lefolytatott eljárás írásbeli szakaszára, különösen:

–        a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága beavatkozásának megengedéséről szóló, 2019. július 26‑i határozatra,

–        a felperes kérelmeinek 2019. október 7‑i, 2020. március 13‑i és szeptember 29‑i kiigazításaira,

tekintettel a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletre (C‑46/19 P, EU:C:2021:316), amely a T‑316/14. RENV. sz. ügyet visszautalta a Törvényszék elé,

tekintettel a T‑148/19. és T‑316/14. RENV. sz. ügyeknek a kibővített negyedik tanács elé utalására,

tekintettel a T‑148/19. és T‑316/14. RENV. sz. ügyeknek az eljárás szóbeli szakasza, valamint az eljárást befejező határozat meghozatala céljából történő egyesítéséről szóló, 2022. február 8‑i határozatra,

tekintettel a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának a T‑148/19. és T‑316/14. RENV. sz. ügyekben beavatkozó félként való kizárásáról szóló, 2022. március 25‑i végzésre,

tekintettel a 2022. március 31‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A felperes, a Kurdistan Workers’ Party (PKK) a T‑316/14. RENV. sz. ügyben benyújtott, az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetével az alábbiak megsemmisítését kéri annyiban, amennyiben e jogi aktusok rá vonatkoznak:

–        a terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az 714/2013/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. február 10‑i 125/2014/EU tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2014. L 40., 9. o.; helyesbítés HL 2014. L 200., 24. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 125/2014/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. július 22‑i 790/2014/EU tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2014. L 217., 1. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek listájának naprakésszé tételéről és módosításáról, valamint a 2014/483/KKBP határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2015. március 26‑i (KKBP) 2015/521 tanácsi határozat (HL 2015. L 82., 107. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 790/2014/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2015. március 26‑i (EU) 2015/513 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2015. L 82., 1. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek jegyzékének naprakésszé tételéről, valamint a (KKBP) 2015/521 határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2015. július 31‑i (KKBP) 2015/1334 tanácsi határozat (HL 2015. L 206., 61. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2015/513 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2015. július 31‑i (EU) 2015/1325 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2015. L 206., 12. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2015/1325 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2015. december 21‑i (EU) 2015/2425 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2015. L 334., 1. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2015/2425 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2016. július 12‑i (EU) 2016/1127 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2016. L 188., 1. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2016/1127 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2017. január 27‑i (EU) 2017/150 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2017. L 23., 3. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek jegyzékének naprakésszé tételéről [helyesen: a terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek jegyzékének naprakésszé tételéről, valamint a (KKBP) 2017/154 határozat hatályon kívül helyezéséről] szóló, 2017. augusztus 4‑i (KKBP) 2017/1426 tanácsi határozat (HL 2017. L 204., 95. o.);

–        a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2017/150 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2017. augusztus 4‑i (EU) 2017/1420 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2017. L 204., 3. o.).

2        A T‑148/19. sz. ügyben benyújtott, szintén az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetével a felperes az alábbiak megsemmisítését kéri annyiban, amennyiben e jogi aktusok rá vonatkoznak:

–        a terrorizmus leküzdésére vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek listájának módosításáról és naprakésszé tételéről és a (KKBP) 2018/1084 határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2019. január 8‑i (KKBP) 2019/25 tanácsi határozat (HL 2019. L 6., 6. o.);

–        A terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek jegyzékének naprakésszé tételéről és a (KKBP) 2019/25 határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2019. augusztus 8‑i (KKBP) 2019/1341 tanácsi határozat (HL 2019. L 209., 15. o.);

–        A terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2019/24 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2019. augusztus 8‑i (EU) 2019/1337 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2019. L 209., 1. o.);

–        A terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2019/1337 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2020. január 13‑i (EU) 2020/19 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2020. L 8I., 1. o.);

–        A terrorizmus elleni küzdelemre vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek jegyzékének naprakésszé tételéről, valamint a (KKBP) 2020/20 határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2020. július 30‑i (KKBP) 2020/1132 tanácsi határozat (HL 2020. L 247., 18. o.);

–        A terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az (EU) 2020/19 végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2020. július 30‑i (EU) 2020/1128 tanácsi rendelet (HL 2020. L 247., 1. o).

I.      A jogvita előzményei

3        A PKK 1978‑ban alakult, és fegyveres harcot folytatott a török kormány ellen a kurdok önrendelkezési jogának elismeréséért.

4        2001. szeptember 28‑án az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elfogadta a terrorizmus leküzdése, különösen a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelem érdekében kialakított széles körű stratégiák megállapításáról szóló 1373. (2001) sz. határozatát.

5        Tekintettel arra, hogy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1373. (2001.) számú határozatának végrehajtása európai uniós fellépést tesz szükségessé, az Európai Unió Tanácsa 2001. december 27‑én elfogadta a terrorizmus leküzdésére vonatkozó különös intézkedések alkalmazásáról szóló 2001/931/KKBP közös álláspontot (HL 2001. L 344., 93. o.; magyar nyelvű különkiadás 18. fejezet, 1. kötet, 217. o.; helyesbítés HL 2014. L 200., 23. o.). Konkrétan a 2001/931 közös álláspont 2. cikke elrendeli a terrorcselekményekben részt vevő és az e közös álláspont mellékletében felsorolt személyek, csoportok és szervezetek pénzeszközeinek és egyéb vagyoni értékeinek vagy gazdasági erőforrásainak a befagyasztását.

6        Szintén 2001. december 27‑én a 2001/931 közös álláspontban említett intézkedések uniós szinten történő végrehajtása érdekében a Tanács elfogadta a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendeletet (HL 2001. L 344., 70. o.; magyar nyelvű különkiadás 18. fejezet, 1. kötet, 207. o.; helyesbítés HL 2014. L 200., 23. o.), valamint a 2580/2001 rendelet 2. cikkének (3) bekezdésében előírt lista létrehozásáról szóló 2001/927/EK határozatot (HL 2001. L 344., 83. o.). A felperes neve nem szerepelt ezen az eredeti listán.

7        A Tanács 2002. május 2‑án elfogadta a 2001/931 közös álláspont naprakésszé tételéről szóló 2002/340/KKBP közös álláspontot (HL 2002. L 116., 75. o.). A 2002/340 közös álláspont melléklete naprakésszé tette a 2001/931 közös álláspontban előírt korlátozó intézkedésekkel érintett személyek, csoportok és szervezetek listáját, és beillesztette többek között a felperes nevét, amelyet így azonosított: „Kurd Munkáspárt (PKK)”.

8        Ugyancsak 2002. május 2‑án a Tanács elfogadta a 2580/2001 rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról és a 2001/927/EK határozat hatályon kívül helyezéséről szóló 2002/334/EK határozatot (HL 2002. L 116., 33. o.). E határozat felvette a felperes nevét a 2580/2001 rendelet 2. cikkének (3) bekezdésében említett listára, ugyanolyan megnevezéssel, mint amelyet a 2002/340 közös álláspont melléklete használ.

9        E jogi aktusokat a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése és a 2580/2001 rendelet 2. cikkének (3) bekezdése alapján ezt követően rendszeresen naprakésszé tették. A felperes neve a fent említett jogi aktusokban foglalt korlátozó intézkedésekkel érintett csoportok és szervezeteket tartalmazó listákon (a továbbiakban: vitatott listák) mindvégig rajta volt, annak ellenére, hogy számos olyan határozatot és rendeletet, amelyekhez e listákat csatolták, a Törvényszék előtt megtámadtak vagy megsemmisítettek. 2004. április 2. óta a vitatott listákra felvett szervezet neve „Kurd Munkáspárt (PKK) (más néven »KADEK« és »KONGRA‑GEL«)”.

10      Így a felperessel szemben alkalmazott korlátozó intézkedéseket egyebek mellett az alábbi jogi aktusok révén tartották fenn: a 2014‑ben elfogadott 125/2014 végrehajtási rendelet és 790/2014 végrehajtási rendelet, a 2015 és 2017 között elfogadott 2015/521 határozat, 2015/513 végrehajtási rendelet, 2015/1334 határozat, 2015/1325 végrehajtási rendelet, 2015/2425 végrehajtási rendelet, 2016/1127 végrehajtási rendelet, 2017/150 végrehajtási rendelet, 2017/1426 határozat és 2017/1420 végrehajtási rendelet, valamint a 2019‑ben és 2020‑ban elfogadott 2019/25 határozat, 2019/1341 határozat, 2019/1337 végrehajtási rendelet, 2020/19 végrehajtási rendelet, 2020/1132 határozat és 2020/1128 végrehajtási rendelet.

11      A 2014‑ben elfogadott jogi aktusok indokolásában a Tanács a PKK‑t terrorcselekményekben részt vevő szervezetnek nevezte, amely 1984‑től kezdve számos ilyen jellegű cselekményt követett el. Kijelentette, hogy a PKK terrorista tevékenysége folytatódott, annak ellenére, hogy a PKK egyoldalúan tűzszünetet hirdetett, különösen 2009 óta. A Tanács e tekintetben pontosította, hogy a PKK által elkövetett terrorcselekmények bombamerényleteket, rakétatámadásokat, robbanószerek használatát, török állampolgárok és külföldi turisták meggyilkolását és elrablását, túszejtést, a török biztonsági erőkkel szembeni támadásokat, valamint az e biztonsági erőkkel folytatott fegyveres összecsapásokat, olajipari létesítmények, tömegközlekedési eszközök, különféle országokban található török diplomáciai, kulturális és kereskedelmi létesítmények elleni támadásokat, külföldön élő török állampolgárokra irányuló zsarolást, valamint a tevékenységeinek finanszírozását célzó más bűncselekményeket foglalt magában. A Tanács – szemléltetésképpen – összeállított egy listát 2003. november 14. és 2011. október 19. között történt 69 olyan eseményről, amelyek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében terrorcselekménynek minősülnek.

12      A Tanács hozzátette, hogy a PKK a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében szerepelt a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozataiban, és e tekintetben megemlítette egyrészt az Egyesült Királyság belügyminiszterének a 2001. március 29‑i végzését a PKK‑nak – a UK Terrorism Act 2000 (az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvénye) alapján történő – betiltásáról, ahogy azt a 2006. július 14‑i végzés kiegészítette, megállapítva, hogy a „KADEK” és a „KONGRA‑GEL” a PKK egyéb megnevezései, és másrészt az Amerikai Egyesült Államok kormányának a Tanács által meg nem határozott időpontokban hozott határozatait, amelyek a PKK‑t az US Immigration and Nationality Act (amerikai bevándorlási és állampolgársági törvénye) 219. szakasza alapján „külföldi terrorista szervezetnek” (foreign terrorist organisation, a továbbiakban: FTO), illetve az 13224. sz. Executive Order (elnöki rendelet) alapján „külön megjelölt, világméretű terrorista szervezetnek” (specially designated global terrorist, a továbbiakban: SDGT) minősítették. A Tanács a török nemzetbiztonsági bíróságok 1990 és 2006 között hozott ítéleteire is hivatkozott.

13      A 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokra vonatkozó indokolásban a Tanács megjegyezte, hogy a felperes nevének a vitatott listákon való fenntartása az Egyesült Királyság hatóságainak (2001 és 2006) és az Egyesült Államok hatóságainak (1997 és 2001) a már korábban figyelembe vett határozatain alapult, ahogy azokat – a PKK „külföldi terrorista szervezetnek” való minősítését megerősítve – kiegészítette az Egyesült Királyság hatóságainak a PKK‑ra vonatkozó tilalmat fenntartó, 2014. december 3‑i határozata, a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) által 2011. november 2‑án hozott, az Ahmet Kaya kurd kulturális központot terrorcselekmény előkészítése és terrorszervezet finanszírozása céljából bűnszövetségben való részvétel miatt elítélő ítélete, amelyet a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság, Franciaország) 2013. április 23‑i ítéletével, majd fellebbezés nyomán a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) 2014. május 21‑i ítéletével megerősített, valamint az amerikai hatóságok által lefolytatott és 2013. november 21‑én véglegesített felülvizsgálat.

14      A 2019‑ben és 2020‑ban elfogadott jogi aktusokra vonatkozó indokolás megismétli a korábbi indoklásokat, azokat – különösen a 2019/1341 határozattól, és a 2019/1337 végrehajtási rendelettől kezdődően – kiegészítve azzal, hogy az Egyesült Államok hatóságai a 2019. február 5‑én véglegesített felülvizsgálatot követően továbbra is „külföldi terrorista szervezetnek” minősítették a PKK‑t.

II.    A felek kérelmei

15      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék semmisítse meg a 125/2014 végrehajtási rendeletet, a 790/2014 végrehajtási rendeletet, a 2015/521 határozatot, a 2015/513 végrehajtási rendeletet, a 2015/1334 határozatot, a 2015/1325 végrehajtási rendeletet, a 2015/2425 végrehajtási rendeletet, a 2016/1127 végrehajtási rendeletet, a 2017/150 végrehajtási rendeletet, a 2017/1426 határozatot és a 2017/1420 végrehajtási rendeletet (T‑316/14, RENV. sz. ügy), valamint a 2019/25 határozatot, a 2019/1341 határozatot, a 2019/1337 végrehajtási rendeletet, a 2020/19 végrehajtási rendeletet, a 2020/1132 határozatot és a 2020/1128 végrehajtási rendeletet (T‑148/19. sz. ügy) annyiban, amennyiben azok rá vonatkoznak. A T‑148/19. sz. ügyben másodlagosan azt is kéri, hogy a Törvényszék kötelezze a Tanácsot a vitatott listákra való felvételnél kevésbé korlátozó intézkedés elfogadására. Végül a felperes azt kéri, hogy a Tanácsot kötelezzék a költségek viselésére.

16      A Tanács – a T‑316/14. RENV. sz. ügyben a Bizottság támogatása mellett – azt kéri, hogy a Törvényszék utasítsa el a keresetet, és a felperest kötelezze a költségek viselésére.

III. A jogkérdésről

A.      Az elfogadhatóságról

17      Mivel a Tanács a tárgyaláson lemondott arról, hogy vitassa a felperes írásbeli beadványait aláíró ügyvédek számára kiállított meghatalmazások két aláírójának a felperes képviseletére való jogosultságát, amit a tárgyalás jegyzőkönyvében rögzítettek, csak a keresetlevélnek a T‑148/19. sz. ügyben történt három – a 2019/1337 végrehajtási rendelettel, a 2020/19 végrehajtási rendelettel, a 2020/1132 határozattal és a 2020/1128 végrehajtási rendelettel kapcsolatos – kiigazításával szembeni elfogadhatatlansági kifogása maradt fenn.

18      A Tanács különösen arra hivatkozik, hogy ezek a jogi aktusok nem módosítják azokat a jogi aktusokat, amelyek megsemmisítését korábban kérték, és azok helyébe sem lépnek, így nem felelnek meg a Törvényszék eljárási szabályzata 86. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelményeknek.

19      Mivel ugyanez az elfogadhatatlansági ok valószínűleg a T‑316/14. RENV. sz. ügyben vitatott 2015/521, 2015/1334 és 2017/1426 határozatokra is vonatkozik, a Törvényszék hivatalból vetette fel ezt az elfogadhatatlansági kifogást, amely a kereset elfogadhatóságának részeként az eljárásgátló okok közé tartozik (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 139–145. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), és ezzel kapcsolatban meghallgatta a feleket.

20      E kérdésre válaszolva a felperes elismerte, hogy keresetei elfogadhatatlanok, amennyiben azok a 2015/521, 2015/1334 és 2017/1426 határozatokra (T‑316/14. RENV. sz. ügy), valamint a 2020/1132 határozatra és a 2019/1337, 2020/19 és 2020/1128 végrehajtási rendeletekre (T‑148/19. sz. ügy) vonatkoznak, amit a tárgyalás jegyzőkönyvében rögzítettek.

21      Az eljárási szabályzat 86. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy ha a megsemmisíteni kért jogi aktus helyébe azonos tárgyú másik jogi aktus lép, vagy azt módosítja, a felperes az eljárás szóbeli szakaszának befejezését, illetve a Törvényszék azon határozatát megelőzően, hogy az eljárás szóbeli szakaszának mellőzésével határozzon, ezen új körülmény figyelembevétele érdekében kiigazíthatja a keresetlevelet.

22      A jelen ügyben azonban a 2015/521, 2015/1334 és 2017/1426 határozatok nem hosszabbítják meg a hatályát, és nem is lépnek a helyébe a T‑316/14. RENV. sz. ügyben benyújtott keresetlevélben hivatkozott egyetlen jogi aktusnak, nevezetesen a 125/2014 végrehajtási rendeletnek, amelyet a 790/2014 végrehajtási rendelet váltott fel, amely utóbbit az említett keresetlevél első kiigazítása során támadtak meg. E határozatok kizárólagos célja az EU‑Szerződésen alapuló 2001/931 közös álláspontban szereplő lista módosítása, míg a végrehajtási rendeletek a 2580/2001 rendeletben szereplő listát módosítják, amely többek között az EK 301. cikken (jelenleg, módosítást követően EUMSZ 215. cikk) alapul, és amelynek célja a közös kül‑ és biztonságpolitikára (KKBP) vonatkozó határozatokban, illetve korábban a közös álláspontokban előírt korlátozó intézkedések uniós szintű végrehajtása. Így még ha a KKBP‑re vonatkozó határozatokat és a végrehajtási rendeleteket elvileg ugyanazon a napon fogadják is el, és azok a személyek, csoportok és szervezetek azonos listáját tartalmazzák is, akkor is különálló jogi aktusokról van szó.

23      Hasonlóképpen, a 2019/1337 végrehajtási rendelet, az azt hatályon kívül helyező 2020/19 végrehajtási rendelet, illetve az ez utóbbit hatályon kívül helyező 2020/1128 végrehajtási rendelet nem hosszabbítja meg a hatályát és nem lép a helyébe a T‑148/19. sz. ügyben benyújtott keresetlevélben hivatkozott egyetlen jogi aktusnak, nevezetesen a 2019/25 határozatnak, amelyet a 2019/1341 határozat váltott fel, amely utóbbira a keresetlevél első kiigazítása hivatkozik. E tekintetben megjegyzendő, hogy amennyiben a KKBP‑ra vonatkozó határozatok az EUMSZ 215. cikken alapuló rendeletek elfogadásától függnek, az EUMSZ 266. cikkel összhangban minden esetben a Tanács feladata lesz a KKBP‑ra vonatkozó határozatok esetleges megsemmisítésének az azokat végrehajtó végrehajtási rendeletekre vonatkozó következményeit levonni (lásd ebben az értelemben: 2013. május 28‑i Trabelsi és társai kontra Tanács ítélet, T‑187/11, EU:T:2013:273, 121. pont).

24      Ezenkívül a T‑148/19. sz. ügyben benyújtott kereset harmadik kiigazításának a tárgyát képező 2020/1132 határozat – amint az a címéből is kitűnik – hatályon kívül helyezi a 2001/931 közös álláspont 2., 3. és 4. cikkének hatálya alá tartozó személyek, csoportok és szervezetek jegyzékének naprakésszé tételéről, valamint a 2019/1341 határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2020. január 13‑i (KKBP) 2020/20 tanácsi határozatot (HL 2020. L 8I., 5. o.), amelyet sem a keresetlevélben, sem a keresetlevél kiigazításaiban nem vitattak, így az eljárási szabályzat 86. cikkében előírt feltételek nem tekinthetők teljesítettnek (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 141. és 142. pont). Ha a 2020/1132 határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadható lenne amiatt, hogy ez a határozat a 2001/931 közös álláspontban előírt listát a 2019/25 és a 2019/1341 határozatokkal megegyező módon módosítja, ez – szembemenve a pergazdaságosság és a jogbiztonság követelményével, amely miatt a 2015‑ben hatályba lépett eljárási szabályzatot kiegészítették a keresetlevél kiigazítására vonatkozó rendelkezéssel (lásd az új eljárási szabályzat 86. cikkének indoklását) – egyet jelentene a 86. cikk (1) bekezdése hatályának kiterjesztésével, amely a „megsemmisíteni kért jogi aktus” módosítására vonatkozik, és nem az összes „azonos tárgyú jogi aktusra”.

25      Ebből következik, hogy a jelen kereseteket elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, amennyiben azok a 2015/521, a 2015/1334 és a 2017/1426 határozat (T‑316/14. RENV. sz. ügy), a 2020/1132 határozat, valamint a 2019/1337, 2020/19 és a 2020/1128 végrehajtási rendeletek (T‑148/19. sz. ügy) megsemmisítésére irányulnak.

26      Hozzá kell tenni, hogy semmi sem akadályozta a felperest abban, hogy e jogi aktusok jogszerűségének vitatására irányuló, megsemmisítés iránti keresetet nyújtson be e jogi aktusokkal szemben, amennyiben azok őt érintik (lásd ebben az értelemben: 2020. február 12‑i Kande Mupompa kontra Tanács ítélet, T‑170/18, EU:T:2020:60, 37. pont).

27      Ebből következik, hogy a jelen keresetek megalapozottságát annyiban kell megvizsgálni, amennyiben azok az alábbiakra vonatkoznak:

–        a 125/2014 és a 790/2014 végrehajtási rendelet (a továbbiakban: 2014. évi jogi aktusok);

–        a 2015/513, a 2015/1325, a 2015/2425, a 2016/1127, a 2017/150 és a 2017/1420 végrehajtási rendelet (a továbbiakban: 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok);

–        a 2019/25 és a 2019/1341 határozat (a továbbiakban: 2019. évi határozatok).

B.      Az ügy érdeméről

28      A T‑316/14. RENV. sz. ügyben a felperes – a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletre (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) vonatkozó észrevételeiben – kifejtette, hogy a T‑316/14. sz. ügyben benyújtott keresetében hivatkozott valamennyi jogalapot fenntartja, kivéve az első jogalapot, amelytől a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) meghozatalát megelőző tárgyaláson elállt, amely ítéletet a Bíróság a fellebbezés folytán hatályon kívül helyezte. A Törvényszékhez benyújtott keresetének alátámasztására a felperes nyolc jogalapra hivatkozott. Az első, amelytől a felperes időközben elállt, a fegyveres konfliktusok nemzetközi jogának mind a 2014. évi és a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok, mind a 2001/931 közös álláspont és a 2580/2001 rendelet általi megsértésén, a második a felperesnek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorista csoportként való téves minősítésén, a harmadik a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozat hiányán, a negyedik az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 4. és 51. cikkének megsértésén, mivel a 2014. évi és a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok részben kínzással vagy bántalmazással szerzett információkon alapultak, az ötödik a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdésében foglalt követelményeknek megfelelő felülvizsgálat hiányán, a hatodik az arányosság és a szubszidiaritás elvének megsértésén, a hetedik az indokolási kötelezettség megsértésén, a nyolcadik pedig a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésén alapult.

29      A T‑148/19. sz. ügyben a felperes keresetének alátámasztására hat jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első a felperesnek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorista csoportként való téves minősítésén, a második a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozat hiányán, a harmadik a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdésében foglalt követelményeknek megfelelő felülvizsgálat hiányán, a negyedik az arányosság és a szubszidiaritás elvének megsértésén, az ötödik az indokolási kötelezettség megsértésén, a hatodik pedig a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésén alapul.

30      Tekintettel a két ügyben felhozott hat jogalap közötti hasonlóságokra, helyénvaló azokat együttesen vizsgálni, és csak akkor kell különbséget tenni a T‑316/14. RENV. és a T‑148/19. sz. ügy között, ha az e jogalapok alátámasztására felhozott konkrét érvek és a megtámadott aktusok közötti bizonyos különbségek ezt megkívánják.

31      E jogalapok elsősorban a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének megsértésén alapulnak, tekintve, hogy a jelen ügyben ez a közös álláspont a lényeges jogszabály, még a megtámadott végrehajtási rendeletek vizsgálata szempontjából is, amelyek formailag kizárólag a 2580/2001 rendeleten alapulnak, mivel ez utóbbi célja a terrorista személyek és szervezetek pénzeszközeinek a tagállamokban történő befagyasztására vonatkozó intézkedés végrehajtása a terrorcselekményekre vonatkozó, a közös álláspontban foglalt elvek és fogalommeghatározások, valamint a Tanács által a közös álláspont értelmében összeállított listák alapján. A fenti 1. cikk (3), (4) és (6) bekezdése a következőket írja elő:

„(3)      Ennek a közös álláspontnak az alkalmazásában »terrorcselekmény« a következő szándékos cselekmények egyike, amely jellege vagy összefüggései révén súlyos kárt okozhat egy országnak vagy egy nemzetközi szervezetnek, és amelyet a nemzeti jog bűncselekményként határoz meg, amennyiben abból a célból követik el, hogy:

i.      a lakosságot komolyan megfélemlítsék; vagy

ii.      egy kormányt vagy egy nemzetközi szervezetet jogellenes módon arra kényszerítsenek, hogy az valamilyen cselekményt megtegyen vagy ne tegyen meg; vagy

iii.      súlyosan megingassák vagy lerombolják egy ország vagy egy nemzetközi szervezet alapvető politikai, alkotmányos, gazdasági vagy társadalmi felépítését:

a)      személy élete elleni merényletek, melyek halált okozhatnak;

b)      személy testi épsége elleni merényletek;

c)      emberrablás vagy túszszedés;

d)      kormányzati vagy egyéb közintézmény, közlekedési rendszer, infrastrukturális létesítmény, ideértve az információs rendszert is, a kontinentális talapzaton található rögzített platformok, közterület vagy magántulajdon súlyos károsodásának előidézése, amely az emberi élet veszélyeztetésével járhat, vagy jelentős gazdasági veszteséget okozhat;

e)      légijármű, hajó vagy más közlekedési vagy áruszállítási eszköz elfoglalása;

f)      fegyverek, robbanóanyagok vagy nukleáris, biológiai vagy vegyi fegyverek gyártása, birtoklása, megszerzése, szállítása, rendelkezésre bocsátása vagy felhasználása, valamint biológiai és vegyi fegyverek kutatása és fejlesztése;

g)      veszélyes anyagok kibocsátása, tűz, robbanás vagy árvíz előidézése az emberi életet veszélyeztetve;

h)      víz, energia vagy bármely egyéb alapvető természeti erőforrás szolgáltatásának megzavarása vagy megszakítása az emberi életet veszélyeztetve;

i)      fenyegetés az a)–h) alpontban felsorolt cselekmények bármelyikének elkövetésével;

j)      terrorista csoport irányítása;

k)      részvétel terrorista csoport tevékenységében, ideértve információk vagy anyagi erőforrások rendelkezésre bocsátását, vagy a csoport tevékenységének finanszírozását bármilyen módon, annak tudatában, hogy az hozzájárul a csoport bűnöző tevékenységeihez.

Ennek a bekezdésnek az alkalmazásában a »terrorista csoport«: legalább két személyből álló szervezett csoport, amely bizonyos időre terrorcselekmények egyetértésben történő elkövetésére létesült. A »szervezett csoport« olyan csoport, amely nem egy meghatározott terrorcselekmény azonnali elkövetésére, véletlenszerűen áll össze, és amely nem feltétlenül rendelkezik a tagjai számára szabályszerűen meghatározott szerepekkel, folyamatos tagsággal vagy fejlett szervezettel.

(4)      A mellékletben található listát az idevágó ügyiratok pontos információi, illetve anyagai alapján kell összeállítani, amelyek értelmében az illetékes [helyesen: hatáskörrel rendelkező] hatóság határozatot hozott az érintett személyekről, csoportokról és szervezetekről, függetlenül attól, hogy a határozat terrorcselekményre irányuló nyomozás vagy vádemelés [helyesen: büntetőeljárás] megindítására, komoly és hitelt érdemlő bizonyítékok vagy jelek [helyesen: bizonyítékok vagy valószínűsítő körülmények] alapján ilyen cselekmény elkövetésének kísérletére, abban való részvételre vagy annak elősegítésére, vagy ilyen bűntettek [helyesen: cselekmények] miatt kiszabott ítéletekre vonatkozik‑e. A listába felvehetők azok a személyek, csoportok és szervezetek, akikről, illetve amelyekről az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa megállapította, hogy kapcsolatban állnak a terrorizmussal, és velük szemben szankciókat rendelt el.

Ennek a bekezdésnek az alkalmazásában az »illetékes [helyesen: hatáskörrel rendelkező] hatóság« az igazságügyi hatóság, vagy ha az nem rendelkezik az e bekezdés hatálya alá tartozó területen illetékességgel [helyesen: hatáskörrel], akkor az e téren illetékességgel [helyesen: hatáskörrel] rendelkező megfelelő hatóság.

[…]

(6)      A mellékletben található listában szereplő személyek és szervezetek nevét rendszeresen és legalább hat hónaponként felül kell vizsgálni annak érdekében, hogy biztosítva legyen a listában való fenntartásuk megalapozottsága [helyesen: A mellékletben található listán szereplő személyek és szervezetek nevét rendszeresen és legalább hat hónaponként felül kell vizsgálni az arról való meggyőződés érdekében, hogy továbbra is indokolt‑e a listán való fenntartásuk].”

32      A 2001/931 közös álláspont e rendelkezéseit értelmező ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az említett közös álláspont alapján a pénzeszköz‑befagyasztási intézkedéshez vezető eljárás tehát két szinten folyik, amiből az egyik nemzeti, a másik közösségi (lásd ebben az értelemben: 2017. március 14‑i A és társai ítélet, C‑158/14, EU:C:2017:202, 84. pont; 2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 203. és 204. pont). Az első szakaszban a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdése fogalommeghatározásának megfelelő határozatot hoz az érdekelt vonatkozásában. Második lépésben a Tanács egyhangúlag eljárva eldönti az érdekeltnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára való felvételét, az ügyiratok olyan pontos információi, illetve anyagai alapján, amelyek arra utalnak, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóság ilyen határozatot hozott (2006. december 12‑i Organisation des Modjahedines du peuple d’Iran kontra Tanács ítélet, T‑228/02, EU:T:2006:384, 117. pont; 2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EU:T:2008:461, 131. pont).

33      Ugyanis az Unió ahhoz szükséges eszközeinek hiányában, hogy maga folytasson vizsgálatokat egy bizonyos személy terrorcselekményekben való részvételével kapcsolatban, a nemzeti hatóság előzetes határozatára irányuló követelmény célja annak megállapítása, hogy fennállnak az érintett személy terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó, azon komoly és hitelt érdemlő bizonyítékok vagy valószínűsítő körülmények, amelyeket a nemzeti hatóságok megbízhatónak tekintettek, és amelyek őket arra vezették, hogy legalábbis nyomozati intézkedéseket hozzanak. A nemzeti határozatra való hivatkozásból, valamint a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében szereplő „pontos információk” és „komoly és hitelt érdemlő bizonyítékok vagy valószínűsítő körülmények” említéséből tehát az következik, hogy ez utóbbi célja az érintett személyek védelme azáltal, hogy biztosítja, hogy a pénzeszközök befagyasztását előíró listára való felvételükre csak kellően biztos ténybeli alap alapján kerülhet sor, és hogy a közös álláspont e cél elérésére törekszik a nemzeti hatóság által hozott határozat követelményét alkalmazva (2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács és Hollandia kontra Al‑Aqsa ítélet, C‑539/10 P és C‑550/10 P, EU:C:2012:711, 68. és 69. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 24. pont).

34      A Tanács és a tagállamok közötti, a terrorizmus elleni küzdelemben való együttműködésnek ez a 2001/931 közös álláspont által létrehozott sajátos formája számos következménnyel jár.

35      Először is ebből az következik, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében valamely személynek vagy szervezetnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára való első felvétele előfeltételezi egy hatáskörrel rendelkező hatóság nemzeti határozatának meglétét. Ezzel szemben az említett közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése nem ír elő ilyen feltételt a listára való felvétel felülvizsgálatára vonatkozóan.

36      Másodszor ebből az következik, hogy a Tanácsra háruló, annak bizonyítására vonatkozó tehernek, hogy a személy, csoport vagy szervezet pénzeszközeinek befagyasztása jogilag indokolt, viszonylag korlátozott a tárgya az uniós intézmények előtti eljárásban. A tagállamok és a Tanács között a terrorizmus elleni küzdelem terén kialakított együttműködés sajátos formája azt a kötelezettséget rója a Tanácsra, hogy amennyire lehetséges, bízzon meg a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok értékelésében (2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EU:T:2008:461, 133. és 134. pont; 2008. december 4‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑284/08, EU:T:2008:550, 53. pont; 2018. december 14‑i Hamas kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 282. pont).

37      A Tanács azon kötelezettsége, hogy amennyire lehetséges, bízzon meg a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok értékelésében, elsősorban a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése szerinti első felvételkor figyelembe vett elítélést tartalmazó nemzeti határozatokra vonatkozik. Konkrétabban, a Tanácsnak nem feladata, hogy ellenőrizze a listára való első felvétel alapjául szolgáló, elítélést tartalmazó nemzeti határozatokban szereplő tények valóságtartalmát vagy betudhatóságát. A pénzeszközök befagyasztását előíró listákra való első felvételt megalapozó nemzeti határozatok alapjául szolgáló tények tekintetében a Tanácsra rótt ellenőrzési kötelezettség ugyanis határozott csapást jelentene a közös álláspontot jellemző kétszintű rendszerre, mivel a tények valóságtartalmának a Tanács általi értékelése könnyen ellentétes lehet az érintett nemzeti hatóság értékelésével és megállapításaival, és ezen ellentmondás problémáját csak fokozná, hogy a Tanács nem feltétlenül rendelkezik az említett hatóság iratanyagában szereplő valamennyi tényadattal és bizonyítékkal (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 240–242. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Emlékeztetni kell arra is, hogy az érintett személyek számára a garancia arra, hogy a pénzeszközök befagyasztását előíró listára való felvételük kellően szilárd ténybeli alapon nyugszik, pontosan a nemzeti hatóság által hozott határozat követelményén, valamint azon a bizalmon alapul, amelyet az uniós intézmények a bizonyítékoknak és a valószínűsítő körülményeknek az említett nemzeti hatóság által elvégzett értékelésébe helyeznek (lásd a 33. pontot).

38      Másrészt, ami azokat az információkat illeti, amelyekre a Tanács annak bizonyításaképpen hivatkozik, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése értelmében a személy vagy a szervezet terrorista tevékenységekben való részvételének veszélye továbbra is fennáll, függetlenül attól, hogy ezen információk a hatáskörrel rendelkező hatóságok nemzeti határozatából vagy más forrásból származnak‑e, a Tanácsnak kell vitatás esetén bizonyítania a listákon való fenntartásra vonatkozó jogi aktusokban említett ténymegállapítások megalapozottságát, és az uniós bíróságnak kell vizsgálnia azok tárgyi pontosságát, amely magában foglalja az érintett tények helytállóságának vizsgálatát, valamint e tényeknek az érintett személlyel szembeni korlátozó intézkedések alkalmazását igazoló tényeknek minősítését (lásd ebben az értelemben: 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 52–55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39      Továbbá, amint arra a Bíróság a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletében (C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 60–62. és 78–80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) is emlékeztetett, a Tanács továbbra is köteles az indokolásra mind a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében figyelembe vett határozatokban szereplő események tekintetében, mind a későbbi nemzeti határozatokban szereplő események vagy a Tanács által önállóan, az ilyen határozatokra való hivatkozás nélkül figyelembe vett események tekintetében.

40      Ebből következik, hogy a vitatott jogi aktusok mindegyikét illetően különbséget kell tenni aszerint, hogy azok a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok azon határozatain alapulnak‑e, amelyek a felperes listára való első felvételét igazolták, vagy pedig e nemzeti hatóságok későbbi határozatain, illetve a Tanács által önállóan figyelembe vett körülményeken. Ez a megkülönböztetés annál is inkább szükséges, mivel a 2001/931 közös álláspont különböző rendelkezései szabályozzák e kétféle jogalapot: az előbbire az említett álláspont 1. cikkének (4) bekezdése, az utóbbira pedig az 1. cikkének (6) bekezdése alkalmazandó.

41      Márpedig a jelen ügyben a 2014. évi jogi aktusok egyrészt az indokolásban felsorolt eseményeknek a Tanács által elvégzett önálló elemzésén, másrészt az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Törökország hatóságainak határozatain alapulnak. A 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok viszont kizárólag több nemzeti hatóság, nevezetesen az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Franciaország nemzeti hatóságainak határozatain alapulnak. Azt is meg kell jegyezni, hogy a figyelembe vett nemzeti határozatok közül néhány a felperes listára való első felvételének alapjául szolgált, míg más, később elfogadott határozatokat a Tanács a felperes listára való felvételének felülvizsgálata során vett figyelembe.

42      Ezért helyénvaló a megtámadott jogi aktusokkal szemben előterjesztett hat hasonló jogalapot ezen előzetes megfontolások fényében megvizsgálni, azzal a megjegyzéssel, hogy a T‑316/14. RENV. sz. ügyre vonatkozó, a Charta 4. és 51. cikkének megsértésére alapított és kizárólag a 2014. évi jogi aktusokkal szemben előterjesztett jogalapot a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalappal együtt kell kezelni (lásd az alábbi 166. és 175. pontot). Az alábbiakban tehát azt kell megvizsgálni, hogy ezek a jogi aktusok megfelelnek‑e a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének (első jogalap), (4) bekezdésének (második jogalap) és (6) bekezdésének (harmadik jogalap), valamint az arányosság elvének (negyedik jogalap) – a felperes a tárgyaláson a jegyzőkönyvben rögzítettek szerint pontosította, hogy a szóban forgó jogalap kizárólag ezen elv megsértésén alapul, és azt nem alapította egyidejűleg a szubiszidiaritás elvére is –, az indokolási kötelezettségnek (ötödik jogalap), és végül a felperes védelemhez való jogának és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogának (hatodik jogalap), kezdve a második jogalap vizsgálatával, amely a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésén alapszik.

1.      A 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról

43      Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke különbséget tesz egyrészről a személynek vagy szervezetnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára való, a közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében szabályozott első felvétele, és másrészről az e listára már felvett személy vagy szervezet nevének az e listán való, az említett 1. cikk (6) bekezdésében szerinti fenntartása között. Míg egy személynek vagy szervezetnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listára való első felvétele a hatáskörrel rendelkező hatóság nemzeti határozatának meglétét feltételezi, addig az adott személy vagy szervezet nevének a listán való fenntartására vonatkozóan nincs ilyen feltétel, mivel ez a fenntartás lényegében az első felvétel meghosszabbításának minősül, és előfeltételezi azt, hogy a személynek vagy szervezetnek a terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó, a Tanács által eredetileg, az ezen első felvételt megalapozó nemzeti határozat alapján megállapított veszély továbbra is fennálljon (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 59–61. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 37–39. pont).

44      Ebből először is az következik, hogy amennyiben a Tanács a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése alapján valamely személy vagy szervezet listára való felvételének fenntartásáról szóló határozatához továbbra is a hatáskörrel rendelkező hatóság nemzeti határozatára hivatkozik, a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalap az ilyen határozat ellen benyújtott kereset alátámasztására hatásos (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 229. és 230. pont), amit egyébként a Tanács nem vitat. Ezzel összefüggésben hozzáfűzhető, hogy a Bíróság nem kérdőjelezte meg a jogalap hatásos jellegét, amikor a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletben (C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 38. pont) megállapította, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor kizárólag a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése tükrében vizsgálta a listák fenntartásáról szóló határozatokat. A Bíróság a Törvényszéknek a Tanács indokolási kötelezettségével kapcsolatos vizsgálatával összefüggésben lényegében úgy döntött, hogy az indokolási kötelezettség teljesítését a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdésében foglalt tényezők fényében kell vizsgálni, és visszautalta a Törvényszékhez az összes többi jogalap vizsgálatát, beleértve az említett közös álláspont 1. cikke (3) és (4) bekezdésének megsértésére vonatkozó jogalapokat is.

45      Ebből következik továbbá, hogy a jelen ügyben ezt a jogalapot csak azon nemzeti határozatok tekintetében kell megvizsgálni, amelyeken a felperesnek a listára való első, 2002‑es felvétele alapult, nevezetesen:

–        az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. március 29‑i végzése;

–        az Egyesült Államok kormányának 1997. október 8‑i és 2001. október 31‑i határozata.

46      A felperes listára való első felvételét követő francia bírósági határozatokkal kapcsolatos érveket, valamint a fent említett határozatok nyomon követésére vonatkozó, az Egyesült Királyság hatóságai által 2014‑ben, illetve az Egyesült Államok hatóságai által 2013‑ban és 2019‑ben elfogadott határozatokat, valamint a Tanács által önállóan megállapított tényállásokat vitató érveket ugyanakkor a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalap vizsgálata keretében kell tárgyalni.

47      Ugyanez vonatkozik a török nemzetbiztonsági bíróságoknak a 2014‑es jogi aktusok indokolásában említett ítéleteivel kapcsolatos érvekre is. Bár az indokolás egyes részei félrevezetőek lehetnek, amennyiben a török nemzetbiztonsági bíróságok által a PKK ellen hozott ítéletekre hivatkoznak, amelyek közül néhány 2002 előtt született, és hivatalosan is megállapítják, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése alapján hozott határozatok ezen ítéleteket követően keletkeztek, a listára való vitatott felvételek felülvizsgálatára vonatkozó – az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok határozatainak hatályban tartására szorítkozó – általános megállapításokból arra lehet következtetni, hogy csak ez utóbbi határozatokat vették figyelembe a közös álláspont fent említett rendelkezése alapján, amit a Tanács az ellenkérelmében megerősített, és a felperes is elismert a válaszában.

a)      Az Egyesült Királyság határozatáról

48      A felperes vitatja, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. március 29‑i végzése a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának minősül, a „hatáskörrel rendelkező hatóság” fogalmával, az ilyen határozat meghozatalának bizonyításához szükséges adatokkal és a végzésben említett események időpontjával kapcsolatos érvekre hivatkozva.

1)      Az Egyesült Királyság belügyminiszterének „hatáskörrel rendelkező hatóságnak” való minősítéséről

49      A felperes azt állítja, hogy az Egyesült Királyság belügyminisztere nem minősül a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett „hatáskörrel rendelkező hatóságnak”. A miniszter ugyanis nem igazságügyi, hanem közigazgatási hatóság. Végzései közigazgatási aktus jellegűek, és nem többlépcsős eljárás eredményeképp születnek, mint amilyen a büntetőjogi határozatokra jellemző. Az ezekben a végzésekben foglalt tilalmak időszakos felülvizsgálat hiányában szintén határozatlan időre szólnak. A belügyminiszter is széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, mivel az Egyesült Királyság parlamentjének hatásköre az érintett szervezetek kollektív vizsgálatára korlátozódik, a miniszter által figyelembe vett bizalmas információk ismerete nélkül.

50      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék több alkalommal is úgy ítélte meg, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. március 29‑i végzése a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának minősül (lásd ebben az értelemben: 2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EU:T:2008:461, 144. és 145. pont; 2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 106. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 258–285. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 71–96. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 108–133. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 112. pont).

51      Az ítélkezési gyakorlat szerint, noha a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének második albekezdése az igazságügyi hatóságoktól származó határozatokat részesíti előnyben, nem zárja ki a közigazgatási hatóságoktól származó határozatok figyelembevételét, amikor egyrészt e hatóságok a nemzeti jogban ténylegesen hatáskörrel rendelkeznek a terrorizmusban részt vevő csoportokkal szembeni korlátozó határozatok elfogadására, másrészt pedig e hatóságok – jóllehet csak közigazgatási hatóságok – az igazságügyi hatóságokkal „egyenértékűeknek” tekinthetők (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 107. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 259. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 72. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 111. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 114. pont).

52      A közigazgatási hatóságokat az igazságügyi hatóságokkal egyenértékűnek lehet tekinteni, ha határozataik ellen ténybeli és jogi kérdésekben egyaránt bírósági jogorvoslattal lehet élni (lásd ebben az értelemben: 2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EU:T:2008:461, 145. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 260. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 73. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 112. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 115. pont).

53      Ennek megfelelően az a tény, hogy az érintett állam bíróságai rendelkeznek joghatósággal a terrorizmus üldözése tárgyában, nem akadályozza a Tanácsot abban, hogy figyelembe vegye a terrorizmus tárgyában korlátozó intézkedések elfogadásáért felelős nemzeti közigazgatási hatóság határozatait (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 108. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 261. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 74. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 113. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 116. pont).

54      Amint azonban a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok indokolásából kitűnik, az Egyesült Királyság belügyminiszterének végzéseivel szemben jogorvoslattal lehet élni a Proscribed Organisations Appeal Commission (a betiltott szervezetekkel kapcsolatos fellebbezési bizottság, Egyesült Királyság, a továbbiakban: POAC) előtt, amely a bírósági felülvizsgálatot szabályozó elvek alkalmazásával dönt a jogi és ténybeli kérdésekben, továbbá bármelyik fél jogorvoslattal élhet a POAC határozatával szemben jogkérdésben egy fellebbviteli bíróság előtt, amennyiben maga a POAC vagy ennek hiányában a fellebbviteli bíróság azt engedélyezi (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 262. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 75. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 114. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 117. pont).

55      Ilyen körülmények között az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzését úgy kell tekinteni, hogy azt egy igazságügyi hatósággal egyenértékű közigazgatási hatóság, és így a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság fogadta el (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 263. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 76. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 115. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 118. pont).

56      Meg kell jegyezni továbbá, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése nem követeli meg, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóság határozata a szó szoros értelmében büntetőeljárás részét képezze, amennyiben a 2001/931 közös álláspont által követett célkitűzésekre tekintettel a kérdéses nemzeti eljárás tárgya a tágabb értelemben vett terrorizmus elleni küzdelem megelőző vagy megtorló intézkedések elfogadása révén (lásd ebben az értelemben: 2018. december 14‑i Hamas kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 269–271. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 82–84. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 119–121. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 119. pont).

57      A jelen ügyben az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzése a terroristának tekintett szervezetekkel szemben tiltó intézkedéseket rendel el, ezért a végzés – az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – olyan nemzeti eljárás része, amely a terrorizmus elleni küzdelem céljából elsődlegesen a PKK‑val szembeni megelőző vagy megtorló jellegű intézkedések meghozatalára irányul (lásd ebben az értelemben: 2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 115. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 272. és 273. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 84. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 121. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 120. pont).

58      A fentiekből következik, hogy a megtámadott jogi aktusok nem semmisíthetők meg azon az alapon, hogy a Tanács az indokolásban a felperes nevének a vitatott listákra való felvétele érdekében az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzésére hivatkozott, amely miniszter közigazgatási hatóság, és amelynek a határozatai nem büntetőjogi jellegűek.

59      Ezt a következtetést a felperes által a jelen jogalap alátámasztására felhozott egyéb érvek sem cáfolják.

60      Először is, ami a bírósági eljáráshoz hasonló, több szakaszból álló eljárás állítólagos hiányát illeti, a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének szövegéből nem következik, hogy a felvétel alapjául szolgáló nemzeti határozatnak több szakaszból álló eljárást kell lezárnia (2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 124. pont).

61      Mindazonáltal az Egyesült Királyság belügyminiszterének tiltó végzéseit eredményező eljárás több szakaszban zajlik. Először is a tilalom megköveteli, hogy ez a hatóság szigorúan vizsgálja meg azokat a bizonyítékokat, amelyeken a szervezet terrorizmusban való részvételére vonatkozó alapos gyanú alapul. Ezen bizonyítékok közé tartoznak a nyilvános információforrásokból és a hírszerző szolgálatoktól származó információk. Ezenkívül az Egyesült Királyság belügyminisztere a kormány egészével, valamint a hírszerző szolgálatokkal és bűnüldöző szervekkel folytatott konzultációt követően hozza meg végzését. Végül, a tiltó végzést a ratifikációs eljárás keretében az Egyesült Királyság parlamentjének mindkét háza megvizsgálja és jóváhagyja (2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 125–128. pont).

62      Másodszor, ami az Egyesült Királyság belügyminiszterének végzésében előírt tilalom állítólagos korlátlan időtartamát illeti, egyrészt meg kell jegyezni, hogy az a tény, hogy e végzés nem tartozik éves felülvizsgálati kötelezettség alá, nem akadályozza meg a Tanácsot abban, hogy e végzésre hivatkozzon az annak hatálya alá tartozó szervezetnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listákra való felvétele érdekében, miután a Tanács felülvizsgálati kötelezettsége révén köteles ellenőrizni, hogy abban az időpontban, amikor az adott szervezetet továbbra is szerepeltetni kívánja e listákon, az említett határozat, más határozatok vagy később felmerülő tények továbbra is indokolják‑e a szervezet felvételét (2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 131. pont).

63      Másrészt az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvényének 4. szakasza értelmében a tiltó végzéssel érintett szervezet vagy személy írásbeli kérelmet nyújthat be a belügyminiszterhez, hogy vizsgálja meg, le lehet‑e venni a tiltott szervezetek listájáról, és – az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvényének 5. szakasza értelmében – ha a miniszter elutasítja a kérelmet, a kérelmező jogorvoslati kérelemmel fordulhat a POAC‑hoz, amelynek határozatai ellen szintén lehet jogorvoslattal élni (2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 132. bekezdés) (lásd a fenti 54. pontot).

64      A fentiekből következik, hogy bár az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvénye nem írja elő az Egyesült Királyság belügyminisztere által hozott tiltó végzések éves felülvizsgálatát, azok nem korlátlan hatályúak.

65      Harmadszor, ami az Egyesült Királyság belügyminiszterének állítólagos széles mérlegelési jogkörét illeti a terrorista szervezetek betiltása tekintetében, fontos hangsúlyozni, hogy a belügyminiszter nem politikai megfontolások alapján, hanem a nemzeti jog terrorista cselekményeket meghatározó rendelkezéseivel összhangban fogadja el a tiltó végzéseket, ahogyan azt az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvényének 3. szakasza előírja. A felperesnek az említett rendelkezéssel kapcsolatos állításával ellentétben az a tény, hogy a rendelkezés előírja, hogy a belügyminiszter akkor tilt be egy szervezetet, ha „úgy véli, hogy az terrorista tevékenységekben vesz részt”, a listára felvételhez szükséges bizonyítékok mértékére vonatkozik (lásd ebben az értelemben: 2016. december 13‑i Al‑Ghabra kontra Bizottság ítélet, T‑248/13, EU:T:2016:721, 112–119. pont), és már csak azért sem teszi lehetővé a mérlegelésen alapuló értékelést, mert a bizonyítás ezen szintje a meggyőződés, és ezáltal az érvelés pontosságának nagyobb fokát feltételezi, mint a puszta gyanúból álló bizonyítási szint (lásd ebben az értelemben: 2016. december 13‑i Al‑Ghabra kontra Bizottság ítélet, T‑248/13, EU:T:2016:721, 114. és 115. pont).

66      Hozzá kell tenni, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének széles mérlegelési jogkörét egyébként is mérsékli a parlamenti ellenőrzés és jóváhagyás, amelynek a végzések tervezetét alá kell vetni. A Törvényszéknek már volt alkalma megvizsgálni, különösen az Egyesült Királyság belügyminiszterének végzéstervezeteivel kapcsolatban, hogy az Egyesült Királyság parlamentjének a végzéstervezet ratifikálásához szükséges két háza közül az egyiknek, az alsóháznak mindegyik tagja kap a végzéstervezet listáján szereplő valamennyi szervezet tekintetében tényállás‑összefoglalást, ez pedig a parlament alsóháza általi egyedi vizsgálat lehetőségét jelenti, valamint volt alkalma megvizsgálni azt is, hogy a parlament alsóházának vitái ténylegesen vonatkoznak egyedi szervezetekre, amint azt a 2001. évi végzés ratifikálását megelőző parlamenti vita során a PKK‑val kapcsolatban kialakított álláspontok bizonyítják, amelyekre a jelen ügyben a felperes a keresetében hivatkozott, és hogy a parlament alsóháza továbbra is szabadon megtagadhatja a végzéstervezet jóváhagyását (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 122. pont; lásd még ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 136. és 137. pont).

67      A fentiekből következik, hogy el kell utasítani minden olyan érvet, amely az Egyesült Királyság belügyminiszterének a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett „hatáskörrel rendelkező hatóságnak” való minősítését vitatja.

2)      „Az ügyiratok pontos információi[ról], illetve anyagai[ról], […] amelyek értelmében a hatáskörrel rendelkező hatóság határozatot hozott”

68      A felperes lényegében azért bírálja a Tanácsot, mert nem hivatkozott az ügyiratokban szereplő, olyan pontos információkra, illetve anyagokra, amelyekből kiderülne, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének végzése a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság által hozott határozatnak minősül. A felperes bírálata a beadványai szerint három kifogásra terjed ki. Először is, a Tanács nem indokolta, hogy miért tekinti az Egyesült Királyság belügyminiszterét „hatáskörrel rendelkező hatóságnak”. Másodszor, a megtámadott jogi aktusok nem tartalmazzák a 2001. évi végzés alapjául szolgáló indokok leírását. Harmadszor, ugyanezek a jogi aktusok nem részletezik, hogy a Tanács miért ítélte úgy, hogy a szóban forgó tények a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorcselekmény fogalmába tartoznak.

69      Az első kifogással kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az az indokolási kötelezettség betartásának formális kifogásolására vonatkozik (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 329–333. pont), és ezért azt az említett kötelezettség megsértésére alapított jogalapra adott válaszban kell megvizsgálni (lásd a lenti 221–224. pontot).

70      Ami a másik két kifogást illeti, először is érdemes felidézni a megtámadott jogi aktusok indokolásában a 2001. évi belügyminiszteri végzésnek szentelt részek tartalmát.

71      A 2014. évi jogi aktusokban a Tanács megállapította, hogy az Egyesült Királyság belügyminisztere a PKK által elkövetett terrorcselekményekre és az ilyen cselekményekben való részvételre tekintettel betiltotta a PKK‑t mint terrorcselekményekben részt vevő szervezetet. A Tanács más nemzeti határozatokra is hivatkozva arra a következtetésre jutott, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságok hozták meg a határozatokat (indokolás, 4. oldal).

72      A 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokban és a 2019. évi határozatokban, amelyek indokolásai e tekintetben megegyeznek, a Tanács jelzi, hogy olyan határozatok fennállására támaszkodott, amelyeket a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett, hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának minősít, beleértve az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzését is. A Tanács kijelenti, hogy megvizsgálta azon ténybeli elemeket, amelyeken e határozatok alapulnak, és megállapította, hogy azok a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (2) és (3) bekezdése értelmében vett „terrorcselekmények” és „terrorcselekményekben részt vevő […] csoportok és szervezetek” fogalmába tartoznak (indokolás, 1–6. pont). Továbbá az indokolásnak az említett végzésre vonatkozó A. mellékletében a Tanács jelzi többek között, hogy a végzést 2001‑ben azért fogadták el, mert az Egyesült Királyság akkori belügyminisztere okkal feltételezte, hogy a PKK a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében terrorcselekményeket követett el és azokban részt vett (3., 4. és 16. pont). A Tanács megjegyzi, hogy a szóban forgó terrorcselekmények magukban foglalták az 1984 óta a PKK‑nak betudott terrorcselekményeket, és hogy a PKK az 1990‑es évek elején a nyugati érdekeket és beruházásokat érintő terrorista kampányt folytatott annak érdekében, hogy növelje a török kormányra nehezedő nyomást, beleértve nyugati turisták elrablását, valamint 1993–1994‑ben egy finomító elleni támadást, illetve idegenforgalmi létesítmények elleni merényleteket, amelyek külföldi turisták halálához vezettek. Rámutat, hogy jóllehet úgy tűnt, hogy a PKK 1995 és 1999 között abbahagyta e kampányt, ebben az időszakban továbbra is török turisztikai létesítmények megtámadásával fenyegetőzött. A Tanács megjegyzi, hogy álláspontja szerint e tények a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének i. és ii. pontjában felsorolt célok, valamint a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdése iii. pontjának a), c), d), f), g) és i) alpontjában felsorolt erőszakos cselekmények közé tartoznak (16. pont).

73      Másodszor, fontos emlékeztetni arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében előírt „ügyiratok pontos információi[nak], illetve anyagai[nak]” azt kell bizonyítaniuk, hogy az érintett személyek vagy szervezetek tekintetében az említett rendelkezés fogalommeghatározásának megfelelő nemzeti hatóság határozata olyan módon született, amely lehetővé teszi számukra e határozat azonosítását, de nem érinti e határozat tartalmát (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 148. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

74      Ebből következik, hogy a jelen esetben úgy tekinthető, hogy a Tanács a 2014. évi jogi aktusokban a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében „[kellően] pontos információ[kat]” adott az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzéséről, azáltal, hogy megjelölte a végzés pontos dátumát, szerzőjét és jogalapját, a jelen esetben az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvényét.

75      Ugyanez vonatkozik a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokra és a 2019. évi határozatokra is, amelyek a 2001. évi végzés pontos dátumára, szerzőjére és jogalapjára vonatkozóan ugyanezeket a megállapításokat tartalmazzák.

76      Ebből következik, hogy el kell utasítani minden olyan érvet, amely vitatja, hogy a Tanács megfelelt a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett, azon követelményeknek, amelyek az „ügyiratok pontos információi[ra], illetve anyagai[ra vonatkoznak], amelyek értelmében a hatáskörrel rendelkező hatóság határozatot hozott”.

3)      A PKK‑nak az Egyesült Királyság belügyminisztere általi betiltását megalapozó terrorcselekmények időpontjáról

77      Az a kifogás, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzése túl régi eseményeken alapul ahhoz, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében érvényesen figyelembe lehessen venni, csak a T‑148/19. sz. ügyben merült fel.

78      Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben vizsgálandó „időbeli távolság” a 2001. évi végzésben figyelembe vett események és a 2001. évi végzés időpontja közötti időre vonatkozik, amint arra a felperes helyesen rámutat.

79      Amennyiben ugyanis ezt az érvet a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalap alátámasztására terjesztik elő, itt csak a 2001. évi végzésnek az említett rendelkezés értelmében vett „hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának” minősítéséről kell dönteni, különösen az e végzésben figyelembe vett események időpontja tekintetében (lásd e tekintetben Sharpston főtanácsnok indítványát a Tanács kontra LTTE ügyben, C‑599/14 P, EU:C:2016:723, 80. pont), azzal a pontosítással, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalap keretében ugyanakkor vizsgálni kell egyrészt az említett végzésben említett események és a végzés elfogadása, másrészt a listára való felvétel fenntartásáról szóló, a jelen ügyben megtámadott határozatok közötti időbeli távolságot is.

80      Ami a jelen ügyben a kérdéses időbeli távolság megítélését illeti, meg kell jegyezni, hogy a belügyminiszter 2001. évi végzésében figyelembe vett legutolsó tények, amelyek aztán a 2019. évi határozatokban is szerepelnek, a török idegenforgalmi létesítmények elleni támadásokkal való fenyegetésekből állnak, és az 1995 és 1999 közötti időszakra vonatkoznak (lásd a fenti 72. pontot). Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy nem a Tanács feladata a listára való első felvétel alapjául szolgáló elítélést tartalmazó nemzeti határozatokban, mint például a 2001. évi végzésben megállapított tények valóságtartalmának ellenőrzése (lásd a fenti 37. pontot). A kialakult ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis ezt a végzést elítélést tartalmazó határozatnak kell tekinteni, mivel abban az értelemben végleges, hogy már nem kell nyomozásnak követnie, és célja az érintett személyek vagy szervezetek kitiltása az Egyesült Királyságból, ami büntetőjogi következményekkel jár a velük kapcsolatban álló személyekre nézve (lásd: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 155. és 156. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

81      Ebből következik, hogy annak ellenére, hogy a támadásokkal kapcsolatos fenyegetések valóságtartalmát a felperes vitatta arra hivatkozva, hogy az indokolás nem tartalmaz bizonyítékokat vagy érveket e fenyegetések alátámasztására, ezek a fenyegetések a jelen ügyben figyelembe vehetők. Ebből az is következik, hogy az utolsó figyelembe vett tények (1999) és a 2001. évi végzés időpontja közötti időbeli távolság körülbelül két év. Az öt évnél rövidebb időbeli távolság nem tekinthető túlzottnak (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 208. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

82      A 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdését tehát nem sérti az ezen rendelkezés alapján figyelembe vett, az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi rendeletében említett események időpontja.

83      A fentiekből következik tehát, hogy el kell utasítani azokat a kifogásokat, amelyek azt bírálják, hogy a megtámadott jogi aktusok az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzésén alapulnak.

b)      Az Egyesült Államok határozatairól

84      A felperes vitatja, hogy az Egyesült Államok hatóságainak 1997. és 2001. évi határozatai a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának minősülnek, a „hatáskörrel rendelkező hatóság” fogalmával és az ilyen határozatok meghozatalának bizonyításához szükséges adatokkal kapcsolatos érvekre hivatkozva.

85      E tekintetben emlékeztetni kell az állandóvá vált ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében használt „hatáskörrel rendelkező hatóság” fogalma nem korlátozódik a tagállamok hatóságaira, hanem főszabály szerint magában foglalhatja harmadik országok hatóságait is (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 22. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 244. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 43. pont).

86      Ezt az értelmezést egyrészt a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének szövege indokolja, amely nem korlátozza a „hatáskörrel rendelkező hatóságok” fogalmát a tagállamok hatóságaira, másrészt az említett közös álláspont célkitűzése, mely közös álláspontot az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1373 (2001) sz. azon határozatának végrehajtása érdekében fogadtak el, mely a terrorizmus elleni küzdelemnek az összes állam rendszerszintű és szoros együttműködése által való világszintű megerősítését célozza (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 23. pont; 2018. december 14‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑400/10 RENV, EU:T:2018:966, 245. pont; 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 44. pont).

87      Az ugyancsak állandó ítélkezési gyakorlat szerint azonban a Tanácsnak azt megelőzően, hogy valamely harmadik ország hatóságának a határozatát alapul veszi, ellenőriznie kell, hogy e határozatot a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartása mellett fogadták‑e el (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 24. és 31. pont; és 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 58. pont).

88      Ezért először is meg kell vizsgálni a felperes azon érveit, amelyek a Tanács által a jelen ügyben elvégzett ellenőrzést vitatják. E tekintetben fontos pontosítani, hogy az említett ellenőrzés elvégzésének szükségessége többek között a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében meghatározott azon követelményből fakad, amely szerint valamely személy vagy szervezet pénzeszközök befagyasztását előíró listára való első felvételének hatáskörrel rendelkező hatóság által elfogadott határozaton kell alapulnia. E követelmény célja ugyanis az érintett személyek vagy szervezetek védelme annak biztosítása révén, hogy a listára való első felvételükre csak kellően biztos ténybeli alap alapján kerülhet sor (lásd ebben az értelemben: 2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács és Hollandia kontra Al‑Aqsa ítélet, C‑539/10 P és C‑550/10 P, EU:C:2012:711, 68. pont). Márpedig ez a cél csak akkor érhető el, ha a harmadik országok azon határozatai, amelyekre a Tanács a személyeknek és szervezeteknek az említett listára való első felvételét alapítja, a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartása mellett kerülnek elfogadásra (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 26. pont).

89      A jelen esetben az indokolásnak a PKK‑nak az amerikai hatóságok által FTO‑nak és SDGT‑nak minősítésére vonatkozó C. mellékletében – amely melléklet a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok esetén megegyezik – a Tanács többek között megjegyzi, hogy az FTO‑nak minősítést 1997. október 8‑án, az SDGT‑nek minősítést pedig 2001. október 31‑án fogadták el (3. és 4. pont).

90      A Tanács ezt követően rámutat, hogy az FTO‑nak minősítéseket öt év után az Egyesült Államok külügyminisztere hivatalból felülvizsgálja, ha a minősítés időközben nem képezte visszavonás iránti kérelem tárgyát. Az érintett szervezet maga is kétévente kérheti, hogy vonják vissza a minősítését, és bizonyítékok benyújtásával támaszthatja alá, hogy az FTO‑nak minősítés alapjául szolgáló körülmények érdemben megváltoztak. Az Egyesült Államok külügyminisztere és a United States Congress (az Egyesült Államok Kongresszusa, Amerikai Egyesült Államok) is visszavonhatja hivatalból az FTO‑nak minősítést. Ráadásul az érintett szervezet keresetet indíthat az FTO‑nak való minősítésével szemben a Circuit Court of Appeals for the District of Columbia (Columbia Kerület szövetségi fellebbviteli bírósága, Egyesült Államok) előtt. Az SDGT‑nek minősítésekkel kapcsolatban a Tanács megállapítja, hogy azok semmilyen rendszeres felülvizsgálat tárgyát nem képezik, de lehet őket vitatni a szövetségi bíróságok előtt (az indokolás C. mellékletének 8–11. pontja). Ezenkívül a Tanács megállapítja, hogy a felperes FTO‑nak minősítését és SDGT‑nek minősítését nem vitatták az Egyesült Államok bíróságai előtt, és azok nem képezik folyamatban lévő bírósági eljárás tárgyát (az indokolás C. mellékletének 11. és 12. pontja). A felülvizsgálati eljárásokra és a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekre tekintettel a Tanács úgy véli, hogy az alkalmazandó amerikai szabályozás biztosítja a védelemhez való jogok és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog védelmét (az indokolás C. mellékletének 13. pontja).

91      A Törvényszék azonban már több ítéletben hozott olyan döntést a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokhoz és a 2019. évi határozatokhoz csatolt indokolással megegyező indokolásokkal kapcsolatban, hogy azok nem elegendők annak megállapításához, hogy a Tanács elvégezte‑e a szükséges vizsgálatot a védelemhez való jognak az Egyesült Államokban való tiszteletben tartása tekintetében (2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 54–65. pont; 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítélet, T‑643/16, EU:T:2019:238, 93–104. pont; 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 65–76. pont). Ezen túlmenően a Bíróság fellebbezés tárgyában hozott egyetlen olyan ítéletében, amelyben a Törvényszéknek a Tanács amerikai határozatokra való hivatkozására vonatkozó elemzését kifogásoló jogalapról határozott (2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557), megállapította, hogy e kifogások elfogadhatatlanok, és hogy a Törvényszéknek a megtámadott ítéletben foglalt elemzése jogerős (2021. november 23‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑833/19 P, EU:C:2021:950, 36–40. és 82. pont).

92      A védelemhez való jog tiszteletben tartására vonatkozó elv azt a követelményt fogalmazza meg, hogy a határozatok azon címzettjeit, akiknek érdekeit a határozat érezhetően érinti, olyan helyzetbe kell hozni, hogy a szóban forgó határozatok megalapozása érdekében velük szemben felhozott bizonyítékokkal kapcsolatos álláspontjukat megfelelően ismertethessék. Azon intézkedések esetében, amelyek személyek vagy szervezetek nevének pénzeszközök befagyasztására vonatkozó listára való felvételére irányulnak, ez az elv azt jelenti, hogy az intézkedések indokait a személyekkel vagy a szervezetekkel az intézkedések elfogadásával egyidejűleg vagy közvetlenül azt követően közölni kell (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 65. és 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

93      Márpedig ami az Egyesült Államoknak a SDGT‑nek minősítést szabályozó, a 2001. évi határozat alapjául szolgáló jogszabályait illeti, a Tanács által az indokolásban adott általános leírásban egyáltalán nincs szó az Egyesült Államok hatóságainak az indokolás érintettekkel való közlésére vagy akár a határozatok közzétételére vonatkozó kötelezettségéről, így nem lehet úgy tekinteni, hogy a védelemhez való jogot tiszteletben tartották (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 69. és 70. pont).

94      Ami az 1997. évi határozat alapjául szolgáló, az FTO‑nek minősítést szabályozó jogszabályt illeti, az rendelkezik a szóban forgó határozatoknak a szövetségi közlönyben való közzétételéről. Az indokolásból azonban nem derül ki, hogy e határozatok rendelkező részén kívül bármilyen indokolás szerepel‑e ebben a közzétételben – amint azt egyébiránt a T‑316/14. RENV. sz. ügyben az ellenkérelemhez csatolt, a szövetségi közlönyből származó kivonatok is mutatják –, vagy hogy azt bármilyen módon a felperes rendelkezésére bocsátották volna (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 71–75. pont). Az Egyesült Államok külügyminisztériumának a PKK‑ra vonatkozó, 2013‑ból vagy 2019‑ből származó „közigazgatási iratanyaga”, amely állítólag az Egyesült Államok hatóságainak rendelkezésére áll, és amelyre az indokolásban hivatkoznak, valójában nagyrészt az 1997. és 2001. évi amerikai határozatok meghozatalát követően készült, és semmi nem utal arra, hogy az említett határozatokkal és azok indokolásával kapcsolatos adatokat tartalmazna. Ezenfelül a Tanács egyáltalán nem határozza meg az említett iratanyaghoz való hozzáférés feltételeit, csupán azt állítja – és csak az írásbeli beadványaiban –, hogy a felperes nem élt az iratanyaghoz való hozzáférés jogával.

95      Az 1997. évi határozat rendelkező részének a szövetségi közlönyben való ilyen közzététele, és így e közzétételnek az indokolásban való puszta említése nem elegendő azonban annak megállapításához, hogy a Tanács elvégezte a szükséges vizsgálatot a védelemhez való jognak az Amerikai Egyesült Államokban való tiszteletben tartása tekintetében (2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 76. pont).

96      Ebből következik, hogy a jelen ügyben – ahogyan azt a Törvényszék a 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítéletben (T‑289/15, EU:T:2019:138, 65. pont), a 2019. április 10‑i Gamaa Islamya Egypt kontra Tanács ítéletben (T‑643/16, EU:T:2019:238, 104. pont) és a 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítéletben (T‑308/18, EU:T:2019:557, 76. pont) megállapította – az Egyesült Államok határozatai nem szolgálhatnak alapul a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok számára, mint a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságok határozatai, anélkül hogy a hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartása kérdésének vizsgálatára ne lenne szükség.

97      Ami a 2014. évi jogi aktusokat illeti, ezeknél is ugyanez a hiányosság áll fenn, mivel a Tanács a vonatkozó indokolásban csupán megemlíti, hogy a szóban forgó határozatok bírósági vagy közigazgatási felülvizsgálat tárgyát képezhetik, anélkül hogy az Egyesült Államok hatóságainak az érintett személyekkel szembeni indokolási kötelezettségéről vagy akár e határozatok közzétételéről említést tenne. Megjegyzendő továbbá, hogy amikor a Tanács a 2014. évi jogi aktusokban az Egyesült Államok határozataira hivatkozik, még a határozatok időpontját sem jelöli meg, aminek következtében ezek a jogi aktusok nem felelnek meg a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében előírt, arra vonatkozó követelményeknek sem, hogy pontos információt kell szolgáltatni arról, hogy egy hatáskörrel rendelkező hatóság határozatot hozott (lásd a fenti 74. és 75. pontot).

98      A fentiekből következik, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalapnak helyt kell adni, amennyiben a megtámadott jogi aktusok az Egyesült Államok 1997. és 2001. évi határozatain alapulnak, de el kell utasítani, amennyiben azok az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzésén alapulnak.

2.      A 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról

99      Mivel a Törvényszék helyt adott a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalapnak az Egyesült Államok 1997. és 2001. évi határozataival kapcsolatban, a jelen jogalapot nem kell megvizsgálni, amennyiben az az említett határozatokban szereplő események terrorcselekménynek minősítését vitatja.

100    A felperes a T‑316/14. RENV. és a T‑148/19. sz. ügyben a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének megsértésére alapított jogalap alátámasztására kétféle érvelést terjeszt elő: bizonyos érvek általánosságban vitatják, hogy az önrendelkezés céljából fennálló fegyveres konfliktus keretében elkövetett cselekmények terrorista célra irányulnának, míg más érvek konkrétan azt vitatják, hogy az indokolásban említett bizonyos cselekmények az e rendelkezésben meghatározott terrorista célokra irányulnának. Kizárólag a T‑148/19. sz. ügyben felperes azt is állítja, hogy nem minősülhet a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése szerinti „terrorista csoportnak”, mivel nem alkotott terrorcselekmények elkövetése céljából összehangoltan fellépő, szervezett csoportot.

101    Mivel a Tanács a T‑148/19. sz. ügyben egyaránt vitatja e jogalap elfogadhatóságát és hatásosságát, helyénvaló e szempontok vizsgálatával kezdeni, mielőtt a jogalap megalapozottságát elemeznénk.

a)      A jogalap elfogadhatóságáról

102    A Tanács azt állítja, hogy a jelen jogalap elfogadhatatlan, mivel azt semmilyen bizonyíték nem támasztja alá.

103    Ezt az elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.

104    A Bírósága alapokmánya 21. cikkének első bekezdése értelmében, amely ugyanezen alapokmány 53. cikkének első bekezdése szerint a Törvényszék előtti eljárásra is irányadó, valamint az eljárási szabályzat 76. cikkének d) pontja értelmében a keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát, továbbá a felhozott jogalapok és érvek, valamint az említett jogalapok rövid ismertetését. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ennek kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az alperes előkészíthesse védekezését, a Törvényszék pedig dönthessen a keresetről, adott esetben minden további információ nélkül. A jogbiztonság és a gondos igazságszolgáltatás biztosítása érdekében a kereset elfogadhatóságához az szükséges, hogy azok a lényeges ténybeli és jogi körülmények, amelyeken a kereset alapul, legalább kivonatosan, de összefüggően és érthetően kitűnjenek magából a keresetlevél szövegéből. Ennek érdekében a felperesnek többek között érveket kell előterjesztenie a felhozott jogalap alátámasztására, amely lehetővé teszi az alperes és az uniós bíróság számára, hogy e jogalapot megértse és arra válaszoljon (lásd ebben értelemben: 2018. január 25‑i BSCA kontra Bizottság ítélet, T‑818/14, EU:T:2018:33, 94–96. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

105    Másrészt a felperesnek nem kell bizonyítékokat benyújtania az általa hivatkozott jogalap alátámasztására, mivel az, hogy a jogalapot ilyen bizonyítékokkal támasztják alá, a jogalap megalapozottságának értékelése szempontjából releváns, és e bizonyítékok hiánya a jogalap megalapozatlanság miatti elutasításához vezethet. A fent említett ítélkezési gyakorlatban a keresetlevélben kivonatosan feltüntetendő „ténybeli körülményekre” való hivatkozás a keresetlevél érthetővé tételét lehetővé tevő ténybeli alapokra vonatkozik, függetlenül attól, hogy ezeket a ténybeli alapokat bizonyítékokkal alátámasztják‑e (lásd a fenti 104. pontot).

106    A jelen ügyben a felperes részletes érvelést terjesztett elő az első jogalap alátámasztására, a T‑148/19. sz. ügyben benyújtott kereset több mint 60 pontját ennek szentelte, amit a Tanács egyébként nem vitat, és amit a felperes által a jogalap alátámasztására felhozott valamennyi érvre adott részletes válaszával figyelembe vesz. A jogalap tehát elfogadható.

b)      A jogalap hatásosságáról

107    A felperes azt állítja, hogy nem képez terrorcselekményeket egyetértésben elkövető szervezett csoportot. A PKK egy többrétegű „komplexumban” felépített pártra, magára a „komplexumra” és a kurd társadalmi mozgalomra utal, és a Tanács a 2019. évi határozatokban nem tette egyértelművé, hogy ezek közül melyiket kívánja a vitatott listákon tartani. A felperes szerint sem a „komplexum”, amely pártok és más, önállóan szervezett csoportosulások sokaságára utal, sem a kurd társadalmi mozgalom, amelyek tagjait a felperes sem közvetlenül, sem közvetve nem ellenőrzi, nem tekinthető szervezett csoportnak, és így terrorista csoportnak sem. Ami a PKK‑t, mint a „komplexumon” belüli pártot illeti, még ha kellően szervezett is, akkor sem célja, hogy terrorcselekményeket kövessen el, és nem is fog.

108    A Tanács úgy véli, hogy a jelen jogalap alátámasztására felhozott kifogás hatástalan, mivel a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének szövegéből következik, hogy a „terrorista csoport”, és különösen a „csoport” minősítése e rendelkezés értelmében nem képezi az említett közös álláspont alkalmazásának feltételét.

109    A 2001/931 közös álláspontból valóban kitűnik, hogy a közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének második albekezdése értelmében vett „terrorista csoport” minősítés, azaz „legalább két személyből álló szervezett csoport, amely bizonyos időre terrorcselekmények egyetértésben történő elkövetésére létesült”, nem általános feltétele a közös álláspont alkalmazásának.

110    A 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (2) bekezdésében foglaltak szerint ugyanis a közös álláspont természetes személyekre, valamint csoportokra és szervezetekre egyaránt vonatkozik, ez utóbbiakat egyébként nem különbözteti meg a közös állásponthoz és a 2019. évi határozatokhoz csatolt lista, amely az első pontban a „természetes személyeket”, a második pontban pedig a „csoportokat és szervezeteket” sorolja fel. A 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének második albekezdésében szereplő „terrorista csoport” fogalommeghatározás csak két konkrét terrorista célra utal, az egyik a „terrorista csoport irányítása” (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének j) pontja), a másik a „részvétel terrorista csoport tevékenységében” (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének k) pontja), amelyek nem merítik ki e közös álláspont hatályát, és amelyeket a Tanács nem vett figyelembe a PKK‑val kapcsolatos 2019. évi határozataiban (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 253. pont).

111    Ebből következik, hogy amennyiben a felperes a 2001/931 közös álláspont előírásainak megfelelően „csoportként és szervezetként” szerepel a vitatott listákon, és semmilyen módon nem vitatja „szervezetnek” való minősítését, nem releváns, hogy – mint állítja – a PKK nem minősül „terrorista csoportnak”.

112    A jelen jogalapot ezért mint hatástalant el kell utasítani, amennyiben az a felperes „terrorista csoportnak” való minősítését kifogásolja.

113    Másrészt a Tanács azon állításával kapcsolatban, hogy a Tanácsnak nem feladata ellenőrizni a tényeknek a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság általi minősítését, emlékeztetni kell arra, hogy a Tanácsot terheli ilyen kötelezettség, és hogy a felperes érvei annyiban hatásosak, amennyiben a nemzeti hatóságok által figyelembe vett cselekmények és a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő terrorcselekmény fogalommeghatározása közötti megfelelés ellenőrzésének eredményét vitatják.

114    Amint az a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének első albekezdéséből következik, amely különösen a „terrorcselekmény[…] [vagy] ilyen cselekmény elkövetésének kísérlet[e], abban való részvétel[…] vagy annak elősegítés[e]” miatt kiszabott „ítéletekre” utal, a Tanácsnak ellenőriznie kell, hogy a nemzeti hatóságok által figyelembe vett cselekmények valóban megfelelnek‑e a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében meghatározott terrorcselekményeknek (lásd e tekintetben: 2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 191. pont). Ez az ellenőrzés annál is inkább szükséges, mivel – amint az a felperes által felhozott bizonyos kifogásokból kitűnik – a terrorcselekmény fogalma államonként eltérő, és nem feltétlenül felel meg minden tekintetben a 2001/931 közös álláspontban elfogadott fogalommeghatározásnak.

115    Ha azonban a Tanács előtti eljárás során az érintett jogalany nem vitatja részletesen, hogy a nemzeti határozat a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése szerinti terrorcselekményekre vonatkozik, a Tanács nem köteles részletesebb döntést hozni ebben a kérdésben, és az indokolásban elegendő annak feltüntetése, hogy ellenőrizte, hogy a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok által hozott határozatok indokai a terrorizmus 2001/931 közös álláspontban szereplő fogalommeghatározásának megfelelnek‑e (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítéletet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 162. és 163. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

116    Azt is meg kell jegyezni, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében a Tanácstól elvárt ellenőrzés kizárólag a nemzeti hatóságok azon határozataiban említett eseményekre vonatkozik, amelyek alapján az érintett jogalanyt a listára első alkalommal felvették. Amint az a 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítéletből (T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 168. és 276. pont) kitűnik, amikor a Tanács a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése szerinti felülvizsgálat keretében egy szervezet nevét a pénzeszközök befagyasztását előíró listán fenntartja, a Tanácsnak nem azt kell megállapítania, hogy az adott szervezet a közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében terrorcselekményeket követett‑e el, hanem azt, hogy továbbra is fennáll‑e annak a veszélye, hogy ilyen cselekményekben részt vesz, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban elkövet ilyen cselekményeket.

117    Tény azonban, hogy ha a PKK feltételezhetően elkövetett terrorcselekményeket a listára való első felvételét követően, akkor ez még inkább indokolja a felvételének további fenntartását.

118    A fentiekből következik, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének megsértésére alapított jogalap hatástalan, amennyiben az a felperes „terrorista csoportnak” való minősítésére vonatkozik, és a felperes nevének a vitatott listákon való fenntartása céljából a Tanács által a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése alapján végzett felülvizsgálatok során figyelembe vett cselekményekkel kapcsolatos, ugyanakkor a jogalap hatásos, amennyiben vitatja a nemzeti hatóságok azon határozataiban említett események terrorcselekménynek minősítését, amelyek a felperesnek a listára való első felvételéhez vezettek.

c)      A jogalap megalapozottságáról

1)      Azon érvről, amely szerint a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében említett célokat a kurd nép önrendelkezéséért folytatott legitim fegyveres konfliktus fényében kell értelmezni

119    Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a felperes a T‑316/14. RENV. sz. ügyben a fegyveres konfliktus nemzetközi jogának megsértésére alapított első jogalapjától (lásd a fenti 28. pontot) ugyan elállt, de fenntartja azon érveit, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének értelmezése és alkalmazása során figyelembe kell venni a fegyveres konfliktus fennállását.

120    A felperes tehát tagadja, hogy a Tanács által neki betudott cselekményeket terrorista céllal követték volna el, és a közte és a Török Köztársaság közötti fegyveres konfliktusra hivatkozik. A felperes álláspontja szerint feltétlenül figyelembe kell venni a sérelmezett cselekmények kontextusát, nevezetesen a kurd nép önrendelkezési jogáért a PKK és a török hatóságok között zajló legitim fegyveres konfliktust, mivel az erőszak alkalmazása a nemzetközi jog szerint fegyveres konfliktusok idején elvileg megengedett. A 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdését – az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésével és az EUSZ 21. cikkel összhangban – az önrendelkezésre vonatkozó nemzetközi jog, a nemzetközi humanitárius jog vagy a demokrácia és a jogállamiság alapvető értékeinek fényében kell értelmezni.

121    Ezzel a felperes vitatja a neki tulajdonított cselekmények által követett terrorista célokat, hangsúlyozva, hogy különbséget kell tenni egy cselekmény végrehajtása és annak terrorista célú végrehajtása között. Különösképpen nem célja a török állam destabilizálása vagy megsemmisítése, hanem csupán az, hogy jobbá tegye azt, és jobban összhangba hozza az Unióban elfogadott demokratikus elvekkel, beleértve az önrendelkezéshez való alapvető jogot. Célja az is, hogy a török kormányt a kurdok jobb helyzetének elfogadására kényszerítse, hogy erőfeszítéseit ne lehessen hiábavalónak tekinteni. Végül a felperes azt állítja, hogy a neki betudott cselekmények egyike sem irányult a polgári lakosság ellen, hanem azok kizárólag törvényes katonai célpontok ellen irányultak, még ha néha polgári áldozatokkal jártak is.

122    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy mind a Bíróság, mind a Törvényszék ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktus fennállása nem zárja ki az uniós jog terrorizmus megelőzésére vonatkozó rendelkezéseinek, így a 2001/931 közös álláspontnak az alkalmazását az ezzel összefüggésben elkövetett esetleges terrorcselekményekre (2017. március 14‑i A. és társai ítélet, C‑158/14, EU:C:2017:202, 97. és 98. pont; lásd még: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 294. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

123    Egyrészt ugyanis a 2001/931 közös álláspont nem tesz különbséget hatálya tekintetében aszerint, hogy a szóban forgó cselekményt a nemzetközi humanitárius jog értelmében vett fegyveres konfliktus keretében követték‑e el, vagy sem. Másrészt az Unió és tagállamai célja a terrorizmus – függetlenül attól, hogy az milyen formákban jelenik meg – elleni küzdelem a hatályos nemzetközi jog célkitűzéseinek megfelelően (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 58. pont).

124    A felperes nem vitatja a 2001/931 közös álláspont alkalmazhatóságát fegyveres konfliktus esetén, de lényegében úgy véli, hogy annak rendelkezéseit a kurd nép önrendelkezése érdekében a török hatóságok ellen folytatott fegyveres konfliktus legitim jellegének fényében kell értelmezni.

125    A felperessel egyetértve el kell fogadni, hogy az önrendelkezés szokásjogi elve, amelyre többek között az Egyesült Nemzetek 1945. június 26‑án San Franciscóban aláírt Alapokmányának 1. cikke is hivatkozik, olyan nemzetközi jogi elv, amely valamennyi önkormányzattal nem rendelkező területre alkalmazandó, és valamennyi olyan népre, amely még nem vívta ki a függetlenségét (lásd ebben az értelemben: 2016. december 21‑i Tanács kontra Polisario Front ítélet, C‑104/16 P, EU:C:2016:973, 88. pont; 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 217. pont).

126    A Törvényszék – anélkül, hogy a jelen ügyben állást foglalna ezen elv alkalmazásáról, illetve az önrendelkezés elérése érdekében alkalmazott fegyveres erő jogszerűségéről – megállapítja, hogy ez az elv nem vonja maga után azt, hogy az önrendelkezéshez való jog gyakorlása céljából egy nép vagy valamely terület lakosai a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének hatálya alá tartozó eszközöket vehessenek igénybe (2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 218. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 299. pont).

127    A Törvényszék már azt is kimondta, hogy az „elnyomó kormánnyal” szembeni fegyveres konfliktusban elkötelezett felszabadítási mozgalmak javára szolgáló, a terrorcselekmények fegyveres konfliktusokban történő elkövetésének tilalma alóli kivétel semmilyen uniós jogi alapon, sem pedig a nemzetközi jogon nem alapul. A nemzetközi jog rendelkezései, különösen az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2001. szeptember 28‑i 1373. (2001) számú határozata, a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, 1949. augusztus 12‑i genfi egyezmény (kihirdette: az 1954. évi 32. törvényerejű rendelet), a genfi egyezményeket kiegészítő, a nemzetközi és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló, 1977. június 8‑i I. és II. jegyzőkönyv (kihirdette: az 1989. évi 20. törvényerejű rendelet), valamint a terrorizmus finanszírozásának visszaszorításáról szóló, 1999. december 9‑én New Yorkban aláírt nemzetközi egyezmény (kihirdette: a 2002. évi LIX. törvény) a terrorcselekmények elítélésével összefüggésben nem tesz különbséget a cselekmény elkövetőjének minősége és az általa követett célok szerint (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 68. bekezdés).

128    Megjegyzendő továbbá, hogy a jelen ügyben a felperes csak egyetlen olyan – a jelen esetben uniós jogi – rendelkezésre hivatkozik, amely kifejezetten alátámasztja azt az állítását, hogy az önrendelkezés elérése céljából fegyveres konfliktusokban elkövetett terrorcselekmények tilalma alól létezik kivétel, nevezetesen a terrorizmus elleni küzdelemről szóló, 2002. június 13‑i 2002/475/IB tanácsi kerethatározatra (HL 2002. L 164., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 18. o.), és különösen e kerethatározat (11) preambulumbekezdésére, amely szerint „nem tartoznak e kerethatározat hatálya alá sem a fegyveres erők által fegyveres konfliktusok idején elkövetett azon cselekmények, amelyekre a nemzetközi humanitárius jog irányadó, annak megfelelően ahogy e jog ezeket a fogalmakat értelmezi, sem pedig egy állam fegyveres erői által hivatalos kötelezettségeik teljesítése során elkövetett cselekmények, amennyiben azokra a nemzetközi jog egyéb szabályai irányadók”. A felperes hozzáteszi, hogy a 2002/475 kerethatározatot egy olyan tanácsi nyilatkozat kísérte, amely kifejezetten kizárta a hatálya alól a fegyveres ellenállást, mint amilyet például a második világháború alatt a különböző európai ellenállási mozgalmak folytattak.

129    A 2001/931 közös álláspont azonban – mint ahogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1373. (2001) számú határozata, amelyet a közös álláspont uniós szinten hajt végre – nem tartalmaz semmilyen, a 2002/475 kerethatározat (11) preambulumbekezdésével összehasonlítható rendelkezést, és az ilyen preambulumbekezdésnek a közös álláspontban való hiányát pontosan úgy kell értelmezni, mint a Tanács azon akaratának kinyilvánítását, hogy nem ír elő a közös álláspont rendelkezéseinek alkalmazása alóli semmilyen kivételt akkor, amikor a terrorizmus megelőzéséről van szó, a finanszírozása elleni küzdelem útján (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 74–76. pont).

130    Ebből az következik, hogy a felperes által a 2002/475 kerethatározatra és az azt kísérő tanácsi nyilatkozatra tett hivatkozás nem releváns.

131    Ezenkívül különbséget kell tenni egyrészről a valamely nép vagy valamely terület lakosai által elérni kívánt célkitűzések, másrészről pedig az e cél elérése érdekében általuk tanúsított magatartás között. A 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének i–iii. pontjában említett „célok” valójában nem felelnek meg az ilyen célkitűzéseknek, amelyek végső vagy mögöttes céloknak minősíthetők. Ezek, amint az a használt kifejezésekből (megfélemlítés, kényszerítés, megingatás vagy lerombolás) világosan kitűnik, az elkövetett cselekmények jellegére utalnak, ami arra enged következtetni, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének első albekezdése csak a „cselekményekre”, és nem a „célokra” vonatkozik (lásd 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 300. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

132    Így például – a felperes állításával ellentétben – nem kell figyelembe venni a török állam alapvető felépítése elleni támadások célját (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének iii. pontja), amely az állam felépítésének demokratikusabbá tétele érdekében történő megváltoztatásában áll, amennyiben ez bizonyítást nyer. Hasonlóképpen, a „jogellenes módon” kifejezést (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének ii. pontja) úgy kell érteni, hogy az a kényszer jogellenes jellegére utal, különösen az alkalmazott kényszerítő eszközök miatt, és nem értékelhető a kényszerítéssel elérni kívánt cél állítólagosan jogszerű jellegének fényében. Végül, ami a lakosság megfélemlítését illeti (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének i. pontja), amellyel kapcsolatban a felperes azzal érvel, hogy a kurd nép önrendelkezéséért folytatott fegyveres konfliktus kizárólag katonai célpontok ellen irányul, meg kell jegyezni, hogy ez az érv nem állja meg a helyét, mivel az indokolásban említett cselekmények egy része, különösen az idegenforgalmi létesítmények elleni támadások elsősorban, és nem csak járulékosan a polgári lakosság ellen irányultak (lásd különösen a lenti 142. és 143. pontot).

133    Végezetül fontos hangsúlyozni, hogy a fentiekből nem lehet arra következtetni, hogy a 2001/931 közös álláspont terrorizmusmegelőzési eszköze és általánosabban az Unió korlátozó intézkedéseinek teljes rendszere akadályozná az elnyomó államokban élő lakosság önrendelkezési jogának gyakorlását. A 2001/931 közös álláspontnak és a Tanács általi végrehajtásának ugyanis nem annak meghatározása a célja, hogy a valamely állam és csoport közötti konfliktus esetében kinek vagy igaza, vagy ki téved, hanem a terrorizmus elleni küzdelem (2014. október 16‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 71. pont). Ilyen esetben a Tanács feladata, hogy – az Unió külkapcsolatainak igazgatása tekintetében az Unió intézményeire ruházott széles mérlegelési jogkörrel élve (lásd ebben az értelemben: 1982. október 28‑i Faust kontra Bizottság ítélet, 52/81, EU:C:1982:369, 27. pont; 1998. június 16‑i Racke ítélet, C‑162/96, EU:C:1998:293, 52. pont; 2011. szeptember 6‑i Mugraby kontra Tanács és Bizottság végzés, T‑292/09, nem tették közzé, EU:T:2011:418, 60. pont) – eldöntse, hogy az érintett államhoz vagy az önrendelkezési jogát gyakorolni kívánó lakossághoz kapcsolódó mely természetes és jogi személyekkel szemben kell korlátozó intézkedéseket elfogadni.

134    A fentiek alapján el kell utasítani a felperes azon érvelését, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében meghatározott célok értelmezésénél figyelembe kell venni a kurd nép önrendelkezéséért folytatott törvényes fegyveres konfliktust.

135    Ebből következik, hogy a felperes azon érveit is el kell utasítani, amelyek a neki betudott egyes cselekmények terrorista célzatát vitatják azon az alapon, hogy azokat a török hadsereg elleni megtorlásként követték el.

2)      A felperesnek tulajdonított egyes cselekmények által elérni kívánt célok terrorista jellegének vitatása

136    Először is el kell utasítani a bűncselekmények és büntetések törvényessége elvének megsértésére hivatkozó kifogást, mivel a Tanács a megtámadott intézkedéseket nem alapozhatta a 2001/931 közös álláspont hatálybalépése előtt történt eseményekre. A 2001/931 közös álláspontban előírt pénzeszköz‑befagyasztás pusztán megelőző jellegére tekintettel, amely ennek megfelelően nem minősül büntetőjogi vagy közigazgatási szankciónak (lásd: 2010. december 7‑i Fahas kontra Tanács ítélet, T‑49/07, EU:T:2010:499, 67. és 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), az uniós jognak a Charta 49. cikke (1) bekezdésének első mondatában foglalt azon általános elve, amely szerint „[s]enkit sem szabad elítélni olyan cselekményért […], amely az elkövetése idején a hazai vagy a nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény”, a jelen esetben nem alkalmazható (lásd analógia útján: 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 70–81. pont).

137    Azt a kifogást – mint hatástalant – szintén el kell utasítani, amely szerint az Egyesült Királyság hatóságai által figyelembe vett egyes cselekmények nem felelnek meg az Egyesült Királyság jogszabályai szerinti bűncselekmények fogalommeghatározásának. A tagállamok és a Tanács között a terrorizmus elleni küzdelem terén kialakított különleges együttműködési formából, valamint a Tanács ebből eredő azon kötelezettségéből, hogy amennyire lehetséges, bízzon a határozatának alapjául szolgáló, hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság értékelésében, következik, hogy a nemzeti jog szabályai alapján megállapított ténybeli elemek minősítése tekintetében is ebben a hatóságban kell megbíznia. Még ha a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése elő is írja, hogy a cselekményt „a nemzeti jog bűncselekményként határoz[za] meg”, ez a minősítés szigorúan nemzeti ügy, és mint olyan, független a közös álláspont végrehajtásától, amikor arra sor kerül.

138    Ami a PKK‑nak betudott egyes cselekményeknek a terrorcselekmény fogalmára vonatkozó, a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében foglalt kritériumoknak való megfelelésének a vitatását illeti, fontos megjegyezni, hogy a felperes állításával ellentétben éppen a jelen jogalap alátámasztására előadott és alábbiakban vizsgált kifogásokból következik, hogy a felperesnek azon események tekintetében, amelyeknek a terrorcselekménynek minősítését vitatja, elegendő információ állt rendelkezésére ahhoz, hogy a vitatását alátámasztó érveket előadhasson. Ezenfelül a Bíróságnak a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletében (C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 62. és 80. pont) tett megállapításából az is következik, hogy a 2014. évi, valamint a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok alapjául szolgáló események leírása, amelyeket a 2019. évi határozatokban azonos módon ismételtek meg, a 2014. augusztusi eseménytől eltekintve kellően részletes indokolást tartalmazott, és hogy a felperes elegendő információval rendelkezett ahhoz, hogy az érintett események terrorcselekménynek való minősítése elleni kifogása alátámasztására érveket tudjon felhozni.

139    Ezt követően megállapítható, hogy függetlenül attól, hogy a felperes által elérni kívánt célok terrorista jellegét a Tanács által figyelembe vett cselekmények közül csak néhány tekintetében vitatják, e vitatások nem teszik lehetővé a Tanács értékelésének megkérdőjelezését.

140    Hangsúlyozni kell, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének a)–k) pontjában említett cselekménytípusok mindegyike alkalmas arra, hogy terrorista jellegű legyen. Ahhoz, hogy egy cselekmény „terroristának” minősüljön, nem kell, hogy az e rendelkezésben említett mind a tizenegy célnak együttesen megfeleljen.

141    Ebből következik, hogy nem releváns, hogy a felperes érvelése szerint a neki tulajdonított cselekmények egy része nem okozott halált (az (a) pont), nem járt fegyverhasználattal (az (f) pont), nem okozott súlyos károsodást (a (d) pont) vagy nem vezetett emberrabláshoz (a (c) pont), mivel egyrészt nem vitatott, hogy ezek a cselekmények a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének a)–k) pontjában említettek közül más terrorista célokat követtek, másrészt pedig, hogy a figyelembe vett cselekmények közül más cselekmények követték e célok valamelyikét.

142    Közelebbről, az Egyesült Királyság hatóságai által 2001‑ben figyelembe vett cselekményeket illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Tanács azokat a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok indokolásában és a 2019. évi határozatokban (az indokolás A. mellékletének 16. pontja) a következőképpen említette:

–        nyugati turisták, köztük több brit állampolgár elrablása az 1990‑es évek elején;

–        egy finomító elleni támadás 1993–1994‑ben;

–        1993 és 1994 között az idegenforgalmi létesítmények elleni támadássorozat, amelyek külföldi turisták, köztük brit állampolgárok halálához vezetett;

–        1995 és 1999 között a török idegenforgalmi létesítmények elleni támadásokkal való fenyegetések.

143    Így még ha – ahogyan a felperes állítja – nem is lenne bizonyított, hogy a finomító elleni 1993–1994‑es támadás a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontja értelmében veszélyeztette az emberi életet, akkor is vitathatatlan a rendelkezésben említett súlyos károsodás, mind pedig e károsodás elkerülhetetlen következménye, nevezetesen a jelentős gazdasági veszteségek, amelyek az emberi élet veszélyeztetésével együtt a fent említett károsodás két lehetséges alternatív következményének egyikeként kerülnek említésre. Hasonlóképpen, még ha a finomító elleni támadás nem is tudható be a felperesnek, ahogyan ő állítja, megállapítható, hogy az Egyesült Királyság hatóságai 2001‑ben más cselekményeket is azonosítottak (lásd a fenti 142. pontot), amelyekkel kapcsolatban a felperes nem vitatja sem a részvételét, sem pedig a terrorista célokat, beleértve a személyek élete elleni merényletet. Végül a felperesnek nincs módja vitatni, hogy 1995 és 1999 között a török idegenforgalmi létesítmények elleni támadásokkal való fenyegetések megfelelnek a terrorcselekménynek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő fogalommeghatározásának, amely az i) pontban kifejezetten utal a „fenyegetés[re] az a)–h) alpontban felsorolt cselekmények […] elkövetésével”, úgymint például élet elleni merénylet vagy károsodás.

144    Továbbá el kell utasítani a felperes azon érveit, amelyek a szóban forgó cselekmények terrorcselekménynek minősítését vitatják a terrorcselekménynek az Egyesült Királyság jogszabályaiban szereplő és a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő fogalommeghatározásai közötti eltérésekre hivatkozva. A szóban forgó nemzeti jogszabály, az Egyesült Királyság terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2000. évi törvénye ugyanis a terrorcselekményeknek ugyanazt a kétrétegű fogalommeghatározását használja, mint a közös álláspont, amely az ilyen cselekményeket mind az elérni kívánt „célok”, mind az e célok érdekében alkalmazott eszközök alapján határozza meg, és mind a „célok”, mind az eszközök nagyrészt megegyeznek. Ezért nincs jelentősége annak, hogy a súlyosság kritériumát az Egyesült Királyság jogszabályában az eszközökhöz (például súlyos erőszak, súlyos károkozás), a 2001/931 közös álláspontban pedig a „célokhoz” (például a lakosság komoly megfélemlítése, súlyos megingatás vagy lerombolás) kapcsolják.

145    Ami az Egyesült Királyság hatóságai által 2014‑ben figyelembe vett cselekményeket illeti, a teljesség kedvéért meg kell jegyezni (lásd a fenti 116. és 117. pontot), hogy a Tanács nem határozta meg konkrétan az egyes cselekmények által elérni kívánt terrorista célokat, csak egy általános megállapítást tett, amelyben felsorolta az összes ilyen célt (a jelen esetben a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének a), c), d) és f)–i) pontjában említetteket), mind a 2001‑ben, mind a 2014‑ben figyelembe vett cselekmények vonatkozásában, amelyek az indokolásban szerepelnek (az A. melléklet 19. pontja). Ezért a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorcselekménynek való minősítés szempontjából irrelevánsak a Tanácsot azért bíráló érvek, mert a Tanács úgy ítélte meg, hogy a 2014‑ben figyelembe vett cselekmények személyek élete elleni merényletnek minősültek (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének a) pontja), fegyverek felhasználásával jártak (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének f) pontja), vagy súlyos károsodást idéztek elő (a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontja), amelyek a hét kiválasztott cél közül csak háromnak felelnek meg, azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket a terrorista célokat az Egyesült Királyság hatóságainak 2001. évi határozatában említett cselekményekkel kapcsolatban érvényesen választották ki (lásd a fenti 143. pontot).

146    Következésképpen a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani.

3.      A 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról

147    Emlékeztetni kell arra, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése szerinti felülvizsgálat keretében a Tanács akkor tarthatja fenn az érintett személy vagy szervezet nevét a pénzeszközök befagyasztását előíró listán, ha arra a következtetésre jut, hogy továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy az adott személy vagy szervezet részt vesz olyan terrorista tevékenységekben, amelyek az adott listára való első felvételét indokolták, és ez a fenntartás így lényegében az érintett személy vagy szervezet listára való első felvételének meghosszabbítását jelenti. A Tanács e célból köteles megvizsgálni azt, hogy az első felvétel óta a ténybeli helyzet oly módon változott‑e, hogy az már nem teszi lehetővé ugyanazon következtetés levonását az érintett személynek vagy szervezetnek a terrorista tevékenységekben való részvételével kapcsolatban (lásd ebben az értelemben: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 46. és 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2019. június 20‑i K. P. ítélet, C‑458/15, EU:C:2019:522, 43. pont; 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 49. pont).

148    A személynek vagy szervezetnek a terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó veszély további fennállásának az ellenőrzése keretében az e személynek vagy szervezetnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listákra való első felvételét megalapozó nemzeti határozat későbbi sorsát kellőképpen figyelembe kell venni, különösen ideértve e nemzeti határozat amiatt való hatályon kívül helyezését vagy visszavonását, hogy új tények vagy információk merültek fel, vagy a hatáskörrel rendelkező hatóság értékelése módosult (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 52. pont; 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 50. pont).

149    Továbbá az eltelt időre tekintettel és az adott ügy fejleményeinek függvényében önmagában annak alapján, hogy a listára való első felvételt megalapozó nemzeti határozat hatályban marad, nem lehet arra következtetni, hogy továbbra is fennmarad az érintett személynek vagy szervezetnek a terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó veszély. Ilyen helyzetben, különösen, ha a listára való első felvételt megalapozó nemzeti határozatot a hatáskörrel rendelkező hatóság nem vizsgálta felül, a Tanács az említett személynek vagy szervezetnek a pénzeszközök befagyasztását előíró listákon való fenntartását köteles a helyzet naprakésszé tett értékelésére alapítani, figyelembe véve az újabb ténybeli elemeket, és bizonyítva, hogy az említett veszély továbbra is fennáll (lásd ebben az értelemben: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 52., 62. és 72. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 40. és 50. pont; 2019. június 20‑i K. P. ítélet, C‑458/15, EU:C:2019:522, 52., 60. és 61. pont; 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 51. pont).

150    A naprakésszé tételi kötelezettséget kiváltó feltételek, azaz az idő múlása és az ügy fejleményei, alternatív jellegűek, annak ellenére, hogy a fenti 149. pontban említett ítélkezési gyakorlatban az „és” kötőszó szerepel. Az uniós bíróság így meg tudta erősíteni a Tanács naprakésszé tételre vonatkozó kötelezettségét az eltelt idő alapján, anélkül hogy feltétlenül hivatkoznia kellett volna a körülmények ezen idő alatt bekövetkezett változására is (2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 32. és 33. pont), sőt néha azt is megállapítja, hogy a szóban forgó időmúlás „önmagában” olyan körülményt jelent, amely indokolja az ilyen naprakésszé tételt (2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 176. pont). A Tanács értékelésének naprakésszé tétele már egy jelentős időszak elteltével is indokolt lehet, mivel a kockázat fennállásának, és így a kockázat időbeli alakulásának értékeléséről van szó. Hasonlóképpen, a körülmények jelentős megváltozását jelentő eseményt nehezen lehet figyelmen kívül hagyni, még akkor is, ha az csak néhány hónappal a felvétel fenntartásáról szóló jogi aktus elfogadása után következett be.

151    Amennyiben az idő múlása vagy az ügy fejleményei ezt indokolják, a Tanács az értékelésének szükséges naprakésszé tétele céljából nemcsak a hatáskörrel rendelkező hatóságok által elfogadott nemzeti határozatokon, hanem más forrásokon alapuló újabb információkra, ennélfogva pedig saját értékeléseire is támaszkodhat (lásd ebben az értelemben: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 52., 62. és 72. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 40. és 50. pont; 2019. június 20‑i K. P. ítélet, C‑458/15, EU:C:2019:522, 52., 60. és 61. pont; 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 51. pont).

152    E tekintetben fontos hangsúlyozni – a T‑316/14. RENV. sz. ügyben a felperes által a nemzeti hatóságok állítólagos felülvizsgálati kötelezettségével és az ilyen felülvizsgálatoknak a Tanács általi szükségszerű alapul vételével kapcsolatban felhozott érvelésre válaszul –, hogy éppen azért, mert a 2001/931 közös álláspontban létrehozott korlátozó intézkedések rendszere nem ír elő olyan mechanizmust, amely lehetővé tenné a Tanács számára, hogy szükség esetén az első felvételt követően elfogadott nemzeti határozatokkal rendelkezzen azon felülvizsgálat elvégzéséhez, amelyre az említett közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése kötelezi, nem állapítható meg, hogy e rendszer azt követeli meg a Tanácstól, hogy e felülvizsgálatokat kizárólag ilyen nemzeti határozatok alapján végezze el, máskülönben alaptalanul korlátozódnának az e célból a Tanács rendelkezésére álló eszközök (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 63. és 64. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 45. pont).

153    Emlékeztetni kell arra is, hogy a helyzet naprakésszé tett értékelése szempontjából releváns újabb – akár nemzeti határozatokból, akár más forrásokból származó – körülményeket illetően az uniós bíróság köteles vizsgálni egyrészről az EUMSZ 296. cikkben előírt indokolási kötelezettség tiszteletben tartását, és ebből következően a hivatkozott indokok kellőképpen pontos és konkrét jellegét, valamint másrészről azt, hogy ezen indokok megalapozottak‑e, ami magában foglalja, hogy ez a bíróság – ezen indokok érdemi jogszerűségének felülvizsgálata keretében – győződjön meg arról, hogy ezek a jogi aktusok kellően biztos ténybeli alappal rendelkeznek, és vizsgálja meg a pénzeszközök befagyasztását előíró listák fenntartását alátámasztó indokolásban állított tényeket (lásd ebben az értelemben: 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 118. és 119. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 70. pont; 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK, C‑46/19 P, EU:C:2017:316, 52. pont).

154    E bírósági felülvizsgálat céljából az érintett személy vagy szervezet a nevének a vitatott, pénzeszközök befagyasztását előíró listán való fenntartása ellen benyújtott keresetében megtámadhatja mindazokat a körülményeket, amelyekre a Tanács annak érdekében hivatkozik, hogy terrorista tevékenységekben való részvétele veszélyének fennállását bizonyítsa, függetlenül attól, hogy ezek a körülmények valamely hatáskörrel rendelkező hatóság által elfogadott nemzeti határozatból vagy más forrásból származnak‑e. Vitatás esetén a Tanácsnak kell bizonyítania a hivatkozott tények megalapozottságát, és az uniós bíróságnak kell vizsgálnia azok tárgyi pontosságát (2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 71. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2017:316, 53. pont). E tekintetben fontos hangsúlyozni, hogy a Tanács és a tagállamok közötti, a 2001/931 közös álláspont által létrehozott különleges együttműködési rendszer és a Tanács ebből eredő azon kötelezettsége miatt, hogy amennyire lehetséges, bízzon meg a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok értékelésében, e hatóságok határozatai különös bizonyító erővel bírnak, ami megkönnyíti a tényeknek a Tanács általi bizonyítását és az uniós bíróságok általi megvizsgálását, amennyiben e tényeket korábban a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok állapították meg.

155    E megfontolások fényében kell megvizsgálni, hogy a 2014. évi jogi aktusokat, a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokat, valamint a 2019. évi határozatokat a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdésében foglalt követelményeknek megfelelően fogadták‑e el, különbséget téve a jogi aktusok e három típusa között a Tanács értékelésének naprakésszé tétele során az aktusokat kísérő indokolásban figyelembe vett különböző körülmények alapján.

a)      A Tanácsnak a 2014. évi jogi aktusok tekintetében végzett felülvizsgálatáról (T‑316/14. RENV. sz. ügy)

156    A 2014. évi jogi aktusokhoz fűzött indokolásból kitűnik, hogy a felperes nevének a vitatott listákon való fenntartása érdekében a Tanács – tekintettel a felperes 1984 óta tartó terrorista tevékenységének előzményeire és a felperes által különösen 2009 óta egyoldalúan meghirdetett tűzszünetekre – nemcsak az Egyesült Államok és a török hatóságok 2009 előtti határozataira támaszkodott, hanem arra is, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzése, amelyen a PKK listára való első felvétele alapult, továbbra is hatályban maradt, valamint arra a 2003. november 14. és 2011. október 19. között elkövetett 69 eseményről szóló jegyzékre, amely eseményeket a Tanács a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében a felperesnek betudható „terrorcselekményeknek” minősített (lásd a fenti 11. és 12. pontot).

157    A felperes azt kifogásolja, hogy a Tanács a nevének a vitatott listákon való fenntartását nem a helyzet naprakésszé tett értékelésére alapozta, ahogyan azt a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése előírta. A Tanács ugyanis kizárólag a nemzeti határozatokból származó elavult információkra támaszkodott, és nem vette figyelembe a felperes által a 2012‑ben kezdődött békefolyamatról, az azt követő tűzszünetről, a csapatainak a török területről történő későbbi kivonásáról, valamint a Daech elleni küzdelemben való részvételéről szolgáltatott széles körű friss információkat, amely részvétel 2014‑ben több felhíváshoz is vezetett arra vonatkozóan, hogy a felperest töröljék a terroristalistákról.

158    Először is meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2001. évi végzése és a 2014. évi jogi aktusok elfogadása között jelentős idő telt el, ami önmagában is indokolja a PKK terrorista tevékenységekben való részvétele veszélyének további fennállására vonatkozó értékelés naprakésszé tételét.

159    Másodszor meg kell jegyezni, hogy a 2001. évi végzés és a 2014. évi jogi aktusok elfogadása között eltelt tizenhárom év alatt több olyan esemény is történt, amely a fenti 149. pontban említett ítélkezési gyakorlat értelmében az ügy fejleményét jelenti.

160    Így a 2014‑es jogi aktusok a PKK által 2005‑ben, 2006‑ban és „2009 óta” egyoldalúan meghirdetett több tűzszünetre, valamint a PKK által 2003‑ban kidolgozott „háromlépcsős béketervre” hivatkoznak. Bár a 2014. évi jogi aktusok indoklásában nem szerepelnek, utalni kell a PKK és a török kormány között 2012‑ben és 2013‑ban folytatott béketárgyalásokra, valamint Abdullah Öcalan, a PKK alapítója és vezetője 2013. március 21‑i békefelhívására is, amelyekre a felperes hivatkozik (lásd az alábbi 167–171. pontot).

161    Másrészt a felperesnek a Daech elleni küzdelemben való részvétele ebben a szakaszban nem minősül olyan fejleménynek, amely indokolná a naprakésszé tételt, mivel az ügyiratban szereplő információk szerint ez csak 2014 második felében, azaz a 2014. évi jogi aktusok elfogadása után kezdődött.

162    Ebből következik, hogy a Tanácsnak naprakésszé kellett tennie a felperes terrorista tevékenységekben való részvétele veszélyének további fennállására vonatkozó értékelését.

163    Ennek érdekében a Tanács számos eseményt sorolt fel 2003. november 14. és 2011. október 19. között, köztük 17 eseményt 2010. január 17. és 2011. október 19. között, amelyek a PKK által 2009 óta egyoldalúan meghirdetett tűzszünetet követően történtek.

164    E tekintetben mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a Bíróság a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletében (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) megállapította, hogy ez a naprakésszé tétel kellően indokolt, és a Törvényszéket is köti ez az értékelés. A Bíróság álláspontja szerint a 2014. évi jogi aktusokhoz fűzött indokolás alapján a PKK megismerhette azokat a különös és konkrét okokat, amelyek miatt a Tanács – a 2009 óta egyoldalúan bejelentett tűzszünetek ellenére – úgy vélte, hogy továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy ez a szervezet terrorista tevékenységekben vesz részt. A Bíróság megállapította, hogy ily módon az ezen indokolásban szereplő információk elegendőek voltak ahhoz, hogy a PKK megérthesse, mit rónak fel neki, hogy adott esetben vitathassa azt, és hogy a Bíróság gyakorolhassa a felülvizsgálatát (2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 61. és 62. pont).

165    Másodszor, meg kell jegyezni, hogy a felperes a szóban forgó események közül csak néhánynak vitatta érvényesen a valóságtartalmát vagy a neki való betudhatóságát. Bár az ítélkezési gyakorlatból egyértelműen kitűnik, hogy az érintett személy vagy szervezet nem kötelezhető arra, hogy a vitatás céljából az ezen indokok megalapozottságának hiányára vonatkozó bizonyítékot szolgáltasson (lásd: 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), legalábbis konkrétan meg kell jelölnie azokat az eseményeket, amelyeket vitat (lásd ebben az értelemben: 2019. március 6‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑289/15, EU:T:2019:138, 151. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Márpedig a felperes konkrétan csak néhányat vitat a 69 esemény közül. Hasonlóképpen, tekintettel a Bíróságnak a Tanács indokolási kötelezettségének teljesítésére vonatkozó fent említett értékelésére, a felperes nem hivatkozhat komolyan az indokolásban szereplő események leírásának állítólagos pontatlanságára abból a célból, hogy arra hivatkozzon, hogy emiatt nem tudja azokat vitatni. Az sem kifogásolható, hogy a Tanács nem jelezte a figyelembe vett eseményekre vonatkozó információk forrásait, mivel a Tanács nem köteles erre, tekintve, hogy az ilyen jelzés hiánya nem akadályozza meg azt a szervezetet, amelynek a listán való felvételét fenntartják, abban, hogy megértse a felvétel fenntartásának okait, illetve a szervezet kérhet hozzáférést a Tanács dokumentumaihoz (lásd ebben az értelemben: 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 64. pont; lásd még: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 378–380. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A fentiekből az következik, hogy a 2010 és 2011 között történt 17 esemény közül a felperes csak néhányat vitatott.

166    Tekintettel arra, hogy a szóban forgó eseményeket jogosan minősítették terrorcselekménynek (lásd a fenti 116., 117. és 146. pontot), úgy tekinthető, hogy a Tanács 2011‑ig eleget tett a naprakésszé tételre vonatkozó kötelezettségének. Ebből az is következik, hogy nem szükséges határozni a Tanácsnak az Egyesült Királyság belügyminiszterének a „KADEK” és a „KONGRA‑GEL” betiltásáról szóló 2006. évi végzésére, valamint a török nemzetbiztonsági bíróságok ítéleteire – amelyek közül 2006‑ból származnak a legfrissebbek – való hivatkozásával kapcsolatos kifogásokról.

167    Mindazonáltal 2011 és 2014 között – amely időszakot önmagában nem lehet úgy tekinteni, hogy az naprakésszé tételt igényelne (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 208. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) – A. Öcalan békére szólított fel, és béketárgyalások folytak a PKK a török hatóságok között (lásd a fenti 160. pontot), amelyeket sem a 2014. évi jogi aktusok és azok indokolásai, sem pedig az e jogi aktusokat a felperessel közlő levelek nem említenek.

168    Ezek az információk ugyanakkor olyan fejleményeket jeleznek, amelyek a helyzet értékelésének naprakésszé tételét indokolják.

169    Először is, A. Öcalan békefelhívása nem egy önmagában álló nyilatkozat volt, hanem egy olyan tárgyalási folyamat részét képezte, amely akkor már több hónapja zajlott. Nem csupán a terrorista tevékenységek ideiglenes beszüntetéséről vagy felfüggesztéséről volt szó, amely fogalmilag egyoldalú, hanem tágabb értelemben vett béketárgyalásokról, amelyek kétoldalúak voltak, és ezek keretében jelentették be a terrorista tevékenységek beszüntetését vagy felfüggesztését. Ezért nem releváns a Tanács által hivatkozott ítélkezési gyakorlat, amely arra a fenyegetettségre vonatkozik, amelyet egy terrorista múlttal bíró szervezet továbbra is jelenthet, annak ellenére, hogy terroristatevékenységét hosszabb vagy rövidebb ideje felfüggesztette, sőt látszólag be is szüntette (2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EU:T:2008:461, 112. pont). Továbbá, bár a Bíróság a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) 61. és 62. pontjában úgy ítélte meg, hogy a Tanács – ahogyan ezt a Tanács maga is állítja – a bejelentett tűzszünetek ellenére megfelelően indokolta meg a felperes terrorista tevékenységekben való részvétele veszélyének további fennállását, ezt a bejelentett tűzszüneteket követő eseményekre hivatkozva tette.

170    Másodszor, az uniós hatóságok, a jelen esetben a legfelsőbb külpolitikai hatóságok, azaz az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, valamint az Európai Bizottság bővítésért és európai szomszédságpolitikáért felelős tagja maguk is elismerték azt, amit „békefolyamatnak” neveztek. Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és az Európai Bizottság bővítésért és európai szomszédságpolitikáért felelős tagja 2013. március 21‑i sajtóközleményében közös nyilatkozatban üdvözölték A. Öcalan felhívását arra, hogy a PKK tegye le a fegyvert és vonuljon vissza Törökország határain túlra, és arra bátorítottak minden felet, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak a béke és a jólét megteremtésén Törökország minden polgára számára, valamint teljes mértékben támogatták a békefolyamatot.

171    Végezetül meg kell jegyezni, hogy ez a folyamat a 2014. évi első jogi aktus időpontjában már több mint egy éve, a 2014. évi második jogi aktus időpontjában pedig már több mint 18 hónapja zajlott, anélkül hogy a 2014. évi jogi aktusok vagy az ügy iratai bármilyen információt tartalmaznának arra, hogy a folyamat az említett jogi aktusok elfogadásának időpontjában lezárult volna.

172    Fontos tisztázni, hogy a fentiek alapján, valamint a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet (C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 56., 57., 74. és 88. pont) értelmében a Tanács hallgatásából nem lehet az indokolási kötelezettség megsértésére következtetni. Abból a tényből azonban, hogy a Tanács nem hivatkozik a fent említett információk vizsgálatára vagy figyelembevételére, arra lehet következtetni, hogy az elvégzett felülvizsgálat nem felel meg a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdésében foglalt követelményeknek.

173    Ezt az elemzést támasztja alá az a tény, hogy a Tanács a beadványaiban nem tesz kifejezett említést ezekről az információkról, és csupán általánosságban hivatkozik a terrorista és fegyveres tevékenységek beszüntetéséről szóló nyilatkozatokra, amelyekről hangsúlyozni kell, hogy egyrészt nem csak ezekről van szó, hiszen A. Öcalan szóban forgó nyilatkozata egy békefolyamat része volt (lásd a fenti 169. pontot), másrészt pedig, hogy korábban ezek a nyilatkozatok vezettek ahhoz, hogy a Tanács ellenőrizte a PKK terrorista tevékenységének folytatását, különösen a 2005‑ös és 2006‑os tűzszünetet követően (lásd a fenti 160. és 163. pontot), ami a 2012‑es és 2013‑as tárgyalásokat és nyilatkozatokat követően nem történt meg.

174    E tekintetben irreleváns A. Öcalan 2015. március 21‑i, a fegyveres harc befejezéséről szóló döntés meghozatala érdekében kurd kongresszus megtartására felszólító nyilatkozata, amelyre a Tanács az írásbeli beadványaiban hivatkozott, és amely a véleménye szerint azt igazolja, hogy az említett időpont előtt nem született ilyen döntés. Bár a terrorista tevékenységekben való részvétel veszélyének további fennállására vonatkozó értékelés részben tartalmazhat jövőre vonatkozó elemzést is, ez nem vezethet a korlátozó intézkedésekre is vonatkozó, azon ítélkezési gyakorlat megkérdőjelezéséhez, amely szerint valamely uniós jogi aktus jogszerűségét az aktus meghozatalának időpontjában fennálló ténybeli és jogi elemek függvényében kell elbírálni (lásd: 2015. szeptember 3‑i Inuit Tapiriit Kanatami és társai kontra Bizottság ítélet, C‑398/13 P, EU:C:2015:535, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. szeptember 4‑i NIOC és társai kontra Tanács ítélet, T‑577/12, nem tették közzé, EU:T:2015:596, 112. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), tehát csak a megtámadott jogi aktusok elfogadásakor fennálló ténybeli elemeket lehet figyelembe venni [lásd: 2021. november 24‑i Al Zoubi kontra Tanács ítélet, T‑257/19, nem tették közzé, EU:T:2021:819, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat].

175    Ebből következik, hogy a Tanács megsértette a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdését, ami a 2014. évi jogi aktusok megsemmisítéséhez vezet, anélkül hogy a Charta 4. és 51. cikkének megsértésére alapított, kizárólag a török nemzetbiztonsági bíróságok ítéleteinek figyelembevétele ellen irányuló jogalapot (lásd a fenti 166. pontot), vagy a 2014. évi jogi aktusok megsemmisítése iránti kérelem alátámasztására előadott alábbi három jogalapot vizsgálni kellene.

b)      A Tanácsnak a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok tekintetében végzett felülvizsgálatáról (T‑316/14. RENV. sz. ügy)

176    Először is meg kell állapítani, hogy a Tanács a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok indokolásában olyan új körülményekre hivatkozott, amelyek szerinte igazolják a felperes nevének a vitatott listákon való fenntartását.

177    A Tanács különösen az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2014. december 3‑i új határozatát említette, és amellett, hogy első alkalommal megjelölte az Egyesült Államok hatóságainak a listára való első felvétel alapjául szolgáló határozatainak időpontját (1997 és 2001), hivatkozott még az említett hatóságok által 2013. november 21‑én elvégzett felülvizsgálatra, valamint az Egyesült Államok külügyminisztériumának szintén 2013‑as keltezésű „közigazgatási ügyiratára”, amely részletezi a szóban forgó nemzeti határozatok alapjául szolgáló és a közigazgatási ügyiratban szereplő eseményeket. Emellett először hivatkozott több, 2011 és 2014 között hozott francia bírósági határozatra. A Tanács egyébiránt jelezte, hogy megvizsgálta, rendelkezésére állnak‑e olyan bizonyítékok, amelyek a PKK nevének törlése mellett szólnak, és mivel nem talált ilyeneket, úgy ítélte meg, hogy a listára való felvételt igazoló okok továbbra is fennállnak (lásd a fenti 13. pontot).

178    A felperes vitatja az Egyesült Királyság 2014. évi határozatának alapjául szolgáló eseményeket, és hangsúlyozza, hogy e határozat nem ad választ az általa benyújtott, a tilalom megszüntetésére irányuló kérelemre, így azt nem az összes releváns adat alapján fogadták el. Az Egyesült Államok 2013. évi határozatát illetően azt állítja, hogy nem bizonyított, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának ugyanezen dátummal ellátott közigazgatási ügyirata annak alapját képezné. A francia bíróságok 2011., 2013. és 2014. évi határozatai tekintetében a felperes arra hivatkozik, hogy nem vett részt félként az e határozatok alapjául szolgáló eljárásokban, továbbá hogy azok nem pártatlan, objektív és érdemi bizonyítékokon alapultak, különösen azért, mert a bizonyítékok nagyrészt Törökországból jövő információkból származtak, és a határozatok a terrorcselekménynek a 2001/931 közös álláspontban szereplőnél tágabb fogalommeghatározásán, valamint a felperesnek 2007 előtt tulajdonított cselekményeken alapultak. A 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletre (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) vonatkozó észrevételeiben a felperes előadja, hogy a Törvényszék azon megállapítása, amely szerint a francia bírósági határozatok nem képeznek elegendő alapot a felperes nevének a vitatott listákon való fenntartásának igazolásához, nem vonható kétségbe, mivel a Tanács fellebbezése keretében az nem vitatott. A felperes végül azt kifogásolja, hogy a Tanács nem vette figyelembe a keresetlevelében és válaszában bemutatott, dokumentumok által részletezett és alátámasztott bizonyítékokat, amelyek szerint a felperes fontos partnere az Egyesült Államok és Európa koalíciós erőinek a Daech elleni küzdelemben.

179    Ezért meg kell vizsgálni, hogy ezek az új körülmények a felperes által felhozott, ezt vitató érvek fényében lehetővé teszik‑e annak megállapítását, hogy a Tanács jogszerűen tartotta fenn a felperes nevét a vitatott listákon, a vizsgálatot azon érvekkel kezdve, amelyek a Tanácsnak az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2014. évi határozatára való hivatkozását bírálják.

180    A 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokban a Tanács megállapítja, hogy e határozat a következő eseményeken alapult:

–        2014 májusában egy új török katonai előőrs építkezési területét ért támadás, amelyben két katona megsebesült;

–        2014 augusztusában egy erőmű elleni támadás és három kínai mérnök elrablása (az indokolás A. mellékletének 17. pontja);

–        2014 októberében a PKK bejelentette, hogy megszakítja a béketárgyalásokat a Török Köztársasággal, ha a Török Köztársaság nem lép fel a Daech ellen (az indokolás A. mellékletének 18. pontja).

181    Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2014. évi határozatát a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság fogadta el, mivel az ugyanattól a hatóságtól származik, mint amely a 2001. évi végzést hozta (lásd a fenti 67. pontot). Így, bár a Tanács nem köteles a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok határozataiból származó bizonyítékokra hivatkozni annak érdekében, hogy egy szervezet nevét a pénzeszközök befagyasztását előíró listákon továbbra is fenntartsa (lásd a fenti 151. és 152. pontot), akkor is úgy kell tekinteni, hogy az ilyen határozatokból származó bizonyítékok különös bizonyító erővel bírnak, amikor a Tanács e határozatokra hivatkozik a listákon való fenntartás érdekében (lásd a fenti 154. pontot).

182    Emlékeztetni kell arra is, hogy a Bíróság a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletben (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) kimondta, hogy a 2014. augusztusi támadásra való hivatkozás nem volt kellően indokolt, ugyanakkor a 2014. májusi és októberi cselekményekre való hivatkozások kellően indokoltak voltak (lásd a 78–80. pontot). A Bíróság ezenkívül kimondta, hogy amennyiben a Törvényszék a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) 103. pontjában azt állapította meg, hogy a PKK a belügyminiszter – 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok A. mellékletében leírt – 2014. évi felülvizsgálati határozatában említett incidensek neki való betudhatóságának vitatását, valamint ezen incidenseknek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorcselekménnyé minősítésének vitatását célzó érveket terjesztett elő, ez az érvelés az említett tények valóságtartalmának, valamint jogi minősítésüknek a vitatására irányult, ami nem az indokolási kötelezettség Tanács általi megsértésének bizonyítását, hanem e jogi aktusok érdemi jogszerűségének vitatását, valamint azt célozta, hogy a Tanács legyen köteles bizonyítani a hivatkozott indokok megalapozottságát (81. pont).

183    A jelen ügyben a felperesnek a Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre adott válasza alapján megállapítható, hogy a felperes csupán a béketárgyalások megszakításával való 2014. októberi fenyegetést vitatja, azzal érvelve, hogy az arra korlátozódott, hogy figyelmeztette a török hatóságokat a béketárgyalások meghiúsulásának veszélyére, ha nem lépnek fel a Daech ellen, anélkül hogy e tárgyalások megszakításával fenyegette volna őket. Másrészt a tárgyalás jegyzőkönyvében rögzítették, hogy a felperes elismerte, hogy a Népvédelmi Erők (HPG) kurd gerillái által elkövetett cselekmények neki tudhatók be, amiből arra lehet következtetni, hogy már nem vitatja a 2014. májusi támadást. Valójában a HPG‑nek és nem a PKK‑nak való betudás volt az egyetlen kifogás, amelyet a felperes a kiigazítási beadványában e támadással kapcsolatban felhozott.

184    Ami továbbá a felperes azon érvelését illeti, hogy a 2014. évi határozat nem vehető figyelembe azon az alapon, hogy a tilalom feloldására irányuló kérelem, amelyre a határozat válaszol, nem a PKK‑tól származik, az ítélkezési gyakorlatból egyértelműen kitűnik, hogy a listára való első felvételt megalapozó nemzeti határozat későbbi sorsát kellőképpen figyelembe kell venni, és hogy e tekintetben az számít, hogy e nemzeti határozatot új tények vagy információk miatt, illetve az értékelés módosulását vagy kiegészítését követően esetleg hatályon kívül helyezték vagy visszavonták, vagy – fordítva – megerősítették, nem pedig az új értékelésre okot adó jogalany (lásd ebben az értelemben: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 52. pont; 2017. július 26‑i Tanács kontra Hamász ítélet, C‑79/15 P, EU:C:2017:584, 30. pont). Ez a jelen esetben annál is inkább így van, mivel az Egyesült Királyság belügyminisztere a 2014. évi határozatát több, 2014‑ben történt új terrorcselekményre alapozta, amelyek közül legalább egyet a felperes sem vitat (lásd a fenti 183. pontot). Mindenesetre megjegyzendő, hogy a Tanács az indokolásában (az A. melléklet 12. pontja) jelezte, hogy maga a PKK három alkalommal (2001‑ben, 2009‑ben és 2014‑ben) sikertelenül kérte a tilalom feloldását, amiből arra lehet következtetni, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságnak – különösen 2014‑ben – rendelkezésére álltak a PKK által a kérelme alátámasztására felhozott érvek és bizonyítékok.

185    Ebből következik, hogy a 2014. májusi támadás terrorcselekménynek való jogos minősítése alapján (lásd a fenti 135. és 145. pontot) a Tanács érvényesen állapította meg, hogy a PKK 2014. május 13‑ig, azaz az Egyesült Királyság belügyminiszterének 2014. évi határozatában foglalt, nem vitatott terrorcselekmény időpontjáig részt vett terrorista cselekményekben. Ráadásul ez a jogi aktus a 2012‑es és 2013‑as eseményeket követően született, amelyek miatt indokoltnak tartották a terrorista tevékenységekben való részvétel veszélyének fennállására vonatkozó értékelést naprakésszé tenni.

186    A Tanács ezért 2014 májusáig érvényesen naprakésszé tette a terrorista tevékenységekben való részvétel veszélyének fennállására vonatkozó értékelését, ami – miután a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok időpontjához képest az „időbeli távolság” kevesebb mint öt év, beleértve az utolsó jogi aktusokat is – elegendő annak megállapításához, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése szerinti felülvizsgálatot megfelelően elvégezték (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 208. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

187    Ezt a megfontolást nem kérdőjelezi meg a felperesnek a Daech elleni küzdelemben 2014 második felétől való részvétele, amelyet a felperes a körülmények megváltozását jelző olyan eseményként mutat be, amely a Tanács értékelésének naprakésszé tételét indokolja (lásd a fenti 178. pontot), és amelyről a Tanács helyesen vélte úgy, hogy azt nem kell figyelembe vennie. Ez a részvétel valójában egybeesik a török hatóságoknak szóló, fent említett figyelmeztetéssel, bár ennek a figyelmeztetésnek a hatása nem éri el a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokban jelzett mértéket (lásd a fenti 183. pontot). Ez tehát nem jelenti a PKK és a Török Köztársaság közötti kapcsolatok javulását, és nem jelenti a PKK és a Török Köztársaság közötti konfliktus és az ezzel összefüggésben folytatott, terrorcselekménynek minősíthető tevékenységek megszűnését. Következésképpen ebből a körülményből nem lehet arra következtetni, hogy olyan jellegű változás történt, amely arra kötelezi a Tanácsot, hogy állapítsa meg, továbbra is fennáll‑e a PKK terrorista tevékenységekben való részvételének veszélye.

188    Ebből következően a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani, amennyiben az a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokra vonatkozik, anélkül hogy szükséges lenne megvizsgálni azokat az érveket, amelyek a Tanácsnak az amerikai és francia hatóságok – a 2014 előtti eseményeken alapuló – határozataira való hivatkozását kifogásolják.

c)      A Tanácsnak a 2019. évi határozatok tekintetében végzett felülvizsgálatáról (T‑148/19. sz. ügy)

189    A 2019. évi határozatok szinte azonosak a 2015 és 2017 közötti jogi aktusokkal. A felperes által e határozatokkal szemben előadott érvek ezenfelül hasonlóak azokhoz, amelyekkel a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok alapjául szolgáló felülvizsgálatot vitatta.

190    Az egyetlen különbséget a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok között a 2019/1341 határozat jelenti, amely egy 2017. október 23‑án történt, a PKK‑nak tulajdonított újabb eseményre való hivatkozást tartalmaz. Ez egy török katonai jármű ellen a déli Hakkari tartományban elkövetett robbanószerkezetes támadásra vonatkozik, amelyben egy török katona életét vesztette (az indokolás 16. pontjának utolsó franciabekezdése). Ezt a támadást az amerikai hatóságok 2019. évi közigazgatási ügyiratának egyik elemeként mutatják be. Az információ forrása a Reuters hírügynökség.

191    Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a felperes nem vitatja sem a támadás tényét, sem azt, hogy ő volt az elkövető, hanem csupán elutasítja annak a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése szerinti terrorcselekménynek minősítését, azon az irreleváns alapon, hogy a cselekmény a felperes és a Török Köztársaság közötti fegyveres konfliktus része volt (lásd a fenti 134. és 135. pontot). A 2019/1341 határozatban a támadásra való hivatkozás egyébként kellően indokolt (lásd az alábbi 231. pontot).

192    Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy az a tény, hogy a vitatott listákra való felvétel fenntartásának alapjául figyelembe vett állítólagos terrorcselekményeket – amelyek tényét és a felperesnek való betudását a felperes sem vitatja – olyan nemzeti hatóság állapította meg, amely nem minősül a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóságnak, nem akadályozza meg a Tanácsot abban, hogy a terrorista tevékenységekben való részvétel veszélyének felülvizsgálata során jogszerűen alapul vegye e cselekményeket. Egy szervezet listára való felvétele megalapozottságának felülvizsgálata során ugyanis a Tanács nem köteles a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdésében foglalt kritériumoknak megfelelő hatáskörrel rendelkező hatóság határozatában foglalt információkat alapul venni (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 4‑i Hamász kontra Tanács ítélet, T‑308/18, EU:T:2019:557, 150. pont; 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 143. pont).

193    Amint az a fenti 96. pontból kitűnik, a jelen ügyben nem döntő jelentőségű, hogy az Egyesült Államok hatóságai nem minősülnek hatáskörrel rendelkező hatóságnak. Az sem bír jelentőséggel, hogy – amint azt a felperes állítja – a 2019. évi határozatokból nem derül ki egyértelműen, hogy az érintett események nemcsak az Egyesült Államok közigazgatási ügyiratában szerepeltek, hanem az Egyesült Államok hatóságai által végzett felülvizsgálatok eredményeképp a terrorista szervezetnek való minősítés fenntartásának alapját is képezték.

194    Megjegyzendő továbbá, hogy a T‑316/14. RENV. sz. ügytől eltérően a felperes – a három kínai mérnök elrablásának kivételével – nem vitatja a továbbiakban az Egyesült Királyság belügyminisztere 2014. évi határozatának alapjául szolgáló cselekmények tényét, illetve az azokban való részvételét.

195    Emellett figyelembe kell venni az erőmű elleni 2014. augusztusi – három kínai mérnök elrablásához vezető – támadás indokolásának a Bíróság által megállapított elégtelenségét (2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 78. pont). Bár a felperes a T‑148/19. sz. ügyben a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletre (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) vonatkozó észrevételeiben nem hivatkozik az indokolás ezen elégtelenségére, ez a körülmény eljárásgátló ok, és a felek lehetőséget kaptak arra, hogy erre vonatkozóan észrevételt tegyenek.

196    Először is, a 2019/25 határozattal kapcsolatban megállapítható, hogy a PKK által elkövetett utolsó olyan cselekmény, amelyet a Tanács érvényesen figyelembe vett és terrorcselekménynek minősített (lásd a fenti 135. és 145. pontot), 2014 májusára nyúlik vissza, ami az említett határozattól számítva körülbelül négy és fél év időbeli távolságnak felel meg, ami nem tette szükségessé annak naprakésszé tételét, amint az a fenti 167. pontból kitűnik.

197    Ez a tény ráadásul a 2012. és 2013. évi események után történt, amelyek indokolttá tették a terrorista tevékenységekben való részvétel veszélyére vonatkozó értékelés naprakésszé tételét, amely e tekintetben megfelelően elvégzettnek tekinthető.

198    Az is megállapítható, hogy – a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokkal kapcsolatban elvégzett értékeléshez hasonlóan – a Tanács jogosan vélte úgy, hogy a PKK‑nak a Daech elleni küzdelemben való részvétele a 2014. májusi támadást követően nem jelentett olyan változást a körülményekben, amely arra kötelezte volna a Tanácsot, hogy megvizsgálja, továbbra is fennáll‑e a PKK terrorista tevékenységekben való részvételének veszélye (lásd a fenti 187. pontot). Ez annál is inkább így van, mivel a felperes a T‑148/19. sz. ügyben a körülmények további változásaként a török államnak a kurd népet elnyomó totalitárius állammá való átalakulását hozza fel, ezzel is igazolva a török hatóságokkal szemben fennálló ellenséges magatartását. Mivel ezt az elnyomást a PKK lényegében a közte és a Török Köztársaság közötti fegyveres konfliktusra vonatkozó érveinek alátámasztására hozza fel, ez nem tükröz olyan fejleményt, amely önmagában a PKK megbékélését jelentené.

199    Ugyanez igaz A. Öcalan azon nyilatkozataira is, amelyekben jelezte, hogy nyitott a politikai tárgyalásokra és a demokratikus megoldás megtalálásának szükségességére a konfrontatív hozzáállás folytatása és a fizikai erőszak alkalmazása helyett. Attól eltekintve, hogy ezen nyilatkozatok megfogalmazása a fent említett 2013‑as nyilatkozathoz képest sokkal kevésbé ünnepélyes és határozott, illetve hogy a PKK egyáltalán nem kerül bennük említésre, ezek az A. Öcalan ügyvédei által összegyűjtött és később nyilvánosságra hozott, 2019 májusa és augusztusa között született nyilatkozatok a 2019/25 határozatot követően készültek.

200    Másodszor, a 2019/1341 határozat tekintetében a PKK által elkövetett utolsó olyan cselekmény, amelyet a Tanács érvényesen figyelembe vett és terrorcselekménynek minősített (lásd a fenti 191. pontot), 2017‑ben, azaz kevesebb mint két évvel az említett határozat előtt történt, ami még inkább olyan időbeli távolságot jelent, amely nem teszi szükségessé a terrorista tevékenységekben való részvételre vonatkozó veszély fennállásának naprakésszé tételét.

201    Mivel a 2017‑es támadás ráadásul jóval a 2012‑es és 2013‑as eseményeket és a PKK Daech elleni küzdelemben való részvételének kezdetét követően történt, úgy is tekinthető, hogy ez a támadás indokolta, hogy a Tanács a felülvizsgálat végén megerősítse a PKK terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó veszély fennállását, és a 2019/1341 határozat elfogadásával fenntartsa a vitatott listára való felvételét az említett események és részvétel ellenére. Ami A. Öcalan fent említett, 2019 májusa és augusztusa között tett nyilatkozatait illeti, azok a 2019. augusztus 8‑án elfogadott 2019/1341 határozathoz képest túlságosan frissek ahhoz, hogy ebben a szakaszban indokolttá tegyék a Tanács értékelésének naprakésszé tételét, mivel nincs elegendő utólagos információ arra vonatkozóan, hogy e nyilatkozatok hatására miként alakult az erőszak beszüntetése vagy a békefolyamat elindítása.

202    Ebből következik, hogy a Tanács megfelelt a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdésében foglalt követelményeknek a PKK terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó veszély fennállásának a 2019. évi határozatokban megvalósuló felülvizsgálata során.

203    A fentiekből következik tehát, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalapnak helyt kell adni kizárólag a 2014. évi jogi aktusokra vonatkozóan, anélkül hogy ezért vizsgálni kellene a Charta 4. és 51. cikkének megsértésére alapított, kizárólag e 2014. évi jogi aktusokkal szemben előterjesztett jogalapot (lásd a fenti 175. pontot), vagy az ezen jogi aktusok megsemmisítése iránti kérelem alátámasztására előterjesztett három későbbi jogalapot. A 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalapot ugyanakkor a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok tekintetében el kell utasítani.

4.      Az arányosság elvének megsértésére alapított jogalapról

204    A felperes azt állítja, hogy nevének a vitatott listákon való fenntartása a terrorizmus elleni küzdelem céljának eléréséhez aránytalan eszközt jelent, figyelembe véve a 2002 óta megváltozott körülményeket, valamint az ilyen listára való felvételnek a tagállamokban – többek között a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága tekintetében – tapasztalható hatásait a PKK politikai tevékenységére és általában a kurdokra vonatkozóan. A felperes továbbá rámutat arra, hogy a szóban forgó listára való felvétele határozatlan időtartamúnak tűnik, és hogy a terrorizmus elleni küzdelemre kevésbé korlátozó intézkedések is léteznek.

205    Tekintettel a 2014. évi jogi aktusok megállapított jogellenességére, az arányosság elvének megsértésére alapított jogalapot pergazdaságossági okokból csak annyiban kell megvizsgálni, amennyiben az a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokra és a 2019. évi határozatokra vonatkozik.

206    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az alapvető jogok, beleértve a tulajdonhoz való jogot, a véleménynyilvánítás szabadságát vagy a gyülekezési jogot, nem élveznek abszolút védelmet az uniós jog alapján. E jogok gyakorlását azzal a feltétellel lehet korlátozásoknak alávetni, hogy először is azokat az Unió által elérni kívánt közérdekű célok kellően indokolják, és másodszor a korlátozások e célok tekintetében nem jelenthetnek olyan aránytalan vagy elviselhetetlen beavatkozást, amely e jogok tartalmát veszélyeztetné (lásd ebben az értelemben: 2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács és Hollandia kontra Al‑Aqsa ítélet, C‑539/10 P és C‑550/10 P, EU:C:2012:711, 121. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

207    Ami az első feltételt illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a 2580/2001 rendeletben és a 2001/931 közös álláspontban foglalt szabályok szerint a terrorizmus finanszírozásában részt vevőként meghatározott személyek és szervezetek pénzeszközeinek, egyéb vagyoni értékeinek vagy egyéb gazdasági erőforrásainak a befagyasztása közérdekű célt szolgál, ezért az a nemzetközi béke és biztonság terrorcselekményekkel történő fenyegetése elleni küzdelem részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács és Hollandia kontra Al‑Aqsa ítélet, C‑539/10 P és C‑550/10 P, EU:C:2012:711, 123. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

208    A második feltételt illetően fontos megjegyezni, hogy a pénzeszközök befagyasztását elrendelő intézkedések elvileg nem tekinthetők aránytalannak, elviselhetetlennek, illetve bármely vagy valamennyi alapvető jog tartalmát veszélyeztetőnek.

209    Az ilyen típusú intézkedések ugyanis szükségesek egy demokratikus társadalomban a terrorizmus elleni küzdelem érdekében (lásd ebben az értelemben: 2008. október 23‑i People’s Mojahedin Organization of Iran kontra Tanács ítélet, T‑256/07, EU:T:2008:461, 129. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezen túlmenően a pénzeszközök befagyasztását elrendelő intézkedések nem abszolút jellegűek, tekintettel arra, hogy a 2580/2001 rendelet 5. és 6. cikke rendelkezik arról a lehetőségről, hogy egyrészt engedélyezzék a befagyasztott pénzeszközök felhasználását alapvető szükségletek fedezésére vagy bizonyos kötelezettségvállalások teljesítésére, és másrészt meghatározott feltételek mellett különleges jogosítványokat biztosítsanak pénzeszközök, egyéb vagyoni értékek vagy egyéb gazdasági erőforrások befagyasztásának feloldására (lásd: 2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács és Hollandia kontra Al‑Aqsa ítélet, C‑539/10 P és C‑550/10 P, EU:C:2012:711, 127. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

210    A pénzeszközök befagyasztása továbbá nem állandó intézkedés, mivel a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése értelmében a befagyasztást előíró listán szereplő személyek és szervezetek nevének fenntartása időszakos felülvizsgálat tárgyát képezi annak biztosítása érdekében, hogy a listán való szereplés feltételeinek már nem megfelelő személyek és szervezetek nevét töröljék (2012. november 15‑i Al‑Aqsa kontra Tanács és Hollandia kontra Al‑Aqsa ítélet, C‑539/10 P és C‑550/10 P, EU:C:2012:711, 129. pont).

211    Ebből következik, hogy a jelen ügyben, amennyiben úgy ítélték meg, hogy a Tanács a 2015 és 2017 évben elfogadott jogi aktusokban (lásd a fenti 188. pontot) és a 2019. évi határozatokban (lásd a fenti 202. pontot) megfelelően vizsgálta felül a felperes terrorista tevékenységekben való részvétele veszélyének fennállását, különös tekintettel a körülményeknek a felperes által állított változásaira, az arányosság elvét tiszteletben tartottnak lehet tekinteni.

212    Ezt a következtetést nem kérdőjelezi meg a szóban forgó pénzeszközök befagyasztására vonatkozó intézkedések állítólagos eredménytelensége, és így állítólagos alkalmatlan jellege abban az értelemben, hogy azok nem akadályozták meg a kurdok elleni erőszakot, és nem vezettek a kurdok és a török hatóságok közötti konfliktus békés és demokratikus megoldásához. A 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok célja ugyanis nem ez, ahogyan az azok egyes címeiből is kitűnik, amelyek között szerepel a 2001/931 közös álláspont címe és a terrorizmus elleni küzdelem céljára való utalás, amely célt a felperes sem a létezését, sem a jogszerűségét illetően nem vitat, és amelyet a fenti 207. pontban említett ítélkezési gyakorlat is megerősít.

213    A kurdokra – és általában véve mindenkire, aki támogatni kívánja a kurdokat – gyakorolt állítólagos hatások szintén irrelevánsak. A 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok kizárólag a terrorizmus elleni küzdelemre és a PKK‑ra irányulnak, amelyet az említett jogi aktusok és határozatok mellékletei az egyetlen, terrorcselekményekben részt vevő félként említenek. Így, még ha a felperes által kifogásolt, vele kapcsolatban nem álló személyekkel szemben elkövetett cselekmények, mint például letartóztatások vagy a szabad mozgás akadályozása, bizonyítottak is lennének, függetlenül attól, hogy azokat a tagállamok hatóságai vagy a török hatóságok követték‑e el, akikre nézve a 2015 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok ráadásul nem is kötelezőek, e cselekmények nem tekinthetők az említett jogi aktusok és határozatok következményeinek, amelyek csupán pénzeszközök befagyasztását írják elő, és így nem teszik lehetővé az aránytalanság megállapítását.

214    Ami a felperes azon érvelését illeti, hogy a kevésbé korlátozó intézkedések is lehetővé tennék a terrorizmus elleni küzdelmet, nem fejti ki, hogy ezek az intézkedések miből állnának. A Törvényszék ezért nem tudja értékelni, hogy ezek az intézkedések ugyanolyan hatékonyan érnék‑e el a pénzeszközök befagyasztásával elérni kívánt célt, nevezetesen a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelmet (lásd ebben az értelemben: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 317. és 318. pont).

215    Ebből következően az arányosság elvének megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani, amennyiben az a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokra és a 2019. évi határozatokra vonatkozik.

5.      Az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó jogalapról

216    Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az EUMSZ 296. cikkben megkövetelt indokolásnak világosan és egyértelműen tükröznie kell a jogi aktust elfogadó intézmény érvelését oly módon, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára az elfogadott intézkedések igazolásának megismerését, illetve a hatáskörrel rendelkező bíróság számára felülvizsgálatának gyakorlását (lásd: 2021. április 22‑i Tanács kontra Bamba ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

217    Az ily módon megkövetelt indokolásnak a szóban forgó jogi aktus jellegéhez és elfogadásának körülményeihez kell igazodnia. Az indokolási követelményt az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére és a címzettek vagy a jogi aktus által az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem követelmény konkrétan az, hogy az indokolás az összes releváns ténybeli és jogi elemet tartalmazza, és az sem, hogy részletesen válaszoljon az érdekelt által az ugyanezen jogi aktus elfogadását megelőzően a vele folytatott konzultáció során megfogalmazott megfontolásokra, minthogy az indokolás megfelelőségét nemcsak a szövegére, hanem a körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére figyelemmel is meg kell vizsgálni. Következésképpen valamely sérelmet okozó aktus indokolása akkor megfelelő, ha az érdekelt előtt ismert összefüggésben került sor az elfogadására, amely lehetővé teszi a vele szemben hozott intézkedés tartalmának megértését (lásd: 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

218    Ami konkrétan egy személy vagy szervezet nevének a pénzeszközök befagyasztását előíró listán való felvételének további fenntartását illeti, az uniós bíróságnak – az EUMSZ 296. cikkben előírt indokolási kötelezettség tiszteletben tartásának vizsgálata keretében – meg kell állapítania, hogy a hivatkozott indokok kellőképpen pontosak és konkrétak‑e (lásd: 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet, C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 52. és 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

219    A fentiekből következik, hogy az EUMSZ 296. cikkben előírt indokolási kötelezettség teljesítéséhez a jelen ügyben a Tanácsnak kellett kellőképpen pontos és konkrét indokokkal szolgálnia, hogy a felperes megismerhesse a nevének a vitatott listára való felvétele fenntartása céljából hivatkozott indokokat, és a Törvényszék a felülvizsgálatát gyakorolhassa.

220    A felperes lényegében hat kifogásra hivatkozik a megtámadott jogi aktusok indokolási kötelezettségének megsértésére alapított jogalap alátámasztása érdekében. Tekintettel a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalapnak az Egyesült Államok hatóságainak 1997. és 2001. évi határozatai tekintetében történő elfogadására, valamint az említett közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalapnak a 2014. évi jogi aktusokra vonatkozó részében történő elfogadására, nincs szükség az említett jogi aktusok indokolásával, illetve az Egyesült Államok fent említett határozataira való hivatkozás indoklásával kapcsolatos kifogások vizsgálatára. Így tehát tekintettel arra, hogy a felperes a hat kifogása egyikében azt rója fel a Tanácsnak, hogy megsértette az indokolási kötelezettségét azáltal, hogy nem vizsgálta meg, hogy az Egyesült Államok hatóságai biztosították‑e a védelemhez való jogot és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot az 1997. és 2001. évi határozatok elfogadásakor, a továbbiakban csak öt, a Tanács indokolási kötelezettségének megsértésére alapított, a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokat, valamint a 2019. évi határozatokat érintő kifogás kerül megvizsgálásra.

221    Először is a felperes azt állítja, hogy a Tanács nem teljesítette indokolási kötelezettségét, mivel nem magyarázta meg, hogy az általa hivatkozott nemzeti határozatok miért minősülnek a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése szerinti határozatoknak.

222    A Törvényszék a 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítéletében (T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 329. és 330. pont) úgy ítélte meg, hogy nem a Tanács feladata annak kifejtése, hogy az általa hivatkozott nemzeti határozat a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság határozatának minősül‑e, és hogy a Tanácsnak csak akkor kell az e ponton hozott intézkedéseit tovább indokolnia, ha az érintett személy vagy szervezet a Tanács előtti közigazgatási eljárás során részletesen vitatja ezt a minősítést, ami itt nem történt meg.

223    Mindenesetre a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokban, valamint a 2019. évi határozatokban a Tanács – az indoklásnak „a 2001/931 közös álláspont értelmében vett hatáskörrel rendelkező hatóság követelményeinek való megfelelésre” vonatkozó külön részében – ilyen indokolást adott, az egyezőség megállapítása céljából emlékeztetve a Törvényszék ítélkezési gyakorlatára, amely szerint a Törvényszéknek már volt alkalma megvizsgálni hasonló, az Egyesült Királyságnak az említett közös álláspont 1. cikkének (4) bekezdése értelmében vett hatóságaitól származó határozatokat (3. pont).

224    Ebből következik, hogy a jelen esetben az első, elégtelen indokolásra vonatkozó kifogást el kell utasítani.

225    Másodszor a felperes azt állítja, hogy a Tanács megsértette indokolási kötelezettségét, mivel nem jelölte meg a figyelembe vett nemzeti határozatok tényleges és pontos indokait. E második kifogásra a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokban figyelembe vett valamennyi határozat, illetve kizárólag az Egyesült Államok 2013‑ban és 2019‑ben hozott, és a 2019‑es határozatokban figyelembe vett határozatai vonatkozásában hivatkoznak.

226    Harmadszor, a felperes azt állítja, hogy a Tanács nem teljesítette indokolási kötelezettségét, mivel nem jelölte meg azokat a tényleges és pontos indokokat, amelyek a felperes nevének a listán való fenntartását a felülvizsgálatot követően indokolták. E harmadik kifogás kizárólag a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokkal kapcsolatban merült fel.

227    A második és harmadik kifogás tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletében (C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 76–89. pont), a hatodik és hetedik jogalapra adott válaszában úgy ítélte meg, hogy a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok – az egyik figyelembe vett esemény kivételével – kellően indokoltak voltak, mivel az Egyesült Királyság 2014. évi határozatára támaszkodtak, és a felperes nevét a vitatott listákon fenntartották, és ez az értékelés a Törvényszéket is köti.

228    Ami a 2019. évi határozatokat illeti, amelyek indokolása a kifogás szerint elégtelen, mivel azok az amerikai hatóságok határozatain, a jelen esetben az említett hatóságok által 2013‑ban és 2019‑ben elvégzett felülvizsgálatokon alapulnak, különbséget kell tenni a 2019/25 és a 2019/1341 határozat között.

229    Ami a 2019/25 határozatot illeti, amennyiben a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalap vizsgálatából az következik, hogy a felperes nevének a vitatott listákon az említett határozat által történő fenntartása megfelel e rendelkezésnek, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok határozatait figyelembe veszik‑e (lásd a fenti 196. és 198. pontot), nem szükséges az indokolás állítólagos elégtelenségéről dönteni, amely csak az utóbbi határozatokat érinti.

230    Ami a 2019/1341 határozatot illeti, amennyiben a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalap elutasítása többek között azon alapul, hogy az amerikai hatóságok a 2019. évi felülvizsgálat során figyelembe vették a 2017. évi támadást (lásd a fenti 191. és 200. pontot), ellenőrizni kell az e bizonyítékra vonatkozó indokolás megfelelőségét. E tekintetben fontos leszögezni, hogy amennyiben ezt a tényezőt a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése alapján figyelembe veszik, irreleváns, hogy azt a hatáskörrel rendelkező hatóság nem vette figyelembe, mint ahogyan az is irreleváns, hogy – ahogyan a felperes előadja – a 2019/1341 határozat indokolásából nem derül ki egyértelműen, hogy ez – az Egyesült Államok külügyminisztériumának 2019. évi közigazgatási ügyiratában szereplő – esemény az Egyesült Államok hatóságai által 2019‑ben hozott, a terrorista minősítés fenntartásáról szóló határozat alapját képezte‑e.

231    Ami a pénzeszközök befagyasztását előíró listákon való szerepeltetés fenntartását indokoló releváns tényeket illeti, az indokolási kötelezettség teljesítése feltételezi a cselekmények jellegének, pontos időpontjának (napjának) és elkövetésük helyének meghatározását, bár e tekintetben bizonyos fokú rugalmasság megengedett, mivel a régió vagy tartomány, de nem feltétlenül a pontos város is megemlíthető (lásd ebben az értelemben: 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet (C‑46/19 P, EU:C:2021:316, 61., 62. és 78–80. pont). Márpedig ezeket a részleteket a 2019/1341 határozat indoklása tartalmazza, amely megemlíti a szóban forgó támadás jellegét (robbanószerkezettel elkövetett támadás egy török katonai jármű ellen), időpontját (2017. június 23.) és elkövetésének helyét (Hakkari tartomány déli része). A 2019/1341. sz. határozatban szereplő, elégtelen indokolásra vonatkozó állításokat ezért el kell utasítani.

232    Negyedszer a felperes azt állítja, hogy a Tanács nem tett eleget indokolási kötelezettségének, amikor nem ellenőrizte, hogy a nemzeti hatóságok által vizsgált cselekmények a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (3) bekezdése értelmében vett terrorcselekménynek minősülnek‑e.

233    Ötödször, az indokolási kötelezettség megsértése abból következik, hogy nem bizonyították az Egyesült Királyságban hozott határozatok, valamint a figyelembe vett francia határozatok relevanciáját, különös tekintettel az időmúlásra.

234    Az utóbbi két kifogással kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 296. cikk által előírt indokolási kötelezettség olyan lényeges eljárási szabálynak minősül, amelyet külön kell választani az indokolás megalapozottságának kérdésétől, amely a vitatott jogi aktus érdemi jogszerűségére vonatkozik. Valamely határozat indokolása ugyanis azon indokok egyértelmű kifejezéséből áll, amelyeken e határozat alapszik. Ha ezen indokok hibában szenvednek, az a határozat érdemi jogszerűségét érinti, de nem befolyásolja annak indokolását, amely megfelelő lehet annak ellenére, hogy hibás indokokat fejt ki. Ebből az következik, hogy valamely jogi aktus megalapozottságának a vitatását célzó kifogások és érvek az indokolás hiányára vagy elégtelenségére alapított jogalap keretében nem relevánsak (lásd: 2015. június 18‑i Ipatau kontra Tanács ítélet, C‑535/14, EU:C:2015:407, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 143. pont). E tekintetben fontos leszögezni, hogy a Tanács által elvégzett vizsgálat elégtelensége olyan hibának minősül, amely a megtámadott aktus érdemi jogszerűségét érinti (lásd ebben az értelemben: 1998. szeptember 2‑i Bizottság kontra Sytraval és Brink+s France ítélet, C‑367/95 P, EU:C:1998:154, 72. pont).

235    Márpedig a jelen ügyben a felperes által az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalap alátámasztására előterjesztett negyedik és ötödik kifogás valójában a Tanács által a megtámadott határozatok elfogadása céljából végzett felülvizsgálat terjedelmét és tartalmát vitatja, amint az egyébként a felperes korábbi, érdemi hibákra alapított jogalapokra való hivatkozásából is kitűnik.

236    Így a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (3) bekezdésének megsértésére alapított jogalapra válaszul megvizsgálták, hogy a Tanács eleget tett‑e annak a kötelezettségének, hogy meggyőződjön arról, hogy a nemzeti hatóságok által figyelembe vett cselekmények megfelelnek‑e a terrorcselekménynek a 2001/931 közös álláspontban szereplő fogalommeghatározásának (negyedik kifogás).

237    Ugyanez vonatkozik a Tanács azon kötelezettségére, hogy a vitatott listákat felülvizsgálja, és e tekintetben figyelembe vegye az eltelt időt és a listára való első felvétel alapjául szolgáló nemzeti határozatokat követően hozott nemzeti határozatokat (ötödik kifogás), amelyek vizsgálatára a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalap keretében került sor, amely jogalapnak a Törvényszék részben helyt adott anélkül, hogy e célból a francia határozatok vizsgálata szükséges lett volna.

238    A fentiekből következik, hogy az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapot lényegében el kell utasítani, az Egyesült Királyság hatóságai által hivatkozott, a 2014. augusztusi eseményre vonatkozó indokolás kivételével, amelyet a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) elégtelennek minősített (lásd a fenti 182. és 227. pontot).

6.      A védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

239    A felperes e jogalapja alátámasztására három kifogásra hivatkozik. Először is, a Tanács – a 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítéletben (C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518) meghatározott kritériumok figyelmen kívül hagyásával – nem közölte a felperessel azokat a bizonyítékokat, amelyekre az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok hatóságai hivatkoztak. Másodszor, a Tanács azt sem bizonyította, hogy a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog biztosított volt az amerikai és a francia hatóságok előtt. Harmadszor, a felperes úgy véli, hogy a védelemhez való joga és a hatékony bírói jogvédelemhez való joga azáltal is sérült, hogy a Tanács nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítéletet (T‑316/14, EU:T:2018:788).

240    Ami az első kifogást illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben közölték azokat a kellően pontos információkat, amelyek alapján a korlátozó intézkedés hatálya alá tartozó jogalany megfelelően ismertetheti az álláspontját azokról a tényekről, amelyeket a Tanács a terhére ró, a védelemhez való jog tiszteletben tartása alapján a Tanács nem köteles önként biztosítani az iratokba való betekintést. Csak az érdekelt fél kérelmére köteles a Tanács betekintést biztosítani azokba a nem bizalmas jellegű közigazgatási iratokba, amelyek a szóban forgó intézkedésre vonatkoznak (lásd: 2021. november 24‑i LTTE kontra Tanács ítélet, T‑160/19, nem tették közzé, EU:T:2021:817, 367. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

241    A jelen ügyben egyrészt a felperes a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokhoz és a 2019. évi határozatokhoz csatolt indokolásban – amelyek pergazdaságossági okokból itt kizárólag a 2014. évi jogi aktusok jogellenességére tekintettel kerültek megvizsgálásra – kellően pontos információkat kapott arról, hogy milyen bizonyítékok alapján tartották fenn a nevét a vitatott listákon. Másrészt a Törvényszék kérdésére a felperes az említett jogi aktusokkal és határozatokkal kapcsolatban egyetlen, 2015. március 6‑án kelt levelet nyújtott be, amelyet a 2015. évi jogi aktusok elfogadása előtt küldött a Tanácsnak. Ez a levél – amely az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok hatóságainak azon határozataiban szereplő eseményekre vonatkozik, amelyeket a Tanács a vitatott listákon való felvétel fenntartása céljából vett figyelembe, amelyek a jogalap egyetlen olyan eseményei, amelyekben a felperes vitatja az események valóságtartalmát és a neki való betudhatóságát (lásd a fenti 37. és 80. pontot) – csupán a részletek hiányát kifogásolja (a levél negyedik és hatodik bekezdése), amely miatt nincs rá lehetőség, hogy ezeket az eseményeket terrorcselekménynek minősítsék. Ez a hivatkozás azonban a terrorcselekmények minősítésének kérdésére vonatkozik, és nem a szóban forgó események betudhatóságának vagy valóságtartalmának kérdésére, ami indokolná a rá vonatkozó bizonyítékok közlését. Ezen túlmenően annak elfogadása, hogy ez a hivatkozás, még ha hallgatólagosan is, de betekintés iránti kérelemnek minősül, megkérdőjelezné a kivételes és kérelemre történő hozzáférés elvét, ugyanis az iratok önkéntes közlése túlzott követelménynek minősülne (lásd ebben az értelemben: 2009. október 14‑i Bank Melli Iran kontra Tanács ítélet, T‑390/08, EU:T:2009:401, 97. pont).

242    Ebből következik, hogy a jelen ügyben a Tanács nem volt köteles a felperes rendelkezésére bocsátani olyan bizonyítékokat, amelyet a felperes nem kért, így az első kifogást el kell utasítani.

243    A második kifogást illetően meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Államok határozatai tekintetében ez a kifogás egybeolvad a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére alapított jogalap alátámasztására felhozott kifogással, amely szerint a Tanács nem ellenőrizte, hogy e határozatokat a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog kellő figyelembevételével fogadták‑e el. Mivel az utóbbi kifogásnak helyt adtak (lásd a fenti 96. pontot), a jelen kifogásnak is helyt kell adni, amennyiben az ugyanezt a bírálatot fogalmazza meg a Tanáccsal szemben.

244    Ami a francia határozatokat illeti, a szóban forgó kifogásról nem szükséges határozni, mivel a jelen keresetet azok figyelembevétele nélkül is el lehet bírálni (lásd a fenti 188. pontot).

245    Ami a kizárólag T‑148/19. sz. ügyben előterjesztett harmadik kifogást illeti, amely szerint a Tanács nem vette figyelembe a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítéletet (T‑316/14, EU:T:2018:788), meg kell jegyezni, hogy a Törvényszék kérdésére a felperes jelezte, hogy kifogása úgy értelmezhető, hogy az az EUMSZ 266. cikk megsértésén alapul, és ezt a tárgyalás jegyzőkönyvében rögzítették. A Tanács nem vitatta a kifogás ezen értelmezését.

246    Az EUMSZ 266. cikk értelmében az az intézmény, amelynek aktusait semmisnek nyilvánították, köteles megtenni az ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket. E kötelezettség a megsemmisítést kimondó ítélet kihirdetésétől kezdve terheli az intézményt, amennyiben az ítélet határozatokat semmisít meg, mint a jelen ügyben is, mivel a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) által megsemmisített 2014. évi, illetve a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok között több határozat is szerepel – szemben a rendeleteket megsemmisítő ítéletekkel, amelyek az Európai Unió Bírósága alapokmánya 60. cikkének második bekezdése értelmében csak a fellebbezésre nyitva álló határidő lejártával, vagy ha fellebbezést nyújtottak be, a fellebbezés elutasításával lépnek hatályba (lásd ebben az értelemben: 2018. február 21‑i Klyuyev kontra Tanács ítélet, T‑731/15, EU:T:2018:90, 259–262. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

247    Pontosabban, az EUMSZ 266. cikk értelmében a megsemmisítő ítélet indokolásában megállapított jogellenesség arra kötelezi a jogi aktust elfogadó intézményt, hogy a megsemmisített jogi aktus helyébe lépő jogi aktusban szüntesse meg ezt a jogellenességet. Ez a kötelezettség azonban, amennyiben egy adott kérdésben meghatározott tartalmú rendelkezést érint, más következményekkel is járhat az adott intézményre nézve, ideértve azt is, hogy a megsemmisítő ítéletet követően elfogadandó új jogszabályokból ki kell zárni minden olyan rendelkezést, amelynek tartalma megegyezik a jogellenesnek ítélt rendelkezéssel (lásd ebben az értelemben: 1988. április 26‑i Asteris és társai kontra Bizottság ítélet, 97/86, 99/86, 193/86 és 215/86, EU:C:1988:199, 28. és 29. pont).

248    Így a 2019. évi határozatok elfogadásának időpontjában a Tanácsnak – az EUMSZ 266. cikk szerinti kötelezettségeinek teljesítése érdekében, amennyiben a felperes nevét továbbra is szerepeltetni kívánta a szóban forgó listákon – a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) indokolásának megfelelően újbóli felvételre vonatkozó jogi aktust kellett elfogadnia. A Tanácsnak ilyen kötelezettsége különösen a jelen ügyben érintett jogi aktusok tekintetében állt fenn, amelyek hatása meghatározott időszakra korlátozódik, ami azt jelenti, hogy a Tanácsnak nem kell a megsemmisített jogi aktust helyettesítenie az érintett időszakra vonatkozóan (lásd ebben az értelemben: 1988. április 26‑i Asteris és társai kontra Bizottság, 97/86, 99/86, 193/86 és 215/86, EU:C:1988:199, 29. pont), és amely aktusokat ráadásul – a 2001/931 közös álláspont 1. cikkének (6) bekezdése szerinti, a terrorista tevékenységekben való részvételre vonatkozó veszély fennállásának felülvizsgálata esetében – gyakran az jellemez, hogy a későbbi jogi aktusokban megismétlik az előző jogi aktusokban meghatározott, adott esetben naprakésszé tett indokokat. E kötelezettség nélkül az uniós bíróság által elrendelt megsemmisítés nem akadályozná meg, hogy a későbbi jogi aktusokban megismétlődjenek a jogellenes indokok (lásd ebben az értelemben: 2017. március 14‑i Bank Tejarat kontra Tanács ítélet, T‑346/15, nem tették közzé, EU:T:2017:164, 31. pont), és így a megsemmisítés nem érvényesülne hatékonyan.

249    Márpedig a jelen esetben a Tanács a 2019. évi határozatokban ugyanazokat az indokokat ismételte meg, mint amelyek a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokban szerepeltek, és amelyeket a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) kifogásolt. Igaz, hogy a Tanács fellebbezett az ítélet ellen. E fellebbezésnek azonban nem volt halasztó hatálya a vitatott határozatoknak a Törvényszék általi megsemmisítése tekintetében, és a fellebbezéshez nem csatoltak egy, a megsemmisítő ítélet hatályának felfüggesztése iránti kérelmet, amelyet a Tanács nyújthatott volna be. A jogerőre emelkedés következményei tiszteletben tartásának a Tanács általi ilyen megtagadása alkalmas arra, hogy aláássa a peres felek bizalmát a bírósági határozatok tiszteletben tartása iránt.

250    Ugyanakkor az, hogy a Tanács nem teljesítette az EUMSZ 266. cikk szerinti kötelezettségeit, a jelen ügyben nem vezethet a 2019. évi határozatok megsemmisítéséhez. A 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítéletet (T‑316/14, EU:T:2018:788) ugyanis a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítélet (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) hatályon kívül helyezte, többek között abban a részében, amelyben az megsemmisítette a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusokat. Tekintettel a Bíróság megsemmisítő határozatának visszaható hatályára, a 2019. évi határozatok jogszerűségét már nem lehet a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítéletnek (T‑316/14, EU:T:2018:788) a Tanács általi megsértésére hivatkozva vitatni (lásd ebben az értelemben: 2014. április 14‑i Manufacturing Support & Procurement Kala Naft kontra Tanács végzés, T‑263/12, nem tették közzé, EU:T:2014:228, 37. pont). A harmadik kifogást ezért el kell utasítani.

251    E harmadik kifogás elutasítása ellenére azonban továbbra is tény, hogy a 2019. évi határozatok elfogadásakor és a T‑148/19. sz. ügyben benyújtott kereset előterjesztésekor a Tanács köteles volt levonni a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) által megállapított jogellenesség következményeit oly módon, hogy az indokolásban nem ismétli meg az e jogellenesség által érintett indokokat. A felperes ezért úgy vélhette, hogy jogosan nyújtja be a jelen keresetet, amit a költségek viselésénél figyelembe kell venni.

252    Ebből következően a jelen jogalapnak kizárólag annyiban kell helyt adni, amennyiben az azt kifogásolja, hogy a Tanács nem ellenőrizte, hogy az Egyesült Államok hatóságainak határozatai a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog kellő figyelembevételével születtek‑e meg.

7.      Következtetés

253    A fentiekből következik tehát, hogy a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (6) bekezdésének megsértésére alapított jogalap elfogadására tekintettel a 2014. évi jogi aktusokat meg kell semmisíteni.

254    Másrészt a 2001/931 közös álláspont 1. cikke (4) bekezdésének megsértésére, az indokolási kötelezettség, valamint a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésére alapított jogalapok részben megalapozott jellege nem vezethet a 2015 és 2017 között elfogadott jogi aktusok és a 2019. évi határozatok megsemmisítéséhez. A fent említett jogellenességek – akár az Egyesült Államok hatóságainak 1997. évi és 2001. évi határozatairól, akár a PKK‑nak betudott 2014. augusztusi eseményről van szó – ugyanis nem teszik lehetővé, hogy meg lehessen kérdőjelezni a PKK terrorista tevékenységekben való részvételére vonatkozó veszély fennállásának a Tanács általi értékelését, amely továbbra is érvényesen alapul az Egyesült Királyság belügyminisztere által hozott végzés hatályának fenntartásán, illetve adott esetben a 2014‑ben történt egyéb eseményeken vagy egy 2017‑es eseményen (lásd a fenti 188. és 202. pontot). Ezért a T‑148/19. sz. ügyben előterjesztett, arra irányuló kereseti kérelmet, hogy a Törvényszék utasítsa a Tanácsot a vitatott listákra való felvételnél kevésbé korlátozó intézkedés elfogadására, szintén el kell utasítani, anélkül hogy e kereseti kérelem elfogadhatóságáról dönteni kellene.

IV.    A költségek

255    Az eljárási szabályzat133. cikke szerint a költségekről az eljárást befejező ítéletben kell határozni. A rendelet 219. cikke szerint a Törvényszék feladata, hogy a megsemmisítést és az ügynek a Bíróság által történő visszautalását követően határozzon az előtte indított eljárásokkal és a Bíróság előtti fellebbezési eljárásokkal kapcsolatos költségekről. Végül, az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) és (3) bekezdése értelmében a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte, és részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

256    A jelen ügyben a Bíróság a 2021. április 22‑i Tanács kontra PKK ítéletben (C‑46/19 P, EU:C:2021:316) hatályon kívül helyezte a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítéletet (T‑316/14, EU:T:2018:788), és nem határozott a költségekről. Ezért a jelen ítéletben a Törvényszék előtti eredeti eljárás (T‑316/14. sz. ügy), a Bíróság előtti fellebbezési eljárás (C‑46/19. P. sz. ügy), a visszautalást követő jelen eljárás (T‑316/14. RENV. sz. ügy) és a T‑148/19. sz. ügy költségeiről kell határozni.

257    A fentiekből következik, hogy a felperes megalapozottan kérte a 2014. évi jogi aktusok megsemmisítését, azonban az összes többi megtámadott jogi aktussal kapcsolatban pervesztes lett.

258    A 2019. évi határozatok tekintetében azonban emlékeztetni kell arra, hogy az eljárási szabályzat 135. cikkének (2) bekezdése szerint a Törvényszék a pernyertes felet is kötelezheti a költségek részbeni vagy teljes viselésére, ha az a pernyertes magatartása – beleértve a kereset benyújtását megelőzően tanúsított magatartását is – alapján indokoltnak tűnik, különösen akkor, ha a Törvényszék megítélése szerint ez a fél szükségtelenül vagy rosszhiszeműen okozott költségeket a másik félnek. Az ítélkezési gyakorlat szerint az eljárási szabályzat 135. cikkének (2) bekezdését kell alkalmazni, ha az Unió valamely intézménye magatartásával elősegítette a jogvita keletkezését (lásd ebben az értelemben: 2019. május 22‑i Ertico – ITS Europe kontra Bizottság ítélet, T‑604/15, EU:T:2019:348, 182. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A jelen ügyben – amint az a fenti 249. pontból kitűnik – az, hogy a Tanács a 2019. évi határozatok elfogadásakor nem tett eleget azon kötelezettségének, hogy a 2018. november 15‑i PKK kontra Tanács ítélet (T‑316/14, EU:T:2018:788) által megállapított jogellenességek következményeit levonja, a felperest a T‑148/19. sz. ügyben kereset indítására sarkallhatta.

259    Ennek megfelelően e körülmények igazságos értékelésének minősül az a döntés, hogy a felperes és a Tanács viseli a fenti 256. pontban említett egyes eljárásokkal kapcsolatban felmerült saját költségeit.

260    Végül az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése szerint az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. Ezért úgy kell határozni, hogy a Bizottság, a Francia Köztársaság és a Holland Királyság maga viseli a saját költségeit azokban az eljárásokban, amelyekben részt vettek.

Ezen indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a terrorizmus leküzdése érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint az 714/2013/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. február 10‑i 125/2014/EU tanácsi végrehajtási rendeletet, és a terrorizmus elleni küzdelem érdekében egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott különleges korlátozó intézkedésekről szóló 2580/2001/EK rendelet 2. cikke (3) bekezdésének végrehajtásáról, valamint a 125/2014/EU végrehajtási rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. július 22‑i 790/2014/EU tanácsi végrehajtási rendeletet a Kurdistan Workers’ Partyt (PKK) érintő részében megsemmisíti.

2)      A Törvényszék a T‑316/14 RENV. sz. ügyben benyújtott keresetet az ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      A Törvényszék a T‑148/19. sz. ügyben benyújtott keresetet elutasítja.

4)      A PKK és az Európai Unió Tanácsa maga viseli a T‑316/14., a C‑46/19. P., a T‑316/14. RENV. és a T‑148/19. sz. üggyel összefüggésben felmerült saját költségeit.

5)      Az Európai Bizottság, a Francia Köztársaság és a Holland Királyság maga viseli saját költségeit.

Gervasoni Madise Nihoul

Frendo       Martín y Pérez de Nanclares

Kihirdetve Luxembourgban, a 2022. november 30‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

* Az eljárás nyelve: angol