Language of document : ECLI:EU:C:2017:878

YVES BOT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2017. november 21.(1)

C191/16. sz. ügy

Romano Pisciotti

kontra

Bundesrepublik Deutschland

(a Landgericht Berlin [berlini tartományi bíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Uniós polgárság – EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk – EU‑USA kiadatási megállapodás – Valamely tagállam alkotmányos rendelkezése, amely tiltja állampolgárainak harmadik államok részére történő kiadatását – Más tagállamok állampolgáraival szembeni eltérő bánásmód – Annak megállapítására irányuló kereset, hogy valamely másik tagállam állampolgárának az Egyesült Államok részére történő kiadatása az uniós jog nyilvánvaló megsértését valósítja meg, megalapozva az érintett tagállam felelősségét”






1.        A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel arra kérik fel a Bíróságot, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket a kiadatás területén értelmezze, alkalmat nyújtva a 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet(2) alkalmazási körének pontosítására.

2.        A Bíróságnak arról kell tehát állást foglalnia, hogy az alapeljárás körülményei között az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha az Európai Unió és valamely harmadik állam közötti kiadatási megállapodás keretében e harmadik állam megkeresésére valamely tagállam eleget tesz a területére beutazó, más tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár kiadatására vonatkozó kérelemnek. Az alább kifejtettek szerint azt javaslom majd a Bíróságnak, hogy a 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet(3) tanulságai alapján nemleges választ adjon erre a kérdésre.

I.      Jogi háttér

A.      Az uniós jog

3.        Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között a kiadatásról szóló, 2003. június 25‑i megállapodás(4) „Több állam által kérelmezett kiadatás vagy átadás” címet viselő 10. cikke kimondja:

„(1)      Amennyiben a megkeresett államhoz ugyanazon személy kiadatására vonatkozóan a megkereső államtól, valamint bármely más államtól vagy államoktól is érkezik megkeresés akár ugyanazon bűncselekménnyel, akár különböző bűncselekményekkel kapcsolatban, a megkeresett állam végrehajtó hatósága meghatározza, hogy átadja‑e a személyt valamely megkereső államnak, és ha igen, melyiknek.

(2)      Amennyiben egy megkeresett tagállamhoz ugyanazon személy vonatkozásában az Amerikai Egyesült Államoktól kiadatási kérelem, az európai elfogatóparancs alapján pedig átadási kérelem érkezik akár ugyanazon bűncselekménnyel, akár különböző bűncselekményekkel kapcsolatban, a megkeresett tagállam illetékes hatósága meghatározza, hogy átadja‑e a személyt valamely megkereső államnak, és ha igen, melyiknek. E célból az illetékes hatóság a megkeresett tagállam végrehajtó hatósága, amennyiben az Egyesült Államok és a tagállam között hatályban lévő kétoldalú kiadatási szerződés szerint az egymással versengő megkeresésekről a fenti hatóság dönt; amennyiben a kétoldalú kiadatási szerződés ezt nem így írja elő, az érintett tagállam a 19. cikk alapján jelöli ki az illetékes hatóságot.

(3)      A megkeresett tagállam az (1) és (2) bekezdés szerinti határozatainak meghozatala során figyelembe vesz minden fontos tényezőt, beleértve – de nem kizárólag – az alkalmazandó kiadatási szerződésben korábban meghatározott tényezőket, és amennyiben ilyen módon még nem határozták meg azokat, a következőket:

a)      hogy a megkeresést a szerződésnek megfelelően nyújtották‑e be;

b)      az egyes bűncselekmények elkövetésének helyét;

c)      a megkereső államok saját érdekeit;

d)      a bűncselekmények súlyát;

e)      a sértett állampolgárságát;

f)      a megkereső államok közötti további kiadatás lehetőségét;

g)      a megkereső államok megkereséseinek beérkezési sorrendjét.”

4.        E megállapodás „Az eltérés tilalma” címet viselő 17. cikke így rendelkezik:

„(1)      E megállapodás nem érinti a megkeresett állam azon jogát, hogy az e megállapodásban nem szabályozott ügyhöz kapcsolódó olyan elutasítási okokra hivatkozzon, amelyek a tagállam és az Amerikai Egyesült Államok között hatályban lévő kétoldalú kiadatási szerződésnek megfelelően rendelkezésre állnak. [helyesen: E megállapodás nem érinti a megkeresett államnak a tagállam és az Amerikai Egyesült Államok között hatályban lévő kétoldalú kiadatási szerződésen alapuló azon jogát, hogy az e megállapodásban nem szabályozott kérdéshez kapcsolódó elutasítási okokra hivatkozzon.]

(2)      Amennyiben a megkeresett államot alkotmányos elvei vagy a végső, kötelező bírósági határozatok esetleg megakadályozzák kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és ezen ügy megoldását e megállapodás vagy az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem írja elő, a megkeresett és a megkereső állam között konzultációkat kell folytatni. [helyesen: Amennyiben a megkeresett államot az alkotmányos elvei vagy végleges, rá nézve kötelező bírósági határozatok akadályoznák kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és e tekintetben sem e megállapodás, sem az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem nyújt megoldást, a megkeresett és a megkereső állam konzultációt folytat.]”

B.      A német jog

1.      Az alaptörvény

5.        A legutóbb a 2014. december 23‑i törvény(5) 1. cikkével módosított 1949. május 23‑i Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland(6) (a Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye) 16. cikkének (2) bekezdése így rendelkezik:

„Német állampolgár nem adható ki külföldre. Törvény ettől eltérő szabályozást állapíthat meg az Európai Unió valamely tagállamának vagy valamely nemzetközi bíróságnak történő kiadatás tekintetében, amennyiben a jogállami elvek betartása biztosított.”

2.      Az IRG

6.        Az 1982. december 23‑i Gesetz über internationale Rechtshilfe in Strafsachen(7) (a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló törvény) „A kiadatás engedélyezése” címet viselő 12. §‑a az alábbiak szerint rendelkezik:

„A kiadatás csak akkor engedélyezhető, ha a bíróság megengedhetőnek nyilvánította azt.”

7.        Az IRG „Hatáskör” címet viselő 13. §‑ának (1) bekezdése így rendelkezik:

„(1)      A bírósági határozatokat […] az Oberlandesgericht [tartományi felsőbíróság, Németország] hozza. Az Oberlandesgericht [tartományi felsőbíróság] határozataival szemben nincs helye jogorvoslatnak […].”

8.        Az IRG „Határozathozatal a terhelt kifogásai tárgyában” címet viselő 23. §‑a értelmében:

„A terhelt kiadatás iránti elfogatóparanccsal vagy annak végrehajtásával szembeni kifogásairól az Oberlandesgericht [tartományi felsőbíróság] határoz.”

9.        Az IRG 74. §‑ának (1) bekezdése szerint:

„A külföldi jogsegélykérelmekről, valamint külföldi államok jogsegély iránti megkereséséről a szövetségi igazságügyi és fogyasztóvédelmi minisztérium a külügy‑minisztériummal, illetve más olyan szövetségi minisztériummal egyetértésben határoz, amelynek tevékenységi területét a jogsegély érinti.”

II.    Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

10.      Az amerikai hatóságok Romano Pisciotti, olasz állampolgár büntetőeljárás céljából történő kiadatását kérték, mivel vele szemben 2007 óta fennállt annak gyanúja, hogy az Egyesült Államokban versenyellenes összejátszásban vett részt.

11.      2010. augusztus 26‑án ellene a US District Court for the Southern District of Florida in Fort Lauderdale (az Amerikai Egyesült Államok Florida állam déli bírósági kerületére illetékes Fort Lauderdale‑i szövetségi kerületi bíróság) elfogatóparancsot adott ki, valamint ugyanezen bíróság Grand Juryje vádiratot terjesztett elő. R. Pisciottit azzal vádolták, hogy olyan tengeritömlő‑gyártó cégek értékesítői által alkotott munkacsoport tagja volt, amely 1999‑től 2006 végéig Floridában (Egyesült Államok) és máshol piacfelosztással torzította a versenyt a tengeri tömlők értékesítése területén.

12.      2013. június 17‑én, a repülővel Nigériából Olaszországba tartó R. Pisciottit a Frankfurt am Main‑i (Németország) reptéren történt közbenső leszállás alkalmával a német szövetségi rendőrség tisztviselői letartóztatták.

13.      2013. június 18‑án R. Pisciottit az amerikai elfogatóparancs közlése céljából az Amtsgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i helyi bíróság, Németország) elé állították. A felperes nem járult hozzá az egyszerűsített, alakiságok nélküli kiadatáshoz.

14.      Az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i tartományi felsőbíróság, Németország) 2013. június 24‑i végzése alapján R. Pisciottit ideiglenes kiadatási őrizetbe vették. 2013. augusztus 7‑én az Amerikai Egyesült Államok átadta a Németországi Szövetségi Köztársaságnak a hivatalos kiadatás iránti megkeresést.

15.      2013. augusztus 16‑án az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i tartományi felsőbíróság) az ideiglenes őrizet hivatalos kiadatási őrizetként való fenntartását rendelte el.

16.      2014. január 22‑i végzésével az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i tartományi felsőbíróság) megengedhetőnek nyilvánította R. Pisciotti kiadatását.

17.      2014. február 6‑án R. Pisciotti az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i tartományi felsőbíróság) 2014. január 22‑i végzése végrehajtásának megakadályozása érdekében ideiglenes intézkedés iránti kérelmet nyújtott be a Bundesverfassungsgerichthez (szövetségi alkotmánybíróság, Németország). A Bundesverfassungsgericht (szövetségi alkotmánybíróság) 2014. február 17‑i végzésével elutasította ezt a kérelmet.

18.      2014. február 26‑i levelében R. Pisciotti jelezte a Bundesministerium der Justiznak (szövetségi igazságügyi minisztérium, Németország), hogy kiadatása ellentétes az uniós joggal, mivel az alaptörvény 16. cikke (2) bekezdése első mondatának szó szerinti, német állampolgárokra korlátozott értelmezése a hátrányos megkülönböztetés általános tilalmába ütközik.

19.      2014. március 17‑én a német kormány engedélyezte R. Pisciotti kiadatását, amelyet 2014. április 3‑án végrehajtottak.

20.      Ugyanezen a napon, március 17‑én R. Pisciotti keresetet indított a Landgericht Berlin (berlini tartományi bíróság, Németország), a kérdést előterjesztő bíróság előtt aziránt, hogy állapítsa meg a Németországi Szövetségi Köztársaság felelősségét, amiért engedélyezte az Amerikai Egyesült Államoknak történő kiadatását, és kötelezze kártérítés fizetésére.

21.      R. Pisciotti beismerte bűnösségét az ellene az Egyesült Államokban indított büntetőeljárásban, és két év szabadságvesztésre ítélték, amelybe beszámították a németországi őrizetben eltöltött kilenc hónapot és 16 napot, valamint 50 000 amerikai dollár (USD) (hozzávetőleg 42 671 euró) pénzbüntetést szabtak ki vele szemben. R. Pisciotti 2015. április 14‑i szabadlábra helyezéséig az Egyesült Államokban töltötte le börtönbüntetését.

22.      A kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy a Bundesverfassungsgericht (szövetségi alkotmánybíróság) ítélkezési gyakorlata értelmében a Németországi Szövetségi Köztársaságot a kiadatás engedélyezése tekintetében az alaptörvény 1. cikkének (3) bekezdéséből, valamint 20. cikkének (3) bekezdéséből eredően saját jogszerűségi felülvizsgálatra és az esetleges nemzetközi jogi kötelezettségvállalások tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettség terheli. Hozzáfűzi, hogy a Bundesverfassungsgericht (szövetségi alkotmánybíróság) konkrétan R. Pisciotti ügyében kimondta, hogy az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés EUMSZ 18. cikkben foglaltak szerinti tilalma nem alkalmazandó a harmadik államoknak történő kiadatások vonatkozásában, mivel e tárgykör nem tartozik az uniós jog hatálya alá.

23.      A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a Bundesverfassungsgerichttel (szövetségi alkotmánybíróság) ellentétben azon a véleményen van, hogy az uniós jog alkalmazandó a jelen ügyben. Hangsúlyozza, hogy R. Pisciotti a részére az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése által biztosított szabad mozgáshoz való jogot gyakorolta, amikor a Nigériából Olaszországba tartó repülőútja során Frankfurt am Mainban átszállt. Ráadásul, az EU–USA megállapodásból adódóan, álláspontja szerint az uniós jog hatálya kiterjedhet az Egyesült Államoknak történő kiadatásra.

24.      A kérdést előterjesztő bíróság felveti azt a kérdést, hogy e megállapodás 17. cikkének (2) bekezdése mindazonáltal értelmezhető‑e úgy, mint amely az uniós jog alkalmazása alóli kivételt enged, és ennélfogva igazolhatóvá teszi az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést. Ugyanakkor hajlik arra, hogy az elsődleges jogra figyelemmel ilyen igazoló ok nem alkalmazható.

25.      Az uniós jog sérelme esetén e bíróság arra keresi a választ, hogy ez a jogsértés „kellően súlyos” volt‑e ahhoz, hogy a kártérítési igényt megalapozza. A 2000. július 4‑i Haim ítéletre(8) támaszkodva megjegyzi, hogy az igenlő válasz felé hajlik, hangsúlyozva, hogy véleménye szerint az állam mérlegelési mozgástérrel csupán rendkívül korlátozott mértékben, vagy akár egyáltalán nem rendelkezett. Ugyanakkor kétségei is felmerülnek ezzel kapcsolatban, hiszen az állam által hozott kiadatási határozat meghozatalára a kiadatás teljesíthetőségének bírósági vizsgálatát követően került sor. Márpedig a 2003. szeptember 30‑i Köbler ítélet(9) szerint a bíróság által elkövetett hibák tekintetében az állam felelőssége csak „nyilvánvaló” jogsértés esetén állhat fenn. Ezenfelül nem létezett a kérdésre vonatkozóan a Bíróságnak ítélkezési gyakorlata, amikor a Németországi Szövetségi Köztársaság az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i tartományi felsőbíróság) és a Bundesverfassungsgericht (szövetségi alkotmánybíróság) ítéletére alapozva meghozta határozatát, amely ítéletek szerint R. Pisciotti kiadatására az uniós jog hatálya nem terjed ki.

26.      E körülmények között a Landgericht Berlin (berlini tartományi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      a)      Olyan tárgykör‑e a valamely tagállam és valamely harmadik állam közötti kiadatás, amely – az egyedi esettől függetlenül – sohasem tartozik a Szerződések tárgyi hatálya alá, és ezért a csak saját állampolgárok harmadik államoknak történő kiadatását megtiltó alkotmányjogi szabály (a jelen ügyben: az alaptörvény 16. cikke (2) bekezdése első mondatának) (szó szerinti) alkalmazása esetén nem kell figyelembe venni a hátrányos megkülönböztetésnek az EUMSZ 18. cikk első bekezdéséből eredő uniós jogi tilalmát?

b)      Igenlő válasz esetén: eltérő választ kell‑e adni az első kérdésre akkor, ha az EU–USA megállapodás alapján valamely tagállam és az Amerikai Egyesült Államok között történő kiadatás érintett?

2)      Amennyiben nem eleve kizárt a Szerződések alkalmazandósága a tagállamok és az Amerikai Egyesült Államok közötti kiadatások tekintetében:

Úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 18. cikk első bekezdését és a Bíróság azzal kapcsolatban kialakított vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, hogy a tagállam indokolatlanul megsérti a hátrányos megkülönböztetésnek az EUMSZ 18. cikk első bekezdéséből eredő tilalmát, ha valamely alkotmányjogi szabály (a jelen ügyben: az alaptörvény 16. cikke (2) bekezdésének első mondata) alapján harmadik államok kiadatás iránti megkeresései esetében eltérően kezeli a saját és más uniós tagállamok állampolgárait oly módon, hogy csak az utóbbiakat adja ki?

3)      Amennyiben a fent ismertetett esetekben a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó, az EUMSZ 18. cikk első bekezdéséből eredő általános tilalom megsértése állapítható meg:

Úgy kell‑e értelmezni a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, hogy a jelen ügyben szereplőhöz hasonló olyan helyzetben, amelyben a kiadatásnak a hatáskörrel rendelkező és illetékes hatóság általi engedélyezését kötelezően bírósági eljárásban elvégzett jogszerűségi felülvizsgálat előzi meg, amelynek eredménye azonban csak akkor köti a hatóságot, ha a bíróság megengedhetetlennek nyilvánítja a kiadatást, már a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó, az EUMSZ 18. cikk első bekezdéséből eredő tilalomnak az egyszerű megsértése esetén súlyos jogsértés állhat fenn, vagy nyilvánvaló jogsértésre van szükség?

4)      Amennyiben nincs szükség nyilvánvaló jogsértésre:

Úgy kell‑e értelmezni a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, hogy a jelen ügyben szereplőhöz hasonló helyzetben már csak ezért sem állapítható meg kellően súlyos jogsértés, mivel – a Bíróság konkrét helyzetre (a jelen ügyben: a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó, az EUMSZ 18. cikk első bekezdéséből eredő általános tilalom alkalmazhatósága a tagállamok és az Amerikai Egyesült Államok közötti kiadatások területén) vonatkozó ítélkezési gyakorlata hiányában – a végrehajtó hatalom legfőbb nemzeti szerve a határozatának indokaként a nemzeti bíróságoknak az azonos ügyben korábban hozott határozataival való összhangra hivatkozhat?”

III. Elemzés

27.      Emlékeztetni kell arra, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság már kiadta R. Pisciottit az Amerikai Egyesült Államoknak, így R. Pisciotti az alapeljárást e tagállam uniós jog megsértéséért fennálló felelősségének megállapítása iránt indította.

28.      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon elv, amely szerint az államnak szerződésen kívüli felelőssége áll fenn az uniós jog neki betudható megsértésével a magánszemélyeknek okozott károkért, szerves része az Unió jogrendjének. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy e felelősség alapján a sérelmet szenvedett magánszemélyek e felelősség alapján három feltétel együttes fennállásakor rendelkeznek kártérítéshez való joggal, nevezetesen, ha a megsértett uniós jogi szabály célja, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztessen, e szabály megsértése kellően súlyos, és fennáll a közvetlen okozati összefüggés e jogsértés és a jogsérelmet szenvedett magánszemélyek kára között.(10)

29.      A tagállami felelősség megállapításának szükséges előfeltétele természetesen a tagállam által elkövetett uniós jogsértés fennállása. A jelen ügyben tehát el kell dönteni, hogy R. Pisciottinak a Németországi Szövetségi Köztársaság által az Egyesült Államok részére történő kiadatása sértette‑e az uniós jogot.

30.      R. Pisciotti e tekintetben arra hivatkozik, hogy az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmából adódóan az alaptörvény 16. cikkének (2) bekezdésében foglalt nemzeti rendelkezéssel – amelynek értelmében a Németországi Szövetségi Köztársaság nem adja ki saját állampolgárait – ellentétes az e tagállam általi kiadatása.

31.      Meg kell tehát vizsgálni, hogy az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell‑e értelmezni, mint amelyek értelmében a kiadatás iránt megkeresett tagállam saját állampolgáraira vonatkozó kiadatási tilalmat ki kell terjeszteni más tagállamok állampolgáraira is.

32.      Úgy tűnik, hogy a Bíróság nagyrészt megválaszolta ezt a kérdést a 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(11)egy tagállam harmadik állammal kötött kiadatási megállapodásának alkalmazásával összefüggésben.

33.      Ezúttal az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére az Unió és egy harmadik állam – a jelen ügyben az Amerikai Egyesült Államok – között létrejött kiadatási megállapodás alkalmazásával összefüggésben került sor.

34.      Megjegyzem, hogy az EU–USA megállapodás nem tartalmaz olyan szabályt, amely a kiadatás megtagadását lehetővé tenné vagy – éppen ellenkezőleg – azt megtiltaná, amennyiben a kiadatási kérelem a megkeresett tagállam állampolgárára vonatkozik. Tágabb értelemben, amint arra az Európai Bizottság észrevételeiben helyesen rámutat, e megállapodás a megkeresett tagállamból a megkereső állam felé történő kiadatás tekintetében nem tartalmaz semmilyen szabályt a megkeresett tagállam saját állampolgárainak vagy más tagállam állampolgárainak kiadatására nézve. Az EU–USA megállapodás 17. cikke meghagyja a részes államok számára azt a lehetőséget, hogy különösen valamely kétoldalú nemzetközi szerződésből vagy a megkeresett állam alkotmányos alapelveiből eredő elutasítási okokra hivatkozzanak. Az EU–USA megállapodás önmagában tehát nem eredményezi az e téren fennálló tagállami hatáskör teljes megszűnését.

35.      Így tehát a Németországi Szövetségi Köztársaság tagállami hatáskörét gyakorolva írja elő azt az alkotmányjogi szabályt, amely szerint saját állampolgárát nem adja ki. Ugyanilyen szabály az 1978. június 20‑i Auslieferungsvertrag zwischen der Bundesrepublik Deutschland und den Vereinigten Staaten von Amerika (a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok közötti kiadatási szerződés) 7. cikkében is szerepel.(12)

36.      Márpedig, amint arra a Bíróság a 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(13) felhívta a figyelmet, az uniós jog hatálya alá tartozó helyzetekben a vonatkozó nemzeti jogszabályoknak tiszteletben kell tartaniuk az uniós jogot.(14)

37.      Különösen, az EUMSZ 18. cikk „az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés” tilalmával azt követeli meg, hogy egyenlő bánásmódban részesüljenek azon személyek, akik a Szerződések alkalmazási körébe eső helyzetben vannak.(15)

38.      Az alapeljárásban szóban forgó helyzet kétségtelenül a Szerződéseknek az EUMSZ 18. cikk értelmében vett alkalmazási körébe esik, méghozzá két okból.

39.      Először is, az R. Pisciotti kiadatása iránti megkeresést az Amerikai Egyesült Államok a Németországi Szövetségi Köztársasággal szemben az EU–USA megállapodás keretében kezdeményezte, annak hatálybalépését követően. E megkeresés tehát az uniós jog hatálya alá tartozó aktus alkalmazási körébe tartozik.

40.      Másodszor, a Bíróság 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(16) felhívta a figyelmet arra, hogy olyan helyzetben, amikor a kiadatással kapcsolatos szabályok a tagállamok hatáskörébe tartoznak, a Szerződések EUMSZ 18. cikk értelmében vett alkalmazási körének értékeléséhez ezt a cikket együttesen kell értelmezni az EUM‑Szerződés uniós polgárságról szóló rendelkezéseivel. Ennélfogva az ezen alkalmazási körbe eső helyzetek közé tartoznak különösen az EUMSZ 21. cikkben biztosított, a tagállamok területén történő szabad mozgás és tartózkodás gyakorlásához kapcsolódó helyzetek.(17)

41.      Az alapügyben R. Pisciotti olasz állampolgár, mint uniós polgár, élt az Unión belüli szabad mozgáshoz való jogával, amikor Németországba utazott, ily módon az alapügyben szóban forgó helyzet a Szerződések alkalmazási körébe tartozik az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalmának elvét tartalmazó EUMSZ 18. cikk értelmében.(18)

42.      A fentiekből következően, amennyiben R. Pisciotti helyzete az uniós jog hatálya alá tartozik, az Egyesült Államok által az e személy kiadatása iránt benyújtott megkeresés teljesítése során a megkeresett tagállam köteles tiszteletben tartani az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek az EUMSZ 18. cikkben rögzített tilalmát.

43.      E tekintetben, hasonlóan a Bíróság által a 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(19) megállapítottakhoz, az olyan nemzeti kiadatási szabályok, mint amilyenekről az alapügyben szó van, eltérő bánásmódról rendelkeznek attól függően, hogy az érintett személy saját állampolgár, vagy valamely más tagállam állampolgára, amennyiben azok alkalmazása ahhoz vezet, hogy az R. Pisciottihoz hasonló, más tagállambeli állampolgároknak nem biztosítja azt a kiadatás elleni védelmet, amely a saját állampolgárokat megilleti. Az ilyen szabályok ekképpen kihatással lehetnek a más tagállambeli állampolgárok Unión belüli szabad mozgására.(20)

44.      A Bíróság szerint ebből az következik, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben az abban álló egyenlőtlen bánásmód, hogy engedélyezik valamely uniós polgár kiadatását, aki más tagállam állampolgára – mint R. Pisciotti –, a szabad mozgáshoz való jog korlátozásának minősül az EUMSZ 21. cikk értelmében véve.(21) Az ilyen korlátozás csupán akkor igazolható, ha objektív megfontolásokon alapul, és a nemzeti jog által jogszerűen megállapított célkitűzéssel arányos.(22)

45.      2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(23) a Bíróság figyelembe vette a büntetés elkerülésének veszélyét, mint igazoló okot.(24) E tekintetben emlékeztetett arra, hogy az EUSZ 3. cikk (2) bekezdése szerint az Unió egy belső határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló olyan térséget kínál polgárai számára, ahol a személyek szabad mozgásának biztosítása a külső határok ellenőrzésére, valamint a bűnmegelőzésre és bűnüldözésre vonatkozó megfelelő intézkedésekkel párosul.(25) A Bíróság szerint ebbe a kontextusba illeszkedik az annak megakadályozására irányuló célkitűzés, hogy azok a személyek, akik bűncselekményt követtek el, elkerüljék a büntetésüket, és e célkitűzést úgy kell tekinteni, mint amely az uniós jogban jogszerű.(26)

46.      Mindazonáltal, amint arra a Bíróság 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(27) felhívta a figyelmet, az EUMSZ 21. cikkben is szereplőhöz hasonló alapvető szabadságot korlátozó intézkedések csak akkor igazolhatók objektív megfontolásokkal, ha az általuk biztosítani kívánt érdekek védelméhez szükségesek, és csak annyiban, amennyiben e célkitűzések kevésbé korlátozó intézkedésekkel nem érhetők el.(28)

47.      Az alapeljárás körülményei között, valamint a Bíróság elé tárt tényelemek alapján az a véleményem, hogy abban az időszakban, amikor az Amerikai Egyesült Államok R. Pisciotti kiadatása iránt megkereste a Németországi Szövetségi Köztársaságot, nem állt rendelkezésre olyan, a kiadatástól eltérő alternatív, az EUMSZ 21. cikk által biztosított jogok gyakorlását kevésbe korlátozó intézkedés, amellyel ugyanolyan hatékonyan el lehetett volna érni az annak megakadályozására irányuló célkitűzést, hogy R. Pisciotti mint a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy elkerülje a büntetését.

48.      Egyrészről ugyanis a tárgyalás során a német kormány által a Bíróságnak adott magyarázatokból kitűnik, hogy ellentétben azzal, amit R. Pisciotti képviselője észrevételeiben állított, a Strafgesetzbuch (büntetőtörvénykönyv) 7. §‑ának (2) bekezdése(29) nem teszi lehetővé, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságban büntetőeljárást kezdeményezzenek R. Pisciottival szemben az általa állítólagosan harmadik államban elkövetett bűncselekmények miatt. Az e cikkben a kiegészítő joghatóság gyakorlásához szabott egyik feltétel – azaz hogy a kért kiadatás nem végrehajtható – nem teljesült ugyanis. A kérdést előterjesztő bíróságra tartozik annak megítélése, hogy az említett cikknek a német kormány által kifejtett értelmezése helytálló‑e a jelen ügyben.

49.      Másrészről, a Bíróság 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(30)kimondta, hogy az EUMSZ 18. cikket és az EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy ha valamely tagállam, amelybe egy uniós polgár, valamely másik tagállam állampolgára beutazott, kiadatás iránti kérelmet kap valamely harmadik államtól, amelyikkel az előbbi tagállam kiadatási egyezményt kötött, tájékoztatnia kell az említett személy állampolgársága szerinti tagállamot, és adott esetben ez utóbbi tagállam kérelmére át kell adnia számára ezt a személyt az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat(31) rendelkezéseinek megfelelően, feltéve hogy e tagállam a nemzeti joga szerint hatáskörrel rendelkezik a büntetőeljárás lefolytatására e személlyel szemben a területén kívül elkövetett cselekmények vonatkozásában.(32)

50.      Megjegyzem, hogy a megkeresett tagállamnak az uniós polgár állampolgársága szerinti tagállammal szemben fennálló ilyen tájékoztatási kötelezettségét a Bíróság már megállapította egy általa kifejezetten kiemelt helyzetben,(33) amelyben az Unió és az ügyben érintett harmadik állam között nem állt fenn kiadatási egyezmény.

51.      Megjegyzem továbbá, hogy több, a jelen ügyben észrevételt tevő tagállam is rámutatott a Bíróság 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletének(34) 50. pontjában kialakított megoldásban rejlő jogi és gyakorlati problémákra. Különösen az merült fel, hogy azon tagállamnak, amelynek uniós polgárnak minősülő állampolgárára a kiadatás iránti megkeresés vonatkozik, az esetek többségében valószínűleg nem áll rendelkezésére elegendő információ a büntetőeljárás céljából szükséges európai elfogatóparancs kibocsátásához, továbbá az átadott személlyel szembeni büntetőeljárás lefolytatásához. Ily módon a büntetés elkerülésének megakadályozására irányuló célkitűzés veszélybe kerül. Egyébiránt úgy a 2002/584 kerethatározat 16. cikkének (3) bekezdése, mint a jelen ügyben az EU–USA megállapodás 10. cikkének (2) és (3) bekezdése azon feltevés ellen szól, hogy az európai elfogatóparancsnak rendszerint előnyt kell élveznie a kiadatási megkereséssel szemben.

52.      Amennyiben a Bíróság megerősítené, hogy az olyan kiadatási megállapodás alkalmazása keretében, mint amely az Unió és az Amerikai Egyesült Államok között is fennáll, a megkeresett tagállam köteles tájékoztatni az uniós polgár állampolgársága szerinti tagállamot, megjegyzem, amint azt a német kormány írásos észrevételeiben és a tárgyalás során is jelezte, hogy a német hatóságok folyamatosan tájékoztatták az Olasz Köztársaságot, amely országnak a felperes állampolgára. Ily módon a Frankfurt am Main‑i repülőtér szövetségi rendőrkapitánysága tájékoztatta az olasz főkonzulátust, hogy elfogta és a helyi rendőrőrsön őrizetbe vette R. Pisciottit. Az elküldött jelentés főképp a letartóztatás alapjául szolgáló nemzetközi elfogatóparancsra vonatkozóan tartalmazott információkat. Ezenkívül R. Pisciotti 2013. június 18‑i bírósági meghallgatását követően is tájékoztatták az olasz főkonzulátust. Ezen értesítéseket követően a Frankfurt am Main‑i olasz főkonzulátus és Hessen tartomány igazságügyi minisztériuma között egyeztetésekre is sor került. Hessen tartomány igazságügyi minisztériuma ekképpen tájékoztatta az olasz főkonzulátust arról, hogy R. Pisciotti kifogásainak alapos vizsgálatát követően azokat az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i tartományi felsőbíróság) 2014. január 22‑i végzésében elutasította, valamint arról, hogy a Bundesverfassungsgericht (szövetségi alkotmánybíróság), miután megvizsgálta R. Pisciotti kifogásait, elutasította az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet.

53.      A fentiekből következik, hogy az Olasz Köztársaság értesült az amerikai hatóságok által előterjesztett kiadatás iránti megkeresésről, és nem bocsátott ki európai elfogatóparancsot R. Pisciotti letartóztatásának és az Amerikai Egyesült Államok részére történő kiadatásának időpontja között.(35)

54.      Feltéve tehát, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságot a Bíróság által a 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítéletében(36)kialakított megoldás szerinti tájékoztatási kötelezettség terhelte, meg kell állapítani, hogy e tagállamnak semmilyen uniós jogsértés nem róható fel azon döntése miatt, hogy R. Pisciottit az Egyesült Államok részére kiadta. Az említett tagállamnak az uniós jog megsértéséből eredő felelőssége következésképpen nem állapítható meg, ezért a kérdést előterjesztő bíróságnak a kellően súlyos jogsértés fennállására vonatkozó kérdéseit nem szükséges megvizsgálni.

55.      A fent kifejtettek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság számára azt a választ adja, hogy az alapeljárás körülményei között az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az, ha az Unió és valamely harmadik állam közötti kiadatási megállapodás keretében e harmadik állam megkeresésére valamely tagállam eleget tesz a területére beutazó, más tagállami állampolgárságú uniós polgár kiadatására vonatkozó kérelemnek.

IV.    Végkövetkeztetések

56.      A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen válaszoljon a Landgericht Berlin (berlini tartományi bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre:

Az alapeljárás körülményei között az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az, ha az Európai Unió és valamely harmadik állam közötti kiadatási megállapodás keretében e harmadik állam megkeresésére valamely tagállam eleget tesz a területére beutazó, más tagállami állampolgárságú uniós polgár kiadatására vonatkozó kérelemnek.


1      Eredeti nyelv: francia.


2      C‑182/15, EU:C:2016:630.


3      C‑182/15, EU:C:2016:630.


4      HL 2003. L 181., 27. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 161. o.; a továbbiakban: EU–USA megállapodás.


5      BGBl. 2014 I, 2438. o.; a továbbiakban: alaptörvény.


6      BGBl. 1949, 1. o.


7      BGBl. 1982 I, 2071. o.; a továbbiakban: IRG.


8      C‑424/97, EU:C:2000:357.


9      C‑224/01, EU:C:2003:513.


10      Lásd különösen: 2016. november 15‑i Ullens de Schooten ítélet, C‑268/15, EU:C:2016:874, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.


11      C‑182/15, EU:C:2016:630.


12      BGBl. 1980 II, 646. o. E szerződés 7. cikkének (1) és (3) bekezdése előírja:


      „(1)      A Szerződő Felek nem kötelesek kiadni saját állampolgáraikat […]


      […]


      (3)      Ha a megkeresett állam nem adja ki saját állampolgárát, a megkereső állam kérelmére, büntetőeljárás lefolytatása céljából adott esetben átadja az ügyet illetékes hatóságainak […]”


13      C‑182/15, EU:C:2016:630.


14      Lásd az említett ítélet 27. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


15      Lásd az említett ítélet 29. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


16      C‑182/15, EU:C:2016:630.


17      Lásd ezen ítélet 30. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


18      Lásd analógia útján: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet (C‑182/15, EU:C:2016:630, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Lásd még: 2017. szeptember 6‑i Peter Schotthöfer & Florian Steiner végzés (C‑473/15, EU:C:2017:633, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


19      C‑182/15, EU:C:2016:630.


20      Lásd az említett ítélet 32. pontját.


21      Lásd az említett ítélet 33. pontját.


22      Lásd ugyanezen ítélet 34. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


23      C‑182/15, EU:C:2016:630.


24      Lásd az említett ítélet 35. pontját.


25      Lásd az említett ítélet 36. pontját.


26      Lásd ugyanezen ítélet 37. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


27      C‑182/15, EU:C:2016:630.


28      Lásd az említett ítélet 38. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


29      BGBl. 1998 I, 3322. o. E cikkből kitűnik, hogy külföldön elkövetett bűncselekményre a német büntetőjog abban az esetben alkalmazandó, ha a cselekmény büntetendő abban az államban, ahol azt elkövették, illetve az elkövetett cselekmény helyszíne nem tartozik semmilyen büntető joghatóság alá, valamint abban az esetben, ha az elkövető a tényállás megvalósulásának időpontjában külföldi volt és belföldi területen találták meg, és bár a cselekmény jellege alapján a kiadatási törvény lehetővé tenné e személy kiadatását, arra abból az okból nem került sor, hogy kiadatása iránt észszerű határidőn belül nem érkezett megkeresés vagy azt elutasították, vagy a kiadatás nem hajtható végre.


30      C‑182/15, EU:C:2016:630.


31      HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.


32      Lásd az említett ítélet 50. pontját.


33      Lásd az említett ítélet 46. és 47. pontját.


34      C‑182/15, EU:C:2016:630.


35      Annak magyarázata, hogy az Olasz Köztársaság miért nem bocsátott ki európai elfogatóparancsot – különösen a Németországi Szövetségi Köztársaság képviselője által a tárgyaláson előadottakra tekintettel –, az lehet, hogy a R. Pisciotti terhére rótt bűncselekmény Olaszországban nem büntetendő, és mindenesetre, mivel a tényállás semmilyen kapcsolatba nem hozható e tagállammal, a büntetőeljárás e tagállamban való lefolytatása igen nagy nehézségekbe ütközött volna.


36      C‑182/15, EU:C:2016:630.