AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)
1995. november 9. (*)
„Vámok visszatérítése – A kontradiktórius eljárás elve – Különleges helyzet”
A T‑346/94. sz. ügyben,
a France-aviation, a francia jog szerinti társaság (székhelye: Châteaufort [Franciaország], képviseli: Jean-Claude Cavaillé, a lyoni ügyvédi kamara tagja, kézbesítési cím: Luxembourg, Guy Arendt ügyvédi irodájánál, 62, avenue Guillaume)
felperesnek
az Európai Közösségek Bizottsága, (képviseli: M. Richard Wainwright, vezető jogtanácsos, és Jean-Francis Pasquier, a Bizottsághoz kirendelt nemzeti tisztviselő, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Carlos Gómez de la Cruz irodájánál, Jogi Szolgálat, Centre Wagner, Kirchberg)
alperes ellen
a Bizottság 1994. július 18‑i REM 4/94 határozatának megsemmisítése iránt benyújtott keresete tárgyában, amelyben – a francia kormány kérésére – a felperes esetében a behozatali vám visszatérítése megalapozottságának hiányát állapították meg,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA
(első tanács),
tagjai: M. H. Kirschner elnökként eljárva, A. Kalogeropoulos és V. Tiili bírák,
hivatalvezető: H. Jung,
tekintettel az írásbeli szakaszra és az 1995. szeptember 27‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogi háttér és a jogvita alapját képező tényállás
1 A polgári és katonai könnyű repülőgépek karbantartásával foglalkozó felperes 1980 óta importál Franciaországba repülőgép-alkatrészeket és -tartozékokat. A behozott termékek a közös vámtarifa különböző alszámai alá tartoznak aszerint, hogy használatuk polgári (vámmentes) vagy pedig katonai rendeltetésű (vámköteles).
2 A felek nem vitatják, hogy a szóban forgó alkatrészek többségének behozatalakor a felperes nem tudja a termékek későbbi rendeltetését előre meghatározni, tehát nem tudja előre jelezni, hogy polgári vagy katonai célú gépekre szerelik-e majd fel őket. Ezért nem is kapott és nem is kért a szóban forgó tartozékok tekintetében az egyes áruk kedvezményes tarifális behozatali rendszere alá azok különleges rendeltetésénél fogva történő besorolása feltételeinek megállapításáról szóló, 1987. december 9-i 4142/87/EGK bizottsági rendelet (HL L 387., 81. o.) 3. cikkének (1) bekezdésében említett engedélyt, amely engedély a feltétele lett volna annak, hogy a felperes által használt alkatrészeket, azok „polgári” rendeltetése miatt, vámmentesen lehessen behozni.
3 Ilyen körülmények között a francia vámigazgatási szervek eleinte megengedték, hogy a felperes az általa behozott összes alkatrészt polgári rendeltetésűként vámkezeltesse, függetlenül azok tényleges rendeltetésétől, úgy hogy az utóbb katonai célokra felhasznált, így vámfizetési kötelezettség alá tartozó alkatrészek helyzetét később rendezte.
4 Amint az az ügy irataiból kiderül, a francia vámigazgatási szerv 1988-ban jelezte a felperesnek, hogy nem tartja megfelelőnek az áruk vámmentes behozatalának, illetve a vámfizetési kötelezettség utólagos rendezésének gyakorlatát. Arra is emlékeztette a felperest, hogy 1988 elején vállalta, hogy számítógépesített magánvámraktárat hoz létre, amely lehetővé teszi számára az egyes alkatrészek civil vagy katonai rendeltetésűként történő vámkezelését a vámraktár elhagyásának időpontjában. A vámraktárokról szóló, 1988. július 25-i 2503/88/EGK tanácsi rendelet (HL L 225., 1. o.) szerint a vámraktár célja többek között az, hogy segítséget nyújtson a gazdasági szereplőknek, akik nem ismerik a nem közösségi áruk végső rendeltetését, vagy akik egyelőre nem kívánják e termékek végső rendeltetését meghatározni.
5 1988. december 26-án kelt levelében a felperes ténylegesen kérte, hogy a repülőtéren található helyiségeiben magánvámraktárat létesíthessen. Egy évvel később, mivel a kérelmet még mindig nem bírálták el, a francia vámigazgatási szerv 1989. november 28-i levelében megerősítette a vám utólagos befizetésének a korábbi években alkalmazott gyakorlatát, hozzátéve, hogy „a magánvámraktár létesítésével kapcsolatos nehézségekre tekintettel bírság kiszabására ez esetben nem kerül sor”.
6 1991. június 25-i levelében a felperes ismételten magánvámraktár létesítésére irányuló kérelemmel kereste meg az illetékes vámhivatalt. 1991. október 2-i válaszlevelében a területi vámhivatal vezetője a raktárakra vonatkozó jogi szabályozás módosításával kapcsolatban felmerült nehézségekre hívta fel a felperes figyelmét. Végül az illetékes területi vámhivatal vezetője 1992. április 16-án kelt levelében engedélyezte a kért magánvámraktár működtetését. Ugyanakkor az addig illetékes vámhivatal áthelyezését követően ugyanez a területi vámhivatal-vezető 1992. október 20-i levelében az eredetileg kiadott engedélyhez kiegészítést fűzött. A magánvámraktárat csak 1993. január 1-jén nyitották meg, ami a felperes szerint a hatóságok fent részletezett „hivatali késlekedésnek” köszönhető.
7 Előzőleg 1990. június 12-én kelt levelében az illetékes vámhivatal arról tájékoztatta a felperest, hogy 1990. július 1-jét követően nem jogosult a számára biztosított preferenciális tarifális elbánásra, mivel 1990-ig nem tett eleget a fent említett, vámraktár létrehozására vonatkozó kötelezettségének. Ennek következtében a felperes arra kényszerült, hogy az összes behozott árut szabad forgalomba bocsássa, illetve az azokra vonatkozó vámot azonnal megfizesse még azon áruk tekintetében is, amelyeket később „polgári” célra használtak fel. Ezzel kapcsolatban a fenti levél megjegyzi: „A továbbiakban a polgári célra felhasznált repülőgép-alkatrészeket terhelő vámok és díjak visszatérítését Önnek kell kérelmeznie minden üzleti év végén.”
8 A felperes 1991 októberében kelt, visszatérítés iránti első kérelmére a területi vámhivatal vezetője 1991. december 23-án kelt levelében azt válaszolta, hogy „a visszatérítés engedélyezésére elméletileg van lehetőség”, hozzátéve, hogy bizonyos iratokat még be kell nyújtani, hogy azokat a megfelelő hivatal ellenőrizhesse. A vámigazgatási szervhez benyújtott 1993. július 12-i kérelmében a felperes az 1990, 1991 és 1992-ben lebonyolított behozatal tekintetében befizetett vám visszatérítését kérte azon alkatrészekre vonatkozóan, amelyeket végül polgári repülőgépekbe szereltek be. Az igényelt, később pontosított összeg 1 610 338 FF volt. Sem a francia hatóságok, sem a Bizottság nem vitatta sem ezen összeget, sem annak számítási módját.
9 1994. január 4-i levelében a Direction générale des douanes et droits indirects felhívta a felperes figyelmét, hogy a szóban forgó behozott áruk forgalomba hozatalának időpontjában nem rendelkezett a különleges rendeltetésű áruk kedvezményes tarifális rendszerének alkalmazására vonatkozó engedéllyel, tehát az általa kifizetett vám befizetésére a 4142/87 rendelet rendelkezéseinek megfelelően ténylegesen köteles volt. Tájékoztatta továbbá, hogy az eset különleges körülményeire tekintettel úgy döntött, hogy a felperes vám visszatérítése iránti kérelmét az Európai Közösségek Bizottsága elé terjeszti, a behozatali, illetve kiviteli vámok visszatérítéséről és elengedéséről szóló, 1979. július 2-i 1430/79/EGK tanácsi rendelet (HL L 175., 1. o.) 13. cikkének (1) bekezdése alapján, amely a 1430/79/EGK tanácsi rendelet módosításáról szóló, 1986. október 7-i 3069/86/EGK tanácsi rendelet (HL L 286., 1. o., a továbbiakban: 13. cikk) által módosított változatában így szól:
„Az A-D. szakaszban felsoroltaktól eltérő különleges helyzet fennállása esetén a behozatali vám visszafizethető, amennyiben a különleges helyzet nem a kérelmező csalárd szándékának vagy nyilvánvaló gondatlanságának következménye...” [nem hivatalos fordítás]
10 1994. február 4-i levelében a francia költségvetési minisztérium a felperes ügyét a Bizottság elé terjesztette, a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12-i 2913/92/EGK tanácsi rendelet (HL L 302. 1. o., magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.) végrehajtására vonatkozó rendelkezések megállapításáról szóló, 1993. július 2-i 2454/93/EGK bizottsági rendelet (HL L 253., 1. o., helyesbítés: HL 1994., L 268. o., magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 6. kötet, 3. o.) 905. cikkében foglalt eljárási szabály alapján. Ez a rendelkezés abban a különleges helyzeteket felsoroló fejezetben található, amelyek fennállása esetén a vám visszatérítésének feltételeit vagy kizártnak, vagy teljesültnek kell tekinteni a törvény erejénél fogva. Ilyen helyzetekben a visszatérítés kérdésével kapcsolatos döntés a tagállami hatóságok hatáskörébe tartozik. Ezzel szemben, ha e hatóságok nem tudnak határozatot hozni, és a kérelem a visszatérítés megalapozottságát alátámasztó bizonyítékokat tartalmaz, a tagállami hatóságok kötelesek az ügyet a Bizottság elé utalni, és az eset teljes körű vizsgálatához szükséges valamennyi adatot a Bizottság rendelkezésre bocsátani.
11 Amennyiben kiderül, hogy a tagállam által a Bizottság részére szolgáltatott adatok nem elegendőek, a Bizottság az érintett tagállamtól további adatok szolgáltatását kérheti. Az adott ügy vizsgálata céljából a vámmentességekkel foglalkozó bizottság keretében valamely, valamennyi tagállam képviselőiből álló szakértői csoporttal történő konzultáció után a Bizottság határoz arról, hogy a különleges helyzet alapján jogszerű-e a visszatérítés vagy sem. (907. cikk). Az érintett tagállamot értesíteni kell a határozatról; a tagállami hatóságok a Bizottság határozata alapján bírálják el a kérelmet. (908. cikk).
12 A francia költségvetési minisztérium az 1994. február 4-i leveléhez egy kétoldalas iratot csatolt, amelyben a felperes 1990 és 1992 közötti helyzetét mutatta be, anélkül hogy a felperes tekintetében 1990 előtt alkalmazott rendszerről, az 1990 júliusában bevezetett új rendszerről, valamint a felperessel 1988 és 1992 között az esetleges vámvisszatérítésről és a vámraktár létesítéséről folytatott levelezésről említést tett volna. Az irat többek között az alábbiakat tartalmazza:
– a felperes az áruk megérkezésekor nem tudta meghatározni, hogy mely alkatrészeket fogják polgári és melyeket katonai gépekbe beépíteni, ezért nem terjesztett elő kérelmet a különleges rendeltetésű áruk rendszere alkalmazásának engedélyezése iránt,
– így a felperes szabad forgalomba bocsátotta a behozott árukat, és kifizette a vámot, jóllehet az említett rendszer keretében e behozatal vámmentességben részesülhetett volna,
– a felperes a vámhatóságok tanácsára 1993 óta vámraktárban tárolja az importált árut.
Az ügy irataihoz mellékelt számviteli és vámdokumentumok között egy levél is található, amelyet a felperes 1993. július 12-én intézett a Direction générale des douanes et droits indirects-hez, és amelyben beszámolt a korábban alkalmazott kedvezményes tarifiális rendszer 1990. július 1-jei hatállyal történő megszüntetéséről, illetve magánraktára működtetésének 1993. január 1-jei hatállyal történő megkezdéséről, amelyet az irányadó jogszabályok különböző módosításai késleltettek, valamint annak megerősítését, amely szerint az 1990, 1991 és 1992 években befizetett vám visszatérítését kérheti.
13 Az 1994. február 4-én kelt levelében a francia vámigazgatási szerv a „polgári” rendeltetésű alkatrészek tekintetében a már kifizetett vám visszatérítésének engedélyezését javasolta. A felperes ugyanis nem tudta előre megkülönböztetni az alkatrészeket, mivel azok egyformák, függetlenül a légi jármű rendeltetésétől. A felperes a fokozottabb gazdasági hatékonyság érdekében egy csoportban importálta termékeit ahelyett, hogy a polgári rendeltetésű alkatrészeket elkülönítve importálta volna. A szóban forgó alkatrészeket a különleges rendeltetésű áruk rendszerének megfelelően kezelték. A francia szervek szerint „a társaság részéről nyilvánvaló gondatlanság vagy csalárd szándék nem állapítható meg”.
14 A Bizottság kérésére a minisztérium 1994 májusában az ügy iratait számadatokkal és a vámáru-nyilatkozat egy másolatával egészítette ki.
15 1994. július 8-án az említett iratok alapján, valamint a hatályos szabályozás szerint felállított szakértői csoporttal folytatott konzultációt követően a Bizottság a 13. cikk (1) bekezdése értelmében meghozta a REM 4/94 határozatot, amely szerint a jelen esetben a behozatali vám visszatérítése nem megalapozott, az alábbiak miatt:
– a felperes a 4142/87 rendeletben az áruk különleges rendeltetése miatti kedvezményes tarifális rendszer alkalmazására meghatározott feltételek egyikének sem tett eleget, különösen annak nem, amelyik az írásbeli engedély előzetes megszerzésére vonatkozik, egy ilyen engedély pedig nem bír visszaható hatállyal,
– valamely szabályozás be nem tartása nem minősül a 13. cikk szerinti különleges helyzetnek,
– több behozatalra került sor, és a hibák ismétlődtek,
– a felperes nyilvánvalóan gondatlanul járt el.
16 Miután a Bizottság határozatáról a francia vámigazgatási szervet értesítette, ez utóbbi 1994. augusztus 13-án kelt levelében tájékoztatta a felperest a határozatról, illetve az ehhez fűzött indokolás lényegi elemeiről. Amint az a levélbélyegző alapján megállapítható, a levelet augusztus 23-án, a felperes címén átvették.
Az eljárás
17 A felperes ilyen körülmények között benyújtotta a jelen keresetet, amely 1994. október 18-án érkezett az Elsőfokú Bíróság Hivatalához.
18 Az írásbeli eljárás a megszokott módon zajlott. A felek észrevételeinek meghallgatását követően az Elsőfokú Bíróság 1995. március 9-i végzésével az ügyet a három bírából álló első tanács elé utalta. Az előadó bíró jelentését követően az Elsőfokú Bíróság (első tanács) további bizonyításfelvétel nélkül elrendelte az eljárás szóbeli szakaszának megnyitását. Ugyanakkor az Elsőfokú Bíróság elfogadott bizonyos, az eljárás lefolytatására vonatkozó pervezető intézkedéseket. Az 1995. szeptember 27-i tárgyaláson a felek szóbeli észrevételeket tettek, és válaszoltak az Elsőfokú Bíróság kérdéseire. A tárgyalást követően az elnök az eljárás szóbeli szakaszát befejezettnek nyilvánította.
A felek kereseti kérelmei
19 A felperes a következőket kéri az Elsőfokú Bíróságtól:
– semmisítse meg a Bizottság 1994. július 18-i REM 4/94 határozatát, amelynek címzettje a Francia Köztársaság, Direction générale des douanes et droits indirects;
– állapítsa meg, hogy a Direction générale des douanes et droits indirects által előterjesztett kérelem alapját tekintve megalapozott, fenntartva ez utóbbi számára a visszafizetendő összeg mértékének ellenőrzését;
– kötelezze az alperest a költségek viselésére.
20 A Bizottság a következőket kéri az Elsőfokú Bíróságtól:
– utasítsa el a felperes keresetét;
– kötelezze a felperest a költségek viselésére.
A határozat megsemmisítésére irányuló kérelemről
21 A határozat megsemmisítésére irányuló kérelmének indokolására a felperes három jogalapra hivatkozik, egyrészt a kontradiktórius eljárás elvének megsértésre, amennyiben nem volt lehetősége álláspontjának ismertetésére a Bizottság előtt; a bizalomvédelem elvének megsértésére, amennyiben a megtámadott határozat figyelmen kívül hagyta a francia vámigazgatási szervnek a kifizetett vámok visszatérítésére vonatkozó kijelentéséhez fűződő jogos bizalmát; valamint a 13. cikk szerinti „különleges helyzet” téves értelmezésére, amennyiben a Bizottság nyilvánvalóan nem vizsgálta a felperes valós helyzetét valamennyi jelentőséggel bíró tényező szempontjából. Az Elsőfokú Bíróság megítélése szerint először a kontradiktórius eljárás elvének megsértésére vonatkozó jogalapot kell megvizsgálni.
A kontradiktórius eljárás elvének megsértésével kapcsolatos jogalapról
A felek érvei
22 A felperes álláspontja szerint a védelmi jogok tiszteletben tartásához szükséges kontradiktórius eljárás elve – mint a közösségi jog elismert alapelve –, olyan általános szabály, amelynek értelmében a hatósági határozatok címzettjei számára biztosítani kell, hogy álláspontjukat ténylegesen kifejthessék, amennyiben e határozat érdekeiket érezhetően érinti (lásd a Bíróság 17/74. sz., Transocean Marine Paint kontra Bizottság ügyben 1974. október 23-án hozott ítéletének [EBHT 1974., 1063. o.] 15. pontját valamint a 322/81. sz., Michelin kontra Bizottság ügyben 1983. november 9-én hozott ítéletének [EBHT 1983., 3461. o.] 7. pontját). A kontradiktórius eljárás elvét nem csak olyan eljárások során kell alkalmazni, amelyek szankció kiszabásával is végződhetnek, hanem olyan eljárások során is, amelyek a vállalkozások számára egyéb hátrányos következménnyel járhatnak, mint amilyen a jelen eset is.
23 A felperes hangsúlyozza, hogy álláspontját nem fejthette ki sem a szakértői csoport, sem a Bizottság szervezeti egységei előtt. A kontradiktórius eljárás elvének megsértése ez esetben azt eredményezte, hogy a Bizottság tévesen értékelte a helyzetet, és a 4142/87 rendeletet a felperes tényleges helyzetével összhangban nem álló módon alkalmazta. A francia vámigazgatási szerv a Bizottság részére továbbított iratokban nem számolt be a visszatérítés iránti kérelemmel kapcsolatban játszott saját szerepéről. Így a felperest megfosztották attól a lehetőségtől, hogy az ügy védelme szempontjából lényeges érveit a Bizottság, illetve a szakértői csoport előtt ismertethesse.
24 A Bizottság, noha elismeri a kontradiktórius eljárás elvének jelentőségét, a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozik, amely szerint a vám visszatérítésére vonatkozó határozat elfogadására irányuló eljárás, amely különböző szakaszokból áll, így nemzeti szintű (a vállalkozás kérelmének benyújtása, a vámigazgatási szervek által végzett első vizsgálat), és közösségi szintű szakaszai is vannak (a kérelem Bizottság elé terjesztése, az ügy vizsgálata a vámmentességekkel foglalkozó bizottság által, a szakértői csoporttal folytatott konzultáció, a Bizottság határozathozatala, az érintett tagállam értesítése), minden szükséges jogi biztosítékot bizotosít az érintettek számára (a 294/81. sz., Control Data kontra Bizottság ügyben 1983. március 17-én hozott ítélet, [EBHT 1983., 911. o.], a 98/83. és 230/83. sz., Van Gend & Loos kontra Bizottság ügyben 1984. november 13-án hozott ítélet [EBHT 1984., 3763. o.] és a C-121/91. és C-122/91. sz., CT Control (Rotterdam) és JCT Benelux kontra Bizottság ügyben 1993. július 6-án hozott ítélet [EBHT 1993., I-3873. o.] 48. pontja).
25 A Bizottság kijelentette, hogy jelen esetben az eljárás szabályosan folyt le, és a felperesnek volt lehetősége érveit kifejteni a francia hatóságok előtt, amelyek támogatták visszatérítés iránti kérelmét a Bizottság és a szakértői csoport előtt. A francia hatóságok minden bizonnyal azért nem részletezték esetleges szerepüket az ügyben, mert vagy úgy vélték, hogy az nem helyénvaló, mert nem bizonyított, vagy azért, mert a kérelem érdemi elbírálását nem befolyásolja. A Bizottság a tagállami hatóságok által továbbított iratok alapján nem látta szükségét annak, hogy további információt kérjen, ami semmi esetre sem változtatott volna a határozatban foglalt állásponton.
26 Az Elsőfokú Bíróság azon kérdésére, hogy a C-269/90. sz., Technische Universität München-ügyben 1991. november 21-én hozott ítélet (EBHT 1991., I-5469. o.) jelentőséggel bír-e a jelen ügyben, a Bizottság azt a választ adta, hogy az abban az ítéletben foglaltakat a jelen ügy tekintetében nem lehet alkalmazni. Az okok, amelyekre tekintettel a két ügyben a Bizottsághoz fordultak, nem hasonlíthatóak össze: a C-269/90. sz. ügyben egy tudományos berendezésekre vonatkozó vámmentesség iránti kérelem szakmai vizsgálatának a legmegfelelőbb döntéshozatali szintre helyezéséről kellett dönteni, aminek kapcsán a nemzeti hatóság úgy vélte, hogy a Bizottság, a tagállamok támogatása mellett, a tagállamoknál kedvezőbb helyzetben van a műszaki összehasonlítás elvégezése és annak vizsgálata szempontjából, hogy léteznek-e egyenértékű berendezések a Közösségben; ezzel szemben a jelen, vám visszatérítésével kapcsolatos esetben a hatásköri szintet a határozat tárgyától és a határozat következményeinek a Közösség saját forrásaira gyakorolt hatásától függően kell meghatározni, mivel a Bizottság hatásköre az esetleges visszatérítés megalapozottságának megállapítására terjed ki, míg a tagállamok megőrzik a visszatérítés iránti kérelem elutasítására vonatkozó hatáskörüket. A Bizottság megerősítette, hogy azon adatok, amelyeket a felperes kérelmének alátámasztása céljából ismertetni kívánt, semmi esetre sem változtattak volna a határozatban foglalt állásponton.
27 Az Elsőfokú Bíróságnak a különleges rendeltetésű áruk rendszerével kapcsolatban feltett kérdésére a Bizottság előadta, hogy e rendszer alkalmazásának szükséges feltétele az erre vonatkozó engedély beszerzése. Magától értetődő, hogy az engedélyezés és mindenekelőtt az áruk szabad forgalomba bocsátásának stádiumában a kérelmezőnek tudnia kell azonosítani a termékeket úgy, hogy azok megfeleljenek a különleges rendeltetés alá történő besorolás feltételeinek. A felperes számára az egyetlen jogszerű megoldás az lett volna, ha legkésőbb a szabad forgalomba bocsátásra vonatkozó nyilatkozat időpontjában azonosítja a termékeket. Egyértelmű, hogy amennyiben a felperes úgy vélte, hogy az árukat polgári vagy katonai rendeltetésük alapján a szabad forgalomba bocsátás időpontjában nem tudja különválasztani, a különleges rendeltetés előzetes engedélyezése értelmét vesztette. A Bizottság ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes, még ha akarta sem tudta volna a különleges rendeltetésre vonatkozó engedélyt beszerezni.
Az Elsőfokú Bíróság mérlegelése
28 Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a fent ismertetett jogszabályi háttérnek megfelelően a vitatott határozat elfogadását eredményező eljárás valóban több szintre tagolódott, egyrészt nemzeti szintre, mivel a felperes a francia vámigazgatási szervnek nyújtotta be a kifizetett vám visszatérítése iránti kérelmét az igazoló okmányokkal együtt, másrészt közösségi szintre, mivel a francia vámigazgatási szerv a felperes ügyének iratait összeállította és továbbította a Bizottságnak, amely egy szakértői csoport véleménye alapján a visszatérítés iránti kérelmet megalapozatlannak nyilvánította.
29 Ezzel összefüggésben a Bizottság a fent említett Control Data kontra Bizottság, Van Gend & Loos kontra Bizottság és különösen a CT Control (Rotterdam) és JCT Benelux kontra Bizottság ítéletekre hivatkozva azt állítja, hogy a jelen esetben a felperes meghallgatáshoz való jogát tiszteletben tartotta, hiszen a felperes az eljárás során előadhatta érveit a francia hatóságok előtt, és a francia hatóságok által továbbított iratok a Bizottság és a szakértői csoport rendelkezésére álltak.
30 Ezzel kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy a felperes meghallgatáshoz való jogát valamely olyan eljárásban, mint amely a jelen jogvita tárgyát képezi, elsősorban az érintett és a tagállami közigazgatási szervvel való kapcsolatában kell biztosítani. A 2454/93 rendelet csak egyrészt az érintett és a közigazgatási szerv, másrészt a közigazgatási szerv és a Bizottság közötti kapcsolatot szabályozza. A szabályozás ugyan nem rendelkezik az érintett és a Bizottság szervezeti egységei közötti közvetlen kapcsolatfelvételről, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy visszatérítés iránti kérelemmel kapcsolatos határozathozatal során a Bizottságnak meg kell elégednie azokkal az adatokkal, amelyeket a tagállami közigazgatási szerv továbbított részére. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a 2454/93 rendelet 905. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy a Bizottság az érintett tagállamtól további adatok szolgáltatását kérheti. Meg kell vizsgálni, hogy ez esetben a felperes meghallgatáshoz való jogának biztosítása érdekében a Bizottságnak kellett-e volna kérnie további adatok szolgáltatását annak érdekében, hogy biztosítsa a felperes meghallgatásához való jogának tiszteletben tartását, oly módon, hogy a felperes további információval látja el a francia közigazgatási szervet, amelyet az továbbít a Bizottságnak.
31 Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a jelen ügy a tények szempontjából lényegesen eltér a 24. és 29. pontban említett ügyektől. A jelen ügyben a felperes a nemzeti hatóságok által összeállított és továbbított iratok hiányosságára hivatkozik, míg a három említett ügyben ilyen jellegű panasz nem merült fel. A CT Control (Rotterdam) és JCT Benelux kontra Bizottság ügyben a felperesek elismerték, hogy kérelmükben az általuk érvényesíteni kívánt minden érv szerepelt, és nincs olyan új tényező, amely érvelésükben ne szerepelne (lásd az ítélet 49. pontját). A jelen esetben viszont a felperes az Elsőfokú Bíróság által az eljárásban elfogadott pervezető intézkedésére válaszolva előadta, hogy az ügy iratainak kidolgozásában nem vett részt, illetve nem tették számára lehetővé, hogy az ügy irataiba elküldésük előtt betekinthessen, illetve azokba ténylegesen nem is tekintett be.
32 Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy a fent említett Technische Universität München-ügyben, ahol egy tudományos berendezés behozatali vám alóli mentességének engedélyezéséről volt szó, a Bíróság megállapította, hogy mivel bonyolult műszaki értékeléssel összefüggő igazgatási eljárásról van szó, a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy e mérlegelési jogkörhöz kapcsolódóan a közösségi jogrendszer által az igazgatási eljárásban biztosított garanciák tiszteletben tartása alapvető jelentőségű, továbbá hogy e garanciák közé tartozik az is, hogy az érintett ismertethesse álláspontját (13. és 14. pont). Mivel az irányadó közösségi szabályozás nem biztosítja az importőr számára, hogy érveit a Bizottság előtt ismertethesse, jóllehet a behozott tudományos berendezések természetéről, illetve tervezett használatáról nagyon hasznos információkat szolgáltathat, a Bíróság megítélése szerint a meghallgatáshoz való jog egy ilyen eljárás során megköveteli azt, hogy az érintett a Bizottság előtt folyó eljárásban állást foglalhasson és ténylegesen előadhassa álláspontját a tények relevanciájára és adott esetben a közösségi intézmény által figyelembe vett dokumentumokra vonatkozóan (23-25. pont).
33 Meg kell vizsgálni, hogy a Bíróság fent ismertetett értelmezése alkalmazható-e a 13. cikk szerinti valamely olyan eljárásban, mint amilyen a jelen ügyben is felmerült. Ezzel kapcsolatban a Bizottság joggal tiltakozott, arra hivatkozva, hogy sohasem végez „bonyolult műszaki vizsgálatot” amikor arról határoz, hogy vissza kell-e fizetni a vámot vagy sem. Az Elsőfokú Bíróság ugyanakkor úgy véli, hogy nem az ügyben szereplő különleges műszaki jelleg az, ami az érintett fél Bizottság előtti meghallgatását indokolttá teszi, hanem a Bizottságnak az ügy elbírálására vonatkozó hatásköre.
34 Az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy a Bizottság több szempontból is mérlegelési jogkörrel rendelkezik a 13. cikk alkalmazása során, amely cikket a Bíróság „általános méltányossági klauzulának” minősített (a 283/82. sz., Schöllershammer kontra Bizottság ügyben 1983. december 15-én hozott ítélet [EBHT 1983., 4219. o.] 7. pontja). Egyrészt a 13. cikk „különleges helyzetekre” vonatkozik, ami szükségszerűen feltételezi, hogy a Bizottság a számos szóba jöhető ténybeli és jogi körülmények közül azokat mérlegeli és veszi figyelembe, amelyek a végleges határozat szempontjából relevánsak lehetnek. Másrészt a Bizottságnak meg kell győződnie arról, hogy az érintett személy nem egyszerűen gondatlanul, hanem „nyilvánvalóan gondatlanul” járt‑ee el. Végül, határozatának elfogadása előtt a Bizottság a 2454/93 rendelet 907. cikkének megfelelően köteles szakértői csoporttal konzultálni, amelynek a véleményét tekintetbe is veheti, de figyelmen kívül is hagyhatja. Mindezen tényezők összességének tükrében az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a 13. cikk alkalmazásával kapcsolatos eljárásban a Bizottság legalább olyan terjedelmű mérlegelési jogkörrel rendelkezik, mint amelyet a Bíróság a fent hivatkozott Technische Universität München-ítéletben elismert. Ebből következően a meghallgatáshoz való jogot a vám visszatérítésével kapcsolatos eljárásokban biztosítani kell.
35 A jelen esetben megállapítható, hogy a francia hatóságok által a Bizottság részére továbbított iratok tartalmazták azt a felperes által a francia vámigazgatási szervnek eljuttatott 1993. július 12-i levelet, amelyben a felperes a vámraktárának létrehozásával kapcsolatos nehézségekre, valamint az 1990 és 1992 között befizetett vám visszatérítésre vonatkozóan tett „megerősítésre” utal. A felperes és a francia vámigazgatási szerv között e két kérdéssel kapcsolatban folytatott levelezés azonban nem szerepel az iratok között. Úgy tűnik tehát, hogy a Bizottság a megtámadott határozatot hiányos iratok alapján hozta meg.
36 Hozzá kell tenni, hogy a francia hatóságok a vám visszatérítését javasolták, és hangsúlyozták, hogy a felperes terhére semmilyen „gondatlanság” nem volt megállapítható. Tekintettel arra, hogy a Bizottság ettől az állásponttól el kívánt térni, és a vám visszatérítésére irányuló kérelmet el akarta utasítani azzal az indokkal, hogy a felperes „nyilvánvalóan gondatlanul” járt el – a „nyilvánvaló” jelzőt kifejezetten a fent említett 1986. október 7-i 3069/86 rendelet iktatta be –, köteles lett volna a felperes francia hatóságok általi meghallgatását kérni. A határozat gondatlanság mértékére vonatkozó megállapítása bonyolult jogi mérlegelést feltételez, amelyet csak az összes jelentős tényező, a nemzeti közigazgatási szerv által a felperessel közölt határozatok és nyilatkozatok ismeretében lehet elvégezni. Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy ilyen helyzetben, amikor a felperes terhére „nyilvánvaló gondatlanságot” állapítottak meg, a felperes meghallgatáshoz való jogának tiszteletben tartása még fontosabb, mint a fent említett Technische Universität München ügyben, amelyben a Bíróság úgy vélte, hogy a Bizottság eljárása során az importőrt meg kell hallgatni, jóllehet csak egy tudományos készülék objektív műszaki vizsgálatáról volt szó.
37 A Bizottság által is hangsúlyozott körülmény, amely szerint a megtámadott határozat elfogadását megelőzően nyilatkozó szakértői csoport francia tagja is a vám visszatérítése ellen foglalt állást, nem bír jelentőséggel. Ugyanis nem bizonyították, se érvként nem hozták fel, hogy ez a szakértő az eset minden körülményével tisztában volt.
38 Következésképpen azon eljárás, amelynek során a megtámadott határozatot elfogadták, megsértette a felperes meghallgatáshoz való jogát.
39 Azt illetően, hogy a Bizottság állítása szerint az sem befolyásolná a megtámadott határozatot, ha a felperes által az Elsőfokú Bíróság előtt ismertetett kiegészítő információkat figyelembe vennék, meg kell állapítani, hogy nem elfogadható ez az érvelés, amellyel a Bizottság tagadni kívánja a fent megállapított eljárási hiba relevanciáját. Az Elsőfokú Bíróság nem léphet a hatáskörrel rendelkező közigazgatási hatóság helyébe, és nem bocsáthatja előre a francia hatóságok és a felperes által kiegészített iratok alapján lefolytatott új közigazgatási eljárás eredményét. Emellett az a szakértői csoport, amellyel a Bizottságnak a 2454/93 rendelet 907. cikkének megfelelően konzultálnia kell a határozat elfogadását megelőzően, még nem ismeri a kiegészített, teljes iratanyagot, így a tények teljes ismeretében még nem fejthette ki véleményét.
40 Mindezek alapján a kontradiktórius eljárás elvének megsértésére alapított jogalapnak helyt kell adni. Ennek következtében a megtámadott határozatot anélkül kell megsemmisíteni, hogy szükséges lenne határozni a felperes által előterjesztett többi jogalapról.
A felperesnek a visszatérítés iránti kérelem megalapozottságának megállapítására irányuló kérelméről
41 Az Elsőfokú Bíróság egy kérdésére válaszolva a felperes kijelentette, hogy arra az esetre is fenntartja a megállapításra vonatkozó kereseti kérelemét, ha a határozatot semmisnek nyilvánítják. Ezzel kapcsolatban a felperes hangsúlyozta, hogy visszatérítés iránti kérelmét elsődlegesen a francia hatóságoknak a vám visszatérítésére vonatkozóan tett nyilatkozata által ébresztett jogos bizalmára alapítja. Ez a jogcím, amely nem tartozik a 2454/93 rendelet 905. és azt követő cikkei által létrehozott szokásos eljárás körébe, kizárólag az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartozik, amely lehetővé teszi, hogy a felperes tekintetében a vám visszatérítésére vonatkozóan azonnal végrehajtható határozatot hozzon.
42 Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK-Szerződés 173. cikke szerinti megsemmisítés iránti kereset keretében a közösségi bíróság nem kötelezhet valamely közösségi intézményt arra, hogy meghozza azon intézkedéseket, amelyek a határozatot hatályon kívül helyező ítélet végrehajtásához szükségesek anélkül, hogy ezzel az igazgatási hatóságok hatáskörébe avatkozna (lásd például az Elsőfokú Bíróság T-5/94. sz., J kontra Bizottság ügyben 1994. május 27-én hozott végzésének [EBHT 1994., II-391. o.] 17. pontját, és az Elsőfokú Bíróság T-73/89. sz., Barbi kontra Bizottság ügyben 1990. november 8-án hozott ítéletének [EBHT 1990., II-619. o.] 38. pontját). Ugyanis az EK-Szerződés 176. cikke, amely szerint a semmisnek nyilvánított aktust kibocsátó intézmény köteles meghozni a szükséges intézkedéseket, e szempontból megszorító jellegű rendelkezés. Hozzá kell tenni, hogy a Bizottság a jelen esetben mindenképpen köteles újra megnyitni az igazgatási eljárást, másrészt korai volna az Elsőfokú Bíróság részéről állást foglalni a jogos bizalom megsértésére alapított jogalappal kapcsolatban.
43 Ebből következően a felperes visszatérítés iránti kérelme megalapozottságának megállapítására vonatkozó kereseti kérelmet elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.
A költségekről
44 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján,
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (első tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Bizottság 1994. július 18‑i REM 4/94 határozatát, amelynek címzettje a Francia Köztársaság, Direction générale des douanes et droits indirects, megsemmisíti.
2) A keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.
3) A Bizottságot kötelezi a költségek viselésére.
Kirschner | Kalogeropoulos | Tiili |
Kihirdetve Luxembourgban, az 1995. november 9‑i nyilvános ülésen.
hivatalvezető | | elnökként eljáró bíró |