VERICA TRSTENJAK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2011. szeptember 8.(1)

C‑282/10. sz. ügy

Maribel Dominguez

kontra

Centre informatique du Centre Ouest Atlantique

kontra

Préfet de la région Centre

(A Cour de Cassation [Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„A Charta 31. cikkének (2) bekezdése – Szociális alapjogok – Általános jogelvek – Az irányelvek horizontális hatálya – A 2003/88/EK irányelv 7. cikke – Munkafeltételek – Munkaidő‑szervezés – Fizetett éves szabadsághoz való jog – A szabadsághoz való jog keletkezése a munkavállaló távollétének jellegétől és időtartamától függetlenül – Olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében e szabadság biztosításának feltétele a referenciaév alatt tényleges munkavégzéssel töltött minimális idő – A nemzeti bíróság azon kötelezettsége, hogy figyelmen kívül hagyja az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezéseket”

Tartalomjegyzék

I –BevezetésI – 3

II –Jogi háttérI – 5

A –Az uniós jogI – 5

1.Az Európai Unió Alapjogi ChartájaI – 5

2.A 2003/88 irányelvI – 5

B –A nemzeti jogI – 6

III –A tényállás, az alapügy és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekI – 7

IV –A Bíróság előtti eljárásI – 9

V –A felek lényeges érveiI – 9

A –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésrőlI – 9

B –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésrőlI – 10

C –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésrőlI – 12

VI –Jogi értékelésI – 12

A –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésrőlI – 12

B –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésrőlI – 16

1.Általános megjegyzésekI – 16

a)Lényeges jogi szempontokI – 16

b)Magánszemélyek közötti jogvita fennállásaI – 17

2.A nemzeti bíróság szerepe magánszemélyek közötti jogvitábanI – 18

a)Az irányelvek alkalmazhatóságának uniós jogi határaiI – 18

b)Lehetséges alternatív megközelítésekI – 21

i)A Charta 31. cikkének (2) bekezdéséből eredő alapvető jog közvetlen alkalmazhatóságaI – 21

–A Charta alkalmazhatóságaI – 21

–Alapjogi jellegI – 23

–A harmadik személyekkel szembeni hatály hiányaI – 25

–KövetkeztetésI – 30

ii)Egy esetleges általános jogelv közvetlen alkalmazhatóságaI – 30

–Az éves szabadsághoz való jog helye az uniós jogrenden belülI – 30

–Az általános jogelv magánszemélyek közötti alkalmazhatóságaI – 41

–KövetkeztetésI – 50

iii)A 2003/88 irányelv által konkretizált általános jogelv alkalmazhatóságaI – 50

–A Bíróságnak a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítéseI – 50

–E megközelítésnek az éves szabadsághoz való jogra történő alkalmazásaI – 51

–KövetkeztetésI – 58

c)VégkövetkeztetésI – 58

3.A tagállam másodlagos felelőssége az uniós jog megsértése miattI – 58

4.KövetkeztetésI – 60

C –Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésrőlI – 60

VII –VégkövetkeztetésekI – 62

I –    Bevezetés

1.        Az EUMSZ 267. cikk szerinti jelen előzetes döntéshozatali eljárásban a francia Cour de cassation (a továbbiakban: a kérdést előterjesztő bíróság) a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) 7. cikkének értelmezésével kapcsolatos három kérdést terjeszt a Bíróság elé.

2.        Ezen előzetes döntéshozatali eljárás kiindulópontja a M. Dominguez (a továbbiakban: az alapügy felperese) és munkáltatója, a Centre informatique du Centre Ouest Atlantique (a továbbiakban: az alapügy alperese) közötti jogvita, amelynek tárgya az a kérdés, hogy ez utóbbi köteles‑e, és ha igen, milyen mértékben köteles a baleset miatt igénybe nem vett éves szabadság miatti juttatást fizetni. A kérdést előterjesztő bíróság számára e tekintetben az egyik fontos tisztázandó kérdés e szabadság időtartama számításának módja, amelynek kapcsán az ügy sajátossága, hogy a releváns nemzeti jog szerint egyrészt az éves szabadsághoz való jog feltétele egy tényleges munkavégzéssel töltött, napokban meghatározott minimális időtartam, másrészt pedig a baleset miatti távollét nem minden fajtája számít munkaidőnek.

3.        A szabadsághoz való jog fennállásának és adott esetben pontos mértékének megállapítása azonban nem történhet meg, ameddig nem tisztázott, hogy a fent említett nemzeti rendelkezések egyáltalán összeegyeztethetőnek tekinthetők‑e a 2003/88 irányelv 7. cikkével, és hogy a felperes az alperessel fennálló viszonyban hivatkozhat‑e közvetlenül erre az irányelvre. A jelen ügy egyrészt olyan jogkérdéseket vet fel, amelyekre a Bíróság már egyértelmű választ adott, így alapvetően utalhat a releváns ítéletekre. Másrészt a Bíróságtól azzal kapcsolatban kérnek állásfoglalást, hogy hogyan kell minősíteni a fizetett éves szabadsághoz való jogot az uniós jogrend jogforrási hierarchiáján belül, és hogy a munkavállaló hivatkozhat‑e esetleg közvetlenül erre a jogra a munkáltatójával fennálló viszonyban is.

4.        E célból négy különböző megközelítést kell vizsgálni, amelyek segítik a munkavállalót jogainak a munkáltatóval szemben való érvényesítésében. Először is az irányelvek horizontális hatályának lehetőségét kell megvizsgálni. Ezt követően – arra a körülményre tekintettel, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája időközben kötelező erejű vált – meg kell vizsgálni a Charta 31. cikke (2) bekezdésének közvetlen alkalmazhatóságát. További alternatívaként egy esetleges olyan általános jogelv közvetlen alkalmazhatóságát kell vizsgálni, amely biztosítja a munkavállaló számára az éves szabadsághoz való jogot. Végül azt fogom megvizsgálni, hogy mennyiben alkalmazható a Bíróság által a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben(3) kialakított megközelítés. Ennek során részletesen kifejtem e megközelítés előnyeit és hátrányait. A jelen ügy lehetőséget biztosít a Bíróság számára, hogy dogmatikai szempontból foglalkozzon ezzel a megközelítéssel annak érdekében, hogy azt szükség esetén pontosítsa.

II – Jogi háttér

A –    Az uniós jog(4)

1.      Az Európai Unió Alapjogi Chartája

5.        Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) IV. címe („Szolidaritás”) a 31. cikkben tartalmazza a munkavállalók „tisztességes és igazságos munkafeltételekhez” való jogát. A 31. cikk (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz.”

6.        A VII. cím („Általános rendelkezések”) az 51. cikkben a Charta hatályát állapítja meg. Az 51. cikk (1) bekezdése a következő:

„E Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei és szervei, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Ennek megfelelően saját hatáskörükben tiszteletben tartják az ebben a Chartában foglalt jogokat, és betartják az abban foglalt elveket, valamint előmozdítják azok alkalmazását.”

2.      A 2003/88 irányelv

7.        A 2033/88 irányelv 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az irányelv célja és hatálya

(1)      Ez az irányelv a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezése tekintetében.

(2)      Ezt az irányelvet kell alkalmazni:

a)      […] az éves szabadság minimális időtartama [...] esetében [...]

[…]”

8.        Ezen irányelv 7. cikke a következő:

„Éves szabadság

(1)      A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.

(2)      Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”

9.        A 2003/88 rendelet 17. cikke szerint a tagállamok eltérhetnek ezen irányelv bizonyos rendelkezéseitől. A 7. cikk tekintetében az eltérés nem megengedett.

B –    A nemzeti jog

10.      Az alapügyben alkalmazandó Code du travail (a munka törvénykönyve) L. 223‑2. cikkének első bekezdése szerint:

„[A]z a munkavállaló, aki igazolja, hogy a tárgyév során ugyanazon munkáltatónál legalább egy hónap tényleges munkavégzéssel eltöltött időnek megfelelő időtartamban foglalkoztatták, meghatározott mértékű szabadságra jogosult, melynek időtartama minden munkával töltött hónap után két és fél munkanap, azzal, hogy az igénybe vehető szabadság teljes időtartama nem haladhatja meg a harminc munkanapot.”

11.      Az új Code du travail L. 3141‑3. cikkének a 2008. augusztus 20‑i törvénnyel elfogadott szövege szerint:

„[A]z a munkavállaló, aki igazolja, hogy ugyanazon munkáltatónál legalább tíz nap tényleges munkavégzéssel eltöltött időnek megfelelő időtartamban dolgozott, minden munkával töltött hónap után két és fél munkanap szabadságra jogosult. Az igénybe vehető szabadság teljes időtartama nem haladhatja meg a harminc munkanapot.”

12.      Az akkor hatályos Code du travail L. 223‑4. cikke szerint:

„[A] szabadság időtartamának meghatározása szempontjából egy tényleges munkavégzéssel töltött hónapnak minősül a négy hétnek vagy huszonnyolc munkanapnak megfelelő időtartam. Tényleges munkavégzéssel töltött időtartamnak minősül a fizetett szabadság időtartama, a jelen törvénykönyv L. 212‑5‑1. cikkében, valamint a Code rural (A mezőgazdaságról szóló törvénykönyv) L. 713‑9. cikkében előírt kompenzáló pihenőidő, az L. 122‑25–L. 122‑30. cikkben a szülő nők részére előírt pihenőidő, a munkaidő csökkentése jogcímén megszerzett pihenőnapok, és az a legfeljebb egyéves megszakítatlan időtartam, amelynek során munkahelyi baleset vagy foglalkozási megbetegedés következtében a munkaszerződés hatályát felfüggesztik. (Ugyancsak tényleges munkavégzéssel töltött időtartamnak minősül a szabadság időtartamának meghatározása szempontjából az az időtartam, amely alatt a munkavállaló vagy gyakornok bármely jogcímen nemzeti szolgálatot teljesít, vagy őt ilyen szolgálatra visszarendelik.)”

13.      A hatályos Code du travail L. 3141‑5. cikke a következőképpen rendelkezik:

„[A] szabadság időtartamának meghatározása szempontjából tényleges munkavégzéssel töltött időtartamnak minősül:

1)         A fizetett szabadság időtartama;

2)         A szülési szabadság, apasági és örökbefogadási szabadság, a gyermekek örökbefogadása és nevelése után járó szabadság;

3)         A jelen törvénykönyv L. 3121‑26. cikkében, valamint a Code rural L. 713‑9. cikkében előírt kötelező kompenzáló pihenőidő;

4)         A munkaidő csökkentése jogcímén megszerzett pihenőnapok;

5)         Az a legfeljebb egyéves megszakítatlan időtartam, amelynek során munkahelyi baleset vagy foglalkozási megbetegedés következtében a munkaszerződés hatályát felfüggesztik;

6)         Az az időtartam, amely alatt a munkavállaló bármely jogcímen nemzeti szolgálatot teljesít, vagy őt ilyen szolgálatra visszarendelik.”

14.      A társadalombiztosítási szervezetek munkavállalóira vonatkozó nemzeti kollektív szerződés mellékletét képező típusszabályzat XIV. cikke a negyedik bekezdésében előírja, hogy az éves szabadsághoz való jogosultság nem áll fenn abban az évben, amelyben betegségek, illetve hosszan tartó betegség miatti hiányzás következtében a munkavégzés tizenkét egymást követő hónapon át vagy azt meghaladó időtartamban szünetel; amelyben a kötelező katonai szolgálat miatti távollét, a kollektív szerződés 410., 44. és 46. cikkében előírt fizetés nélküli szabadság a meghatározó; tekintettel arra, hogy az éves szabadsághoz való jogosultság a munkába való visszatérés napján éled fel, azzal, hogy a szabadság időtartamát azon tényleges munkavégzés arányában kell meghatározni, amelynek alapján az éves szabadság igénybevételére még nem került sor.

III – A tényállás, az alapügy és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

15.      Az alapügy felperese 1987. január 10. óta az alapügy alperesének alkalmazásában áll, amely a társadalombiztosítási szervezetek munkavállalóira vonatkozó kollektív szerződés hatálya alá tartozik.

16.      2005. november 3‑án úti balesetet szenvedett a lakóhelye és a munkahelye között. E baleset következtében 2005. november 3‑tól 2007. január 7‑ig fel volt mentve a munkavégzés alól.

17.      2007. január 8‑án részmunkaidőben, 2007. február 8‑tól teljes munkaidőben újra munkába állt. Visszatérését követően az alapügy alperese tájékoztatta őt azoknak a szabadnapoknak a számáról, amelyek őt az alapügy alperesének számításai szerint távollétének időtartamára megillették. Ez ellen az alapügy felperese kifogást emelt, és a fenti időszakra járó 22,5 nap fizetett szabadság biztosítása, másodlagosan 1971,39 euró ellentételezés megfizetése iránti igényt terjesztett elő a munkáltatójával szemben.

18.      A követelését először a Conseil de prud’hommes de Limoges‑nál terjesztette elő, amely a kérelmeket a 2008. január 15‑i határozatával elutasította. Ezt követően az alapügy felperese fellebbezést nyújtott be e határozat ellen a Cour d’appel de Limoges‑nál. A fellebbezését azonban a 2008. szeptember 16‑án hozott ítélettel elutasították, amelynek kapcsán a Cour d’appel többek között megállapította, hogy az alapügy alperese munkáltatóként helyesen alkalmazta a releváns munkajogi rendelkezéseket, és jogszerűen utasította el a szabadsághoz való jog keletkezését, mivel az alapügy felperese az úti balesete következtében több mint tizenkét hónapig távol volt, és ezen időtartam alatt ténylegesen nem végzett munkát. A Cour d’appel megállapította továbbá, hogy az alapügy felperese nem hivatkozhatott a munkahelyi baleset esetén alkalmazandó munkajogi rendelkezésekre.

19.      A Cour de cassation‑nál benyújtott fellebbezésével az alapügy felperese ezt az ítéletet vitatja, amelynek kapcsán egyrészt arra hivatkozik, hogy az úti balesetet a munkahelyi balesettel azonosan kell kezelni, és ezért az alapügy felperesének részesülnie kell ugyannak a szabályozásnak az előnyeiben. Másrészt azt adja elő, hogy a fizetett szabadság számítása szempontjából a munkaszerződése az úti balesetet követő megszakadásának időtartamát tényleges munkaidőnek kell tekinteni.

20.      Az átfogóan hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel a kérdést előterjesztő bíróságnak kétsége van mind a releváns nemzeti munkajogi rendelkezések összeegyeztethetőségét, mind pedig a nemzeti bíróságoknak az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezések figyelmen kívül hagyására vonatkozó kötelezettségét illetően.

21.      E körülmények alapján a Cour de cassation az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

1. Úgy kell‑e értelmezni a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, hogy azzal ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések vagy gyakorlatok, amelyek előírják, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog feltétele legalább tíz nap (vagy egy hónap) tényleges munkavégzéssel töltött idő a referencia‑időszak alatt?

2. A fenti kérdésre adott igenlő válasz esetén a 2003/88 irányelv 7. cikke, amely külön kötelezettséget ró a munkáltatóra azzal, hogy fizetett szabadsághoz való jogot biztosít az egészségügyi okból egy évig vagy azt meghaladó ideig távol lévő munkavállalónak, arra kötelezi‑e a magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságot, hogy figyelmen kívül hagyja az ezzel ellentétes azon nemzeti rendelkezést, amely a fizetett éves szabadsághoz való jog feltételeként ebben az esetben a referenciaév alatt legalább tíz nap tényleges munkavégzéssel töltött időtartamot ír elő?

3. Amennyiben a 2003/88 irányelv 7. cikke nem tesz különbséget a referencia‑időszak során távol lévő munkavállalók között aszerint, hogy távollétük oka munkahelyi baleset, foglalkozási megbetegedés, úti baleset, vagy nem foglalkozási megbetegedés, a munkavállalók e jogszabály értelmében bármilyen eredetű egészségügyi ok miatti távollét esetén azonos időtartamú fizetett szabadságra jogosultak‑e, vagy e szöveget úgy kell értelmezni, hogy az nem tiltja, hogy a fizetett szabadság időtartama a munkavállaló távollétének okától függően eltérő lehessen, amennyiben a nemzeti törvény bizonyos feltételek fennállása esetén a fizetett éves szabadság időtartamát az irányelv által előírt négyhetes minimumnál hosszabb időtartamban állapítja meg?

IV – A Bíróság előtti eljárás

22.      A 2010. június 2‑án kelt előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2010. június 7‑én érkezett a Bíróság Hivatalához.

23.      A Bíróság alapokmányának 23. cikkében meghatározott határidőn belül az alapeljárásban részt vevő felek, a francia, a dán és a holland kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket.

24.      A 2011. május 17‑i tárgyaláson az alapeljárásban részt vevő felek, a francia, a dán és a holland kormány, valamint a Bizottság képviselői jelentek meg, hogy ott szóbeli észrevételeiket ismertessék.

V –    A felek lényeges érvei

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

25.      Az eljárásban részt vevő valamennyi fél egyetért abban, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adandó válasz az ítélkezési gyakorlatból, elsősorban pedig a BECTU‑ügyben(5) és a Schultz‑Hoff és társai ügyben(6) hozott ítéletből levezethető. Ennek megfelelően azt javasolják, hogy a Bíróság erre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre azt a választ adja, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések vagy gyakorlatok, amelyek előírják, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog feltétele legalább tíz nap (vagy egy hónap) tényleges munkavégzéssel töltött idő a referencia‑időszak alatt.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

26.      Mind az érvelések, mind pedig a felek által ezen előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre javasolt válaszok jelentősen eltérnek egymástól.

27.      Az alapügy felperese a Simmenthal‑ügyben(7) és a Melki‑ügyben hozott ítéletre(8) utal, és ezzel kapcsolatban kifejti, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének közvetlen alkalmazhatóságát nem érintik a Bíróságnak a BECTU‑ügyben tett megállapításai. Véleménye szerint a helyzet egyszerűnek mutatkozik a nemzeti bíróság számára annyiban, hogy köteles azoknak a nemzeti rendelkezéseknek az alkalmazását mellőzni, amelyek szerint a fizetett éves szabadsághoz való jog valamely, az uniós joggal összeegyeztethetetlen feltétel teljesítésétől függ.

28.      Az alapügy alperese a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott ítélkezési gyakorlatra utal, és ebből ellentétes következtetést von le. Véleménye szerint az ebben az ítélkezési gyakorlatban kialakított elvek magukban foglalják azt, hogy a nemzeti bíróság magánszemélyek közötti jogvitában nem hagyhat figyelmen kívül valamely nemzeti rendelkezést azzal az indokkal, hogy az valamely irányelvvel összeegyeztethetetlen. Az ilyen eljárás ugyanis contra legem értelmezésnek minősülne. Magának az irányelvnek a meghatározása alapján, amely szerint az a tagállamok számára tartalmaz előírásokat, és a magánszemélyek számára nem keletkeztet közvetlen kötelezettségeket, nem indokolt ezt az állandó ítélkezési gyakorlatot felülvizsgálni, mivel ellenkező esetben ez az irányelvek és a rendeletek közötti különbség megszűnését jelentené.

29.      A francia és a holland kormány az ítélkezési gyakorlat elemzésében még messzebb megy.

30.      A francia kormány például nemcsak a Cour de cassation által hivatkozott ítélkezési gyakorlatra emlékeztet, hanem a Mangold‑ügyben(9) és a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletre(10) is. Ezekben az ítéletekben a Bíróság a nemzeti bíróságnak az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezések esetén fennálló helyzetével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát fejlesztette tovább. Ezekből az következik, hogy valamely nemzeti rendelkezés és az uniós jog valamely általános jogelvének ütközése esetén a nemzeti bíróságnak szükség esetén figyelmen kívül kell hagynia a nemzeti rendelkezést. A francia kormány ebben az összefüggésben rámutat arra, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jogot az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyan „az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elvének” kell tekinteni, a Bíróság azonban azt még nem ismerte el az uniós jog általános jogelveként, mint például az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Ennek következtében a fent megjelölt ítélkezési gyakorlatot nem lehet a fizetett éves szabadsághoz való jogra kiterjeszteni.

31.      A francia kormány ezért azt javasolja, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ adja a Bíróság, hogy amennyiben a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amelynek értelmében a fizetett éves szabadsághoz való jog feltétele legalább tíz nap (vagy egy hónap) munkavégzéssel töltött idő a referencia‑időszak alatt, az irányelv e rendelkezése nem engedi meg a magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak a nemzeti rendelkezés figyelmen kívül hagyását.

32.      A holland kormány a fejtegetéseit erre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre korlátozza. Azt az álláspontot képviseli, hogy a Bíróságnak a Cour de cassation által hivatkozott állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely magánszemélyek közötti jogvitában eljáró bíróság nem köteles a valamely irányelv rendelkezésével ellenétes nemzeti rendelkezést figyelmen kívül hagyni. A nemzeti bíróságnak sokkal inkább az irányelvvel összhangban kell értelmeznie és alkalmaznia a nemzeti jogot.

33.      A holland kormány álláspontja szerint a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet, és az a tény, hogy az éves szabadsághoz való jogot „az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elvének” tekintik, nem enged meg más következtetést, főképp mivel ezen elv esetében nem általános jogelvről van szó.

34.      Miközben a francia és a holland kormány arra a következtetésre jut, hogy a Bíróságnak a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben foglalt megfontolásai nem alkalmazandók, a Bizottság nem látja indokoltnak az alapügyre való analóg alkalmazás kizárását.

35.      A Bizottság álláspontja szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a nemzeti bíróság hatáskörén belül köteles megfelelően biztosítani a magánszemélyek jogvédelmét és az uniós jog hatékony érvényesülését, aminek keretében szükség esetén figyelmen kívül hagyhat minden olyan nemzeti rendelkezést, amely nem áll összhangban a fizetett éves szabadsághoz való joggal.

C –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

36.      Az alapügy felperese azt javasolja, hogy erre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a Bíróság azt a választ adja, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha a fizetett szabadság a munkavállaló távollétének okától függően eltérő időtartamú. Az irányelv e rendelkezése sokkal inkább azt írja elő, hogy a munkavállalók azonos időtartamú fizetett szabadságra jogosultak függetlenül attól, hogy a munkavállaló távolléte mire vezethető vissza.

37.      Az alapügy alperese ellentétes véleményt fejt ki. Eszerint nem ellentétes a 2003/88 irányelv 7. cikkével, hogy a fizetett éves szabadság időtartamát meghatározó rendelkezések a távollét időtartamának és a tényleges munkavégzés időtartamának egyenlővé tétele tekintetében kedvezőbbek a baleset vagy üzemi baleset miatt távol lévő munkavállalók számára, mint az olyan munkavállalók számára, akik nem üzemi baleset miatt vannak távol.

38.      A francia kormány a Bíróság fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatából azt vezeti le, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a fizetett éves szabadság időtartama a munkavállaló távollétének okától függően eltérő lehet, mivel az irányelv e rendelkezésében előírt legalább négy hét szabadság biztosított.

39.      A Bizottság rámutat ugyan arra, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem tűnik ki egyértelműen, hogy ez az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés a nemzeti jog mely rendelkezésére vezethető vissza, mindazonáltal azt javasolja, hogy a Bíróság e kérdésre a francia kormány által javasolt választ adja.

VI – Jogi értékelés

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

40.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arról kér tájékoztatást, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése megengedi‑e a tagállamoknak, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog feltételévé tegyenek valamely, a nemzeti jogban pontosabban meghatározott, munkavégzéssel töltött minimális időtartamot, amelynek kapcsán ez a munkavégzéssel töltött minimális időtartam a francia jog szerint eredetileg egy hónap volt, jelenleg pedig törvénymódosítás következtében tíz nap.

41.      Az erre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó válasz a Bíróság ítélkezési gyakorlatából, elsősorban a BECTU‑ügyben és a Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítéletből következik. Ebből az okból célszerű felidézni a Bíróság egyes releváns megállapításait, majd pedig megvizsgálni ezeknek az alapügyre való alkalmazhatóságát.

42.      Ahogy a Bíróság az állandó ítélkezési gyakorlatában megállapította, a fizetett éves szabadsághoz való jog az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elve, amelytől nem lehet eltérni, és amelynek az illetékes nemzeti hatóságok általi érvényesítése csak a 2003/88 irányelvben kifejezetten meghatározott korlátok között történhet.(11) A fizetett éves szabadsághoz való jognak a másodlagos jog szintjén történő jogszabályi rögzítésével az uniós jogalkotó biztosítani akarta, hogy a munkavállalók „a biztonság és az egészség hatékony védelme érdekében” valamennyi tagállamban tényleges pihenőidővel rendelkezzenek.(12) Ahogy a Bíróság az ítélkezési gyakorlatában megállapította, a fizetett éves szabadsághoz való jog célja annak a lehetővé tétele, hogy a munkavállaló pihenhessen, a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő álljon a rendelkezésére.(13)

43.      Nem utolsó sorban az uniós jogrend által ennek az elvnek tulajdonított kiemelkedő fontosság miatt a Bíróság a már említett BECTU‑ügyben hozott ítélet 52. pontjában megállapította, hogy a 93/104/EK rendelet 7. cikkének (1) bekezdése szerint – amelynek szövege azonos a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének azt felváltó rendelkezésével – „a tagállamok nem korlátozhatják egyoldalúan a minden munkavállaló számára elismert, fizetett éves szabadsághoz való jogot azáltal, hogy e joggal kapcsolatosan olyan feltételt támasztanak, ami egyes munkavállalók jogának a kizárását eredményezi”.

44.      Ugyanennek az ítéletnek az 53. pontjában a Bíróság kifejtette, hogy a tagállamoknak megengedett, hogy „a belső szabályozásuk keretében meghatározzák a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási és alkalmazási feltételeit azon konkrét körülmények előírásával, amelyek mellett a munkavállalók ezen, őket a munkaviszonyban töltött időszak összességére megillető jogukkal élhetnek, tartózkodva ugyanakkor attól, hogy e jognak, amely közvetlenül a 93/104 irányelvből következik, már a keletkezését bármely feltételnek alávetnék”.

45.      Ennek az ítéletnek az 55. pontjában a Bíróság megállapította továbbá, hogy a tagállamok által a rendelkezések átültetése érdekében elfogadott intézkedések tartalmazhatnak bizonyos eltéréseket a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlásának feltételeit illetően, mivel az irányelv végső soron arra szorítkozik, hogy minimumszabályokat állapítson meg a munkaidő‑szervezés közösségi szintű harmonizációja érdekében, egyébként pedig a végrehajtáshoz és az alkalmazáshoz szükséges rendelkezések elfogadását átengedi a tagállamoknak. E tekintetben a Bíróság hangsúlyozta, hogy „ez az irányelv azonban [nem teszi lehetővé] a tagállamok számára azt, hogy kizárják a valamennyi munkavállaló számára kifejezetten biztosított, említett jognak magát a keletkezését”.

46.      A fent ismertetett ítélkezési gyakorlatot úgy kell érteni, hogy a Bíróság főszabály szerint elismeri a tagállamoknak az olyan, úgynevezett végrehajtási módozatok elfogadására vonatkozó hatáskörét, amelyekkel részletesen szabályozhatják az éves szabadsághoz való jog gyakorlásának bizonyos vonatkozásait, mint például annak módját, hogy a munkavállalók hogyan vehetik igénybe azt a szabadságot, amely őket a munkaviszonyuk első heteire megilleti. E tagállami szabályozási hatáskör azonban ott végződik, ahol a választott szabályozás a fizetett éves szabadsághoz való jog hatékonyságát annyiban érinti, hogy a szabadsághoz való jog céljának elérése már nem biztosított. Ez az eset áll fenn például az olyan nemzeti szabályozás esetében, amely nem arról dönt, hogy „hogyan”, hanem arról, hogy „vajon” érvényesíthető‑e ez a jog.

47.      Az ilyen szabályozás az alapügyben egyértelműen fennáll, ahogy maga a francia kormány is elismerte, főképp mivel a jognak maga a keletkezése is annak a feltételnek van alávetve, hogy a munkavállaló legalább egy hónapot (a Code du travail időközben módosított L. 232‑2. cikkének (1) bekezdése esetében), illetve tíz napot (a Code du travail jelenlegi L. 3141‑3. cikke esetében) munkavégzéssel tölt. Ahogy a francia kormány az írásbeli fejtegetéseiben részletesen indokolta, a legalább tíznapos munkavégzéssel töltött időtartam az éves szabadság időtartama számításának módozataival magyarázható. Ez utóbbi bizonyos számú munkanapnak felel meg, egy nap szabadság pedig e számítási módszer szerint tíz munkanapnak felel meg.

48.      Az éves szabadság pontos kiszámításának szükségességére való utalás azonban az egyedi esetben – ahogy a francia kormány is elismerte – nem változtat azon, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem ír elő kivételt azon szabály alól, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog megvalósítását a tagállami szinten való alkalmazás során nem lehet tagállami intézkedésekkel meghiúsítani. Ebben az összefüggésben célszerűnek tűnik utalni arra, hogy a BECTU‑ügyben hozott ítélet alapjául a jelen ügyhöz hasonló tényállás szolgált, így az ítélkezési gyakorlat ebben kialakított elvei az alapügyre közvetlenül alkalmazhatók. Az említett ügyben ugyanis abban a kérdésben kérték a Bíróság döntését, hogy a 93/104 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése megengedi‑e a tagállamoknak, hogy olyan nemzeti intézkedést fogadjanak el, amely szerint a munkavállaló csak akkor szerez fizetett éves szabadsághoz való jogot, ha legalább tizenhárom hét folyamatos munkaviszonnyal rendelkezik azonos munkáltatónál. Mivel a Bíróság erre a kérdésre kifejezetten nemleges választ adott, nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy a vitatott francia rendelkezés nem tekinthető a 2003/88 irányelvvel összhangban állónak.

49.      Az alapügy keretében felmerült további jogkérdés ugyanis, amely – ahogy arra az alapügy alperese az írásbeli előadásában(14) helytállóan utalt – a jelen előzetes döntéshozatali eljárás céljából szintén tisztázandó, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog olyan időtartam alatt is keletkezhet‑e, amelyben a munkavállaló betegség miatt távol volt. E jogkérdést azért kell tisztázni, mivel végső soron ettől függ az, hogy az alapügy felperesét erre az időtartamra megilleti‑e egyáltalán a szabadsághoz való jog, vagy hivatkozni lehet vele szemben a munkahelytől való távollétére.

50.      Az ítélkezési gyakorlat e kérdés megválaszolásához is hasznos iránymutatást ad. Különösen jelentős a Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítélet, amelynek 39. pontjában a Bíróság először azt állapította meg, hogy az irányelv 7. cikkének (1) bekezdése a fizetett éves szabadsághoz való jog tekintetében „minden munkavállalóra” alkalmazandó. E tekintetben a Bíróság ennek az ítéletnek a 40. pontjában foglalt további fejtegetései relevánsak, amelyben megállapította, hogy „[a fizetett éves szabadsághoz való jog] vonatkozásában meg kell állapítani, hogy a 2003/88 irányelv nem tesz különbséget a referencia‑időszak során rövid tartamú vagy tartós betegszabadság miatt távol lévő munkavállalók, illetve az említett időszak során ténylegesen dolgozó munkavállalók között”.

51.      Ebből a Bíróság az ítélet 41. pontjában egy véleményem szerint a jelen előzetes döntéshozatali eljárás szempontjából is fontos következtetést vont le, nevezetesen, hogy „a megfelelően igazolt betegszabadságon lévő munkavállalók tekintetében maga a 2003/88 irányelv által valamennyi munkavállaló számára biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog nem köthető a tagállamok által olyan kötelezettséghez kapcsolódó feltételhez, hogy a munkavállalónak az említett tagállam által megállapított referencia‑időszak során ténylegesen dolgoznia kellett”.

52.      Ennélfogva a fent ismertetett ítélkezési gyakorlatot úgy kell értelmezni, hogy valamely munkavállaló betegség miatti távolléte az adott referenciaévben nem zárja ki a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezését, amennyiben a munkavállaló megfelelően igazolt betegszabadságon volt. Ez jogi szempontból azt jelenti, hogy a munkából való távollétet, amennyiben annak oka független az érintett munkavállaló akaratától, mint például betegség esetén, munkavégzéssel töltött időtartamnak kell tekinteni. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1970. június 24‑i 132. számú egyezménye (módosított változat) 5. cikkének (4) bekezdésében foglalt rendelkezésnek is ez a tartalma, amelyet a Bíróság az éves szabadság és a betegszabadság közötti viszonnyal kapcsolatos megfontolásai alapjául vett.

53.      Összefoglalásképpen meg kell állapítani, hogy a vitatott szabályozás nem áll összhangban a 2003/88 irányelvvel. Erre a következtetésre jut a francia kormány is, amely az írásbeli észrevételeiben bejelentette, hogy gondoskodni fog arról, hogy a Code du travail L. 3141‑3. cikkét módosítsák.(15) Következésképpen az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések vagy gyakorlatok, amelyek előírják, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog feltétele legalább tíz nap (vagy egy hónap) tényleges munkavégzéssel töltött idő a referencia‑időszak alatt.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

1.      Általános megjegyzések

a)      Lényeges jogi szempontok

54.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést kifejezetten csak arra az esetre terjesztették elő, ha a vitatott nemzeti rendelkezés uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét – ahogy a fentiekben – megállapítanák. Ahogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak ezt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést különösen érintő fejtegetéseiből megállapítható(16), a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt szeretné megtudni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke adott esetben előírja‑e számára azt az uniós jogi kötelezettséget, hogy magánszemélyek közötti jogvitában figyelmen kívül hagyja a vitatott nemzeti rendelkezést.

55.      E kérdés megválaszolása két, egymáshoz kapcsolódó jogi vonatkozás tekintetében néhány megjegyzést igényel. Egyrészt a nemzeti bíróságoknak az uniós jog alkalmazásában betöltött, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából megállapítható szerepéről van szó. Másrészt arról van szó, hogy az uniós jogrend milyen jelentőséget tulajdonít az éves szabadságnak, valamint ezen éves szabadság érvényesíthetőségéről.

b)      Magánszemélyek közötti jogvita fennállása

56.      Mielőtt az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés e központi vonatkozásaira kitérek, a teljesség kedvéért szeretném megjegyezni, hogy az a körülmény, hogy az alapügy tárgyát képező jogvita két magánszemély között van folyamatban, véleményem szerint nem merül fel.

57.      Először is emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság hatáskörébe tartozik azon kérdések tárgyának a meghatározása, amelyeket elő kíván terjeszteni. Kizárólag a jogvitát elbíráló és a meghozandó döntésért felelős tagállami bíróság feladata ugyanis annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőit tekintve az ítélet meghozatalához szükség van‑e az előzetes döntéshozatalra, és hogy a Bíróságnak feltett kérdések valóban relevánsak‑e.(17)

58.      Annyiban, amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában egyértelműen magánszemélyek közötti jogvitából indul ki, és az alapügy alperesének a francia államhoz a közigazgatás részeként való esetleges tartozását mindenesetre kifejezetten nem vizsgálja, a Bíróság is kötve van ehhez az értékeléshez.

59.      A Bíróság azonban kivételesen értékelheti azokat az okokat, amelyek a nemzeti bíróságot egy bizonyos kérdés előterjesztésére késztették. Az ítélkezési gyakorlat szerint ilyen eset áll fenn, ha nyilvánvaló, hogy a kérelem valójában arra irányul, hogy a Bíróság fiktív jogvita kapcsán döntsön, illetve általános vagy hipotetikus természetű kérdésben nyilvánítson véleményt, és így a közösségi jog kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdésekre hasznos választ adjon.(18)

60.      Mindazonáltal ennek feltételei itt nem adottak. A feleknek a tárgyalás során előadott magyarázó fejtegetései szerint az alapügyben munkajogi szerződésből eredő jogvitáról van szó, amelynek keretében az alapügy alperese magánszemélyként, és semmiképpen sem közhatalmi jogkörrel felruházott hatóságként járt el az alapügy felperesével szemben. E fejtegetések végső soron a kérdést előterjesztő bíróság értékelését támasztják alá.

2.      A nemzeti bíróság szerepe magánszemélyek közötti jogvitában

a)      Az irányelvek alkalmazhatóságának uniós jogi határai

61.      A nemzeti bíróság azon szerepét illetően, amikor magánszemélyek közötti olyan jogvitában kell döntenie, amelyben a szóban forgó nemzeti szabályozás – ahogy az alapügyben – az uniós joggal ellentétesnek tűnik, a Bíróság úgy határozott, hogy a nemzeti bíróságok feladata a magánszemélyekre vonatkozó uniós rendelkezések bírói védelmének és hatékony érvényesülésének biztosítása(19). Mindazonáltal a magánszemélyek közötti jogvitákban fontos korlátozás áll fenn a tekintetben, hogy valamely irányelv önmagában nem keletkeztet magánszemélyekre vonatkozó kötelezettséget, következésképpen arra nem is lehet magánszemélyekkel szemben hivatkozni.(20)

62.      A Bíróság véleménye szerint ebből az következik, hogy valamely irányelv azon rendelkezésére, amely magánszemélyeket jogosít, vagy rájuk kötelezettséget ró, kizárólag magánszemélyek egymás közötti jogvitájában önmagában még akkor sem lehet hivatkozni, ha az máskülönben egyértelmű, pontos és feltétel nélküli. A Bíróság azzal indokolja álláspontját, hogy ellenkező esetben ez az Unió arra vonatkozó hatáskörének elismerését eredményezné, hogy magánszemélyeket terhelő kötelezettségeket határozzon meg közvetlen hatállyal, holott e hatáskörrel csupán azokon a területeken rendelkezik, amelyeken rendeleteket fogadhat el.(21) Ez az álláspont tekintettel van az irányelv sajátos jellegére, amely meghatározásánál fogva csak az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdése szerint címzett tagállamokra vonatkozóan keletkeztethet kötelezettségeket, és csak nemzeti átültető intézkedések révén róhat kötelezettséget magánszemélyekre.

63.      Ezzel az ítélkezési gyakorlattal egyet kell érteni. Ennek megfelelően a horizontális viszonyok tekintetében javasolt(22), az irányelvek pozitív és negatív közvetlen hatálya közötti különbségtételt is el kell utasítani. E vélemény szerint az át nem ültetett irányelvek kétségkívül nem keletkeztethetnek kötelezettséget a magányszemélyekre vonatkozóan a magánjog más jogalanyaival szemben; a valamely irányelvvel ellentétes nemzeti jogot azonban – az uniós jog alkalmazásának elsőbbségével kapcsolatos elv figyelembevételével – a magánszemélyek közötti jogvitákban is figyelmen kívül kell hagyni. Ezzel szemben jogosan hozzák fel azt a kifogást, hogy e megközelítés kedvezőtlen hatással lenne a jogbiztonságra.(23) Attól függően ugyanis, hogy a valamely irányelvvel ellentétes rendelkezés milyen szabályozási összefüggésben található a nemzeti jogban, a figyelmen kívül hagyása éppen a magánjogi jogalanyok kötelezettségeinek kiterjesztését eredményezheti; hogy ilyen eset áll‑e fenn, az uniós jog szempontjából inkább véletlenszerű tényezőktől függ, például attól, hogy van‑e a nemzeti jogban másik (kötelezettséget keletkeztető) olyan rendelkezés, amelyet az irányelvvel ellentétes jogszabály alkalmazásának felfüggesztése esetén figyelembe lehet venni.

64.      Következésképpen az alapügy felperese ezen ítélkezési gyakorlat szerint nem hivatkozhatna a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésére annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróságtól az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezés figyelmen kívül hagyását kérje.

65.      Az irányelvek horizontális közvetlen hatálya hiányának ellensúlyozásaként a Bíróság mindazonáltal utalt olyan alternatív megoldásokra, amelyek elégtételt nyújthatnak azoknak a magánszemélyeknek, akik úgy érzik, hogy valamely irányelv hiányzó vagy nem megfelelő átültetése sérelmet okozott nekik. E tekintetben egyrészt a nemzeti jog irányelvvel összhangban álló értelmezésének lehetőségéről, másrészt pedig az uniós jog megsértéséért viselt uniós jogi tagállami felelősség elvének alkalmazásáról van szó.

66.      A Bíróság az irányelvvel összhangban álló értelmezés módszerét a tagállamok minden hatóságára és hatáskörük keretén belül az igazságszolgáltatás szerveire is vonatkozó azzal a kötelezettséggel indokolta, hogy az irányelvben előírt eredményt elérjék, valamint hogy megtegyék a megfelelő általános és különös intézkedéseket e kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében.(24) Ez magában foglalja azt, hogy a nemzeti jog alkalmazása során e jogot a rendelkezésre álló valamennyi értelmezési módszer alkalmazásával úgy értelmezik, hogy annak érdekében, hogy elérjék az irányelv által kívánt eredményt, és ily módon megfeleljenek az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdésének, mindent meg kell tenni azért, hogy e feladatot az irányelv szövege és célja alapján lássák el(25). A Pfeiffer és társai ügyben hozott ítéletben(26) a Bíróság kifejtette, hogy hogyan kell eljárnia a nemzeti bíróságnak magánszemélyek közötti jogvitában. Ha a nemzeti jog az általa elfogadott értelmezési módszerekkel bizonyos esetekben lehetővé teszi a belső jogrend valamely rendelkezésének oly módon való értelmezését, hogy ezzel elkerülje a nemzeti jog valamely másik rendelkezésével való összeütközését, illetve ez utóbbi rendelkezés hatályát csökkentve azt csak olyan mértékben alkalmazza, hogy az első normával összeférhető legyen, a bíróság az irányelv céljának eléréséhez is köteles ugyanazt a módszert alkalmazni.

67.      Amint azt a Bíróság többször megállapította, az általános jogelvek és különösen a jogbiztonság mindazonáltal korlátozzák a nemzeti jognak az irányelvvel összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettséget, mégpedig olyan értelemben, hogy e kötelezettség nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául.(27)

68.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem állapítható meg kifejezetten, hogy lehetséges‑e egyáltalán a nemzeti jog irányelvvel összhangban álló értelmezése. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatal iránti kérelem átfogó értékeléséből arra lehet következtetni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára az irányelvvel összhangban álló értelmezést eredményező egyetlen megoldásként az a lehetőség marad, hogy a vitatott rendelkezést figyelmen kívül hagyja. Tekintettel arra a tényre, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a Bíróságnak az ezen értelmezési módszer korlátaival kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára hivatkozott, abból lehet kiindulni, hogy az alapügyben az irányelvvel összhangban álló értelmezés a nemzeti jog contra legem értelmezése nélkül nem lehetséges.

b)      Lehetséges alternatív megközelítések

69.      Azt a kérdést kell tehát megvizsgálni, hogy bizonyos körülmények között mégis megengedett‑e a nemzeti bíróság számára az olyan eljárás, amelynek során a vitatott rendelkezés magánszemélyek közötti viszonyban figyelmen kívül hagyható. Véleményem szerint három különböző megközelítés jön tekintetbe, amelyeket részletesen kifejtek, és az alkalmazhatóságuk szempontjából megvizsgálok.

70.      Először is azt kell megvizsgálni, hogy tekintetbe jön‑e a Charta 31. cikkének (2) bekezdéséből eredő alapvető jog közvetlen alkalmazhatósága.(28) Ezután annak a kérdésnek az elemzése szükséges, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog az uniós jog általános jogelvének minősül‑e, és magánszemélyek közötti viszonyban közvetlenül alkalmazható‑e.(29) Végül a Bíróságnak a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítésének kritikus vizsgálata szükséges e megközelítés jelen ügyre való alkalmazhatóságának értékelése tekintetében.(30)

i)      A Charta 31. cikkének (2) bekezdéséből eredő alapvető jog közvetlen alkalmazhatósága

71.      Az első megközelítés – ahogy már utaltam rá – a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében rögzített, a fizetett éves szabadsághoz való alapvető jog közvetlen alkalmazása lehetne.

–       A Charta alkalmazhatósága

72.      Jóllehet a Charta eredetileg elsődlegesen deklaratív jelleggel bírt annyiban, amennyiben annak kifejeződéseként kellett értelmezni, hogy az Unió az alapvető jogok figyelembevételére kötelezte magát, e rendelkezés a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1‑jei hatálybalépésével az EUSZ 6. cikk (1) bekezdése értelmében véglegesen elsődleges jogi rangot nyert az uniós jogrendben.(31) Ennek következményeként azokat a jogi aktusokat, amelyeket az unió szervei ezen a területen fogadnak el, a Charta 51. cikkének (1) bekezdése szerinti alapvető jogok kötelező jellege miatt immár e rendelkezéshez kell igazítani. Az a tagállamokat is ugyanúgy köti annyiban, amennyiben az uniós jogot hajtják végre.(32)

73.      Arra a körülményre tekintettel, hogy az alapjogvita hátterét képező tények 2005‑től 2007‑ig, és ezzel olyan időpontban zajlottak, amikor a Charta még nem lépett hatályba, a jelen ügy alapjául szolgáló tényállásra való ratione temporis alkalmazhatóságát szigorúan véve el kellene utasítani. Ebben az esetben azonban figyelmen kívül maradna, hogy az uniós bíróságok már jóval az uniós jogrendbe való inkorporálása előtt meghatározó jelentőséget tulajdonítottak a Chartának az uniós jog értelmezése során.(33) A Charta értelmezési segítségként való figyelembevétele nem kifogásolható, főképp mivel azokat a jogokat erősíti meg, amelyeket számos jogforrás rögzített, és amelyek a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek, miáltal az végső soron az európai értékrend kifejeződésének tekinthető.

74.      Az időközben bekövetkezett hatálybalépését követően a Chartának az értelmezés során érvényesülő kötelező jellege már bizonyára nem vitatott, amit különösen megerősít az a körülmény, hogy azt a Bíróság a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 22. pontjában a megállapítható időbeli alkalmazhatatlansága ellenére figyelembe vette a jogi megfontolásaiban(34). Ezért az tűnik következetesnek, hogy a jelen ügyben is alkalmazzák a Charta releváns rendelkezéseit az uniós jog összes többi normája – közöttük az általános jogelvek és a másodlagos jog – értelmezésének kiindulópontjaként. Különösen kerülni kell e normák minden olyan értelmezését, amely esetleg ellentétes a Charta értékelésével.

–       Alapjogi jelleg

75.      A munkavállalóknak a Charta 31. cikke (2) bekezdésében rögzített, fizetett éves szabadsághoz való joga szociális alapjogkénti minősítése véleményem szerint nem jelent különösebb nehézséget. Ahogy a Schultz‑Hoff és társai ügyben ismertetett indítványomban kifejtettem(35), az a tény, hogy ez a jog bekerült a Chartába, a jog alapjogi jellegének megerősítését jelenti. E tekintetben Tizzano főtanácsnok álláspontjához csatlakoztam, aki ezt már a BECTU‑ügyben ismertetett indítványában kifejezésre juttatta(36). Amennyire át tudom tekinteni, a jogirodalom jelentős része szintén ezt az álláspontot képviseli(37), amelynek kapcsán erre vonatkozóan hasonló érveket hoznak fel. Ezek lényegében ezen alapjogi norma szövegére és jogi konstrukciójára támaszkodnak.

76.      Valójában már e rendelkezés szövege arra enged következtetni, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jogot „alapvető jogként” hozták létre, miáltal azonnal kizárható a Charta 51. cikkének (1) bekezdésében említett olyan „elvekhez” való tartozása, amelyek nem alapoznak meg közvetlen szubjektív jogokat, hanem sokkal inkább a címzettek által hatáskörük keretén belül elvégzett konkretizálást igényelnek. A Charta 31. cikkének (2) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy „minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz”. Ebben a biztosíték emberi jogi jellege egyértelműen kifejezésre jut, főképp mivel e cikkben a munkavégzés során biztosítandó emberi méltóság áll előtérben.(38) Ezzel e cikk egyértelműen különbözik a Charta IV. címének („Szolidaritás”) más rendelkezéseitől, amelyeket inkább objektív jogi garanciaként úgy fogalmaztak meg, hogy az abban biztosított jogokat „elismerik” vagy „tiszteletben tartják”. E különböző megfogalmazások alapján megállapítható a védelem intenzitásának a védett jogi tárgyak szerinti fokozatossága .(39)

77.      E fokozatos védelmi rendszernek megfelelően azok a rendelkezések, amelyek csupán „alapelveket” tartalmaznak, és e tekintetben a Charta 52. cikke (5) bekezdésének első mondata szerint elsősorban a jogalkotót kötik az átültetés során, gyakran azt is rögzítik, hogy a védelmet csak „az uniós jog, illetve a tagállami jogszabályok és gyakorlat szerint” biztosítják(40). Az alapelvek lényeges jellemzője ugyanis, hogy alkalmazásuk gyakran végrehajtási intézkedések elfogadását feltételezi, ami egyébként csak a Szerződésben előírt hatáskörmegosztás szerint és a szubszidiaritás elvének figyelembevételével történhet.(41) Az a tény, hogy az alapelvek érvényesülése az Uniónak és tagállamainak jogszabályi és szervezési, valamint gyakorlati intézkedéseit igényli, a Charta 51. cikke (1) bekezdésének második mondatában foglalt, ezekre is vonatkozó „előmozdítják azok alkalmazását” fordulatban jut kifejezésre.

78.      Ez azonban a Charta 31. cikkének (2) bekezdése esetében, amelynek célja e tekintetben egyéni érvényesítés, nem áll fenn. Az a körülmény, hogy a Charta 31. cikkének (1) bekezdését, amely az „egészséget, biztonságot és méltóságot tiszteletben tartó munkafeltételekhez” való jogra utal, viszonylag absztrakt módon fogalmazták meg, és az a (2) bekezdés általi konkretizálást igényel, nem vehető figyelembe az e rendelkezés egészének a Charta 51. cikke (1) bekezdése szerinti „elvként” való minősítése melletti érvként, főképp mivel az alapjogi normákat főszabály szerint igen absztrakt módon fogalmazhatják meg különösen annak érdekében, hogy a politikai és társadalmi változásokat figyelembe vehessék.(42) Ez még inkább érvényes a szociális jogokra, amelyek gyakran konkretizálásra szorulnak, nem utolsósorban az azokkal járó költségek miatt, amelyek e jogok megvalósítását végső soron az állam tényleges gazdasági lehetőségeitől tehetik függővé.(43)

79.      A rendszertani értelmezés sem vezet más eredményre. A Charta 28. és 29. cikke szintén arról rendelkezik, hogy az adott alapvető jogok jogosultjainak „joguk” van, miáltal mindkét rendelkezés szubjektív jogokat biztosít(44). A rendelkezéseknek a Charta 31. cikkéhez való közelsége, tartalmi kapcsolódása és szerkezeti azonossága alapján a Charta 31. cikkének esetében is szubjektív jogból kell kiindulni.

–       A harmadik személyekkel szembeni hatály hiánya

Az alapjogi védelem rendszere a Charta szerint

80.      A Charta 31. cikkének megfogalmazása első ránézésre annak feltételezésére késztethetne, hogy a norma harmadik személyekkel szemben is hatályos(45), és a normát alkalmazni kell a munkavállaló és a munkáltató közötti viszonyra. Ezzel elméletileg magánszemélyeket is arra köteleznének, hogy tisztességes és igazságos munkafeltételeket biztosítsanak. A Charta 51. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint azonban a Charta rendelkezéseinek címzettjei csak „az Unió intézményei és szervei, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre”. Az 52. cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik továbbá, hogy „a Charta által elismert, a közösségi szerződésekben vagy az Európai Unióról szóló szerződésben megalapozott jogok csak az ott meghatározott feltételek és korlátozások mellett gyakorolhatók”. Véleményem szerint e rendelkezések az alapvető jogok címzettjei körének olyan célzatos korlátozására utalnak, amely másfelől tájékoztatást ad az alapjogi védelemnek az uniós jogalkotó által célul kitűzött jellegéről.

81.      Eszerint a 31. cikk által nyújtott garanciák sérelme valószínűleg csak akkor áll fenn, ha az Unió vagy a tagállamok nem biztosítanak az alkalmazottaiknak tisztességes és igazságos munkafeltételeket, vagy ha nem fogadnak el rendelkezéseket a Charta 31. cikkében megjelölt jogok biztosítása érdekében, jóllehet erre vonatkozó hatáskörrel rendelkeznek.(46) Ez a rendelkezés tehát olyan szubjektív jogot biztosít a magánszemélyeknek, amelynek lényege elsősorban az Uniónak és tagállamainak a védelem biztosítására vonatkozó kötelezettsége.

82.      A tagállami intézkedés által okozott alapjogi sérelem a Charta 51. cikke (1) bekezdése első mondatának egyértelmű szövegére tekintettel csak az uniós jog végrehajtása keretében jönne tekintetbe, például az irányelvek nemzeti jogba való átültetése során.(47) E rendelkezés végső soron megerősíti a tagállamoknak az uniós jog végrehajtása során fennálló, az alapvető jogokhoz való kötöttségét, amelyet a Bíróság ítélkezési gyakorlatában elismert.(48) Mindazonáltal e tekintetben figyelembe kell venni, hogy az alapvető jogok kötelezettjei számára jelentős mozgástér áll rendelkezésre a végrehajtás során, mivel a Charta 31. cikke mint védelmi alapjog éppen a konkretizáló rendelkezések elfogadását feltételezi(49).

83.      Tekintettel arra a tényre, hogy először is a Charta 51. cikke (1) bekezdésének első mondata egyértelműen meghatározza az alapvető jogok kötelezettjeinek körét, másodszor pedig a Charta 31. cikkéből eredő alapvető jog funkciója a szabályozás célja szerint az Unió és a tagállamok védelmi kötelezettségének létrehozásában merül ki, abból kell kiindulni, hogy magánszemélyekre vonatkozóan ez az alapvető jog közvetlenül nem keletkeztet kötelezettséget(50). Az alapvető jogok harmadik személyekkel szembeni közvetlen hatálya ellen további érvként általánosságban felhozható továbbá, hogy a magánszemélyek a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében előírt törvényi fenntartásnak („Az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által […] korlátozható.”) nem is tudnának eleget tenni. Az alapvető jogok korlátozásával szembeni e jogállami követelmény címzettjei jellegénél fogva csak az Unió és tagállamai mint közhatalmat gyakorló szervek lehetnek. A magánszemélyeket ezért adott esetben közvetve, a védelmi kötelezettség végrehajtására vonatkozó rendelkezések révén terhelheti kötelezettség.(51) Ezenkívül az alapvető jogokkal összhangban álló értelmezés a magánjogi rendelkezések esetében is tekintetbe jön. Ez a jelen eljárás szempontjából azonban már nem releváns. Sokkal inkább annak a megállapításnak van relevanciája, hogy a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében rögzített, a fizetett éves szabadsághoz való alapvető jog magánszemélyek között közvetlenül nem alkalmazandó.

Az alapjogi védelem rendszere az EJEE szerint

84.      Azt, hogy a magánszemélyek alapvető jogokhoz való közvetlen kötöttsége nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az úgynevezett horizontális viszonyokban megfelelő alapjogi védelmet biztosítsanak, hanem sokkal inkább elégséges, ha a magánszemély a jogalkotó védelmi kötelezettségére hivatkozhat az alapvető jogok magánszemélyek általi megsértésének megakadályozása érdekében, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben (a továbbiakban: EJEE) szabályozott alapjogvédelmi rendszer bizonyítja.

85.      Jóllehet az EJEE nem rendelkezik a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében előírtakhoz hasonló éves szabadsághoz való jogról, figyelembe kell venni azt, hogy a Charta 52. cikkének (3) bekezdése és 53. cikke szerint az alapjogi védelemnek az EJEE‑ben foglalt szintje irányadó az uniós jogrend tekintetében. E rendelkezéseket ugyanis értelmüknek és célkitűzésüknek megfelelően úgy kell értelmezni, hogy a Chartában biztosított alapjogi védelem szintje nem lehet alacsonyabb az EJEE‑ben rögzített minimumkövetelményeknél.(52) Ebből az okból, de az Uniónak az EJEE‑hez való jövőbeli csatlakozására is figyelemmel, az EUSZ 6. cikke (2) bekezdésének első mondatában előírtak szerint elengedhetetlennek tűnik azoknak a megoldási megközelítéseknek a figyelembevétele, amelyeket az alapjogi védelem ezen összeurópai rendszere nyújt.

86.      Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy az EJEE által nyújtott egyik alapjogi garanciában sem találhatók a harmadik személyekkel szembeni hatályra vonatkozó támpontok, még ha esetleg vannak is olyan rendelkezések, amelyek látszólag erre utalnak.(53) A harmadik személyekkel szembeni hatály eljárásjogi okból is aligha áthidalható nehézségek előtt állna, mivel az EJEE által nyújtott garanciák magánszemélyek általi megsértése miatti panaszok az EJEE 35. cikke szerint ratione personae eleve elfogadhatatlanok.(54) Ehelyett a magánszemélyek közötti viszonyban az alapjogi védelmet azáltal biztosítják, hogy az államra vonatkozó védelmi kötelezettséget írnak elő, amelyet az államnak pozitív intézkedések (úgynevezett „obligations positives”) meghozatalával kell teljesítenie. E koncepció szerint az állam köteles a magánszemélyek (jogsértők) által kifejtett, az alapvető jogok érintett jogosultjainak (sértettek) jogi helyzetét érintő támadásokat elhárítani(55), melynek kapcsán bizonyos mozgástérrel rendelkezik az eszközök megválasztása során. Csak különleges helyzetekben követel meg az EJEE büntetés terhe melletti törvényi tilalmakat valamely alapvető jog védelme érdekében, például a 2. cikk szerinti életvédelem területén a magánszemélyek általi támadásokkal szemben. Az állam a védelmi kötelezettségét törvények és azok végrehajtása révén teljesíti például azáltal, hogy a magánjog területén gondoskodik az EJEE‑nek megfelelő érdekegyensúlyról, az alapvető jogok jogosultjait megfelelő büntetőjogi védelemben részesíti a magánszemélyek általi jogsértésekkel szemben, vagy a közigazgatási jogban megfelelően szabályozza a szomszédos jogi érdekeket.(56) E védelmi kötelezettség megsértését az Emberi Jogok Európai Bírósága az adott állam felelősségének megállapítása révén kötelező jelleggel megállapítja.(57) A magánszemélyek passzív legitimációjának hiányában azonban a felelősség ilyen megállapításához nem kapcsolódik annak a jogsértőnek a felelőssége, akire végső soron az alapjogi sérelem visszavezethető.

87.      Már e rövid áttekintés jelzi, hogy a védelmi kötelezettség dogmatikája alapján, amelyen az alapvető jogok védelmének az EJEE szerinti rendszere alapul, a magánszemélyek alapvető jogokhoz való kötöttsége feleslegesnek tűnik, mivel az megfelelő megoldásokat nyújt azokra a jogkérdésekre, amelyek a harmadik személyekre gyakorolt hatály keretében általában vita tárgyát képezik.(58) Következésképpen nem állítható, hogy az uniós alapjogi védelem szintje az EJEE szintjénél alacsonyabb, amennyiben a Chartában foglalt alapvető jogok horizontális viszonyokban fennálló közvetlen hatályát elutasítják.

–       Következtetés

88.      Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróság nem támaszkodhat a Charta 31. cikkének (2) bekezdésére annak érdekében, hogy az uniós joggal ellentétes, az irányelvvel összhangban nem értelmezhető nemzeti jogot magánszemélyek közötti jogvitában figyelmen kívül hagyják.

ii)    Egy esetleges általános jogelv közvetlen alkalmazhatósága

89.      További elképzelhető megközelítés lenne, hogy az uniós jog egy esetleges általános jogelvét, amely adott esetben a munkavállalónak a fizetett éves szabadsághoz való jogát előírná, magánszemélyek közötti viszonyban alkalmazzák.

90.      Mindazonáltal e megközelítés két alapvető kérdés tisztázását feltételezi. Egyrészt azt a kérdést kellene megvizsgálni, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog rendelkezik‑e egyáltalán az általános jogelv rangjával az uniós jogrenden belül. Másrészt azt kellene tisztázni, hogy ez az általános jogelv adott esetben magánszemélyek közötti viszonyban is alkalmazható lenne‑e.

–       Az éves szabadsághoz való jog helye az uniós jogrenden belül

Az általános jogelv fogalma

91.      Az első kérdés vizsgálatának bevezetéseként rövid áttekintésben ismertetni kell az általános jogelvek uniós jogi fogalmát és funkcióját.

92.      Az uniós jog általános jogelvei különleges helyet foglalnak el a Bíróság ítélkezési gyakorlatában. Az általános jogelvek fogalma mindazonáltal még ma is vitatott.(59) A terminológia sem a jogirodalomban, sem az ítélkezési gyakorlatban nem egységes. Részben csak a szóhasználat tekintetében állnak fenn eltérések, így amikor a Bíróság és a főtanácsnokok egy „általánosan elfogadott jogi szabályra”(60), „általánosan elismert jogelvre”(61), „alapvető jogelvre”(62), „jogi alapelvre”(63), egyszerű „alapelvre”(64), „jogi szabályra”(65) vagy az „egyenlőség általános elvére” hivatkoznak, „amely a közösségi jog alapelvei közé tartozik”(66).

93.      Mindenesetre egyetértés van a tekintetben, hogy az ítélkezési gyakorlatban az általános jogelveknek nagy jelentőségük van a joghézagok kitöltése és az értelmezés elősegítése révén.(67) Ez nem utolsósorban abból ered, hogy az uniós jogrend esetében fejlődésben lévő jogrendről van szó, amelynek az integrációs fejlődésre való nyitottsága miatt szükségszerűen joghézagokkal rendelkezőnek és értelmezésre szorulónak kell lennie. E felismerés alapján a Bíróság is lemondott az általános jogelvek pontos osztályozásáról annak érdekében, hogy fenntartsa a rugalmasságot, amelyre szüksége van ahhoz, hogy a terminológiai eltérésektől függetlenül felmerülő érdemi kérdéseket el tudja dönteni.(68) Ezenkívül az általános jogelvek jelentőséggel bírnak az uniós jogi aktusok(69) jogszerűségének és érvényességének értékelését szolgáló mérceként betöltött funkciójuk keretében, valamint a bírósági gyakorlat jogfejlesztő szerepének alapjaként(70).

94.      A jogirodalomban képviselt egyik fogalommeghatározás szerint az íratlan elsődleges uniós jog azon alapvető rendelkezései tartoznak az általános jogelvek közé, amelyek magának az Európai Unió jogrendjének vagy közösen a tagállamok jogrendjeinek szerves részét képezik.(71) Alapvetően különbséget lehet tenni az uniós jog szűkebb értelemben vett általános jogelvei, nevezetesen a kizárólag a Szerződések szelleméből és rendszeréből levezetett és az uniós jog speciális problémáira vonatkozó általános jogelvek, valamint azon általános jogelvek között, amelyek közösek a tagállamok jogrendjében és alkotmányos berendezkedésében.(72) Amíg az általános jogelvek első csoportját közvetlenül az elsődleges uniós jogból lehet levezetni, addig a második csoport esetében a Bíróság lényegében a vizsgálata érdekében egy kritikus‑értékelő jogösszehasonlítást végez(73), amely esetében azonban semmi esetre sem a legkisebb közös többszörös elve érvényesül. Szintúgy kevéssé szükségesnek tekinthető ennek során az, hogy az így kifejlesztett jogelvek konkrét megfogalmazásukban az uniós szinten mindig minden összehasonlított jogrendszerben egyszerre forduljanak elő(74).

95.      Az általános jogelvek jellemzője az, hogy az Unió és tagállamainak alapelveit testesítik meg, ami megmagyarázza az uniós jogrend jogszabályi hierarchiájában az elsődleges jog szintjén elfoglalt helyüket.(75) Különös jelentőséggel az uniós ítélkezési gyakorlat által ezen önmagán túlmutató elnevezés alatt kifejlesztett és biztosított, szűkebb értelemben vett alapjogvédelem, valamint az alapvető jogokkal egyenértékű, a jogállamiság általános alapelveiként az uniós alkotmányjog szintjére emelt(76) eljárási jogok kidolgozása bír. Az általános jogelvek közé tartoznak ezért azok az alapelvek is, amelyek szoros kapcsolatban vannak az Európai Unió alkotmányos rendjének az EUSZ 2. cikk szerinti alapelveivel, mint a szabadság, demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartása, valamint a jogállamiság, és amelyek ez utóbbiakból levezethetőek. Ezeknek valamely tagállam általi megsértése kiválthatja az EUSZ 7. cikk szerinti különleges szankciómechanizmust.

96.      Az uniós jog általános jogelveként például fontos jogállami alapelvek kerültek elismerésre, mint az arányosság(77) a jogi egyértelműség(78) eszméje vagy az egyén hatékony bírói jogvédelemhez való joga(79). Ebbe az összefüggésbe tartoznak a gondos ügyintézés különböző általános alapelvei is, mint a bizalomvédelem elve(80), a ne bis in idem elve(81), a meghallgatáshoz való jog(82), akár a korlátozó intézkedés esetén fennálló észrevételezési jog(83) formájában, a jogi aktusok indokolására vonatkozó kötelezettség(84) vagy a hivatalból történő vizsgálat elve(85). A „vis maiorra”(86) történő hivatkozás is ide tartozik. De lehet találni olyan alapelveket is, amelyek nem idegenek a szerződések jogától, mint például a pacta sunt servanda(87) általános jogelve vagy a clausula rebus sic stantibus alapelve(88).

97.      A szociális állam irányába mutat például a szolidaritás elvének(89) elismerése vagy a hatóságoknak az alkalmazottaikkal szembeni gondoskodási kötelezettsége(90). Az Európai Unión belüli föderális kötöttségek elismeréséhez tartozik a tagállamok közötti együttműködés elvének és az Unióval történő együttműködési kötelezettségüknek a gyakori hangsúlyozása. Az EK 10. cikk alapján a Bíróság így kifejlesztette a kölcsönös közösségi hűség elvét.(91) Elkötelezte továbbá magát a Bíróság a demokrácia elve mellett, amennyiben utalt a Parlamentnek az uniós jogalkotási eljárásban a Szerződésben előírt eljárás szerinti hatékony részvételének szükségességére.(92)

98.      A Bíróság által a már említett értékelő jogösszehasonlítással és a nemzetközi és európai emberi jogi egyezmények figyelembevételével elismert uniós alapvető jogokhoz tartoznak olyan alapvető jogok és emberi jogok, amelyek a liberális és demokratikus társadalmakra jellemzőek, mint például a szólásszabadság(93) és az egyesülési szabadság(94). Úgyszintén ide tartoznak azok az alapelvek, amelyek közvetlenül a Szerződésekből erednek, mint az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma(95) és a nemek alapján való hátrányos megkülönböztetés tilalma(96).

A fizetett éves szabadsághoz való jog az Európai Unióban

99.      Kérdéses, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog eleget tesz‑e az ítélkezési gyakorlatban az általános jogelvekkel szemben támasztott követelményeknek. Ehhez az ilyen jognak az uniós munkajog területén a fenti példákhoz hasonlóan olyan alapvető jelentőségűnek kell lennie, hogy kifejeződésre jut az elsődleges jog, illetve a másodlagos uniós jog számos normájában.

100. További megismerési forrásként figyelembe kell venni az emberi jogok, valamint a munkavállalók jogainak védelmét szolgáló számos nemzetközi egyezményt, amelyhez az Unió tagállamai csatlakoztak.

101. Végül meg kell vizsgálni maguknak a tagállamoknak a jogát. A Bíróság által gyakran alkalmazott jogösszehasonlító megközelítés alkalmazása ugyanis tájékoztatást adhatna arról, hogy e jognak az alkotmányos hagyományok(97) vagy legalábbis a nemzeti munkajog alapvető rendelkezései szerint kiemelkedő helyzete van‑e a nemzeti jogrendekben.

–        Uniós jogi rendelkezések

102. A releváns uniós jogi rendelkezéseket illetően a továbbiakban a fizetett éves szabadsághoz való jog alapvető jogkénti minősítésére vonatkozó fenti fejtegetésekből lehet kiindulni. Ahogy már említettem, e jognak a Charta 31. cikke (1) bekezdésében való kodifikálása az uniós jogrenden belüli kiemelkedő helyzetének megerősítését jelenti. Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a Charta, ahogy az ötödik preambulumbekezdéséből megállapítható, „megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményből, az Unió és az Európa Tanács által elfogadott szociális chartákból, valamint az Európai Unió Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek”. Más szavakkal, a Charta nem kevesebbet fogalmaz meg, mint az Európai Unió jelenlegi alapjogi vívmányait.

103. Jóllehet megállapítható, hogy a 93/104 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése – a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének előzménye – mintaként szolgált a Charta 31. cikke (1) bekezdésének megfogalmazásához, nem szabad azt hinni, hogy a minimális fizetett éves szabadsághoz való jogot csak a munkaidőről szóló irányelvvel rögzítették. E jogot – a biztosított szabadság időtartamától függetlenül – sokkal inkább régóta a nemzetközi jog által elismert szociális alapjogok közé sorolják.

–        Nemzetközi jogi rendelkezések

104. Nemzetközi szinten ezt az alapjogot például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának(98) 24. cikke említi, amely mindenki számára elismeri a „jogot a pihenésre és szabadidőre, beleértve a munkaidő ésszerű korlátozását és a rendszeres fizetett szabadságot”. Ugyancsak elismerést nyer az Európa Tanács Szociális Chartája(99) 2. cikkének (3) bekezdésében, valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya(100) 7. cikkének d) pontjában, amely szerint mindenkinek joga van az igazságos és kedvező munkafeltételekhez. A munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta 8. cikke is megfogalmazza minden munkavállalónak a fizetett éves szabadsághoz való jogát.(101) Ez utóbbi azért releváns, mivel e charta a Bíróság ítélkezési gyakorlatában a jog megismerési forrásaként különös jelentőséggel bír. Ez ugyanis a tagállamok közös nézeteit és hagyományait tükrözi, és alapelvek olyan nyilatkozatának tekintik, amelyet az Unió és a tagállamai figyelembe akarnak venni.(102) A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) mint az ENSZ szakosított szervezete keretében a fizetett éves szabadság minimális mértékére vonatkozó jog eddig két többoldalú egyezmény tárgyát képezte, amelyek esetében az 1973. június 30‑án hatályba lépett 132. Egyezmény(103) módosította az addig hatályban lévő 52. Egyezményt(104). Az Egyezmények a részes államokra kötelezettségeket telepítenek e szociális alapjog nemzeti jogrendjükben történő érvényesítését illetően.

105. Ezek a sokrétű nemzetközi okmányok azonban nemcsak szabályozásuk tartalmában, hanem normatív hatályukban is eltérnek, mivel bizonyos esetekben nemzetközi jogi szerződésekről, míg ezzel szemben másokban csupán jogi kötőerővel nem rendelkező ünnepélyes nyilatkozatokról van szó(105). Személyi hatályukat is különbözőképpen szabályozták, így a jogosultak köre semmi esetre sem azonos. A szerződő államokat mint ezen okmányok címzettjeit továbbá rendszerint széles mérlegelési jogkörrel ruházzák fel az átültetés kapcsán, így a kedvezményezett egyének közvetlenül nem hivatkozhatnak e jogra.(106) Azonban meg kell jegyezni, hogy a fizetett szabadságra vonatkozó jogosultság az összes nemzetközi aktusban egyértelműen a munkavállalók alapjogai közé tartozik.

–        A tagállamok jogrendjei

106. A szociális jogokat az alkotmányjog szintjén nagyon különbözően alakították ki. Így több – mindazonáltal nem mindegyik – alkotmány szövegében található biztosíték a munkavállaló pihenéshez való jogát is átfogó munkafeltételekre vonatkozóan.

107. A luxemburgi alkotmány 11. cikkének (5) bekezdése és a spanyol alkotmány 40. cikkének (2) bekezdése például az állam kötelességévé teszi, hogy egészséges munkafeltételeket teremtsen, és biztosítsa a munkavállalók pihenését, illetve gondoskodjon róla.(107) Sokkal részletesebb, a Charta 31. cikke megfogalmazásának inkább megfelelő szabályozás található az olasz alkotmány 36. cikkében, amely egyebek mellett heti pihenőnapra és fizetett éves szabadságra vonatkozó jogot ír elő. A portugál alkotmány a Chartában szereplő rendelkezések egyik mintájának tűnik, mivel 59. cikke (1) bekezdésének d) pontja rögzíti a pihenéshez és szabadidőhöz, a napi munkaidő felső határának meghatározásához, a heti pihenőidőhöz, illetve a rendszeres fizetett szabadsághoz való jogot.(108) Mindazonáltal megállapítható, hogy az ezekben az alkotmányokban részletesen és szubjektíven megfogalmazott szociális alapjogokat általában csupán állami feladatként, és nem közvetlenül érvényesíthető jogokként értelmezik.(109)

108. Az Európai Unió legtöbb régi tagállamában a minimális fizetett éves szabadsághoz fűződő jog egyszerű törvényi szabályozáson alapszik, amely a vonatkozó másodlagos jogbeli irányelvi előírásokat tükrözi, amennyiben azok uniós jogi alkalmazási területekre vonatkoznak. Ez érvényes például a német jogra, amely ugyan a „szociális állam elvét”, amelyből több szociális minimumjog levezethető, az alkotmány 20. cikkének (1) bekezdésében államcélként ismeri el, egyébként azonban az éves szabadság szabályozását átengedi a jogalkotónak.(110) Ettől eltekintve a német tartományok alkotmányai számos szociális garanciát és alapelvet tartalmaznak, amelyek többek között a tartományi jogalkotónak az elegendő fizetett szabadság rögzítésére vonatkozó kötelezettségét írják elő.(111)

109. Ezzel szemben az újonnan csatlakozott tagállamok – Ciprus kivételével – e jogra vonatkozóan részletes kodifikációról tesznek tanúbizonyságot. Ez mondható el a szlovák alkotmány 36. cikkének f) pontjáról, a lengyel alkotmány 66. cikkének (2) bekezdéséről, a magyar alkotmány 70/B. §‑ának (4) bekezdéséről, a lett alkotmány 107. cikkéről, a román alkotmány 41. cikkének (2) bekezdéséről, a bolgár alkotmány 48. cikkének (5) bekezdéséről, a máltai alkotmány 13. cikkének (2) bekezdéséről, valamint a litván alkotmány 49. cikkének (1) bekezdéséről, amelyek kifejezetten biztosítják a fizetett éves szabadság legrövidebb időtartamát. Általánosan munkafeltételekről Szlovénia (66. cikk), a Cseh Köztársaság (28. cikk), valamint Észtország (29. cikk negyedik bekezdése) alkotmányában esik szó.(112)

–        Következtetések

110. A fizetett éves szabadsághoz való jog jelentősége régóta elismert a Bíróság ítélkezési gyakorlatában. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e jog „különös jelentőséggel bíró szociális jogi alapelv”, amelytől nem lehet eltérni, és amelyet a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok csak magában a 2003/88 irányelvben kifejezetten meghatározott korlátok között ültethetnek át. Mindazonáltal a Bíróság eddig nem állapította meg kétségtelenül, hogy e tekintetben az uniós jog általános alapelvéről van‑e szó. Az a körülmény, hogy az ítélkezési gyakorlatban nem alkalmaznak egységes terminológiát az ilyen általános jogelvek megjelölése során(113), tovább nehezíti az egyértelmű minősítést.

111. Mindazonáltal a fenti összehasonlító jogi vizsgálat jelzi, hogy az az eszme, miszerint a munkavállalókat megilleti a rendszeres pihenéshez való jog, áthatja az Unió és tagállamai jogrendjeit. Már az a tény, hogy ez az eszme mind uniós szinten(114), mind pedig több tagállamban alkotmányos ranggal bír(115), e jog olyan kiemelkedő helyzete mellett szól, amely arra utal, hogy e jogot az uniós jog általános jogelvének kell minősíteni.

112. E tekintetben közömbös, hogy nem minden tagállam biztosít e jog számára alkotmányos rangot a jogrendjében(116), mivel azt legalábbis a nemzeti jog lényeges alkotóelemének tekintik, mégpedig függetlenül attól, hogy magánjogi vagy közjogi munkaviszonyokról van‑e szó, amit egyébként a Bíróság ítélkezési gyakorlata is elismer(117). Azáltal, hogy nem korlátozódik egy bizonyos jogterületre, hanem sokkal inkább ágazatokon átnyúlva, vagyis számos szakmában mind a munkajog, mind a közalkalmazotti jog területén valamennyi tagállamban érvényes, az éves szabadsághoz való jog olyan általános érvényesülésre tart igényt, amellyel az általános jogelvek jellemzően rendelkeznek, és azokat a különös jogszabályoktól megkülönböztetik.(118) Az uniós jogalkotás területén nincs ez másképp, mivel – ahogy legutóbb a C‑155/10. sz., Williams és társai ügyben ismertetett indítványomban jeleztem(119) – a munkaidő‑szervezésre vonatkozó azok az irányelvek is, amelyek egyes szakmák sajátosságai miatt olyan ágazatspecifikus szabályokat tartalmaznak(120), amelyek e tekintetben lex specialisnak tekinthetők a 2003/88 irányelvben foglalt rendelkezésekhez képest, saját rendelkezéseket tartalmaznak a szabadsághoz való joggal kapcsolatban.

113. Ezenkívül a fizetett éves szabadsághoz való jog tartalmilag rendelkezik a minimális mértékű normatív pontossággal, amit általában az általános jogelvkénti elismerés feltételének tekintenek.(121) Ezt megerősíti egyrészt az ítélkezési gyakorlatban elismert néhány jogelvvel, mint például a már említett „demokráciaelvvel” vagy a „szolidaritással” való összevetés, amelyeket absztraktság jellemez. Ezt jelzi másrészt a jog céljának egyértelműsége. A jogalkotó általi szükséges létrehozástól eltekintve az éves szabadsághoz való jog célja lényegében a munkavállaló ideiglenes mentesítése a szerződéses munkavégzési kötelezettség alól. Azáltal, hogy e jog mindenesetre a tartalmi pontosság minimális követelményének eleget tesz, teljesíti még az általános jogelvkénti minősítés feltételeit is.

114. A fenti megfontolások alapján meg kell állapítani, hogy több érv szól amellett, hogy az éves szabadsághoz való jog számára az általános jogelv rangját biztosítsák az uniós jogrenden belül.

–       Az általános jogelv magánszemélyek közötti alkalmazhatósága

115. Tisztázni kell továbbá azt, hogy ez az általános jogelv adott esetben magánszemélyek közötti viszonyban is alkalmazható lenne‑e.

A közvetlen alkalmazás elvi lehetősége

116. A Bíróság ítélkezési gyakorlatában elismert, hogy a magánszemélyek az állammal fennálló viszonyban hivatkozhatnak az általános jogelvekre.(122) Ezzel szemben azzal az elvi kérdéssel kapcsolatban, hogy az alapvető jogok általános jogelvekként alkalmazhatók‑e egyáltalán közvetlenül magánszemélyek közötti viszonyban, a Bíróság eddig nem foglalt kifejezetten állást.

117. Ez a kérdés éppen az egyéni alapjogi védelem jelentőségére tekintettel érdemel különös figyelmet. Egyrészt ugyanis az általános jogelvek eredetére és céljára való hivatkozással azzal lehet érvelni, hogy ezek elsősorban arra szolgálnak, hogy a magánszemélyeket a közhatalom jogsértéseivel szemben védjék, ami azzal a következménnyel járna, hogy a magánszemélyek közötti közvetlen alkalmazást el kellene utasítani. Másrészt azt az álláspontot lehet képviselni, hogy a hagyományos „állami/magán” szembeállítás egy modern államban már nem időszerű. Ténylegesen elképzelhetők olyan esetek, amelyekben az alapvető jogok magánintézményekkel szembeni védelme éppúgy szükségesnek tűnik, mint a hatóságokkal szemben, azzal a következménnyel, hogy az alapjogi védelem biztosításának elmulasztása alapjogi sérelemnek minősülne(123).

118. Ez lenne a helyzet például munkaviszonyok esetében, ahogy az itt eldöntendő ügyben, főképp mivel a munkaviszonyt – mégpedig függetlenül attól, hogy a munkaviszony a konkrét esetben közjogi vagy magánjogi jellegű – rendszerint a munkáltató és a munkavállaló közötti aszimmetrikus hatalmi viszony jellemzi(124). Mivel azonban gyakran a véletlenen múlik, hogy a munkáltató magánjogi jogalany vagy állami intézmény(125), nehezen lenne indokolható, hogy miért lenne különbség esettől függően az alapjogi védelemben.

119. A magánszemélyeknek az alapvető jogokhoz mint általános jogelvekhez való kötöttsége mellett szólna nem utolsósorban az uniós jogban irányadó tényleges érvényesülés (effet utile) elve és az uniós jogrend egysége. Az alapvető jogok harmadik személyekre gyakorolt hatálya bizonyos területeken elősegíthetné a hatékonyabb érvényesülést. Miközben a tagállamok az alapvető jogokhoz való kötöttség miatt az uniós jogot csak az alapvető jogokkal összhangban alkalmazhatják, a magánszemélyek a jogviszonyaik keretében az uniós jog tényleges érvényesülését veszélyeztethetnék, ha az uniós jog által meghatározott területeken megsérthetnék az alapvető jogokat. Ez az uniós jog egységének veszélyeztetését jelentené.(126)

120. Az eddigi ítélkezési gyakorlat vizsgálata alapján a Bíróság érvelésében ebbe az irányba mutató megfelelő megközelítések állapíthatók meg.

121. Az általános jogelvek magánszemélyek közötti viszonyban való közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó támpontok állapíthatók meg például a Defrenne‑ügyben hozott ítéletből(127), amelyben a Bíróság megállapította, hogy az EGK‑Szerződés 119. cikkében (jelenleg az EUMSZ 157. cikkben) rögzített alapelv megalapozza a férfi és női munkavállalók közötti egyenlő díjazáshoz való jogot, amely alapelvre az érintettek a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhatnak, mégpedig a közjog és a magánjog hatálya alá tartozó munkáltatók közötti viszonyban egyaránt.

122. Ezenkívül az alapvető szabadságok magánszemélyekkel szembeni alkalmazásával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatból, például a Walrave‑ügyben hozott ítéletből(128) vezethetők le támpontok, amelyben a Bíróság megállapította, hogy az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek az EGK‑Szerződés 7., 48. és 59. cikkében (jelenleg az EUMSZ 18., 45. és 56. cikkben) foglalt tilalma nemcsak az állami hatóságok aktusaira vonatkozik, hanem – egy sportszövetség konkrét esetében – olyan egyéb intézkedésekre is kiterjed, amelyek kollektív szabályozást tartalmaznak a munka és a szolgáltatásnyújtás területén. A Bíróság a döntését azzal indokolta, hogy a személyek szabad mozgása és a szolgáltatásnyújtás szabadsága akadályainak leküzdését veszélyeztetné, ha az állami korlátok feloldásának hatásait újra megszüntetnék azáltal, hogy magánjogi egyesületek vagy intézmények a jogi autonómiájuk alapján efféle akadályokat állítanának fel. Mivel egyébként a munkafeltételek tagállamtól függően törvények és rendeletek vagy szerződések és magánszemélyek által kötött vagy végrehajtott egyéb jogügyletek általi szabályozásnak vannak alávetve, az állami intézkedésekre való korlátozás esetén fennállna annak veszélye, hogy a szóban forgó tilalmat nem egységesen alkalmazzák(129). Később a Bosman‑ügyben hozott ítéletben(130) a Bíróság megállapította, hogy a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó elsődleges jogi rendelkezések a FIFA („Fédération Internationale de Football Association”) és az UEFA („Fédération Européenne des Associations de Football”) nemzetközi labdarúgó‑szövetségnek a játékosok átadására vonatkozó szabályaira is alkalmazandók.

123. Másrészt kérdéses, hogy a Walrave‑ügyben és a Bosman‑ügyben hozott ítéletből minden további nélkül levonhatók‑e az általános jogelvek formájában fennálló alapvető jogok magánszemélyek közötti viszonyban való általános közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó következtetések, főképp mivel mindkét ügyben alapvető szabadságoknak olyan magánszervezetekre való alkalmazhatóságáról volt szó, amelyek bizonyos tekintetben szabályozási hatáskörrel rendelkeztek, és ezért mintegy közjogi jelleggel bírtak. Elképzelhető lenne tehát annak megállapítása, hogy a Bíróság döntését az ezekben az ügyekben fennálló különleges körülmények igazolták. Amennyiben ezt az álláspontot fogadjuk el, bármilyen párhuzam kizárt lenne, tekintettel arra a tényre, hogy az alapügy alperese minden bizonnyal nem minősül efféle, szabályozási hatáskörrel rendelkező magánszervezetnek.

124. Az általános jogelvek magánszemélyek közötti viszonyban való közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó további támpontként az Angonese‑ügyben hozott ítélet említhető, amelynek tárgya egy magánbankban alkalmazáshoz való hozzáférés volt, és amelyben a Bíróság azt az álláspontot képviselte, hogy „az [EUMSZ 45. cikkben] rögzített állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalma […] magánszemélyekre [vonatkozik]”(131).

125. Végül nem maradhat említés nélkül ebben az összefüggésben a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet(132), amelyben a Bíróság az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát, amelynek az uniós jogrenden belüli, általános jogelvi rangját először a Mangold‑ügyben hozott ítéletben(133) ismerték el, magánszemélyek közötti munkaviszonyra alkalmazta. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bíróság az általános jogelv közvetlen alkalmazhatóságának indokolására saját megközelítést alkalmazott, amely – nem utolsósorban innovatív jellege miatt – részletesebb dogmatikai vizsgálatot igényel. Ezért már e helyen utalni kell az ezzel a megközelítéssel kapcsolatos további fejtegetéseimre(134), amely megközelítésre külön, részletesen ki fogok térni.

126. Összefoglalásképpen meg kell állapítani, hogy ezen ítélkezési gyakorlat szerint az általános jogelvek formájában fennálló alapvető jogok magánszemélyek közötti viszonyban való közvetlen alkalmazhatósága elvileg nem zárható ki.(135)

A Charta rendelkezéseivel ellentétes értékelés kockázata

127. A Charta hatálybalépésével a fizetett éves szabadsághoz való jog alapja immár a Charta 31. cikkének (2) bekezdése. Mindazonáltal egy, a Bíróság által adott esetben a fenti megfontolások alapján kialakítandó olyan általános jogelv, amely lényegében ugyanazt a jogot tartalmazza, minden bizonnyal továbbra is önállóan fennáll, mivel az EUSZ 6. cikk a Chartát és az általános jogelvekből eredő alapvető jogokat az (1) és a (3) bekezdésben kifejezetten és egymás mellett említi.(136) A Chartából eredő jogoknak az általános jogelvekből eredő jogokhoz való viszonya tekintetében e rendelkezésekből megállapítható, hogy ezek egymással egyenrangúak.(137) Ennek megfelelően ezek együttesen is alkalmazhatók, így a magánszemélyek számára nem tiltott, hogy a szélesebb körű garanciára hivatkozzanak. Tartalmilag azonban ezeknek messzemenően le kell fedniük egymást, mivel egyrészt a Charta célja – ahogy a preambulumából kitűnik – azoknak a jogoknak a megerősítése, amelyek a Bíróság által felhasznált jogforrásokból következnek, másrészt a Charta a tagállamok közös alkotmányos hagyományait magában foglaló tartalomra utaló körülménynek minősül. Mindazonáltal nem zárható ki, hogy az általános jogelvekből levezetett és tovább fejlődő alapvető jogok szélesebb körű védelmet biztosítanak, mint a Chartában szereplő alapvető jogok.(138)

128. Amennyiben a következőkben a Chartából és az általános jogelvekből eredő alapvető jogok uniós jogrenden belüli párhuzamos hatályából kell kiindulni, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az éves szabadsághoz való jogot előíró általános jogelv közvetlen alkalmazása legalábbis magánszemélyek közötti jogvitában értékelési ellentmondás kockázatát hordozza magában. Ahogy már kifejtettem, a Charta 51. cikke (1) bekezdésének első mondatát úgy kell értelmezni, hogy a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében rögzített, fizetett éves szabadsághoz való alapvető jog magánszemélyek között közvetlenül nem alkalmazandó. Mindazonáltal, ha egyúttal a magánszemélyek számára is megengednék az általános jogelvekre való hivatkozást, ez azzal a következménnyel járna, hogy az alapvető jogok kötelezettjei körének az uniós jogalkotó által a Chartában végrehajtott korlátozását megkerülnék.

129. Mindazonáltal a koherens alapjogi védelem szükségessége megköveteli, hogy a két alapvető jogot lehetőleg egymással összhangban értelmezzék.(139) Mivel az általános jogelvekből eredő alapvető jogokat és mindenekelőtt a Bíróság ezzel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát a Charta ötödik preambulumbekezdése szerint a Chartából eredő alapvető jogok értelmezésébe kell beilleszteni, nem lehet tartalmi ellentmondás az alapvető jogok két kategóriája között. Sokkal inkább harmonizáló értelmezésre van szükség, ahol a Chartából eredő alapvető jog ezt megengedi.(140)

130. A jelen ügyben az általános jogelvnek a munkavállaló és a munkáltató közötti viszonyban való közvetlen alkalmazása esetén a harmonizáló értelmezés nem lenne lehetséges. Az uniós jogalkotónak az a döntése, hogy alapjogi védelmet – az alapügyben a Charta 31. cikkének (2) bekezdésén keresztül – csak közvetve, az Unióra és a tagállamaira vonatkozó védelmi kötelezettség előírása révén biztosít, meghiúsulna azáltal, hogy az íratlan általános jogelvek révén végső soron mégis biztosítanák a harmadik személyekre gyakorolt hatály lehetőségét, beleértve azt a jogot, hogy kérjék a nemzeti bíróságtól, hogy az uniós joggal ellentétes nemzeti jogot a magánszemélyek közötti viszonyban is figyelmen kívül hagyja. Az értékelési ellentmondás elkerülése érdekében az általános jogelv közvetlen alkalmazhatóságát el kellene utasítani.(141)

131. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy ezek a fejtegetések csak annyiban érvényesek, amennyiben a Charta 31. cikkének (2) bekezdéséből eredő alapvető jog és az általános jogelv esetében azonos mértékű védelmet biztosító azonos alapvető jogról, illetve alapvető jogokról van szó. Ahogy elöljáróban kifejtettem, nem zárható ki azonban, hogy az általános jogelvekből levezetett és tovább fejlődő alapvető jogok szélesebb körű védelmet biztosítanak, mint a Chartában szereplő alapvető jogok. Ilyen esetben a Charta 51. cikke (1) bekezdésének első mondatával ellentétes értékelés bizonyos körülmények között nem merülhetne fel.

132. A következő fejtegetések csak arra az esetre érvényesek, ha a Bíróság az éves szabadság biztosítására irányuló általános jogelv magánszemélyek közötti viszonyban való, főszabály szerinti alkalmazását nem tekintené a Charta 51. cikke (1) bekezdésének első mondatával ellentétes értékelésnek.

Alkalmazhatóság a fizetett éves szabadsághoz való jogra

133. Miután az általános jogelvek formájában fennálló alapvető jogok magánszemélyek közötti viszonyban való közvetlen alkalmazása elvileg nem zárható ki, meg kell vizsgálni, hogy ennek feltételei fennállnak‑e.

–        Szubjektív jog elismerése

134. Ehhez a szóban forgó éves szabadsághoz való jognak először is szubjektív jogok elismerésére kellene irányulnia. Ahogy már kifejtettem, az általános jogelv szubjektív jogot biztosít azáltal, hogy megalapozza a munkavállalónak a munkáltatóval szembeni jogát lényegében arra, hogy ideiglenesen mentesítsék őt a szerződéses munkavégzési kötelezettség alól annak érdekében, hogy megfelelő pihenőidő álljon rendelkezésére. E tekintetben e jog eleget tesz a közvetlen alkalmazhatóság első követelményének.

–        Tartalmilag feltétlen és kellően pontos

135. Az általános jogelvnek továbbá tartalmilag feltétlennek és kellően pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az a munkáltatóval mint magánszeméllyel szemben érvényesíthető legyen. Valamely rendelkezés tartalmilag akkor feltétlen, ha fenntartások és feltétel nélkül alkalmazható, és nem igényli a tagállami vagy az uniós szervek további intézkedését.(142) A rendelkezés akkor kellően pontos, ha egyértelműen kötelezettséget alapoz meg(143), tehát jogilag önmagában teljes, és ilyenként minden bíróság alkalmazhatja(144).

136. Kétséges, hogy ezek a feltételek az éves szabadsághoz való jog esetében teljesülnek‑e, főképp mivel nem világos, hogy ténylegesen meddig terjed az általános jogelvek által biztosított védelem. Mivel ennek mértéke nem határozható meg eleve egyértelműen és kimerítően, minden konkrét esetben vizsgálni kellene, hogy az Uniónak és/vagy tagállamainak valamely intézkedése érinti‑e esetleg a védelem terjedelmét. Ez a feladat az uniós jog általános jogelveinek értelmezésére hivatott Bíróságra hárulna.(145)

137. A kellő pontossághoz az általános jogelvnek ki kellene terjednie a fizetett éves szabadsághoz való jog több olyan vonatkozására, amelyeket azonban értelemszerűen csak maga a jogalkotó szabályozhatna annak érdekében, hogy az idő követelményét megfelelően és kellően rugalmasan figyelembe vegyék. E szabályozást igénylő vonatkozások – csak hogy néhány példát említsek – egyrészt a biztosítandó szabadnapok számát érintik, amelynek kapcsán többek között az a kérdés merül fel, hogy ez alatt pontosan meghatározott számot vagy sokkal inkább a napok számának egy minimumát kell érteni. Továbbá az általános jogelvnek a munkáltatóval szembeni közvetlen alkalmazhatóság érdekében meg kellene határoznia, hogy hogyan kell elosztani a szabadnapokat az év folyamán ahhoz, hogy az éves szabadság betölthesse a pihenési funkcióját. Az általános jogelvnek figyelembe kellene vennie továbbá minden gazdasági ágazatnak a sajátosságait azáltal, hogy szükség esetén ágazatspecifikus rendelkezéseket tartalmaz az egyes tevékenységi területekre vonatkozóan.

138. Nyilvánvaló, hogy ez nem lehetséges. Egyrészt ugyanis nem létezhet efféle átfogó általános jogelv anélkül, hogy egyúttal meg ne kérdőjeleznék a különös jogszabályoktól való fogalmi elhatárolást.(146) Másrészt figyelembe kell venni azt, hogy e részletek szabályozása a jogalkotó hatáskörének szerves részét képezik. Nem utolsósorban ezért engedik át az éves szabadsághoz való jogot alapvető jogként kifejezetten elismerő tagállamok alkotmányai is a nemzeti jogalkotónak a végrehajtási módozatok megállapítását. Hasonló a helyzet uniós szinten a Charta 31. cikke és a 2003/88 irányelv közötti viszonyban.

139. Az Unió jogalkotói hatáskörét a Szerződések szerint a Tanács és az Európai Parlament együttesen gyakorolja. Azokat a szabályozási előjogokat, amelyekkel ezek jogalkotóként az Unió szociális jogának részét képező szabadságra vonatkozó jog területén rendelkeznek, mindenképpen tiszteletben kell tartani. Ezt nemcsak a fent megjelölt gyakorlati indokok követelik meg, hanem az Unión belüli intézményi egyensúly is. Ez utóbbi nem az államhatalmi ágak szétválasztásának elvén alapul, hanem sokkal inkább a funkciómegosztás elvén, amely szerint az Unió funkcióit azok az intézmények gyakorolják, amelyeket arra a Szerződés a legjobban kialakított. A hatalommegosztás elvétől eltérően, amely többek között az egyén védelmét szolgálja az államhatalom önkorlátozásával, a funkciómegosztás elve az uniós jogban az uniós célok hatékony elérését célozza(147).

140. Ahogy a C‑101/08. sz. Audiolux‑ügyben ismertetett indítványomban kifejtettem, a Bíróság az Unió intézményeként az EU 12. cikk (1) bekezdése értelmében úgyszintén része ennek az intézményi egyensúlynak.(148) Ez a körülmény magában foglalja azt, hogy a Bíróság az Unió igazságszolgáltatási szerveként, amely a hatásköre keretein belül a jog tiszteletben tartásának biztosítására hivatott a Szerződés értelmezése és alkalmazása révén, tiszteletben tartja a Tanács és a Parlament hatásköreit a jogalkotás területén.(149) Ez szükségképpen feltételezi, hogy a Bíróság egyrészről a Szerződés által az uniós jogalkotóra a munkaidő‑szervezés területén átruházott jogalkotási feladattól távol tartja magát, és másrészről az eddigiekhez hasonlóan a szükséges visszafogottságot tanúsítja az adott körülmények között a jogalkotói célokkal ellentétes általános közösségi jogi elvek fejlesztése területén.

141. Ennélfogva a munkavállaló éves szabadsághoz való jogát tartalmazó általános jogelv munkáltatóval szembeni közvetlen alkalmazhatósága először is azt feltételezné, hogy a Bíróság annak értelmezés útján kellően pontos normatív tartalmat kölcsönöz, amivel azonban a számos szükséges rendelkezésre tekintettel végeredményben olyan hatáskört gyakorolna, amely hagyományosan az uniós jogalkotónak van fenntartva. Mivel ez a fent megjelölt okokból nem megengedett, abból kell kiindulni, hogy ez az általános jogelv – legalábbis tiszta formájában – nem tekinthető tartalmilag feltétlennek, hanem sokkal inkább a jogalkotó általi, jogszabályi szintű szabályozásra szorul.

142. Következésképpen az általános jogelv nem teljesíti annak feltételeit, hogy magánszemélyek közötti viszonyban közvetlenül alkalmazható legyen.

–       Következtetés

143. A fenti megfontolásokból az következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem támaszkodhat valamely általános jogelvre annak érdekében, hogy az uniós joggal ellentétes, az irányelvvel összhangban nem értelmezhető nemzeti jogot magánszemélyek közötti jogvitában figyelmen kívül hagyja.

iii) A 2003/88 irányelv által konkretizált általános jogelv alkalmazhatósága

144. A további lehetséges megközelítés az lenne, hogy a fent megjelölt általános jogelvet a 2003/88 irányelv által konkretizált formában alkalmazzák.(150)

–       A Bíróságnak a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítése

145. A Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben, amelyre egyes felek a fejtegetéseikben hivatkoztak, a Bíróság hasonló megközelítést alkalmazott, és ennek során megerősítette valamennyi nemzeti bíróság azon kötelezettségét, hogy érvényesítsék az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetésnek a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78 irányelv(151) által konkretizált tilalmát azáltal, hogy szükség esetén a nemzeti jog e tilalommal ellentétes valamennyi rendelkezését figyelmen kívül hagyják(152).

146. A Bíróság e megállapításával az uniós jog nemzeti joggal szembeni alkalmazási elsőbbségének elvét kiterjesztette az úgynevezett horizontális viszonyokra is.(153) Ez a megközelítés annyiban összhangban áll az irányelvek horizontális közvetlen hatályának hiányával kapcsolatos ítélkezési gyakorlattal(154), hogy a Bíróság nem azt állapította meg, hogy a 2000/78 irányelvet magánszemélyek közötti viszonyban alkalmazni kell, hanem kizárólag az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés abban konkretizált tilalmát, amely – ahogy már a Mangold‑ügyben hozott ítéletben megállapították(155) – az egyenlő bánásmód alapelvének konkrét területen történő alkalmazásaként az uniós jog egyik alapelvének minősül(156). A Bíróság által a Kücükdeveci‑ügyben alkalmazott megközelítés lényegében azon az elképzelésen alapul, hogy az olyan alapelveket, mint az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma, az egyedi jogvédelem, valamint az uniós jog érvényesülése érdekében nemzeti szinten is következetesen érvényesíteni kell.(157) Dogmatikai szempontból e megközelítés a Mangold‑ügyben alkalmazott ítélkezési gyakorlat továbbfejlesztését jelenti.

147. Az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés 2000/78 irányelv által konkretizált tilalmának magánszemélyek közötti viszonyban való közvetlen alkalmazhatósága azonban – a Bíróság fejtegetései szerint – nyilvánvalóan csak bizonyos feltételek teljesülése esetén jön tekintetbe. Ehhez először is objektíven nem igazolható egyenlőtlen bánásmódnak kell az alapügyben fennállnia, amit a 2000/78 irányelv tényállási feltételei alapján kell megállapítani.(158) Másodszor, az adott nemzeti rendelkezésnek egy, az irányelv által szabályozott területre kell vonatkoznia.(159)

–       E megközelítésnek az éves szabadsághoz való jogra történő alkalmazása

Az alkalmazás feltételei

148. E megközelítésnek az alapügyre való megfelelő alkalmazása annak érdekében, hogy biztosítsák a nemzeti bíróság számára azt a jogot, hogy az uniós joggal ellentétes nemzeti jogot szükség esetén figyelmen kívül hagyja, többek között azt feltételezné, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében történt másodlagos jogi kodifikációján felül az általános jogelv rangjával rendelkezzen az uniós jogrenden belül, ami mellett a már felsorolt érvek szólnak.(160)

149. További feltételként a munkaviszony fennállását kellene megkövetelni, ami az alapügyben nyilvánvalóan adott. Végül fenn kellene állnia a szabadsághoz való jognak az irányelvben foglalt feltételeknek megfelelően. Ez utóbbi biztosítaná, hogy az általános jogelvet nem korlátlanul alkalmazzák, hanem csak annyiban, amennyiben az érintett nemzeti rendelkezés a 2003/88 irányelv hatálya alá tartozik. Az alapügyben ez a feltétel is teljesül, mivel a vitatott rendelkezés tárgya a nemzeti jogalkotó által az éves szabadság igénybevételével kapcsolatban megállapított feltétel.(161)

150. Ahhoz, hogy az általános jogelvre a nemzeti joggal szemben hivatkozni lehessen, végül szükséges lenne, hogy fennálljon az irányelvben rögzített szabadsághoz való jog sérelme. Ez utóbbira már az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés vizsgálata keretében igenlő választ adtam.(162)

151. Formális szempontból nézve a 2003/88 irányelv által konkretizált általános jogelv formájában fennálló szabadsághoz való jog közvetlen alkalmazásának feltételei tulajdonképpen teljesülnek. Mégis ésszerűnek tűnik elgondolkodni az ilyen megközelítés előnyein és hátrányain, mielőtt ezt az eljárást a jelen ügyben egyáltalán fontolóra vesszük.(163)

Az ilyen megközelítés előnyei és hátrányai

152. Ennek a megközelítésnek az az előnye, hogy kiküszöböli az általános jogelv tiszta formában való közvetlen alkalmazásának már említett hiányosságait.(164) Ez elsősorban a „kellő pontosság” követelményére vonatkozik. Azáltal, hogy az irányelv az általános jogelvet konkretizálja, ez utóbbi végül a közvetlen alkalmazhatósághoz szükséges tartalmi meghatározottságra tesz szert.

153. Mindazonáltal e megközelítés dogmatikai helyessége tekintetében kétségeknek kell hangot adni, amelyeket az alábbiakban fogok kifejteni.

–        A jogforrások keveredésének veszélye

154. Az aggályaim először is a különböző rangú jogforrások uniós jogrenden belüli olyan nem megengedett keveredésének ki nem zárható veszélyét érintik, amely az általános jogelv és az irányelv kombinált alkalmazásából ered.

155. Objektíven nézve e megközelítés lényegében azon a megállapításon alapul, hogy az általános jogelv tartalmának az irányelv tartalmában kell kifejezésre jutnia, és ezért e tartalomnak az értelmezés útján való autonóm meghatározása elvileg nem szükséges. Végeredményben azt feltételezik, hogy az általános jogelv által biztosított védelem terjedelme messzemenően azonos a konkretizáló irányelvi rendelkezés által biztosított védelem terjedelmével(165).

156. Mindazonáltal e megközelítés hátránya, hogy teljesen nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ténylegesen meddig terjed az adott általános jogelv által biztosított védelem, és hogy az irányelv tartalmaz‑e esetleg olyan messzebb menő rendelkezéseket, amelyekre a védelem egyáltalán nem terjed ki(166). Ezenkívül az a megállapítás, amelyen e megközelítés alapul, azt a látszatot kelti, hogy az irányelv és az elsődleges jog tartalmának párhuzama nemcsak semmiképpen sem szükségszerű, hanem valójában kivétel, mivel a másodlagos jog többnyire messzebb menő rendelkezéseket tartalmaz(167). Ez annyiban problematikus, amennyiben ilyen esetben e megközelítés alkalmazása nem jönne tekintetbe. Ha e megközelítés célja ténylegesen – ahogy a Bíróság feltételezi – az általános jogelv alkalmazása, akkor azonban dogmatikailag helyes lenne elsőként annak tartalmát autonóm módon meghatározni, ahelyett hogy ezzel ellentétesen az irányelv rendelkezéseiből következtetnének az általános jogelv tartalmára.(168)

157. Mivel e megközelítés szerint végeredményben az irányelvet, nem pedig magát az általános jogelvet veszik figyelembe kiindulópontként a norma által biztosított védelem terjedelmének megállapítása során(169), ez a módszer azt a veszélyt rejti magában, hogy az irányelv egyre több normatív tartalmát tekintik a jogelv részének. Más szavakkal, az irányelv elvileg kimeríthetetlen megismerési forrássá fejlődhetne az általános jogelv által biztosított védelem terjedelmének bővítéséhez, ami hosszú távon a különböző rangú jogforrások összeolvadásával járna(170). Végső soron ez a módszer e normatív tartalmak visszafordíthatatlan „megmerevedését” eredményezné. Annak következtében ugyanis, hogy az irányelv egyre több normatív tartalmát építik be az általános jogelv által biztosított védelem körébe, a jogalkotót megfosztják az irányelv módosításának lehetőségétől, főképp mivel az ilyen normatív tartalmakat az elsődleges jog rangjára emelnék, amelyre a jogalkotó nem képes hatást gyakorolni.

158. Tekintettel arra a tényre, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog esetében olyan szociális alapjogról van szó, amely – jellegének megfelelően – jelentős mértékben konkretizálást igényel, és ezenkívül gyakran csak az adott gazdasági és szociális helyzet függvényében biztosítható(171), e megközelítés beláthatatlan következményekkel járhatna az Unióra és tagállamaira nézve. Rá kell mutatni arra, hogy az ilyen általános jogelv jogalkotó általi konkretizálása során bizonyos rugalmasságra van szükség, mivel az, hogy a társadalmi felfogás szerint mi minősül „szociálisnak”, illetve „szociálisan igazságosnak”, egyrészt az idők folyamán változhat, másrészt pedig nem ritkán kompromisszumokon alapul.(172) Nem szabad figyelmen kívül hagyni továbbá, hogy a szociális állam eszméjének végrehajtása minden bizonnyal az Unió és tagállamai adott gazdasági helyzetétől függ. A szociális követelményeknek a gazdasági és szociális helyzet figyelembevétele nélküli bebetonozását ezért el kell kerülni.

159. Ez azonban nem értelmezhető úgy, hogy az Uniónak figyelmen kívül kell hagynia az integráció szociális dimenzióját. A „szolidaritás” eszméje értelmében vett társadalmi összetartás előmozdítása az európai integráció fontos célját képezi és fogja képezni, ahogy az EUSZ 2. cikkből („szolidaritás” mint az Unió által tiszteletben tartott érték) és az EUSZ 3. cikk (3) bekezdéséből („társadalmi kirekesztés elleni küzdelem”, „társadalmi igazságosság és védelem” „nők és férfiak közötti egyenlőség”, „a nemzedékek közötti szolidaritás”, „a gyermekek jogainak védelme”), valamint az EUMSZ 9. cikkből („a foglalkoztatás magas szintjének előmozdítása”, „megfelelő szociális biztonság biztosítása”, a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem”) egyértelműen megállapítható. Sokkal inkább arról van szó, hogy figyelembe kell venni azt a szabályozási mozgásteret, amely az uniós jogalkotót az alapvető jogból eredő védelmi kötelezettségének teljesítése során megilleti.

–        Az irányelv általi kimerítő meghatározás hiánya

160. Még ha azonban a Bíróság nem osztaná is ezeket az aggályokat, akkor is kétséges lenne, hogy a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítés alkalmazható lenne‑e az alapügyre, főképp mivel a 2003/88 irányelv az általános jogelvet aligha konkretizálja kellően ahhoz, hogy lehetővé tegye annak magánszemélyek közötti viszonyban való alkalmazását.

161. A 2003/88 irányelv nem csak számos különleges rendelkezést tartalmaz azáltal, hogy például megengedi a 15. cikkben kedvezőbb tagállami rendelkezések bevezetését vagy a 17. cikkben az irányelv egyes központi rendelkezéseitől való eltéréseket és kivételeket(173). Ezenkívül az irányelv széles szabályozási mozgásteret biztosít a tagállamoknak. A 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy „a tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására”, hogy minden munkavállalót fizetett éves szabadság illessen meg, mégpedig „a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően”. A szabadságra vonatkozó jog alapvető kérdéseire – például, hogy mennyi szabadságot kell biztosítani – adandó konkrét válaszok közvetlenül nem állapíthatók meg sem az irányelvből, sem pedig a Charta 31. cikkének (2) bekezdéséből(174), amely az éves szabadsághoz való alapvető jog biztosítékaira figyelemmel még szűkszavúbban is fogalmaz, mint a 2003/88 irányelv 7. cikkében foglalt releváns végrehajtási rendelkezés.

162. Itt lényeges különbség áll fenn a hátrányos megkülönböztetés tilalmához képest, amelyre vonatkozóan a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítést kialakították. A hátrányos megkülönböztetés tilalma azzal a sajátossággal bír, hogy főbb tartalmi elemei elsődleges és másodlagos jogi szinten lényegében azonosak. Az, hogy mi minősül hátrányos megkülönböztetésnek, a hátrányos megkülönböztetés elsődleges jogi tilalmának értelmezése révén is megállapítható. Az irányelv rendelkezései e tekintetben nem többek az elsődleges jogi alapelvek részletesebb megfogalmazásainál. Az irányelvek csak annyiban tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek tartalmilag nem vezethetők le minden további nélkül közvetlenül az elsődleges jogból, amennyiben a személyi és a tárgyi hatályt, valamint a jogkövetkezményeket és az eljárást szabályozzák. A Charta 27. és azt követő cikkében szereplő munkavállalói alapjogok esetében más a helyzet, mivel ezeket eleve a jogalkotó általi konkretizálás céljára szánták.(175)

163. Tekintettel arra a tényre, hogy a 2003/88 irányelv az éves szabadsághoz való jogot nem szabályozza kimerítően, hanem jelentős mértékben a nemzeti jogra utal, felmerül a kérdés, hogy az általános jogelv konkretizálása során figyelembe lehet‑e venni a végrehajtásra vonatkozó nemzeti jogot is. Véleményem szerint azonban e megközelítés akadályokba ütközne. A szabadsághoz való jog területén létező számos különböző nemzeti rendelkezésre tekintettel ugyanis nem csak az ilyen megközelítés gyakorlati alkalmazhatósága lenne kérdéses. Ezenkívül az uniós jog valamennyi tagállamban történő egységes alkalmazása sem lenne biztosított.

–        A magánszemélyek jogbiztonságának hiánya

164. Másrészt aggályok állnak fenn e megközelítésnek a jogbiztonság követelményével való összeegyeztethetőségét illetően. Ez utóbbi szintén az uniós jog általános jogelvének minősül.(176) Ahogy a Bíróság többször megállapította, a jogbiztonság elve megköveteli, hogy a jogalanyok számára hátrányos következményeket kiváltó szabályozás egyértelmű és pontos legyen, és a jogalanyok annak alkalmazását előreláthassák.(177) Mivel azonban egy magánszemély soha nem lehet biztos abban, hogy mikor érvényesül a megfelelő irányelv által konkretizált íratlan általános jogelv az írott nemzeti joggal szemben, e személy szemszögéből valószínűleg hasonló bizonytalanság áll fenn a nemzeti jog érvényesülése tekintetében, mint az irányelvnek a magánszemélyek közötti viszonyban fennálló közvetlen alkalmazása esetében, amelyet a Bíróság – ahogy az ítélkezési gyakorlatában oly gyakran megerősítette(178) – éppen hogy el akar kerülni(179). A következmények éppen a munkajog területén lehetnek jelentősek, amely az aligha áttekinthető számú munkaviszony részleteit szabályozza.

165. Fennáll ugyanis annak ki nem zárható kockázata, hogy a nemzeti bíróságok e megközelítés révén úgy gondolhatják, hogy kénytelenek figyelmen kívül hagyni az olyan nemzeti jogot, amelyet valamilyen formában valamely irányelv szabályozási területe lefed, azonban az irányelvre való hivatkozás nélkül fogadtak el, mégpedig azzal az indokolással, hogy az irányelv szóban forgó rendelkezései az uniós jog általános jogelveit konkretizálják, illetve elsődleges jogi ranggal rendelkező jogilag védett érdekeket testesítenek meg(180), mégpedig függetlenül attól, hogy a nemzeti jog szerint a mellőzésre vonatkozó megfelelő hatáskör megilleti‑e őket. Ez a kockázat annál inkább fennáll, mivel a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletből kifejezetten kitűnik, hogy a nemzeti bíróság ilyen helyzetben nem köteles előzetesen a Bíróságtól előzetes döntéshozatalt kérni(181).

166. Amennyiben e megközelítés érvényesülne a Bíróság ítélkezési gyakorlatában, az irányelveknek olyan helyzetet biztosítanának, amely azokat az elsődleges jog koncepciója szerint nem illeti meg. Ezek megnyitnák a lehetőséget az elsődleges jog előtt messze azon a területen túl, amelyet az Unió irányelveket elfogadó szervei ezeknek biztosítottak és biztosítani kívántak. A nemzeti norma alkalmazhatatlanságának elsődleges jogi következményét az összes szintű nemzeti bíróságnak a normák – előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása nélküli – mellőzésére vonatkozó, a Bíróság által megállapított hatáskörével összekapcsolva, valamint arra a tényre tekintettel, hogy az irányelvek valamilyen módon számos joganyagra hatást gyakorolnak, a nemzeti rendelkezések jelentős eróziója következne be.

167. Mindazonáltal kétséges, hogy ez összhangban áll‑e a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak a Szerződések által létrehozott rendszerével.

–        A Charta rendelkezéseivel ellentétes értékelés kockázata

168. Az általános jogelv közvetlen alkalmazásával szemben a Charta 51. cikkével ellentétes értékelés kockázata tekintetében általam felhozott kifogás(182) e megközelítés alkalmazása esetén megfelelően érvényes. E tekintetben utalok az ezzel a problémával kapcsolatos fejtegetéseimre. Ennélfogva az alapvető jogok kötelezettjei körének a Charta 51. cikke (1) bekezdésének első mondatában rögzített korlátozása szintén kizárja az általános jogelv alkalmazását.

–       Következtetés

169. A fenti megfontolások alapján arra a következtetésre jutok, hogy az általános jogelv közvetlen alkalmazása – ahogy a Kücükdeveci‑ügyben történt – az uniós joggal ellentétes nemzeti jog kiszorítása céljából az alapügyben nem lenne lehetséges.

c)      Végkövetkeztetés

170. Összefoglalásképpen meg kell állapítani, hogy az uniós jog nem biztosít lehetőséget a nemzeti bíróság számára arra, hogy a vitatott rendelkezést magánszemélyek közötti viszonyban figyelmen kívül hagyja. Mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést úgy fogalmazták meg, hogy azzal tulajdonképpen arról kérnek tájékoztatást, hogy a nemzeti bíróságnak van‑e ilyen uniós jogi kötelezettsége, erre a kérdésre értelemszerűen azt a választ kell adni, hogy a nemzeti bíróság erre az uniós jog ezzel kapcsolatos rendelkezései hiányában nem is köteles.

3.      A tagállam másodlagos felelőssége az uniós jog megsértése miatt

171. Amennyiben – ahogy az alapügyben – megállapítható, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének hiányos átültetése miatt fennáll az uniós jog megsértése, az uniós joggal ellentétes nemzeti jognak a nemzeti bíróság általi alkalmazhatatlanná nyilvánítása mindazonáltal nem lehetséges, ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy az alapügy felperese jogfosztottá válna.

172. Ahogy elöljáróban már jeleztem(183), az uniós jogból eredő éves szabadsághoz való jogának érvényesítése céljából sokkal inkább nyitva áll számára a szerződésszegő tagállam felelősségének megállapítása iránti kereset lehetősége. Az állam uniós jogi felelősségének jogintézménye ilyen esetben elégtételt nyújthat a magánszemélynek azáltal, hogy kötelezi az adott tagállamot annak a kárnak a megtérítésére, amely az uniós jog állam általi megsértése révén keletkezik.

173. Az uniós jog három feltétel teljesülése esetén ismeri el a kártalanításhoz való jogot: a megsértett jogi rendelkezés a magánszemélyeket jogokkal ruházza fel, a jogsértés kellően súlyos, és közvetlen okozati összefüggés van az állami kötelezettségszegés és a sértett felek által elszenvedett kár között.(184) A Dillenkofer és társai ügyben hozott ítéletben(185) a Bíróság az első feltételt különösen azokra az esetekre, amelyekben valamely irányelv határidőre történő átültetésére vonatkozó intézkedések hiányoztak, kiegészítő módon, csekély mértékben átfogalmazta – az irányelvben megfogalmazott cél magában foglalja a magánszemélyek számára jogok keletkeztetését, amelyeknek tartalma az irányelv jogalapja szerint meghatározható –, azonban egyidejűleg hangsúlyozta, hogy mindkét megfogalmazás lényegében ugyanazt jelenti(186).

174. Ami az uniós bíróságok és a tagállami bíróságok közötti hatáskörmegosztást illeti, meg kell jegyezni, hogy alapvetően a nemzeti bíróságok feladata annak megállapítása, hogy az adott esetben fennállnak‑e a tagállamok közösségi jog megsértése miatti felelősségének a feltételei.(187) Ellenben az állam közösségi jog alapján fennálló kötelezettségeinek megsértésével okozott károkért való felelősségének fennállása és annak terjedelme magának az uniós jognak az értelmezését érinti, és így a Bíróság hatáskörébe tartozik.(188)

4.      Következtetés

175. A fenti megfontolások alapján az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke nem kötelezi a magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságot, hogy figyelmen kívül hagyja az olyan – az irányelvvel összhangban nem értelmezhető – nemzeti rendelkezést, amely a fizetett éves szabadsághoz való jog feltételeként legalább tíz nap tényleges munkavégzéssel töltött időtartamot ír elő a referencia‑időszak alatt.

C –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

176. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdése megfogalmazása során a kérdést előterjesztő bíróság nyilvánvalóan bizonyos olyan nemzeti jogi keretből indul ki, amely különböző időtartamú éves szabadsághoz való jogot ír elő annak függvényében, hogy mi volt a munkavállaló betegség miatti távollétének oka, melynek kapcsán úgy tűnik, hogy aszerint tesz különbséget, hogy a távollét oka munkahelyi baleset, foglalkozási megbetegedés, úti baleset vagy nem foglalkozási megbetegedés. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem tűnik ki, hogy milyen időtartamú a szabadság az egyes esetekben. Csupán az állapítható meg, hogy ez a nemzeti jogi keret bizonyos feltételek fennállása esetén az irányelvben előírt négyhetes minimális időtartamnál hosszabb időtartamot ír elő a fizetett éves szabadságra.

177. Már az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéssel kapcsolatos fejtegetéseim során megállapítottam, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkében foglalt éves szabadsághoz való jog attól függetlenül keletkezik, hogy a munkavállaló a szóban forgó időszakban betegség miatt távol volt‑e, amennyiben a munkavállaló megfelelően igazolt betegszabadságon volt.(189) Ahogy a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában helytállóan megjegyzi, a 2003/88 irányelv 7. cikke nem tesz különbséget a betegség miatti távollét oka szerint. Az irányelv e rendelkezése a fizetett éves szabadság tekintetében sokkal inkább „minden munkavállalóra” alkalmazandó. Ennek megfelelően a 7. cikk (1) bekezdése szerint minden munkavállaló – beleértve azt, aki valamelyik fent megjelölt okból betegszabadságon van – legalább négy hét éves szabadsággal rendelkezik.

178. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tagállamok számára tiltott lenne, hogy a nemzeti rendelkezéseikben olyan éves szabadságot határozzanak meg, amelynek időtartama az uniós jog által megállapított négyhetes időtartamot meghaladja, mivel e tekintetben – ahogy már a rendelkezés szövegéből kitűnik – csupán minimális időtartamról van szó. Ezt a rendelkezést ugyanis a 2003/88 irányelv általános céljával összhangban kell értelmezni, amely az 1. cikk (1) bekezdése szerint „a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelmények [megállapítása] a munkaidő megszervezése tekintetében”, és egyébként a 15. cikk szerint nem sérti a tagállamoknak azt a jogát, hogy „olyan törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseket alkalmazzanak vagy vezessenek be, amelyek a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme szempontjából kedvezőbbek, vagy hogy megkönnyítsék vagy engedélyezzék olyan kollektív szerződések vagy a szociális partnerek által kötött olyan megállapodások alkalmazását, amelyek […] kedvezőbbek”. Ebből levezethető a tagállamoknak az a joga, hogy a fizetett éves szabadság tekintetében az uniós jog által előírtnál kedvezőbb rendelkezéseket fogadjanak el.

179. A 2003/88 irányelv éppen ilyen kevéssé akadályozza a tagállamokat abban, hogy a kedvezőbb bánásmódot előíró rendelkezéseket bizonyos feltételekhez kössék, feltéve hogy ezáltal az irányelv által biztosított minimális védelem nem sérül. Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell a Merino Gómez ügyben hozott ítéletre(190), amelyben a Bíróság kifejtette, hogy az irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, amely szerint a tagállamok „a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően” hozzák meg a szükséges intézkedéseket, úgy kell értelmezni, hogy „a nemzeti alkalmazási módozatok révén a legalább négy hét fizetett éves szabadsághoz való jogot mindenképpen biztosítani kell”(191). Az alapügyben felmerült probléma tekintetében ez azt jelenti, hogy a tagállamok az éves szabadság minimális időtartama tekintetében főszabály szerint jogosultak a munkavállalókat eltérő bánásmódban részesíteni a betegség miatti távollétük oka szerint, amennyiben ennek során a minimális időtartam nem csökken az irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt négyhetes időtartam alá.

180. Esetleges olyan előírások, amelyek más értékelést eredményezhetnének, nem állapíthatók meg a betegszabadsághoz való jogot, valamint az említett jog gyakorlásának módozatait szabályozó rendelkezésekből sem, mivel ezt a jogot, – ahogy a Bíróság a Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítéletben helytállóan megállapította – „az [uniós] jog a jelenlegi állása szerint nem szabályozza”(192). E jog sokkal inkább a tagállamok szabályozási hatáskörébe tartozik. Ennélfogva a tagállamok jogosultak olyan rendelkezések elfogadására is, amelyek esetleg csökkentik az éves szabadság időtartamát, amennyiben a 2003/88 irányelvben előírt, a legalább négy hét éves szabadság betartására vonatkozó feltétel minden esetben teljesül.

181. A betegség miatti távollét munkavégzéssel töltött időként való beszámíthatóságának hiánya a nemzeti jog rendelkezései alapján, mint például úti baleset vagy nem foglalkozási megbetegedés esetén, nem érintheti hátrányosan a legalább négy hét éves szabadságot. Egyet kell érteni a francia kormánnyal(193) abban, hogy ezt szükség esetén azáltal kell megakadályozni, hogy a munkavállaló lehetőséget kap arra, hogy a szabadságát a szabadság átvitelére nyitva álló, olyan megfelelően hosszú időszakban bepótolja, amely figyelembe veszi a 2003/88 irányelv pihenéssel kapcsolatos célkitűzését. Ahogy a Bíróság a Federatie Nederlandse Vakbeweging ügyben hozott ítéletben(194) megállapította, igaz ugyan, hogy a szabadság akkor fejti ki a legteljesebben jótékony hatását a munkavállaló biztonságára és egészségére, ha az esedékesség évében veszik ki. A pihenőidő azonban nem veszíti el e jelentőségét akkor sem, ha később, például a szabadság átvitelére nyitva álló időszakban használják fel.

182. A fenti megfontolásokból ezért azt a következtetést kell levonni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat, amely eltérő időtartamú fizetett szabadságot ír elő a munkavállaló távollétének okától függően, feltéve hogy az irányelv e rendelkezésében előírt legalább négy hét szabadság minden esetben biztosított.

VII – Végkövetkeztetések

183. A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Cour de cassation által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

1.      A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétesek azok a nemzeti rendelkezések vagy gyakorlatok, amelyek előírják, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog feltétele legalább tíz nap (vagy egy hónap) tényleges munkavégzéssel töltött idő a referencia‑időszak alatt.

2.      A 2003/88 irányelv 7. cikke nem kötelezi a magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságot, hogy figyelmen kívül hagyja az olyan – az irányelvvel összhangban nem értelmezhető – nemzeti rendelkezést, amely a fizetett éves szabadsághoz való jog feltételeként legalább tíz nap tényleges munkavégzéssel töltött időtartamot ír elő a referencia‑időszak alatt.

3.      A 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat, amely eltérő időtartamú fizetett szabadságot ír elő a munkavállaló távollétének okától függően, feltéve hogy az irányelv e rendelkezésében előírt legalább négy hét szabadság minden esetben biztosított.

1 – Az indítvány eredeti nyelve: német.
Az eljárás nyelve: francia.

2 – HL L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.

3 – A C‑555/07. sz. Kücükdeveci‑ügyben 2010. január 19‑én hozott ítélet (EBHT 2010., I‑365. o.).

4 – Az EUSZ‑ben és az EUMSZ‑ben alkalmazott megjelölésekhez kapcsolódva az „uniós jog” fogalmát a közösségi jogra és az uniós jogra vonatkozó átfogó fogalomként használom. Amennyiben a továbbiakban egyes elsődleges jogi rendelkezésekről van szó, a ratione temporis hatályos rendelkezéseket idézem.

5 – A C‑173/99. sz. BECTU‑ügyben 2001. június 26‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4881. o.).

6 – A C‑350/06. és C‑520/06. sz., Schultz‑Hoff és társai egyesített ügyekben 2009. január 20‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑179. o.).

7 – A 106/77. sz. Simmenthal‑ügyben 1978. március 9‑én hozott ítélet (EBHT 1978., 629. o.).

8 – A C‑188/10. és C‑189/10. sz., Melki egyesített ügyekben 2010. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 2010., I‑5667. o.).

9 – A C‑144/04. sz. Mangold‑ügyben 2005. november 22‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑9981. o.).

10 – A 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet.

11 – Lásd az 5. lábjegyzetben hivatkozott BECTU‑ügyben hozott ítélet 43. pontját, a C‑342/01. sz. Merino Gómez‑ügyben 2004. március 18‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2605. o.) 29. pontját, valamint a C‑131/04. és C‑257/04. sz., Robinson‑Steele és társai egyesített ügyekben 2006. március 16‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑2531. o.) 48. pontját; a 2003/88 irányelvvel kapcsolatban lásd a 6. lábjegyzetben hivatkozott Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítélet 22. pontját, a C‑277/08. sz. Vicente Pereda‑ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑8405. o.) 18. pontját és a C‑486/08. sz. Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben 2010. április 22‑én hozott ítélet (EBHT 2010., I‑3527. o.) 28. pontját. Lásd az ítélkezési gyakorlat összegzését: Schrammel, W./Winkler, G., Europäisches Arbeits- und Sozialrecht, Wien 2010., 179. és azt követő o.

12 – Lásd az 5. lábjegyzetben hivatkozott BECTU‑ügyben hozott ítélet 44. pontját; a 11. lábjegyzetben hivatkozott Merino Gómez‑ügyben hozott ítélet 30. pontját; a 6. lábjegyzetben hivatkozott Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítélet 23. pontját és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Vicente Pereda‑ügyben hozott ítélet 21. pontját.

13 – Lásd a 6. lábjegyzetben hivatkozott Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítélet 25. pontját és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 30. pontját.

14 – Lásd az alapügy alperese beadványának 8. oldalát.

15 – Lásd a francia kormány beadványának 29. pontját.

16 – Lásd az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 5. oldalát, amely valamivel egyértelműbben fogalmazza meg az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés tárgyát.

17 – Lásd a C‑316/09. sz. MSD Sharp ügyben 2011. május 5‑én hozott ítélet (EBHT 2011., I‑3249. o.) 21. pontját, valamint a C‑376/05. és C‑377/05. sz., Brünsteiner és Autohaus Hilgert egyesített ügyekben 2006. november 30‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑11383. o.) 26. pontját.

18 – Lásd többek között a 244/80. sz., Foglia kontra Novello ügyben 1981. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 1981., 3045. o.) 18. pontját; a C‑422/93–C‑424/93. sz., Zabala Erasun és társai egyesített ügyekben 1995. június 15‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑1567. o.) 29. pontját; a C‑415/93. sz. Bosman‑ügyben 1995. december 15‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4921. o.) 61. pontját; a C‑314/96. sz. Djabali‑ügyben 1998. március 12‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1149. o.) 19. pontját; a C‑379/98. sz. PreussenElektra‑ügyben 2001. március 13‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑2099. o.) 39. pontját; a C‑380/01. sz. Schneider‑ügyben 2004. február 5‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑1389. o.) 22. pontját; a C‑212/06. sz., Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon ügyben 2008. április 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2008., I‑1683. o.) 29. pontját, valamint a C‑261/07. és C‑299/07. sz., VTB‑VAB egyesített ügyekben 2009. április 23‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑2949. o.) 33. pontját.

19 – Lásd a 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 45. pontját, a C‑268/06. sz. Impact‑ügyben 2008. április 15‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑2483. o.) 42. pontját, valamint a C‑397/01–C‑403/01. sz., Pfeiffer és társai egyesített ügyekben 2004. október 5‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8835. o.) 111. pontját.

20 – Lásd a 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 46. pontját; a 19. lábjegyzetben hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben hozott ítélet 108. pontját; a C‑91/92. sz. Faccini Dori‑ügyben 1994. július 14‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3325. o.) 20. pontját; a 14/86. sz. Pretore di Salò ügyben 1987. június 11‑én hozott ítélet (EBHT 1987., 2545. o.) 19. pontját és a 152/84. sz. Marshall‑ügyben 1986. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 723. o.) 48. pontját. Az irányelvek horizontális hatályáról lásd Vcelouch, P., Kommentar zu EU‑ und EG‑Vertrag (kiadó: Heinz Mayer), Bécs, 2004., EKSz. 249. cikk, 23. o., 72. pont; Knes, R., „Uporaba in učinkovanje direktiv s področja varstva okolja v upravnih in sodnih postopkih”, Varstvo narave, 2008., 14., 15. o. és konkrétan a munkajoggal kapcsolatban Thüsing, G., Europäisches Arbeitsrecht, München, 2008., 14. o., 29. és 30. pont.

21 – A 20. lábjegyzetben hivatkozott Faccini Dori‑ügyben hozott ítélet 24. pontja.

22 – Lásd például Alber főtanácsnok C‑343/98. sz., Collino és Chiappero ügyben 2000. január 18‑án ismertetett indítványának (EBHT 2000., I‑6659. o.) 29–31. pontját; Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok 19. lábjegyzetben hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben 2003. május 6‑án ismertetett indítványának 58. pontját; a hátrányos megkülönböztetés elleni jog sajátosságainak figyelembevételével: Bot főtanácsnok 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben 2009. július 7‑én ismertetett indítványának 63. és 70. pontját.

23 – Lásd Herresthal, C., Rechtsfortbildung im europarechtlichen Bezugsrahmen – Methoden, Kompetenzen, Grenzen dargestellt am Beispiel des Privatrechts, München, 2006., 81. és azt követő o.; v. Danwitz, T., Rechtswirkung von Richtlinien in der neueren Rechtsprechung des EuGH”, Juristenzeitung, 2007., 697., 703. o.

24 – Lásd a 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 47. pontját; a 14/83. sz., Colson és Kamann ügyben 1984. április 10‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 1891. o.) 26. pontját; a C‑106/89. sz. Marleasing‑ügyben 1990. november 13‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑4135. o.) 8. pontját; a 20. lábjegyzetben hivatkozott Faccini Dori‑ügyben hozott ítélet 26. pontját; a C‑129/96. sz. Inter‑Environnement Wallonie ügyben 1997. december 18‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑7411. o.) 40. pontját; a 19. lábjegyzetben hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben hozott ítélet 110. pontját, valamint a C‑378/07–380/07. sz., Angelidaki és társai egyesített ügyekben 2009. április 23‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑3071. o.) 106. pontját.

25 – Lásd a 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 48. pontját és a 24. lábjegyzetben hivatkozott Colson és Kamann ügyben hozott ítélet 26. pontját.

26 – A 19. lábjegyzetben hivatkozott Pfeiffer és társai ügyben hozott ítélet 116. pontja.

27 – Lásd ebben az értelemben a 80/86. sz. Kolpinghuis Nijmegen ügyben 1987. október 8‑án hozott ítélet (EBHT 1987., 3969. o.) 13. pontját; a 63. lábjegyzetben hivatkozott Adeneler és társai ügyben hozott ítélet 110. pontját; a 19. lábjegyzetben hivatkozott Impact‑ügyben hozott ítélet 100. pontját; a 24. lábjegyzetben hivatkozott Angelidaki és társai ügyben hozott ítélet 199. pontját és a C‑12/08. sz. Mono Car Styling ügyben 2009. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑6653. o.) 61. pontját.

28 – Lásd a jelen indítvány 71–88. pontját.

29 – Lásd a jelen indítvány 89–143. pontját.

30 – Lásd a jelen indítvány 144–169. pontját.

31 – Lásd a 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 22. pontját és a C‑279/09. sz. DEB‑ügyben 2010. december 22‑én hozott ítélet (EBHT 2010., I‑13849. o.) 30. pontját.

32 – Lásd Jarass, H. D., Charta der Grundrechte der Europäischen Union – Kommentar, München, 2010., 31. cikk, 3. pont, 277. o. és 51. cikk., 6. pont, 413. o.

33 – Erre helytállóan utal Lenaerts, K./Van Nuffel, P., European Union Law, London 2011., 832. o., 22‑022. pont. Lásd a Bíróság C‑540/06. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 2006. június 27‑én hozott ítéletének (EBHT 2006., 5769. o.) 38. és 58. pontját; a C‑432/05. sz. Unibet‑ügyben 2007. március 13‑án hozott ítéletének (EBHT 2007., I‑2271. o.) 37. pontját; a C‑438/05. sz. International Transport Workers’ Federation and Finnish Seamen’s Union ügyben 2007. december 11‑én hozott ítéletének (EBHT 2007., I‑10779. o.) 90. és 91. pontját; a C‑275/06. sz. Promusicae‑ügyben 2008. január 29‑én hozott ítéletének (EBHT 2008., I‑271. o.) 61–65. pontját; a C‑402/05. P. és C‑415/05. P. sz., Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2008. szeptember 3‑án hozott ítéletének (EBHT 2008., I‑6351. o.) 335. pontját; a 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletének 22. pontját, valamint a 92/09. és 93/09. sz., Eifert kontra Land Hessen egyesített ügyekben 2010. november 9‑én hozott ítéletének (EBHT 2010., I‑11063. o.) 45. és azt követő pontját. Lásd a Törvényszék T‑177/01. sz., Jégo‑Quéré kontra Bizottság ügyben 2002. május 3‑án hozott ítéletét (EBHT 2002., II‑2365. o.). Továbbá az Emberi Jogok Európai Bírósága a Goodwin kontra Egyesült Királyság ügyben 2002. július 11‑én hozott ítéletének (28957/95. sz. panasz) 100. pontjában, valamint a Bosphorus kontra Írország ügyben 2005. június 30‑án hozott ítéletének (45036/98. sz. panasz) 159. pontjában hivatkozott a Chartára.

34 – Ahogy Fischinger, P., „Normvererfungskompetenz nationaler Gerichte bei Verstößen gegen primärrechtliche Diskriminierungsverbote ohne vorherige Anrufung des EuGH”, Zeitschrift für Europäisches Privatrecht, 2011., 206. o., helytállóan megjegyzi, a Charta 21. cikke a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló tényállásra nem volt alkalmazható, mivel a Charta csak jóval a felmondás hatályosulását követően lépett hatályba.

35 – A Schultz‑Hoff és társai ügyben 2008. január 24‑én ismertetett indítvány (a 6. lábjegyzetben hivatkozott ítélet) 38. pontja.

36 – Tizzano főtanácsnok BECTU‑ügyben 2001. február 8‑án ismertetett indítványának (az 5. lábjegyzetben hivatkozott ítélet) 28. pontja.

37 – Lenaerts, K., „La solidarité ou le chapitre IV de la Charte des droit fondamentaux de l’Union européenne”, Revue trimestrielle des droit de l’homme, 2010., 28. szám, 217. és azt követő o.; Jarass, H., a 32. lábjegyzetben hivatkozott mű, 2. pont; Picod, F., Traité établissant une Constitution pour l’Europe, Partie II – La Charte des droit fondamentaux de l’Union, 2. kötet, Brüsszel, 2005., II‑91. cikk, 424., 653. o.; Frenz, W., Handbuch Europarecht, 4. kötet (Europäische Grundrechte), 1078. o., 3597. pont, valamint 1164. o., 3881. pont; Riedel, E., Charta der Grundrechte der Europäischen Union, 3. kiadás, Baden‑Baden, 2011., 31. cikk, 442. o., 12. pont; Seifert, A., „Mangold und kein Ende – die Entscheidung der Großen Kammer des EuGH vom 19.1.2010. in der Rechtssache Kücükdeveci”, Europarecht, 2010., 808. o., a Charta 31. cikkének (2) bekezdésével kapcsolatban alapvető jogról beszél.

38 – Ebben az értelemben Riedel, E., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 31. cikk, 442. o., 12. pont.

39 – Schwarze, J., „Der Grundrechtsschutz für Unternehmen in der Europäischen Grundrechtecharta”, Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht, 2001., 519. o.

40 – Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 134. o., 444. pont.

41 – Lásd Borowsky, M., Charta der Grundrechte der Europäischen Union, 3. kiadás, Baden‑Baden, 2011., 51. cikk, 660. o., 34. pont.

42 – Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1164. o., 3882. o.

43 – Uo., 135. o., 444. pont.

44 – Lenaerts, K., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1165. o., 3884. pont.

45 – A „harmadik személyekkel szembeni hatály” problémája esetében arról a kérdésről van szó, hogy az alapvető jogok csak a magánszemélyek és az állam közötti viszonyban bírnak‑e jelentőséggel (vagyis azok címzettjei az államok), vagy a magánszemélyek egymás közötti viszonyában is érvényesek. E tekintetben a „harmadik személyekkel szembeni közvetlen hatály” és a „harmadik személyekkel szembeni közvetett hatály” elmélete ismert. A „harmadik személyekkel szembeni közvetlen hatály” alatt azt kell érteni, hogy az alapvető jogok a magánjog területén is közvetlenül érvényesülnek. Ezen álláspont szerint nem lehetségesek az olyan jogügyletek, amelyek valamely alapvető joggal ellentétesek. Ezzel szemben a „harmadik személyekkel szembeni közvetett hatály” elmélete a generálklauzulákat az alapvető jogoknak a magánjogba való „behatolási pontjainak” tekinti; e generálklauzulák értelmezése során az alkotmányos rendben rögzített értékrendszert kell figyelembe venni. Csak a harmadik személyekkel szembeni közvetett hatály esetében lehetne mérlegelni a mérvadó szempontokat (például alapvető jog és szerződési szabadság) (lásd erről Walter, R./Mayer, H., Grundriss des österreichischen Bundesverfassungsrechts, 9. kiadás, Bécs, 2000., 548. és azt követő o., valamint a C‑80/06. sz. Carp‑ügyben 2007. március 29‑én ismertetett indítványom [a 2007. június 7‑i ítélet, EBHT 2007., I‑4473. o.] 69. pontját).

      Az alapvető jogok harmadik személyekkel szembeni hatályának tagállami összehasonlító jogi vizsgálatából (lásd Rengeling, H.‑W./Szczekalla, P., Grundrechte in der Europäischen Union – Charta der Grundrechte und allgemeine Grundsätze, Köln, 2004., 179. és azt követő o., 338. és azt követő pont) az következik, hogy az a tagállamok többségében legalábbis ismert és tárgyalják, az egyes kérdések azonban részben e tagállamokban is még tisztázatlanok és vita tárgyát képezik. Olaszországban elismerik mind a közvetett hatályt az egyenrangú magánjogi jogviszonyok vonatkozásában, mind pedig a magánszemélyekre gyakorolt közvetlen hatályt az olyan jogviszonyokban, amelyekben az egyik szerződő fél fölérendelt helyzetben van a másik félhez képest. Belgiumban vitáznak az alapvető jogok harmadik személyekkel szembeni hatályáról, és az ítélkezési gyakorlatban a harmadik személyekkel szembeni közvetett hatály elismerésére vonatkozó tendencia állapítható meg. Részben még Ausztriában is vita zajlik. Görögországban még szintén nincs eldöntve a kérdés. Mindenesetre egyes alapvető jogok harmadik személyekkel szembeni hatályát Franciaországban, Írországban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban és Szlovéniában elismerik. A szlovén jogtan rámutat arra, hogy a szlovén alkotmányban szereplő egyes alapvető jogok lehetővé teszik a harmadik személyekkel szembeni (közvetlen) hatályt (lásd Krivic, M., „Ustavno sodišče, pristojnosti in postopek”, in: Pavčnik/Mavčič [kiadó], Ustavno sodstvo, Cankarjeva založba, 2000., 69. o.). Eddig nem ismerték el az alapjogi rendelkezések harmadik személyekkel szembeni hatályát például Dániában és Luxemburgban. Az Egyesült Királyságban az alapvető jogokat átfogó dokumentumként létrehozott írásos alkotmány hiányában a törvényekből és a common law‑ból kell megállapítani (lásd: Soziale Grundrechte in Europa, Európai Parlament – Kutatási Főigazgatóság, SOCI 104 DE munkaanyag, 26. és azt követő o.). Mindazonáltal az EJEE‑vel kapcsolatos releváns ítélkezési gyakorlat különösen az 1998. évi „Human Rights Act” után, valamint már korábban az uniós jogon keresztül növekvő jelentőséghez jut. Finnországban az alapvető jogok közvetlenül nem kötik a magánszemélyeket; az állam azonban köteles megakadályozni a magánszemélyek általi jogsértéseket.

46 – Jarass, H., a 32. lábjegyzetben hivatkozott mű, 9. pont; Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1171. o., 3909. o.

47 – Jarass, H., a 32. lábjegyzetben hivatkozott mű, 51. cikk, 419. o., 21. pont.

48 – Ebben az értelemben Geiger, R., EUV/AEUV‑Kommentar (kiadó: Rudolf Geiger/Daniel‑Erasmus Khan/Markus Kotzur), 5. kiadás, München, 2010., 51. cikk, 1016. o. Lásd a C‑74/95. sz. X‑ügyben 1996. december 12‑én hozott ítélet (EBHT 1996., I‑6609. o.) 25. pontját; a C‑292/97. sz. Karlsson‑ügyben 2000. április 13‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑2737. o.) 37. pontját; a C‑101/01. sz. Lindqvist‑ügyben 2003. november 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑12971. o.) 87. pontját; a C‑305/05. sz., Ordre des barreaux francophones et germanophone és társai ügyben 2007. június 26‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑5305. o.) 28. pontját és a 33. lábjegyzetben hivatkozott Promusicae‑ügyben hozott ítélet 68. pontját.

49 – Jarass, H., a 32. lábjegyzetben hivatkozott mű, 31. cikk, 279. o., 9. pont, valamint 51. cikk, 419. o., 21. pont; Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1172. o., 3910. pont.

50 – A harmadik személyekkel szembeni közvetlen hatály ellen: Jarass, H., a 32. lábjegyzetben hivatkozott mű, 31. cikk, 277. o., 3. pont, valamint 51. cikk, 421. o., 24. pont; ugyanez, EU‑Grundrechte, München, 2005., 4. §, 42. o.; De Mol, M., „Kücükdeveci: Mangold Revisited – Horizontal Direct Effect of a General Principle of EU law”, European Constitutional Law Review, 2010, 6. szám, 302. o.; Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1172. o., 3910. pont; Schiek, D., „Constitutional Principles and Horizontal Effet: Kücükdeveci Revisited”, European Labour Law Journal, 2010., 3. szám, 373. o.; Hatje, A., EU‑Kommentar (kiadó: Jürgen Schwarze), 2. kiadás, Baden‑Baden, 2009., 51. cikk, 2324. o., 20. pont; Kingreen, T., EUV/EGV – Kommentar, 3. kiadás, München, 2007., 51. cikk, GRCh, 2713. o., 18. pont, aki rámutat arra, hogy jóllehet a Chartában szereplő néhány alapvető jog elfogulatlan értelmezés esetén harmadik személyekkel szemben hatályosként értelmezhető, a szerző mégis azt az álláspontot képviseli, hogy az abban megjelölt alapvető jogok harmadik személyekkel szemben nem hatályosak, mivel az 51. cikk (1) bekezdésének első mondata csak az Unióra és a tagállamokra vonatkozóan ír elő kötelezettséget. Az alapvető jogok magánszemélyek általi megsértése a szerző véleménye szerint a közhatalmi védelmi kötelezettségnek a nem állami harmadik személyek jogsértéseivel szembeni gyakorlásával akadályozható meg. Hasonlóképpen Riesenhuber, K., Europäisches Arbeitsrecht, Hamburg, 2009., 2. §, 45. o., 25. pont is, aki szerint a Chartában szereplő alapvető jogok a magánszemélyeket nem közvetlenül, hanem csak közvetve, a jogalkotó védelmi kötelezettségén keresztül kötik. Kokott, J./Sobotta, C., „The Charter of fundamental rights of the European Union after Lisbon”, EUI Working Papers (2010/06) – Academy of European Law, 14. o., szintén azt az álláspontot képviseli, hogy a Charta 51. cikkével ellentétes az alapvető jogok magánszemélyek közötti viszonyban fennálló közvetlen hatálya.

      A harmadik személyekkel szembeni közvetlen hatály mellett: Dauses, M., Der Schutz der Grundrechte in der Rechtsordnung der Europäischen Union, Frankfurt am Main, 2010., 99. o., aki jogi álláspontjának indokolásaként a Bíróság esetjogára hivatkozik, miszerint bizonyos feltételek mellett magánszemélyek is kötelezhetők alapjogi garanciák biztosítására, például az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén vagy a nemek közötti egyenlő bánásmód területén.

      Nem foglal egyértelműen állást Streinz, R., EUV/EGV – Kommentar, Müchen, 2003., 51. cikk, 2652. o., 10. pont, aki kifejti, hogy a Chartában szereplő alapvető jogok harmadik személyekkel szembeni közvetlen vagy közvetett hatályának kérdése, valamint az alapvető jogok védelmére vonatkozó kötelezettség kérdése kimaradt, és ezeket az ítélkezési gyakorlatra és a jogirodalomra bízták.

51 – Lásd Jarass, H., a 32. lábjegyzetben hivatkozott mű, 31. cikk, 277. o., 3. pont; Knecht, M., EU‑Kommentar (kiadó: Jürgen Schwarze), 2. kiadás, Baden‑Baden, 2009., 31. cikk, 2276. o., 4. pont); Kingreen, T., az 50. lábjegyzetben hivatkozott mű; Kühling, J., Europäisches Verfassungsrecht (kiadó: Armin von Bogdandy), Heidelberg, 2003., 603. o., abból indul ki, hogy az alapvető jogok megalapozhatják a közhatalmi védelmi kötelezettséget a magánszemélyek cselekvéseivel szemben, így szükség van a magánszemélyek alapvető jogokhoz való kötöttségére vonatkozó kérdéses konstrukcióra.

52 – Lásd Becker, U., EU‑Kommentar (kiadó: Jürgen Schwarze), 2. kiadás, Baden‑Baden 2009., 53. cikk, 2333. o., 1. pont, akinek véleménye szerint a Charta 53. cikke azt a célt szolgálja, hogy az alapjogi garanciák különböző forrásai közötti ütközéseket kizárja. E rendelkezés végeredményben a legnagyobb kedvezményes elbánást eredményezi: amennyiben a másik (pl. az EJEE‑ből eredő) alapvető jog túlmegy a Charta által biztosított jogokon, ez utóbbiakat nem lehet úgy értelmezni, hogy tiltanák az átfogóbb védelmet. Ezzel szemben, ha a Charta messzebb menő jogkövetkezményeket biztosít, mint más alapvető jogok, ezeket már eleve éppen nem korlátozzák.

53 – Ebben az értelemben Grabenwarter, C., Europäische Menschenrechtskonvention, 4. kiadás, Bécs, 2009., 130. o., 14. pont.

54 – Lásd Rengeling, H.‑W./Szczekalla, P., a 45. lábjegyzetben hivatkozott mű, 180. o., 339. pont. Lásd az Emberi Jogok Európai Bizottságának a Ian Nimmo kontra Egyesült Királyság ügyben (12327/86. sz. panasz) 1988. október 11‑én hozott határozatát és a Scientology Kirche Deutschland e.V. kontra Németország ügyben (34614/97. sz. panasz) 1997. április 7‑én hozott határozatát.

55 – Lásd Reid, K., A practitioner’s Guide to the European Convention on Human Rights, 2. kiadás, London, 2004., 46. o., I‑064. pont; Grabenwarter, C., az 53. lábjegyzetben hivatkozott mű, 127. o., 7. pont; Jarass, H., EU‑Grundrechte, München, 2005., 52. o., 12. pont; Rengeling, H.‑W./Szczekalla, P., a 45. lábjegyzetben hivatkozott mű, 180. o., 339. pont, aki az EJEE‑ben biztosított egyes garanciák harmadik személyekre gyakorolt hatályát elutasítja. Ehelyett kizárólag az egyezményben részes államok jogának az egyezménnyel összhangban álló értelmezéséről és ezeknek az államoknak a pozitív (védelmi) kötelezettségéről van szó, éppen az egyezmény által biztosított jogoknak a nemzeti jogalkotó általi védelme érdekében is. Ugyanez érvényes az emberi jogok védelmére irányuló egyéb nemzetközi szerződésekre, különösen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára.

56 – Grabenwarter, C., az 53. lábjegyzetben hivatkozott mű, 131. o., 15. pont.

57 – Lásd az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Khurshid Mustafa és Tarzibachi kontra Svédország ügyben 2008. december 16‑án hozott ítéletének (23883/06. sz. panasz) 50. pontját [tájékoztatáshoz való jog]; a Von Hannover kontra Németország ügyben 2004. június 24‑én hozott ítélet (59320/00. sz. panasz) 57. pontját [a magánélet tiszteletben tartásának követelménye]; a Moreno Gómez kontra Spanyolország ügyben 2004. november 16‑án hozott ítélet (4143/02. sz. panasz) 55. pontját [a magánélet tiszteletben tartásának követelménye] és az Öneryildiz kontra Törökország ügyben 2004. november 30‑án hozott ítélet (48939/99. sz. panasz) 135. pontját [tulajdonjog].

58 – Lásd Grabenwarter, C., az 53. lábjegyzetben hivatkozott mű, 131. o., 15. pont, akinek véleménye szerint a harmadik személyekre gyakorolt hatállyal kapcsolatos problémák beleolvadnak a védelmi kötelezettség dogmatikájába.

59 – Lásd Schwarze, J., European Administrative Law, Luxemburg, 2006., 65. o. és Sariyiannidou, E., Institutional balance and democratic legitimacy in the decision‑making process of the EU, Bristol, 2006., 145. o.

60 – A 8/55. sz., Fédération Charbonnière de Belgique kontra Hohe Behörde ügyben 1956. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 1955., 199., 311. o.).

61 – A 13/57. sz., Wirtschaftsvereinigung Eisen‑ und Stahlindustrie kontra Hohe Behörde ügyben 1958. június 21‑én hozott ítélet (EBHT 1958., 273., 304. o.).

62 – A 42/59. és 49/59. sz., SNUPAT kontra Hohe Behörde egyesített ügyekben 1961. március 22‑én hozott ítélet (EBHT 1961., 111., 169. o.).

63 – A 85/76. sz., Hoffmann‑La Roche kontra Bizottság ügyben 1979. február 13‑án hozott ítélet (EBHT 1979., 461., 511. o.).

64 – A 43/59., 45/49. és 48/59. sz., von Lachmüller és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1960. július 15‑én hozott ítélet (EBHT 1960., 967., 989. o.).

65 – A 14/61. sz., Hoogovens kontra Hohe Behörde ügyben 1962. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 1962., 513., 549. o.).

66 – A 117/76. és 16/77. sz., Ruckdeschel kontra HZA Hamburg‑St. Annen egyesített ügyekben 1977. október 19‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 1753. o.) 7. pontja.

67 – Tridimas, T., The General Principles of EU Law (2. kiadás, London, 2006., 17. és azt követő o., valamint 29. és azt követő o.) egyrészről utal az általános jogelvek hiánykitöltő funkciójára a közösségi jogban, amely abból a körülményből ered, hogy a közösségi jogrend új és fiatal jogrend, és még fejlődnie kell. Emellett az EK‑Szerződés egy keretszerződés számos általánosan megfogalmazott rendelkezéssel és pontosan meg nem határozott jogi fogalommal, amelyek széles hatáskört biztosítanak a Bíróságnak a jog továbbfejlesztésére. Másrészről utal a szerző a másodlagos jog értelmezése kapcsán fennálló értelmezést segítő funkcióra. Lenaerts, K./Van Nuffel, P., Constitutional Law of the European Union, 2. kiadás, London, 2005., 17‑066. pont, 711. o., rámutat, hogy a közigazgatás a közösségi jog értelmezése során – mindenekelőtt az értelmezendő jog egyértelműségének hiánya vagy joghézag esetén – rendszerint a jog általános elveit veszi igénybe. Toriello, F., I principi generali del diritto comunitario – Il ruolo della comparazione, Milánó, 2000., 141. o., utal mind a hiánykitöltő, mind pedig az értelmezést elősegítő funkcióra, felsorol azonban más funkciókat is.

68 – Ebben az értelemben Schwarze, J., az 59. lábjegyzetben hivatkozott mű, 65. o.

69 – Lásd Lenaerts, K./Gutiérrez‑Fons, J. A., The constitititional allocation of powers and general principles of law”, Common Market Law Review, 2010., 1629. o.; Toriello, F., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 141. o.

70 – Lásd Toriello, F., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 141. o.

71 – Lásd Schweitzer, M./Hummer, W./Obwexer, W., Europarecht, 65. o., 240. és 241. pont.

72 – Ebben az értelemben Lengauer, A.‑M., Kommentar zu EU‑ und EG‑Vertrag (kiadó: Heinz Mayer), Bécs, 2004., 220. cikk, 27. pont, 65. o.; Toriello, F., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 315–318. pont.

73 – Ebben az értelemben Schweitzer, M./Hummer, W./Obwexer, W., Europarecht, 244. o., 66. o.; Oppermann, T., Europarecht, 3. kiadás, München, 2005., 21. pont, 144. o.; Toriello, F., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 140. o.

74 – Lásd Tridimas, T., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 6. o.

75 – Az általános vélemény szerint a jog általános elvei az elsődleges jog szintjéhez tartoznak (lásd Schroeder, W., EUV/EGV – Kommentar [kiadó: Rudolf Streinz], 249. cikk, 2159. o., 15. pont). A Bíróság ismételten kimondta, hogy a közösségi szervek jogi aktusainak meg kell felelniük az általános jogelveknek. Lásd a 29/69. sz. Stauder‑ügyben 1969. november 12‑én hozott ítélet (EBHT 1969., 419. o.) 7. pontját és a 44/79. sz. Hauer‑ügyben 1979. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 1979., 3727. o.) 14. és azt követő pontját.

76 – Ugyanígy Wegener, B., in: Calliess/Ruffert (kiadó), Kommentar zu EUV/EGV, 3. kiadás, München 2007., 220. cikk, 37. pont, 1956. o. és Tridimas T., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 2. és azt követő o.

77 – Lásd a C‑359/92. sz., Németország kontra Tanács ügyben 1994. augusztus 9‑én hozott ítéletet (EBHT 1994., I‑3681. o.). Már e rendelkezésnek az EK 5. cikk (3) bekezdésében (jelenleg az EUSZ 5. cikk (4) bekezdésében) történő rögzítése előtt sem az ítélkezési gyakorlatban, sem a jogirodalomban nem volt vitatott, hogy a közösségi hatáskörök gyakorlására az arányosság megtartásával kerülhet sor (lásd Lienbacher, G., EU‑Kommentar [kiadó: Jürgen Schwarze], 1. kiadás, Baden‑Baden, 2000., EK 5. cikk, 36. pont, 270. o.).

78 – Lásd a 32/79. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1980. június 10‑én hozott ítéletet (EBHT 1980., 2403. o.).

79 – Lásd a Törvényszék T‑192/99. sz., Dunnett, Hackett és Turró Calvet kontra Európai Beruházási Bank ügyben 2001. március 6‑án hozott ítéletét (EBHT 2001., II‑813. o.). Lásd konkrétan az igazságszolgáltatáshoz való tényleges hozzáféréssel kapcsolatban a Bíróság 222/84. sz. Johnston‑ügyben 1986. május 15‑én hozott ítéletének (EBHT 1986., 1651. o.) 18. és 19. pontját; a 222/86. sz., Heylens és társai ügyben 1987. október 15‑én hozott ítéletének (EBHT 1987., 4097. o.) 14. pontját; a C‑424/99. sz., Bizottság kontra Ausztria ügyben 2001. november 27‑én hozott ítéletének (EBHT 2001., I‑9285. o.) 45. pontját; a C‑50/00. P. sz., Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25‑én hozott ítéletének (EBHT 2002., I‑6677. o.) 39. pontját; a C‑467/01. sz. Eribrand‑ügyben 2003. június 19‑én hozott ítéletének (EBHT 2003., I‑6471. o.) 61. pontját; a 33. lábjegyzetben hivatkozott Unibet‑ügyben hozott ítéletének 37. pontját és a 31. lábjegyzetben hivatkozott DEB‑ügyben hozott ítéletének 29. pontját.

80 – Lásd a C‑402/98. sz. Agricola Tabacchi Bonavicina ügyben 2000. július 6‑án hozott ítéletet (EBHT 2000., I‑5501. o.).

81 – Lásd a 14/68. sz. Walt Wilhelm ügyben 1969. február 13‑án hozott ítéletet (EBHT 1969., 1. o.).

82 – Lásd a 32/62. sz. Alves‑ügyben 1963. július 4‑én hozott ítéletet (EBHT 1963., 109. o.).

83 – Lásd az 55/69. sz., Cassella Farbwerke Mainkur kontra Bizottság ügyben 1972. július 14‑én hozott ítéletet (EBHT 1972., 887. o.); a 33/79. és 75/79. sz., Kuhner kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. május 28‑án hozott ítéletet (EBHT 1980., 1677. o.); a C‑135/92. sz., Fiskano kontra Bizottság ügyben 1994. június 19‑én hozott ítéletet (EBHT 1994., I‑2885. o.); a C‑32/95. P. sz., Bizottság kontra Lisrestal és társai ügyben 1996. október 24‑én hozott ítélet (EBHT 1996., I‑5373. o.) 21. pontját; a C‑462/98. P. sz., Mediocurso kontra Bizottság ügyben 2000. szeptember 21‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑7183. o.) 36. pontját; a C‑395/00. sz. Cipriani‑ügyben 2002. december 12‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑11877. o.) 51. pontját; a C‑439/05. P. és C‑454/05. P. sz., Land Oberösterreich és Ausztria kontra Bizottság egyesített ügyekben 2007. szeptember 13‑án hozott ítéletet (EBHT 2007., I‑7141. o.) és a C‑349/07. sz. Sopropré‑ügyben 2008. december 18‑án hozott ítélet (EBHT 2008., I‑10369. o.) 36. és 37. pontját.

84 – Lásd a 125/77. sz. Koninklijke Scholten‑Honig ügyben 1978. október 25‑én hozott ítéletet (EBHT 1978., 1991. o.).

85 – Lásd a C‑269/90. sz. Technische Universität München ügyben 1991. november 21‑én hozott ítéletet (EBHT 1991., I‑5469. o.).

86 – Lásd a 68/77. sz., IFG kontra Bizottság ügyben 1978. február 14‑én hozott ítéletet (EBHT 1978., 353. o.).

87 – Lásd a Törvényszék T‑154/01. sz., Distilleria Palma kontra Bizottság ügyben 2004. május 25‑én hozott ítéletének (EBHT 2004., II‑1493. o.) 45. pontját.

88 – Lásd a T‑306/01. sz., Ali Yusuf és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács ügyben 2005. szeptember 21‑én hozott ítélet (EBHT 2005., II‑3533. o.) 277. pontját.

89 – Lásd a 154/78., 205/78., 206/78., 226/78–228/78., 263/78. és 264/78., valamint 39/79., 31/79., 83/79.és 85/79. sz., Ferriera Valsabbia kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. március 18‑án hozott ítéletet (EBHT 1980., 907. o.).

90 – Lásd a 33/79. és 75/79. sz., Kuhner kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. május 28‑án hozott ítéletet (EBHT 1980., 1677. o.).

91 – Lásd a 804/79. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 1981. május 5‑én hozott ítéletet (EBHT 1981., 1045.o.).

92 – Lásd a C‑65/93. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 1995. március 30‑án hozott ítélet (EBHT 1995., I‑643. o.) 21. pontját.

93 – Lásd a 43/82. és 63/82. sz., VBVB és VBBB kontra Bizottság egyesített ügyekben 1984. január 17‑én hozott ítéletet (EBHT 1984., 19. o.).

94 – Lásd a 18. lábjegyzetben hivatkozott Bosman‑ügyben hozott ítéletet.

95 – Lásd a 237/83. sz. Prodest‑ügyben 1984. július 12‑én hozott ítéletet (EBHT 1984., 3153. o.).

96 – Lásd a 149/77. sz. Defrenne‑ügyben 1978. június 15‑én hozott ítéletet (EBHT 1978., 1365. o.).

97 – Lásd a C‑387/02., C‑391/02. és C‑403/02. sz., Berlusconi és társai egyesített ügyekben 2005. május 3‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑3565. o.) 67–69. pontját, a C‑420/06. sz. Jager‑ügyben 2008. március 11‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑1315. o.) 59. pontját és a C‑61/11. PPU. sz. El Dridi‑ügyben 2011. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 2010., I‑3015. o.) 61. pontját.

98 – Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát az ENSZ közgyűlés 1948. december 10‑én fogadta el 217A/III. sz. határozatával.

99 – Az Európai Szociális Charta, amely szerződés, miután Torinóban 1961. október 18‑án nyitották meg aláírásra az Európa Tanács tagállamai előtt, 1965. február 26‑án lépett hatályba. 2. cikkének 3. pontja kimondja, hogy az igazságos munkafeltételekhez való jog tényleges gyakorlásának biztosítása érdekében a Szerződő Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy legalább évi kéthetes fizetett szabadságot biztosítanak.

100 – A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát 1966. december 19‑én fogadta el az ENSZ közgyűlés, egyhangú határozatával. A 7. cikkének d) pontja kimondja, hogy „[a]z Egyezségokmányban részes államok elismerik mindenki jogát az igazságos és kedvező munkafeltételekhez, amelyek különösen az alábbiakat biztosítják: pihenést, szabad időt, a munkaidő ésszerű korlátozását, a rendszeres fizetett szabadságot, valamint a törvényes ünnepnapokra járó díjazást.”

101 – A munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló, 1989. december 9‑i közösségi charta 8. cikke kimondja, hogy „az Európai Közösség minden dolgozójának joga van a heti pihenőidőhöz és a fizetett éves szabadsághoz, amelynek időtartamát fokozatosan harmonizálni kell a nemzeti gyakorlatok figyelembevételével”.

102 – Lásd Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1059. o., 3539. o.

103 – A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Általános Konferenciája által 1970. június 24‑én elfogadott, a fizetett éves szabadságról szóló, 132. számú (1970‑ben módosított) Egyezmény 1973. június 30‑án lépett hatályba.

104 – A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Általános Konferenciája által 1936. június 24‑én elfogadott, a fizetett éves szabadságról szóló, 52. számú Egyezmény 1939. szeptember 22‑én lépett hatályba. Ezt az Egyezményt a 132. számú Egyezmény módosította, azonban továbbra is megerősíthető.

105 – Zuleeg, M., „Der Schutz sozialer Rechte in der Rechtsordnung der Europäischen Gemeinschaft”, Europäische Grundrechte ‑ Zeitschrift 1992., 15/16. szám, 331. o., rámutat arra, hogy a jogi kötőerővel nem rendelkező aktusok, mint a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta, elsősorban szabályozási útmutatóként szolgálnak. Akkor tesznek szert jogi jelentőségre, ha a bíróságok a jog értelmezésekor vagy továbbfejlesztésekor hivatkoznak rájuk. Balze, W., „Überblick zum sozialen Arbeitsschutz in der EU”, Europäisches Arbeits‑ und Sozialrecht, 38. kiegészítő füzet 1998., 4. pont, helyesen állapítja meg, hogy a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta, jóllehet önmagában ünnepélyes deklarációként nem bír jogi kötőerővel, lényeges kiváltó oka volt annak, hogy 1989 végén a Bizottság elfogadta a közösségi charta végrehajtására vonatkozó, 1989. november 28‑i cselekvési tervet. A cselekvési terv összesen 23 konkrét irányelvjavaslatot írt elő, többek között a munkavállalók biztonságának és egészségének védelme tárgyában, amelyeket lényegében 1993‑ig elfogadtak. Ebből az következik, hogy az ünnepélyes deklarációk is szolgálhatnak ösztönzőként a jogalkotói tevékenység számára, sőt végső soron jelentőségre tehetnek szert a bennük kihirdetett szociális alapjogok érvényesülésének biztosítása terén.

106 – Lásd Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1060. o., 3542. o.

107 – Lásd González Ortega, S., „El disfrute efectivo de la vacaciones anuales retribuidas: una cuestión de derecho y de libertad personal, de seguridad en el trabajo y de igualdad”, Revista española de derecho europeo, 11. szám (2004.), 423. és azt követő oldalak.

108 – Lásd Vieira De Andrade, J. C., „La protection des droits sociaux fondamentaux dans l’ordre juridique du Portugal”, La protection des droits sociaux fondamentaux dans les États membres de l’Union européenne – Étude de droit comparé, Athén/Brüsszel/Baden‑Baden, 2000., 677. o.

109 – Lásd Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1062. o., 3542. o.

110 – Uo., 1062. o., 3548. pont.

111 – Észak‑Rajna‑Vesztfália tartományi alkotmánya 24. cikkének (3) bekezdése például előírja, hogy törvényben kell rögzíteni az elegendő fizetett szabadsághoz való jogot.

112 – Lásd Riedel, E., Charta der Grundrechte der Europäischen Union (kiadó: Jürgen Meyer), 2. kiadás, Baden‑Baden, 2006., 31. cikk, 3., 4. pont.

113 – Lásd a jelen indítvány 92. pontját.

114 – Lásd Nielsen, R., „Free movement and fundamental rights”, European Labour Law Journal, 2010., 1. szám, 258. o., rámutat a Charta esetleges jelentőségére a szociális alapjogoknak a Bíróság ítélkezési gyakorlata útján általános jogelvekké történő fejlesztése során. A szerző véleménye szerint a Bíróságnak e feladat végrehajtása során egyre inkább a Chartára kellene támaszkodnia, amely – ellentétben az Emberi Jogok Európai Egyezményével (EJEE) – számos szociális normát rögzít, mint például a megkülönböztetés tilalmát, a gyermekmunka tilalmát, a rabszolgaság és a kényszermunka tilalmát, a gyülekezés szabadságát, a kollektív tárgyaláshoz való jogot és a munkavállalók sztrájkhoz való jogát.

115 – Lásd Lenaerts, K./Gutiérrez‑Fons, J. A., a 69. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1633. o., utalnak arra, hogy a Bíróság annál inkább hajlani fog bizonyos típusú szabályozás átvételére, minél nagyobb a konvergencia a jogrendek között. Amennyiben a konvergencia ugyan nem teljes, azonban egy bizonyos megközelítés a tagállamok túlnyomó többségében érvényesül, a Bíróság rendszerint ezt a megközelítést fogja követni azáltal, hogy ezt az Unió jogrendjéhez igazítja.

116 – Tridimas, T., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 6. o., rámutat arra, hogy a Bíróság bizonyos körülmények között elismerhet valamely általános jogelvet ilyenként, jóllehet az a tagállami jogrendekben nem ismert.

117 – Lásd a C‑519/09. sz. May‑ügyben 2011. április 7‑én hozott végzés (EBHT 2011., I‑2761. o.) 26. és 27. pontját, amelyben a Bíróság megállapította, hogy valamely közjogi szervezet alkalmazottja köztisztviselői jogállásától függetlenül a 2003/88 irányelv 7. cikke szerinti „munkavállalónak” minősül.

118 – Tridimas, T., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1. o., felveti a kérdést, hogy valamely általános jogelvet hogyan lehet megkülönböztetni egy speciális szabályozástól. Álláspontja szerint egyrészről ezen alapelv általános hatályának van jelentősége, amely kapcsán „általános” alatt azt kell érteni, hogy az alapelvnek egy bizonyos fokú absztraktsággal kell rendelkeznie. Másrészről ezen alapelv jogrendszeren belüli jelentőségének van döntő szerepe.

119 – Lásd a C‑155/10. sz., Williams és társai ügyben 2011. június 16‑án ismertetett indítványom 39–42. pontját, amelyben egy légitársaság alkalmazásában álló pilóták fizetett éves szabadsághoz való jogáról volt szó. Az értelmezés tárgyát az Európai Légitársaságok Szövetsége (AEA), az Európai Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szövetsége (ETF), az Európai Közforgalmi Pilóták Szövetsége (ECA), az Európai Regionális Légitársaságok Szövetsége (ERA) és a Légiszállítók Nemzetközi Szövetsége (IACA) által kötött, a polgári repülésben dolgozó utazó munkavállalók munkaidejének szervezéséről szóló európai megállapodás 3. szakasza képezte, amely megállapodást a 2000/79/EK irányelv (HL L 302., 59. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 75. o.) hajtja végre. E szakasz a polgári repülésben dolgozó utazó munkavállalók szabadságára vonatkozóan saját rendelkezéseket tartalmaz.

120 – További példaként a tengerészek munkaidejére vonatkozó rendelkezések említhetők. A 2003/88 irányelv (12) preambulumbekezdése szerint ugyanis az irányelv nem vonatkozik a személyek e csoportjára. Ehelyett utalnak az Európai Közösség Hajótulajdonosainak Szövetsége (ECSA) és a Közlekedési Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetsége az Európai Unióban (FST) között, a tengerészek munkaidejének szervezésére vonatkozóan kötött megállapodásról szóló, 1999. június 21-i 1999/63/EK tanácsi irányelvre (HL L 167., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 363. o.). E megállapodás 16. szakasza különleges rendelkezéseket tartalmaz a tengerészek szabadságára vonatkozóan, amelyek a 2003/88 irányelv 7. cikkében foglalt rendelkezésekhez hasonlóak.

121 – Tridimas, T., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 26. o., álláspontja szerint az általános jogelvnek megállapíthatóan rendelkeznie kell egy minimális kötelező erejű tartalommal.

122 – Így a Bíróság megállapította például, hogy különböző nemzeti intézkedések a közösségi jog alapján kizártak voltak, mivel ezek nem voltak összeegyeztethetők az egyenlő bánásmód általános elvével (lásd például a 201/85. és 202/85 sz., Klensch egyesített ügyekben 1986. november 25‑én hozott ítéletet [EBHT 1986., 3477. o.] és az 5/88. sz. Wachauf‑ügyben 1989. július 13‑án hozott ítéletet [EBHT 1989., 2609. o.]) vagy ennek az elvnek a különleges megfogalmazásaival, nevezetesen az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával különböző összefüggésekben (lásd például a 293/83. sz. Gravier‑ügyben 1985. február 13‑án hozott ítéletet [EBHT 1985., 593. o., a szakképzéshez való hozzáférés]; a 24/86. sz. Blaizot‑ügyben 1988. február 2‑án hozott ítéletet [EBHT 1988., 379. o., az egyetemi oktatáshoz való hozzáférés]; a 42/87. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1988. szeptember 27‑én hozott ítéletet [EBHT 1988., 5445. o., képzési támogatások]; a C‑92/92. és C‑326/92. sz., Phil Collins és társai egyesített ügyekben 1993. október 20‑án hozott ítéletet [EBHT 1993., I‑5145. o., szellemi tulajdonjogok] és a C‑43/95. sz. Data Delecta ügyben 1996. szeptember 26‑án hozott ítéletet [EBHT 1996., I‑4661. o., bírósági eljárás]), az alapvető jogok tiszteletben tartásával (lásd például a 79. lábjegyzetben hivatkozott Johnston‑ügyben hozott ítéletet [hatékony bírósági felülvizsgálat a férfiakkal és nőkkel szemben alkalmazott eltérő bánásmódot igazoló „szakmai követelményekkel” összefüggésben], a fent hivatkozott Wachauf‑ügyben hozott ítéletet [tulajdonjogok a tej‑ és tejtermékpiac közös szervezésével összefüggésben] és a C‑60/00. sz. Carpenter‑ügyben 2002. július 11‑én hozott ítéletet [EBHT 2002., I‑6279. o., a családi élet tiszteletben tartásához való jog a szolgáltatásnyújtás szabadságának esetleges korlátozásával összefüggésben]), a bizalomvédelem elvével (lásd például a C‑62/00. sz. Marks & Spencer ügyben 2002. július 11‑én hozott ítéletet [EBHT 2002., I‑6325. o., bizalomvédelem egy új nemzeti elévülési határidővel összefüggésben, amelyen belül a közösségi jog megsértésével beszedett összegek visszatérítése kérhető]) és az arányosság elvével (lásd például a 41/79., 121/79. és 796/79. sz., Testa egyesített ügyekben 1980. június 19‑én hozott ítéletet [EBHT 1980., I‑1979. o., a tagállam mérlegelési jogköre a munkanélküli ellátásra való jogosultság időtartamának az 1408/71 rendelet 69. cikke (2) bekezdése szerinti meghosszabbítása során], és a C‑286/94., C‑340/95., C‑401/95. és C‑47/96. sz., Molenheide és társai egyesített ügyekben 1997. december 18‑án hozott ítéletet [EBHT 1997., I‑7281. o.]).

123 – Ebben az értelemben Tridimas, T., a 67. lábjegyzetben hivatkozott mű, 47. o. Hasonlóképpen Walter, R./Mayer, H., a 45. lábjegyzetben hivatkozott mű, 549. o., 1330. pont, akinek véleménye szerint az alapvető jogok érvényesülése éppen valamely szerződő félnek (például egy monopolhelyzetben lévő félnek) egy másik szerződő féllel szembeni erőfölénye esetén tűnhet kívánatosnak.

124 – Ezért a munkavállalót a Bíróság ítélkezési gyakorlatában gyakran szociálisan és gazdaságilag gyengébb és ezáltal jobban védelemre szoruló szerződő félnek is tekintik. Lásd például a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19‑i Római Egyezmény (HL L 266., 1. o.; magyar nyelven HL C 169., 10. o.) 6. cikkének értelmezésével összefüggésben a C‑29/10. sz. Koelzsch‑ügyben 2011. március 15‑én hozott ítélet (EBHT 2011., I‑1595. o.) 40. pontját.

125 – Lásd Preis, U./Temming, F., „Der EuGH, das BVerfG und der Gesetzgeber”, Neue Zeitschrift für Arbeitsrecht – Lehren aus Mangold II, 2010., 190. o. Thüsing, G., a 20. lábjegyzetben hivatkozott mű, 15. o., 34. pont, helytállóan rámutat, hogy az állam kezdetének és végének határai képlékenyek.

126 – Lásd Rengeling, H.‑W./Szczekalla, P., a 45. lábjegyzetben hivatkozott mű, 182. o., 341. o.

127 – A 43/75. sz. Defrenne‑ügyben 1976. április 8‑án hozott ítélet (EBHT 1976., 455. o.).

128 – A 36/74. sz. Walrave‑ügyben 1974. december 12‑én hozott ítélet (EBHT 1974., 1405. o.).

129 – Uo., 16/19. pont.

130 – A 18. lábjegyzetben hivatkozott Bosman‑ügyben hozott ítélet.

131 – A C‑281/98. sz. Angonese‑ügyben 2000. június 6‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4139. o.) 36. pontja.

132 – A 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet.

133 – A 9. lábjegyzetben hivatkozott Mangold‑ügyben hozott ítélet 75. pontja.

134 – Lásd a jelen indítvány 144. és azt követő pontjait.

135 – Ebben az értelemben Sharpston főtanácsnok C‑427/06. sz. Bartsch‑ügyben 2008. május 22‑én ismertetett indítványának (EBHT 2008., I‑7245. o.) 85. pontja is.

136 – Lásd Jarass, H., „Bedeutung der EU‑Rechtsschutzgewährleistung für nationale und EU‑Gerichte”, Neue Juristische Wochenschrift 2011., 1394. o.

137 – Úgy tűnik, hogy Lenaerts, K./Gutiérrez‑Fons, J. A., a 69. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1656. o. is az általános jogelvekből, illetve a Chartából eredő jogok párhuzamos hatályából indul ki, mivel a Chartának megismerési forrásként tulajdonít jelentőséget új általános jogelvek felfedezése tekintetében. Hasonlóképpen Preis, U./Temming, T., a 125. lábjegyzetben hivatkozott mű, amellett foglal állást, hogy a Bíróság az EUSZ 6. cikk (3) bekezdéséből eredő jogköre alapján az általános cselekvési szabadsághoz való, íratlan szubszidiárius uniós alapjogot vezet le, miáltal lehetőséget adnak a magánszemélyek részére, hogy magának a szabályszerű irányelvi rendelkezésnek a megsértését általánosságban kifogásolják.

138 – Lásd Geiger, R., a 48. lábjegyzetben hivatkozott mű, 6. cikk, 45. o., 27. pont; Jarass, H., az 55. lábjegyzetben hivatkozott mű, 19. o., 15. pont.

139 – Ebben az értelemben Jarass, H., a 136. lábjegyzetben hivatkozott mű.

140 – Lásd Jarass, H., az 55. lábjegyzetben hivatkozott mű, 19. o., 15. pont.

141 – Ebben az értelemben De Mol, M., az 50. lábjegyzetben hivatkozott mű, az Uniónak és tagállamainak a Charta 51. cikke (1) bekezdése első mondatában előírt kizárólagos alapjogi kötöttségére való hivatkozással elutasítja az általános jogelvek horizontális hatályát.

142 – Lásd a 41/74. sz. Van–Duyn‑ügyben 1974. december 4‑én hozott ítélet (EBHT 1974., 1338. o.) 13/14. pontját; a 372/85–374/85. sz., Traen egyesített ügyekben 1987. május 12‑én hozott ítélet (EBHT 1987., 2141. o.) 25. pontját; a 31/87. sz. Beentjes‑ügyben 1988. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 1988., 4635. o.) 43. pontját; a C‑236/92. sz., Comitato di coordinamento per la difesa della Cava kontra Regione Lombardia ügyben 1994. február 23‑án hozott ítélet (EBHT 1994., I‑483. o.) 9. pontját.

143 – Lásd a 271/82. sz. Auer‑ügyben 1983. szeptember 22‑én hozott ítélet (EBHT 1983., 2727. o.) 16. pontját; az 5/83. sz. Rienks‑ügyben 1983. december 15‑én hozott ítélet (EBHT 1983., 4233. o.) 8. pontját; a 20. lábjegyzetben hivatkozott Marshall‑ügyben hozott ítélet 52. pontját; a 71/85. sz. Federatie Nederlandse Vakbeweging ügyben 1986. december 4‑én hozott ítélet (EBHT 1986., 3855. o.) 18. pontját; a 142. lábjegyzetben hivatkozott Comitato di coordinamento per la difesa della Cava kontra Regione Lombardia ügyben hozott ítélet 10. pontját.

144 – Lásd az 50/88. sz. Kühne‑ügyben 1989. június 27‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 1925. o.) 26. pontját és a 131/79. sz. Santillo‑ügyben 1980. május 22‑én hozott ítélet (EBHT 1980., 1585. o.) 13. pontját.

145 – Lásd Fischinger, P. a 34. lábjegyzetben hivatkozott mű, aki az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának esetével kapcsolatban kifejti, hogy annak vizsgálata során, hogy valamely általános jogelv sérelme fennáll‑e, először is az szükséges, hogy ennek az általános jogelvnek a tartalmát autonóm módon (vagyis másodlagos jogi norma figyelembevétele nélkül) megállapítsák.

146 – Lásd De Mol, M., az 50. lábjegyzetben hivatkozott mű, 301. pont, aki az általános jogelv horizontális hatályának a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben történt elismerését figyelemreméltónak tartja, mivel véleménye szerint az általános jogelveket az jellemzi, hogy először is általában a polgárokat védik az állammal szembeni viszonyban, másodszor pedig „annyiban absztraktak, amennyiben csak bizonyos irányba mutatnak, anélkül hogy konkrét jogszabályokat állapítanának meg.”

147 – Ebben az értelemben Schweitzer, M./Hummer, W./Obwexer, W., Europarecht, 178. o., 653. pont; Sariyiannidou, E. az 59. lábjegyzetben hivatkozott mű, 122. o., szintén „funkciómegosztásról” beszél. Oppermann, T. szerint, a 73. lábjegyzetben hivatkozott mű, 5. §, 5. pont, 80. o., az Európai Közösségben az államhatalmi jogosultságoknak a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom közötti felosztása átalakult a közösségi szervek speciális intézményi egyensúlyává. Különösen a Parlament, a Tanács és a Bizottság között vannak másként elosztva a feladatok, mint az állami szinten. Az Európai Közösségben is létezik a kölcsönös kontroll és a hatalmi egyensúly („checks and balances”). Az intézményi egyensúly elve a jogállamiság alapelvének a visszatükröződése. Előírja, hogy valamennyi intézmény úgy gyakorolja hatásköreit, hogy közben a többi intézmény hatásköreit tiszteletben tartja, és ennek megsértését a Bíróság által gyakorolt felülvizsgálat mellett lehet szankcionálni.

148 – Lásd a C‑101/08. sz. Audiolux‑ügyben 2009. június 30‑án ismertetett indítványom (EBHT 2009., I‑9823. o.) 107. pontját.

149 – Sariyiannidou, E., az 59. lábjegyzetben hivatkozott mű, 137. o., azon az állásponton van, hogy az EK 220. cikk végső soron biztosítja a Bíróságnak a hatáskört annak meghatározására, hogy mi a „jog”, ugyanakkor anélkül, hogy ennek kapcsán világos hatásköri korlátozás állna fenn. A Bíróság az általános jogelvek továbbfejlesztése során széles körben élt a jog továbbfejlesztésére vonatkozó hatáskörével. A szerző hangot ad azon félelmének, hogy ez elmoshatja a bírói és politikai tevékenység közötti határokat.

150 – Így Seifert, A., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, is, aki elképzelhetőnek tartja a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben kialakított ítélkezési elveknek más, alapvető jog által védett területekre való megfelelő alkalmazását. E tekintetben utal a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében foglalt fizetett éves szabadsághoz való alapvető jogra, amelyet elsősorban a munkaidőről szóló irányelv konkretizált.

151 – HL L 303., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 79. o.

152 – A 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 53. pontja.

153 – Lásd Simon, D., „L’invocabilité des directives dans les litiges horizontaux: confirmation ou infléchissement”, Europe: actualité du droit commuautaire, 2010., 3. szám, 7. o., 19. pont.

154 – Lásd Seifert, A., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 806. o., akinek értékelése szerint az általános jogelvek alkalmazása eszközt jelent a Bíróság számára ahhoz, hogy ne kerüljön ellentmondásba az irányelvek magánszemélyek közötti közvetlen horizontális hatályának hiányával kapcsolatos saját ítélkezési gyakorlatával.

155 – A 9. lábjegyzetben hivatkozott Mangold‑ügyben hozott ítélet 75. pontja.

156 – A 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 50. pontja.

157 – Uo., 51. pont.

158 – Uo., 28–43. pont.

159 – Uo., 25. és 26. pont.

160 – Lásd a jelen indítvány 110–114. pontját.

161 – Lásd a jelen indítvány 47. pontját.

162 – Lásd a jelen indítvány 53. pontját.

163 – Lásd ebben az összefüggésben Kokott főtanácsnok C‑104/09. sz. Roca Álvarez‑ügyben 2010. május 6‑án ismertetett indítványának (a 2010. szeptember 30‑i ítélet [EBHT 2010., I‑8661. o.]) 55. pontját, amelyben a főtanácsnok utalt a Mangold‑ügyben és a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletre, és e tekintetben azt a kérdést vetette fel, hogy a Bíróság kiterjesztené‑e a horizontális közvetlen hatályt más olyan általános jogelvekre, mint a nemek közötti hátrányos megkülönböztetés tilalma. A főtanácsnok véleménye szerint az ilyen továbbfejlesztés előtt szükséges lenne e vitatott horizontális közvetlen hatálynak és annak korlátainak dogmatikai alapjait tárgyalni. Thüsing, G./Horler, S., „Besprechung des Urteils Kücükdeveci”, Common Market Law Review, 2010., 1171. o., e megközelítés részletesebb dogmatikai indokolása mellett foglal állást.

164 – Lásd a jelen indítvány 136. pontját.

165 – Lásd De Mol, M., az 50. lábjegyzetben hivatkozott mű, 305. o., aki helytállóan abból indul ki, hogy a Bíróság a megközelítése során az általános jogelvet messzemenően egyenlővé teszi az irányelvvel.

166 – Ezt Simon, D., a 153. lábjegyzetben hivatkozott mű, 3. szám, 4. o., 7. pont, szintén kifogásolja. A szerző véleménye szerint e megközelítés során sem az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó általános jogelvnek, sem a konkretizálásának, sem pedig magának az irányelvnek a hatálya nincs világosan meghatározva.

167 – Ebben az értelemben Fischinger, P., a 34. lábjegyzetben hivatkozott mű, 207. o.

168 – Lásd Fischinger, P., a 34. lábjegyzetben hivatkozott mű, 207. o., akinek véleménye szerint a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítés nemzeti szinten annak kísérletével egyenlő, hogy valamely törvény tartalmából egy alkotmányban rögzített alapvető jog által biztosított védelem terjedelmére következtessenek.

169 – Lásd Mörsdorf, O., „Diskriminierung jüngerer Arbeitnehmer – Unanwendbarkeit von § 622 II2 BGB wegen Verstoßes gegen das Unionsrecht”, Neue Juristische Wochenschrift, 2010., 1048. o., aki megjegyzi, hogy a Bíróság a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben a nemzeti jog uniós joggal való összeegyeztethetőségének vizsgálati mércéjeként – az ezzel ellentétes állítások ellenére – nem az absztrakt elsődleges jogi jogelvet (vagyis az általános jogelvet), hanem a részletes rendelkezéseket tartalmazó irányelvet veszi figyelembe. Fischinger, P., a 34. lábjegyzetben hivatkozott mű, 206. o., véleménye szerint a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítés során valójában a tényállást az irányelvből, a jogkövetkezményt azonban az elsődleges jogból állapítják meg.

170 – Fischinger, P., a 34. lábjegyzetben hivatkozott mű, 207. o., azt a feltételezést fogalmazza meg, hogy a Bíróság a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben nyitva hagyott egy kiskaput annak érdekében, hogy az irányelvek tartalmából a jövőben is következtetni lehessen az újonnan létrehozott elsődleges jog tartalmára.

171 – Ebben az értelemben Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 137. o., 453. pont, aki a szociális jogok megvalósítását az anyagi lehetőségektől is függővé teszi. Lásd Riesenhuber, K., az 50. lábjegyzetben hivatkozott mű, 49. és azt követő o., 34. pont, aki a IV. cím („Szolidaritás”) keletkezéstörténetére utal, és e tekintetben megjegyzi, hogy a szociális alapjogoknak a Chartába való felvétele különösen vitatott volt a Konventben, mivel attól tartottak, hogy a szociális jogok elismerése túlzott anyagi terhet róna az Unióra és a tagállamokra. Ezzel szemben az alapvető jogok figyelembevétele mellett a politikai és szociális jogok oszthatatlanságát hozták fel, valamint azt a tényt, hogy az alapvető szociális jogok közösségi chartáját már az EUMSZ 136. cikk (1) bekezdésében, illetve az EUMSZ 151. cikkben figyelembe vették. Az eredmény egy kompromisszum volt, mivel jóllehet felvettek szociális jogokat a Chartába, azokat csak gyenge, nem pedig valódi, érvényesíthető jogként hozták létre. A Charta számos esetben nem tartalmaz önálló garanciákat, hanem a tekintetben, hogy fennáll‑e a védelem, és ha igen, milyen módon, az uniós jogra és a tagállami jogra utal.

172 – Lásd Frenz, W., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű, 1059. o., 3540. o., aki megkísérli megmagyarázni, hogy a Charta miért éppen a szociális jogok területén nem teljes. Véleménye szerint a szociális jogok nehezen lehetnek teljesek. Egyrészt a társadalmi elképzelések változnak a tekintetben, hogy mi minősül „szociálisnak”, másrészt a szociális jogok rögzítése mindig kompromisszumokon alapul. Rengeling, H.‑W./Szczekalla, P., a 45. lábjegyzetben hivatkozott mű, 793. o., 793. pont, helytállóan utal arra, hogy a „szociális” fogalom a Chartában inkább nyitott. Az sem világos, hogy pontosan mit értenek a Charta IV. címében szereplő „Szolidaritás” cím alatt.

173 – Az eltérésekről és a kivételekről lásd részletesen Blanpain, R., European Labour Law, 11. kiadás, Alphen aan den Rijn 2008., 586. és azt követő o.

174 – Lásd Bauer, J.–H./von Medem A., „Kücükdeveci = Mangold hoch zwei? Europäische Grundrechte verdrängen deutsches Arbeitsrecht”, Zeitschrift für Wirtschaftsrecht, 11. szám, 2010., 452. o.

175 – Ebben az értelemben Bauer, J.‑H./von Medem, A., a 174. lábjegyzetben hivatkozott mű, a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítésnek a Charta 27. és azt követő cikkeiben szereplő munkavállalói alapjogok esetében való alkalmazása ellen foglal állást az alapvető jogok e típusa és a hátrányos megkülönböztetés tilalma közötti különbségek alapján. Rámutatnak arra, hogy a Charta IV. címében („Szolidaritás”) megjelölt számos területre vonatkozóan irányelvek léteznek, amelyek az általános értelmezés szerint nem képesek az ellentétes nemzeti jogot magánszemélyek közötti jogvitákban kiszorítani. A szerzők e tekintetben kifejezetten a munkaidő‑szervezésre vonatkozó irányelvre hivatkoznak, amely például a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében szereplő fizetett éves szabadsághoz való jogot konkretizálja.

176 – Lásd az uniós jogi jogállami alapelvekkel összefüggésben a jelen indítvány 96. pontját. Lásd a C‑325/91. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1993. június 16‑án hozott ítélet (EBHT 1993., I‑3286. o.) 26. pontját és a C‑177/96. sz., Banque Indosuez és társai ügyben 1997. október 16‑án hozott ítélet (EBHT 1977., I‑5659. o.) 26–31. pontját.

177 – Lásd a C‑17/03. sz. VEMW‑ügyben 2005. június 7‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑4983. o.) 80. pontját és a C‑226/08. sz. Stadt Papenburg ügyben 2010. január 14‑én hozott ítélet (EBHT 2010., I‑131. o.) 45. pontját.

178 – Lásd a jelen indítvány 61–63. pontját.

179 – Lásd Avbelj, M., „Temeljna načela prava EU padajo na glavo”, Pravna praksa, 2010., 7. szám, 34. o., aki kritizálja a Kücükdeveci‑ügyben hozott ítéletet, mivel véleménye szerint az a feje tetejére állíthatná a Bíróságnak az irányelvek hiányzó horizontális hatályával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát. De Mol, M., az 50. lábjegyzetben hivatkozott mű, 307. o., kétségét fejezi ki e megközelítésnek – amelynek esetében egy általános jogelv (az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma) alkalmazásáról van szó – a jogbiztonság követelményével való összeegyeztethetőségét illetően, amely végső soron szintén általános jogelvnek minősül. A szerző véleménye szerint a magánszemélyek már nem hagyatkozhatnak a nemzeti (írott) jogra. Ehelyett az (íratlan) általános jogelv lehetséges hatásait kell figyelembe venniük.

180 – Ebben az értelemben Thüsing, G./Horler, S., a 163. lábjegyzetben hivatkozott mű; Seifert, A., a 37. lábjegyzetben hivatkozott mű.

181 – A 3. lábjegyzetben hivatkozott Kücükdeveci‑ügyben hozott ítélet 53. pontja.

182 – Lásd a jelen indítvány 127. pontját.

183 – Lásd a jelen indítvány 65. pontját.

184 – Goffin, L.: „A propos des principes régissant la responsabilité non contractuelle des États membres en cas de violation du droit communautaire”, Cahiers de droit européen, 5–6. szám (1997), 537. o.; Lenaerts, K./Arts, D./Maselis, I., Procedural Law of the European Union, 2. kiadás, London, 2006., 3‑042. pont, 109. o.; Knez, R.: „Varstvo pravic posameznika, ki jih vsebuje pravo skupnosti”, Revizor 4/5. szám (2003), 14. évfolyam., 105. o.; Ossenbühl, F.: Staatshaftungsrecht, 5. kiadás, München, 1998., 505. o. és Guichot, E.: La responsabilidad extracontractual de los poderes públicos según el Derecho Comunitario, Valencia 2007., 473. o., három feltételből indulnak ki: (1) a megsértett jogszabály lényege, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztet, (2) a jogsértés kellően súlyos és (3) fennáll az okozati összefüggés a kötelezettségszegés és a keletkezett kár között. Lásd többek között a C‑46/93. és C‑48/93. sz., Brasserie du Pêcheur és Factortame egyesített ügyekben 1996. március 5‑én hozott ítélet (EBHT 1996., II‑1029. o.) 51. pontját; a C‑5/94. sz. Hedley Lomas ügyben 1996. május 23‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑2553. o.) 25. pontját; a C‑424/97. sz. Haim‑ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑5123. o.) 36. pontját, valamint a C‑63/01. sz. Evans‑ügyben 2003. december 4‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑14447. o.) 83. pontját és a C‑278/05. sz., Robins és társai ügyben 2007. január 25‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑1053. o.) 69. pontját.

185 – A C‑178/94., C‑179/94., C‑188/94–C‑190/94. sz., Dillenkofer és társai egyesített ügyekben 1996. október 8‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑4845. o.) 23. pontja.

186 – Ebben az értelemben Jacobs főtanácsnok C‑150/99. sz. Lindöpark‑ügyben 2000. szeptember 26‑án ismertetett indítványának (EBHT 2001., I‑493. o.) 51. pontjában is.

187 – A 184. lábjegyzetben hivatkozott Brasserie du Pêcheur és Factortame ügyben hozott ítélet 22. pontja, a C‑392/93. sz. British Telecommunications ügyben 1996. március 26‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑1631. o.) 41. pontja, valamint a C‑150/99. sz. Lindöpark‑ügyben 2001. január 18‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑493. o.) 38. pontja.

188 – A 184. lábjegyzetben hivatkozott Brasserie du Pêcheur és Factortame ügyben hozott ítélet 25. pontja.

189 – Lásd a jelen indítvány 52. pontját.

190 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott Merino Gómez‑ügyben hozott ítélet.

191 – Uo., 31. pont.

192 – A 6. lábjegyzetben hivatkozott Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítélet 27. pontja.

193 – Lásd a francia kormány beadványának 53. pontját.

194 – Lásd a C‑124/05. sz. Federatie Nederlandse Vakbeweging ügyben 2006. április 6‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑3243. o.) 30. pontját és a 6. lábjegyzetben hivatkozott Schultz‑Hoff és társai ügyben hozott ítélet 30. pontját.