A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (második tanács)

2018. október 23.(*)(i)

„Közszolgálat – Tisztviselők – Szociális biztonság – Foglalkozási megbetegedés – A betegség foglalkozási eredete – A személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése – Rokkantsági bizottság – Indokolási kötelezettség – Nyilvánvaló értékelési hiba – Felelősség – Nem vagyoni kár”

A T‑567/16. sz. ügyben,

Robert McCoy, a Régiók Bizottságának volt tisztviselője (lakóhelye: Brüsszel [Belgium], képviseli: L. Levi ügyvéd)

felperesnek

a Régiók Bizottsága (képviselik: J. C. Cañoto Argüelles és S. Bachotet, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: B. Wägenbaur ügyvéd)

alperes ellen,

egyrészt a Régiók Bizottsága által 2014. december 2‑án hozott, a rokkantsági bizottság 2014. május 7‑i, a felperes betegsége foglalkozási eredetének elismerése iránti kérelmét elutasító megállapításait helybenhagyó határozat megsemmisítése, másrészt az állítólagosan a felperest ért 25 000 eurós nem vagyoni kár megtérítése iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács),

tagjai: M. Prek elnök, F. Schalin (előadó) és M. J. Costeira bírák,

hivatalvezető: M. Marescaux tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2017. december 13‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapját képező tényállás

 Szabálytalanságok a Régiók Bizottságán belül és a felperes szakmai helyzete

1        A felperes, Robert McCoy a Régiók Bizottságánál előbb – 2000. január 1‑jétől 2002. december 31‑ig – pénzügyi ellenőri, majd 2003. január 1‑jétől belső ellenőri feladatokat látott el.

2        Feladataival összefüggésben a felperes szabálytalanságokat tárt fel a Régiók Bizottságának költségvetési gazdálkodásában. Erről előbb a Régiók Bizottságának ügyviteli igazgatóságát és főtitkárságát, majd pedig az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrző Bizottságát (a továbbiakban: Cocobu) tájékoztatta, amely előtt 2003. március 19‑én jelent meg.

3        Az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) – az egyik parlamenti képviselő és a Cocobu egyik tagja általi értesítés nyomán – kivizsgálta a felperes által bejelentett szabálytalanságokat, és 2003. október 8‑án elkészítette vizsgálati jelentését (a továbbiakban: az OLAF jelentése). Vizsgálata keretében az OLAF meghallgatta a felperest.

4        Az OLAF jelentésében megállapította, hogy a Régiók Bizottságának költségvetési gazdálkodásában különféle szabálytalanságokat követtek el, és többek között azt javasolta, hogy irányozzák elő fegyelmi eljárás megindítását a személyzet bizonyos tagjaival – jelesül F.‑fel és Y.‑nal – szemben. Az OLAF azt is megjegyezte, hogy F. figyelmeztette a felperest, hogy ha a továbbiakban is úgy jár el, mintha még mindig a Régiók Bizottságának pénzügyi ellenőre lenne, akkor vele szemben igazgatási vizsgálat megindítását fogja kezdeményezni, valamint hogy a felperes felettesei részéről fokozódó ellenségességet érzékelt.

5        Az OLAF jelentésének következtetéseiben hangsúlyozza, hogy a Régiók Bizottsága általános jelleggel kísérelte meg a felperest pénzügyi ellenőri, majd később belső ellenőri feladatainak gyakorlásával összefüggésben „eltántorítani, illetve elbizonytalanítani”, valamint úgy tűnt, hogy a Régiók Bizottsága figyelmen kívül hagyja a Régiók Bizottságának elnöksége által hozott, a csalás, korrupció és a Közösségek érdekeit sértő, egyéb jogellenes tevékenységek megelőzésével kapcsolatos belső vizsgálatok feltételeiről szóló, 1999. november 17‑i 294/99. sz. határozat 2. cikkének (3) bekezdését, amelynek értelmében „a főtitkárság tisztviselőivel és alkalmazottaival szemben az első vagy második bekezdés szerinti közlés miatt semmikor nem szabad méltánytalan vagy megkülönböztető jellegű bánásmódot alkalmazni”.

6        2003. december 22‑én a Cocobu ismertette az Európai Unió 2001‑es pénzügyi évre szóló általános költségvetésének végrehajtására vonatkozó mentesítésről szóló jelentését (a továbbiakban: a Cocobu jelentése), amelynek VII. szakasza a Régiók Bizottságára vonatkozik. A Cocobu – többek között az OLAF jelentése alapján – nemcsak hogy „feltárta azokat a hivatali akadályoztatásokat, [amelyek] […] pénzügyi ellenőrét/belső ellenőrét, valamint személyzetét a [Régiók] Bizottságának ügyviteli igazgatósága részéről érték”, hanem azt is pontosította, hogy „arra számít[ott], hogy a [Régiók Bizottsága által előirányzott] reformintézkedések anélkül teszik lehetővé a csalások és szabálytalanságok feltárását, hogy fennállna az egyéni, illetve intézményi szintű zaklatás kockázata, ahogyan az korábban történt”.

7        A Parlament – az OLAF jelentésére és a Cocobu jelentésére figyelemmel – az EK 275. és az EK 276. cikkben ráruházott, az Unió általános költségvetésének végrehajtására vonatkozóan mentesítés megadására irányuló hatáskörök keretében 2004. január 29‑én elfogadta „az Európai Unió 2001‑es pénzügyi évre szóló általános költségvetésének végrehajtására vonatkozó mentesítés – VII. szakasz – Régiók Bizottsága című határozatot kísérő megjegyzéseket tartalmazó” állásfoglalást. A Parlament ezen állásfoglalás 14., 22. és 24. pontjában különösen „a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján a belső ellenőr által megindított eljárás kimenetelének sérelme nélkül [elítélte] a [belső ellenőrre] és személyzetére irányuló hivatali akadályoztatást”, valamint a felperesre irányuló „egyéni, illetve intézményi szintű zaklatást”, és „[kérte], hogy a Régiók Bizottsága kérjen hivatalosan bocsánatot a belső ellenőrtől”.

8        A felperes – aki szorongott, depresszióban szenvedett, és poszttraumás tüneteket produkált – 2004. április 28‑tól betegszabadságon volt. A felperes betegszabadságát 2006. december 31‑ig, majd 2007. február 22‑től 2007. június 30‑ig meghosszabbították, amely időpontban a felperest rokkantság miatt hivatalból nyugdíjazták.

9        A Régiók Bizottságának főtitkára – miután megállapította, hogy a felperes összesített betegszabadsága a három legutolsó év alatt meghaladta a tizenkét hónapot – 2006. február 22‑én úgy határozott, hogy az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 59. cikkének (4) bekezdése alapján megindítja a felperes rokkantnak minősítésére irányuló eljárást, és kérte ez utóbbit, hogy a rokkantsági bizottság felállításának céljából jelöljön ki egy orvost.

 Az első rokkantsági bizottság és a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal

10      Az első rokkantsági bizottság a Régiók Bizottsága által kijelölt dr. T.‑ből, az Európai Unió Bírósága elnöke által a felperes képviselete céljából hivatalból kijelölt dr. G.‑ből és a dr. T. és dr. G. által közös megegyezéssel kijelölt dr. O.‑ból állt.

11      A felperes 2007. január 1‑jén ismét munkába állt. 2007. február 21‑ig, azaz nagyjából hat hétig dolgozott, majd ismét betegszabadságra ment.

12      2007. február 27‑én a felperes a személyzeti szabályzat 73. cikke és a biztosítási szabályzat 16. cikke alapján betegsége foglalkozási eredetének elismerésére irányuló kérelmet terjesztett a Régiók Bizottságának főtitkára elé. A felperes egyebekben jelezte a Régiók Bizottsága főtitkárának, hogy mivel a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti munkaképtelenségének kérdésében való döntéshozatal céljából már kijelöltek rokkantsági bizottságot, korábban kérte e bizottságot, hogy ne csak munkaképtelenségének vizsgálatát, hanem – adott esetben – a munkaképtelensége és szakmai tevékenysége között fennálló kapcsolatot vizsgálja.

13      2007. április 10‑i levelében a Régiók Bizottságának főtitkára arról tájékoztatta a felperest, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján benyújtott kérelmét továbbították az Európai Közösségek Bizottsága mint a személyzeti szabályzat 73. cikkének alkalmazása tekintetében kinevezésre jogosult ad hoc hatóság részére, és ezen utóbbinak megfelelően továbbították a felperes arra irányuló kérelmét, hogy a rokkantsági bizottság hozzon határozatot esetleges rokkantságának foglalkozási eredetéről.

14      Az első rokkantsági bizottság a 2004. május 23‑i ülésén megállapította a felperes teljes és állandó rokkantságát, amely megakadályozza feladatai ellátásában. Ezzel szemben az első rokkantsági bizottság a rokkantság eredetét illetően kijelentette, hogy nem rendelkezik elegendő adattal ahhoz, hogy a rokkantság foglalkozási eredetéről határozatot hozzon, valamint meg kell várnia, hogy az adminisztráció átadja részére azokat a „hitelt érdemlő adatokat”, amelyek lehetővé teszik számára, hogy e tekintetben határozatot hozzon.

15      2007. június 11‑i határozatával a Régiók Bizottságának elnöksége a személyzeti szabályzat 53. cikke alapján 2007. június 30‑i hatállyal a felperest rokkantság miatt hivatalból nyugdíjazta.

16      2008 januárjában a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján indított eljárás keretében a Bizottság személyi juttatásokat kezelő és kifizető hivatala (Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal) úgy vélte, hogy nem kell igazgatási vizsgálatot lefolytatni, mivel „az aktában szereplő dokumentumok elegendő adminisztratív adatot tartalmaznak ahhoz, hogy a [Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal] orvosa elvégezhesse vizsgálatát”.

17      2009. január 9‑i határozatával a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján elismerte a felperes betegségének foglalkozási eredetét, ezt pedig a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosa, dr. J. által megállapított, illetve kért jelentések, azaz ezen orvos 2008. május 8‑i jelentése és a 2008. november 20‑i következtetései, valamint dr. R. 2008. szeptember 18‑i jelentése alapján tette. Ezen túlmenően a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának 2008. május 8‑i jelentése a dr. V. A. és az eljárásba a felperes által bevont más kórházi kezelőorvosok által készített hat másik orvosi jelentést, valamint több nem orvosi dokumentumot – köztük a fenti 7. pontban említett parlamenti állásfoglalást – is figyelembe vette. Dr. R. 2008. szeptember 18‑i jelentésében emellett a D. M. professzor által 2008. szeptember 3‑án készített pszichológiai szakvélemény is szerepelt.

18      2008. május 8‑i jelentésében a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosa az aktában szereplő adatok ismeretében úgy vélte, hogy az OLAF megállapította egyfelől a Régiók Bizottsága részéről elkövetett szabálytalanságokat és a felperes félreállítására irányuló kísérleteket, amelyek megakadályozták abban, hogy pénzügyi ellenőri munkáját megfelelően lássa el, másfelől pedig megállapította a felperes és felettesei közötti jelentős személyes konfliktusok fennállását. Végezetül a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának meglátása szerint – a dr. Re.‑től kért pszichiátriai véleményre is figyelemmel – meg kell állapítani különösen „a Régiók Bizottsága bizonyos tisztviselőinek nem megfelelő szakmai magatartásával összefüggő […] tünetegyüttes fokozatos kialakulását”.

19      2008. november 20‑i következtetéseiben a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosa megállapítja, hogy a felperes „semmilyen szakmai tevékenységet nem tud már ellátni az Európai Közösségeknél, annál is inkább, mert klinikai pszichológiai állapota a munkahelyén megélt lelki zaklatáshoz és az abból eredő kiégéshez (»burn out«) kapcsolódott”, valamint hogy „pszichoaffektív zavarai közvetlen és kétségtelen okozati összefüggésben állnak szakmai tevékenységével”.

20      2010. március 2‑án a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján úgy döntött, hogy a felperes részére foglalkozási eredetűként elismert betegség miatt 10%‑os mértékű rokkantságot állapít meg. Ezt a határozatot a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal által kért több kiegészítő orvosi jelentés alapján fogadták el: a D. által 2009. augusztus 12‑én készített pszichológiai szakértői jelentés, a dr. M. által 2009. október 17‑én készített neuropszichológiai szakvélemény, a dr. Re. által 2009. november 3‑án készített „pszichiátriai vizsgálati jelentés”, valamint a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának 2010. február 11‑i megállapításai, amelyek foglalkozási eredetű konfliktus eredményeként kialakult zavarok fennállását is megállapították. A dr. Re. által 2009. november 3‑án elkészített jelentést követően a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosa „lelki zaklatással egyenértékű, adminisztratív eredetű, jelentős konfliktus keretébe illeszkedő szorongásos‑depressziós zavarokként” írta le a felperes foglalkozási megbetegedését, az ebből eredő rokkantság mértékét pedig 10%‑ra értékelte. E megállapításokat és orvosi jelentéseket közölték a rokkantsági bizottsággal.

21      Az első rokkantsági bizottság három tagja, a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal határozatát követően, miután hozzájutott az orvosi iratokhoz és az igazgatási aktához, 2010. július 2‑án ült össze. Ezen első rokkantsági bizottság többségi alapon – e következtetéseket csak dr. T. és dr. O. írta alá – megállapította, hogy a felperes rokkantsága nem foglalkozási megbetegedésből ered. A felperes érdekében hivatalból kijelölt orvos, dr. G. – szintén 2010. július 2‑i keltezéssel – külön megállapításokat írt alá, amelyek szerint a felperes rokkantsága foglalkozási megbetegedés következménye.

22      A Régiók Bizottságának elnöksége – 2010. szeptember 10‑i ülésén – kinevezésre jogosult hatóságként „jóváhagyta [a dr. T. és dr. O. által tett, a fenti 21. pontban hivatkozott megállapításokat, amelyek] szerint [a felperes] rokkantsága nem a személyzeti szabályzat 78. cikkének [ötödik bekezdése] szerinti foglalkozási megbetegedés következménye”.

23      2011. január 21‑én a felperes panaszt nyújtott be a 2010. szeptember 10‑i határozattal szemben. A kinevezésre jogosult hatóság 2011. május 20‑i határozatával elutasította ezt a panaszt.

24      2011. szeptember 8‑án a felperes a 2010. szeptember 10‑i határozattal és a panaszt elutasító 2011. május 20‑i határozattal szemben keresetet indított az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke előtt. A 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) megsemmisítette a 2010. szeptember 10‑i határozatot. Ezen ítélet azon indokkal adott helyt a felperes keresetének, hogy az első rokkantsági bizottság jelentésének indokolása elégtelen volt, és e bizottság nyilvánvaló értékelési hibát követett el. Az elégtelen indokolás a rokkantsági bizottság orvosi megállapításai és a rokkantság eredetére vonatkozó következtetések közötti érthető kapcsolat hiányából eredt (2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 98. pont). A nyilvánvaló értékelési hibát az alapozta meg, hogy az első rokkantsági bizottság azt állapította meg, hogy a betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerése a tényállás szerint kizárólag „a beteggel folytatott beszélgetésen” alapult, noha az iratokból kitűnt, hogy ezt az elismerést többek között több orvosi jelentésre alapították, és a jelen ügy tényállása sem ezt mutatta (2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 106–111. pont).

25      A fent felidézett keresettel párhuzamosan a felperes 2012. december 20‑án kártérítési keresetet indított az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke előtt (az F‑156/12. sz. McCoy kontra Régiók Bizottsága ügy). Amint az alábbi 36. pontban szerepel, a felperes e kereset keretében a Régiók Bizottságának azt rótta fel, hogy a Régiók Bizottságánál fennálló szabálytalanságok felfedezését követő időszak során vétkes magatartást tanúsított vele szemben.

 A második rokkantsági bizottság

26      A 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítéletet (F‑86/11, EU:F:2013:56) követően a Régiók Bizottsága a 2013. július 7‑i levelében úgy határozott, hogy felállít egy három orvosból álló második rokkantsági bizottságot.

27      A felperes a képviseletére ugyanazt az orvost, azaz dr. G.‑t jelölte ki, aki őt már előzőleg az első rokkantsági bizottságban képviselte, a Régiók Bizottsága pedig dr. M.‑et jelölte képviselőjének.

28      A Régiók Bizottsága 2013. október 30‑i levelében arról tájékoztatta a felperest, hogy dr. M. és dr. G. a második rokkantsági bizottság felállítása céljából megállapodtak a harmadik orvos, dr. L. személyében. A Régiók Bizottsága ezt az információt a két orvos által váltott e‑mailekből merítette, amely levélváltás során dr. G. kinyilvánította, hogy dr. L.‑t kívánja a bizottságban látni.

29      2013. november 8‑án a felperes tájékoztatta a Régiók Bizottságát arról, hogy nem ért egyet ezzel a következtetéssel. Dr. G. e‑mailjétől függetlenül azt állította, hogy dr. G. nem hagyta jóvá a harmadik orvos jelölését. Ezenkívül arra kérte a Régiók Bizottságát, hogy ne tegyen javaslatot a második rokkantsági bizottság harmadik orvosának személyére, és azt kérte tőle, hogy ennek érdekében forduljon az Európai Unió Bíróságának elnökéhez.

30      2013. november 26‑án a Régiók Bizottsága e‑mailt küldött a felperesnek, hogy megtudja, hogy nem ellenzi‑e, hogy az Európai Unió Bíróságának elnökéhez fordul. Kiemelte ugyanakkor, hogy egy ilyen lépés további eljárásokat keletkeztet, amelyek végeredményben késleltetik az eljárás kimenetelét.

31      E levélváltásokat követően az Európai Unió Bíróságának elnöke a Régiók Bizottságának megkeresése nyomán a második rokkantsági bizottság tagjának kinevezett egy harmadik orvost. A Régiók Bizottságát erről 2014. február végén tájékoztatták.

32      Az Európai Unió Bíróságának elnöke által kijelölt orvos dr. H. volt. A második rokkantsági bizottság így dr. G.‑ből, a felperes által kijelölt orvosból, dr. M.‑ből, a Régiók Bizottsága által kijelölt orvosból és dr. H.‑ból, az Európai Unió Bíróságának elnöke által kijelölt orvosból állt.

33      A második rokkantsági bizottság először 2014. április 15‑én ült össze. Ezen ülést követően az orvosok megállapodtak abban, hogy egy második ülést is tartanak, méghozzá azért, hogy a felperessel találkozzanak. A második ülés során – amelyre 2014. május 7‑én került sor – kérdéseket tettek fel a felperesnek, majd dr. M. és dr. H. többségi alapon megállapította, hogy a felperes rokkantsága a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése értelmében nem foglalkozási eredetű (a továbbiakban: a 2014. május 7‑i megállapítások), míg dr. G. e rokkantság foglalkozási eredetét állapította meg.

34      2014. november 10‑én a Régiók Bizottságának orvosi szolgálata e‑mailt küldött dr. G.‑nek, amely a második rokkantsági bizottság két ülésének jegyzőkönyvét, valamint a felperes egészségügyi aktájában szereplő dokumentumok listáját és az ő dokumentumlistáját tartalmazta. E jegyzőkönyveket kizárólag dr. M. és dr. H. írta alá.

35      Ugyanezen a napon dr. M. és dr. H. összefoglaló orvosi jelentést írtak alá, amely kifejti a 2014. május 7‑i megállapítások indokait. E jelentést 2015. március 23‑án közölték dr. G.‑vel. Ugyanaznap dr. M. is eljuttatott egy igazolást a kinevezésre jogosult hatóságnak, amelyben az alábbiakat írta le:

„A jelen igazolással tanúsítom, hogy gondoskodtunk arról, hogy a rokkantsági bizottság szabályszerűen működjön, és a megállapításait megfelelő indokokkal támassza alá.”

36      2014. november 18‑án az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke meghozta ítéletét a felperes és a Régiók Bizottsága között folyamatban lévő ügyben (2014. november 18‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑156/12, EU:F:2014:247), amelyben megállapította, hogy a Régiók Bizottsága megsértette a felperessel szembeni gondoskodási kötelezettséget. Ezen ítélet szerint ugyanis a Régiók Bizottsága nem bizonyította, hogy az ezen ügyben irányadó időszakban a gondoskodási kötelezettségének megfelelően figyelembe vette volna azt a nehéz időszakot, amelyen a felperes szakmailag és lelkileg átment, valamint azt, hogy ez milyen hatással lehetett az egészségére és a személyes helyzetére. Az említett ítélet 128. pontjából kitűnik, hogy „[a] Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal 2010. március 2‑i határozatából és a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának 2010. február 11‑i megállapításaiból úgy tűnik egyrészt, hogy a Régiók Bizottságának magatartása és az okozott kár közötti okozati összefüggés egyáltalán nem kétséges, másrészt, a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján megállapított ellátás nem fedezi a felperesről a Régiók Bizottsága által történő gondoskodás hiányából eredő destabilizáció, lejáratás, várakozás és frusztráció által számára okozott nem vagyoni kárt”. E jogcímen a Közszolgálati Törvényszék a Régiók Bizottságát arra kötelezte, hogy fizessen meg a felperes részére 20 000 eurót.

37      2014. november 19‑én dr. G. elküldte a második rokkantsági bizottság üléseiről készített jegyzőkönyvekkel kapcsolatos észrevételeit, és felhívta dr. M. és dr. H. figyelmét a 2014. november 18‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítéletre (F‑156/12, EU:F:2014:247). Kérte továbbá a második rokkantsági bizottság újbóli összehívását. Dr. M. és dr. H. állítólag kijelentették, hogy nincs szükség a második rokkantsági bizottság újabb ülésére.

38      Dr. G. 2014. november 23‑i és 30‑i két közleményében (amelyek közül az utóbit a felperes szerint ténylegesen 2014. december 2‑án küldte el) ismertette a (dr. M. és dr. H. által) többségi alapon elfogadott megállapításokat tartalmazó 2014. május 7‑i jegyzőkönyvvel kapcsolatos megjegyzéseit. Dr. G. kifejezte, hogy nem ért egyet ezzel. Megállapította a felperes szakmai helyzete és a rokkantsága közötti okozati összefüggést. Hangsúlyozta, hogy a második rokkantsági bizottság nem töltötte ki megbízatását. Következésképpen felhívta a bizottságot a munka folytatására.

39      2014. november 26‑án a felperes üzenetet küldött a Régiók Bizottsága főtitkárának, akit tájékoztatott a második rokkantsági bizottság megállapításairól, és kérte, hogy ez utóbbit hívja fel „munkája újrafelvételére és a szabályszerű működésre”.

40      A Régiók Bizottságának elnöksége 2014. december 2‑i határozatában jóváhagyta a 2014. május 7‑i megállapításokat (a továbbiakban: megtámadott határozat). E határozatot egy 2015. január 5‑én postára adott és 2015. január 7‑én kézhez vett, 2014. december 22‑i levélben közölték.

41      2015. április 3‑án a felperes panaszt nyújtott be a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján. A 2015. július 24‑i – a felperessel 2015. július 27‑én közölt – határozat e panaszt elutasította (a továbbiakban: a panaszt elutasító határozat).

42      A panaszt elutasító határozat azon a feljegyzésen alapult, amelyben dr. M. válaszolt azon kérdésekre, amelyeket a Régiók Bizottságának jogi szolgálata küldött meg neki annak érdekében, hogy a panaszra válaszolni tudjon (a továbbiakban: 2015. május 8‑i feljegyzés).

 Az eljárás és a felek kérelmei

43      A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2015. november 3‑án benyújtott keresetlevelével a felperes az F‑139/15. sz. ügyben előterjesztette a keresetet.

44      2016. január 25‑én a Régiók Bizottsága eljuttatta az ellenkérelmet a Közszolgálati Törvényszék Hivatalához.

45      2016. február 24‑én a Közszolgálati Törvényszék úgy határozott, hogy a második beadványváltás szükségtelen, és lezárta az írásbeli eljárást.

46      Az Európai Unió és alkalmazottai közötti jogviták elsőfokú elbírálásával kapcsolatos hatáskörnek a Törvényszékre történő átruházásáról szóló, 2016. július 6‑i (EU, Euratom) 2016/1192 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2016. L 200., 137. o.) 3. cikke alapján a jelen ügyet – annak 2016. augusztus 31‑i állása szerint – a Törvényszékhez tették át. Az ügyet T‑567/16. számon iktatták, és azt a második tanács elé utalták.

47      Mivel a Közszolgálati Törvényszék úgy határozott, hogy az eljárás írásbeli szakaszát 2016. szeptember 1‑je előtt lezárja, a Törvényszék 2016. november 8‑án azzal a kéréssel fordult a felekhez, hogy jelezzék, ha tárgyalás megtartását kívánják. A felek az előírt határidőben választ adtak a kérdésre, a felperes 2016. november 29‑én arról tájékoztatta a Törvényszéket, hogy kéri a tárgyalás megtartását, és a Régiók Bizottsága a 2016. december 7‑i válaszában megemlítette, hogy véleménye szerint nincs szükség tárgyalásra.

48      A 2017. február 23‑i határozatban a jelen ügyet egy, az ugyanezen tanácshoz tartozó új előadó bírónak osztották ki.

49      A felek között végül 2017. december 13‑án tárgyalásra került sor.

50      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot annyiban, amennyiben az a második rokkantsági bizottság megállapításainak jóváhagyásával elutasítja annak megállapítását, hogy rokkantsága a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése értelmében foglalkozási eredetű;

–        semmisítse meg a panaszt elutasító határozatot;

–        a Régiók Bizottságát kötelezze 25 000 euró összegű nem vagyoni kártérítés megfizetésére;

–        a Régiók Bizottságát kötelezze az összes költség viselésére.

51      A Régiók Bizottsága azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

52      A felperes a megtámadott határozat és a panaszt elutasító határozat megsemmisítése iránti kereset alátámasztása érdekében nyolc jogalapra hivatkozik: az első a személyzeti szabályzat 78. cikkének a második rokkantsági bizottság munkája ellenőrzésének hiányából eredő megsértésén és az eljárási garanciák megsértésén, a második az indokolási kötelezettség megsértésén és a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartásán, a harmadik nyilvánvaló értékelési hibán, a negyedik a második rokkantsági bizottság megbízatásának be nem tartásán, az ötödik a gondoskodási kötelezettség megsértésén, a hatodik az EUMSZ 266. cikk megsértésén, a hetedik az észszerű határidő be nem tartásán és a nyolcadik a kollegialitás tiszteletben nem tartásán alapul. A felperes azt is kéri továbbá, hogy a Törvényszék kötelezze a Régiók Bizottságát, hogy a Régiók Bizottságánál fennálló szabálytalanságok miatt nem vagyoni kártérítés jogcímén fizessen meg 25 000 eurót.

53      Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a formálisan valamely panaszt elutasító határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem magában foglalja azon aktusnak a Törvényszék előtti megtámadását, amellyel szemben a panaszt benyújtották, amennyiben e határozat önmagában nem rendelkezik önálló tartalommal (2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 55. pont; lásd ebben az értelemben: 1989. január 17‑i Vainker kontra Parlament ítélet, 293/87, EU:C:1989:8, 8. pont).

54      A jelen ügyben a panaszt elutasító határozat az eredeti aktust megerősíti, és pontosítja az azt alátámasztó indokolást. Ilyen esetben a sérelmet okozó eredeti aktus jogszerűségét kell megvizsgálni a panaszt elutasító határozatban található indokokra tekintettel, mivel ezen indokolásnak ezen aktusra is érvényesnek kell lennie (lásd ebben az értelemben: 2012. április 18‑i Buxton kontra Parlement ítélet, F‑50/11, EU:F:2012:51, 21. pont; 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 56. pont).

55      Következésképpen a panasz elutasításáról szóló határozat ellen irányuló megsemmisítés iránti kérelem nem rendelkezik önálló tartalommal, és úgy kell tekinteni, hogy a kereset azon megtámadott határozatra irányul, amelynek indokolását a panasz elutasításáról szóló határozat pontosan meghatározza (lásd ebben az értelemben: 2004. június 10‑i Eveillard kontra Bizottság ítélet, T‑258/01, 31. és 32. pont; 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 57. pont).

56      Azt is meg kell állapítani, hogy az első, az ötödik és a hatodik jogalap elsődlegesen a rokkantsági bizottság munkájára vonatkozó ellenőrzésnek a panasz szakaszában – azaz a megtámadott határozat meghozatala után – jelentkező esetleges hiányán alapulnak. Következésképpen azok abban az esetben sem indokolnák a megtámadott határozat megsemmisítését, ha megalapozottnak minősülnének. Ugyanis a felperes által hivatkozott kötelezettségszegések – amennyiben azok a megtámadott határozat meghozatala után történtek – nem gyakorolhatnak hatást sem a rokkantsági bizottság véleményének, sem e határozat tényleges tartalmára. Az ilyen kötelezettségszegések főszabály szerint nem módosíthatják a rokkantság foglalkozási eredetének a rokkantsági bizottság által a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján történő megítélést.

57      Ugyanakkor, mivel a felperest a megtámadott határozattal és e határozat meghozatalának körülményeivel kapcsolatos jogszerűtlenségek, továbbá a kinevezésre jogosult hatóság ellenőrzésének a panasz szakaszában fennálló hiányából eredő jogszerűtlenségek miatt nem vagyoni kár érte, a fenti jogalapokat annyiban kell megvizsgálni, amennyiben azok hatást gyakorolhatnak a kártérítési kérelemre. E megfontolásokra tekintettel a Törvényszék úgy véli helyesnek, hogy vizsgálatát a második, harmadik, negyedik, hetedik és nyolcadik jogalappal kezdje, amely jogalapok a megtámadott határozat megsemmisítését vonhatják maguk után, mielőtt azon jogalapokat vizsgálná, amelyek csak a kártérítési kérelem keretében vehetők figyelembe.

 A megtámadott határozat jogszerűségét érintő jogalapokról

58      Pontosítani kell, hogy egyrészt az indokolási kötelezettség állítólagos megsértése, másrészt a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartása között nem áll fenn nyilvánvaló kapcsolat. Ugyanis az, hogy a rokkantsági bizottság a foglalkozási megbetegedés fogalmát tiszteletben nem tartva vette figyelembe a felperes egészségügyi előzményeit és aktuális egészségi állapotát, az esetleges nyilvánvaló értékelési hiba, nem pedig az indokolási kötelezettség megsértésének körébe tartozik. A Törvényszék úgy véli tehát helyesnek, hogy a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartását inkább a nyilvánvaló értékelési hibára alapított harmadik jogalap, mint a második jogalap keretében tárgyalja.

 Az indokolási kötelezettség megsértésére alapított második jogalapról

59      A felperes úgy véli, hogy a Régiók Bizottsága megszegte indokolási kötelezettségét, mivel a második rokkantsági bizottság megállapításait jóváhagyó megtámadott határozatból és a panaszt elutasító határozatból nem érthető meg, hogy e bizottság többsége miért tért el a korábbi orvosi jelentésektől, és az sem, hogy milyen bizonyítékokra alapozta azt a kijelentését, hogy a felperes rokkantsága – ellentétben a rendelkezésére álló orvosi jelentésekkel – nem foglalkozási eredetű volt.

60      E tekintetben a felperes először is kijelenti, hogy a második rokkantsági bizottság tévesen állapította meg a munkaképességét, noha ennek nem volt relevanciája betegsége foglalkozási eredetének értékelése szempontjából. Másodszor e bizottság tévesen vette alapul a felperes 2014. évi egészségi állapotát, jóllehet az független attól a kérdéstől, hogy 2007‑ben foglalkozási megbetegedés miatt nyugdíjazták‑e. Harmadszor az, hogy a felperes 2014‑ben nem szedett antidepresszánsokat vagy szorongásoldókat, nem mond ellent az olyan fennmaradó és pszichikailag káros érzelmi állapotnak, amely a korábbi munkája során tapasztalt rossz bánásmódból ered, amit az egészségügyi dokumentumok is megerősítenek.

61      Ezenkívül a felperes lényegében azt állítja, hogy a második rokkantsági bizottság nem vette figyelembe az ügyiratban szereplő adminisztratív és jogi dokumentumokat, azaz a Cocobu és az OLAF jelentését. Ugyanígy a dr. M. 2015. május 8‑i feljegyzésébe foglalt válaszok is ellentmondásosak és nehezen érthetőek. A második rokkantsági bizottságban többségi álláspontot képviselő két orvos sem közölte azon indokokat, amelyek alapján kizárta, hogy a felperes betegsége – szintén – feladatainak ellátásából ered.

62      A Régiók Bizottsága vitatja a felperes érveit. Azt állítja, hogy nem áll fenn ellentmondás a második rokkantsági bizottság megállapításai és a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján tett korábbi orvosi megállapítások között.

63      A Régiók Bizottsága úgy érvel, hogy a kinevezésre jogosult hatóság által a megtámadott határozatban jóváhagyott 2014. május 7‑i megállapítások különböző indokokat tartalmaznak, amelyek a második rokkantsági bizottság többségi véleményét tükrözik, amely megállapította a felperes tartós munkaképtelensége és a munkája közötti okozati összefüggés hiányát.

64      A Régiók Bizottsága szerint a panaszt elutasító határozat tartalmazza a dr. M. által mind a második rokkantsági bizottság munkamódszerére, mind azon indokokra vonatkozóan tett pontosításokat, amelyek alapján megállapította, hogy a felperes rokkantsága és szakmai tevékenysége között nem áll fenn okozati összefüggés.

65      Azon érvet illetően, miszerint a második rokkantsági bizottság nem indokolta volna meg kellőképpen álláspontját, mivel a korábbi orvosi és adminisztratív jelentésekben szereplőkkel ellentétes megállapításokat tett, a Régiók Bizottsága azt állítja, hogy ezen érvelést mint megalapozatlant el kell utasítani. Ugyanis az összefoglaló orvosi jelentés szerinte utal a korábbi orvosi és adminisztratív jelentésekben szereplő véleményekre és megállapításokra. A Régiók Bizottsága ugyanis emlékeztet arra, hogy e jelentés hangsúlyozza, hogy bizonyos orvosi jelentések szerint a felperes alkalmas a szolgálat újbóli felvételére. E jelentés ugyanígy megemlíti, hogy a felperest „alapos orvosi vizsgálatnak” vetették alá, amely alapján a második rokkantsági bizottság olyan következtetéseket tudott levonni, amelyek megalapozhatták azt, hogy a rokkantsága nem a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése szerinti foglalkozási megbetegedésből ered.

66      Ezenkívül a második rokkantsági bizottság az összefoglaló orvosi jelentésben kifejezetten hivatkozott bizonyos orvosi és adminisztratív jelentésekre. A jelentés nyilvánvalóan ismerteti azon indokokat, amelyek alapján nem áll fenn okozati összefüggés a munkahelyi helyzet és a felperes egészségi állapota között, valamint azon indokokat, amelyek alapján nem osztja a korábbi orvosi jelentések véleményét. A Régiók Bizottsága így emlékeztet arra, hogy a második rokkantsági bizottság hangsúlyozta azon régről eredő pszichológiai kórelőzményeket, amelyek a felperest megakadályozták abban, hogy újból munkába álljon.

67      Emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzatnak a rokkantsági bizottsággal kapcsolatos rendelkezései által elérni kívánt cél az, hogy orvosszakértőkre bízzák valamennyi orvosi jellegű kérdés végleges értékelését, amelyet – belső igazgatási összetétele révén – egyik kinevezésre jogosult hatóság sem tudna elvégezni. Ezzel összefüggésben a bírósági felülvizsgálat nem terjedhet ki a szigorú értelemben vett orvosi értékelésekre, amelyeket akkor kell véglegesnek tekinteni, ha azokra szabályszerű feltételek mellett került sor. A bírósági felülvizsgálat viszont kiterjedhet a rokkantsági bizottság összetételének és működésének, valamint az általa adott vélemények szabályszerűségére. E tekintetben a Törvényszék hatáskörrel rendelkezik annak vizsgálatára, hogy a vélemény olyan indokolást tartalmaz‑e, amely lehetővé teszi az abban foglalt következtetések alapjául szolgáló megfontolások értékelését, valamint hogy fennáll‑e érthető kapcsolat az abban szereplő orvosi megállapítások és az érintett rokkantsági bizottság által levont következtetések között (2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68      Ezen ítélkezési gyakorlat alapján először is meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a kinevezésre jogosult hatóság által a megtámadott határozatban jóváhagyott 2014. május 7‑i megállapítások az alábbi kijelentéseket tartalmazták:

–        „nincs olyan érv, amely alátámasztja a munkaképtelenség és a munkahelyi stressz közötti okozati összefüggést, a beteg több ízben is megerősítette, hogy nagyon jól van;

–        […] éppen ellenkezőleg, a betegnek régről származó lelki problémái vannak, amelyekre vonatkozóan különböző kezeléseknek vetette alá magát, amelyek – a beteg szerint – sikerrel jártak.”

69      Mindazonáltal e kijelentések nem magyarázzák meg, hogy a második rokkantsági bizottság milyen módon jutott e megállapításra az aktában szereplő olyan orvosi és adminisztratív jelentésekkel szemben, amelyek ezzel ellentétes következtetést indokolnak.

70      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben az adminisztráció a panaszra adott válaszban az egyedi esettel kapcsolatos kifejezett indokokkal igazolta határozatát, az ilyen indokoknak egybe kell esniük az elutasító határozattal, így azokat e határozat jogszerűségének értékelése során releváns információknak kell tekinteni (2009. december 9‑i Bizottság kontra Birkhoff ítélet, T‑377/08 P, EU:T:2009:485, 55. és 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

71      Először is a kinevezésre jogosult hatóság a panaszt elutasító határozatban kijelenti, hogy felkérte dr. M.‑et, hogy „erősítse meg, […] hogy R. McCoynak az álláshelyéhez kapcsolódó feladatok ellátására vonatkozó, már 2007. május 23‑án megállapított képtelensége (78. cikk) ténylegesen még részlegesen sem áll kapcsolatban foglalkozási megbetegedésével (»lelki zaklatással egyenértékű, adminisztratív eredetű, jelentős konfliktus keretébe illeszkedő szorongásos‑depressziós zavarok«) (lásd: 2014. november 18‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑156/12, EU:F:2014:247, 64. pont), amelyet esetében 2009. január 9‑én elismertek (73. cikk), [és hogy] e megállapításokat indokolta‑e [az összefoglaló] orvosi jelentésben, amely többek között megmagyarázta, hogy a [második] rokkantsági bizottság miért határozott úgy, hogy eltér az R. McCoy számára kedvező korábbi jelentésektől”.

72      Dr. M. e kérdésre válaszul leírta, hogy a második rokkantsági bizottság hogyan jutott e megállapításokra, és lényegében az alábbiakat emelte ki:

–        „[R. McCoy] egészségügyi aktájából egyértelműen kitűnt, hogy voltak kórelőzményei, mielőtt a Régiók Bizottságánál szolgálatba lépett volna”;

–        „az aktában szereplő két dokumentum tartalmaz olyan véleményt […], amely igazolja, hogy R. McCoy állapota szerint az érintett időszakban újra munkába állhatott”;

–        [miután dr. H. megismerte az aktát], „alapos pszichiátriai vizsgálatnak vetette alá R. McCoyt, és az aktuális állapotának meghatározására irányuló kérdéseket tett fel neki”;

–        egyhangúlag úgy döntöttek, hogy nem kérnek külső szakvéleményt, továbbá orvosi információkat kérnek az R. McCoyt 1996 és 2000 között kezelő általános orvosoktól.

73      Másodszor, a kinevezésre jogosult hatóság azt kérte dr. M.‑től, hogy „erősítse meg, hogy a második rokkantsági bizottság azon megállapításai, amelyek szerint R. McCoynak a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti rokkantsága nem foglalkozási megbetegedésből ered, figyelembe veszik a 2013. május 7‑i ítéletben idézett adminisztratív dokumentumokat is”. Dr. M. erre lényegében azt fejtette ki, hogy „még ha nem is hivatkozik rájuk kifejezetten, az összes dokumentum a második rokkantsági bizottság rendelkezésére állt”, és e dokumentumokat a második rokkantsági bizottság mindhárom tagjának rendelkezésére bocsátották, akik meg is vizsgálták azokat.

74      Ezen megfontolásokra tekintettel a kinevezésre jogosult hatóság kijelenti a panaszt elutasító határozatban, hogy „meggyőződött arról, hogy a rokkantsági bizottság gondot fordított arra, hogy jelentésében elmagyarázza azon okokat, amelyekre tekintettel orvosi szempontból úgy ítélte meg, hogy még részlegesen sem jöhet szóba annak elismerése, hogy az igénylő rokkantsága a személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése szerint foglalkozási eredetű, és az összes rendelkezésére álló orvosi és nem orvosi dokumentumot e célból figyelembe vették, anélkül ugyanakkor, hogy ismerték volna az indokolás orvosi bizonyítékait, és tudták volna azt értékelni, hogy azok megfelelnek‑e a Törvényszék 2013. május 7‑i ítéletében lefektetetett követelményeknek”.

75      Ugyanakkor dr. M. válaszai ellenére meg kell állapítani, hogy – amint az az aktából kitűnik, és azt a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) kimondta – az orvosi és adminisztratív iratok tartalma az ellentétes következtetést támasztja alá, amely szerint az a betegség, amelyből a felperes rokkantsága származik, foglalkozási eredetű.

76      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy amennyiben a rokkantsági bizottság olyan összetett orvosi kérdésekben jár el, amelyek az érdekeltet érintő betegség és szakmai tevékenységének valamely intézménynél történő gyakorlása közötti okozati összefüggésre vonatkoznak, a rokkantsági bizottság feladata többek között, hogy rámutasson az aktában szereplő azon adatokra, amelyekre támaszkodik, valamint hogy – jelentős eltérés esetén – pontosítsa azokat az okokat, amelyek miatt eltér bizonyos korábbi és releváns, az érintett számára kedvezőbb orvosi jelentésektől (lásd: 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

77      Egyebekben, még ha a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján eljáró rokkantsági bizottság a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján eljáró orvosi bizottság által elfogadottaktól eltérő következtetésekre jut is, ugyanúgy ki kell fejtenie azokat az okokat, amelyek miatt eltért az orvosi jelentésekben szereplő azon értékelésektől, amelyek lehetővé tették a betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján történő elismerését, ezen okokat pedig egyértelműen és érthetően kell jeleznie (lásd: 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 86. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), akár a kinevezésre jogosult hatósággal közölt megállapításaiban, akár az esetlegesen később elkészített összefoglaló orvosi jelentésében.

78      Emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján megindított eljárás keretében megvizsgált orvosi jelentések száma, amelyekkel a második rokkantsági bizottság rendelkezett a 2014. május 7‑i megállapítások elfogadásakor, legalább tíz volt (azaz a 2006. január 16‑i kórházi zárójelentés, D. M. professzor 2006. október 16‑i jelentése, dr. R. 2006. október 26‑i jelentése, a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának 2008. május 8‑i jelentése, dr. R. 2008. szeptember 18‑i jelentése, a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának 2008. november 20‑i megállapításai, M. D. 2009. augusztus 12‑i jelentése, M. professzor 2009. október 17‑i jelentése, dr. Re. 2009. november 3‑i jelentése és a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal orvosának 2010. február 11‑i megállapításai). A jelentések példálózó jelleggel az alábbiakat emelték ki:

–        „a Régiók Bizottsága egyes tisztviselői által tanúsított felróható munkahelyi magatartáshoz kapcsolódó […] szorongásos‑depressziós reakciók tüneteinek megjelenése”;

–        „[a] szorongásos‑depressziós állapot”, hogy „[a] szorongásos depresszió fontosabb, mint a depressziós reakciók, amelynek csekély az intenzitása” és hogy „[ez] az állapot a munkahelyen elszenvedett zaklatásra és az abból következő »kiégésre (burn out)« adott válaszreakció”;

–        „[…] az idegkimerültség tünetegyüttese, amelyet »kiégésnek (burn out)« neveznek, összefüggésben áll a szakmai tevékenysége keretében elszenvedett zaklatással”;

–        „[a] lelki zaklatással egyenértékű, adminisztratív jellegű jelentős konfliktus keretében kialakult szorongásos‑depressziós zavar”;

–        „[hogy,] tekintve, hogy az érintettnek néhány éven keresztül lelki zaklatással egyenértékű, jelentős, adminisztratív jellegű konfliktust kellett kiállnia, elismerhető, hogy a reakciós jellegű szorongásos‑depressziós zavart figyelem‑ és kognitív zavar kísérte, amely károsította lelki épségét.”

79      Márpedig, ami a fenti 78. pontban említett orvosi jelentésekbe foglalt megállapításokat illeti, ki kell emelni, hogy a második rokkantsági bizottság az összefoglaló orvosi jelentésében először is kijelentette, hogy „»a teljes állandó rokkantság, amely miatt a besorolási csoportjába tartozó álláshelyhez kapcsolódó feladatokat nem tudja ellátni«, amint azt a 78. cikk kifejti, nem »foglalkozási megbetegedésből« ered[…]”. A második rokkantsági bizottság rámutat, hogy e megállapításra az orvosi és adminisztratív akták, valamint az alábbi megfontolások figyelembevételével jutott:

–        a felperes, akit a második rokkantsági bizottság „alapos orvosi vizsgálatnak” vetett alá, semmilyen poszttraumás stressz tünetet nem mutatott;

–        az egészségügyi akta bizonyos jelentései szorgalmazták, hogy a felperes fokozatosan térjen vissza a munkába;

–        a felperes régi, a 2000‑es éveket és az OLAF jelentés által vizsgált eseményeket megelőző időszakból származó pszichológiai panaszai voltak azok, amelyek megakadályozták, hogy újra munkába álljon, ami egyébként lehetséges lett volna.

80      Először is az „alapos orvosi vizsgálatot” illetően meg kell állapítani, hogy az nem tűnik ki a Törvényszék elé terjesztett iratokból, hogy e vizsgálat pontosan mit is takart. Dr. M. a 2015. május 8‑i feljegyzésében nagy vonalakban utal rá, amikor megjegyzi, hogy dr. H. a 2014. május 7‑i ülésre kérdéseket készített elő a felperes egészségügyi aktája alapján. Ugyanakkor dr. G. jelentéséből kitűnik, hogy a második rokkantsági bizottság a felperessel csak 15 percig találkozott. Ebből az következik, hogy csupán az „alapos orvosi vizsgálat” kifejezésből nem vonható le olyan következtetés, hogy az lehetővé tette a második rokkantsági bizottság számára, hogy a korábbi orvosi jelentésekkel ellentétes megállapításokra jusson, amely korábbi jelentések egyébként szélesebb körű pszichológiai vizsgálatokon és teszteken alapultak. Ezenkívül a második rokkantsági bizottság nem indokolja meg, hogy a felperes 2014‑es „alapos orvosi vizsgálata” alapján értékelhető a rokkantság megállapításakor – hét évvel korábbi – egészségi állapota.

81      Ami másodszor azt a megállapítást illeti, amely szerint a felperes képes lett volna újra munkába állni, a második rokkantsági bizottság két különböző jelentés két részletét idézi. Az első részlet, amely szerint „Robert McCoy képes újból munkába állni, amennyiben megfelelő álláshelyre osztják be”, dr. V. A. 2006. november 13‑i jelentésében szerepel. A második részlet, amely szerint „[f]ontos minél előbb visszatérnie a produktív munkába”, L. professzor 2006. november 16‑i jelentésében szerepel. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy e részletek relevanciája hiányos. Először is az a két jelentés, amelyben e részletek szerepelnek, a felperes foglalkozási megbetegedését állapítja meg. Másodszor az idézeteket kiemelték a szövegkörnyezetükből. Ugyanis noha L. professzor 2006 novemberében úgy vélte, hogy „fontos” a munkába történő visszatérés, ez különös összefüggésben, azaz „R. McCoy önbizalma és állapotának folyamatos javulása érdekében” hangzott el, és nem vitatta a felperes betegségének foglalkozási eredetét. Ugyanezen jelentés ténylegesen kimondja, hogy „a betegség eredetét dr. A levele leírja, és azt a Régiók Bizottságánál betöltött pénzügyi ellenőri szerepét illető események váltották ki”. Ezenkívül hangsúlyozni kell, hogy az ugyanezen orvos által 2006. január 16‑án írt levélből kitűnik, hogy „[v]alószínű, hogy a poszttraumás stressz, a szorongás és a depresszió tünetei rosszabbodni fognak, ha R. McCoy a közeljövőben visszatér abba a munkahelyi környezetbe, amely a jelenlegi egészségi állapotát okozta”. Ugyanígy, dr. V. A.‑tól származó idézet a kezelésre vonatkozik, mivel dr. V. A. nem azt indítványozta, hogy a felperes térjen vissza korábbi álláshelyére, hanem azt, hogy visszatérhet a munkába, ha ez a munka megfelelő.

82      Harmadszor meg kell állapítani, hogy a két kérdéses részlet 2006 novemberéből származik, noha dr. V. A. a felperest 2007 februárjában – hat héttel azután, hogy ez utóbbi visszatért a munkába – betegállományba helyezte. A tényállás azt mutatja tehát, hogy még ha e két orvos úgy is vélte, hogy a felperes 2006 novemberében visszatérhet a munkába, 2007 februárjában legalább egyikük megváltoztatta véleményét. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy az első rokkantsági bizottság a rokkantság fennállásával kapcsolatos, 2007. május 23‑i megállapításaiban kijelentette, hogy a felperes teljes állandó rokkantságban szenved, amely lehetetlenné teszi, hogy feladatait ellássa.

83      Harmadszor, a felperes régről származó pszichológiai panaszait illetően meg kell állapítani, hogy ennek kinyilvánítását sem vizsgálat, sem megállapítás nem követte, és az semmiképpen sem volt elegendő annak magyarázatához, hogy a számos orvosi vizsgálat és bizonyíték – amelyek az orvosi és adminisztratív jelentésekben szerepelnek – milyen okból nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy a felperes rokkantságának foglalkozási eredetét egészben vagy részben alátámassza. Az összefoglaló orvosi jelentés megemlíti a pszichotróp anyagok és alkohol hosszú távon fennálló túlzott fogyasztását, valamint több, munkahelyen kívüli tényezőt is, többek között erős, depresszív múltú családi feszültségeket és személyiségzavart. Ugyanakkor e tényállás korábbi, mint a felperes által feladatai gyakorlásának keretében elszenvedett nyomás és zaklatás, és nem akadályozta meg az egészségügyi aktában szereplő jelentéseket kiadó orvosokat abban, hogy azt állapítsák meg, hogy a felperes szorongásos‑depressziós állapotának és „kiégésének (burn out)” oka a szakmai helyzete volt.

84      Egyebekben, ha ezt a kijelentést akként kell érteni, hogy a felperes már azelőtt beteg volt, hogy belső ellenőri feladatainak ellátását megkezdte volna, önmagában ez a megállapítás nem elegendő ahhoz, hogy a felperes rokkantsága eredetének vizsgálata során figyelmen kívül lehessen hagyni a betegségnek a személyzeti szabályzat 78. cikke értelmében vett foglalkozási eredetét, mivel foglalkozási megbetegedésnek minősülhet olyan, már korábban fennálló betegség súlyosbodása is, amely betegség eredete másutt keresendő.

85      Kétségtelen, hogy a második rokkantsági bizottság részleteket idéz az aktából, de nem magyarázza el azon okokat, amelyekre tekintettel világosan és érthetően eltér az érintett számára kedvezőbb korábbi és releváns orvosi jelentésektől (lásd a fenti 76. és 77. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A második rokkantsági bizottság megelégszik az összefoglaló orvosi jelentésben annak megemlítésével, hogy számára „a dr. J. 2010. [február] 11‑i jelentésében említett, »lelki zaklatással egyenértékű, adminisztratív eredetű, jelentős konfliktus keretébe illeszkedő szorongásos‑depressziós zavarok« […], amely alapján »10%‑os mértékű tartós rokkantságot« állapítottak meg, mivel »a szabályozás értelmében figyelem‑ és kognitív zavar által kísért reakciós jellegű szorongásos‑depressziós zavar áll fenn«, nem járulhattak hozzá a felperes teljes állandó rokkantságának kialakulásához”, méghozzá kiegészítő magyarázatok nélkül.

86      Ugyanígy a második rokkantsági bizottság leírja, hogy „tudomása van arról, hogy dr. J. fent említett jelentése kimondja, hogy »R. McCoy nem alkalmas semmilyen szakmai tevékenység végzésére[, azonban, e]zzel ellentétben el kell ismerni, hogy az érintett tökéletesen alkalmas arra, hogy – életkorától függetlenül – magánélete keretében szakmai tevékenységet folytasson«”. Ugyanakkor e bizottság csak azt jelentette ki, hogy „az általa elvégzett alapos orvosi vizsgálat alapján nem ért egyet ezzel a kijelentéssel”, és nem fejtette ki, hogy ez az alapos vizsgálat milyen módon alapozta meg az ellentétes következtetést.

87      Konkrétan, noha a rokkantsági bizottság fokozott indokolási kötelezettség mellett térhet el a korábbi orvosi jelentésektől, nem írható elő számára, hogy minden egyes jelentéshez minden részletre kiterjedő, sajátos indokolást fűzzön. Ugyanakkor az a feladata, hogy világos és érthető módon adja elő azon indokokat, amelyek alapján eltér ezektől a véleményektől. A jelen ügyben azonban a második rokkantsági bizottság csak határozatlan és pontatlan szavakkal igyekezett magyarázni, hogy miért tért el a korábbi orvosi jelentésektől. E tekintetben ki kell emelni, hogy nem elegendő kizárólag arra hivatkozni, ahogy dr. M. 2015. május 8‑i feljegyzésében tette, hogy „még ha nem is hivatkoz[ott] rájuk kifejezetten, az összes dokumentum a második rokkantsági bizottság rendelkezésére állt”. Ez nem szolgáltat világos és érthető magyarázatot arra, hogy a második rokkantsági bizottság eltért a felperes számára kedvező orvosi és adminisztratív jelentésektől. Egyébiránt a második rokkantsági bizottság megelégedett azzal, hogy az egészségügyi aktához csupán kétmondatos megjegyzést fűzött, noha az legalább tíz orvosi jelentést tartalmazott.

88      Végezetül a fentiekből kitűnik, hogy egyrészt a második rokkantsági bizottság nem szolgált jogilag elégséges magyarázattal azokra az okokra, amelyek miatt eltért a felperes betegségének foglalkozási eredetét egyértelműen tanúsító korábbi orvosi jelentésektől, másrészt hogy azt sem magyarázta el elégségesen, hogy mely okok miatt nem lehet a felperes rokkantsága foglalkozási eredetű. E tekintetben a második rokkantsági bizottság különösen arra nem szolgált semmiféle elégséges magyarázattal, hogy nem vizsgálta meg azt, hogy az adminisztratív aktából kitűnő tényállás milyen esetleges hatást gyakorolt a felperes egészségi állapotára, ez az akta viszont egyértelműen a felperessel szemben fennálló szakmai konfliktust és a felé irányuló „zaklatást” említi. Márpedig ez az elégtelen indokolás jellemzi a kinevezésre jogosult hatóságnak átadott megállapításokat, valamint a megtámadott határozat, így a jelen jogalapnak mint megalapozottnak helyt kell adni.

89      Emlékeztetni kell arra, hogy – ahogy az a fenti 58. pontban szerepelt – a Törvényszék úgy véli helyesnek, hogy a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartását inkább a nyilvánvaló értékelési hibára alapított harmadik jogalap keretében tárgyalja.

 A nyilvánvaló mérlegelési hibára és a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartására alapított harmadik jogalapról

90      A felperes előadja, hogy a második rokkantsági bizottság kizárólag az akkori egészségi állapota iránt érdeklődött, és nem tárta fel betegségének eredetét. Ez többek között a dr. M. és dr. H. által a 2014. május 7‑i ülésen feltett kérdésekből derül ki. Ebből következően az a megállapítás, amely szerint nincs olyan érv, amely alátámasztja a munkaképtelenség és a munkahelyi stressz közötti okozati összefüggést, nyilvánvaló értékelési hibán alapul. A felperes érvei alátámasztásaként részleteket idéz különböző orvosi jelentésekből, amelyek megállapítják, hogy munkaképtelensége azon nyomásból ered, amelynek a munkahelyén volt kitéve.

91      Ezenkívül a felperes úgy véli, hogy ha a második rokkantsági bizottság véleménye szerint a rokkantsága túlzott alkoholfogyasztásból ered, akkor ezt alátámasztó orvosi bizonyítékokkal kellett volna rendelkeznie. Márpedig a felperes rámutat, hogy ezt illetően semmi sem szerepel az aktában. Az aktában különösen semmilyen olyan információ nem található, amely bármilyen – és főleg nem túlzott – mértékű alkoholfogyasztást bizonyítana. A felperes szerint elegendő lett volna, ha a második rokkantsági bizottság bekéri a 2000 előtt elvégzett vérvizsgálatok eredményeit, amelyek egyébként bebizonyították volna, hogy nem fogyasztott alkoholt.

92      Ennélfogva, mivel a második rokkantsági bizottság többségi alapon a rokkantság okaként munkahelyen kívüli tényezőket jelöl meg, az, hogy ezek a munkahelyen kívüli tényezőket a rokkantság okának lehet‑e tekinteni, ráadásul egyedüli okának, ellentétben azzal, amit a kinevezésre jogosult hatóság a panaszt elutasító határozatban állított, nem orvosi értékelés.

93      A felperes arra is hivatkozik, hogy a második rokkantsági bizottság azáltal, hogy vizsgálata kizárólag az akkori egészségi állapotára, valamint az OLAF jelentés által vizsgált eseményeket megelőző egészségi állapotára irányult, nem tartja tiszteletben a foglalkozási megbetegedés fogalmát, mivel nem nyilatkozott egészségi állapotának a munkahelyi helyzetéből eredő romlásáról.

94      A Régiók Bizottsága vitatja a felperes érveit. Szerinte a kinevezésre jogosult hatóság ténylegesen gyakorolta ellenőrzési hatáskörét azáltal, hogy ellenőrizte és értékelte, hogy a második rokkantsági bizottság meggyőződött‑e arról, hogy rendelkezik‑e a feladatai ellátásához szükséges összes információval, és megfelelően tájékozódott‑e a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) végrehajtásából eredő kötelezettségekről.

95      Ezenkívül a felperes tévesen állítja, hogy a második rokkantsági bizottság kizárólag az akkori egészségi állapotát vette volna alapul. Ugyanis csak azt követően állapították meg, hogy a felperes rokkantsága nem foglalkozási eredetű, miután az orvosi és pszichológiai kórelőzményeire hivatkozva megvizsgálták az egészségügyi és adminisztratív aktáját, valamint akkori egészségi állapotát és a felperes magyarázatait.

96      Végül a Régiók Bizottsága kiemeli, hogy a felperes aktuális állapotának a rokkantsága lehetségesen foglalkozási eredetének megállapítása érdekében történő értékelése szoros értelemben vett orvosi értékelésnek minősül, amelyre vonatkozóan így a Törvényszék nem rendelkezik felülvizsgálati hatáskörrel. Ugyanez a helyzet a rokkantság munkahelyen kívüli tényezőivel is.

97      Emlékeztetni kell arra, hogy tekintettel arra a korlátozott bírósági felülvizsgálatra, amelyet a szigorú értelemben vett orvosi értékelésekre vonatkozóan a Törvényszék gyakorolhat, nem fogadható el a rokkantsági bizottság véleményével kapcsolatban vétett nyilvánvaló értékelési hibára alapított bírálat (2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 103. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

98      Ugyanakkor az uniós bíróságnak, amely egy rokkantsági bizottság határozatával vagy a kinevezésre jogosult hatóság ilyen határozaton alapuló határozatával kapcsolatban hivatott dönteni, hasonlóképpen ahhoz a felülvizsgálathoz, amelyet összetett értékelést igénylő területeken, különösen olyan ügyekben végez, amelyekben számos olyan bizonyíték áll rendelkezésre, mint a szakértői jelentések, vélemények vagy konzultációk, különösen nem csupán a hivatkozott bizonyítékok tárgyi valószerűségét, megbízhatóságát és koherenciáját kell vizsgálnia, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy e bizonyítékok tartalmazzák‑e az adott összetett helyzet értékeléséhez figyelembe veendő összes releváns adatot, és alkalmasak‑e a belőlük levont következtetések alátámasztására (lásd analógia útján: 2011. december 8‑i Chalkor kontra Bizottság ítélet, C‑386/10 P, EU:C:2011:815, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

99      Az uniós bíróság feladata többek között, hogy a hivatkozott jogalapok alátámasztása érdekében a felperes által előterjesztett elemek alapján elvégezze a jogszerűség vizsgálatát, anélkül, hogy felülvizsgálatát korlátozná a rokkantsági bizottság vagy a kinevezésre jogosult hatóság azon mérlegelési mozgástere, hogy a határozatának megalapozása érdekében kiválassza, hogy mely bizonyítékokat veszi figyelembe vagy zárj ki. E körülményekre tekintettel a szorosan vett orvosi értékelések tekintetében korlátozott bírósági felülvizsgálati hatáskör nem akadályozhatja meg az uniós bíróságot abban, hogy ellenőrizze, hogy a rokkantsági bizottság figyelembe vett‑e minden, az általa ellátandó feladat szempontjából nyilvánvalóan relevánsnak tűnő tényezőt.

100    A jelen ügyben az összefoglaló orvosi jelentésből kitűnik – amint arra a Régiók Bizottsága emlékeztet –, hogy a második rokkantsági bizottság megvizsgálta a felperes egészségügyi és adminisztratív aktáját, és hivatkozott a munkahelyen kívüli és pszichológiai előzményeire, valamint az akkori egészségi helyzetére és a felperes magyarázataira annak megállapítása érdekében, hogy rokkantsága nem foglalkozási eredetű. Ez megerősíti azt a tényt, hogy a második rokkantsági bizottság – amint azt a felperes állítja – kizárólag a munkahelyen kívüli és pszichológiai előzményeit, valamint 2014‑es egészségi állapotát vette figyelembe. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a második rokkantsági bizottság kifejezetten a pszichológiai kórelőzményekre és egyéb olyan, az egészségügyi aktából kitűnő, munkahelyen kívüli tényezőkre hivatkozik, mint a pszichotróp anyagok és az alkohol túlzott mértékű fogyasztása, míg a felperes nehéz szakmai helyzete az egészségügyi és adminisztratív aktából is kiderül, de annak megemlítése nagyon homályos ahhoz, hogy magyarázat nélkül lehessen eltérni tőle (lásd a fenti 79–81. pont). Ugyanis a második rokkantsági bizottság megvizsgálta a felperes szakmai helyzete és egészsége közötti esetleges összefüggést, és ezt állítólag az összefoglaló orvosi jelentés legalább olyan mértékben tárgyalta, mint a pszichológiai kórelőzményeit és 2014‑es egészségi állapotát. Márpedig a jelen ügyben további kifejtés nélkül csak arról van szó, hogy a második rokkantsági bizottság figyelembe vette az egészségügyi és adminisztratív aktát.

101    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a Törvényszék elé terjesztett iratokból kitűnik, hogy noha a felperesnek a múltban voltak egészségügyi panaszai, e panaszok nem álltak fenn, amikor a Régiók Bizottságának szolgálatába lépett. Márpedig azon időszakban, amelynek során a Régiók Bizottságánál látta el feladatait, ennek keretében lelki zaklatásnak és nyomásnak volt kitéve, és ezen időszakban és kevéssel azt követően egészségügyi panaszai alakultak ki. Ugyanakkor a második rokkantsági bizottság látszólag elmulasztotta megvizsgálni e tényeket, amelyek ugyanakkor a jelen ügyben elsődleges jelentőséggel bírnak.

102    Így, mivel a második rokkantsági bizottság munkájának célja az volt, hogy a felperes szakmai helyzete és rokkantsága között kapcsolatot állítson fel, vagy azt elvesse, meg kell állapítani, hogy a bizottság nem kelthette azt a látszatot, hogy kizárólag a munkahelyen kívüli és pszichológiai előzményeit, valamint 2014‑es egészségi állapotát vette alapul, úgy, hogy tiszteletben tartja a foglalkozási megbetegedés fogalmát, és az összefoglaló orvosi jelentésben nem vét nyilvánvaló értékelési hibát. Ez különösen amiatt érvényesül, mivel az adminisztratív akta megállapította, hogy a felperes feladatai ellátása közben zaklatásnak és nyomásnak volt kitéve. Ajánlatos emlékeztetni e tekintetben arra, hogy azokban az összetett helyzetekben, amelyekben a tisztviselő megbetegedése több olyan – foglalkozási és munkahelyen kívüli, testi vagy lelki – okból is ered, amelyek mindegyike hozzájárult e betegség megjelenéséhez, az orvosi bizottság feladata annak meghatározása, hogy az uniós intézmények szolgálatában ellátott feladatok közvetlen összefüggésben állnak‑e a tisztviselő megbetegedésével, például annak kiváltó okaként. Az ilyen esetekben a betegség foglalkozási eredetének elismeréséhez nem kell megkövetelni, hogy a betegség egyetlen, lényeges, elsődleges vagy döntő jelentőségű oka a feladatok ellátásához kapcsolódjon (2010. szeptember 14‑i AE kontra Bizottság ítélet, F‑79/09, EU:F:2010:99, 83. pont).

103    A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a nyilvánvaló értékelési hibára és a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartására alapított harmadik jogalapnak mint megalapozottnak helyt kell adni.

 A második rokkantsági bizottság megbízatásának megsértésén alapuló negyedik jogalapról

104    A felperes lényegében azt állítja, hogy a második rokkantsági bizottság 2014‑es egészségi állapotának vizsgálata során megsértette megbízatását, amely annak vizsgálatára irányult, hogy rokkantságának 2007‑es megállapításakor foglalkozási eredetű betegségben szenvedett‑e.

105    A Régiók Bizottsága úgy véli, hogy a második rokkantsági bizottság teljesítette a megbízatását. Szerinte ez utóbbi a munkája alapján orvosi megállapításokat tett, és az, hogy többek között a felperes és kórelőzményei 2014. május 7‑i „alapos orvosi vizsgálatát” vette figyelembe, nem minősül megbízatása megsértésének. A Régiók Bizottsága szerint e kérdést illetően a felperes azon érvét csak elutasítani lehet, miszerint a második rokkantsági bizottságnak „visszamenőlegesen 2007‑ről kellett volna nyilatkoznia”, mivel az elvitatná e bizottság arra vonatkozó jogát, hogy 2014‑ben bármilyen „alapos orvosi vizsgálatot” is folytasson, ésorvosi szempontból vizsgálja az akta egészét.

106    Emlékeztetni kell arra, hogy a második rokkantsági bizottság megbízatása szerinti feladata volt, hogy orvosi szempontból értékelje a felperes rokkantsága foglalkozási eredetének kérdését. Tehát e rokkantsági bizottság feladata annak kivizsgálása, hogy a felperes rokkantsága – orvosi szempontból – olyan foglalkozási megbetegedés eredménye‑e, amelynek eredete a felperes akkori munkakörülményeiben található, amikor a Régiók Bizottságának szolgálatában állt (lásd ebben az értelemben: 1987. január 21‑i Rienzi kontra Bizottság ítélet, 76/84, EU:C:1987:17, 9. és 12. pont).

107    Amennyiben úgy kell érteni, hogy a negyedik jogalapot a felperes arra alapítja, hogy a második rokkantsági bizottság a felperes rokkantsága eredetének vizsgálatát illetően nem tartotta tiszteletben megbízatásának feltételeit, arra kell emlékeztetni, hogy megbízatásának keretében a bizottságnak az a feladata, hogy a rokkantság foglalkozási eredetének kérdésére vonatkozóan orvosi értékelést, nem pedig jogi értékelést végezzen. Tehát e rokkantsági bizottság feladata annak kivizsgálása, hogy a felperes rokkantsága – orvosi szempontból – olyan foglalkozási megbetegedés eredménye‑e, amelynek eredete a felperes akkori munkakörülményeiben található (lásd ebben az értelemben: 1987. január 21‑i Rienzi kontra Bizottság ítélet, 76/84, EU:C:1987:17, 9. és 12. pont).

108    Ebből a szempontból meg kell állapítani, hogy a rokkantsági bizottság elvégezte a rá bízott feladatot – e kifejezést szigorú értelemben véve –, mivel a rokkantság eredetére vonatkozó 2014. május 7‑i megállapításiban kimondta, hogy a felperes rokkantsága orvosi szempontból „nem foglalkozási megbetegedés eredménye”.

109    A fentiekre figyelemmel a negyedik jogalap nem megalapozott, így azt el kell utasítani.

 Az észszerű határidő be nem tartására alapított hetedik jogalapról

110    A felperes úgy véli, hogy az a 19 hónap, amely a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) kihirdetése és a második rokkantsági bizottság munkájának 2014. november 10‑i lezárása között telt el, a hossza miatt az észszerű határidő be nem tartásának minősül. A felperes azt rója fel a Régiók Bizottságának, hogy a második rokkantsági bizottságot csak 2014. február 14‑ével állította fel. Ezután azt állítja, hogy e bizottság 2014. április 15. és május 7. előtt nem ült össze. Ugyanígy, a felperes felrója dr. H.‑nak, hogy 2014. november 10‑ig várt azzal, hogy az aláírt jegyzőkönyveket eljuttassa képviselője, dr. G. részére. Arra is hivatkozik, hogy noha a megtámadott határozatot 2014. december 2‑án hozták meg, azt csak a 2015. január 5‑én kiküldött 2014. december 22‑i levélben közölték vele.

111    A felperes számára a kinevezésre jogosult hatóság által a panaszt elutasító határozatban adott magyarázat, amely szerint a dokumentumok egyikét elrontották, nem igazolja a jegyzőkönyvek késedelmes elküldését.

112    A Régiók Bizottsága vitatja a felperes érveit.

113    Emlékeztetni kell arra, hogy az észszerű határidő közigazgatási eljárások során való betartásának kötelezettsége az uniós jog általános elve, amelynek tiszteletben tartását a bíróságnak kell biztosítania, és azt – mint a megfelelő ügyintézéshez való jog alkotóelemét – az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikkének (1) bekezdése is tartalmazza (lásd: 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑86/11, EU:F:2013:56, 135. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

114    Mindazonáltal az észszerű határidő tiszteletben tartása elvének megsértése – megállapítása esetén – nem igazolná a megtámadott határozatnak az eljárás szabálytalansága miatti megsemmisítését. A betegség foglalkozási eredetének a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján történő elismerése céljából ugyanis a felperes által benyújtott kérelem elbírálásához alkalmazott esetlegesen túlzott határidő – főszabály szerint – nem érintheti sem magát a rokkantsági bizottság véleményének tartalmát, sem pedig a megtámadott határozat tartalmát. Egy ilyen határidő ugyanis – a rendkívüli helyzetek kivételével – nem módosíthatja a rokkantság foglalkozási eredetének a rokkantsági bizottság általi a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján történő értékelését (2009. október 21‑i V kontra Bizottság ítélet, F‑33/08, EU:F:2009:141, 210. pont; lásd még ebben az értelemben: 2006. április 11‑i Angeletti kontra Bizottság ítélet, T‑394/03, EU:T:2006:111, 163. pont). Helytálló ugyan, hogy valamely orvosi eljárás időtartama hatással lehet valamely betegség súlyosságának és következményeinek értékelésére és megnehezítheti a betegség etiológiájának vizsgálatát (2010. szeptember 14‑i AE kontra Bizottság ítélet, F‑79/09, EU:F:2010:99, 102. pont), a jelen ügyben nem állapították meg, és nem is állítják, hogy az eljárás túlzott időtartama érintette volna azon lényegi elemeket, amelyek ismeretében a rokkantsági bizottság következtetéseit meghozta. Megállapítása esetén a túlzott időmúlás tehát nem érintheti sem a bizottság megállapításainak, sem pedig – ebből adódóan – a megtámadott határozatnak a jogszerűségét.

115    Ráadásul meg kell állapítani, hogy a felperes tévesen tulajdonítja a Régiók Bizottságának a 19 hónapos időtartam elteltét, és rója fel neki az észszerű határidő ebből eredő megsértését. Ugyanis, a felperes állításával ellentétben, a Régiók Bizottsága az ő kérelmére kérte fel az Európai Unió Bíróságának elnökét a harmadik orvos kijelölésére. Márpedig a Régiók Bizottságát dr. H. kijelöléséről csak 2014 februárjában értesítették. Ezenkívül a dr. M. és a dr. G. közötti e‑mail‑váltásból kitűnik, hogy ez utóbbi 2013. szeptember 19‑én kinyilvánította, hogy a dr. M. által javasolt dr. L.‑lel dolgozna szívesen. A felperes csak 2013. november 8‑án tájékoztatta a Régiók Bizottságát arról, hogy sem ő, sem dr. G. nem járult hozzá dr. L. kijelöléséhez. Így meg kell állapítani, hogy a felperes maga is hozzájárult az azáltal kialakult késedelemhez, hogy az egyik orvost az Európai Unió Bíróságának elnöke jelölte ki.

116    Következésképpen az észszerű határidő be nem tartására alapított hetedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

 A kollegialitás elvének megsértésére alapított nyolcadik jogalapról

117    A felperes azt állítja, hogy az, hogy a kinevezésre jogosult hatóság csak dr. M.‑et kérdezte meg, aki kizárólag dr. H.‑val konzultált, és nem tájékoztatta dr. G.‑t, sérti a kollegialitás elvét.

118    A Régiók Bizottsága a második rokkantsági bizottság 2014. április 15‑i és május 7‑i ülésére, valamint az azt követően váltott iratokra hivatkozva úgy véli, hogy a második rokkantsági bizottság mindegyik tagjának lehetősége volt arra, hogy hasznosan előadja álláspontját, és így ezen elvet nem sértették meg. A Régiók Bizottsága arra is emlékeztet, hogy a jelen ügy tényállása nagyon hasonló a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) alapjául szolgáló ügy tényálláshoz, amelyben megállapításra került, hogy a kollegialitás elvét nem sértették meg.

119    Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a rokkantsági bizottságnak munkáját testületileg kell végeznie, és minden tagja számára biztosítani kell a lehetőséget, hogy véleményét szabadon kifejtse (lásd ebben az értelemben: 1990. november 22‑i V. kontra Parlament ítélet, T‑54/89, EU:T:1990:71, 34. pont; 2003. február 27‑i Camacho‑Fernandes kontra Bizottság ítélet, T‑20/00, EU:T:2003:47, 45. és azt követő pontok).

120    A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felperes által hivatkozott elvet nem sértették meg. Ugyanis a második rokkantsági bizottság kétszer ült össze, 2014. április 15‑én és május 7‑én. Ezen ülések során, miután megismerték a felperes egészségügyi és adminisztratív aktájának egészét, mindegyik orvos mind szóban, mind írásban kifejthette véleményét. Dr. M. és dr. H. aláírt megállapításokat tettek, és dr. G. eltérő megállapításoknak adhatott hangot. E három orvosnak ezenkívül lehetősége volt arra, hogy megírják jelentésüket, amelyeket ezt követően az egészségügyi aktához csatoltak. A kollegialitás elvének a második rokkantsági bizottság általi megsértésére alapított jogalapot tehát el kell utasítani.

121    A nyolcadik jogalapot tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.

122    Ebből az következik, hogy a negyedik, hetedik és nyolcadik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani. Ezzel szemben, mivel a Törvényszék a hiányos indokolásra alapított második és a nyilvánvaló értékelési hibára, valamint a foglalkozási megbetegedés fogalmának tiszteletben nem tartására alapított harmadik jogalapnak mint megalapozottnak helyt adott, a megtámadott határozatot ezek alapján meg kell semmisíteni.

 A megtámadott határozat meghozatala és a kártérítési kérelem után felmerülő körülményekre alapított jogalapokról

123    Amint azt a fenti 56. és 57. pont felidézi, az első, az ötödik és a hatodik jogalap nem érintheti a megtámadott határozat jogszerűségét. Ugyanakkor az ezen jogalapokban hivatkozott jogszerűtlenségeket figyelembe kell venni a kártérítési kérelem keretében.

 A személyzeti szabályzat 78. cikkének a második rokkantsági bizottság működése ellenőrzésének hiánya miatti megsértésére alapított első jogalapról

124    A felperes lényegében három kifogást hoz fel, amelyek annak bizonyítására irányulnak, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem tett eleget a második rokkantsági bizottság működése ellenőrzésére vonatkozó kötelezettségének. Először is a kinevezésre jogosult hatóság hibázott, amikor nem vizsgálta meg a felperes egészségügyi aktáját, holott erre felkérték. Másodszor hibázott, amikor megelégedett azzal, hogy dr. M.‑et megkérdezte (lásd a fenti 42. pontot) a második rokkantsági bizottság munkájának szabályszerűségével kapcsolatban, annak érdekében, hogy meggyőződjön arról, hogy a működés szabályszerű‑e. A felperes szerint az ilyen lépés felmenti a kinevezésre jogosult hatóságot a számára kötelező ellenőrzés alól, és ezzel gátolja ezen ellenőrzés tényleges érvényesülését. Harmadszor a felperes úgy ével, hogy a kinevezésre jogosult hatóság megsértette az eljárási garanciákat azáltal, hogy kizárólag a Régiók Bizottsága által kijelölt orvost hívta fel arra, hogy válaszoljon a második rokkantsági bizottság működésének szabályszerűségével kapcsolatos kérdésekre, ami többek között sérti a pártatlanság elvét.

125    A Régiók Bizottsága vitatja a felperes érveit.

126    Az első kifogást illetően a Régiók Bizottsága előadja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság általi ellenőrzés korlátozott, és ez utóbbi azt a hatályos szabályok alapján el is végezte.

127    A Régiók Bizottsága a „Rokkantsági bizottsággal kapcsolatos eljárás kézikönyve” című dokumentumra hivatkozik, és emlékeztet arra, hogy ez utóbbi a „Rokkantsági bizottság működése” címet viselő IV. címében kimondja a rokkantsági bizottság függetlenségét és munkájának titkosságát. Ebből szerinte az következik, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem férhet hozzá a működését illető információkhoz, és határozathozatal céljából csak a második rokkantsági bizottság megállapításai állnak a rendelkezésére, amely megállapítások semmilyen orvosi jellegű információt nem tartalmaznak.

128    A Régiók Bizottsága azt is előadja, hogy a felperes állításával szemben a kinevezésre jogosult hatóságnak nem kellett megvizsgálnia az egészségügyi aktát. Esetlegesen a felperes feladata lenne, hogy panaszának vizsgálata érdekében kifejezetten közölje a kinevezésre jogosult hatósággal az egészségügyi akta információit, és fejtse ki, hogy milyen kapcsolatot lát bennük a panaszában hivatkozott kifogásokkal.

129    Ezenkívül a felperes a panasz benyújtását követően kérte fel a kinevezésre jogosult hatóságot az egészségügyi akta vizsgálatára.

130    Ezenkívül a Régiók Bizottsága emlékeztetett arra, hogy a szoros értelemben vett orvosi értékelések jogorvoslati eljárások keretében nem vitathatók. A kinevezésre jogosult hatóság e téren megnyilvánuló korlátozott ellenőrzési hatásköre miatt a feladata kizárólag a tényállás megfelelő értékelése és a rokkantsági bizottság munkájának keretében alkalmazandó jogszabályi rendelkezések pontos alkalmazásának biztosítása.

131    Így a Régiók Bizottsága úgy véli, hogy a kinevezésre jogosult hatóságnak nem róható fel, hogy nem értékelte megfelelően a tényállást, vagy megsértette a hatályos jogszabályi rendelkezéseket.

132    A Régiók Bizottsága a második kifogást illetően úgy véli, hogy megfelelt a szabályoknak azzal, hogy dr. M.‑et megkérdezte. Ugyanis a Régiók Bizottsága azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság azáltal, hogy úgy döntött, hogy a panasz kezeléséhez szükséges információkat kérdőív segítségével gyűjti be, a lehető legkisebb beavatkozással járó módot választotta annak érdekében, hogy ne sértse meg a második rokkantsági bizottság munkájának bizalmas jellegét, az orvosi titkot és az érzékeny személyes adatok védelmét.

133    A harmadik kifogást illetően, amely szerint a kinevezésre jogosult hatóság hibát követett el azáltal, hogy kizárólag az intézmény által kijelölt orvost kérdezte meg, a Régiók Bizottsága azt állítja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság által feltett kérdések kellően semlegesek és pontosak voltak ahhoz, hogy ettől az orvostól objektív válaszokat kapjon. A Régiók Bizottsága ezenkívül annak felidézésére szorítkozik, hogy a dr. M. szakmáját szabályozó etikai szabályokra tekintettel kevéssé valószínűnek tűnik, hogy ez utóbbi nem teljesítette volna a függetlenségre vonatkozó kötelezettségét. Következésképpen az, hogy dr. M.‑et kérték fel arra, hogy válaszolja meg az ellenőrzési kérdéseket, nem sérti a pártatlanság elvét. Az ilyen minősítés egyenértékű lenne az azt illető kétellyel, hogy a kinevezésre jogosult hatóság pártatlanul bírálja el az elé terjesztett panaszokat.

134    Ezenkívül a Régiók Bizottsága azt állítja, hogy a második rokkantsági bizottságot alkotó három orvost a hatályos szabályoknak megfelelően jelölték ki, és lehetőségük volt a 2014. április 15‑i és május 7‑i ülésen kifejteni a véleményüket, amit meg is tettek. A Régiók Bizottsága szerint dr. M.‑et csak a második rokkantsági bizottság munkájának lezárását és a panasz benyújtását követően – amelyben felperes, adott esetben orvosának segítségével hangot adhatott kifogásainak – kérdezték meg.

135    Elsőként, azon kifogást illetően, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem ellenőrizte megfelelően a második rokkantsági bizottság munkáját, mivel megtagadta, hogy megvizsgálja az egészségügyi aktát, először is – a Régiók Bizottságához hasonlóan – meg kell állapítani, hogy a felperesnek, még ha fel is oldotta a rokkantsági bizottság munkájának titkosságát, az egészségügyi akta információit kifejezetten a kinevezésre jogosult hatósággal kellett közölnie, kifejtve, hogy milyen kapcsolatot lát bennük a panaszában hivatkozott kifogásokkal.

136    Azt is meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a kinevezésre jogosult hatóság felhívta dr. M. figyelmét azon elsődleges szempontokra, amelyek ahhoz vezettek, hogy a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) megsemmisítette az első rokkantsági bizottság határozatát. Ugyanis a kinevezésre jogosult hatóság 2014. április 2‑i e‑mailjében annak fontosságára emlékeztetett ezen ítélet fényében, hogy a rokkantsági bizottság minden adattal előzetesen rendelkezzen, tartsa be az (általános és különös) indokolási kötelezettséget, folytasson le orvosi vizsgálatot és szükség esetén kiegészítő vizsgálatokat, megállapításait továbbítsa az adminisztráció részére, és az egészségügyi aktához legalább egy összefoglaló orvosi jelentést fűzzön.

137    Ugyanakkor e megfontolásokra és arra tekintettel, hogy a felperes panaszában különböző érveket hozott fel annak bizonyítására, hogy nem csak a rokkantsági bizottság megállapításai jogszerűtlenek, hanem – többek között a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) tükrében – az összefoglaló orvosi jelentés is jogszerűtlen, a Régiók Bizottságának legalábbis meg kellett volna vizsgálnia a jelentést. Márpedig, amikor a felperes felhívta a Régiók Bizottságát, hogy vizsgálja meg az egészségügyi aktáját, ez a 2015. június 8‑i e‑mailjében az alábbi választ adta: „[A] panasszal kapcsolatos válaszadási eljárás keretében nem kívánunk hozzáférést kérni Öntől az összefoglaló orvosi jelentéshez […]”.

138    Ki kell mondani, hogy e dokumentum vizsgálatának hiánya, noha a felperes a kinevezésre jogosult hatóságot felkérte annak – mint a panasz kezeléséhez fontos iratnak – a vizsgálatára, a második rokkantsági bizottság működésére vonatkozó ellenőrzés elmulasztásának tekintendő. Kétségtelenül helytálló, hogy az egészségügyi akta titkos, és a Régiók Bizottságának nem volt lehetősége annak vizsgálatára a megtámadott határozat meghozatala előtt, de ez utóbbi az összefoglaló orvosi jelentést legalább a panasz idején vizsgálhatta volna, miután a felperes felkérte arra. Ez ténylegesen lehetővé tette volna a Régiók Bizottsága számára, hogy úgy ellenőrizze, hogy a rokkantsági bizottság betartotta‑e az őt terhelő jogszabályi és eljárási kötelezettségeket, hogy az orvosi értékelésről nem nyilatkozik.

139    A második kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy a jelen ügyben a kinevezésre jogosult hatóság a Régiók Bizottsága által kijelölt orvoshoz fordult, hogy a panasz megválaszolása érdekében egy sor kérdést tegyen fel neki.

140    Márpedig a kinevezésre jogosult hatóság azáltal, hogy arra szorítkozott, hogy e kérdéseket az intézmény által kijelölt orvosnak tegye fel, és kizárólag annak a 2015. május 8‑i feljegyzésben szereplő válaszaira hagyatkozott, nem győződött meg arról, hogy kielégítő mértékben ellenőrizte‑e a második rokkantsági bizottság szabályszerű működését. Ugyanis a kinevezésre jogosult hatóság azáltal, hogy elmulasztotta megkérdezni a másik két orvost, és megtagadta az összefoglaló orvosi jelentés vizsgálatát, a második rokkantsági bizottság munkájáról csak részleges képet alkothatott. Márpedig a jelen ügyben különösen fontos volt, hogy a kinevezésre jogosult hatóság meggyőződjön arról, hogy teljes képe van‑e erről a munkáról, annak érdekében, hogy annak szabályszerűségét ellenőrizni tudja, különösen arra tekintettel, hogy a felperes és a Régiók Bizottsága közötti különböző eljárások már több éve tartottak.

141    A harmadik kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy, „[az] Alapjogi Charta 41. cikkének értelmében mindenkinek joga van többek közt ahhoz, hogy ügyeit az Unió intézményei részrehajlás nélkül intézzék [és a] pártatlanság e követelménye magában foglalja egyrészt a szubjektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az ügyben eljáró érintett intézmény egyik tagja sem mutathat elfogultságot vagy személyes előítéletet, másrészt pedig az objektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az intézménynek e tekintetben megfelelő biztosítékokat kell nyújtania az összes jogszerű kétely kizárására” (2013. július 11‑i Ziegler kontra Bizottság ítélet, C‑439/11 P, EU:C:2013:513, 155. pont).

142    Ezen ítélkezési gyakorlat fényében meg kell állapítani, hogy a második rokkantsági bizottság további orvosai megkérdezésének hiányában a kinevezésre jogosult hatóság nem tudta biztosítani az olyan eljárást, hogy e bizottság működésének szabályszerűségére vonatkozó ellenőrzésének pártatlanságához semmi kétség se férjen. Ki kell tehát emelni, hogy olyan körülmények között, mint a jelen ügy körülményei, a kinevezésre jogosult hatóság feladata volt, hogy ne csak arról győződjön meg, hogy a Régiók Bizottsága részrehajlás nélkül járt el, hanem arról is, hogy cselekményeit a felperes és harmadik személyek részrehajlástól mentesnek is érzékelték. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperes már a panaszában megkérdőjelezte dr. M. pártatlanságát. Kétségeit arra alapozta, hogy ez az orvos már a második rokkantsági bizottság első ülésén kedvezőtlenül nyilatkozott vele kapcsolatban, noha még egyetlen orvosi vizsgálatot sem folytathattak le, a 2015. május 7‑i második ülés jegyzőkönyvében szereplő „alapos” orvosi vizsgálatot pedig még kevésbé.

143    Következésképpen a Régiók Bizottsága nem végezte el a második rokkantsági bizottság működésének teljes körű ellenőrzését, és nem biztosította kielégítő módon a pártatlanság elvének érvényesülését.

144    Ebből az következik, hogy az első jogalap keretében felhozott három kifogás megalapozottnak bizonyul, és a kártérítési kérelem vizsgálatakor a Törvényszék figyelembe veszi azokat.

 Az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó ötödik jogalapról

145    A felperes előadja, hogy az – első jogalap keretében hivatkozott – eljárási garanciák megsértése vizsgálatának hiányáról a Régiók Bizottsága tudomást szerzett olyan módon, hogy ez utóbbinak válaszolnia kellett volna, azonban erre nem került sor. Ez tehát a gondoskodási kötelezettség megsértésének minősül.

146    A Régiók Bizottsága kijelenti, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem avatkozhat be a rokkantsági bizottság működésébe, mivel annak teljesen függetlenül kell működnie. Úgy véli továbbá, hogy a kinevezésre jogosult hatóság azáltal, hogy kérdéseket tett fel dr. M.‑nek, megfelelően meggyőződött arról, hogy a második rokkantsági bizottság szabályszerűen működött. A Régiók Bizottsága arra is emlékeztet, hogy több levélváltásra is sor került, és találkozókat is szerveztek a felperes és a Régiók Bizottságának legmagasabb szintű részvételével. Így ez utóbbi nem sértette meg gondoskodási kötelezettségét.

147    Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az adminisztrációt terhelő gondoskodási kötelezettség, valamint a megfelelő ügyintézés elve többek között magában foglalja, hogy a kinevezésre jogosult hatóság a tisztviselője helyzetéről való döntéshozatal során tekintettel van a döntést befolyásoló összes körülményre, és így nemcsak a szolgálati érdeket, hanem az érintett tisztviselő érdekeit is figyelembe veszi (1991. június 7‑i Weyrich kontra Bizottság végzés, T‑14/91, EU:T:1991:28, 50. pont).

148    Meg kell állapítani, hogy ezen elvre, valamint a fentiekre tekintettel, a kinevezésre jogosult hatóság által a jelen ügyben végrehajtott ellenőrzésre vonatkozóan a szolgálat és a felperes érdekében állt, hogy a kinevezésre jogosult hatóság figyelembe vegyen minden olyan bizonyítékot, ami befolyásolhatja a döntéshozatalt. Ez alapján a 2014. május 7‑i megállapításokon túl meg kellett volna vizsgálnia az összefoglaló orvosi jelentést és a második rokkantsági bizottságot alkotó három orvos véleményét, hogy teljes képet alkothasson az aktáról. Mivel ezt nem tette meg, a kinevezésre jogosult hatóság nem tett eleget gondoskodási kötelezettségének. Ugyanis ismét meg kell említeni, hogy a felperes és a Régiók Bizottsága közötti különböző eljárások összességének jelentős hosszára, valamint arra tekintettel, hogy a felperesnek kétségei lehettek az intézmény által kijelölt orvos pártatlanságával kapcsolatban, a Régiók Bizottságának meg kellett volna győződnie arról, hogy ilyen kételyek nem állnak fenn. Márpedig a Régiók Bizottsága azáltal, hogy elmulasztotta, hogy ez irányú intézkedéseket tegyen, nem tett eleget gondoskodási kötelezettségének.

149    Ki kell jelenteni tehát, hogy az ötödik jogalap megalapozott, és azt figyelembe kell venni a kártérítési kérelem vizsgálata során.

 Az EUMSZ 266. cikk megsértésére alapított hatodik jogalapról

150    A felperes azt állítja, hogy a Régiók Bizottsága nem hajtotta végre a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítéletet (F‑86/11, EU:F:2013:56). A kinevezésre jogosult hatóság ugyanis nem ellenőrizte hatékonyan a második rokkantsági bizottság működését, mivel megelégedett azzal, hogy kérdéseket tett fel az intézmény által kijelölt orvosnak, amint az a fentiekben említésre került.

151    A Régiók Bizottsága vitatja a felperes érveit, és azt állítja, hogy ténylegesen végrehajtotta a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítéletet (F‑86/11, EU:F:2013:56).

152    Emlékeztetni kell arra, hogy ha a bíróság megsemmisíti valamely intézmény valamely aktusát, az EUMSZ 266. cikk szerint az intézmény köteles megtenni az ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ahhoz, hogy a megsemmisített jogi aktust kibocsátó intézmény a megsemmisítő ítéletnek eleget tegyen, és azt teljes mértékben végrehajtsa, nemcsak az ítélet rendelkező részét köteles tiszteletben tartani, hanem az annak szükséges alátámasztását képező indokokat is, mivel ezek nélkül nem lehet megállapítani a rendelkező részben foglaltak pontos értelmét. Ezek ugyanis azok az indokok, amelyek egyrészt megnevezik a jogellenesnek minősülő adott rendelkezést, másrészt rámutatnak a rendelkező részben megállapított jogellenesség pontos okaira, és amelyeket a megsemmisített aktus helyébe lépő új aktusnál az érintett intézménynek figyelembe kell vennie (2005. június 29‑i Pappas kontra Régiók Bizottsága végzés, T‑254/04, EU:T:2005:260, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

153    Arra is emlékeztetni kell, hogy az EUMSZ 266. cikk előírja az érintett intézmény számára annak elkerülését, hogy a megsemmisített aktus helyettesítésére szánt bármely aktust ugyanolyan szabálytalanságok érintsék, mint amelyekre a megsemmisítést kimondó ítélet rámutatott (lásd ebben az értelemben: 2010. november 10‑i OHIM kontra Simões Dos Santos ítélet, T‑260/09 P, EU:T:2010:461, 70–72. pont).

154    Ami az aktus bíróság által kimondott megsemmisítésének joghatását illeti, a megsemmisítés ex tunc hatályú, azaz a megsemmisített aktust a jogrendből visszaható hatállyal távolítja el. Az alperes intézmény az EUMSZ 266. cikk alapján köteles a megállapított jogellenesség következményeit meg nem történtté tenni, ez a már végrehajtott aktus esetén a felperes pontosan ezen aktus előtti jogi helyzetének helyreállítását jelenti (2005. június 29‑i Pappas kontra Régiók Bizottsága végzés, T‑254/04, EU:T:2005:260, 37. pont; 2010. április 15‑i Angelidis kontra Parlament ítélet, F‑104/08, EU:F:2010:23, 36. pont).

155    Ezen elvek tükrében kell megvizsgálni, hogy a jelen ügyben a Régiók Bizottsága megfelelően hajtotta‑e végre a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítéletet (F‑86/11, EU:F:2013:56).

156    E tekintetben ki kell emelni, hogy a felperes bizonyítani tudta – amint az az első jogalap vizsgálata kapcsán megállapításra került –, hogy a Régiók Bizottsága nem ellenőrizte kielégítően a második rokkantsági bizottság működését. Ugyanakkor az ilyen ellenőrzési hiányosság önmagában nem elegendő annak megállapításához, hogy a Régiók Bizottsága megsértette az EUMSZ 266. cikket. Ugyanis szintén a felperes feladata annak pontosítása – a fenti 152–154. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat fényében –, hogy ez az ellenőrzési hiányosság milyen mértékben járult hozzá a 2013. május 7‑i McCoy kontra Régiók Bizottsága ítélet (F‑86/11, EU:F:2013:56) végrehajtására vonatkozó kötelezettség megsértéséhez, amit nem tett meg.

157    Következésképpen a hatodik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani. Ennélfogva a Törvényszék azt a kártérítési kérelem keretében nem veszi figyelembe.

 A kártérítési kérelemről

158    A felperes 5000 euró összegű kártérítést kér azon jogsértésekre tekintettel, amelyek hozzájárultak az ő várakozó és bizonytalan helyzetéhez, és 20 000 euró összeget amiatt, hogy a Régiók Bizottsága megsértette az EUMSZ 266. cikket.

159    A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat meghozatala azt eredményezte, hogy a rokkantságának 2007 júniusáig visszamenő megállapítását követően a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján megindított eljárás végleges rendezését illetően ismét várakozó helyzetbe került. A várakozó és bizonytalan helyzetnek a mind a 2010. szeptember 10‑i határozat, mind a megtámadott határozat által kiváltott elhúzódása állítása szerint számára nem vagyoni kárt okozott.

160    Ezenkívül a felperes a megtámadott határozat súlyosságára, az elkövetett jogsértés jellegére és azon körülményekre hivatkozik, amelyek között ezt a jogsértést elkövették. Azt is hangsúlyozza, hogy a pert megelőző eljárás is hozzájárult egyéb jogsértések előtérbe helyezéséhez, amelyek rámutatnak, hogy a Régiók Bizottsága megtagadta saját hatáskörének gyakorlását, és többek között két ízben is az intézmény által kijelölt orvos egyoldalú véleményére támaszkodott.

161    A felperes szerint a megtámadott határozat megsemmisítése önmagában nem képezheti az okozott nem vagyoni kár megfelelő és elegendő jóvátételét, mivel a kár e határozat jogszerűtlensége által kiváltott súlyos bizonytalanság és nyugtalanság helyzetéhez kapcsolódik.

162    A Régiók Bizottsága vitatja a felperes kereseti kérelmét. Úgy érvel lényegében, hogy a felperes nem bizonyította az általa elszenvedett kárt, a megtámadott határozat egyáltalán nem jogszerűtlen, és az EUMSZ 266. cikket nem sértették meg.

163    A felperes kereseti kérelmének megalapozottságát illetően emlékeztetni kell arra, hogy az Unió felelősségének megállapításához a feltételek – az intézménynek felrótt magatartás jogellenessége, a kár megléte, illetve a hivatkozott kár és a magatartás közötti okozati összefüggés – együttes fennállása szükséges (2017. október 25‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet, T‑551/16, nem tették közzé, EU:T:2017:751, 122. pont).

164    Emlékeztetni kell arra, hogy már megállapításra került, hogy az EUMSZ 270. cikk és a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke alapján az intézmény által a tisztviselőnek vagy az alkalmazottnak okozott kár megtérítése iránti kereseteket az EUMSZ 268. cikk és az EUMSZ 340. cikk második bekezdése keretében az Unió szerződésen kívüli felelősségét szabályozó általános elvekből következő szabályokhoz képest egyedi és különleges szabályok jellemzik. A személyzeti szabályzatból ugyanis az következik, hogy más magánszemélyekkel ellentétben az Unió tisztviselője és alkalmazottja az őt alkalmazó intézményhez kölcsönös jogok és kötelezettségek sajátos egyensúlyát tartalmazó alkalmazási viszony útján kapcsolódik, amely az intézménynek az érintett irányában fennálló gondoskodási kötelezettségében tükröződik. Következésképpen, amikor az Unió munkáltatóként jár el, megnövekedett felelősség terheli, amely azon kötelezettségben nyilvánul meg, hogy meg kell térítenie az általa munkáltatóként elkövetett bármely jogsértéssel a személyi állományának okozott kárt, anélkül hogy az európai közszolgálati jogvitában az intézmény szerződésen kívüli felelősségének megállapításához szükség volna annak bizonyítására, hogy az intézmény kellően súlyosan megsértette, vagy nyilvánvalóan és súlyosan figyelmen kívül hagyta a mérlegelési jogköre határait (lásd: 2013. június 19‑i Goetz kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑89/11, EU:F:2013:83, 98. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

165    Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a jogellenes aktus megsemmisítése önmagában megfelelő és főszabályként elégséges jóvátételét jelenti minden olyan nem vagyoni kárnak, amelyet ezen aktus okozhatott, feltéve hogy a felperes nem bizonyítja, hogy őt a megsemmisítést megalapozó jogsértéstől független és a megsemmisítéssel teljes mértékben nem helyrehozható nem vagyoni kár érte (lásd: 2011. július 14‑i Petrilli kontra Bizottság ítélet, F‑98/07, EU:F:2011:119, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

166    A felperes kártérítési kérelmét ezen elvek alapján kell vizsgálni.

167    A Régiók Bizottságának felróható jogsértést és hibát illetően először is emlékeztetni kell arra, hogy a jelen ügyben nem bizonyították, hogy a Régiók Bizottsága megsértette az EUMSZ 266. cikket.

168    Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy a jelen ügyben megállapításra került, hogy a második rokkantsági bizottságnak a megtámadott határozat által jóváhagyott megállapításaihoz fűzött indokolás hiányos, és e megállapítások nyilvánvaló értékelési hibát tartalmaznak. Meg kell azt is állapítani, hogy – amint azt a felperes állítja – a pert megelőző eljárás során egyéb jogsértéseket is elkövettek. E tekintetben megállapítást nyert, hogy a Régiók Bizottsága a második rokkantsági bizottság működését nem kielégítően ellenőrizte, továbbá megsértette a pártatlanság elvét és a gondoskodási kötelezettséget. E tekintetben meg kell tehát állapítani, hogy – amint azt lényegében a felperes a keresetének alátámasztására felhozott jogalapok keretében állítja – a megtámadott határozat jogszerűtlenségei elkerülhetők lettek volna. Ugyanis ha a kinevezésre jogosult hatóság nem kizárólag a 2015. május 8‑i feljegyzésre támaszkodott volna, hanem kezdeményezte volna a rokkantsági bizottság működésének kielégítő ellenőrzését is, többek között azáltal, hogy eleget tett volna a felperes azon felhívásának, hogy vizsgálja meg az összefoglaló orvosi jelentést és a második rokkantsági bizottság többi orvosának is tegyen fel kérdéseket, orvosolhatta volna a megtámadott határozat jogszerűtlenségeit. A Régiók Bizottsága, mivel nem így járt el, hozzájárult a felperes bizonytalanságának és nyugtalanságának elhúzódó állapotához.

169    Harmadszor ki kell emelni, hogy a jelen ügyben a megtámadott határozat megsemmisítése nem elegendő a felperes által elszenvedett kár jóvátételéhez. Ugyanis a megtámadott határozat jogellenessége és a panasz szakaszában elkövetetett jogellenességek miatt a felperes ismét ugyanolyan várakozó és bizonytalan helyzetbe kerül, mint amilyen a 2010. szeptember 10‑i határozat nyomán jött létre. A várakozás ilyen elhúzódása és a megtámadott határozat jogellenessége okozta bizonytalanság olyan, már most megtéríthető nem vagyoni kárt okoz, amelynek méltányosan megállapított mértékét a Régiók Bizottságának kell megtérítenie (lásd ebben az értelemben: 2017. október 25‑i Lucaccioni kontra Bizottság ítélet, T‑551/16, nem tették közzé, EU:T:2017:751, 144. pont).

170    Figyelemmel a fenti körülmények összességére, meg kell állapítani, hogy a felperes konkrét és közvetlenül a Régiók Bizottságának magatartásának betudható nem vagyoni kárt szenvedett el. Következésképpen nem vagyoni kár megtérítése jogcímén a Régiók Bizottsága által elkövetett jogsértések miatt a felperesnek fizetendő kártérítés összegét méltányosan 5000 euró összegben kell meghatározni.

 A költségekről

171    A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Régiók Bizottsága pervesztes lett, a felperes kérelmeinek megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék megsemmisíti a Régiók Bizottsága elnökségének a Robert McCoy rokkantságát eredményező betegség foglalkozási eredete személyzeti szabályzat 78. cikkének ötödik bekezdése szerinti elismerésének megtagadásáról szóló 2014. december 2‑i határozatát.

2)      A Törvényszék kötelezi a Régiók Bizottságát, hogy R. McCoy részére fizessen meg 5000 euró összeget.

3)      A Törvényszék a Régiók Bizottságát kötelezi a költségek viselésére.

Prek Schalin Costeira

Kihirdetve Luxembourgban, a 2018. október 23‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

*      Az eljárás nyelve: francia.

i      A jelen szöveg 142. pontjában az első elektronikus közzétételt követően nyelvi módosítás történt.