A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (hetedik tanács)
2023. szeptember 14.(*)
„Előzetes döntéshozatal – Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – A joghatóság, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása polgári és kereskedelmi ügyekben – 1215/2012/EU rendelet – Különös joghatóságok – Joghatóság fogyasztói szerződések esetén – A 18. cikk (1) bekezdése – A »másik szerződő fél« kifejezés – 63. cikk – Valamely jogi személy székhelye – 593/2008/EK rendelet – A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jog – Az alkalmazandó jog megválasztása – 3. cikk – A jogválasztás szabadsága – 6. cikk – Fogyasztói szerződések – Korlátok – Fogyasztóval kötött, üdülési célú szálláshelyek pontrendszerrel történő időben megosztott használati jogára vonatkozó szerződés”
A C‑821/21. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Juzgado de Primera Instancia no 2 de Fuengirola (fuengirolai 2. sz. elsőfokú bíróság, Spanyolország) a Bírósághoz 2021. december 24‑én érkezett, 2021. december 3‑i határozatával terjesztett elő az
NM
és
a Club La Costa (UK) plc, sucursal en España,
a CLC Resort Management Ltd,
a Midmark 2 Ltd,
a CLC Resort Development Ltd,
a European Resorts & Hotels SL
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (hetedik tanács),
tagjai: M. L. Arastey Sahún tanácselnök, F. Biltgen (előadó) és J. Passer bírák,
főtanácsnok: M. Szpunar,
hivatalvezető: A. Calot Escobar,
tekintettel az írásbeli szakaszra,
figyelembe véve a következő által előterjesztett észrevételeket:
– NM képviseletében M. P. Maciá García abogada,
– a Midmark 2 Ltd képviseletében M.‑D. Gómez Dabic és J. M. Macías Castaño abogados,
– a Club La Costa (UK) plc, sucursal en España képviseletében J. Martínez‑Echevarría Maldonado abogado,
– a spanyol kormány képviseletében A. Ballesteros Panizo, meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében F. Castilla Contreras, S. Noë és W. Wils, meghatalmazotti minőségben,
tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint az ügy elbírálására a főtanácsnok indítványa nélkül kerül sor,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.; a továbbiakban: „Brüsszel Ia” rendelet) 18. cikke (1) bekezdésének és 63. cikke (2) bekezdésének, valamint a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I” rendelet) (HL 2008. L 177., 6. o., helyesbítés: HL 2009. L 309., 87. o.; a továbbiakban: „Róma I” rendelet) 3. cikkének és 6. cikke (1) és (3) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet az NM, valamint a Club La Costa (UK) plc, sucursal en España, a CLC Resort Management Ltd, a Midmark 2 Ltd, a CLC Resort Development Ltd és a European Resorts & Hotels SL társaságok között az ingatlanok időben megosztott használati jogára vonatkozó szerződés semmisségének megállapítása és egy adott összegnek visszatérítés címén történő kifizetésére való kötelezés iránti kérelem tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.
A jogi háttér
Az uniós jog
A „Brüsszel Ia” rendelet
3 A „Brüsszel Ia” rendelet (15), (21) és (34) preambulumbekezdése kimondja:
„(15) A joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük, és azt az elvet kell követniük, hogy a joghatóságot általában az alperes lakóhelye alapozza meg. A joghatóságnak ezen az alapon mindenkor megállapíthatónak kell lennie, kivéve egyes pontosan meghatározott eseteket, amelyekben a jogvita tárgya vagy a felek szerződéses szabadsága eltérő kapcsoló tényezőt kíván meg. A jogi személyek székhelyét a közös szabályok átláthatóságának fokozása és a joghatósági okok összeütközése elkerülése végett önállóan kell meghatározni.
[…]
(21) Az igazságszolgáltatás harmonikus működése érdekében a párhuzamos eljárások lehetőségét el kell kerülni, és biztosítani kell, hogy ne hozzanak egymással összeegyeztethetetlen határozatot különböző tagállamokban. […]
[…]
(34) Biztosítani kell [a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló, az új tagállamok csatlakozási egyezményei által módosított 1968. szeptember 27‑i egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.)], a [polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o.; HL 2011. L 124., 47. o.)] és e rendelet közötti folytonosságot, ennek érdekében átmeneti rendelkezéseket kell megállapítani. Ugyanez a folytonossági követelmény vonatkozik az [ezen egyezménynek] és a helyébe lépő rendeleteknek az Európai Unió Bírósága általi értelmezésére is.”
4 E rendelet 7. cikke 5. pontjának szövege a következő:
„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint perelhető:
[…]
5. fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvita tekintetében a fióktelep, képviselet vagy más telephely helyének bírósága előtt.”
5 Az említett rendelet 17. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Valamely személy, a fogyasztó [helyesen: A valamely személy – fogyasztó –] által kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot a 6. cikk és a 7. cikk 5. pontjának sérelme nélkül e szakasz határozza meg, ha:
[…]
c) minden más esetben, a szerződést olyan személlyel kötötték, aki a fogyasztó lakóhelyének tagállamában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy ilyen tevékenysége bármilyen módon az említett tagállamra, illetve több állam között az említett tagállamra is irányul, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozik.
(2) Amennyiben a fogyasztó olyan féllel köt szerződést, amely egyik tagállamban sem rendelkezik székhellyel, viszont valamelyik tagállamban fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkezik, a fióktelep, a képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvitában a felet úgy kell tekinteni, mintha székhelye az említett tagállamban lenne.
[…]”
6 Ugyanezen rendelet 18. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:
„A fogyasztó a másik szerződő fél ellen akár annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol a fél székhellyel rendelkezik, akár – függetlenül a másik fél székhelyétől – saját lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást.”
7 A „Brüsszel Ia” rendelet 19. cikke értelmében:
„E szakasz rendelkezéseitől kizárólag olyan megállapodással lehet eltérni, amely:
1. a jogvita keletkezését követően jött létre; vagy
2. lehetővé teszi a fogyasztó számára az e szakaszban megjelölttől eltérő bíróságok előtti perindítást; vagy
3. a szerződés megkötésének időpontjában azonos tagállam területén lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkező fogyasztó és a másik fél között jött létre, és az említett állam bíróságainak joghatóságát köti ki, amennyiben az ilyen megállapodás az említett állam jogával nem ellentétes.”
8 E rendelet 24. cikkének 1. pontja a következőképpen rendelkezik:
„A felek lakóhelyére való tekintet nélkül valamely tagállam következő bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkeznek:
1. az olyan eljárásokra, amelyeknek tárgya ingatlanon fennálló dologi jog vagy ingatlan bérlete, illetve haszonbérlete, annak a tagállamnak a bíróságai, ahol az ingatlan található.
Azonban az olyan eljárásokra, amelyeknek tárgya ingatlannak legfeljebb hat egymást követő hónapra ideiglenes magánhasználatra kötött bérlete vagy haszonbérlete, annak a tagállamnak a bíróságai is rendelkeznek joghatósággal, ahol az alperes lakóhelye található, feltéve, hogy a bérlő vagy haszonbérlő természetes személy, valamint a bérbeadó és a bérlő vagy haszonbérlő lakóhelye vagy székhelye azonos tagállamban található.”
9 Az említett rendelet 25. cikkének (1) bekezdése így szól:
„Ha a felek – lakóhelyükre való tekintet nélkül – egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal, feltéve, hogy a szóban forgó tagállam joga értelmében a megállapodás az anyagi érvényességet illetően nem minősül semmisnek. Az ilyen joghatóság a felek eltérő megállapodásának hiányában kizárólagos. […]”
10 Ugyanezen rendelet 63. cikkének szövege a következő:
„(1) E rendelet alkalmazásában a társaság vagy más jogi személy, illetve természetes vagy jogi személyek társulása azon a helyen rendelkezik székhellyel, ahol:
a) létesítő okirat szerinti székhelye;
b) központi ügyvezetése; vagy
c) üzleti tevékenységének fő helye található.
(2) Ciprus, Írország és az Egyesült Királyság esetében a »létesítő okirat szerinti székhely« a bejegyzett székhely, ennek hiányában a cégbejegyzés helye, ennek hiányában az a hely, amelynek joga alapján az alapítás történt.
[…]”
A „Róma I” rendelet
11 A „Róma I” rendelet (6), (7), (23) és (27) preambulumbekezdése értelmében:
„(6) A belső piac megfelelő működése – annak érdekében, hogy előreláthatóbbá váljon a jogviták kimenetele, valamint hogy javuljon az alkalmazandó joggal kapcsolatos biztonság és az ítéletek szabad mozgása – szükségessé teszi azt, hogy a tagállamokban hatályos kollíziós szabályok ugyanazt a nemzeti jogot határozzák meg, függetlenül attól, hogy melyik országban található az a bíróság, amely előtt keresetet indítanak.
(7) E rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek összhangban kell lenniük a [44/2001] rendelettel, valamint a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 2007. július 11‑i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel (»Róma II«) [(HL 2007. L 199., 40. o.)].
[…]
(23) Azon szerződések vonatkozásában, amelyek esetén az egyik fél gyengébbnek tekintendő, célszerű e félnek védelmet nyújtani olyan kollíziós szabályokkal, amelyek az általános szabályoknál előnyösebbek számára.
[…]
(27) A fogyasztói szerződésekre alkalmazandó kollíziós szabály alól több kivételt kell megfogalmazni. Az egyik ilyen kivétel, hogy az általános szabály nem alkalmazandó ingatlannal kapcsolatos dologi jogokra vagy ingatlanbérletre, kivéve, ha a szerződés ingatlanok időben megosztott használati jogára irányul az ingatlanok időben megosztott használati jogának megszerzésére irányuló szerződések egyes szempontjai vonatkozásában a fogyasztók védelméről szóló, 1994. október 26‑i 94/47/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv [(HL 1994. L 280., 83. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 13. kötet, 315. o.)] értelmében.”
12 Az említett rendelet „Tárgyi hatály” című 1. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:
„Ezt a rendeletet szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni polgári és kereskedelmi ügyekben olyan helyzetekben, amikor különböző országok joga [helyesen: ütköző jogai] között kell választani.
E rendelet nem alkalmazható különösen az adó‑, vám‑ és közigazgatási ügyekre.”
13 Az említett rendelet „Egyetemes alkalmazás” című 2. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Az e rendelet szerint meghatározott jogot akkor is alkalmazni kell, ha e jog nem egy tagállam joga.”
14 Ugyanezen rendeletnek „A jogválasztás szabadsága” című 3. cikke a következőket írja elő:
„(1) A szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.
(2) A felek bármikor megállapodhatnak abban, hogy a szerződést a korábban – az e cikk szerinti korábbi jogválasztás, illetve az e rendelet más rendelkezései alapján – irányadó jog helyett egy másik jog rendelkezései alá vonják. A szerződés alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezéseinek a szerződéskötés után bekövetkezett módosítása a szerződés 11. cikk szerinti alaki érvényességét nem érinti és harmadik személyek jogait nem sérti.
(3) Amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották, a felek választása nem sértheti a másik állam azon jogszabályi rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.
(4) Amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi egyéb lényeges tényállási elem egy vagy több tagállamhoz kapcsolódik, a felek valamely nem tagállam jogára vonatkozó jogválasztása nem sértheti a közösségi jog – illetve adott esetben az eljáró bíróság szerinti tagállam jogában végrehajtott – olyan rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.
(5) Az alkalmazandó jogra vonatkozó megállapodás létrehozására és érvényességére a 10., 11. és 13. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni.”
15 A „Róma I” rendeletnek „A jogválasztás hiányában alkalmazandó jog” című 4. cikke értelmében:
„(1) Ha a szerződésre alkalmazandó jogról nem született megállapodás a 3. cikknek megfelelően és az 5–8. cikk sérelme nélkül, a szerződésekre alkalmazandó jogot a következőképpen kell meghatározni:
[…]
b) szolgáltatási szerződésre azon ország joga irányadó, ahol a szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye található;
c) ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlannal kapcsolatos bérleti jogra vonatkozó szerződés esetén az ingatlan fekvése szerinti ország joga irányadó;
d) a c) pont ellenére, olyan szerződésre, amelynek tárgya ingatlannak legfeljebb hat egymást követő hónapra ideiglenes magánhasználatra kötött bérlete, azon ország joga irányadó, ahol a bérbeadó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy a bérlő természetes személy, és szokásos tartózkodási helye ugyanebben az országban található;
[…]
(2) Ha a szerződésre az (1) bekezdés nem terjed ki, vagy ha a szerződés elemeire az (1) bekezdés a)–h) pontja közül több is vonatkozna, a szerződésre azon ország joga az irányadó, ahol a szerződés jellegéből adódó teljesítésre kötelezett félnek a szokásos tartózkodási helye található.
(3) Ha az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy, az (1) vagy (2) bekezdésben említettektől eltérő országhoz, akkor e másik ország jogát kell alkalmazni.
(4) Ha az (1) vagy a (2) bekezdés alapján alkalmazandó jog nem állapítható meg, a szerződésre azon ország joga irányadó, amelyhez a szerződés a legszorosabban kapcsolódik.”
16 E rendelet 6. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Az 5. és 7. cikk sérelme nélkül egy olyan szerződésre, amelyet egy természetes személy üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli célra (»a fogyasztó«) kötött egy másik, az üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlásának keretében eljáró személlyel (»a vállalkozó«), annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, feltéve hogy a vállalkozó:
a) üzleti vagy szakmai tevékenységét abban az országban folytatja, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található; vagy
b) minden más esetben ilyen jellegű tevékenységei ebbe az országba vagy az ezen országot is magában foglaló országokba irányulnak,
és a szerződés e tevékenységekkel kapcsolatos.
(2) Az (1) bekezdés ellenére, a felek a 3. cikknek megfelelően megválaszthatják az alkalmazandó jogot azon szerződésükre, amely megfelel az (1) bekezdés követelményeinek. A felek jogválasztása azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az (1) bekezdés alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.
(3) Ha az (1) bekezdés a) vagy b) pontjában szereplő követelmények nem teljesülnek, a fogyasztó és a vállalkozó közötti szerződésekre alkalmazandó jogot a 3. és 4. cikk szerint kell meghatározni.
(4) Az (1) és (2) bekezdés a következő szerződésekre nem alkalmazandó:
a) szolgáltatás nyújtására irányuló szerződések, ha a szolgáltatást a fogyasztó számára kizárólag a szokásos tartózkodási helye szerinti országtól eltérő országban nyújtják;
[…]
c) ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó szerződések, kivéve a [94/47] irányelv szerinti, az ingatlanok időben megosztott használati jogára irányuló szerződéseket;
[…]”
17 Az említett rendelet „Imperatív rendelkezések” című 9. cikke a következőképpen szól:
„(1) Az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.
(2) E rendelet alapján semmi nem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív rendelkezések alkalmazását.
(3) Figyelembe vehetők azon ország jogának imperatív rendelkezései, amelyben a szerződésből eredő kötelezettségeket teljesíteni kell vagy teljesítették, amennyiben ezek az imperatív rendelkezések a szerződés teljesítését jogszerűtlenné teszik. Annak mérlegelése során, hogy érvényre kell‑e juttatni e rendelkezéseket, figyelembe kell venni természetüket és céljukat, és alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit.”
18 Ugyanezen rendeletnek „A Római Egyezménnyel való kapcsolat” című 24. cikke előírja:
„(1) Ez a rendelet a Római Egyezmény helyébe lép a tagállamokban, kivéve azon tagállamok területét, amelyek az Egyezmény területi hatálya alá tartoznak, és amelyekre [az EUSZ 299. cikk] értelmében e rendelet nem vonatkozik.
(2) Amennyiben ez a rendelet a Római Egyezmény rendelkezéseinek helyébe lép, az Egyezményre történő bármely hivatkozást az e rendeletre történő hivatkozásként kell értelmezni.”
19 A rendeletnek „Az alkalmazás időpontja” című 28. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Ezt a rendeletet a 2009. december 17‑ét követően kötött szerződésekre kell alkalmazni.”
A 93/13/EGK irányelv
20 A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 288. o.) 3. cikke értelmében:
„(1) Egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel abban az esetben tekintendő tisztességtelen feltételnek, ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára.
(2) Egy szerződési feltétel minden olyan esetben egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek tekintendő, ha azt már előzetesen megfogalmazták és ezért a fogyasztó nem tudta annak tartalmát befolyásolni, különösen az előzetesen kidolgozott szabványszerződések esetében.
Az a tény, hogy egy feltétel bizonyos elemeit vagy egy kiragadott feltételt egyedileg megtárgyaltak, nem zárja ki ennek a cikknek az alkalmazhatóságát a szerződés többi részére, ha a szerződés átfogó megítélése arra enged következtetni, hogy a szerződés mégiscsak egy előre kidolgozott szabványszerződés.
Olyan esetekben, amikor egy eladó vagy szolgáltató arra hivatkozik, hogy egy szabványfeltételt egyedileg megtárgyaltak, ennek bizonyítása az eladót vagy szolgáltatót terheli.
(3) A melléklet tartalmazza azoknak a feltételeknek a jelzésszerű és nem teljes felsorolását, amelyek tisztességtelennek tekinthetők.”
A spanyol jogi háttér
21 Az alapeljárásra az 1998. december 15‑i Ley 42/1998, sobre derechos de aprovechamiento por turno de bienes inmuebles de uso turístico y normas tributarias (az ingatlanok időben megosztott turisztikai használati jogairól és az adóintézkedésekről szóló 42/1998. sz. törvény; a BOE 1998. december 16‑i 300. száma, 42076. o.) alkalmazandó.
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
22 2018. október 6‑án NM, az Egyesült Királyságban lakóhellyel rendelkező brit fogyasztó az Egyesült Királyságban székhellyel rendelkező Club La Costa (UK) spanyolországi fióktelepén (a továbbiakban: Club La Costa) keresztül üdülési célú szálláshelyek időben megosztott használati jogára vonatkozó szerződést (a továbbiakban: vitatott szerződés) kötött, amelynek tárgya nem ingatlanon fennálló dologi jog, és nem is bérleti jog.
23 NM keresetet indított e társasággal és más, ugyanahhoz a csoporthoz tartozó társaságokkal szemben, amelyekkel szintén szerződéses jogviszonyban állt, de nem voltak felek e szerződésben.
24 Az alapeljárásban alperes társaságok mindegyike – a spanyolországi székhelyű European Resorts & Hotels kivételével – az Egyesült Királyságban rendelkezik székhellyel. Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy a Club La Costa kereskedelmi tevékenysége nemcsak Spanyolországra, hanem más országokra, többek között az Egyesült Királyságra is kiterjed.
25 A vitatott szerződés olyan kikötést tartalmaz, amely többek között kimondja, hogy a szerződés Anglia és Wales bíróságainak kizárólagos joghatósága alá tartozik, és arra Anglia és Wales joga alkalmazandó.
26 A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az uniós jog értelmezése releváns az előtte folyamatban lévő, e szerződés érvényességére vagy érvénytelenségére vonatkozó jogvita keretében annak meghatározása szempontjából, hogy a spanyol bíróságok rendelkeznek‑e joghatósággal e jogvita elbírálására, és ha igen, mely jog alapján kell értékelni az említett szerződés érvényességét vagy semmisségét.
27 Márpedig az olyan szerződéseket illetően, mint a vitatott szerződés, a spanyol bíróságok eltérő megközelítéseket alkalmaznak.
28 A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli egyrészt, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 1. pontjában előírt kizárólagos joghatóság nem alkalmazható, mivel a vitatott szerződés tárgyának sajátos felépítése kizárja ingatlanon fennálló dologi jog alapítását vagy ingatlanbérlet fennállását, másrészt pedig, hogy e szerződést az e rendelet 17. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „fogyasztói szerződésnek” kell minősíteni. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy alkalmazható az említett rendelet 18. cikkének (1) bekezdésében előírt joghatósági szabály, amely lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy a lakóhelye szerinti bíróságon kívül annak a tagállamnak a bíróságaihoz is forduljon, amelynek területén „a másik szerződő fél” székhellyel rendelkezik.
29 E tekintetben a spanyol ítélkezési gyakorlatban is eltérő értelmezések léteznek nem csak a „másik szerződő fél” fogalmát, hanem a lakóhelyének, illetve székhelyének meghatározását illetően is, amelyre a „Brüsszel Ia” rendeletnek 62. cikkének – amely az eljáró bíróság belső jogára utal –, vagy ha a „másik szerződő fél” jogi személy, e rendelet 63. cikkének – amely a székhelyet e személy létesítő okirat szerinti székhelye, központi ügyvezetése vagy üzleti tevékenységének fő helyeként határozza meg – megfelelően kerül sor. Konkrétabban, az Egyesült Királyságot illetően a „létesítő okirat szerinti székhely” alatt a registered office‑t (bejegyzett székhely), vagy ennek hiányában a place of incorporationt (cégbejegyzés helye), vagy ennek hiányában azt a helyet kell érteni, amelynek joga alapján az alapítás történt.
30 Az ítélkezési gyakorlat első irányzata szerint annak ellenére, hogy a fogyasztó a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikkének (1) bekezdése alapján kiválaszthatja a joghatósággal rendelkező bíróságot, nem ismerhető el a fogyasztó azon joga, hogy kiterjessze ezt a jogválasztási lehetőséget azáltal, hogy a neki megfelelő bíróság előtt indít keresetet olyan személlyel szemben, aki nem szerződő fél. Következésképpen ki kell zárni a spanyol bíróságok joghatóságát abban az esetben, ha a fogyasztó nem Spanyolországban rendelkezik lakóhellyel, és valamennyi alperes jogi személy székhelye az Egyesült Királyságban található. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha bizonyos társaságok székhelye Spanyolországban van, de nem felek a szóban forgó szerződésben, vagy ha e kereset olyan spanyolországi székhelyű társaságokra vonatkozik, amelyek az azon szerződésekhez kapcsolódó szerződéseket kötöttek, amelynek a semmisségére hivatkoznak.
31 Ezzel szemben az ítélkezési gyakorlat második irányzata szerint el kell vonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy ki a „másik szerződő fél”, és hogyan kell meghatározni a székhelyét. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a „Brüsszel Ia” rendelet 63. cikkének (2) bekezdése ténybeli vélelmet állít fel, így a „másik szerződő félnek” kell bizonyítania, hogy telephelye megfelel a létesítő okirat szerinti székhelyének, mivel ellenkező esetben, ha megállapítást nyer, hogy az a vállalatcsoport, amelyhez „a másik szerződő fél” tartozik, Spanyolországban végez tevékenységet, igazolt a spanyol bíróságok joghatósága.
32 Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság szerint az ilyen értelmezés nemcsak a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikke (1) bekezdésének szövegével, hanem e rendelkezés céljával és rendszerével is ellentétes, amely rendelkezés kétségkívül lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy ne alkalmazza az alperes lakóhelye, illetve székhelye szerinti általános joghatósági okot, mindazonáltal azt már nem teszi lehetővé számára, hogy „az alperes lakóhelyét, illetve székhelyét oly módon alakítsa, hogy a lakóhely/székhely fogalma megkerülhető legyen, amennyiben ez a lakóhely/székhely megegyezik a felperes lakóhelyével”.
33 Ami az alkalmazandó jogot illeti, e bíróság emlékeztet arra, hogy a „Róma I” rendelet általános rendelkezéseinek, azaz 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően a szerződésekre a felek által választott jog, vagy jogválasztás hiányában az e rendelet 4. cikkének (1) és (3) bekezdésében foglalt különböző szempontok alapján meghatározott jog az irányadó, amely szempontokat adott esetben kiegészíti az e 4. cikk (4) bekezdésében előírt, azon ország jogára utaló szempont, amely országhoz a szerződés a legszorosabban kapcsolódik. Ezen általános rendelkezéseken kívül az említett rendelet különös – többek között a fogyasztói szerződésekre alkalmazandó – rendelkezéseket is tartalmaz.
34 Az említett bíróság szerint a „Róma I” rendelet 6. cikke a következő rendszert állapítja meg: a felek megválaszthatják a szóban forgó szerződésre alkalmazandó jogot, feltéve, hogy e jogválasztás nem eredményezi azt, hogy az érintett fogyasztót megfosztják az azon jog kógens rendelkezései által biztosított védelemtől, amely jogválasztás hiányában alkalmazandó lett volna, vagyis az azon ország joga által biztosított védelemtől, amelyben a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, amennyiben a másik szerződő fél teljesíti a tevékenysége gyakorlásának módjaira vonatkozó bizonyos feltételeket. Ettől eltérő esetben az e rendelet 3. és 4. cikkében foglalt általános szempontokat kell alkalmazni.
35 Ugyanezen bíróság úgy véli, hogy nem állapítható meg, hogy Anglia és Wales jogának alkalmazását előíró szerződési feltétel az e kikötés hiányában alkalmazandó rendszer védelmére vonatkozó bármely szabály megkerülésére irányulna, mivel e rendszer szintén e jog hatálya alá tartozik.
36 Mindazonáltal egyes nemzeti bíróságok úgy vélik, hogy az ilyen, alkalmazandó jogra vonatkozó feltétel semmis, mivel egy, „az általános szerződési feltételekben szereplő, előre megfogalmazott kikötésről van szó, amelynek szövege jelzi, hogy azt a kikötést megfogalmazó eladó vagy szolgáltató írta elő”, és az nem a felek szabad akaratából kötött megállapodás eredménye. Márpedig sem a „Róma I” rendelet 3. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseivel, sem a Bíróság ítélkezési gyakorlatával nem ellentétes, ha az általános szerződési feltételek többé‑kevésbé szabványosított kikötéseket tartalmaznak.
37 Ezenkívül e nemzeti bíróságok úgy vélik, hogy mivel a „Róma I” rendelet 6. cikke (1) bekezdésének célja a fogyasztók, és nem a többi szerződő fél védelme, ez utóbbiak nem hivatkozhatnak e rendelkezés alkalmazására, ha a fogyasztó ezt elmulasztja, és így alkalmazni kell e rendelet 6. cikkének (3) bekezdését, amely az említett rendelet 3. és 4. cikkében megállapított általános szabályokra utal.
38 Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság szerint az ilyen értelmezés ellentétes a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatával, amely szerint az uniós jog által előírt jogi fogalmak olyan önálló fogalmak, amelyeket az uniós jog saját elvei szerint kell értelmezni.
39 E körülmények között a Juzgado de Primera Instancia no 2 de Fuengirola (fuengirolai 2. sz. elsőfokú bíróság, Spanyolország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Azon fogyasztói szerződések esetében, amelyek tekintetében a [»Brüsszel Ia«] rendelet 18. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó, összeegyeztethető‑e az említett rendelettel az az értelmezés, amely szerint az említett rendelkezésben alkalmazott, »a másik szerződő fél« kifejezés kizárólag a szerződést aláíró személyt foglalja magában, tehát nem foglalhat magában a szerződést ténylegesen aláíró személyeken kívül más természetes vagy jogi személyeket?
2) Amennyiben a »másik szerződő fél« kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az csak a szerződést ténylegesen aláíró személyt foglalja magában, akkor azokban az esetekben, amikor a fogyasztó és a »másik szerződő fél« egyaránt Spanyolországon kívül rendelkezik lakóhellyel/székhellyel, összeegyeztethető‑e a [»Brüsszel Ia«] rendelet 18. cikkének (1) bekezdésével az az értelmezés, amely szerint a spanyol bíróságok joghatósága nem állapítható meg annak alapján, hogy az a cégcsoport, amelyhez a »másik szerződő fél« tartozik, olyan, Spanyolországban székhellyel rendelkező társaságokat foglal magában, amelyek nem vettek részt a szerződés aláírásában, illetve amelyek az érvénytelenség megállapítása iránti kereset tárgyát képező szerződéstől eltérő szerződéseket kötöttek?
3) Amennyiben a [»Brüsszel Ia«] rendelet 18. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott »másik szerződő fél« bizonyítja, hogy a székhelye a rendelet 63. cikkének (2) bekezdése értelmében az Egyesült Királyságban található, összeegyeztethető‑e e rendelkezéssel az az értelmezés, amely szerint az ekként meghatározott székhely behatárolja a 18. cikk (1) bekezdése alapján gyakorolható jogválasztási lehetőséget? Összeegyeztethető‑e továbbá [e 63. cikk (2) bekezdésével] az az értelmezés, amely szerint e rendelkezés nem pusztán egy »ténybeli vélelem« felállítására szorítkozik, és e vélelem nem dől meg attól, ha »a másik szerződő fél« a lakóhelye/székhelye szerinti illetőségi területen kívül is végez tevékenységeket, illetve »a másik szerződő felet« terheli annak igazolása, hogy [a 63. cikk (2) bekezdése] szerint meghatározott székhelye egybeesik azzal a hellyel, ahol a tevékenységeit végzi?
A [»Róma I« rendelet] tekintetében:
4) Azon fogyasztói szerződések esetében, amelyek tekintetében a [»Róma I« rendelet] alkalmazandó, összeegyeztethető‑e e rendelet 3. cikkével az az értelmezés, amely szerint érvényesek és alkalmazandók az irányadó jog meghatározására vonatkozó azon kikötések, amelyek a felek által aláírt szerződés »általános szerződési feltételeinek« részét képezik, vagy amelyeket a szerződésben kifejezetten említett olyan külön dokumentum tartalmaz, amelynek a fogyasztó részére történő átadása bizonyított?
5) Azon fogyasztói szerződések esetében, amelyek tekintetében a [»Róma I« rendelet] alkalmazandó, összeegyeztethető‑e az említett rendelet 6. cikkének (1) bekezdésével az az értelmezés, amely szerint e rendelkezésre a fogyasztó és a másik szerződő fél egyaránt hivatkozhat?
6) Azon fogyasztói szerződések esetében, amelyek tekintetében a [»Róma I« rendelet] alkalmazandó, összeegyeztethető‑e az említett rendelet 6. cikkének (1) bekezdésével az az értelmezés, amely szerint, ha ennek a feltételei fennállnak, az e rendelkezésben említett jog alkalmazása mindenképpen elsőbbséget élvez a 6. cikk (3) bekezdésében említett jogszabályokkal szemben, még akkor is, ha ez utóbbi az adott esetben kedvezőbb lehet a fogyasztó számára?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első és második kérdésről
40 Első és második kérdésével, amelyeket együttesen kell vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezésben szereplő „másik szerződő fél” kifejezés úgy értendő, hogy az kizárólag azon természetes vagy jogi személyre vonatkozik, aki szerződő fél a szóban forgó szerződésben, vagy az az e személyhez kapcsolódó olyan egyéb személyekre is vonatkozik, akik e szerződésnek nem szerződő felei.
41 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy mivel a „Brüsszel Ia” rendelet (34) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy e rendelet hatályon kívül helyezi a 44/2001 rendeletet, és annak helyébe lép, amely pedig a polgári és kereskedelmi ügyekben az új tagállamoknak az alábbi egyezményhez való csatlakozásáról szóló későbbi egyezményekkel módosított, a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezmény helyébe lépett, a Bíróság által az utóbbi jogi aktusok rendelkezései tekintetében adott értelmezés a „Brüsszel Ia” rendeletre vonatkozóan is érvényes, mivel ezek a rendelkezések „egyenértékűnek” tekinthetők (2021. május 20‑i CNP ítélet, C‑913/19, EU:C:2021:399, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
42 Arra is emlékeztetni kell, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 17–19. cikkében szereplő, a fogyasztói szerződésekre vonatkozó joghatósági szabályok lehetővé teszik a fogyasztó számára annak megválasztását, hogy a lakóhelye szerinti bíróság vagy a másik szerződő fél lakóhelye vagy székhelye szerinti tagállam bírósága előtt indítson keresetet (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 54. pont).
43 E szabályok azt a célt szolgálják, hogy megfelelő védelmet biztosítsanak a másik szerződő félnél gazdasági értelemben gyengébbnek és jogi kérdésekben kevésbé jártasnak tartott fogyasztó számára, akit nem szabad eltántorítani keresetindítástól azáltal, hogy azon állam bírósága előtt kénytelen keresetet indítani, ahol a másik szerződő fél székhelye található (lásd ebben az értelemben: 2005. január 20‑i Gruber ítélet, C‑464/01, EU:C:2005:32, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
44 E tekintetben a „Brüsszel Ia” rendelet 17. cikke az említett szabályok alkalmazását attól a feltételtől teszi függővé, hogy a szerződést a fogyasztó kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal kötötte meg olyan személlyel, aki a fogyasztó lakóhelyének tagállamában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy akinek ilyen tevékenysége bármilyen módon az említett tagállamra, illetve több állam között az említett tagállamra is irányul, és a szerződés e tevékenység körébe tartozik.
45 Mivel ugyanezen szabályok kivételt képeznek mind az e rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében meghatározott általános joghatósági szabály alól – amely azon tagállam bíróságainak joghatóságát mondja ki, amelynek területén az alperes lakóhelye, illetve székhelye található –, mind az említett rendelet 7. cikkének 1. pontjában meghatározott, a szerződések esetén előírt különös joghatósági szabály alól, e szabályoknak szükségszerűen megszorító értelmezés tárgyát kell képezniük, amely értelmezés nem terjedhet túl az e szabályokban szereplő eseteken (lásd ebben az értelemben: 2019. május 8‑i Kerr ítélet, C‑25/18, EU:C:2019:376, 22. pont; 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
46 Másfelől, a „Brüsszel Ia” rendeletben használt – és különösen az e rendelet 18. cikke (1) bekezdésében szereplő – fogalmakat egymástól függetlenül, elsősorban a hivatkozott rendelet szerkezetének és céljainak megfelelően kell értelmezni annak érdekében, hogy ezáltal e rendelet egységes alkalmazása valamennyi tagállamban biztosítva legyen (2015. január 28‑i Kolassa ítélet, C‑375/13, EU:C:2015:37, 22. pont).
47 A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság arra kérdez rá, hogy a jelen ítélet 44. pontjában említett feltételek teljesítettnek tekinthetők‑e egy olyan személy tekintetében, aki bár nem szerződő fele az érintett fogyasztó által kötött szerződésnek, de e fogyasztóhoz más módon kötődik.
48 E tekintetben a „Brüsszel Ia” rendelet 17–19. cikkében szereplő, a fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos joghatósági szabályok alkalmazásához döntő fontosságú, hogy a jogvita felei szerződéses felek is legyenek (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 58. pont).
49 E 17–19. cikk kifejezetten utal a „fogyasztó által […] megkötött szerződésre”, a „fogyasztó […] féllel köt szerződést”, a „másik szerződő fél”, a „fogyasztó és a másik fél” között létrejött megállapodás fordulatokra (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 59. pont).
50 Ezen utalások annak az értelmezésnek kedveznek, amely szerint az említett 17–19. cikk alkalmazásához a fogyasztó által indított keresetnek az általa szerződéses jogviszonyban álló fél ellen kell irányulnia (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 60. pont).
51 Így a Bíróság kimondta, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikkének (1) bekezdésében foglalt, a fogyasztókkal kötött szerződésekre vonatkozó joghatósági szabályokat e rendelkezés megfogalmazásának megfelelően kizárólag a fogyasztó által a másik szerződő fél ellen indított eljárásra kell alkalmazni, ami szükségszerűen azt feltételezi, hogy a fogyasztó a szóban forgó eladóval vagy szolgáltatóval kötött szerződést (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
52 Egy olyan értelmezés, amely szerint a fogyasztókkal kötött szerződésekre vonatkozó, a „Brüsszel Ia” rendelet 17–19. cikkében megállapított joghatósági szabályok olyan helyzetben is alkalmazhatók, amikor a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató között nem jött létre szerződés, nem lenne összhangban az e rendelet (15) preambulumbekezdése szerinti, arra irányuló céllal, hogy a joghatósági szabályok nagymértékben kiszámíthatók legyenek (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 62. pont).
53 Ugyanis a fogyasztó azon lehetőségét, hogy az eladót vagy szolgáltatót a fogyasztó lakóhelye szerinti bíróság előtt perelje, ellensúlyozza a közöttük létrejött szerződés fennállásának követelménye, amelyből e kiszámíthatóság ered az alperes számára (lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 63. pont).
54 Ezenkívül, noha a Bíróság már megállapította, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 16. cikkének (1) bekezdésében előírt „másik szerződő fél” fogalmát akként kell értelmezni, hogy az azon gazdasági szereplővel szerződéses viszonyban álló félre is vonatkozik, amelyikkel a fogyasztó a szerződést kötötte (lásd ebben az értelemben: 2013. november 14‑i Maletic ítélet, C‑478/12, EU:C:2013:735, 32. pont), ezen értelmezés mindazonáltal olyan sajátos körülményeken alapul, amelyek között a fogyasztót eleve két szerződő félhez kötötte elválaszthatatlan módon szerződéses jogviszony (2020. március 26‑i Primera Air Scandinavia ítélet, C‑215/18, EU:C:2020:235, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
55 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a vitatott szerződést, amelynek semmisségére az alapeljárás felperese hivatkozik, egyetlen társasággal, a Club La Costával kötötte, mivel a többi, az alapeljárásban alperes társaság szerződő fele volt az e felperessel kötött más szerződéseknek, így e társaságok nem tartozhatnak a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „másik szerződő fél” fogalmába.
56 A kérdést előterjesztő bíróság arra vonatkozó kérdését illetően, hogy az a tény, hogy a „másik szerződő fél” egy vállalatcsoporthoz tartozik, hatással van a „Brüsszel Ia” rendeletnek a fogyasztói szerződések esetén fennálló joghatóságra vonatkozó rendelkezései szerinti joghatóság fennállására, meg kell állapítani, hogy e rendelet 17. cikkének (2) bekezdése kivételével, amely alternatív kapcsolóelvet ír elő arra az esetre, ha a fogyasztóval szerződő fél nem rendelkezik lakóhellyel, illetve székhellyel valamely tagállamban, de valamely tagállamban fiókteleppel, képviselettel vagy más telephellyel rendelkezik, az említett rendelet 17–19. cikke nem tartalmaz olyan elemet, amely alapján úgy lehetne tekinteni, hogy létezik a vállalatcsoporthoz való tartozáson alapuló kapcsolóelv.
57 Ezenkívül e 17–19. cikk olyan értelmezése, amely megengedi annak figyelembevételét, hogy a fogyasztóval szerződő fél egy vállalatcsoporthoz tartozik, ami lehetővé teszi e fogyasztó számára, hogy az e csoporthoz tartozó minden egyes társaság székhelye szerinti tagállam bíróságai előtt keresetet indítson, nyilvánvalóan ellentétes lenne a „Brüsszel Ia” rendelet által előírt, a joghatósági szabályok előreláthatóságára vonatkozó célkitűzésekkel, és ennélfogva összeegyeztethetetlen lenne a jogbiztonság elvével.
58 A fenti megfontolások összességére tekintettel az első és a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben szereplő „másik szerződő fél” kifejezés úgy értendő, hogy az kizárólag azon természetes vagy jogi személyre vonatkozik, aki szerződő fél a szóban forgó szerződésben, más egyéb személyekre azonban, akik e szerződésnek nem szerződő felei, még akkor sem, ha ők e személyhez kapcsolódnak.
A harmadik kérdésről
59 Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 63. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelet 18. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „másik szerződő fél” székhelyének az előbbi rendelkezésnek megfelelő meghatározása korlátozza a fogyasztó által az e 18. cikk (1) bekezdése alapján gyakorolható jogválasztási lehetőséget. Egyébiránt e bíróságban kérdés merül fel az e székhely meghatározása tekintetében fennálló bizonyítási terhet illetően.
60 Előzetesen hangsúlyozni kell, hogy a természetes személyek lakóhelyével ellentétben, amelyre vonatkozóan a „Brüsszel Ia” rendelet 62. cikke kifejezetten kimondja, hogy azt az eljáró bíróság nemzeti jogára tekintettel kell meghatározni, a társaságok és a jogi személyek székhelyére ilyen pontosítás hiányában az uniós jog önálló értelmezése szerinti meghatározás alkalmazandó.
61 E rendelet (15) preambulumbekezdéséből ugyanis az következik, hogy a jogi személyek tekintetében a székhelyet a közös szabályok átláthatóságának fokozása és a joghatósági okok összeütközése elkerülése végett önállóan kell meghatározni.
62 Így az említett rendelet 63. cikke (1) bekezdésének a)–c) pontja három szempontot határoz meg, amely lehetővé teszi a társaságok és jogi személyek székhelyének megállapítását, nevezetesen a létesítő okirat szerinti székhelyük, a központi ügyvezetésük vagy üzleti tevékenységük fő helyét.
63 Mivel ez a 63. cikk nem állít fel semmilyen rangsort e három szempont között, a fogyasztó feladata, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 18. cikke (1) bekezdésének megfelelően a joghatósággal rendelkező bíróság meghatározása céljából válasszon közülük.
64 Az e rendeletben előírt, a fogyasztói szerződésekre vonatkozó joghatósági szabályok által követett, a jelen ítélet 43. pontjában felidézett azon célkitűzés miatt, miszerint megfelelő védelmet kell biztosítani a gazdaságilag gyengébbnek és jogi kérdésekben kevésbé jártasnak tartott fogyasztónak mint szerződő félnek, a társaságok és jogi személyek székhelyének az említett rendelet 63. cikke alapján történő meghatározása nem tekinthető a fogyasztó számára az ugyanezen rendelet 18. cikke (1) bekezdésének megfelelően biztosított két joghatósági ok korlátozásának.
65 Ezenkívül, ami a „Brüsszel Ia” rendelet 63. cikke (1) bekezdésének a) pontjában szereplő „létesítő okirat szerinti székhely” fogalmát illeti, e cikk (2) bekezdése pontosítja e fogalmat, nevezetesen úgy, hogy Írország, Ciprus és az Egyesült Királyság esetében a „létesítő okirat szerinti székhely” alatt a registered office‑t (bejegyzett székhely), vagy ennek hiányában a place of incorporationt (cégbejegyzés helye), vagy ennek hiányában azt a helyet kell érteni, amelynek joga alapján az alapítás történt.
66 Tekintettel arra a körülményre, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 63. cikkének a közös szabályok átláthatóságának növelése és valamennyi tagállamban történő egységes alkalmazásuk biztosítása érdekében a társaságok és jogi személyek székhelyének önálló meghatározását kell nyújtania, az sem fogadható el, hogy az e 63. cikk (2) bekezdésében foglalt pontosítások pusztán egyszerű ténybeli vélelmeknek minősülnek, amelyek az ellenkező bizonyításával megdönthetők, amennyiben nem sérül az e rendelet által előírt joghatósági szabályok előreláthatóságára vonatkozó célkitűzés.
67 A fentiekre tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 63. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az e rendelet 18. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „másik szerződő fél” székhelyének az előbbi rendelkezésnek megfelelő meghatározása nem minősül a fogyasztó által e 18. cikk (1) bekezdése alapján gyakorolható jogválasztási lehetőség korlátozásának. E tekintetben az e 63. cikk (2) bekezdésében szereplő, a „létesítő okirat szerinti székhely” fogalmára vonatkozó pontosítások önálló fogalommeghatározásoknak minősülnek.
A negyedik kérdésről
68 Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a „Róma I” rendelet 3. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az, hogy az alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó kikötés az általános szerződési feltételekben vagy egy olyan külön dokumentumban szerepel, amelyre e szerződés hivatkozik, és amelyet átadtak a fogyasztónak.
69 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a „Róma I” rendelet a II. fejezetében olyan egységes szabályokat ír elő, amelyek rögzítik azt az elvet, amely szerint a felek akarata elsőbbséget élvez.
70 E tekintetben a „Róma I” rendelet 3. cikkében foglalt általános szabálynak megfelelően a szerződésre a felek által választott jog az irányadó. E cikk (1) bekezdése ugyanakkor megköveteli, hogy a jogválasztás kifejezett vagy a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapítható legyen.
71 Az alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó kikötéseket illetően a fogyasztó a 93/13 irányelv által létrehozott védelemben részesül, amely azon az elven alapszik, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig információs szintje tekintetében, amely helyzet az eladó vagy szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételek elfogadásához vezet, anélkül hogy a fogyasztó befolyásolni tudná ezek tartalmát (lásd ebben az értelemben: 2015. április 23‑i Van Hove ítélet, C‑96/14, EU:C:2015:262, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
72 Ebben az összefüggésben a Bíróság már kimondta, hogy az eladó vagy szolgáltató általános értékesítési feltételeiben szereplő és egyedileg meg nem tárgyalt jogválasztási kikötés, amely szerint a szóban forgó szerződésre az érintett eladó vagy szolgáltató székhelye szerinti tagállam joga alkalmazandó, tisztességtelen a 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében, amennyiben ez megtéveszti fogyasztót azáltal, hogy azt a benyomást kelti benne, hogy kizárólag e tagállam jogát kell a szerződésre alkalmazni, anélkül hogy tájékoztatná arról, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése értelmében részesül az e kikötés hiányában alkalmazandó jog kógens rendelkezései által biztosított védelemben (lásd ebben az értelemben: 2016. július 28‑i Verein für Konsumenteninformation ítélet, C‑191/15, EU:C:2016:612, 71. pont).
73 E tekintetben a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató között létrejött szerződésben a felek megválaszthatják az e szerződésre alkalmazandó jogot, ugyanakkor pontosítja, hogy e jogválasztás nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni azon jog értelmében, amely jogválasztás hiányában e rendelet 6. cikkének (1) bekezdése alapján alkalmazandó lett volna, amely rendelkezés előírja, hogy az ilyen szerződésre a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti ország joga az irányadó (lásd ebben az értelemben: ShareWood Switzerland ítélet, C‑595/20, EU:C:2022:86, 15. és 16. pont).
74 Következésképpen az egyedileg meg nem tárgyalt jogválasztási kikötés csak akkor érvényes, ha nem téveszti meg az érintett fogyasztót azáltal, hogy azt a benyomást kelti benne, hogy kizárólag e jogot kell az érintett szerződésre alkalmazni, anélkül hogy tájékoztatná őt arról, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése értelmében az e kikötés hiányában alkalmazandó jog, vagyis a szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának kógens rendelkezései által biztosított védelemben is részesül.
75 A jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett iratokból kitűnik, hogy a vitatott szerződés egy előre megfogalmazott kikötésben úgy rendelkezik, hogy Anglia és Wales joga alkalmazandó, ami ennélfogva láthatóan egybeesik az alapeljárás felperesének szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogával, amely szintén Anglia és Wales joga.
76 A fentiekre tekintettel a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Róma I” rendelet 3. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az általános szerződési feltételekben vagy az e szerződésben hivatkozott külön dokumentumban szereplő, az alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó olyan kikötés, amelyet a fogyasztónak átadtak, feltéve hogy e kikötés tájékoztatja a fogyasztót arról, hogy e rendelet 6. cikkének (2) bekezdése alapján mindenképpen részesül a szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának kógens rendelkezései által biztosított védelemben.
Az ötödik és a hatodik kérdésről
77 Ötödik és hatodik kérdésével, amelyeket célszerű együttesen vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy abban az esetben, ha a fogyasztói szerződésre alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó kikötést érvénytelennek nyilvánítják, egyrészt e szerződés mindkét fele – ideértve az eladót vagy szolgáltatót is – hivatkozhat e rendelkezésre az említett szerződésre alkalmazandó jog meghatározása érdekében, másrészt pedig az így meghatározott jog még akkor is alkalmazandó, ha az e 6. cikk (3) bekezdésében említett jog, vagyis az ugyanezen szerződésre e rendelet 3. és 4. cikkének megfelelően alkalmazandó jog a fogyasztó számára kedvezőbb lehet.
78 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikke nemcsak sajátos, hanem kimerítő jelleggel is rendelkezik, így az e cikkben előírt kollíziós szabályokat nem lehet az e rendeletben foglalt más kollíziós szabályokkal módosítani vagy kiegészíteni, kivéve ha az említett cikkben szereplő valamely konkrét rendelkezés kifejezett utalást tartalmaz azokra (lásd analógia útján: 2020. október 20‑i ROI Land Investments ítélet, C‑604/20, EU:C:2022:807, 40. és 41. pont).
79 Amint az a „Róma I” rendelet (23) preambulumbekezdéséből kitűnik, védelmet kell nyújtani azon szerződő felek számára, akiket az érdekeik szempontjából kedvezőbb kollíziós szabályok gyengébbnek tekintenek, mint az általános szabályok.
80 Egyébiránt, és tekintettel arra, hogy az e rendelet 6. cikkében foglalt szabályok célja a fogyasztó védelme, nem releváns az a kérdés, hogy a szóban forgó két szerződő fél közül melyik hivatkozik azokra, tehát e szabályokra az eladó vagy szolgáltató is hivatkozhat.
81 Ennek megfelelően a „Róma I” rendelet 6. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a fogyasztó által az eladóval vagy szolgáltatóval kötött szerződésre annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, feltéve hogy teljesülnek az e rendelkezésben meghatározott feltételek.
82 Ezenkívül a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése kifejezetten előírja, hogy e rendelet 3. cikkének megfelelően a felek megválaszthatják az ilyen szerződésre alkalmazandó jogot, feltéve hogy e jogválasztás nem eredményezi azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az említett rendelet 6. cikkének (1) bekezdése alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.
83 E rendelet 6. cikkének (3) bekezdése csak abban az esetben pontosítja, hogy az e szerződésre alkalmazandó jogot az említett rendelet 3. és 4. cikkének megfelelően kell meghatározni, ha a szóban forgó szerződés nem felel meg a „Róma I” rendelet 6. cikke (1) bekezdésének a) vagy b) pontjában foglalt feltételeknek, amely esetben az eljáró bíróság e jogot többek között azon országra tekintettel határozhatja meg, amelyhez az említett szerződés a legszorosabban kapcsolódik.
84 Ebből következik, hogy amennyiben valamely fogyasztói szerződés megfelel e feltételeknek, és a felek nem választották meg érvényesen az e szerződésre alkalmazandó jogot, e jogot a „Róma I” rendelet 6. cikke (1) bekezdésének megfelelően kell meghatározni.
85 Az e 6. cikkben foglalt, az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó szabályok sajátos és kimerítő jellege miatt semmilyen más jog nem fogadható el, még akkor sem, ha e más jog, amelyet többek között az e rendelet 4. cikkében előírt kapcsolóelvek alapján határoznak meg, kedvezőbb lenne a fogyasztóra nézve.
86 Az ezzel ellentétes értelmezés, amely szerint a fogyasztói szerződésre alkalmazandó jog meghatározása érdekében el lehet térni a „Róma I” rendeletben előírt kollíziós szabályoktól azzal az indokkal, hogy egy másik jog kedvezőbb lenne a fogyasztóra nézve, szükségszerűen jelentősen sértené az alkalmazandó jog előreláthatóságának általános követelményét, és ennélfogva a jogbiztonság elvét a fogyasztókat érintő szerződéses jogviszonyokban (lásd analógia útján: 2013. szeptember 12‑i Schlecker ítélet, C‑64/12, EU:C:2013:551, 35. pont).
87 Az uniós jogalkotó ugyanis azáltal, hogy alkalmazandónak nyilvánította azon ország jogát, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, úgy ítélte meg, hogy e jog megfelelő védelmet nyújt a fogyasztónak, anélkül azonban, hogy ennek a megjelölésnek minden esetben a fogyasztó számára legkedvezőbb jog alkalmazásához kellene vezetnie (lásd analógia útján: 2013. szeptember 12‑i Schlecker ítélet, C‑64/12, EU:C:2013:551, 34. pont).
88 A fentiekre tekintettel az ötödik és a hatodik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy amennyiben valamely fogyasztói szerződés megfelel az e rendelkezésben foglalt feltételeknek, a felek nem választották meg érvényesen az e szerződésre alkalmazandó jogot, e jogot az említett rendelkezés alapján kell meghatározni, amely rendelkezésre az említett szerződés mindkét fele – ideértve az eladót vagy szolgáltatót is – még akkor is hivatkozhat, ha az ugyanezen szerződésre e rendelet 3. és 4. cikkének megfelelően alkalmazandó jog a fogyasztó számára kedvezőbb lehet.
A költségekről
89 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (hetedik tanács) a következőképpen határozott:
1) A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 18. cikkének (1) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
az e rendelkezésben szereplő „másik szerződő fél” kifejezés úgy értendő, hogy az kizárólag azon természetes vagy jogi személyre vonatkozik, aki szerződő fél a szóban forgó szerződésben, más egyéb személyekre azonban, akik e szerződésnek nem szerződő felei, még akkor sem, ha ők e személyhez kapcsolódnak.
2) Az 1215/2012 rendelet 63. cikkének (1) és (2) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
az e rendelet 18. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „másik szerződő fél” székhelyének a fenti rendelkezésnek megfelelő meghatározása nem minősül a fogyasztó által e 18. cikk (1) bekezdése alapján gyakorolható jogválasztási lehetőség korlátozásának. E tekintetben az e 63. cikk (2) bekezdésében szereplő, a „jogszabály szerinti székhely” fogalmára vonatkozó pontosítások önálló fogalommeghatározásoknak minősülnek.
3) A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I” rendelet) 3. cikkét
a következőképpen kell értelmezni:
azzal nem ellentétes az általános szerződési feltételekben vagy az e szerződésben hivatkozott külön dokumentumban szereplő, az alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó olyan kikötés, amelyet a fogyasztónak átadtak, feltéve hogy e kikötés tájékoztatja a fogyasztót arról, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése alapján mindenképpen részesül a szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának kógens rendelkezései által biztosított védelemben.
4) Az 593/2008 rendelet 6. cikkének (1) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
amennyiben valamely fogyasztói szerződés megfelel az e rendelkezésben foglalt feltételeknek, és a felek nem választották meg érvényesen az e szerződésre alkalmazandó jogot, e jogot az említett rendelkezés alapján kell meghatározni, amely rendelkezésre az említett szerződés mindkét fele – ideértve az eladót vagy szolgáltatót is – még akkor is hivatkozhat, ha az ugyanezen szerződésre e rendelet 3. és 4. cikkének megfelelően alkalmazandó jog a fogyasztó számára kedvezőbb lehet.
Aláírások