A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített harmadik tanács)

2018. december 13.(*)(i)

„Állami támogatások – Földi kiszolgálási szolgáltatások – A SEA által a Sea Handling javára nyújtott tőkejuttatások – A támogatást a belső piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító és a visszatéríttetését elrendelő határozat – A támogatás fogalma – Az államnak való betudhatóság – A magánbefektető kritériuma – A kontradiktórius eljárás elve – Védelemhez való jog – A megfelelő ügyintézéshez való jog – Jogos bizalom”

A T‑167/13. sz. ügyben,

a Comune di Milano (Olaszország) (képviselik kezdetben: S. Grassani és A. Franchi, később: S. Grassani ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: G. Conte és D. Grespan, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

a SEA SpA által a SEA Handling SpA részére nyújtott tőkejuttatásról (SA.21420 [C 14/10] [korábbi NN 25/10] [korábbi CP 175/06] sz. ügy) szóló, 2012. december 19‑i (EU) 2015/1225 bizottsági határozat (HL 2015. L 201., 1. o.) megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített harmadik tanács),

tagjai: M. van der Woude elnök, V. Kreuschitz (előadó), I. S. Forrester, N. Półtorak és E. Perillo bírák,

hivatalvezető: J. Palacio González főtanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2018. február 28‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet(1)

I.      A jogvita előzményei

A.      Általános háttér

1        A SEA SpA a Milano Linate és a Milano Malpensa (Olaszország) repülőtereket működtető társaság. 2002 és 2010 között (a továbbiakban: a szóban forgó időszak) csaknem kizárólagosan két hatóság, a felperes Comune di Milano (Olaszország) (84,56%) és a Provincia di Milano (Olaszország) (14,56%), illetve más köz‑ és magánszektorbeli részvényesek (0,88%) tulajdonában állt. 2011 decemberében az F2i – Fondi Italiani per le infrastrutture SGR SpA (a továbbiakban: F2i) két általa működtetett alap javára megvásárolta a SEA tőkéjének 44,31%‑át: a felperes részesedésének egy részét (29,75%) és a Provincia di Milano részesedésének egészét (14,56%).

2        2002. június 1‑jéig a SEA maga nyújtotta a földi kiszolgálási szolgáltatásokat a Milano Linate és a Milano Malpensa repülőtereken. A közösségi repülőterek földi kiszolgálási piacára való bejutásról szóló, 1996. október 15‑i 96/67/EK tanácsi irányelv (HL 1996. L 272., 36. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 2. kötet, 496. o.) olasz jogba való átültetését célzó 1999. január 13‑i 18/99. sz. törvényerejű rendelet (Gazzetta ufficiale della Repubblica italiana, 28. sz., 1999. február 4.) hatálybalépését követően a SEA az említett irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében előírt kötelezettségnek megfelelően számviteli és jogi szempontból elkülönítette a földi kiszolgálási szolgáltatások nyújtásához kapcsolódó tevékenységeket és az egyéb tevékenységeit. Ennek érdekében egy új, teljesen az irányítása alatt álló társaságot hozott létre Sea Handling SpA néven. A Sea Handling földi kiszolgálási szolgáltatásokat nyújt a Milano Linate és a Milano Malpensa repülőtereken 2002. június 1‑jétől.

B.      A közigazgatási eljárás

3        Az Európai Közösségek Bizottságához a 2006. július 13‑án kelt levélben a Sea Handling javára állítólagosan hozott támogatási intézkedésekkel (a továbbiakban: a szóban forgó intézkedések) kapcsolatos panasz érkezett.

4        2006. október 6‑i levelében a Bizottság felvilágosítást kért az olasz hatóságoktól a panasszal kapcsolatban. Miután az olasz hatóságok a válaszadási határidő meghosszabbítását kérték, amelyet meg is kaptak, 2007. február 9‑i levelükben megadták a kért felvilágosítást.

5        2007. május 30‑i levelében a Bizottság tájékoztatta a panaszost, hogy nem áll rendelkezésére elegendő információ annak megállapításához, hogy sor került az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami források átruházására, és hogy ennélfogva az [EUMSZ 108. cikk] alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i 659/1999/EK tanácsi rendelet (HL 1999. L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 20. cikke (2) bekezdésének megfelelően nincs megfelelő alap a szóban forgó intézkedések további vizsgálatára. 2007. július 24‑i levelében a panaszos további tájékoztatást nyújtott a Bizottság számára. Ezt követően a Bizottság a panasz újbóli kivizsgálásáról határozott.

6        2008. március 3‑i levelében a Bizottság felkérte az olasz hatóságokat, hogy nyújtsák be a 2002. március 26‑án létrejött szakszervezeti megállapodás (a továbbiakban: 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás) másolatát. 2008. április 10‑i levelükben az olasz hatóságok benyújtották a kért dokumentumot.

7        2008. november 20‑i levelükben az olasz hatóságok benyújtottak a Bizottsághoz egy másik, 2008. június 13‑án létrejött szakszervezeti megállapodást (a továbbiakban: 2008. június 13‑i szakszervezeti megállapodás).

8        2010. június 23‑i levelében a Bizottság tájékoztatta az olasz hatóságokat, hogy az EUMSZ 108. cikk (2) bekezdésében előírt hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról határozott (a továbbiakban: az eljárás megindítását elrendelő határozat), és felkérte az olasz hatóságokat, hogy nyújtsanak be egyes, a szóban forgó intézkedések belső piaccal való összeegyeztethetőségének értékeléséhez szükséges információkat. Az eljárás megindítását elrendelő határozat Európai Unió Hivatalos Lapjában történő közzétételével, amelyre 2011. január 29‑én került sor (HL 2011. C 29., 10. o.), a Bizottság felkérte az érdekelt feleket, hogy a közzétételtől számított egy hónapon belül nyújtsák be a szóban forgó intézkedésekkel kapcsolatos észrevételeiket.

9        Miután a válaszadási határidő meghosszabbítását kérték, amelyet meg is kaptak, 2010. szeptember 20‑i levelükben az olasz hatóságok benyújtották a felperes eljárás megindítását elrendelő határozattal kapcsolatos észrevételeit.

10      Miután a válaszadási határidő meghosszabbítását kérték, amelyet meg is kaptak, 2011. március 21‑i levelében a Sea Handling és a SEA benyújtotta az eljárás megindítását elrendelő határozattal kapcsolatos észrevételeit.

11      2011. április 7‑i levelében a Bizottság továbbította az érdekelt harmadik felek észrevételeit az olasz hatóságoknak, és felkérte őket észrevételeik benyújtására. Miután a válaszadási határidő meghosszabbítását kérték, amelyet meg is kaptak, az olasz hatóságok benyújtották a harmadik felek észrevételeivel kapcsolatos észrevételeiket, valamint egy tanácsadó iroda által készített tanulmány alapján új érveket is bemutattak.

12      2011. július 11‑i levelében a Bizottság felkérte az olasz hatóságokat, hogy nyújtsák be az eljárás megindítását elrendelő határozatban már kért információkat. Miután két alkalommal kérték a válaszadási határidő meghosszabbítását, amelyet egyszer meg is kaptak, az olasz hatóságok 2011. szeptember 15‑i levelükben benyújtották a kért információkat.

13      2011. október 21‑i levelükben az olasz hatóságok kiegészítették korábbi észrevételeiket.

14      2012. június 19‑én és november 23‑án két találkozóra került sor a Bizottság szervezeti egységei és az olasz hatóságok között. Az első találkozót követően az olasz hatóságok 2012. július 2‑i és 10‑i levelükben új érveket terjesztettek elő.

C.      A megtámadott határozat

15      2012. december 19‑én a Bizottság meghozta a SEA SpA által a SEA Handling SpA részére nyújtott tőkejuttatásról (SA.21420 [C 14/10] [korábbi NN 25/10] [korábbi CP 175/06] sz. ügy) szóló, (EU) 2015/1225 határozatot (az értesítés a C(2012) 9448. számú dokumentummal történt; HL 2015. L 201., 1. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat).

16      A megtámadott határozat rendelkező részében a Bizottság többek között úgy ítélte meg, hogy „[a] SEA által […] a SEA Handling részére a 2002 [és] 2010 közötti időszak valamennyi pénzügyi évében nyújtott tőkejuttatás, amelynek becsült összege a visszafizettetésig felszámított kamat nélkül 359,644 millió [euró], az EUMSZ [107. cikk] értelmében állami támogatásnak minősül” (1. cikk), valamint hogy „[a]z állami támogatást az EUMSZ 108. [cikk] (3) bekezdésének megsértésével nyújtották, és az nem összeegyeztethető a belső piaccal” (2. cikk). Ebből következően elrendelte, hogy „[az Olasz Köztársaság] visszaköveteli a kedvezményezettől az 1. cikkben említett állami támogatást” (a 3. cikk (1) bekezdése).

II.    Az eljárás és a felek kérelmei

17      A Törvényszék Hivatalához 2013. március 18‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

18      A Törvényszék Hivatalához 2013. március 21‑én benyújtott külön beadványával a felperes ideiglenes intézkedés iránti kérelmet nyújtott be, amelyet T‑167/13 R ügyszámon vettek nyilvántartásba. Mivel a felperes ideiglenes intézkedés iránti kérelmétől elállt, a Törvényszék 2013. június 20‑i Comune di Milano kontra Bizottság végzésével (T‑167/13 R, nem tették közzé, EU:T:2013:331) törölte az ügyet a nyilvántartásából, azzal, hogy a költségekről jelenleg nem határoz.

19      A Törvényszék Hivatalához 2013. május 10‑én benyújtott beadványával az F2i kérte, hogy a felperes kérelmeinek támogatása végett a jelen ügybe beavatkozhasson. A Törvényszék negyedik tanácsának elnöke 2014. november 4‑i Comune di Milano kontra Bizottság végzésével (T‑167/13, nem tették közzé, EU:T:2014:936) elutasította e beavatkozási kérelmet.

20      A Törvényszék Hivatalához 2013. június 5‑én benyújtott külön beadványával a Bizottság elfogadhatatlansági kifogást terjesztett elő a Törvényszék 1991. május 2‑i eljárási szabályzatának 114. cikke alapján. A felperes 2013. július 22‑én benyújtotta az e kifogással kapcsolatos észrevételeit. A Törvényszék 2014. szeptember 9‑i végzésével úgy határozott, hogy a kifogásról az eljárást befejező határozatban dönt, a költségekről pedig egyelőre nem határozott.

21      A Törvényszék tanácsai összetételének módosulásakor az előadó bírót a harmadik tanácsba osztották be, és ezért a jelen ügyet a Törvényszék eljárási szabályzata 27. cikkének (5) bekezdése alapján e tanácsnak osztották ki.

22      Mivel a harmadik tanács egyik tagja akadályoztatva volt, a Törvényszék elnöke másik bírát jelölt ki a tanács létszámának kiegészítése érdekében.

23      A harmadik tanács javaslatára a Törvényszék úgy határozott, hogy az eljárási szabályzat 28. cikke alapján kibővített tanács elé utalja a jelen ügyet, valamint az Olasz Köztársaság kontra Bizottság ügyet (T‑125/13) és a Sea Handling kontra Bizottság ügyet (T‑152/13), amely ügyekben szintén a megtámadott határozat megsemmisítését kérték.

24      Figyelemmel arra, hogy a fenti 22. pontban említettek szerint a harmadik tanács egyik tagja akadályoztatva volt, a Törvényszék elnöke a Törvényszék alelnökét jelölte ki a kibővített harmadik tanács létszámának kiegészítése érdekében.

25      A Törvényszék kibővített harmadik tanácsának elnöke 2017. április 21‑i végzésével a felperes és az alperes meghallgatását követően az eljárás szóbeli szakaszának lefolytatása és az eljárást befejező határozat meghozatala céljából egyesítette a T‑125/13., T‑152/13. és T‑167/13. sz. ügyeket az eljárási szabályzat 68. cikkének megfelelően.

26      Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített harmadik tanács) az eljárás szóbeli szakaszának megnyitásáról határozott.

27      Az eljárási szabályzat 19. cikkének (2) bekezdése alapján a Törvényszék kibővített harmadik tanácsának elnöke átengedte a tanácsnak az eljárás szóbeli szakaszának lefolytatása és az eljárást befejező határozat meghozatala céljából a T‑125/13., T‑152/13. és T‑167/13. sz. ügyek elkülönítésére vonatkozó döntést, valamint a T‑125/13. sz. ügynek a Törvényszék nyilvántartásából való törlésére vonatkozó döntést.

28      2018. január 22‑i Olaszország és társai kontra Bizottság végzésével (T‑125/13, T‑152/13 és T‑167/13, nem tették közzé, EU:T:2018:35) a Törvényszék először az eljárás szóbeli szakaszának lefolytatása és az eljárást befejező határozat meghozatala céljából elkülönítette a T‑125/13., T‑152/13. és T‑167/13. sz. ügyeket az eljárási szabályzat 68. cikke (3) bekezdésének megfelelően, másodszor törölte a T‑125/13. sz. ügyet a Törvényszék nyilvántartásából, harmadszor megállapította, hogy már nincs szükség határozathozatalra a Sea Handling által a T‑152/13. sz. ügyben benyújtott keresetet illetően, negyedszer pedig a T‑167/13. sz. ügyben a költségekről jelenleg nem határozott.

29      A Törvényszék a 2018. február 28‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és az általa feltett szóbeli kérdésekre adott válaszaikat.

30      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        másodlagosan semmisítse meg a megtámadott határozat 3., 4. és 5. cikkét;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.

31      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        kötelezze a felperest a költségek viselésére.

III. A jogkérdésről

A.      Az elfogadhatóságról

32      A Bizottság vitatja a jelen kereset elfogadhatóságát, arra hivatkozva, hogy a felperest személyében nem érinti a megtámadott határozat, valamint hogy a felperes nem igazolja „az eljáráshoz fűződő konkrét és önálló érdekét”.

33      Ami először azt a kérdést illeti, hogy a felperest személyében érinti‑e a megtámadott határozat, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében azon alanyok, akik nem címzettjei egy határozatnak, csak akkor állíthatják, hogy személyükben érintettek, ha ez a határozat sajátos jellemzőik vagy egy őket minden más személytől megkülönböztető ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, és ezáltal a címzetthez hasonló módon egyéníti őket (1963. július 15‑i Plaumann kontra Bizottság ítélet, 25/62, EU:C:1963:17, 197. o.; 1986. január 28‑i Cofaz és társai kontra Bizottság ítélet, 169/84, EU:C:1986:42, 22. pont; 2005. december 13‑i Bizottság kontra Aktionsgemeinschaft Recht und Eigentum ítélet, C‑78/03 P, EU:C:2005:761, 33. pont).

34      Az ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, hogy a tagállamtól eltérő, jogi személyiséggel rendelkező, és a Bizottság végleges határozatában állami támogatásnak minősített intézkedést meghozó szervezet (a továbbiakban: a támogatás nyújtója) jogi helyzetét akkor érintheti egyedileg e határozat, ha az megakadályozza abban, hogy önálló jogkörét – amely többek között a szóban forgó támogatás odaítéléséből áll – saját belátása szerint gyakorolja (lásd: 2014. július 17‑i Westfälisch‑Lippischer Sparkassen‑ und Giroverband kontra Bizottság ítélet, T‑457/09, EU:T:2014:683, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

35      A Bizottság lényegileg úgy ítéli meg, hogy bár a szóban forgó intézkedések a felperesnek tudhatók be, az nem tekinthető a fenti 34. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelemben a támogatás nyújtójának.

36      A felperes vitatja a Bizottság érveit, amelyek szerinte ellentmondásosak. A felperes szerint, ha a Bizottság a megtámadott határozatban úgy tekinti, hogy a szóban forgó intézkedések a felperesnek betudhatók, akkor logikusan az utóbbit kell a támogatás nyújtójának tekinteni.

37      A megtámadott határozat 1. cikkéből kitűnik, hogy a Bizottság szerint „[a] SEA által leányvállalata, a SEA Handling részére […] nyújtott tőkejuttatás […] az EUMSZ 107. [cikk] értelmében állami támogatásnak minősül”, valamint hogy ebből következően a SEA hajtotta végre a szóban forgó intézkedéseket.

38      A megtámadott határozat (190)–(217) preambulumbekezdéséből ugyanakkor kitűnik, hogy a Bizottság csak azon értékelés alapján állapíthatta meg az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatások fennállását, amely szerint a szóban forgó, a SEA által végrehajtott intézkedések a felperesnek és ennélfogva az Olasz Köztársaságnak tudhatók be.

39      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett államnak való betudhatóságra nem lehet következtetni kizárólag abból a tényből, hogy ezen intézkedéseket az állam által irányított állami vállalat hozta meg. Ugyanis, még ha az állam irányítani is tud valamely állami vállalatot, és meghatározó befolyást is gyakorolhat annak működésére, ezen irányítási jogkörnek adott esetben történő tényleges gyakorlását nem lehet automatikusan vélelmezni. Szükség van annak vizsgálatára is, hogy megállapítható‑e, hogy a hatóságok valamilyen módon részt vettek ezen intézkedések meghozatalában. E tekintetben nem várható el annak részletes vizsgálat alapján történő bizonyítása, hogy a hatóságok ténylegesen ösztönözték az állami vállalatot az érintett támogatási intézkedések meghozatalára. Az állami vállalat által meghozott valamely támogatási intézkedés államnak való betudhatósága ugyanis levezethető az eset körülményeiből és az ezen intézkedés hátterét képező összefüggésekből eredő valószínűsítő körülmények összességéből. Különösen releváns minden olyan valószínűsítő körülmény, amely az adott esetben vagy a hatóságok közreműködésére, illetve a közreműködés hiányának valószínűtlenségére utal valamely intézkedés elfogadása kapcsán, tekintettel az intézkedés terjedelmére, tartalmára és a vele járó feltételekre, vagy pedig az említett hatóságok közreműködésének hiányára utal ezen intézkedés elfogadása kapcsán (lásd: 2014. szeptember 17‑i Commerz Nederland ítélet, C‑242/13, EU:C:2014:2224, 31–33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

40      Márpedig meg kell állapítani, hogy amennyiben helyt kellene adni a Bizottság azon érvének, amely szerint egy önkormányzat „puszta” részvétele egy irányítása alatt álló társaság döntéseiben nem elegendő ahhoz, hogy úgy tekintsük, hogy e jogalanyt személyében érinti az ilyen döntés által nyújtott előny mint jogellenes állami támogatás visszatéríttetését elrendelő határozat, akkor nem állapíthatta volna meg a jelen ügyben, hogy a szóban forgó intézkedések az olasz államnak betudhatók. A fenti 39. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy az államnak való betudhatóság azt feltételezi, hogy az állami hatóságok részvétele annyira hangsúlyos, hogy az egyenértékű egy e hatóságok által adott utasítással. Ebből következik, hogy azáltal, hogy úgy ítéli meg, hogy a szóban forgó intézkedések betudhatók a felperesnek mint hatóságnak, a Bizottság szükségképpen döntő szerepet tulajdonít neki az ezen intézkedések elfogadásához vezető folyamatban.

41      E körülmények között a felperes megalapozottan kifogásolja azt, hogy eredendően ellentmondásos a Bizottság azon érvelése, amely szerint, noha a szóban forgó intézkedések a felperesnek betudhatók, az utóbbi nem a támogatás nyújtója. Éppen ellenkezőleg, ha a felperes az az állami hatóság, amely olyan mértékben részt vett a szóban forgó intézkedések meghozatalában, hogy azok neki betudhatók a fenti 39. pontban hivatkozott kritériumoknak megfelelően, akkor a felperest kell a támogatás nyújtójának tekinteni (lásd a fenti 34. pontot). Ebben az összefüggésben nem releváns, hogy ezen intézkedéseket a SEA hajtotta végre, mivel e társaság a Bizottság véleménye szerint a felperes ösztönzésére járt el.

42      A felperes előadja, hogy a megtámadott határozat jelentős hatást gyakorol az olasz alkotmány által elismert hatásköreire, anélkül hogy ezt a Bizottság vitatná. A lakossága igényeihez legközelebb elhelyezkedő helyi önkormányzatként az ő feladata a lakosság érdekeinek és jólétének biztosítása, többek között a munkahelyekre gyakorolt, a Sea Handling fizetésképtelenségéből fakadó súlyos hátrányos hatások elkerülése révén, illetve azáltal, hogy a milánói gazdaság létfontosságú elemeként biztosítja a tevékenység folyamatosságát a Milano Linate és a Milano Malpensa repülőtereken.

43      Ily módon a megtámadott határozat a fenti 34. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében személyében érinti a felperest, mivel megakadályozza abban, hogy az olasz alkotmány által biztosított önálló jogkörét – amely a jelen esetben a Sea Handling pénzügyi stabilitását biztosító, és ennélfogva egyrészt e vállalkozásnál a munkahelyek megőrzését, másrészt a Milano Linate és a Milano Malpensa repülőtereken a repülőtéri tevékenység folyamatosságának garantálását célzó intézkedésekből áll – saját belátása szerint gyakorolja.

44      El kell tehát utasítani a Bizottság elfogadhatatlansági kifogását annyiban, amennyiben az annak megállapítását célozza, hogy a felperest személyében nem érinti a megtámadott határozat.

45      Ami másodszor a Bizottság arra alapított érvét illeti, hogy a felperes nem igazol „eljáráshoz fűződő konkrét és önálló érdeket”, az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ez az érdek feltételezi, hogy e jogi aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat, és a kereset ezért – eredményét tekintve – az azt indító fél javára szolgálhat. A felperesnek az eljáráshoz fűződő, létrejött és fennálló érdekkel kell rendelkeznie. Annak a kereset tárgyára tekintettel a kereset benyújtásakor fenn kell állnia, ellenkező esetben a kereset elfogadhatatlannak minősül, és a bírósági határozat kihirdetéséig fenn kell maradnia, ellenkező esetben a kereset okafogyottá válik (lásd: 2015. szeptember 17‑i Mory és társai kontra Bizottság ítélet, C‑33/14 P, EU:C:2015:609, 55–57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46      Az ítélkezési gyakorlatban azonban semmi sem utal arra, hogy az eljáráshoz fűződő érdeknek nem csupán meg kell felelnie a fenti 45. pontban felidézett feltételeknek, hanem annak „konkrétnak és önállónak” is kell lennie, ahogy azt ugyanakkor a Bizottság előadja.

47      A jelen ügyben a Törvényszék egy pervezető intézkedésére válaszul a felperes kiemelte, hogy a SEA‑val és vele szemben a Tribunale di Milano (milánói bíróság, Olaszország) előtt pert indított egy, a földi kiszolgálási szolgáltatások ágazatában működő társaság. E társaság a SEA által a Sea Handling javára hozott, a megtámadott határozat tárgyát képező intézkedések miatt állítólagosan elszenvedett kárának megtérítését követeli (körülbelül 93 millió euró összegben). A tárgyalás során a felperes kiemelte, hogy ezt a Tribunale di Milano (milánói bíróság) előtt folyó eljárást „informálisan” felfüggesztették a Törvényszék által a jelen ügyben hozandó határozatig.

48      Meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a megtámadott határozat megsemmisítése lehetővé tenné a felperes számára, hogy arra hivatkozva védekezzen a Tribunale di Milano (milánói bíróság) előtt, hogy a szóban forgó intézkedések nem minősülnek a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásoknak, ahogy azt a Bizottság e határozatban megállapította. Ily módon e megsemmisítés önmagában jelentős jogkövetkezményekkel járhat a felperes Tribunale di Milano (milánói bíróság) előtti védekezésére nézve, ezáltal a jelen kereset eredménye révén előnyt jelenthet számára.

49      Ennélfogva el kell utasítani a Bizottság elfogadhatatlansági kifogását annyiban is, amennyiben az a felperes „eljáráshoz fűződő konkrét és önálló érdekének” fennállását vitatja.

B.      Az ügy érdeméről

1.      A megsemmisítési jogalapok összefoglalása

50      Keresetének alátámasztása érdekében a felperes négy jogalapot hoz fel.

51      Az első jogalap az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének megsértésére vonatkozik, amennyiben a Bizottság tévesen állapította meg, hogy sor került állami források átruházására, valamint a szóban forgó intézkedések az olasz államnak betudhatók.

52      A második jogalappal a felperes az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének megsértésére hivatkozik, amennyiben a Bizottság figyelmen kívül hagyta a magánbefektető kritériumát.

53      A harmadik jogalap alapja a szóban forgó intézkedések belső piaccal való összeegyeztethetősége feltételeinek megsértése, többek között mivel a Bizottság megsértette a nehéz helyzetben lévő vállalkozások megmentéséhez és szerkezetátalakításához nyújtott állami támogatásokról szóló közösségi iránymutatást (HL 1999. C 288., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 322. o.; helyesbítés: magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 4. kötet, 142. o.; a továbbiakban: 1999. évi iránymutatás), a nehéz helyzetben lévő vállalkozások megmentéséhez és szerkezetátalakításához nyújtott állami támogatásokról szóló közösségi iránymutatást (HL 2004. C 244., 2. o.; helyesbítés: HL 2011. C 122., 12. o.; a továbbiakban: 2004. évi iránymutatás), valamint a repülőterek finanszírozására és a regionális repülőterekről közlekedő légitársaságoknak nyújtott indulási célú állami támogatásokra vonatkozó közösségi iránymutatásokat (HL 2005. C 312., 1. o.; a továbbiakban: a repülőtéri ágazatra vonatkozó iránymutatások).

54      A negyedik jogalappal a felperes a kontradiktórius eljárás és a védelemhez való jog, a „megfelelő ügyintézéshez” való jog és a bizalomvédelem elveinek megsértésére hivatkozik.

2.      Az első, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének az állami források átruházásával és a szóban forgó intézkedések államnak való betudhatóságával kapcsolatos feltételek figyelmen kívül hagyása miatti megsértésére, valamint az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapról

a)      A jogalap tartalmáról

55      Első jogalapjával a felperes úgy véli, hogy a Bizottság megsértette az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdését, amikor lényegében úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó intézkedések neki betudhatók, és így állami jellegűek. Közelebbről a Bizottság nem felelt meg az annak bizonyításához szükséges bizonyítási követelménynek, hogy a SEA azon döntései, hogy kompenzálja a Sea Handling által viselt veszteségeket, betudhatók a felperesnek.

56      A felperes szerint annak bizonyításához, hogy az államnak való betudhatóság feltétele teljesült, az állam konkrét részvételét kellett bizonyítani az általa ellenőrzött társaságok irányításában. Amennyiben a bizonyítékok valószínűsítő jellegűek, azoknak „az ügy körülményeire figyelemmel pontos és releváns valószínűsítő körülményeken” kell alapulniuk. Ha a jelen ügyhöz hasonlóan az intézkedések több évet felölelő időszakra (vagyis a szóban forgó időszakra) vonatkoznak, a bizonyítás nem történhet „az említett időszak során gyűjtött szétszórt bizonyítékokra” támaszkodva. A Bizottságnak kell bizonyítania a szóban forgó időszak során hozott különböző intézkedések közötti logikát és koherenciát. Az állam részvételét az állami támogatásnak minősülő konkrét intézkedések vonatkozásában kellett volna bizonyítani. A Bizottságra nehezedő bizonyítási teher annál jelentősebb, mivel 2007 májusában bizonyítékok hiányában zárta le az előzetes vizsgálatot.

57      Közelebbről a felperes úgy véli, hogy a megtámadott határozatban szereplő egyik valószínűsítő körülmény sem volt alkalmas észszerűen arra, sem külön‑külön, sem együttesen, hogy megalapozza a szóban forgó intézkedések olasz államnak való betudhatóságát. Ezzel szemben a felperes szerint a Bizottság nem értékelte megfelelően az általa a közigazgatási eljárás során előterjesztett „ellenbizonyítékokat”, vagyis a SEA igazgatósága részéről az egyes önkormányzati képviselők által benyújtott és az önkormányzati tanács elnöke által támogatott információkhoz való hozzáférés iránti kérelmek ismételt elutasítását. Ezek az elutasítások azt támasztják alá, hogy a felperes semmilyen jelentős szerepet nem játszott a SEA‑ban. Ily módon a Bizottság az indokolási kötelezettségének sem tett eleget.

58      A Bizottság vitatja a felperes érveit.

59      E tekintetben először az állami források átruházásának fennállását kell elemezni, másodszor a felperes arra alapított érveit, hogy a Bizottság nem teljesítette az azon különböző valószínűsítő körülmények közötti logika és koherencia bizonyítására vonatkozó kötelezettségét, amelyek álláspontja szerint alátámasztják az összes szóban forgó intézkedés olasz államnak való betudhatóságát, harmadszor pedig az arra alapított érveket, hogy a Bizottság nem felelt meg az annak bizonyításához szükséges bizonyítási követelménynek, hogy a SEA azon döntései, hogy kompenzálja a Sea Handling által viselt veszteségeket, betudhatók a felperesnek.

b)      Az állami források átruházásáról

60      Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy ahhoz, hogy az előnyök az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében támogatásnak minősüljenek, egyrészről közvetlenül vagy közvetve állami forrásból kell származniuk, másrészről az államnak betudhatóaknak kell lenniük (2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 24. pont; 2013. december 19‑i Association Vent De Colère és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 16. pont). Az ítélkezési gyakorlatból ugyanis az következik, hogy ezek különálló és konjunktív feltételek (lásd: 2006. április 5‑i Deutsche Bahn kontra Bizottság ítélet, T‑351/02, EU:T:2006:104, 103. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61      Az állami forrásból történő beavatkozás fogalmának az a célja, hogy az a közvetlenül az állam által nyújtott előnyökön kívül az általa a támogatás kezelésére kijelölt vagy létrehozott köz‑ vagy magánszervezet által nyújtott előnyöket is magában foglalja (lásd: 2013. december 19‑i Association Vent De Colère és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az uniós jog ugyanis nem engedheti meg, hogy pusztán az, hogy olyan önálló intézményeket hoznak létre, amelyeket a támogatások szétosztásával bíznak meg, lehetővé tegye az állami támogatásokra vonatkozó szabályok megkerülését (2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 23. pont).

62      Ezenkívül az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amelyet a hatóságok ténylegesen felhasználhatnak vállalkozások támogatására, anélkül hogy jelentősége lenne annak, hogy ezen eszközök állandó jelleggel az állam vagyonába tartoznak‑e, vagy sem. Következésképpen, még ha a szóban forgó intézkedésnek megfelelő összegek nincsenek is állandó jelleggel az államkincstár birtokában, azon tény, hogy folyamatosan állami ellenőrzés alatt maradnak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elegendő ahhoz, hogy azokat állami forrásoknak minősítsék (lásd ebben az értelemben: 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 37. pont; 2013. december 19‑i Association Vent De Colère és társai ítélet, C‑262/12, EU:C:2013:851, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. május 10‑i Németország kontra Bizottság ítélet, T‑47/15, EU:T:2016:281, 83. pont).

63      Az állami források fogalmát illetően, miután felidézte a 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet (C‑482/99, EU:C:2002:294) 37. pontját (a megtámadott határozat (190) preambulumbekezdése; lásd még az eljárás megindítását elrendelő határozat 55. pontját), a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a jelen ügyben „[a] SEA Handling veszteségeinek fedezéséhez felhasznált források közpénznek minősülnek, mivel azokat a SEA bocsátotta rendelkezésre, amelynek tőkéjét a [szóban forgó] időszakban 99,12%‑ban [a felperes] és [a Provincia di Milano] birtokolta” (a megtámadott határozat (191) preambulumbekezdése, amelynek tartalma megfelel a eljárás megindítását elrendelő határozat 56. pontjának). E tekintetben a megtámadott határozat (25) preambulumbekezdése lényegében azt mondja ki, hogy a SEA a magánjog szabályai szerint létrehozott társaság (részvénytársaság), amelynek tőkéjében a szóban forgó időszak során szinte kizárólag hatóságok rendelkeztek részesedéssel: 84,56%‑kal a felperes, 14,56%‑kal a Provincia di Milano, 0,88%‑kal pedig köz‑ és magánszektorbeli részvényesek.

64      A felperes nem ad elő semmilyen konkrét érvet a Bizottság ezen, semmilyen hibát nem tartalmazó értékelésének megkérdőjelezésére.

65      Figyelemmel ugyanis a fenti 60–62. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatbeli elvekre, a Bizottság megalapozottan hangsúlyozta, hogy a SEA‑ban, a valamennyi vitatott tőkejuttatást nyújtó jogalanyban szinte teljes mértékben hatóságok, vagyis a felperes és a Provincia di Milano rendelkeztek közvetlen részesedéssel. A 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet (C‑482/99, EU:C:2002:294, 34. pont) alapjául szolgáló ügyben szereplő helyzethez hasonlóan ebből az következik, hogy a SEA a tagállamok és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságáról, illetve egyes vállalkozások pénzügyi átláthatóságáról szóló, 2006. november 16‑i 2006/111/EK bizottsági irányelv (HL 2006. L 318., 17. o.) 2. cikke b) pontjának értelmében vett „közvállalkozás”, vagyis „olyan vállalkozás, amelyre a hatóságok közvetlen vagy közvetett módon meghatározó befolyást gyakorolhatnak annak tulajdonosaként, a vállalkozásban fennálló pénzügyi részesedésükön keresztül vagy a vállalkozásra vonatkozó szabályok által”. A 2006/111 irányelv 2. cikke b) pontjának i. alpontjából ugyanis kitűnik, hogy „[a] hatóságok meghatározó befolyása vélelmezhető abban az esetben, ha ezek a hatóságok, közvetlenül vagy közvetve, egy vállalkozással kapcsolatban […] a vállalkozás jegyzett tőkéjének többségi tulajdonosai”, ami a jelen esetben fennáll.

66      Ezenkívül a 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet (C‑482/99, EU:C:2002:294) 33–38. pontjában elismert kritériumoknak megfelelően a megtámadott határozat (192) és (208) preambulumbekezdésében a Bizottság az irányítás további körülményeire hivatkozott, megállapítva, hogy az olasz hatóságok saját állításai szerint „[a felperes] ellenőrzést gyakorol a SEA felett azzal, hogy tagokat nevez ki annak igazgatótanácsába [(Consiglio di amministrazione)] és könyvvizsgálói testületébe [helyesen: felügyelőbizottságába] [(Collegio sindacale)]”, aminek fennállását a felperes nem is vitatja. Márpedig meg kell állapítani, hogy a felperes azon hatásköréből, hogy akár közvetlenül, akár a közgyűlési többsége révén kinevezhette a SEA igazgatótanácsának és felügyelőbizottságának tagjait, valamint abból, hogy a SEA szinte teljes mértékben hatóságok tulajdonában állt, az következik, hogy a SEA által a Sea Handling részére biztosított pénzügyi eszközök folyamatosan e hatóságok ellenőrzése alatt álltak, és így a 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet (C‑482/99, EU:C:2002:294) értelmében véve rendelkezésükre álltak.

67      A Bizottság tehát megalapozottan állapította meg a megtámadott határozatban, hogy a SEA által a Sea Handling részére nyújtott tőkejuttatások az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami forrásnak minősülnek.

c)      A különböző valószínűsítő körülmények közötti logikáról és koherenciáról

68      A szóban forgó intézkedések összességének az államnak való betudhatóságuk kritériumának értékelése céljából való vizsgálatát illetően emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozat (211)–(216) preambulumbekezdésében lényegileg az alábbiakat mondja ki:

„(211)      [A] veszteségek fedezését célzó, a SEA Handling többszöri tőkeemelésével megvalósított intézkedések nem szokásos vezetői intézkedések, hanem rendkívüli intézkedések voltak. Az intézkedések rendkívüli jellege megfigyelhető mind gazdasági szempontból, tekintettel a szóban forgó összegek nagyságrendjére (a veszteségeket minden esetben több millió EUR összegű tőkeemelés ellensúlyozta), mind pedig politikai szempontból, tekintettel az intézkedéseknek a foglalkoztatás fenntartására gyakorolt várható hatására.

(212)      Rendkívüli jellegükre tekintettel az intézkedéseket nem a SEA saját hatáskörét gyakorló igazgatótanácsa hozta: a SEA alapszabályával és [az olasz] polgári törvénykönyvben rögzített elvekkel összhangban azokat a közgyűlésnek kellett határozottan elfogadnia, amelyen [a felperes] többségi tulajdonosként vett részt. Ezért nem kétséges, hogy [a felperes] az intézkedésekről teljeskörűen tájékozódott, és azokat jóváhagyta, amint ez a közgyűlés jegyzőkönyveiből is kiderül. Az intézkedéseknek a 2002. március 26‑i [szakszervezeti] megállapodás részeseként nemcsak kezdeményezője volt, hanem tájékozódott a SEA Handling veszteségeinek fedezését célzó valamennyi intézkedésről is, amelyeket rendszeresen jóváhagyott. E rendkívüli intézkedések tehát szükségszerűen az államnak tudhatók be.

[…]

(215)      A vizsgált esetben az intézkedések terjedelmére és a jelen határozatban, valamint az eljárás megindításáról szóló határozatban megjelölt tényezőkre tekintettel a Bizottság úgy véli, hogy figyelembe véve [a felperesnek] a SEA Handling által felhalmozott veszteségek fedezésében való közreműködését, valamint a hatósági közreműködés hiányának valószínűtlenségét, elegendő bizonyítékkal rendelkezik ahhoz, hogy bizonyítsa a szóban forgó intézkedések betudhatóságát az olasz államnak.

(216)      A Bizottságnak ezért el kell utasítania az olasz hatóságok azon javaslatát, hogy a Bizottság egyenként vizsgálja meg a SEA Handling tőkéjével kapcsolatban hozott intézkedéseket annak érdekében, hogy igazolja a támogatás meglétét és különösen a támogatás [felperesnek] való betudhatóságát. A (174)–(186) preambulumbekezdésben leírt tényezők az intézkedések magánbefektetői szempontú elemzésével együtt elégséges módon bizonyítják, hogy a veszteségek tőkejuttatás útján történő fedezése kizárólag a hatóságok stratégiájának és a [szóban forgó] időszak egészére kiterjedő közreműködésének az eredménye lehet. Az olasz hatóságok maguk is kijelentették, hogy míg a veszteségek fedezéséről szóló döntéseket formálisan éves gyakorisággal hozták meg, több évre kiterjedő stratégiával rendelkeztek a veszteségeknek a szerkezetátalakításhoz szükséges időszakban történő fedezésére (lásd a (225)–(232) preambulumbekezdést).”

69      A magánbefektető kritériumának alkalmazását illetően a „Többéves veszteségfedezési stratégia” cím alatt a Bizottság a megtámadott határozat (222) preambulumbekezdésében többek között felidézte az olasz hatóságok és a SEA azon érvelését, amely szerint „míg a veszteségek fedezéséről szóló döntéseket formálisan éves gyakorisággal hozták meg, a veszteségeknek a szerkezetátalakításhoz szükséges időszakban történő fedezésére vonatkozó többéves stratégia nem lett volna évente újratárgyalható, és [amely szerint] annak eredményei csak többéves időszakot figyelembe véve értékelhetők”. Ezenkívül e határozat (223) preambulumbekezdésében a Bizottság úgy értelmezte ezt az érvelést, mint amely azt fejezi ki, hogy „a jövőbeni veszteségek fedezésére vonatkozó döntést először 2002‑ben, majd 2007‑ben hozták meg, amikor a várt célok meghiúsulására tekintettel döntés született az eredeti veszteségfedezési stratégia felülvizsgálatáról, majd az eredeti terv szerinti végrehajtásáról”, valamint hogy „[az olasz hatóságok és a SEA] [l]ényegében a szóban forgó intézkedéseket két tőkejuttatásként állítják be, amelyekről 2002‑ben és 2007‑ben döntöttek, és amelyek teljesítésére éves kifizetések formájában került volna sor”.

70      A megtámadott határozat (225)–(232) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a szóban forgó intézkedések olasz hatóságoknak való betudhatóságának megállapítása érdekében a Bizottság átfogó jelleggel elemezte ezen intézkedések összességét, megállapítva, hogy a különböző tőkeemelések összefüggtek egymással, valamint hogy azok még az olasz hatóságok véleménye szerint is egységes hosszú távú stratégia tárgyát képezték. A határozatban következetesen többes számban utalnak ezekre az „intézkedésekre”, illetve mint a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás következményeire (lásd többek között a megtámadott határozat (211) és (212) preambulumbekezdését). A Bizottság szerint figyelemmel rendkívüli jellegükre az összes ilyen intézkedést „nem a SEA saját hatáskörét gyakorló igazgatótanácsa hozta: […] azokat a [SEA részvényesekből álló] közgyűlés[é]nek kellett határozottan elfogadnia”, az ügyek teljes körű ismeretében, a többségi részvényes felperes részvételével és jóváhagyásával. Egyébként azon tényekre hivatkozva, amelyek álláspontja szerint alátámasztják, hogy a Sea Handling az 1999. évi és 2004. évi iránymutatások értelmében vett nehéz helyzetben lévő vállalkozás volt (a megtámadott határozat (174)–(186) preambulumbekezdése), valamint a magánbefektető kritériuma alapján végzett értékelése keretében kifejtett megfontolásaira (a megtámadott határozat (222), (223), valamint (225)–(232) preambulumbekezdése) utalva a Bizottság kifejezetten elutasította az olasz hatóságok azon érvét, amely szerint ennek érdekében egyenként meg kellett volna vizsgálnia ezen intézkedéseket, mivel azok „kizárólag a hatóságok stratégiájának és a vizsgált időszak egészére kiterjedő közreműködésének” az eredményei (a megtámadott határozat (216) preambulumbekezdése). Maguk az olasz hatóságok is elismerték ugyanis, hogy fennállt egy „a veszteségeknek a szerkezetátalakításhoz szükséges időszakban történő fedezésére vonatkozó többéves stratégia” (a megtámadott határozat (222) preambulumbekezdése), amelynek intézkedései „szorosan kapcsolódtak egymáshoz”, valamint „[a]zonos célt szolgáltak, nevezetesen a SEA Handling veszteségeinek kiegyenlítését [az] életben maradásának, valamint jövedelmezősége helyreállításának érdekében” (a megtámadott határozat (231) preambulumbekezdése).

71      E tekintetben a Bizottsághoz hasonlóan rá kell mutatni, hogy a Bíróság már kimondta, hogy mivel az állami beavatkozások különböző formákat öltenek, és a hatásaik szerint kell azokat elemezni, nem zárható ki, hogy az állam több egymást követő beavatkozását az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából egyetlen beavatkozásnak kell tekinteni. Ez lehet a helyzet többek között akkor, ha az egymást követő beavatkozások – többek között az időbeli sorrendjükre, a céljukra és a vállalkozás ezen beavatkozások időpontjában fennálló helyzetére tekintettel – olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem lehet azokat elválasztani (lásd az állami források átruházásának feltételét illetően: 2013. március 19‑i Bouygues és Bouygues Télécom kontra Bizottság és társai ítélet, valamint Bizottság kontra Franciaország és társai ítélet, C‑399/10 P és C‑401/10 P, EU:C:2013:175, 103. és 104. pont; 2015. június 4‑i Bizottság kontra MOL ítélet, C‑15/14 P, EU:C:2015:362, 97. pont; lásd még a magánbefektető kritériumának alkalmazását illetően: 1998. szeptember 15‑i BP Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑11/95, EU:T:1998:199, 171. és 179. pont, valamint 2015. január 15‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, T‑1/12, EU:T:2015:17, 33. és 34. pont).

72      A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a felperes nem pusztán annak bármilyen indokolás nélküli kijelentésére szorítkozik, hogy a Bizottság nem bizonyította az azon valószínűsítő körülmények közötti logikát és koherenciát, amelyeket annak érdekében mutatott be, hogy valamennyi, a szóban forgó időszak során hozott intézkedést az olasz államnak tudja be, hanem az olasz hatóságok és a SEA által a közigazgatási eljárás során e kérdést illetően tett, a megtámadott határozat (222) preambulumbekezdésében felidézett észrevételeknek is ellentmond. Ezekből a felperes által nem vitatott észrevételekből ugyanis kitűnik, hogy a SEA Sea Handlingre vonatkozóan hozott befektetési döntései a veszteségeknek a szerkezetátalakításhoz szükséges időszakban történő fedezésére vonatkozó többéves stratégián alapultak. Ezenkívül e megközelítés ismétlődő, koherens és egységes jellege egy nyolcéves időszak során azt jelzi, hogy e döntések és a felperes hozzájárulása ténylegesen egy előzetesen hozott, 2002‑re visszanyúló stratégiai döntésen alapultak.

73      A fentiekből az következik, hogy a Bizottság megalapozottan tekinthette úgy, hogy a SEA által a Sea Handling részére a szóban forgó időszakban évente nyújtott, egymást követő tőkejuttatások – az időbeli sorrendjükre, a céljukra és a kedvezményezett vállalkozás (amelynek lényeges veszteségei rendszeresen meghaladták alaptőkéjének egyharmadát) hasonló helyzetére figyelemmel – olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy az állami források átruházása és a betudhatóság feltételeinek alkalmazása szempontjában nem lehet azokat elválasztani, a fenti 71. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében.

74      Következésképpen el kell utasítani a felperes arra alapított érveit, hogy a Bizottság nem tett eleget a különböző valószínűsítő körülmények közötti, a szóban forgó időszak során elfogadott valamennyi intézkedés olasz államnak való betudhatóságának bizonyítása céljából e tényezők együttes figyelembevételét igazoló logika és koherencia bizonyítására irányuló kötelezettségének.

d)      A szóban forgó intézkedések betudhatóságáról

75      A 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet (C‑482/99, EU:C:2002:294) óta az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy valamely intézkedés államnak betudhatósága nem vezethető le önmagában abból a körülményből, hogy a szóban forgó intézkedést állami vállalat hozta meg. Ugyanis, még ha az állam irányítani is tud valamely állami vállalatot, és meghatározó befolyást is gyakorolhat annak működésére, ennek az irányítási jogkörnek adott esetben történő tényleges gyakorlását nem lehet automatikusan vélelmezni. Az állami vállalat képes többé vagy kevésbé függetlenül működni, az állam által részére biztosított önállóság szintjének megfelelően. Ezért önmagában az a tény, hogy az állami vállalat az állam irányítása alatt áll, nem elegendő ahhoz, hogy az e vállalat által meghozott intézkedéseket az államnak tudják be. Szükség van annak vizsgálatára is, hogy a hatóságokról megállapítható‑e, hogy bármilyen módon részt vettek ezen intézkedések meghozatalában. Ezzel összefüggésben nem várható el annak részletes vizsgálat alapján történő bizonyítása, hogy a hatóságok ténylegesen ösztönözték az állami vállalatot a szóban forgó támogatási intézkedések meghozatalára. Egyrészt ugyanis – figyelembe véve azt a tényt, hogy az állam és az állami vállalatok közötti kötelékek szorosak – fennáll annak valós kockázata, hogy az állami támogatásokat e vállalatok útján, kevéssé átláthatóan és a Szerződésben foglalt állami támogatási szabályok megsértésével nyújtják. Másrészt – pontosan az állam és az állami vállalat között fennálló kiváltságos kapcsolatok miatt – a kívülálló számára általában nagyon nehéz lenne valamely konkrét esetben bizonyítani, hogy az ilyen vállalat ténylegesen a hatóságok utasítására hozta meg a támogatási intézkedéseket. Ezen indokok alapján az állapítható meg, hogy az állami vállalat által meghozott valamely támogatási intézkedés államnak betudhatósága az adott eset körülményeiből, valamint az intézkedés hátterét képező összefüggésekből eredő valószínűsítő körülmények összességéből vezethető le. Ezenkívül 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítéletében (C‑482/99, EU:C:2002:294) a Bíróság kimondta, hogy adott esetben az állami vállalat által meghozott intézkedés államnak való betudhatóságának megállapítása szempontjából releváns lehet – az intézkedés terjedelmére, tartalmára és a vele járó feltételekre tekintettel – a hatóságoknak az intézkedés elfogadásában való közreműködésére, illetve a közreműködésük hiányának valószínűtlenségére utaló minden egyéb valószínűsítő körülmény (lásd ebben az értelemben: 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 51–56. pont; 2014. szeptember 17‑i Commerz Nederland ítélet, C‑242/13, EU:C:2014:2224, 31–34. pont; 2011. november 10‑i Elliniki Nafpigokataskevastiki és társai kontra Bizottság ítélet, T‑384/08, nem tették közzé, EU:T:2011:650, 50–54. pont; 2016. január 28‑i Szlovénia kontra Bizottság ítélet, T‑507/12, nem tették közzé, EU:T:2016:35, 65–69. pont).

76      Nem vitatott, hogy a megtámadott határozat (192)–(216) preambulumbekezdésében a 2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítéletben (C‑482/99, EU:C:2002:294) elismert releváns feltételekre figyelemmel a Bizottság az adott eset körülményeiből, valamint a szóban forgó intézkedések hátterét képező összefüggésekből eredő valószínűsítő körülmények összessége alapján állapította meg, hogy azok betudhatók a felperesnek és ebből következően az olasz államnak. A fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatra figyelemmel értékelni kell, hogy e valószínűsítő körülmények mind egyedileg, mind összességükben kellő bizonyító erővel rendelkeznek‑e ezen megállapítás igazolására.

1)      A fő bizonyítékok bizonyító erejéről (szakszervezeti megállapodások)

77      Mindenekelőtt a Bizottság által a felperes szóban forgó intézkedések meghozatalában való „részvételének” megállapítása érdekében a megtámadott határozat (195)–(200) preambulumbekezdésében vizsgált betudhatósággal kapcsolatos főbb valószínűsítő körülményeket kell mérlegelni, az eljárás megindítását elrendelő határozat 43–48., valamint 62–66. pontjával együttesen értelmezve (a megtámadott határozat (197) preambulumbekezdése), vagyis különösen a 2002. március 26‑i és április 4‑i szakszervezeti megállapodásokat. A Bizottság értékelésének megfelelően nem vitatott, hogy a felperes részt vett a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás megtárgyalásában, és azt alá is írta, még ha azt is állítja, hogy ez az aláírás egy olyan képviselőtől származik, aki nem volt jogosult költségvetési kötelezettségvállalásra. Az sem vitatott, hogy e szakszervezeti megállapítás arra irányuló egyértelmű és pontos kötelezettséget ír elő a SEA számára, hogy többek között legalább öt évre tartsa fenn a Sea Handlingnél a „költségek és az árbevétel, valamint az általános gazdasági keret egyensúlyá[t]”, „megőrizve irányítási kapacitásait és érzékelhetően javítva a működés lehetőségeit a nemzeti és nemzetközi piacokon”. A Bizottság ebből megalapozottan vonta le azt a következtetést, hogy e kötelezettség alapján a SEA köteles volt kompenzálni a Sea Handling olyan esetleges veszteségeit, amelyek kihathattak gazdasági tevékenységének folyamatosságára, amit megerősít a 2002. április 4‑i szakszervezeti megállapodás még pontosabb megfogalmazása is, amelyben a felperes vitathatatlanul nem vett részt közvetlenül. Ez utóbbi a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodásra kifejezetten hivatkozó megállapodás szerint ugyanis többek között „a SEA […] vállalja […] a veszteségek fedezését a SEA Handling […] pénzügyi helyzetének és eszközeinek egyensúlya érdekében”. Egyébként továbbra is e megállapodás szerint e kötelezettségvállalásokat „[a felperes] által többek között a SEA […] abszolút többségi tulajdonosaként aláírt megállapodás, a végrehajtott hozzájárulások, a SEA […] által a SEA Handling […] részére juttatható, jogszabályi korlátozás alá nem eső pénzügyi források, valamint a SEA eszközeinek és pénzügyi helyzetének stabilitása” garantálta (a megtámadott határozat (196) preambulumbekezdése). Egyébként a 2003. június 19‑i szakszervezeti megállapodás, amelynek a felperes szintén nem közvetlen szerződő fele, megismétli a 2002. április 4‑i szakszervezeti megállapodás tartalmát, kiemelve többek között, hogy „a Sea Handling gazdasági egyensúlyát lényegében a költségeire és bevételeire vonatkozó egyeztetett fellépés révén kell fenntartani”, valamint „megerősíti a 2002. március 26‑án a Sea Handling munkavállalói felé vállalt társasági és pénzügyi jellegű, illetve a munkahelyek fenntartásával kapcsolatos kötelezettséget”.

78      Ebből következik, hogy a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás alapján fennállt a SEA 2002. április 4‑i szakszervezeti megállapodás által is megerősített kötelezettsége a Sea Handling esetleges jövőbeli veszteségeinek kompenzálására legalább egy ötéves időszak során. A felperes nem kérdőjelezheti meg e megállapítást arra hivatkozva, hogy homályos és általános, politikai és szakszervezeti jellegű dokumentumokról van szó. Ezenkívül a SEA által a Sea Handling számára a szóban forgó időszak során veszteségeinek kompenzációja érdekében egymást követően nyújtott tőkejuttatásokra figyelemmel bebizonyosodott, hogy a Sea Handling egyetlen részvényeseként a SEA ténylegesen úgy értelmezte e megállapodásokat, mint amelyek ilyen kötelezettséget írnak elő (lásd a lenti 92. pontot). Noha a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodásban előírt kötelezettségvállalás minimális időtartama csak öt év, meg kell állapítani, hogy a SEA azt 2010‑ig tovább alkalmazta.

79      Ily módon a Bizottság megalapozottan állapíthatta meg, hogy ez a Sea Handling veszteségeinek kompenzálására irányuló, a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodáson alapuló kötelezettség alkotta azt a szerződéses alapot, amelyen a későbbi feltőkésítési intézkedések nyugodtak. Jogosan mutatott rá tehát lényegében arra is a megtámadott határozat (198) és (200) preambulumbekezdésében, hogy „az olasz hatóságok által különösen a 2002. március 26‑i ülésen tett lépések iránymutatást adtak a SEA által leányvállalatával, a SEA Handlinggel kapcsolatban hozott döntésekhez”, valamint hogy a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodásnak meghatározó befolyása volt e tekintetben, amint azt alátámasztják a 2002. április 4‑i és 2003. június 19‑i szakszervezeti megállapodások is, anélkül hogy a felperes képviselőinek személyesen részt kellett volna venniük ez utóbbi szakszervezeti megállapodások aláírásában.

80      Ezenkívül azt kell értékelni, hogy a Bizottság megalapozottan tekintette‑e úgy, hogy pusztán a felperesnek a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás megkötésében történő bizonyított aktív részvétele elegendő annak igazolásához, hogy az a szóban forgó későbbi feltőkésítési intézkedések nyújtásában is részt vett. E tekintetben fontos emlékeztetni arra, hogy a Bizottság részéről a hatóságok támogatás nyújtásában való ilyen közreműködésének bizonyítása nem igényel pozitív bizonyítékokat, hanem elég az intézkedés elfogadásában való közreműködés hiányának valószínűtlenségét alátámasztani (2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 56. pont), figyelemmel a Szerződés állami támogatásokkal kapcsolatos szabályai állami vállalatok vagy hatóságok irányítása alatt álló vállalatok közvetítésével történő kijátszásának valós kockázatára (2002. május 16‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑482/99, EU:C:2002:294, 53. és 57. pont). A kijátszás e kockázatát és az állami támogatásokra vonatkozó szabályok hatékony érvényesülése biztosításának szükségességét a Bíróság is hangsúlyozta 2014. szeptember 17‑i Commerz Nederland ítéletében (C‑242/13, EU:C:2014:2224, 34. és 36. pont).

81      Amint arra a Bizottság megalapozottan mutatott rá, a felperesnek a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás megtárgyalásában és megkötésében való aktív részvétele kulcsfontosságú bizonyítéka annak, hogy az olasz hatóságok közreműködtek a szóban forgó intézkedések nyújtásában. Azonkívül, hogy e megállapodás feltételei egyértelmű és pontos kötelezettséget teremtenek a SEA számára arra, hogy legalább egy ötéves időszak során kompenzálja a Sea Handling veszteségeit (lásd a fenti 78. pontot), nem vitatott, hogy e megállapodás szerződő félként való aláírásával a felperes vezetése hivatalosan a hozzájárulását adta, úgy is mint a SEA többségi részvényese, e kötelezettség rögzítéséhez, továbbá vállalta, hogy azt a SEA a későbbiekben tiszteletben tartja és végrehajtja. Ezt az értékelést megerősíti a 2002. április 4‑i szakszervezeti megállapodás szövege, amely kifejezetten utal a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodásra – illetve azon alapul – arra hivatkozva, hogy e megállapodást „[a felperes] többek között [a SEA] abszolút többségi tulajdonosaként [írta alá]”.

82      E körülmények között a felperes nem hivatkozhat érvényesen arra, hogy a közvetítőként való fellépésre szorítkozott, hogy a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodásban való részvétele kizárólag politikai, szociális és ebből következően nem gazdasági jellegű volt, valamint hogy a SEA többségi részvényeseként betöltött jogállása ebben az összefüggésben pusztán kiegészítő és másodlagos jellegű volt. Az az érve sem rendelkezik bizonyító erővel, amely szerint a felperes gazdasági közreműködésének hiányát megerősíti egyrészt az a tény, hogy a megállapodáson M., a személyzeti és munkaügyekért, valamint erőforrásokért felelős, a személyzeti, szervezeti, statisztikai szolgálatokkal, valamint a munkaügyi és foglalkoztatási felügyeleti, ellátási és gazdálkodási ügyekben különös felhatalmazással rendelkező alpolgármester aláírása szerepelt, nem pedig a költségvetési, irányítási, valamint privatizációs ügyekért felelős alpolgármesteré, vagy a közlekedési és mobilitási ügyekért felelős alpolgármesteré, másrészt pedig a kötelezettségvállalási sor hiánya költségvetésében. Ezen érvelésnek ugyanis nem lehet helyt adni, mivel ellenkező esetben a támogatás nyújtásában közreműködő hatóságok számára lehetővé válna az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése szerinti tilalom alkalmazásának kijátszása a belső szervezetükre vagy számvitelükre vonatkozó intézkedések révén, annál is inkább, mivel az ilyen intézkedések alkalmasak arra is, hogy kihassanak az állami vagy magánvállalkozásokban való részvételük módjára. Éppen e kijátszási kockázat, valamint az állami támogatásokra vonatkozó szabályok hatékony végrehajtásához fűződő érdek miatt ítélte meg a Bíróság úgy, hogy amennyiben a támogatás nyújtása során az ügyvezető a releváns nemzeti szabályozás értelmében szabálytalanul, az érintett hatóság vélelmezett akaratának meg nem felelően járt el, e tény önmagában nem alkalmas e hatóság közreműködésének kizárására (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 17‑i Commerz Nederland ítélet, C‑242/13, EU:C:2014:2224, 36–38. pont). Ez az okfejtés még inkább érvényes olyan esetben, mint a jelen ügyben is, amelyben egy ügyvezető a releváns nemzeti rendelkezések értelmében szabályosan jár el, azon hatóság jóváhagyásával, amelynek nevében harmadik személyekkel szemben kötelezettségeket kell vállalnia. E tekintetben ugyanis fontos kiemelni, hogy a felperes nem kérdőjelezte meg képviselője cselekményeinek szabályosságát vagy a szándékának való megfelelését a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás megtárgyalása és megkötése során.

83      Ebből következik, hogy a 2002. április 4‑i szakszervezeti megállapodás szövegének fényében értelmezett 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás önmagában meghatározó valószínűsítő körülményt jelent a felperes azon döntésben való közreműködésének bizonyítását illetően, hogy biztosítják a Sea Handling számára a szóban forgó feltőkésítési intézkedéseket. Ellentétben a felperes állításával, a betudhatóság e bizonyítéka meghatározó többletelemként jelenik meg a felperes és a SEA közötti szervezeti és irányítási kapcsolatok, így azon tény mellett, hogy a felperes volt a SEA magasan többségi részvényese, és ezáltal ő rendelkezett a szavazati jogok többségével, illetve ő jelölte ki igazgatótanácsának tagjait is, amely kapcsolatok már önmagukban kockázatot, illetve a SEA stratégiai pénzügyi döntéseibe való beavatkozás bizonyos valószínűségét eredményezték. Ebből az is következik, hogy a Bizottság egyáltalán nem ferdítette el e bizonyítékokat, hanem helyesen értékelte azokat, és ezen értékelést kellő módon megindokolta a megtámadott határozatnak az eljárás megindítását elrendelő határozat 43–48. pontjával, valamint 62–66. pontjával együttesen értelmezett (195)–(200) preambulumbekezdésében ahhoz, hogy lehetővé tegye a felperes számára annak vitatását, a Törvényszék számára pedig ezen értékelés jogszerűségének felülvizsgálatát (lásd ebben az értelemben: 2009. december 2‑i Bizottság kontra Írország és társai ítélet, C‑89/08 P, EU:C:2009:742, 77. pont).

2)      A kiegészítő bizonyítékok bizonyító erejéről

84      Egyébként azok a kiegészítő bizonyítékok, amelyekre a Bizottság a megtámadott határozatban hivatkozott a szóban forgó intézkedések olasz államnak való betudhatóságának megállapítása céljából, megerősítik e megállapítás megalapozottságát.

85      Ily módon először vitathatatlanul igaz, hogy a Sea Handling, nem pedig a SEA igazgatótanácsa 2008. május 31‑i és június 13‑i ülései jegyzőkönyveinek pontos tartalma (a megtámadott határozat (201) preambulumbekezdése), amely vitatott a felek között, csak gyenge bizonyító erővel rendelkezik. Mindazonáltal a felperes, a SEA és a szakszervezetek között a Sea Handling következő évekbeli veszteségeinek fedezését illetően kötött 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás (lásd a fenti 78–83. pontot) alapján létrejött szándékegység fennállására, valamint a felperes és a SEA között fennálló szervezeti és irányítási kapcsolatokra figyelemmel koherens és hiteles a Bizottság azon értelmezése, amely szerint az utolsó ilyen jegyzőkönyvben szereplő „è condiviso dall’azionista di maggioranza” olasz kifejezés azt jelenti, hogy a Sea Handling 2007‑től kezdődő időszakra vonatkozó üzleti fejlesztési tervével „egyetértett a többségi részvényes”, vagyis a felperes. Mindenesetre, amint azt a Bizottság előadja, kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a SEA anélkül terjeszt elő a leányvállalata számára létfontosságú stratégiai üzleti fejlesztési tervet, hogy előzetesen ne próbálta volna beszerezni többségi részvényese jóváhagyását. E megállapítást egyébként a Bizottság azon értékelése is alátámasztja, amely szerint a felperes továbbra is közreműködött a Sea Handlingre vonatkozó stratégiai döntésekben, még a 2007 utáni szakaszban is.

86      Másodszor el kell utasítani a felperes azon – állítólagosan tisztán eseti, de általa önmagában nem vitatott – tény jelentőségének csökkentésére irányuló érvét is, hogy a milánói polgármester sürgette és kieszközölte a SEA igazgatótanácsa elnökének lemondását 2006‑ban (a megtámadott határozat (203) preambulumbekezdése). E tekintetben kevéssé meggyőző a felperes azon egyetlen érve, amely szerint teljesen megszokott, hogy a többségi részvényes jogosult az igazgatótanács elnökének elmozdítására, mivel a jelen ügyben e tény ugyanakkor a felperes SEA irányításában való proaktív beavatkozása fennállásának bizonyítását segíti elő, és ennélfogva a betudhatóság egyéb valószínűsítő körülményeihez adódó releváns valószínűsítő körülménynek minősül.

87      Harmadszor ugyanez vonatkozik a SEA igazgatótanácsának tagjai által a felperes polgármestere részére átadott üres lemondó nyilatkozatokra (a megtámadott határozat (206) preambulumbekezdése), amely tényről a felperes tévesen állítja, hogy arra csak újságcikkekben hivatkoztak, és hogy azt a Bizottság nem bizonyította. A megtámadott határozat (63), (98) és (206) preambulumbekezdésének együttes értelmezéséből ugyanis az következik, hogy a SEA elismerte e levelek létezését, vitatva ugyanakkor azok relevanciáját.

88      Negyedszer, ellentétben a felperes által előadottakkal, figyelemmel a fenti megfontolásokra, a megtámadott határozat (210) preambulumbekezdése meggyőző módon fejti ki, hogy a szóban forgó intézkedések „fontos döntések” voltak, illetve hogy „a SEA Handling veszteségeinek fedezését célzó intézkedések legalábbis a SEA‑csoport stratégiájának szerves részét képezték”. Közelebbről sem az olasz polgári törvénykönyv 2446. cikkére figyelemmel elengedhetetlen és a Sea Handling szóban forgó időszak alatti gazdasági túlélését biztosító különböző éves tőkejuttatások jelentősége, sem e minősítésnek a betudhatóság feltételének értékelése szempontjából való relevanciája nem tehető viszonylagossá.

3)      Az állítólagos „ellenbizonyítékok” bizonyító erejéről

89      Meg kell állapítani, hogy a felperes által hivatkozott állítólagos „ellenbizonyítékok” nem alkalmasak sem egyenként, sem együttesen arra, hogy megkérdőjelezzék a fent értékelt, betudhatósággal kapcsolatos valószínűsítő körülmények csoportjának bizonyító erejét.

90      Ily módon először is a megtámadott határozat (209) preambulumbekezdésében kifejtetteknek, illetve a Bizottság által beadványaiban előadottaknak megfelelően az, hogy a SEA titoktartási okokból nem engedélyezte a betekintést a felperes városi tanácsa egyik tagjának bizonyos dokumentumokba, köztük a SEA csoport 2005 és 2009 közötti időszakra szóló üzleti fejlesztési tervébe, az olasz polgári törvénykönyv 2422. és 2429. cikkén alapult, és nem magának a felperesnek mint többségi részvényesnek a kérelme ellen irányult. A városi tanács e betekintés iránti kérelmet benyújtó tagja ugyanis ebben az időszakban az ellenzék koordinátora volt. Ezenkívül e kérelmet a felperes beszámolóval kapcsolatos, irányítási, valamint privatizációs ügyekért felelős szolgálatához intézték, nem pedig közvetlenül a SEA‑hoz. Ezt követően a felperes programozási és privatizáció‑végrehajtási ágazatáért felelő igazgatója csak továbbította a kérelmet a SEA felé, anélkül hogy azt a sajátjává tette volna.

91      Másodszor a felperes és a SEA között a betekintés e megtagadását követően folyt levelezés, vagyis a 2005. szeptember 7‑i, 9‑i, 15‑i, 20‑i és 27‑i, valamint október 5‑i és 6‑i levelek vitathatatlanul a városi tanács egy tagja által benyújtott, fent hivatkozott betekintés iránti kérelemre vonatkoztak. Ebből kitűnik többek között az, hogy a felperes városi tanácsának elnöke tiltakozott a betekintés SEA általi megtagadása ellen, arra hivatkozva, hogy e megtagadás ellentétes a releváns önkormányzati jogszabályokkal, továbbá tájékoztatta a SEA‑t arról, hogy szándékában áll a megtagadást megtámadni a regionális közigazgatási bíróság előtt. Márpedig, még ha fel is tételezzük, hogy ez az önkormányzati szerv, a jelen ügyben a városi tanács elnöke és a SEA közötti jogvita olyan körülménynek minősíthető, amely alátámasztja azt, hogy a SEA függetlenül és önállóan folytatta gazdasági tevékenységét, meg kell állapítani, hogy olyan eseti vonatkozásról van szó, amely önmagában nem alkalmas az általában a stratégiai kérdésekben és különösen a Sea Handling veszteségeinek éves kompenzálásával kapcsolatos kérdésben a felperes által gyakorolt meghatározó befolyás fennállását alátámasztó bizonyítékok csoportjának megkérdőjelezésére, ami lényegében megfelel a megtámadott határozat (209) preambulumbekezdésében ismertetett indokoknak.

92      Harmadszor a felperes egy 2003. november 4‑én a SEA által a felperes közlekedési és mobilitási ügyekért felelős alpolgármesteréhez intézett levélre hivatkozik, amely annak 2003. szeptember 23‑án kelt, O. önkormányzati képviselő – a Bizottság szerint az ellenzéki Kommunista Újraalapítás Pártjának tagja – által a „SEA munkavállalóival folytatott konzultáció” tárgyában benyújtott kérelmet továbbító levelét válaszolja meg. E kérdést illetően a Bizottság megalapozottan ítéli meg úgy, hogy e levelezés nem képezi a betudhatóság releváns „ellenbizonyítékát”, pusztán azon indok miatt, hogy e levél bevezető részében a SEA kijelenti, hogy „az igazgatótanács és a felügyelőbizottság tagjainak kinevezése révén már sor került a részvényes által azon társaságok feletti jogszerű irányítás gyakorlására, amelyekben részesedéssel rendelkezik, így az irányítás más formáinak nincs köze e szabályokhoz”. E levélben ugyanis a SEA elutasítja a munkavállalókkal folytatott ilyen konzultáció gondolatát, arra hivatkozva, hogy a 2003. június 19‑i szakszervezeti megállapodás nem írta azt elő jogi érvényessége feltételeként, ami az e megállapodás tényéből fakadó kötelezettségek fennállása mellett szól, beleértve a Sea Handling veszteségeinek kompenzálására irányuló kötelezettséget is.

93      Negyedszer az a körülmény, hogy a városi tanács 2003. június 16‑i ülésén a felperes közlekedési és mobilitási ügyekért felelős alpolgármestere arról tájékoztatta az önkormányzati képviselőket, hogy a SEA elutasította az arra irányuló kérelmét, hogy közöljön vele egy szakszervezeti tárgyalásra vonatkozó „szükséges adatokat”, nem olyan jelentőségű, hogy az értékelt valószínűsítő körülmények összességére figyelemmel alkalmas legyen a Bizottság betudhatóságra vonatkozó következtetésének megkérdőjelezésére.

94      Következésképpen a felperes által hivatkozott „ellenbizonyítékok” sem külön‑külön, sem együttesen nem alkalmasak a fenti 77. és azt követő pontokban megvizsgált, betudhatóságra vonatkozó valószínűsítő körülmények bizonyító erejének megkérdőjelezésére. Azt kell tehát megállapítani, hogy a Bizottság teljesítette a szóban forgó intézkedések olasz államnak való betudhatóságának bizonyításával kapcsolatos kötelezettségét, komoly, pontos és egybehangzó valószínűsítő körülmények együttesére hivatkozva.

95      Amennyiben a felperes e tekintetben az indokolás elégtelenségére hivatkozik, ebből szintén az következik, hogy a Bizottság szükségképpen elutasította, még ha hallgatólagosan is, ezen „ellenbizonyítékok” bizonyító erejét, e tekintetben megfelelő és elégséges indokolást nyújtva a megtámadott határozat (209) preambulumbekezdésében. Ez az indokolás lehetővé teszi a felperes, illetve a Törvényszék számára, hogy megértse a Bizottságnak a szóban forgó intézkedések olasz államnak való betudhatóságára vonatkozó okfejtését, beleértve a Bizottság által az „ellenbizonyítékoknak” tulajdonított bizonyító erőt is, valamint ennélfogva a Törvényszék számára az érdemi jogszerűségének megítélését is a bírósági felülvizsgálat céljából (lásd ebben az értelemben: 2009. december 2‑i Bizottság kontra Írország és társai ítélet, C‑89/08 P, EU:C:2009:742, 77. pont).

96      Ebből következik, hogy az első jogalapot el kell utasítani.

3.      A második, az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdésének a magánbefektető kritériumának figyelmen kívül hagyása miatti megsértésére alapított jogalapról

97      A megtámadott határozatban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy egy magánbefektető nem járt volna el úgy, mint a SEA leányvállalata, a Sea Handling jövedelmezőségének helyreállítása céljából. A Bizottság ugyanis lényegében úgy ítélte meg, hogy először is a „[veszteségek fedezését célzó] többéves stratégia” „nem felel meg a körültekintő magánbefektető magatartásának” (a megtámadott határozat (225) preambulumbekezdése), mivel ez utóbbi nem vállalna „látatlanban többéves [jogi kötőerővel bíró] kötelezettséget”, hanem utóbb minden új tőkebefektetést megelőzően újraértékelte volna a stratégiát a helyreállítási kísérletek eredményeitől függően (a megtámadott határozat (226) preambulumbekezdése); másodszor, jelentősége ellenére a SEA és a Sea Handling üzleti fejlesztési tervei nem hivatkoztak erre a veszteségek több éven át tartó fedezéséről szóló döntésre, és nem tartalmazták az alternatív forgatókönyvek elemzését sem, amelyet egy megfelelően gondos magánbefektető hasonló helyzetben elvárt volna, hanem kizárólag a szerkezetátalakításra vonatkoztak, továbbá egy ilyen befektető semmiképpen sem hozott volna meg egy ilyen befektetési döntést, anélkül hogy legalább a befektetendő tőkeösszegekre vonatkozó előzetes becslés vagy átfogó audit a rendelkezésére állt volna (a megtámadott határozat (228), (229), (268), (289) és (296) preambulumbekezdése); harmadszor egy ilyen befektető „értékelte volna azt a kockázatot, hogy az első tőkejuttatástól kezdődően az intézkedések jogszerűtlen és összeegyeztethetetlen állami támogatásnak minősülhetnek, ezért megvizsgálta volna azt a hatást, amelyet a támogatás visszafizettetése gyakorolna a befektetése jövedelmezőségére” (a megtámadott határozat (232) preambulumbekezdése); negyedszer egy ilyen befektető „nem hajtotta volna végre a 2002. évi tőkejuttatásokat egy olyan megalapozott, megbízható feltevésekre épülő, megfelelő részletességű üzleti terv hiányában, amely pontosan leírja a vállalkozás jövedelmezőségének helyreállításához szükséges intézkedéseket, elemzi a lehetséges forgatókönyveket, továbbá kimutatja, hogy a befektetés (a benne rejlő kockázatok figyelembevételével) a befektető számára kielégítő hozamot generál osztalék, megnövelt részvényérték vagy egyéb előnyök tekintetében” (a megtámadott határozat (236) preambulumbekezdése); ötödször az ilyen befektető számára nem lenne kielégítő a jövedelmezőség közel tízéves szerkezetátalakítási időszakot követő helyreállításának kilátása, anélkül hogy ne rendelkezne olyan előrejelzéssel, „amely szerint a közép‑ és hosszú távú veszteségfedezési stratégia várható hozama – osztalék, megnövelt részvényérték, az imázsvesztés elkerülése stb. formájában – meghaladja a veszteségek kiegyenlítését célzó tőkejuttatás mértékét”, hanem „értékesít[ené a Sea Handlinget]” vagy „a jövedelmezőség észszerű időn belüli helyreállítása és a veszteségek csökkentése érdekében megkísérelné lerövidíteni a szerkezetátalakítási időszakot” (a megtámadott határozat (290), (294) és (309) preambulumbekezdése), valamint hatodszor „a SEA [földi kiszolgálási szolgáltatások harmadik személy szolgáltatónak való átadása által eredményezett] imázsvesztésével, esetleges felelősségével vagy hosszú távú [jövedelmezőségének] közvetett [helyreállításával] kapcsolatos értékelés hiánya” miatt egy körültekintő magánbefektető nem fektetne be olyan jelentős összeget, mint amely a visszatéríttetés tárgyát képezi (a megtámadott határozat (292) és (293) preambulumbekezdése).

98      A felperes úgy véli, hogy a megtámadott határozatban a magánbefektető kritériumának alkalmazása kapcsán kifejtett megfontolások megalapozatlanok, valamint hogy a Bizottság nem tartotta tiszteletben az e tekintetben rá irányadó bizonyítási terhet. Rekonstruálni kell a SEA magatartásának különböző szakaszait, annak érdekében, hogy értékeljük annak gazdaságilag racionális jellegét az ítélkezési gyakorlat által értelmezett magánbefektető kritériumának fényében.

99      A felperes szerint a SEA azon döntésének, hogy értékesíti a földi kiszolgálási szolgáltatásokhoz kapcsolódó tevékenységeket, azokat egy teljes mértékben az irányítása alatt álló új társaságra bízva, egyrészt az uniós jogból fakadó kötelezettségek tiszteletben tartása volt a célja, másrészt pedig az, hogy kihasználják azokat a fejlesztési lehetőségeket, amelyeket az ágazat 96/67 irányelv által szükségessé tett liberalizációja kínált. Ugyanakkor a Sea Handlingnek eleinte egy rendkívül kényes gazdasági helyzettel kellett szembesülnie. Annak érdekében, hogy meg tudjon ezzel küzdeni, a SEA elindította a földi kiszolgálási ágazat konszolidációs programját, amely három pillérre támaszkodott: először egy stratégiai partner felkutatására, másodszor a személyi jellegű ráfordítások fokozatos csökkentésére, harmadszor pedig az ágazat szigorúan gazdasági szempontú konszolidációjára, a Sea Handling 2003 és 2007 közötti időszakra vonatkozó üzleti tervének végrehajtása révén. A SEA abban reménykedett, hogy ezen intézkedések végrehajtása révén három éven belül vagy legkésőbb 2007‑ig helyreállítható földi kiszolgálási tevékenységeinek jövedelmezősége. A 2003 és 2004 során elért eredmények alátámasztották a SEA fellépésének megalapozottságát.

100    A felperes szerint azonban különböző, a SEA szándékától független eseményekre került sor, amelyek lelassították a konszolidációs cél elérését. A szóban forgó időszak során végzett gazdasági értékelések ugyanakkor azt mutatták, hogy a SEA stratégiája gazdaságilag racionális, mivel lehetővé teszi a Sea Handling konszolidációját. A „Sea Handling – A piacgazdasági magánbefektető elvének alkalmazása” című, 2011. június 1‑jei tanulmány (a továbbiakban: a felperes által hivatkozott gazdasági tanulmány) megerősíti ezt az értékelést.

101    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

102    Azok a feltételek, amelyeknek valamely intézkedésnek meg kell felelnie ahhoz, hogy az EUMSZ 107. cikk szerinti támogatás fogalma alá tartozzon, nem teljesülnek, ha a kedvezményezett vállalkozás az állami források felhasználásával rendelkezésére bocsátott előnnyel azonos előnyhöz a rendes piaci feltételeknek megfelelő körülmények között is hozzájuthatott volna, e mérlegelést pedig főszabály szerint a piacgazdasági magánbefektető kritériumának alkalmazásával kell lefolytatni (lásd ebben az értelemben: 2012. június 5‑i Bizottság kontra EDF és társai ítélet, C‑124/10 P, EU:C:2012:318, 78. pont; 2013. január 24‑i Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, C‑73/11 P, EU:C:2013:32, 70. pont; 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 91. pont).

103    A magánbefektető kritériumának alkalmazása így annak meghatározására irányul, hogy a vállalkozásnak állami forrásokból bármilyen formában juttatott előny a hatásainál fogva torzíthatja a versenyt vagy azzal fenyegethet, valamint érintheti a tagállamok közötti kereskedelmet (2012. június 5‑i Bizottság kontra EDF és társai ítélet, C‑124/10 P, EU:C:2012:318, 89. pont; lásd még: 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 92. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Közelebbről azt kell mérlegelni, hogy hasonló körülmények között egy rendes piacgazdasági feltételek mellett működő magánbefektető, melynek mérete összehasonlítható az állami szektort irányító szervezetek méretével, meg tudta volna‑e valósítani a szóban forgó tőke‑hozzájárulást. Különösen releváns az a kérdés, hogy egy magánbefektető is teljesítette volna‑e a szóban forgó ügyletet azonos feltételek mellett (lásd ebben az értelemben: 2003. március 6‑i Westdeutsche Landesbank Girozentrale és Land Nordrhein‑Westfalen kontra Bizottság ítélet, T‑228/99 és T‑233/99, EU:T:2003:57, 245. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

104    Annak meghatározásához, hogy a tagállam vagy az érintett közjogi jogalany egy körültekintő piacgazdasági magánszereplő magatartását tanúsította‑e, azon időszak kontextusába kell visszahelyezkedni, amelynek során a szóban forgó intézkedéseket megtették, annak megítélése érdekében, hogy a tagállam vagy közjogi jogalany magatartása gazdaságilag észszerű volt‑e, következésképpen pedig tartózkodni kell minden olyan értékeléstől, amely valamely későbbi helyzeten alapul. A köz‑ és magán gazdasági szereplők magatartását így annak alapján kell összehasonlítani, hogy hasonló körülmények között a szóban forgó művelet során, az ezen időpontban rendelkezésre álló információkra és előrelátható fejleményekre tekintettel egy magán gazdasági szereplő milyen hozzáállást tanúsított volna: kizárólag ezek relevánsak a magánbefektető kritériumának alkalmazása szempontjából. Következésképpen a tagállam vagy az érintett közjogi jogalany által végrehajtott művelet tényleges jövedelmezősége visszamenőleges megállapítása, illetve a ténylegesen lefolytatott eljárás megválasztásának utólagos igazolásai nem lehetnek elegendőek e tekintetben, és nem relevánsak. Ez különösen így van akkor, ha – mint a jelen esetben – a Bizottság olyan intézkedések vonatkozásában vizsgálja az állami támogatás fennállását, amelyeket nem jelentettek be neki, és amelyeket az érintett közjogi jogalany a bizottsági vizsgálat lefolytatása idején már végrehajtott (lásd ebben az értelemben: 2012. június 5‑i Bizottság kontra EDF és társai ítélet, C‑124/10 P, EU:C:2012:318, 85., 104. és 105. pont; 2016. november 30‑i Bizottság kontra Franciaország és Orange ítélet, C‑486/15 P, EU:C:2016:912, 139. és 140. pont; 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 93. és 94. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

105    E tekintetben az ítélkezési gyakorlat kimondta egyrészt azt, hogy amikor a Bizottság azt vizsgálja, hogy teljesülnek‑e a magánbefektető kritériumának alkalmazhatósági és alkalmazási feltételei, az érintett tagállam által szolgáltatott releváns információk vizsgálatát csak akkor tagadhatja meg, ha az előterjesztett bizonyítékok a kérdéses beruházás végrehajtásáról szóló döntés meghozatalát követően keletkeztek, másrészt pedig azt, hogy az állami intézkedés elfogadásának időpontját megelőző időszakban bekövetkezett eseményekre vonatkozó és ebben az időpontban rendelkezésre álló információk relevánsnak bizonyulhatnak, amennyiben megvilágíthatják azt a kérdést, hogy ez az intézkedés az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében vett előnynek minősül‑e (lásd ebben az értelemben: 2015. október 1‑jei Electrabel és Dunamenti Erőmű kontra Bizottság ítélet, C‑357/14 P, EU:C:2015:642, 103–105. pont; 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 96. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

106    Az állami támogatások területén a bizonyítási teherre vonatkozó elvekkel összhangban a Bizottság feladata, hogy a támogatás fennállásáról bizonyítékkal szolgáljon. E tekintetben köteles a szóban forgó intézkedések vizsgálatára irányuló eljárást gondosan és pártatlanul lefolytatni annak érdekében, hogy a támogatás fennállását – adott esetben pedig az összeegyeztethetetlenségét vagy jogellenességét – megállapító végleges határozat meghozatala során a lehető legteljesebb körű és legmegbízhatóbb adatok álljanak rendelkezésére. Ami a bizonyítás megkövetelt szintjét illeti, a Bizottság által felhozandó bizonyítékok jellege nagymértékben a vizsgált állami intézkedés jellegétől függ (lásd ebben az értelemben: 2014. április 3‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, C‑559/12 P, EU:C:2014:217, 63. és 66. pont; 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

107    Egyebekben összetett gazdasági értékelést követel meg azon kérdés Bizottság általi vizsgálata, hogy meghatározott intézkedések állami támogatásnak minősíthetők‑e amiatt, hogy a hatóságok állítólag nem ugyanúgy jártak el, mint egy magánbefektető. Márpedig a Bizottság által az állami támogatások területén végzett összetett gazdasági értékelések felett az uniós bíróság által gyakorolt felülvizsgálat keretében az uniós bíróság a Bizottság gazdasági értékelését nem helyettesítheti a sajátjával (lásd: 2013. január 24‑i Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, C‑73/11 P, EU:C:2013:32, 74. és 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. március 21‑i Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, C‑405/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:186, 48. és 49. pont; 2016. november 30‑i Bizottság kontra Franciaország és Orange ítélet, C‑486/15 P, EU:C:2016:912, 91. pont; 2017. szeptember 20‑i Bizottság kontra Frucona Košice ítélet, C‑300/16 P, EU:C:2017:706, 62. és 63. pont), és felülvizsgálatának az eljárási és az indokolási szabályok betartásának, az alapul vett tények tárgyi pontosságának, az e tények mérlegelése során elkövetett nyilvánvaló hiba hiányának, valamint a hatáskörrel való visszaélés hiányának vizsgálatára kell korlátozódnia (lásd: 2015. január 15‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, T‑1/12, EU:T:2015:17, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. március 16‑i Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, T‑103/14, EU:T:2016:152, 144–146. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

108    Annak megállapításához, hogy a Bizottság elkövetett‑e a tények mérlegelésekor olyan nyilvánvaló hibát, amely indokolttá tenné a megtámadott határozat megsemmisítését, a felperesek által felhozott bizonyítékoknak elégségesnek kell lenniük ahhoz, hogy a határozatban elfogadott tények értékelését hihetőségétől megfosszák (lásd: 2015. december 9‑i Görögország és Ellinikos Chrysos kontra Bizottság ítélet, T‑233/11 és T‑262/11, EU:T:2015:948, 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

109    Az uniós bíróságnak nem csupán a hivatkozott bizonyítékok tárgyi valószerűségét, megbízhatóságát és koherenciáját kell vizsgálnia, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy e bizonyítékok tartalmazzák‑e az adott összetett helyzet értékeléséhez figyelembe veendő összes releváns adatot, valamint hogy alátámasztják‑e a belőlük levont következtetéseket (lásd: 2013. január 24‑i Frucona Košice kontra Bizottság ítélet, C‑73/11 P, EU:C:2013:32, 76. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. március 21‑i Bizottság kontra Buczek Automotive ítélet, C‑405/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:186, 50. pont; 2016. november 30‑i Bizottság kontra Franciaország és Orange ítélet, C‑486/15 P, EU:C:2016:912, 91. pont; 2017. szeptember 20‑i Bizottság kontra Frucona Košice ítélet, C‑300/16 P, EU:C:2017:706, 64. pont).

110    A Bíróság azt is kimondta, hogy a magánhitelező kritériumának alkalmazásakor a Bizottság feladata olyan átfogó mérlegelés lefolytatása, amely figyelembe veszi az adott ügyben releváns minden olyan adatot, amely lehetővé teszi számára annak eldöntését, hogy a kedvezményezett vállalkozás egy magánhitelezőtől nyilvánvalóan nem jutott volna‑e hasonló könnyítésekhez. E tekintetben egyrészt relevánsnak kell tekinteni minden olyan információt, amely nem elhanyagolható módon befolyásolhatja a megfelelően körültekintő és gondos, az állami hitelezőéhez lehető legközelebbi helyzetben lévő olyan magánhitelező döntéshozatali folyamatát, aki fizetési nehézségekkel küzdő adóstól próbálja visszakövetelni a neki járó összegeket. Másrészt a magánhitelező kritériumának alkalmazása szempontjából csak az ezen döntés meghozatalának időpontjában rendelkezésre álló adatok és előrelátható fejlemények relevánsak (lásd: 2017. szeptember 20‑i Bizottság kontra Frucona Košice ítélet, C‑300/16 P, EU:C:2017:706, 59–61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Bizottság ugyanis nem köteles megvizsgálni az információt, ha az előterjesztett bizonyítékok a kérdéses beruházás végrehajtásáról szóló döntés meghozatalát követően keletkeztek, és ezek nem mentesítik az érintett tagállamot az alól, hogy a befektetést megelőzően elvégezze a befektetése jövedelmezőségének megfelelő előzetes értékelését (lásd ebben az értelemben: 2017. november 23‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, C‑472/15 P, nem tették közzé, EU:C:2017:885, 107. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

111    Ezekre az ítélkezési gyakorlatban kialakított feltételekre figyelemmel azt kell megvizsgálni, hogy a Bizottság megalapozottan tekintette‑e úgy, hogy a SEA 2002‑es helyzetében egy magánbefektető hasonló módon járt volna el leányvállalata, a Sea Handling gazdasági fennmaradásának biztosítása és jövedelmezősége helyreállításának lehetővé tétele érdekében.

112    E tekintetben rá kell mutatni, hogy az olasz hatóságok vitathatatlanul megpróbálták bebizonyítani, hogy tiszteletben tartották a magánbefektető kritériumát azáltal, hogy hosszasan és ismétlődő jelleggel bemutatták a SEA csoporton belül a Sea Handling hosszú távú szerkezetátalakítására irányuló összetett stratégiájukat, amelyet különböző üzleti fejlesztési és szerkezetátalakítási tervek, a felperes által hivatkozott gazdasági tanulmány, továbbá olyan befektetések támasztottak alá, amelyek álláspontjuk szerint az 1991. március 21‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet (C‑303/88, EU:C:1991:136, 21. és 22. pont) értelmében vett hosszú távú jövedelmezőségi kilátásokat kínáltak. Ennek érdekében hangsúlyozták, hogy meg kell őrizni a SEA csoport imázsát, többek között a szolgáltatások minőségének biztosítása révén, és maximalizálni kell összesített eredményét, továbbá hogy valószínűleg jelentős közvetett nyereségre lehet szert tenni a földi kiszolgálási szolgáltatások ágazatának leválasztása és a lehető legjobb gazdasági feltételek melletti értékesítése révén.

113    Ezzel szemben a Bizottsághoz hasonlóan meg kell állapítani, hogy az olasz hatóságok egyrészt nyilvánvalóan elmulasztották a közigazgatási eljárás során a Sea Handling tőkeszükségleteire vonatkozó számszerűsített előrejelzések vagy becslések bemutatását egy, a 2002‑es helyzetben lévő befektető szempontjából, legalábbis az első ötéves időszak vonatkozásában, valamint azon potenciális előnyök bemutatását, amelyekre az ilyen befektető a „befektetés megtérülése” értelmében véve észszerűen számíthatott, és amelyeket össze lehet hasonlítani a szóban forgó feltőkésítési intézkedések által eredményezett terhekkel. Másrészt elmulasztották annak bizonyítását, hogy nincs gazdasági racionalitása az olyan esetleges helyettesítő megoldásoknak, mint a földi kiszolgálási ágazat megszüntetése vagy (teljes, illetve részleges) kiszervezése: ezeknek nem értékelték megfelelően a potenciális költségeit, illetve előnyeit az azokat alátámasztó konkrét adatok és számítások segítségével. Ebből szükségszerűen következik, hogy az olasz hatóságok, a SEA és a Sea Handling arról is lemondtak, hogy elvégezzék és a Bizottság elé terjesszék a magánbefektető magatartására vonatkozó valamennyi eltérő alternatív forgatókönyv kapcsán bemutatott „költség‑haszon” arányok összehasonlítását.

114    Ily módon először is a felperes által hivatkozott gazdasági tanulmány, a 2003 és 2007 közötti időszakra szóló üzleti tervre (a továbbiakban: 2003–2007‑re vonatkozó üzleti terv) támaszkodva az esetleges alternatív forgatókönyvek rövid felsorolására szorítkozik, beleértve a Sea Handling felszámolását is, valamint kijelenti, hogy e módszer „jelentős kilépési költségeket” eredményezett volna, anélkül hogy megpróbálná ezeket számszerűsíteni és összehasonlítani a szóban forgó feltőkésítési intézkedések által eredményezett költségekkel, annak ellenére, hogy a tanulmányban hangsúlyozták, hogy egy körültekintő magánbefektető elvégzett volna egy ilyen összehasonlítást. Ezek a felperes által hivatkozott gazdasági tanulmányban szereplő tömör és ellentmondásos állítások azt bizonyítják, hogy a SEA és az olasz hatóságok 2002‑ben egyáltalán nem vizsgáltak meg más gazdaságilag észszerű lehetőséget a Sea Handling SEA csoporton belüli, feltétel nélküli feltőkésítésén kívül, amelyet a SEA először ötéves időszakra választott, és amelyet még 2007 után is folytatott. Ezenfelül, amint azt a Bizottság megalapozottan állapította meg a megtámadott határozat (308) preambulumbekezdésében, e tanulmány az egyetlen, harmadik személy „gazdasági szakértő” által készített valódi elemzés, amelyet az olasz hatóságok megrendeltek, de ez is a szóban forgó intézkedések meghozatala után készült. Márpedig valamely intézkedés gazdasági racionalitásának a magánbefektető kritériuma szempontjából történő értékelését az intézkedés elfogadásának időpontjában kell elvégezni (lásd ebben az értelemben: 2012. június 5‑i Bizottság kontra EDF és társai ítélet, C‑124/10 P, EU:C:2012:318, 85., 104. és 105. pont; 2016. november 30‑i Bizottság kontra Franciaország és Orange ítélet, C‑486/15 P, EU:C:2016:912, 139. és 140. pont; 2015. június 25‑i SACE és Sace BT kontra Bizottság ítélet, T‑305/13, EU:T:2015:435, 93. és 94. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A felperes által hivatkozott gazdasági tanulmány tehát nem nyújthat számukra „visszamenőleges” igazolást a Sea Handling gazdasági helyzetének 2011‑ben megállapított javulása alapján. Az olasz hatóságok ugyanis, a felperest is beleértve, sem a közigazgatási eljárás során (a megtámadott határozat (308) preambulumbekezdésének vége), sem a jelen eljárás során nem vitatták, hogy 2002‑ben vagy legalábbis az állítólagos 2007‑es záró időpontot megelőzően elvégezték a Sea Handling pénzügyi helyzetének auditját (a megtámadott határozat (268) és (289) preambulumbekezdése), vagy hasonló, ez alkalommal a jövőre vonatkozó gazdasági elemzést rendeltek magatartásuk gazdasági racionalitásának vizsgálata érdekében.

115    Másodszor ezt az értékelést alátámasztják a SEA és a Sea Handling üzleti fejlesztési és szerkezetátalakítási tervei is, vagyis a „2002–2006. évi konszolidált üzleti terv” (Business Plan Consolidato 2002–2006), a „2003–2007. évi üzleti terv”, a „2007–2012. évi stratégiai terv”, a „2009–2016. évi stratégiai terv” és a „2011–2013. évi üzleti terv” (a megtámadott határozat (269)–(296) preambulumbekezdése). Amint arra a Bizottság lényegileg rámutatott a megtámadott határozat (226), (229) és (290) preambulumbekezdésében, anélkül hogy e vonatkozást a felperes vitatta volna, e különböző tervek nem említik a SEA feltőkésítési stratégiáját, noha az elengedhetetlen lett volna a Sea Handling által elképzelt szerkezetátalakítás sikere érdekében, ideiglenesen biztosítva annak gazdasági fennmaradását, hanem kizárólag a jövedelmezőség helyreállításával kapcsolatos szerkezetátalakításra koncentrálnak. Amint azt a megtámadott határozat (290) preambulumbekezdése összefoglalja, azáltal, hogy nem vették figyelembe a szóban forgó feltőkésítési intézkedéseket, e tervek nem tartalmaztak az összköltségeikre (amelyek végül körülbelül 360 millió eurós teljes feltőkésítési költséget értek el), illetve az esetleges hasznukra – adott esetben osztalék formájában –, a részesedés értékének fenntartására vagy növekedésére, valamint a márkaimázsvesztés kapcsán elkerült károkra vonatkozó, közép‑, illetve hosszú távú becsléseket, illetve előrejelzéseket sem.

116    Ehhez hasonlóan a megtámadott határozat (292) és (293) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az olasz hatóságok és a SEA elmulasztották számszerűsíteni az azon imázsvesztéshez kapcsolódó állítólagos kárt, amelyet a SEA a földi kiszolgálási szolgáltatások olyan harmadik személy szolgáltatóra való átruházása esetén szenvedhetett volna el, amely nem garantálja ugyanazt a minőségi szintet, holott a SEA „megerősítette, hogy az ilyen veszteség egy piaci felméréssel könnyen igazolható lett volna”. Az olasz hatóságok ugyanis csak a kiszervezés költségeinek számítását mutatták be, amelynek megalapozottságát a Bizottság a megtámadott határozat (257)–(259) preambulumbekezdésében megkérdőjelezte.

117    Harmadszor, közelebbről a 2002‑es helyzetben lévő körültekintő magánbefektető szempontjából a tőkeapportként igényelt összegeket illetően meg kell állapítani, hogy a felperes nem szolgáltatott további pontosításokat a jelen eljárás során. A 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodás formájában hozott feltőkésítési döntésen kívül ugyanis nem létezik az azon összegekre vonatkozó információ, akár jövőre vonatkozó becslés formájában, amelyeket e szakaszban a SEA és az olasz hatóságok adott esetben a Sea Handlingbe szándékoztak fektetni az első ötéves időszak folyamán. A felperes által hivatkozott gazdasági tanulmány ehelyett azt erősíti meg, hogy 2002‑ben ilyen előrejelzésre nem került sor, egészen 2005‑ig, vagyis a jövedelmezőség helyreállításának a „2003–2007‑re vonatkozó üzleti tervben” eredetileg elképzelt időpontjáig. Ezzel szemben a felperes az átfogó szerkezetátalakítási stratégiához kapcsolódó homályos és általános megfontolások előadására, illetve annak ismertetésére szorítkozik, hogy állítólagosan a SEA csoport keretében kell szanálni a Sea Handlinget, annak érdekében, hogy lehetővé tegyék jövedelmezősége visszanyerését. Márpedig az egymást követő feltőkésítési befektetései megtérülésének realisztikus becslését is tartalmazó pontos terv előírására még inkább szükség volt a 2002. március 26‑i szakszervezeti megállapodásban előírt kötelezettségvállalások többéves jellege miatt. A Bizottság tehát megalapozottan ítélte meg úgy, hogy a 2002. évi feltőkésítési döntést feltétel nélkül és a Sea Handling adott időszakra vonatkozó esetleges tőkeszükségleteire vonatkozó konkrét előrejelzések nélkül hozták meg, valamint hogy az kizárólag a veszteségektől és az azok jövőbeli fedezésének éves szükségletétől függött, függetlenül azok mértékétől, valamint a Sea Handling szerkezetátalakításának módjától, időtartamától és pontos céljától. Ezenkívül szintén a 2006/2007‑ben bekövetkezett, az Alitalia „de‑hubbing” döntése miatt bekövetkezett törést követően a SEA és a Sea Handling elmulasztotta kifejteni, hogy a feltőkésítési stratégia folytatása ténylegesen alkalmas‑e arra, és ha igen, milyen mértékben, hogy lehetővé tegye a Sea Handling adott időpontban jobb feltételek mellett történő értékesítését, a SEA csoport egésze imázsának megőrzését, vagy legalább azt, hogy egy átmeneti időszak során jobb garanciákat kínáljanak a szolgáltatásnyújtás terén a vertikális integráció fenntartása miatt.

118    Negyedszer a felperes azt állította, hogy a súlyos szerkezetátalakítási beavatkozásokon kívül a szóban forgó üzleti fejlesztési és szerkezetátalakítási tervek a feltőkésítésre is vonatkoztak. Ily módon lényegileg csak arra hivatkozott, hogy a szerkezetátalakítási rész az évek során a körülmények jelentős megváltozásának eredményeként többször is lényegesen, állítólag előre nem látható módon módosult, anélkül azonban, hogy hasonló érvet terjesztett volna elő a feltőkésítési intézkedéseket illetően, amelyek terjedelme szükségképpen a Sea Handling által elszenvedett éves veszteségek mértékétől függött.

119    Márpedig e körülmények között a felperesnek a kizárólag a szerkezetátalakítási részre, valamint a Bizottság által ezzel összefüggésben elkövetett állítólagos hibákra és mulasztásokra vonatkozó érvelése nem bizonyíthatja a magánbefektető kritériumának a 2002‑ben hozott elvi döntésen alapuló szóban forgó feltőkésítési intézkedések kapcsán történő megsértésére vonatkozó bizottsági mérlegelés nyilvánvaló hibáinak fennállását, továbbá nem kérdőjelezheti meg a Bizottság azon állításának megalapozottságát, amely szerint a SEA szigorúbb vagy rövidebb szerkezetátalakítási tervet is elfogadhatott és végrehajthatott volna annak érdekében, hogy a Sea Handling veszteségeit a minimálisra szorítsa (a megtámadott határozat (247), (290), (294) és (309) preambulumbekezdése).

120    A fenti megfontolásokra figyelemmel a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hiba nélkül megtehette a fenti 97. pontban felidézett megállapításokat.

121    A felperes által előadott érvek egyike sem alkalmas arra, hogy ezt a következtetést kétségbe vonja.

122    Először is az egyéb megoldások hiányát illetően, a földi kiszolgálási szolgáltatások üzletágának átruházását is beleértve, a megtámadott határozat (248)–(255) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság elutasította a SEA kifogásait arra hivatkozva, hogy azok alapvetően nem kifejtettek, nem hitelesek és részben hatástalanok. Ily módon egyrészt elutasította azt az állítást, amely szerint a külső szereplők csak egyes jövedelmezőbb szolgáltatások iránt érdeklődnek, amit azonkívül, hogy a két részleges értékesítés kudarcot vallott, „konkrét bizonyíték nem támaszt[…] alá, miközben számos szereplő rendelkezik engedéllyel arra, hogy Olaszországban és különösen a Malpensa, illetve Linate repülőtéren szolgáltatást nyújtson” (a megtámadott határozat (248)–(250) preambulumbekezdése). Másrészt a külső szereplők kapacitását illetően a Bizottság megkérdőjelezte többek között „a milánói repülőtereken működő egyéb szolgáltatók állítólagosan kedvezőtlen gazdasági helyzetéről, valamint az általuk az említett repülőtereken ténylegesen felhasznált erőforrások mértékéről” szóló „kissé felületes kijelentése[k]”, valamint azon állítás hatásosságát és hitelességét, amely szerint „egyetlen szereplő sem rendelkezik a szükséges erőforrásokkal”, noha „[a] SEA szerint 84 szolgáltató rendelkezik engedéllyel arra, hogy a Linate és Malpensa repülőtéren tevékenységet folytasson”. Ezenkívül rámutatott, hogy nincs konkrét bizonyíték arra, „hogy egy külső szereplő ne lenne képes megfelelni azoknak a minőségi követelményeknek, amelyeket a SEA alapvető fontosságúnak ítélt üzleti modellje helyes működéséhez” (a megtámadott határozat (251), (252) és (254) preambulumbekezdése). Végül a Bizottság azt kifogásolta, hogy a SEA nem bizonyította, hogy nem volt „kivitelezhető […] a tevékenységek részleges, semmint teljes kiszervezése” (a megtámadott határozat (253) és (254) preambulumbekezdése).

123    E részletes elemzéssel szemben a felperes csak homályos és alá nem támasztott állításokat tesz. Annak nem kifejtett kijelentésére szorítkozik ugyanis, hogy nem volt olyan szereplő, amely képes volt átfogó ajánlatot tenni a földi kiszolgálási szolgáltatásokra, valamint hogy azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a milánói repülőtereken jelen levő földi kiszolgálási szolgáltatók nyújtani tudtak, alacsony megbízhatóság és minőség jellemezte. Ily módon a már a közigazgatási eljárás során előadott azon érvek megismétlésére szorítkozik, amelyeket a Bizottság megalapozottan utasított el a megtámadott határozatban.

124    Másodszor a Sea Handling által nyújtott szolgáltatások kiszervezésének meg nem felelő voltát illetően az olasz hatóságok érveinek a megtámadott határozat (81) preambulumbekezdésében szereplő összefoglalásából a következők tűnnek ki:

„A SEA Handling veszteségeinek fedezéséből származó közvetett anyagi előny valószínűsége mellett egyéb szempontokat is figyelembe kell venni, nevezetesen: a) a leányvállalattal fennálló kereskedelmi kapcsolatból származó közvetlen [helyesen: közvetett gazdasági] előnyök lehetőségét; b) a kiszervezésnek a nemzeti összefüggésekből adódó nehézségeit a gazdasági kötelezettségekre és a hatóságokkal szembeni kötelezettségvállalásokra tekintettel; c) a csoport imázsának védelmét; valamint d) az állammal szemben a megállapodás és a törvény által előírt kötelezettségek teljesítését.”

125    Ehhez hasonlóan a közigazgatási eljárás során a SEA a megtámadott határozat (115) preambulumbekezdésében szereplő összefoglaló megfogalmazása szerint kijelentette, hogy „a földi kiszolgálás kiválása költségnövekedést eredményezett a vészhelyzetek és előre nem látható események kezelésével kapcsolatban fennálló kötelezettségei miatt”, valamint hogy becslése szerint „[s]zemléltetésképpen a SEA 2003‑ban 10,7 millió [eurót], 2010‑ben 8,7 millió [eurót] takarított meg az abból adódó méretgazdaságosságnak köszönhetően, hogy a SEA Handling személyzetének határköltségeit használhatta fel az üzletmenet‑folytonosság biztosítására ahelyett, hogy viselné a különleges csoport létrehozásával és fenntartásával járó költségeket”.

126    A megtámadott határozat (256)–(260) preambulumbekezdéséből az tűnik ki, hogy a Bizottság megkérdőjelezte a kiszervezési költségek SEA által előterjesztett számításának megalapozottságát, arra hivatkozva, hogy azok egy „önkényes” szorzótényezőn, valamint a teljes munkaidős egyenértékben (FTE) kifejezett személyzeti létszám „irreális” számításán alapulnak. Ebben az összefüggésben rámutatott, hogy hiányzik az azon tényleges költség kiszámításán alapuló reálisabb becslés, amelyet a Sea Handling a SEA‑nak rendesen számlázott volna a szolgáltatásaiért, illetve amelynek alapja az év során átlagosan fenntartott tényleges FTE‑állomány. Egyebekben a Bizottság azt kifogásolta, hogy a SEA nem hasonlította össze az állítólagos kiszervezési költségeket a szóban forgó feltőkésítési intézkedésekhez kapcsolódó költségekkel (a veszteségek fedezése), amelyek „elkerülhetők lettek volna a földi kiszolgálási tevékenységeknek egy versenyképesebb szereplőhöz történő részleges vagy teljes kiszervezésével”.

127    A Törvényszékhez benyújtott beadványaiban a felperes lényegében az olasz hatóságok által a közigazgatási eljárás során már előadott és a megtámadott határozat (81) preambulumbekezdésében felidézett érvek megismétlésére szorítkozott (lásd a fenti 124. pontot), anélkül azonban, hogy olyan pontos érveket terjesztett volna elő, amelyek alkalmasak lennének a Bizottság által a megtámadott határozatban végzett értékelés megkérdőjelezésére. Közelebbről emlékeztetni kell arra, hogy az olasz hatóságok, a SEA, illetve a Sea Handling soha nem jelölték meg, hogy melyek lettek volna a kiszervezés, és ebből következően a földi kiszolgálási szolgáltatások külső szereplő általi nyújtásának hipotetikus költségei és hasznai, valamint nem hasonlították össze az ilyen költség‑haszon mérleget a mind a szóban forgó feltőkésítési intézkedésekhez, mind a Sea Handling SEA csoporton belüli vertikális integrációját jelentő megoldás fennmaradásához kapcsolódó költségekkel és hasznokkal.

128    Ezenkívül, amint az a megtámadott határozat (293) preambulumbekezdésében szerepel, amelyet önmagában a felperes sem kifogásol, az olasz hatóságok és a SEA lemondtak arról, hogy a közigazgatási eljárás során konkrét adatokkal alátámasztva megjelöljék a SEA csoport kárára bekövetkező állítólagos imázsvesztés terjedelmét a földi kiszolgálási szolgáltatások olyan kiszervezése esetén, amelynek előírt minőségét nem a SEA garantálja, illetve ellenőrzi (a megtámadott határozat (292) preambulumbekezdése; lásd a fenti 116. pontot).

129    Harmadszor azon érvet illetően, amely szerint a SEA üzleti döntéseinek hatásait csak hosszú távon lehet értékelni, így a SEA nem léphetett vissza döntésétől, anélkül hogy meg ne várta volna az eredményének értékeléséhez szükséges idő elteltét, elegendő azt megállapítani, hogy a magánbefektető kritériumára figyelemmel a releváns kérdés nem az, hogy a SEA‑nak vissza kellett volna‑e lépnie egyes döntéseitől azok hosszú távú hatásainak ismerete nélkül, hanem hogy végzett‑e a költségekre és hasznokra vonatkozó becsléseket leányvállalata, a Sea Handling javára végzett tőkeemelésre vonatkozó döntésének meghozatala időpontjában, ami nyilvánvalóan nem állt fenn a jelen esetben (lásd a fenti 112–116. pontot). Ehhez hasonlóan a Sea Handling által a 2002. évi befektetési döntést követően elért eredmények, legyenek bár pozitívak 2008‑tól kezdve, nem vehetők figyelembe a magánbefektető kritériuma tiszteletben tartásának vizsgálata szempontjából (lásd a fenti 104. és 110. pontot), továbbá nem orvosolhatják a SEA által választott stratégia költségei és hasznai előzetes értékelésének hiányát.

130    Negyedszer az, hogy a Sea Handling konszolidációs stratégiája nem veszélyeztette a SEA pénzügyi stabilitását, valamint hogy az utóbbi osztalékokat kínált, nem elegendő annak bizonyítására, hogy az elvégzett tőkeemelésekre a magánbefektető által végzettnek megfelelő módon került sor, ennélfogva az hatástalan.

131    Ötödször és utoljára, a felperes által hivatkozott gazdasági tanulmány nem bizonyítja azt, hogy a tőkeemelések megfeleltek a magánbefektető kritériumának. Amint arra a Törvényszék a fenti 114. pontban emlékeztetett, e tanulmány az esetleges alternatív forgatókönyvek rövid megemlítésére szorítkozik, beleértve a Sea Handling felszámolását is, valamint azt állítja, hogy e módszer „jelentős kilépési költségeket” eredményezett volna, anélkül hogy megpróbálná ezeket számszerűsíteni és összehasonlítani a szóban forgó intézkedések által eredményezett költségekkel, annak ellenére, hogy a tanulmányban hangsúlyozták, hogy egy körültekintő magánbefektető elvégzett volna egy ilyen összehasonlítást.

132    Ennélfogva a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el azon érv elutasításával, amely szerint a magánbefektető kritériumát tiszteletben tartották a jelen ügyben. Következésképpen a második jogalapot el kell utasítani.

[omissis]

IV.    A költségekről

212    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban felmerült költségeket is.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített harmadik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék a Comune di Milanót kötelezi a költségek viselésére, ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárással kapcsolatban felmerült költségeket is.

Van der Woude Kreuschitz Forrester

Półtorak       Perillo

Kihirdetve Luxembourgban, a 2018. december 13‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

*      Az eljárás nyelve: olasz.

i A jelen szöveg 75. és 106. pontjában az első elektronikus közzétételt követően nyelvi módosítás történt.

1      A jelen ítéletnek csak azok a pontjai kerülnek ismertetésre, amelyek közzétételét a Törvényszék hasznosnak tartja.