AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (negyedik tanács)
2003. december 3.(*)
„Verseny – Gépjármű-forgalmazás – Az EK 81. cikk (1) bekezdése – Árkartell-megállapodás – A megállapodás fogalma – A megállapodás fennállásának bizonyítása”
A T‑208/01. sz. ügyben
a Volkswagen AG (székhelye: Wolfsburg [Németország], képviseli: R. Bechtold ügyvéd)
felperesnek
az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: W. Mölls, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)
alperes ellen
elsődlegesen az EK‑Szerződés 81. cikke (1) bekezdésének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/F‑2/36.693 Volkswagen‑ügy) (HL L 262., 14. o.) 2001. június 29‑én hozott 2001/711/EK bizottsági határozat megsemmisítése, másodlagosan a felperessel szemben kiszabott bírság csökkentése iránti keresete tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA
(negyedik tanács),
tagjai: V. Tiili elnök, P. Mengozzi és M. Vilaras bírák,
hivatalvezető: D. Christensen tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2003. június 18‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita alapját képező tényállás
1 A Volkswagen AG (a továbbiakban: Volkswagen vagy felperes) a gépjárműgyártási ágazatban működő Volkswagen-csoport holdingtársasága és egyben legnagyobb vállalkozása. A Volkswagen által gyártott gépjárműveket a Közösség területén kizárólagos és szelektív forgalmazási rendszer keretében értékesítik azon kereskedők segítségével, akikkel a társaság általános forgalmazási szerződést kötött.
2 A forgalmazási szerződés 1995 szeptemberében és 1998 januárjában érvényes változata 4. cikkének (1) bekezdése szerint a Volkswagen szerződéses területet biztosít a kereskedő részére a szállítások és a szervizelés érdekében. Ellenszolgáltatásként a kereskedő vállalja a rábízott területen az értékesítés, valamint a szervizelés intenzív promócióját, valamint a piac potenciáljának optimális kiaknázását. A forgalmazási szerződés (1989 januárjában érvényes változata) 2. cikkének (6) bekezdése, illetve e cikk (1995 szeptemberében és 1998 januárjában érvényes változatának) (1) bekezdése szerint a kereskedő kötelezettséget vállal „a [Volkswagen], a Volkswagen forgalmazási szervezet és a Volkswagen védjegy védelmére és ezek minden eszközzel történő promóciójára”. A forgalmazási szerződés előírja továbbá, hogy „a kereskedő e célból az új Volkswagen gépjárművek értékesítésére, az alkatrészek raktározására, a szervizelésre, az értékesítési promóciókra, a reklámozásra, a képzésre, valamint a Volkswagen különféle tevékenységi területei műszaki színvonalának biztosítására vonatkozó valamennyi utasítást végrehajtja a megállapodás végrehajtásával kapcsolatban”. Végül a forgalmazási szerződés 8. cikkének (1) bekezdése szerint „a [Volkswagen] nem kötelező ajánlott árat tesz közzé a végső árak és az engedmények tekintetében”.
3 1997. július 17‑én és 1998. október 8‑án egy vevő panasza nyomán a Bizottság a Szerződés [81]. és [82]. cikkének végrehajtásáról szóló, 1962. február 6‑i 17. (első) tanácsi rendelet (HL 1962. L 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) alkalmazásával információt kért a felperestől árpolitikájával, különösen a Volkswagen Passat modell eladási árának németországi rögzítésével kapcsolatban. A Volkswagen ezen információkérésekre 1997. augusztus 22‑én és 1998. november 9‑én válaszolt.
4 1999. június 22‑én a Bizottság a megküldött információk alapján kifogásközlést küldött a Volkswagen részére, amelyben felrótta neki az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértését, mondván, hogy a forgalmazási hálózatában részt vevő német kereskedőkkel szigorú árfegyelemben állapodott meg a Volkswagen Passat modell értékesítésével kapcsolatban.
5 Ebben a kifogásközlésben a Bizottság különösen három, a Volkswagen által a német kereskedőknek 1996. szeptember 26‑án, 1997. április 17‑én és június 26‑án küldött körlevélre, valamint egyes kereskedők részére 1996. szeptember 24‑én, 1996. október 2‑án és 16‑án, 1997. április 18‑án, továbbá 1998. október 13‑án küldött öt levélre hivatkozik (a továbbiakban együtt: vitatott felhívások).
6 A felperes 1999. szeptember 10‑i levelében válaszolt a hivatkozott kifogásközlésre, és elismerte, hogy az abban kifejtett tények lényegében helytállóak. A felperes nem kért meghallgatást.
7 2001. január 15‑én és 2001. február 7‑én a Bizottság két újabb információkérést küldött a felperes részére, amelyekre ez utóbbi 2001. január 30‑án és február 21‑én válaszolt.
8 2001. július 6‑án a Bizottság közölte a felperessel az EK‑Szerződés 81. cikke (1) bekezdésének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/F‑2/36.693 Volkswagen‑ügy) 2001. június 29‑én hozott 2001/711/EK határozatát (HL L 262., 14. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat).
9 A megtámadott határozat a következőképpen rendelkezik:
„1. cikk
A [Volkswagen] megsértette az EK‑Szerződés 81. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseit azzal, hogy a Volkswagen Passat modell eladási árát rögzítette oly módon, hogy a német márkakereskedőket arra utasította, hogy ne adjanak ügyfeleiknek engedményt, illetve csak korlátozott engedményt adjanak ezen modell értékesítése során.
2. cikk
Az 1. cikkben szereplő jogsértés miatt a [Volkswagenre] 30,96 millió euró összegű bírságot szab ki.
[...]
4. cikk
A jelen határozat címzettje a [Volkswagen], D‑38436 Wolfsburg. [...]”
Az eljárás
10 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2001. szeptember 10‑én benyújtott keresetlevelével a felperes megindította a jelen keresetet.
11 A Bizottság 2002. február 25‑én nyújtotta be az Elsőfokú Bíróság Hivatalához viszonválaszát, azaz négy nappal a viszonválasz benyújtására kitűzött határidő leteltét követően, anélkül hogy korábban kérte volna, és engedélyezték volna e határidő meghosszabbítását, és anélkül hogy hivatkozott volna olyan körülményekre, amelyek igazolták volna e határidő elmulasztását. Ennek következtében az Elsőfokú Bíróság e beadványt mint elkésettet elutasította.
12 Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (negyedik tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott.
13 Az Elsőfokú Bíróság a felek szóbeli előadásait, valamint a feltett kérdésekre adott válaszaikat a 2003. június 18‑i tárgyaláson hallgatta meg.
A felek kérelmei
14 A felperes azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– másodlagosan, csökkentse a megtámadott határozat 2. cikkében kiszabott bírság összegét;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
15 A Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– a keresetet utasítsa el;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
16 A felperes elsődlegesen azt állítja, hogy a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, mivel a felperes nem sértette meg az EK 81. cikk (1) bekezdését. Egyrészt nem volt semmilyen, e rendelkezés értelmében vett megállapodás közte és németországi márkakereskedői között. Másrészt, még ha a vitatott felhívások megállapodás tárgyát képezték is volna, nem voltak alkalmasak arra, hogy hatással, és főként érzékelhető hatással legyenek a tagállamok közötti kereskedelemre, így az EK 81. cikk (1) bekezdése nem alkalmazható. Másodlagosan a felperes a megtámadott határozattal vele szemben kiszabott bírság összegének csökkentését kéri.
17 Először is a felperesnek a megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló elsődleges kérelmét kell megvizsgálni, ennek keretében pedig azon jogalapot, amely szerint a vitatott felhívások nem képezték az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodás tárgyát közte és németországi márkakereskedői között.
A felek érvei
18 A felperes először is arra hivatkozik, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a vállalkozások akarategysége áll az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodás fogalmának középpontjában. Ezért a másik fél egyetértése nélkül foganatosított egyoldalú intézkedések nem tartoznak e rendelkezés hatálya alá. Ezek csak kivételesen tiltottak, amennyiben az egyoldalú jellegnek csak a látszata áll fenn, és az intézkedések címzettjei hallgatólagosan egyetértenek azokkal. Ez szelektív forgalmazás esetében is érvényes (a Bíróság 32/78., 36/78–82/78. sz., BMW Belgium kontra Bizottság egyesített ügyekben 1979. július 12‑én hozott ítélete [EBHT 1979., 2435. o.], a továbbiakban: BMW Belgium ítélet; 107/82. sz., AEG kontra Bizottság ügyben 1983. október 25‑én hozott ítélete [EBHT 1983., 3151. o.], a továbbiakban: AEG‑ítélet; C‑277/87. sz., Sandoz prodotti farmaceutici kontra Bizottság ügyben 1990. január 11‑én hozott ítélete [EBHT 1990., I‑45. o.], a továbbiakban: Sandoz‑ítélet; C‑279/87. sz., Tipp‑Ex kontra Bizottság ügyben 1990. február 8‑án hozott ítélete [EBHT 1990., I‑261. o.] és az Elsőfokú Bíróság T‑41/96. sz., Bayer kontra Bizottság ügyben 2000. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑3383. o.] 71. és azt követő pontjai, valamint 162., 167., 169. és 170. pontja, a továbbiakban: Bayer‑ítélet).
19 Ennek megfelelően a Bizottság helytelenül állította a megtámadott határozat (62) preambulumbekezdésében, hogy egy gyártó egyoldalú felhívásai az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodásnak minősülnek, ha azok célja a márkakereskedők befolyásolása a szerződés végrehajtása során, és helytelenül következtet ezen az alapon a konkrét ügyben ilyen megállapodás fennállására. Ezzel a Bizottság olyan új jogi megközelítést kíván bevezetni, amely nemcsak kitágítja a megállapodás fogalmát, hanem egyúttal a Bizottság javára is változtatja meg a bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat. E megközelítésből az következik, hogy a befolyásolásra irányuló kísérlet már önmagában alkalmas volna az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértésére. Valójában sem az Elsőfokú Bíróság T‑62/98. sz., Volkswagen kontra Bizottság ügyben 2000. július 6‑án hozott ítélete (EBHT 2000., II‑2707. o., a továbbiakban: Volkswagen‑ítélet), amelyre a Bizottság határozatát alapozta, sem a Bíróság 25/84. és 26/84. sz., Ford kontra Bizottság egyesített ügyekben 1985. szeptember 17‑én hozott ítélete (EBHT 1985., 2725. o., a továbbiakban: Ford‑ítélet), illetve C‑70/93. sz., Bayerische Motorenwerke kontra ALD ügyben 1995. október 24‑én hozott ítélete (EBHT 1995., I‑3439. o., a továbbiakban: BMW‑ítélet), amelyekre a Volkswagen‑ítélet hivatkozik, nem kérdőjelezi meg az ítélkezési gyakorlatot, amely értelmében kifejezett vagy hallgatólagos egyetértésnek kell fennállnia.
20 Emellett a felperes arra hivatkozik, hogy ugyancsak az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a látszólag egyoldalú magatartások csak akkor tartozhatnak az EK 81. cikk (1) bekezdésének hatálya alá, ha azok a szerződéses viszony kereteibe illeszkednek, azaz csak akkor, ha az a szerződésben részes felek egybevágó értelmezése alapján összeegyeztethetőek a fennálló szerződéses viszonnyal. Csak ebben az esetben kerülhet sor a szerződéses kapcsolatok – Bizottság állítása szerinti – konkretizálódására. Nem elegendő ezért az, hogy a gyártótól származó felhívások egy korábbi szerződéses kapcsolattal legyenek összefüggésben, sem az, hogy a gyártó e felhívásokban a forgalmazási szerződésre hivatkozik.
21 A felperes arra hivatkozik, hogy a márkakereskedő, aki egy forgalmazási hálózathoz csatlakozik, csak akkor adhatja egyetértését egy forgalmazási politikához, ha ez a politika már kialakult. E politika későbbi módosításaira csak akkor kerülhet sor, ha a szerződés erre vonatkozó kitételt tartalmaz, és csak e kitétel keretein belül. Ha ilyen nincs, a szerződést a két félnek kellene módosítania. A vitatott felhívások azonban, – amelyek közül néhány egyébként csak a felperes egyik értékesítési igazgatójától származott, és az ő személyes fejlécével ellátott papírján készült – nemcsak hogy objektíve összeegyeztethetetlenek voltak a forgalmazási szerződéssel, különösen annak 8. cikke (1) bekezdésével, amely csak ajánlott árakról rendelkezett, de azokat a kereskedők is ilyennek tekintették, amint az például két márkakereskedő, a Binder és a Rütz reakcióiból is kiderül. A szerződések értelmezésére vonatkozó szabályoknak ellentmondanak a Bizottság azon állításai, amelyek szerint a szerződés e rendelkezése nem garantálja, hogy a felperes nem ad ki kötelező jellegű utasításokat az árak tekintetében a szerződés 2. cikkének (1) bekezdése alapján, illetve amelyek szerint abból, hogy egy magatartás ellentétes az EK 81. cikk (1) bekezdésével, nem következik az, hogy e magatartás egy általános szerződéses kitétel keretein kívül áll. Ugyanezen okból a Bizottság nem állíthatja, hogy a forgalmazási szerződések olyan hallgatólagos kitételt tartalmaztak, amely lehetővé tette az árak rögzítését. Emellett az a tény, hogy a vitatott felhívások némelyike a forgalmazási szerződés felmondására vonatkozó fenyegetést tartalmazott, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a felhívások ténylegesen e szerződésen alapultak.
22 A felperes szerint tehát a Bizottság helytelenül jutott arra a következtetésre, hogy nem szükséges megválaszolni azt a kérdést, hogy a márkakereskedők a vitatott felhívások hatására ténylegesen változtattak‑e az árképzésükön, és hogy nem szükséges e tekintetben további részletekre kitérni. Csak akkor lehet megállapítani a megállapodás fennállását, ha a márkakereskedők elfogadták a vitatott felhívásokat, és – legalábbis e megállapodás bizonyítékaként – egyúttal ténylegesen változtattak is az árakra vonatkozó magatartásukon.
23 Végül, ami a márkakereskedők által a vitatott felhívások hatására követett magatartást illeti, a felperes azt állítja, hogy – még ha maga nem is képes bizonyítani, hogy ezek nem befolyásolták a márkakereskedők árakra vonatkozó magatartását – a Bizottság által a megtámadott határozatban hivatkozott számadatok messze nem tükröznek jelentős elmozdulást e magatartásban, épp ellenkezőleg, a kedvezmények növekedéséről tanúskodnak. A felperes azt javasolja, hogy hallgassanak meg tanút e tekintetben, és olyan számadatokra hivatkozik, amelyek szerint a márkakereskedők által adott kedvezmények növekedtek.
24 A Bizottság a maga részéről fenntartja, hogy a vitatott felhívások szerves részévé váltak a forgalmazási szerződéseknek, és ezen okból kifolyólag az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodásnak minősülnek.
25 A Bizottság elsődlegesen arra hivatkozik, hogy először is az AEG-, a Ford-, a BMW- és Volkswagen‑ítéletek alapján – legalábbis az ügy tárgyát képező szelektív forgalmazási rendszer esetében – nem kell a gyártó felhívásába való beleegyezést bizonyítani a márkakereskedő által a felhívásra tekintettel – például annak kézhezvétele után – követett magatartás révén. A hallgatólagos beleegyezést alapvetően megadottnak kell tekinteni egyszerűen amiatt, hogy a márkakereskedő belépett a forgalmazási hálózatba. Azt tehát a márkakereskedő által már előzetesen megadottnak kell tekintetni. A Bizottság szerint ezt az ítélkezési gyakorlatot, amelyen a megtámadott határozat alapul, nem kérdőjelezik meg a felperes által hivatkozott ítéletek, épp ellenkezőleg.
26 Emellett a Bizottság azt állítja, hogy egy forgalmazási szerződésnek nem feltétlenül kell kifejezett jogfenntartási kitételt tartalmaznia ahhoz, hogy a gyártó felhívása a szerződés részévé váljon. A döntő a felhívás célja, amely a márkakereskedők befolyásolása e szerződés végrehajtása során. Így a gyártó jogellenes politikája, amelyet jogszerű forgalmazási szerződés keretében fogadott el, e szerződés szerves részévé válhat, anélkül hogy ennek ilyen értelmű kifejezett kitételt kellene tartalmaznia. Vélelmezhető ugyanis, hogy a forgalmazási hálózathoz történő csatlakozással a márkakereskedő előre elfogadja a gyártó forgalmazási politikáját, amely természetesen a márkakereskedő csatlakozásakor nem látható előre a legapróbb részletekig. Ezek az elvek érvényesek a gyártó által a kiskereskedelmi árak tekintetében alkalmazott politikára vonatkozóan is. Az AEG- és a Ford‑ítélet megerősíti ezt az álláspontot.
27 Másodlagosan, és arra az esetre, ha mégis szükséges volna kifejezett jogfenntartási kitételre, a forgalmazási szerződés 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdése a Bizottság szerint ilyen kitételnek tekinthető. Ezt nem kérdőjelezi meg a felperes által előterjesztett érvelés, amely a forgalmazási szerződés 8. cikke (1) bekezdésének hatályán, illetve azon alapul, hogy e szerződésben nem található olyan rendelkezés, amely szankcióról rendelkezne arra az esetre, ha nem tesznek eleget a gyártó ajánlásainak, valamint hogy a szerződés 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdését a vitatott felhívások közül csak néhány említi.
28 Végül, ami a felek által a vitatott felhívásokat követően tanúsított tényleges magatartást illeti, a Bizottság ellenkérelmében úgy véli, hogy e magatartás arra utal, hogy a felek a vitatott felhívásokat a forgalmazási szerződés részének tekintették. Ezt nem kérdőjelezi meg a felperes által előterjesztett érvelés, amely két márkakereskedő, a Binder és a Rütz által a vitatott felhívásokra adott reakció értelmezésével kapcsolatos, illetve arra vonatkozik, hogy a vitatott felhívások közül néhány a felperes egyik értékesítési igazgatójától származott, és annak személyes fejlécével ellátott papíron készült.
29 A Bizottság ugyanakkor jelzi, hogy a megtámadott határozatban szankcionált megállapodás kizárólag a vitatott felhívásokon alapul, mivel a márkakereskedők már korábban, a forgalmazói hálózathoz történő csatlakozáskor beleegyezésüket adták. Ennélfogva nincs jelentősége annak, hogy a márkakereskedők a későbbiekben a vitatott felhívásokat újfent elfogadták‑e az árak tekintetében tanúsított magatartásuk révén. E kérdést nem szükséges megválaszolni (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése). A felperes erre vonatkozó állításai így nem relevánsak.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
30 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodás létezéséhez elég az, hogy az érintett vállalkozások kifejezzék az arra irányuló közös akaratukat, hogy meghatározott piaci magatartást tanúsítanak (lásd ilyen értelemben a Bíróság 41/69. sz., ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben 1970. július 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1970., 661. o.] 112. pontját és 209/78–215/78. és 218/78. sz., Van Landewyck és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. október 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1980., 3125. o.] 86. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑7/89. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑1711. o.] 256. pontját és a Bayer‑ítélet 67. pontját).
31 Ami a közös akarat kifejezési formáját illeti, elég az, ha a kikötés a felek arra irányuló szándékát fejezi ki, hogy a feltételeinek megfelelő magatartást tanúsítanak a piacon (lásd ilyen értelemben a fent hivatkozott ACF Chemiefarma kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 112. pontját, a fent hivatkozott Van Landewyck és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 86. pontját és a Bayer‑ítélet 68. pontját).
32 Ebből következően a megállapodás EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti, az ítélkezési gyakorlat által értelmezett fogalmának középpontjában legalább két fél akarategysége áll, amelynek kifejezési formája nem lényeges, feltéve hogy az a felek szándékát hűen tükrözi (a Bayer‑ítélet 69. pontja).
33 Az ítélkezési gyakorlatból az is következik, hogy amennyiben valamely gyártó döntése a vállalkozás egyoldalú magatartásának tekinthető, e döntésre nem vonatkozik az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti tilalom (lásd ilyen értelemben az AEG‑ítélet 38. pontját, a Ford‑ítélet 21. pontját, az Elsőfokú Bíróság T‑43/92. sz., Dunlop Slazenger kontra Bizottság ügyben 1994. július 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑441. o.] 56. pontját és a Bayer‑ítélet 66. pontját).
34 Bizonyos körülmények között a gyártó által a kereskedőivel fennálló folyamatos üzleti viszony keretében látszólag egyoldalúan elfogadott vagy előírt intézkedésekről megállapítást nyert, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodás alapját képezik (a BMW Belgium ítélet 28–30. pontja; az AEG‑ítélet 38. pontja; a Ford‑ítélet 21. pontja; a Sandoz‑ítélet 7–12. pontja; a BMW‑ítélet 16–17. pontja és a Bayer‑ítélet 70. pontja).
35 A fenti ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy el kell különíteni azokat az eseteket, amelyekben valamely vállalkozás valóban egyoldalú intézkedést tett valamely más vállalkozás kifejezett vagy hallgatólagos részvétele nélkül, azoktól az esetektől, amelyekben az egyoldalú jelleg kizárólag látszólagos. Míg az előbbi nem tartozik az EK 81. cikk (1) bekezdésének hatálya alá, az utóbbit vállalkozások közötti megállapodásnak kell tekinteni, amely így a fenti cikk hatálya alá tartozik. Ez az eset áll fenn különösen akkor, ha a gyártó által a kereskedőivel fennálló szerződéses viszony keretében látszólag egyoldalúan elfogadott versenykorlátozó magatartások és intézkedések e kereskedők legalább hallgatólagos támogatását élvezik (a Bayer‑ítélet 71. pontja).
36 Ugyancsak a fenti ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a Bizottság nem állapíthatja meg, hogy valamely gyártó által a forgalmazókkal fenntartott szerződéses viszony keretében alkalmazott látszólag egyoldalú magatartás tulajdonképpen az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett, vállalkozások közötti megállapodás alapja, ha nem bizonyítja a többi fél részéről a gyártó által képviselt magatartás kifejezett vagy hallgatólagos elfogadását (lásd ilyen értelemben a BMW Belgium ítélet 28–30. pontját; az AEG‑ítélet 38. pontját; a Ford‑ítélet 21. pontját; a Sandoz‑ítélet 7–12. pontját és a Bayer‑ítélet 72. pontját).
37 Ezen ítélkezési gyakorlat fényében kell megítélni, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a vitatott felhívások tekintetében bizonyította‑e az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodás fennállását a felperes és márkakereskedői között.
38 E tekintetben meg kell állapítani először is, hogy nem bizonyított az, hogy a vitatott felhívásokat a gyakorlatban alkalmazták volna. A Bizottság ezt a megtámadott határozat (74) preambulumbekezdésében el is ismeri, a következőképpen:
„A jelen ügy körülményei között gyakorlatilag lehetetlen megismerni a márkakereskedők pontos magatartását [...]”.
39 Az Elsőfokú Bíróság emellett megállapítja, hogy a megtámadott határozat (60) preambulumbekezdéséből lényegében az következik, hogy a Bizottság által az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodás fennállásának megállapítása érdekében elsődlegesen előterjesztett érv az, hogy a márkakereskedők a forgalmazási szerződés aláírásával hallgatólagosan elfogadták a felperes forgalmazási politikáját. A Bizottság szerint ennek következtében „nem szükséges megválaszolni azt a kérdést, hogy a német Volkswagen-márkakereskedők mennyiben változtattak ténylegesen az árképzésükön a körlevelek és a felhívások hatására” (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése).
40 A Bizottság álláspontját megerősíti ellenkérelmének 8. pontjában, amely szerint „– legalábbis [az ügy tárgyát képező] szelektív forgalmazási rendszer esetében – nem kell a gyártó felhívásába való beleegyezést bizonyítani a márkakereskedő által a felhívásra tekintettel – például annak kézhezvétele után – követett magatartás révén”. A Bizottság szerint „[a] hallgatólagos beleegyezést alapvetően megadottnak kell tekinteni egyszerűen amiatt, hogy a márkakereskedő belépett a forgalmazási hálózatba”, és „[a]zt tehát […] már előzetesen megadottnak kell tekintetni”. A Bizottság szerint lényegében nincs jelentősége annak, hogy a forgalmazási szerződésben kifejezett jogfenntartási kitétel, amely lehetővé tesz a vitatott felhívásokhoz hasonló felhívást, szerepel‑e, vagy sem,. E felhívás ilyen kitétel hiányában is a szerződés szerves részévé válhat, „beépülhet” a szerződésbe. A döntő a felhívás célja, ami a márkakereskedők befolyásolása e szerződés végrehajtása során (az ellenkérelem 11. és 12. pontja).
41 Ugyanez a gondolat jelenik meg a megtámadott határozat (62) preambulumbekezdésében, amelyben a Bizottság a Volkswagen‑ítéletet idézve (236. pont) megállapítja, hogy „a gépjárműgyártó által a vele szerződésben álló márkakereskedőkhöz küldött felhívás akkor minősül megállapodásnak, ha annak célja »[…] a márkakereskedők befolyásolása […] a (gyártóval vagy az importőrrel kötött) szerződés végrehajtása során)«”.
42 Az Elsőfokú Bíróság végül megállapítja, hogy a Bizottság egyáltalán nem állítja, hogy a forgalmazási szerződés, és különösen 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdése és 8. cikkének (1) bekezdése ellentétes lenne a versenyjoggal.
43 A fenti megállapításokból az következik, hogy a Bizottság álláspontja, amely az ellenkérelem 15. pontjában tisztán megjelenik, alapvetően az, hogy amennyiben valamely márkakereskedő aláírt egy versenyjognak megfelelő forgalmazási szerződést, úgy kell tekinteni, hogy az aláírással elfogadta e szerződés későbbi jogsértő fejleményét is, bár a fenti szerződés alapján – annak versenyjoggal való összeegyeztethetősége miatt – a márkakereskedő ezt a fejleményt nem láthatta előre.
44 A Bizottság ezen álláspontja, amely a megtámadott határozat lényegi alapját képezi, és amelynek alapján a Bizottság úgy ítélte meg, hogy nem releváns annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy a felperes márkakereskedői ténylegesen elfogadták‑e a vitatott felhívásokat, amikor azokról tudomást szereztek, vagyis azt követően, hogy azokat megküldték nekik, nem fogadható el.
45 Elképzelhető ugyan, hogy valamely szerződéses fejleményt előre elfogadottnak lehet tekinteni a forgalmazási szerződés aláírásával, amennyiben ez jogszerű szerződéses módosítást jelent, amelyet a szerződés előre tartalmazott, vagy amelyet a márkakereskedő a kereskedelmi szokások vagy a jogszabályok alapján nem utasíthat vissza. Ezzel szemben nem elfogadható az, hogy egy jogsértő fejlemény előre elfogadottnak legyen tekinthető a jogszerű forgalmazási szerződés aláírásával. Ebben az esetben a jogsértő fejlemény elfogadására csak azt követően kerülhet sor, hogy a márkakereskedő tudomást szerez a gyártó által tervezett fejleményről.
46 Következésképpen a Bizottság tévedett a jelen ügyben annak megállapításával, hogy az a tény, miszerint a felperes márkakereskedői a forgalmazási szerződést aláírták, azt jelenti, hogy ez utóbbiak egyben elfogadták a vitatott felhívásokat. Ez a feltevés ellentétes a fenti 30–36. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat által értelmezett EK 81. cikk (1) bekezdésével, amely megkívánja az akarategység bizonyítását.
47 Az Elsőfokú Bíróság álláspontja szerint a Bizottság az érvelése alátámasztása érdekében hivatkozott ítélkezési gyakorlatot tévesen értelmezi, amikor azt állítja, hogy az AEG-, a Ford-, a BMW- és a Volkswagen‑ítélet alapján – legalábbis az ügy tárgyát képező szelektív forgalmazási rendszer esetében – nem kell a gyártó felhívásába való beleegyezést bizonyítani a márkakereskedő által a felhívásra tekintettel – például annak kézhezvétele után – követett magatartás révén, hanem a hallgatólagos beleegyezést alapvetően megadottnak kell tekinteni egyszerűen amiatt, hogy a márkakereskedő belépett a forgalmazási hálózatba.
48 Ugyanis a Bizottság állításával szemben a Bíróság az AEG‑ítéletben kifejezetten megállapítja a márkakereskedőknek az AEG versenyellenes intézkedéseibe történő beleegyezését, amikor kifejti, hogy „egy márkakereskedő befogadása esetén a megállapodás alapja a szerződő felek részéről az AEG politikájának kifejezett vagy hallgatólagos elfogadása, amely többek között előírja valamennyi olyan márkakereskedő kizárását a hálózatból, aki a belépéshez szükséges feltételeket ugyan teljesíti, de nem kész elfogadni e politikát” (az ítélet 38. pontja).
49 Más szóval a Bíróság az AEG‑ítéletben nem állította azt, hogy a márkakereskedőnek az AEG versenyellenes politikájához adott beleegyezése a gyártó által folytatott, még nem ismert politikához adott előzetes, a szerződés aláírásával megadott beleegyezés volna.
50 Emellett jelezni kell, hogy az AEG‑ítélet 38. pontjában szereplő megállapítás, amely szerint az AEG magatartása nem tekinthető egyoldalúnak, mivel az „beépül a vállalkozásnak a viszonteladóival fenntartott szerződéses kapcsolataiba”, nem feltétel nélküli megállapítás, mivel azon alapul, hogy a Bíróság már korábban megállapította, hogy a márkakereskedők beleegyeztek e magatartásba, amely az említett szerződéses viszonyok befolyásolására irányult.
51 A Ford-ítéletben a jogvita nem azon kérdésre vonatkozott, hogy a márkakereskedők a Ford által nekik címzett versenyellenes célú körlevelet elfogadták‑e, vagy sem. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a Ford a gyakorlatban végrehajtotta a körlevélben foglaltakat, és a márkakereskedők, ugyan némi tiltakozás mellett, de követték azt. A jogvita azzal volt kapcsolatos, hogy ez a felek által alkalmazott körlevél kapcsolódik‑e a Ford forgalmazási szerződéshez e szerződésnek az EK 81. cikk (1) bekezdése tekintetében történő vizsgálata és az EK 81. cikk (3) bekezdése alapján történő esetleges mentesítésének vizsgálata szempontjából. A Bíróság ilyen körülmények között dönthetett úgy, miután megállapította, hogy a vitatott körlevél kapcsolódott a forgalmazási szerződéshez (e szerződés I. melléklete), hogy a Bizottság joggal vette azt figyelembe a szóban forgó szerződésnek az EK 81. cikk (3) bekezdése alapján történő esetleges mentesítése szempontjából történő vizsgálata során (a Ford‑ítélet 20., 21. és 26. pontja).
52 Ami a BMW-ítéletet illeti, amely előzetes döntéshozatali kérelem alapján született, az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy az nem bír közvetlen relevanciával a jelen ügyben. Abban az ügyben ugyanis nem az volt a kérdés, hogy ténylegesen létrejött‑e megállapodás a BMW és a márkakerekedői között a BMW által e márkakereskedőknek címzett körlevél tartalmáról, hanem az, hogy ilyen felhívás, feltéve hogy azt elfogadták, és így az EK 81. cikk (3) bekezdése értelmében megállapodásnak minősült, a vonatkozó mentesítési rendelet, nevezetesen a Szerződés [81]. cikke (3) bekezdésének a gépjármű-forgalmazási és szervizmegállapodások egyes csoportjaira történő alkalmazásáról szóló, 1984. december 12‑i 123/85/EGK bizottsági rendelet (HL 1985. L 15., 16. o.) hatálya alá tartozik‑e.
53 Ami a Volkswagen-ítélet alapjául szolgáló ügyet illeti, mind a Bizottság határozatából, mind az Elsőfokú Bíróság által az ügyben hozott ítéletből egyértelműen kitűnik (lásd a Volkswagen‑ítélet 236. pontját és az ott hivatkozott pontokat), és ezt a Bíróság C‑338/00. sz., Volkswagen kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 18‑án hozott ítélete (EBHT 2003., I‑9189. o.) is megerősítette, hogy a gyártó kezdeményezését átültették a gyakorlatba, mivel az olasz márkakereskedők eleget tettek a felhívásnak, és nem forgalmaztak külföldi vásárlóik részére. Ebben az ügyben tehát nem volt kétséges, hogy a Volkswagen versenyellenes kezdeményezését márkakereskedői elfogadták.
54 Ennek megfelelően a Volkswagen-ítéletben hozott döntés, amely a Bizottság határozatának megsemmisítésére irányuló, a Volkswagen kezdeményezésének állítólagos egyoldalú jellegén alapuló jogalap elutasítása volt, azon beleegyezés meglétén alapult, amely a gyártó kezdeményezésének a gyakorlatban történő végrehajtásából eredt.
55 Az AEG-, a Ford-, a BMW- és a Volkswagen‑ítélet fenti elemzéséből az következik, hogy a Bizottság tévesen hivatkozik ezekre álláspontjának alátámasztása érdekében, amely szerint a forgalmazási szerződés aláírása alapvetően és megdönthetetlenül e szerződés esetleges jogellenes fejleményeinek hallgatólagos elfogadását jelenti.
56 Emellett a Bizottság által a jelen ügyben előadott érvelést világosan aláássa a Sandoz-, a BMW Belgium és a Bayer‑ítélet, valamint a fent hivatkozott a Tipp‑Ex kontra Bizottság ügyben hozott ítélet, amelyekre a felperes hivatkozott. Tulajdonképpen a fenti ítéletek mindegyike megerősíti, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodás létének megállapítása érdekében bizonyítani kell az akarategységet. Ezenfelül a fenti 30–31. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az akarategységnek meghatározott magatartásra kell kiterjednie, amelyet ezért a feleknek az elfogadáskor ismerniük kell.
57 Egyébiránt a Bizottság állításával ellentétben az ítélkezési gyakorlatból nem következik az, hogy valamely felhívás szerződéssel való kapcsolatának meghatározó eleme lenne az, hogy ez a felhívás befolyásolni igyekszik‑e a márkakereskedőt a szóban forgó szerződés végrehajtásában. Ha ez így lenne, akkor az, hogy a gyártó a márkakereskedőinek felhívást küld, minden esetben megállapodás fennállásának megállapítását vonná maga után, hiszen az ilyen felhívás fogalmilag arra irányul, hogy befolyásolja a márkakereskedőket a szerződésük végrehajtásában.
58 Ezzel szemben a felhívás beépül a már létező szerződésbe, azaz e szerződés szerves részévé válik, amennyiben annak célja valóban a márkakereskedők befolyásolása a szerződés végrehajtásában, de még inkább akkor, ha e felhívást így vagy úgy, de ténylegesen elfogadják a márkakereskedők.
59 A jelen ügyben a Bizottság mindössze annyit állapított meg, ami nyilvánvaló, hogy a vitatott felhívások célja a márkakereskedők befolyásolása volt a szerződésük végrehajtásában. Nem tartotta szükségesnek bizonyítani azt, hogy a márkakereskedők ténylegesen beleegyeztek a felhívásokba, miután tudomást szereztek azokról, ezzel szemben helytelenül úgy vélte, hogy a – jogszerű – szerződés aláírása e felhívások előzetes hallgatólagos elfogadásával járt. Következésképpen meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem bizonyította az EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodás fennállását.
60 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (66) és (67) preambulumbekezdése, amely a felek magatartásával, beadványaival és nyilatkozataival kapcsolatos, egyáltalán nem annak bizonyítására irányul, hogy a márkakereskedők beleegyeztek‑e a vitatott felhívásokba az azokról való tudomásszerzést követően. E preambulumbekezdések révén a Bizottság mindössze a szerződésről adott értelmezését kívánja alátámasztani, amely a megtámadott határozat (63)–(65) preambulumbekezdésében jelenik meg, és ami a Bizottság másodlagos, alább vizsgált érvelését jelenti, amely szerint a forgalmazási szerződés 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdése olyan szerves kapcsolatot jelent, amely mindenesetre összeköti a vitatott felhívásokat e szerződéssel. Hasonló értelemben kell felfogni a Bizottság ellenkérelmének 29. pontjában szereplő azon állítását, amely szerint a márkakereskedők a szerződés „részeként” tekintettek a vitatott felhívásokra.
61 A Bizottság másodlagosan azt állítja, hogy – még ha az Elsőfokú Bíróság arra a következtetésre is jutna, hogy a forgalmazási szerződésnek jogfenntartási kitételt kell tartalmaznia ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, hogy a vitatott felhívások a szerződés részét képezik – e szerződés 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdését ilyen kitételnek kell tekinteni. A Bizottság hozzáfűzi, hogy ugyanezen szerződés 8. cikke (1) bekezdésének nem lehetett az a célja, hogy korlátozza a 2. cikk (1), illetve (6) bekezdését azzal, hogy kizárja annak alkalmazását a vételárra vonatkozó kötelező jellegű felhívások tekintetében.
62 E másodlagos érvelés nem fogadható el.
63 Ugyanis a forgalmazási szerződés 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdése, amely szerint a márkakereskedő kötelezettséget vállal „a [Volkswagen], a [Volkswagen] forgalmazási szervezete és a Volkswagen védjegy védelmére, és minden lehetséges módon biztosítja azok promócióját”, csak úgy értelmezhető, hogy az csak a jogszerű eszközökre vonatkozik. A fenti ellenkezőjének állítása tulajdonképpen azt jelentené, hogy a semlegesen megfogalmazott szerződéses rendelkezésből arra a következtetésre jutnánk, hogy a márkakereskedők jogsértő szerződést írtak alá.
64 Ami a szerződés 8. cikkének (1) bekezdését illeti, annak megfogalmazása szintén semleges, sőt inkább megtiltja annak lehetőségét, hogy a Volkswagen kötelező ajánlott árat tegyen közzé.
65 Az a tény, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (65) preambulumbekezdésében megjegyezte, hogy a forgalmazási szerződés 8. cikkének (1) bekezdése „nem garantálja a márkakereskedők számára, hogy a felperes nem ad ki kötelező jellegű utasításokat az árak tekintetében [...]”, csak kiemeli e rendelkezés semleges voltát, és azt, hogy az nem tesz említést semmilyen kötelező jellegű intézkedésről.
66 Az Elsőfokú Bíróság végül megjegyzi, hogy az, hogy a Volkswagen a vitatott felhívásokban a forgalmazási szerződés 2. cikkére hivatkozik, nem jelenti azt, hogy ténylegesen e cikk alapozná meg a felhívásokat. Ugyanis a forgalmazási szerződés 2. cikke és a vitatott felhívások közötti szerves kapcsolat léte csak objektív módon bizonyítható az érintett rendelkezések vizsgálatával, az egyik szerződő fél utólagos nyilatkozatától függetlenül. Márpedig, ahogyan az fentebb kifejtésre került, a szóban forgó 2. cikk megfogalmazásából is az következik, hogy e rendelkezés semmilyen formában nem rendelkezett előre a szerződés versenyellenes változásának lehetőségéről.
67 A fentiekből az következik, hogy téves a Bizottság másodlagos érve, amely szerint a forgalmazási szerződés 2. cikkének (1), illetve (6) bekezdése az a jogfenntartási kitétel, amely azt eredményezi, hogy a vitatott felhívásokat a szóban forgó szerződés aláírásakor elfogadták.
68 A fenti megfontolásokból összességében az következik, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a vitatott felhívással kapcsolatban nem szolgáltatott bizonyítékot a felperes és márkakereskedői között fennálló akarategységről. Ebből következik, hogy a megtámadott határozatot az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértésével hozták meg, ezért azt meg kell semmisíteni, anélkül hogy szükség volna határozni a felperes által előterjesztett másik megsemmisítési jogalapról vagy a bírság csökkentésére irányuló másodlagos kérelemről.
A költségekről
69 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a Bizottság pervesztes lett, ezért a felperes kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (negyedik tanács)
a következőképpen határozott:
1) Az EK‑Szerződés 81. cikke (1) bekezdésének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/F‑2/36.693 Volkswagen‑ügy) 2001. június 29‑én hozott 2001/711/EK bizottsági határozatot megsemmisíti.
2) A Bizottságot kötelezi a költségek viselésére.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2003. december 3‑i nyilvános ülésen.