T‑393/21. sz. ügy
(Kivonatos közzététel)
Max Heinr. Sutor OHG
kontra
Egységes Szanálási Testület (ESZT)
A Törvényszék ítélete (kibővített nyolcadik tanács), 2024. május 8.
„Gazdasági és monetáris unió – Bankunió – Hitelintézetek és bizonyos befektetési vállalkozások egységes szanálási mechanizmusa (ESZM) – Egységes Szanálási Alap (ESZA) – Az ESZT határozata a 2021. évi előzetes hozzájárulások kiszámításáról – Indokolási kötelezettség – Jogellenességi kifogás – Az ítélet időbeli hatályának korlátozása”
1. Gazdaság‑ és monetáris politika – Gazdaságpolitika – A hitelintézetekre és bizonyos befektetési vállalkozásokra vonatkozó Egységes Szanálási Mechanizmus – Az Egységes Szanálási Alapba (ESZA) fizetendő előzetes hozzájárulások – A befektetési tevékenységek végzésére engedéllyel rendelkező hitelintézet vagyonkezelői kötelezettségeinek az említett hozzájárulások kiszámítása során történő figyelembevétele – Megengedhetőség
(2015/63 bizottsági rendelet, 5. cikk, (1) bekezdés, e) pont; 2014/59 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 2. cikk, (2) bekezdés, 3. pont)
(lásd: 41., 45., 51., 147. pont)
2. Gazdaság‑ és monetáris politika – Gazdaságpolitika – A hitelintézetekre és bizonyos befektetési vállalkozásokra vonatkozó Egységes Szanálási Mechanizmus – Az Egységes Szanálási Alapba (ESZA) fizetendő előzetes hozzájárulások – A befektetési tevékenységek végzésére engedéllyel rendelkező hitelintézet vagyonkezelői kötelezettségeinek az említett hozzájárulások kiszámítása során történő figyelembevétele – Szanálás esetén az említett kötelezettség ugyanazon kockázatoknak való kitettsége, mint a befektetési vállalkozásoknál – Az egyenlő bánásmód elvének megsértése – Hiány
(806/2014 európai parlamenti és tanácsi rendelet, (12) preambulumbekezdés; 2015/63 bizottsági rendelet, 5. cikk, (1) bekezdés, e) pont)
(lásd: 89–92., 95. pont)
3. Gazdaság‑ és monetáris politika – Gazdaságpolitika – A hitelintézetekre és bizonyos befektetési vállalkozásokra vonatkozó Egységes Szanálási Mechanizmus – Az Egységes Szanálási Alapba (ESZA) fizetendő előzetes hozzájárulások – A befektetési tevékenységek végzésére engedéllyel rendelkező hitelintézet vagyonkezelői kötelezettségeinek az említett hozzájárulások kiszámítása során történő figyelembevétele – E kötelezettségeknek főszabály szerinti feltüntetése az érintett intézmény mérlegében – A tagállamok számára biztosított eltérési lehetőség, amely megengedi az intézményeknek, hogy az említett kötelezettségeket mérlegen kívül tartsák nyilván – Az egyenlő bánásmód elvének a különböző nemzeti szabályozások között fennálló eltérésekből eredő megsértése – Hiány
(806/2014 európai parlamenti és tanácsi rendelet, 70. cikk, (2) bekezdés, második albekezdés, b) pont; 2014/59 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 103. cikk, (2) bekezdés; 86/635 tanácsi irányelv, 10. cikk, (1) bekezdés)
(lásd: 98–100., 104., 106., 107. pont)
Összefoglalás
A Törvényszék, amelyhez megsemmisítés iránti keresetet nyújtottak be, amelynek helyt ad, megsemmisíti az Egységes Szanálási Testületnek (ESZT) az Egységes Szanálási Alapba (ESZA) fizetendő 2021. évi előzetes hozzájárulások megállapításáról szóló határozatát(1) az éves célszint meghatározásával kapcsolatos indokolási kötelezettségének megsértése miatt. Egyébiránt a Törvényszék a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet(2) 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának hatályáról és az e rendelettel szemben felhozott jogellenességi kifogásról határoz. Végül megvizsgálja az említett rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának állítólagos megsértését is.
A felperes Max Heinr. Sutor OHG németországi székhelyű hitelintézet. 2021. április 14‑én az ESZT határozatot fogadott el, amelyben meghatározta(3) a hitelintézetek és bizonyos befektetési vállalkozások, köztük a felperes ESZA‑ba fizetendő 2021. évi előzetes hozzájárulásokat.
A Törvényszék álláspontja
Először is, a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének hatályát illetően a Törvényszék emlékeztet arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az e rendelkezésben előírt eltérést, amely lehetővé teszi bizonyos kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámításából való kizárását, szigorúan kell értelmezni. Megállapítja azt is, hogy e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja három együttes feltételt ír elő az érintett kötelezettségek kizárására, nevezetesen azt, hogy azokat befektetési vállalkozásnak kell birtokolnia, az ügyfelek eszközeinek vagy likvid eszközeinek birtoklásából kell származniuk, és azt, hogy ezeknek a fizetésképtelenségre vonatkozó jogszabályok védelmében kell részesülniük.
Ami az első feltételt illeti, a Törvényszék megjegyzi, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet(4) és a 2014/59 irányelv(5) szerint az e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában foglalt eltérés a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában nem volt alkalmazandó azokra a szervezetekre, amelyek egyszerre voltak hitelintézetek és befektetési vállalkozások, mint a felperes esetében. Álláspontja szerint, ha a Bizottság az említett felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában azokat a hitelintézeteket is meg kívánta volna említeni, amelyek szintén befektetési vállalkozások, az „intézményekre”, nem pedig a „befektetési vállalkozásokra”(6) hivatkozott volna, míg a kivétel alkalmazásának bizonyos szervezetekre történő korlátozása érdekében pontosabb megfogalmazásokat alkalmazott.(7)
E tekintetben a Törvényszék emlékeztet arra, hogy a „befektetési vállalkozás” 2014/59 irányelvben szereplő meghatározását módosította a 2019/2034 irányelv,(8) amely végső soron a „befektetési vállalkozás” 2014/65 irányelvben szereplő fogalmára utal. E fogalommeghatározás módosítása azonban csak 2021. június 26‑tól volt alkalmazandó.(9) Következésképpen a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában, 2021. április 14‑én alkalmazandó változatát úgy kell értelmezni, hogy az nem teszi lehetővé a felpereshez hasonló hitelintézetek által birtokolt kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulásuk meghatározására szolgáló források kiszámításából való kizárását. Így a felperes vagyonkezelői kötelezettségei nem felelnek meg a szóban forgó felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában előírt három kumulatív feltétel közül az elsőnek, és a Törvényszék egészében elutasítja a jogalapot.
Másodszor, a 2014/59 irányelv 103. cikke (7) bekezdésének megsértését illetően a felperes egyrészt arra hivatkozik, hogy a vagyonkezelői kötelezettségei nem jelentenek kockázatot, másrészt pedig, hogy e kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulás kiszámításából való kizárásának hiánya az egyenlő bánásmód elvének megsértését vonja maga után.
Először is a Törvényszék előzetesen megállapítja, hogy a Bizottság széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik az előzetes hozzájárulások kockázati profilhoz való hozzáigazítása szempontjainak meghatározása során, és hogy az uniós bíróság általi felülvizsgálatnak annak vizsgálatára kell korlátozódnia, hogy e mérlegelési jogkör gyakorlása során nem követtek‑e nyilvánvaló hibát vagy hatáskörrel való visszaélést, illetve hogy nem lépték‑e túl nyilvánvalóan e jogkör korlátait. Először is elsődlegesen emlékeztet arra, hogy a 2014/59 irányelv 103. cikkének (7) bekezdése nyolc olyan elemet ír elő, amelyet a Bizottságnak figyelembe kell vennie a szóban forgó hozzájárulásoknak az intézmények kockázati profilja szerinti kiigazítása céljából. Továbbá e rendelkezésben semmi nem utal arra, hogy a Bizottság köteles lenne döntő jelentőséget tulajdonítani az említett elemek közül egynek vagy többnek, mint például az intézmény kockázatnak való kitettségének, sem pedig arra, hogy a Bizottságnak milyen módon kell figyelembe vennie ezt a kitettséget. Végül és mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy a vagyonkezelői kötelezettségek szanálás esetén semmilyen kockázattal nem járnak. Egyrészt ugyanis a német jog fizetésképtelenség esetén nem biztosít különleges védelmet az ügyfelek pénzeszközeinek mindaddig, amíg azok a felperes által a saját nevében létrehozott és a saját nevében, de az ügyfelek javára vezetett kollektív számlán (a továbbiakban: tranzitszámla) találhatók, másrészt pedig ahhoz, hogy e pénzeszközök a betétbiztosítási rendszer által védelemben részesüljenek, az szükséges, hogy az érintett európai hitelintézetek (a továbbiakban: termék szerinti intézmények) székhelye valamely tagállamban legyen, és hogy az ügyfelek ne utaljanak több mint 100 000 eurót az ilyen intézményekbe, így az említett védelem mind területi, mind mennyiségi szempontból korlátozott.
Másodszor, a Törvényszék a 2014/59 irányelv, a 806/2014 rendelet és a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet tárgyát és célját illetően pontosítja, hogy e jogi aktusok az Egységes Szanálási Mechanizmus körébe tartoznak, amelynek létrehozása(10) többek között a csődbe jutott intézményekkel szembeni semleges megközelítés biztosítására irányul. Annak vizsgálata érdekében, hogy a felpereshez hasonló befektetési tevékenységek végzésére is engedéllyel rendelkező hitelintézetek összehasonlítható helyzetben vannak‑e a befektetési vállalkozásokkal(11) a vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámítása során történő figyelembevétele tekintetében, A Törvényszék először is leszögezi, hogy ezen előzetes hozzájárulások olyan szanálási intézkedések finanszírozására irányulnak, amelyek elfogadása azon feltételtől függ, hogy az ilyen intézkedés közérdekből szükséges legyen.(12) Márpedig a hitelintézetek és befektetési vállalkozások nem jelentenek hasonló kockázatot a fizetésképtelenségük által a pénzügyi stabilitásra gyakorolt esetleges káros hatások tekintetében, mivel a befektetési vállalkozások nem rendelkeznek jelentős méretű lakossági és vállalati hitelportfóliókkal, valamint nem gyűjtenek betéteket. Ez annál is inkább így van, mivel a hitelintézetek és befektetési vállalkozások ügyfelei eltérőek.
E körülmények között a szanálás valószínűsége nagyobb a felpereshez hasonló hitelintézet, mint egy befektetési vállalkozás esetében, így az intézmények e két kategóriája nincs összehasonlítható helyzetben.
Hasonlóképpen, ezen intézmények helyzete nem hasonlítható össze a vagyonkezelői kötelezettségek kezelését illetően sem. A német jogban a befektetési vállalkozások kötelesek azonnal elkülöníteni az ügyfelektől kapott pénzeszközöket a hitelintézeteknél nyitott vagyonkezelői számlákon. Ezzel szemben az olyan hitelintézet, mint a felperes, nem köteles az említett pénzeszközöket azonnal átutalni a tranzitszámláról a termék szerinti intézmények részére.
Ekképpen között a felperes nem bizonyította, hogy a befektetési vállalkozások birtokában lévő vagyonkezelői kötelezettségek olyan kockázati szintnek voltak kitéve, amely összehasonlítható a befektetési tevékenységek végzésére engedéllyel rendelkező hitelintézetek által birtokolt vagyonkezelői kötelezettségekének szintjével.
Ezt követően, ami azt az egyenlőtlen bánásmódot illeti, amely lényegében azon alapul, hogy az ESZT az alapvető éves hozzájárulás ugyanazon számítási módját fogadta el valamennyi intézmény tekintetében, anélkül hogy figyelembe vette volna azt a tényt, hogy egyes tagállamok olyan eltéréssel éltek, amely lehetővé teszi a saját nevükben, de harmadik személyek javára kezelt pénzeszközökre vonatkozó kötelezettségek mérlegen kívüli feltüntetését,(13) a Törvényszék emlékeztet arra, hogy az előzetes hozzájárulás kiszámítása céljából figyelembe veendő kötelezettségek meghatározását illetően a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet a 86/635 irányelvben vagy az 1606/2002 rendeletben(14) említett nemzetközi pénzügyi beszámolási standardokban meghatározott „összes kötelezettségként” határozza meg. Egyébiránt, bár azokat az eszközöket, amelyeket a hitelintézet saját nevében, de harmadik személy javára kezel, főszabály szerint akkor kell kimutatni e hitelintézet mérlegében, ha az jogcímet szerez az érintett eszközökre, egyes tagállamok a 86/635 irányelvben előírt eltérést választották, amely lehetővé teszi e kötelezettségek mérlegen kívüli feltüntetését. Márpedig ez a helyzet a 806/2014 rendelet és a 2014/59 irányelv rendelkezéseinek a 86/635 irányelvvel összefüggésben értelmezett együttes alkalmazásából ered, amelynek érvényességét a felperes nem vitatta az egyenlő bánásmód elvére tekintettel.
A különböző tagállamok számviteli szabályai között a vagyonkezelői kötelezettségeknek az intézmények mérlegébe való belefoglalása tekintetében fennálló különbségek figyelmen kívül hagyását illetően a Törvényszék megállapítja, hogy az egyenlő bánásmód elve nem hatalmazza fel a Bizottságot arra, hogy felhatalmazáson alapuló jogi aktusok elfogadásakor az uniós jogalkotó által átruházott hatáskört meghaladva is eljárjon. A jelen ügyben sem a 2014/59 irányelv, sem a 806/2014 rendelet nem hatalmazta fel a Bizottságot arra, hogy harmonizálja az ilyen tárgyú nemzeti számviteli szabályokat. Így nem róható fel a Bizottságnak, hogy megsértette az egyenlő bánásmód elvét azáltal, hogy nem orvosolta ezeket az eltéréseket. Ráadásul a hátrányos megkülönböztetés tilalma nem vonatkozik a különböző tagállamok jogszabályai között fennálló eltérésekre, feltéve hogy e jogszabályok a hatályuk alá tartozó valamennyi személyt egyformán érintik. A jelen ügyben a felperes nem állította, és még kevésbé bizonyította, hogy a német szabályozás nem érinti egyenlő módon a hatálya alá tartozó valamennyi személyt. Ezenkívül az uniós szabályozás elfogadása egy adott cselekvési területen eltérő következményekkel járhat egyes gazdasági szereplőkre nézve egyedi helyzetükre vagy a rájuk vonatkozó nemzeti szabályokra tekintettel, és az ilyen következmény nem tekinthető az egyenlő bánásmód elve megsértésének, ha az említett szabályozás objektív és az általa elérni kívánt célokhoz igazodó kritériumokon alapul. Egyetlen olyan bizonyítékot sem terjesztette a Törvényszék elé, amelyből az következne, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 3. cikkének 11. pontja nem objektív és a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet által követett célokhoz igazodó kritériumokon alapult.
Végül, ami a felperes és azon hitelintézetek közötti egyenlőtlen bánásmódot illeti, amelyek mérlegét a nemzetközi számviteli standardok szerint készítik el, míg a német jogban ez a módszer kizárólag az anyavállalatok számára megengedett, a Törvényszék megállapítja egyrészt, hogy ez a helyzet egy német jogszabály, nem pedig a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet alkalmazásának következménye, másrészt pedig, hogy a felperes e számviteli standardok alapján is el tudta volna készíteni a könyvelést, de úgy döntött, hogy ezt adminisztratív és pénzügyi okokból nem teszi meg. Így a felperes ezen okból nem hivatkozhat egyenlőtlen bánásmódra.
Harmadszor és utolsósorban, ami a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontjának megsértését illeti, amennyiben e rendelkezés nem teszi lehetővé a felperes vagyonkezelői kötelezettségeinek kizárását az előzetes hozzájárulásának kiszámításából, a Törvényszék először is úgy véli, hogy az ESZT nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor nem zárta ki e kötelezettségek összegét az említett számításból.
Másodszor emlékeztet arra, hogy a Bíróság már úgy határozott, hogy a 2015/63 felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontja nem ruház diszkrecionális jogkört az illetékes hatóságokra arra vonatkozóan, hogy az előzetes hozzájárulások kockázatalapú kiigazítása címén kizárjon bizonyos kötelezettségeket, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan felsorolja azokat a feltételeket, amelyek mellett bizonyos kötelezettség ilyen kizárás tárgyát képezheti. Következésképpen az ESZT nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor nem alkalmazta analógia útján e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdésének e) pontját. Ezenkívül az egyenlő bánásmód elvének figyelembevételét illetően az említett felhatalmazáson alapuló rendelet különbséget tett a szóban forgó kötelezettségek jelentette kockázatokhoz közvetlenül kapcsolódó, jelentős sajátosságokkal rendelkező helyzetek között. E megfontolásokra tekintettel az e felhatalmazáson alapuló rendelet 5. cikke (1) bekezdése e) pontja analógia útján történő alkalmazásának hiánya nem ellentétes az egyenlő bánásmód elvével. Ugyanez vonatkozik az arányosság elvére is, amellyel kapcsolatban a Törvényszék úgy véli, hogy a felperes alá nem támasztott állítások megfogalmazására szorítkozott.
Harmadszor, ami azon kifogást illeti, amely szerint a felperes vagyonkezelői kötelezettségeinek az előzetes hozzájárulásának kiszámítása során való figyelembevétele ez utóbbi keretében azok kétszeres beszámítását eredményezheti, a Törvényszék mindenekelőtt megállapítja, hogy a felperes nem fejti ki, hogy az előzetes hozzájárulások kiszámításának mely konkrét módszere lenne kevésbé korlátozó az intézményekre nézve, de ugyanakkor alkalmas arra, hogy ugyanolyan hatékony módon elérjék a rendelet által követett célokat. Ezenkívül és mindenesetre egyetlen olyan körülményre sem hivatkoztak, amely megkérdőjelezhetné az ESZT‑nek a betétbiztosítási rendszer nyújtotta védelemben való részesülés feltételeire vonatkozó állítását. Végül egyetlen olyan érvet sem terjesztettek elő, amely arra utalna, hogy a Bizottság teljes egészében ki akarta volna küszöbölni a kötelezettségek kétszeres beszámításának minden formáját.
Negyedszer, ami azt az érvet illeti, amely szerint a vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulásának kiszámítása során való figyelembevétele nem felel meg a szükségesség kritériumának, mivel fizetésképtelenség esetén az ügyfelek jogosultak lennének a felperes által kezelt vagyonkezelői eszközök elkülönítésére, ami azt mutatja, hogy ezen ügyfelek védelmére elegendő garancia áll fenn, a Törvényszék hangsúlyozza, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy az ügyfeleinek eszközeit és likvid eszközeit fizetésképtelenség esetén olyan garanciák fedezik, amelyek összehasonlíthatók a befektetési vállalkozások ügyfeleinek eszközeit és likviditását fedezőkkel.
Ötödször a Törvényszék megállapítja, hogy nem terjesztettek elé egyetlen olyan konkrét bizonyítékot sem, amely annak bizonyítására irányulna, hogy vagyonkezelői kötelezettségeknek az előzetes hozzájárulások kiszámításába való bevonása a 2014/59 irányelv céljaihoz képest nyilvánvalóan aránytalan hátrányokat okozna.