A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített hatodik tanács)

2011. július 14.(*)

„Verseny – Kartellek – Hidrogén‑peroxid és nátrium‑perborát – Az EK 81. cikk megsértését megállapító határozat – A jogsértő magatartás betudhatósága – Védelemhez való jog – Az ártatlanság vélelme – Indokolási kötelezettség – Egyenlő bánásmód – A büntetések és joghátrányok egyéniesítésének elve – A büntetőjogi törvényesség elve – A gondos ügyintézés elve – Jogbiztonság – Hatáskörrel való visszaélés – Bírságok”

A T‑190/06. sz. ügyben,

a Total SA (székhelye: Courbevoie [Franciaország]),

az Elf Aquitaine SA (székhelye: Courbevoie [Franciaország])

(képviselik őket: É. Morgan de Rivery, A. Noël‑Baron és E. Lagathu ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: F. Arbault és O. Beynet, később: Bottka V., P. J. Van Nuffel és B. Gencarelli, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

elsődlegesen a[z EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban 2006. május 3‑án hozott C (2006) 1766 végleges bizottsági határozat (COMP/F/38.620 „hidrogén‑peroxid és perborát”‑ügy) részleges megsemmisítésére, másodlagosan az említett határozat 2. cikke i) pontja megváltoztatására irányuló keresete tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács),

tagjai: V. Vadapalas, elnökként eljáró bíró (előadó), M. Prek, A. Dittrich, L. Truchot és K. O’Higgins bírák,

hivatalvezető: C. Kristensen tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2010. szeptember 3‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapjául szolgáló tényállás

1        A felperesek, a Total SA és az Elf Aquitaine a francia jog szerint létrejött társaságok, amelyek annak a csoportnak a csúcstársaságai voltak, amelyhez az Arkema France SA is tartozott (korábban Atofina SA, a továbbiakban: Arkema), amely a tényállás megvalósulása idején többek között hidrogén‑peroxidot (a továbbiakban: HP) és nátrium‑perborátot (a továbbiakban: NP) forgalmazott.

2        A jogsértés kezdete és 2000 áprilisa között az Arkema fő részvényese 97,5%‑ban az Elf Aquitaine volt. Ettől az időponttól kezdődően az Arkema 96,48%‑ban volt az Elf Aquitaine tulajdonában, maga az Elf Aquitaine pedig 99,43%‑ban a Total tulajdonában volt.

3        2002 novemberében a Degussa AG tájékoztatta az Európai Közösségek Bizottságát, hogy a HP és az NP piacán kartell áll fenn, és a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 2002. C 45., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 155. o., a továbbiakban: engedékenységi közlemény) alkalmazását kérte.

4        A Degussa tárgyi bizonyítékokat nyújtott a Bizottság részére, amelyek alapján az utóbbi 2003. március 25‑én és 26‑án helyszíni vizsgálatokat folytathatott három vállalkozás – köztük az Arkema – helyiségeiben.

5        A vizsgálatokat követően több vállalkozás – többek között különösen az EKA Chemicals AB, az Arkema SA, valamint a Solvay SA – kérte az engedékenységi közlemény alkalmazását, és átadta a Bizottságnak a szóban forgó kartellre vonatkozó bizonyítékokat.

6        2005. január 26‑án a Bizottság kifogásközlést küldött a felpereseknek és az érintett vállalkozásoknak.

7        Az érintett vállalkozások 2005. június 28‑án és 29‑én megtartott meghallgatását követően a Bizottság a[z EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/F/38.620 „hidrogén‑peroxid és perborát”‑ügy) 2006. május 3‑án meghozta a C (2006) 1766 végleges határozatot az Akzo Nobel NV‑vel, az Akzo Nobel Chemicals Holding AB‑val, az EKA Chemicals‑szal, a Degussával, az Edison SpA‑val, az FMC Corp.‑pal, az FMC Foret SA‑val, a Kemira Oyjjal, az Air Liquide SA‑val, a Chemoxal SA‑val, a SNIA SpA‑val, a Caffaro Srl‑lel, a Solvay Sa‑val, a Solvay Solexis SpA‑val, a felperesekkel és az Arkemával szemben (a továbbiakban: megtámadott határozat), amelynek összefoglalóját az Európai Unió Hivatalos Lapjában 2006. december 13‑án tették közzé (HL L 353., 54. o.). A felperesek a megtámadott határozatot a Bizottság 2006. május 8‑i levelével kapták kézhez.

 A megtámadott határozat

8        A Bizottság a megtámadott határozatban megállapította, hogy annak címzettjei egységesen és folyamatosan megsértették az EK 81. cikket és az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodás 53. cikkét a HP és származéka, az NP tekintetében (a megtámadott határozat (2) preambulumbekezdése).

9        A megállapított jogsértés abból állt, hogy a versenytársak kereskedelmileg fontos és titkos piaci és vállalati információkat cseréltek ki, korlátozták és ellenőrizték a termelést, valamint a potenciális és tényleges kapacitást, elosztották egymás között a piaci részesedést és az ügyfeleket, valamint rögzítették és ellenőrizték a (cél)árakat.

10      A Bizottság megállapította a felperesek és az Arkema „egyetemleges” felelősségét a jogsértésért (a megtámadott határozat (441) preambulumbekezdése).

11      A bírságok összegének kiszámítása érdekében a Bizottság a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatásban (HL 1998. C 9., 3. o., a továbbiakban: iránymutatás) meghatározott módszert alkalmazta.

12      A Bizottság a bírságok alapösszegét a jogsértés súlya és időtartama alapján határozta meg (a megtámadott határozat (452) preambulumbekezdése), és azt különösen súlyosnak minősítette (a megtámadott határozat (457) preambulumbekezdése).

13      A Bizottság a felpereseket és az Arkemát eltérően kezelte, azáltal hogy őket azon harmadik csoportba sorolta, amelynek tekintetében a bírság kiindulási összegét 20 millió euróban határozta meg (a megtámadott határozat (460)–(462) preambulumbekezdése).

14      A kellő elrettentő hatás biztosítása érdekében – tekintettel a felperesek jelentős forgalmára – a Bizottság a kiindulási összeg tekintetében 3‑as szorzót alkalmazott (a megtámadott határozat (463) preambulumbekezdése).

15      Mivel a Bizottság szerint az Arkema és az Elf Aquitaine 1995. május 12‑től 2000. december 31‑ig, vagyis öt éven és hét hónapon át vett részt a jogsértésben, a Bizottság a nekik betudható bírság összegét 55%‑kal növelte az időtartam alapján (a megtámadott határozat (467) preambulumbekezdése). Ezt a növelést a Bizottság nem alkalmazta a Totalnak betudható bírságösszeg tekintetében, amelynek a szóban forgó jogsértésért való felelősségét a 2000. április 30. és 2000. december 31. közötti időszak tekintetében állapította meg (a megtámadott határozat (468) preambulumbekezdése).

16      A Bizottság az Arkemával szemben súlyosító körülményt állapított meg, tekintettel arra, hogy az EGK‑Szerződés 85. cikkének alkalmazására vonatkozó, 1984. november 23‑i 85/74/EGK határozatában (IV/30.907 – peroxigén‑ügy) (HL 1985. L 35., 1. o.), valamint az EK‑Szerződés 85. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (IV/31.865 PVC‑ügy) 1988. december 21‑én hozott 89/190/EGK bizottsági határozatában (HL 1989. L 74., 1. o.) megállapított jogsértésekre tekintettel visszaesőnek minősült. Következésképpen az Arkemának betudható bírság alapösszegét azon alapösszeg 50%‑ának megfelelő mértékben növelte, amely összeget abban az esetben alkalmazott volna vele szemben, ha a felperesek – a csoport csúcstársaságai – nem lettek volna a megtámadott határozat címzettjei (a megtámadott határozat (469)–(471) preambulumbekezdése, valamint a 409. lábjegyzet).

17      A Bizottság úgy vélte, hogy az Arkema volt a második vállalkozás, amely megfelelt az engedékenységi közlemény 21. pontjában foglalt feltételnek, és ezen a címen a bírság összegét 30%‑kal csökkentette, amely csökkentést az Arkemával és a felperesekkel szemben kiszabott bírság teljes összegére alkalmazta (a megtámadott határozat (509)–(514), valamint (529) preambulumbekezdése).

18      A megtámadott határozat 1. cikkének o)–q) pontja szerint három társaság sértette meg az EK 81. cikk (1) bekezdését, valamint az EGT‑Megállapodás 53. cikkét azzal, hogy részt vett az érintett jogsértésben: a Total 2000. április 30. és december 31. között, valamint az Arkema és az Elf Aquitaine 1995. május 12. és 2000. december 31. között.

19      A megtámadott határozat 2. cikkének i) pontja 78,663 millió euró összegű bírság kiszabásáról rendelkezik az Arkemával szemben, amelyért a Total és az Elf Aquitaine „egyetemlegesen” felelősek, 42 millió, illetve 65,1 millió euró összeg erejéig.

 Az eljárás és a felek kérelmei

20      A felperesek a Törvényszék Hivatalához 2006. július 19‑én benyújtott keresetlevelében előterjesztették a jelen keresetet.

21      Mivel módosult a Törvényszék tanácsainak összetétele, az előadó bírót a hatodik tanácsba osztották be, és a felek meghallgatását követően a jelen ügyet a hatodik kibővített tanács elé utalták.

22      Mivel a kibővített tanács két tagja nem tudott részt venni a jelen ügy elbírálásában, a Törvényszék elnöke a tanács létszámának kiegészítése érdekében a Törvényszék eljárási szabályzata 32. cikkének 3. §‑át alkalmazva másik két bírót jelölt ki.

23      A Törvényszék által 2010. április 28‑án elrendelt pervezető intézkedések keretében a Bizottság 2010. május 4‑én kelt levelével benyújtotta a közigazgatási akta felperesek által a keresetlevélben hivatkozott bizonyos elemeit.

24      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék úgy határozott, hogy megnyitja az eljárás szóbeli szakaszát. A Törvényszék a 2010. szeptember 3‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a Törvényszék kérdéseire adott válaszaikat.

25      A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

–        elsődlegesen semmisítse meg a megtámadott határozat 1. cikkének o) és p) pontját, 2. cikkének i) pontját, valamint 3. és 4. cikkét;

–        másodlagosan változtassa meg a megtámadott határozat 2. cikkének i) pontját abban a részében, amellyel a Bizottság a felpereseket az Arkemával egyetemlegesen bírság megfizetésére kötelezte, valamint csökkentse e bírság összegét;

–        a Bizottságot kötelezze az eljárási költségek viselésére.

26      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

27      A megtámadott határozat részleges megsemmisítésére irányuló kérelmük alátámasztása érdekében a felperesek tíz jogalapra hivatkoznak, melyek elsőként a védelemhez való jog megsértésére, másodszor az indokolási kötelezettség megsértésére, harmadszor a vállalkozás egységes fogalmának megsértésére, negyedszer a leányvállalatok által elkövetett jogsértések anyavállalatoknak való betudhatóságára vonatkozó szabályok megsértésére, ötödször a Total tekintetében elkövetett mérlegelési hibákra, hatodszor több, valamennyi tagállam által elismert és az Unió jogrendjének szerves részét képező alapvető elv megsértésére, hetedszer a gondos ügyintézés elvének megsértésére, nyolcadszor a jogbiztonság elvének megsértésére, kilencedszer a bírságok megállapítása egyes alapvető elveinek megsértésére, tizedszer hatáskörrel való visszaélésre alapulnak.

28      Másodlagosan a tizenegyedik jogalappal a felperesek kérik a megtámadott határozat 2. cikkének i) pontjában kiszabott bírság összegének csökkentését.

29      A Törvényszék célszerűnek ítéli, hogy elsőként a negyedik jogalap keretében előadott érvelést vizsgálja meg.

 A negyedik, a leányvállalatok által elkövetett jogsértések anyavállalatoknak való betudhatóságára vonatkozó szabályok megsértésére alapított jogalapról

30      A negyedik jogalap három részből áll. Mindenekelőtt az említett jogalap második részét kell megvizsgálni.

 A második, a betudhatóságra vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmezésével és a Bizottság határozathozatali gyakorlatának követésével kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított részről

–       Előzetes észrevételek

31      Emlékeztetni kell arra, hogy az uniós versenyjog a vállalkozási tevékenységekre vonatkozik, és a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül e jogalany jogállásától és finanszírozási módjától (lásd a Bíróság C‑97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑8237. o.] 54. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

32      A Bíróság azt is megállapította, hogy ugyanebben az összefüggésben a vállalkozás fogalmát úgy kell értelmezni, mint amely gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll (lásd a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

33      Ha ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért (lásd a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

34      Az uniós versenyjog megsértését egyértelműen azon jogi személynek kell betudni, amellyel szemben később bírság szabható ki, és a kifogásközlést ez utóbbinak kell címezni. A kifogásközlésnek szintén meg kell jelölnie, hogy a benne foglalt tényeket milyen minőségében róják fel a jogi személynek (lásd a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

35      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az anyavállalatnak lehet betudni a leányvállalat magatartását, ha az – jóllehet külön jogi személyiséggel rendelkezik – nem önállóan határozza meg saját magatartását a piacon, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket az anyavállalat ad a számára, különös tekintettel az e két jogalany közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra (lásd a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 58. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

36      Hasonló esetben ugyanis az anyavállalat és leányvállalata ugyanazon gazdasági egység részét képezi, és ily módon a fent említett értelemben egyetlen vállalkozást alkot. Ennek alapján az a tény, hogy valamely anyavállalat és annak leányvállalata az EK 81. cikk értelmében egyetlen vállalkozást alkot, lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy bírság megfizetésére kötelező határozatot címezzen az anyavállalatnak, anélkül hogy bizonyítania kellene az utóbbinak a jogsértésben való személyes részvételét (a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontja).

37      A Bíróság kimondta továbbá, hogy abban a különös esetben, ha az anyavállalat 100%‑os részesedéssel rendelkezik az uniós versenyjog szabályait sértő magatartást folytató leányvállalatában, egyrészről ezen anyavállalat meghatározó befolyást gyakorolhat e leányvállalat magatartására, másrészről pedig fennáll azon megdönthető vélelem, amely szerint az említett anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalata magatartására (lásd a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

38      A Bíróság tehát kifejtette, hogy e körülmények között elegendő, ha a Bizottság bizonyítja, hogy valamely leányvállalatnak az anyavállalata az egyedüli tulajdonosa, ahhoz, hogy vélelmezze, ez utóbbi meghatározó befolyást gyakorol e leányvállalat üzletpolitikájára. A Bizottságnak ezt követően módjában áll az anyavállalat egyetemleges felelősségét megállapítani a leányvállalatával szemben kiszabott bírság megfizetését illetően, kivéve ha az e vélelem megdöntésére köteles anyavállalat elegendő bizonyítékot terjeszt elő annak bizonyításához, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást követ (lásd a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 61. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

39      A jelen ügyben a megtámadott határozat (370)–(379) preambulumbekezdésében a Bizottság, hivatkozva a Bíróság és a Törvényszék ítélkezési gyakorlatára, összefoglalta azokat az alapelveket, amelyeket alkalmazni szándékozott a határozat címzettjeinek azonosítása érdekében.

40      A Bizottság emlékeztetett arra, hogy egy anyavállalatot felelősnek lehet tekinteni leányvállalata jogellenes magatartásáért, amennyiben a leányvállalat nem önálló módon határozta meg saját magatartását a piacon, hanem lényegében az anyavállalat által adott utasításokat követte. Rámutatott arra, hogy lényegében vélelmezheti, hogy egy 100%‑os leányvállalat lényegében az anyavállalat által adott utasításokat alkalmazza, valamint arra, hogy utóbbi ezt a vélelmet ellenkező bizonyítékok előterjesztésével megdöntheti (a megtámadott határozat (374) preambulumbekezdése).

41      Az Elf Aquitaine felelősségét illetően a Bizottság rámutatott, hogy az az Arkema 98%‑os tulajdonosa volt, és mindig is maga nevezte ki az utóbbi igazgatótanácsának tagjait. Ennek megfelelően a Bizottság vélelmezte, hogy az Elf Aquitaine meghatározó befolyást gyakorolt a leányvállalata magatartására (a megtámadott határozat (427) preambulumbekezdése).

42      A Total tekintetében a Bizottság jelezte, hogy az 2000 áprilisában szerezte meg az Elf Aquitaine tőkéje 99,43%‑ának ellenőrzését, hogy közvetlenül vagy közvetve ellenőrizte a csoport azon társaságainak tőkéjét, amelyek a jogsértő magatartásokban közvetlen szerepet játszottak, valamint hogy a körülményekre tekintettel vélelmezte, hogy a Total meghatározó befolyást gyakorolt leányvállalatai, az Elf Aquitaine és az Arkema magatartására (a megtámadott határozat (428) és (429) preambulumbekezdése).

43      A megtámadott határozat (430)–(432) preambulumbekezdésében a Bizottság bemutatta a felpereseknek a szóban forgó jogsértés betudásával szemben előadott érveit, és a (433)–(440) preambumbekezdésben megvizsgálta azokat.

44      A megtámadott határozat (441) preambulumbekezdésében a Bizottság megerősítette azt a következtetését, amely szerint az Arkema és a felperesek egységes vállalkozást alkottak, és megállapította felelősségüket a szóban forgó jogsértésért, kifejtve, hogy a Total a jogsértésért kizárólag az Elf Aquitaine tőkéje feletti ellenőrzés megszerzésének időpontjától, vagyis a 2000. április 30. és 2000. december 31. közötti időszak tekintetében felelős.

45      Ezt az értékelést vitatva a felperesek lényegében két kifogást adnak elő, egyrészt a szóban forgó vélelem érvényességével, másrészt az Arkema önállóságának bizonyítására benyújtott bizonyítékok elutasításával kapcsolatban.

–       A szóban forgó vélelem érvényességéről

46      A felperesek először azzal érvelnek, hogy a Bizottság az e területen kialakított ítélkezési gyakorlat és saját határozathozatali gyakorlata megsértése nélkül – csupán a leányvállalat fölött gyakorolt majdnem kizárólagos ellenőrzéshez kapcsolódó vélelem alapján – nem tudhatja be nekik az Arkema magatartását.

47      Meg kell állapítani, hogy a fenti 31–38. pontokban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelel az a módszer, amelyet a Bizottság követett, amikor a szóban forgó vélelemre alapozva a felpereseknek tudta be a vitatott jogsértést.

48      Egyrészről a felperesek álláspontjával ellentétben e betudás nem kizárólag a tőke tulajdonosi szerkezetén alapult, hanem azon a megállapításon is, hogy a leányvállalataik fölött meghatározó befolyás gyakorlására vonatkozó vélelmet nem döntötték meg (lásd különösen a megtámadott határozat (437) és (441) preambulumbekezdését).

49      Másrészről ezen ítélkezési gyakorlatból egyértelműen kitűnik (lásd különösen a fenti 37. és 38. pontot), hogy a leányvállalat tőkéjének tulajdonosi szerkezete az említett vélelem felállításához elegendő kritériumot jelent, anélkül hogy a Bizottság köteles lenne további, arra vonatkozó ténykörülményt előadni, hogy az anyavállalat tényleges befolyást gyakorol, ahogyan a felperesek ezt megkövetelik.

50      Ezt a megállapítást nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy ilyen további ténykörülményekre a Törvényszék T‑112/05. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2007. december 12‑én hozott ítéletének (EBHT 2007., II‑5049. o.) alapjául szolgáló ügyben rá lehetett mutatni. Egyértelműen kiderül ugyanis mind a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2007. december 12‑én hozott ítélet 61. és 62. pontjából, mind a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet 61. és 62. pontjából, hogy a szóban forgó vélelem alkalmazása nem függ ilyen ténykörülmények lététől. Ugyanígy nem szükséges az sem, hogy a Bizottság e célból bizonyítsa, hogy az anyavállalat a tényállás megvalósulása idején tudott leányvállalatának jogsértő magatartásáról.

51      Ki kell emelni továbbá, hogy a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat konkrétan arra a különös esetre vonatkozik, ha az anyavállalat 100%‑os részesedéssel rendelkezik a leányvállalatában (a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontja). Márpedig a jelen ügyben a felperesek nem rendelkeznek kizárólagos részesedéssel az érintett leányvállalat tőkéjében (lásd a fenti 2. pontot).

52      Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy a felperesek nem adnak elő egyetlen érvet sem azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a részesedésük nem éri el a 100%‑ot. Épp ellenkezőleg, a Bizottság számára a szóban forgó vélelem alkalmazására nyitva álló lehetőséggel kapcsolatos érvelésük megkülönböztetés nélkül vonatkozik a „100%‑os vagy majdnem 100%‑os” tőketulajdon esetére, amely megerősíti, hogy nem vitatják ugyanannak a bizonyítási rendszernek az alkalmazását a két helyzetben.

53      Végül, még ha feltételezzük is, hogy – amint azt a felperesek állítják – a jogsértésért való felelősség betudhatóságával kapcsolatos korábbi határozathozatali gyakorlatában a Bizottság hivatkozott az anyavállalat meghatározó befolyásának tényleges gyakorlására mutató további ténykörülményekre, ez az egyetlen tény nem alkalmas arra, hogy megkérdőjelezze a jelen ügyben alkalmazott betudhatósággal kapcsolatos módszer érvényességét.

54      Következésképpen a jelen kifogást el kell utasítani.

–       A felperesek által az Arkema piaci önállóságának bizonyítása érdekében benyújtott bizonyítékok csoportjáról

55      A fenti 38. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint a szóban forgó vélelem megdöntéséhez az anyavállalatnak elegendő bizonyítékot kell előterjesztenie, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást követ.

56      E tekintetben figyelembe kell venni az említett leányvállalat és az anyavállalat közötti valamennyi releváns gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatot, amelyek az adott esettől függően változhatnak (a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet 61. és 74. pontja).

57      Különösen nem lehet e vizsgálatot kizárólag a leányvállalat szűkebb értelemben vett üzletpolitikájával kapcsolatos tényezőkre korlátozni, mint amilyen az elosztási vagy árstratégia. Különösen nem lehet a szóban forgó vélelmet kizárólag annak a bizonyításával megdönteni, hogy a leányvállalat anélkül irányítja az üzletpolitikájának e meghatározott aspektusait, hogy utasításokat kapna e tekintetben (lásd ebben az értelemben a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet 65. és 75. pontját).

58      A jelen ügy irataiból kiderül, hogy a közigazgatási eljárás során a felperesek az Arkema önállóságára alapított érvelésre hivatkoztak, előadva különösen, hogy csoportjuk jellemzője a leányvállalatok decentralizált irányítása, hogy az Arkema önállóan határozta meg tevékenységeinek stratégiai irányait, hogy tevékenységének piaci irányítása nem függött az anyavállalatok utasításaitól, hogy csupán általában véve számolt be ez utóbbiaknak, hogy pénzügyileg független volt, és előzetes engedélyük nélkül is szabadon köthetett szerződést, valamint hogy önállóan határozta meg jogi stratégiáját. Az Arkema önállóságát egyébiránt az is alátámasztotta, ahogy a harmadik felek az Arkemára tekintettek.

59      Érvelésük alátámasztásaként a felperesek három brosúra bemutatására szorítkoztak, amelyeket az Arkema, valamint az egyik felperes, az Elf Aquitaine készített, „Marchés et Métiers” (Piacok és szakmák) címen az 1995., 2000. és 2003. év tekintetében. Márpedig e dokumentumok bizonyító erejétől függetlenül meg kell állapítani, hogy azok csupán néhány információtöredéket tartalmaznak a felperesek és leányvállalatuk közötti kapcsolatot illetően. Ennek megfelelően ezek a dokumentumok legfeljebb azt bizonyíthatják, hogy az Arkema decentralizált egység, a „vegyi ágazat” volt a csoporton belül, hogy 2006‑ban vált önálló egységgé, valamint hogy különböző területeken jelentős számú terméket állított elő. A 2000. évre vonatkozó „Marchés et Métiers” című brosúra kivételével ezek az iratok olyan évekre vonatkoznak, amelyek kívül esnek a jogsértéssel érintett időszakon.

60      Ezenkívül a kifogásközlésre adott válaszuk egyik lábjegyzetében a felperesek az Arkemának a Bizottság tájékoztatáskérésére adott válaszából következő egyes bizonyítékokra hivatkoznak.

61      A szóban forgó bizonyítékok, amelyeket a Bizottság a 2010. május 4‑i pervezető intézkedések keretében nyújtott be, tartalmaznak egy „Belső jogkörök és kiadásokra vonatkozó kötelezettségvállalások” című iratot, valamint a csoporthoz tartozó társaságok vezetőinek listáját az 1991 és 2003 közötti évek tekintetében.

62      Az első iratot illetően az Arkemának a tájékoztatáskérésre adott, a Bizottság által benyújtott válaszából kiderül, hogy az a csoportot érintő kötelezettségvállalás szabályait határozza meg, amelyek „2001‑től” alkalmazandók. Ezen irat szerint a Total végrehajtó bizottsága csupán a leányvállalatok 10 millió eurót meghaladó beruházásaival kapcsolatos döntésekben vett részt a kockázat és a jövedelmezőség értékelésével.

63      Rá kell mutatni egyrészt, hogy a szóban forgó irat, mivel a csoporton belül a hatáskörök megosztására vonatkozó, 2001 óta érvényes szabályokat tartalmazza, a jogsértéssel érintett időszakban, amely 2000. december 31‑ével ért véget, nem lehet releváns bizonyíték az érintett társaságok közötti kapcsolatok tekintetében.

64      Másrészt a felpereseknek a kifogásközlésre adott válaszából kiderül, hogy az iratra azon állításuk alátámasztása érdekében hivatkoztak, amely szerint sosem vettek részt az Arkema HP‑vel és NP‑vel kapcsolatos tevékenységeinek irányításában, mivel részvételük csak a leányvállalat legjelentősebb beruházásaira korlátozódott. Márpedig a fenti 57. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében semmiképpen sem bizonyítható a leányvállalat önállósága annak egyszerű bemutatásával, hogy az a jogsértéssel érintett termékek forgalmazásával kapcsolatos üzletpolitikájának egyes meghatározott vonatkozásait önállóan irányítja.

65      A második, az érintett társaságok vezetőinek listáját tartalmazó iratot illetően rá kell mutatni, hogy bár az anyavállalat és a leányvállalat vezetői közötti átfedés a meghatározó befolyás gyakorlására utaló jel, az ilyen átfedés hiánya nem tekinthető a leányvállalat önállósága elégséges bizonyítékának.

66      A fentiekből kiderül, hogy a felperesek a kifogásközlésre adott válaszukban előadott érvelést nem támasztották alá konkrét, a leányvállalat önállóságára vonatkozó bizonyítékokkal, az tehát lényegében egyszerű állításokból állt, amelyek nyilvánvalóan nem tekinthetők a szóban forgó vélelem megdöntésére alkalmas bizonyítékok csoportjának.

67      Ezenfelül rá kell mutatni, hogy a szóban forgó érvelés nem bizonyítja a leányvállalat önállóságát.

68      Először is a felperesek azon állítását illetően, amely szerint az Elf Aquitaine csak egy nemoperatív holding volt, amely egy egyszerű „pénzügyi irányításhoz” hasonlítható, mivel ez a helyzet azt követően sem változott meg, hogy a Total megszerezte az ellenőrzést, meg kell állapítani, hogy még ha feltételezzük is, hogy a felperesek csak nemoperatív holdingok voltak, ez az egyetlen körülmény nem elegendő annak kizárásához, hogy meghatározó befolyást gyakoroltak volna az Arkemára, többek között a csoporton belüli pénzügyi beruházások összehangolásával. A társaságok csoportjának kontextusában ugyanis a holding olyan társaság, amely különböző társaságokban meglévő részesedések egyesítésére irányul, és amelynek e részesedések egységes irányításának biztosítása a feladata (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑69/04. sz., Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑2567. o.] 63. pontját).

69      Márpedig a felperesek maguk állítják, hogy az Elf Aquitaine részt vett a legfontosabb döntésekben, amelyek a csoport egészére hatást gyakorolhattak, valamint hogy meghatározott egy nagyon általános politikát a különböző részek tevékenységeinek összehangolhatóságával, a tevékenységek megváltoztatásával és a tevékenységek földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatban. Ezen állítások nem ássák alá a felperesekből és leányvállalataikból álló gazdasági egység fennállására vonatkozó állítást, hanem sokkal inkább azt erősítik meg, hogy az Elf Aquitaine feladata azt volt, hogy biztosítsa az egységes irányítást és az összehangolást, amelyek befolyásolták az Arkema piaci magatartását.

70      Másodszor, a felperesek azon állításával összefüggésben, mely szerint a tényállás megvalósulása idején nem vettek részt a „vegyi ágazaton” belül egy adott termékkel kapcsolatos stratégia kialakításában, rá kell mutatni, hogy ezt az állítást nem támasztja alá elegendő bizonyíték. Ami a csoport méretét illeti, a vegyipari tevékenység adott olajipari vállalaton belüli állítólagos elkülönülése, az Arkema mérete, valamint az általa a különböző piacokon értékesített termékek jelentős száma önmagában nem bizonyítja, hogy a felperesek soha nem vettek részt a „vegyi ágazat” valamely termékével kapcsolatos kereskedelmi stratégia meghatározásában.

71      Harmadszor, azzal összefüggésben, hogy a felperesek előadják, hogy soha nem határozták meg az Arkema üzletpolitikáját, és soha nem avatkoztak be leányvállalatuk HP‑vel és NP‑vel kapcsolatos tevékenységeinek irányításába, meg kell állapítani, hogy egy társaságokból álló csoportban a feladatok megosztása általános jelenség, amely nem elegendő azon vélelem megdöntéséhez, amely szerint a felperesek és az Arkema az EK 81. cikk értelmében egyetlen vállalkozást alkottak. Ugyanez igaz arra az érvre is, amely szerint az Arkema saját nevében és javára tevékenykedett a piacon, nem pedig anyavállalatai, a Total és az Elf Aquitaine képviseletében.

72      Semmilyen további megállapítás nem vonható le abból a tényből, hogy a felpereseknek és a leányvállalatuknak sosem volt közös ügyfele, hogy nem voltak jelen azokon a piacokon, amelyeken a leányvállalatuk befektetéseket eszközölt, valamint az azokhoz kapcsolódó piacokon sem, hogy az érintett termékekkel kapcsolatos tevékenység a felperesek mindegyike teljes forgalmának csak nagyon csekély részét tette ki, valamint hogy ez csak néhány termék volt az Arkema „vegyipari tevékenységének” számos terméke közül.

73      Negyedszer, a felperesek azon érvével kapcsolatban, hogy köztük és az Arkema között nem állt fenn információs és jelentéstételi rendszer, kivéve a számviteli és pénzügyi szabályozásból fakadó követelményekből következő információkat, meg kell jegyezni, hogy mivel a leányvállalat önállóságát nem kizárólag a vállalkozás működésének vonatkozásában kell vizsgálni, önmagában az a tény, hogy a leányvállalat az érintett piacon soha nem alkalmazott az anyavállalat javára sajátos információs politikát, nem elegendő előbbi önállóságának bizonyításához.

74      Ötödször, bár a felperesek előadják, hogy az Arkema jogosult volt előzetes engedély nélkül is szerződéseket kötni, és jelentős pénzügyi önállósággal rendelkezett, meg kell állapítani, hogy a felperesek elismerik, hogy ellenőrizték leányvállalatuk ipari beruházási projektjeit, jelentősebb tulajdonszerzéseit, valamint legfontosabb kötelezettségvállalásait, ez a körülmény csak megerősíti a Bizottság azon megállapítását, mely szerint a leányvállalat nem volt önálló.

75      Hatodszor, ugyanez elmondható azzal az állítólagos ténnyel kapcsolatban is, hogy az Arkema a szóban forgó ügyben már a vizsgálattól kezdve önállóan határozta meg jogi stratégiáját, amelyben anélkül döntött az együttműködés mellett, hogy arról előzetesen tájékoztatta volna az anyavállalatait. Azon tény alapján ugyanis, hogy egy vállalkozás nem egyetlen félként jelenik meg akár a közigazgatási eljárás, akár a peres eljárás folyamán, nem állapítható meg, hogy az érintett leányvállalat az anyavállalatához vagy anyavállalataihoz képest önálló.

76      Ezen túlmenően fontos emlékeztetni arra, hogy a Bizottság számára nem az anyavállalatnak a leányvállalata által elkövetett jogsértésben való közvetlen részvétele teszi lehetővé, hogy a szóban fogó jogsértést az elsőnek tudja be, hanem az a tény, hogy azok egy vállalkozást alkotnak. A Bizottság megállapítását tehát nem lehet arra a tényre alapítva kétségbe vonni, hogy a felpereseket az Arkema nem tájékoztatta, és hogy csak a Bizottság által a leányvállalat helyiségeiben lefolytatott helyszíni vizsgálatot követően szereztek tudomást a szóban forgó kartell létezéséről.

77      Hetedszer, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá azt az érvet, amely szerint az Arkema önállóságát megerősíti az, hogy harmadik felek miként tekintettek rá, különösen az, hogy az érintett társaságoknak nem volt közös védjegye, és hogy ezek a társaságok a szállítók, az ügyfelek és a fogyasztók tudatában nem kapcsolódtak össze.

78      Ezen túlmenően a kifogásközlésre adott válaszhoz csatolt és nyilvánvalóan harmadik feleknek szánt „Marchés et métiers” című brosúrák az Arkemát úgy mutatják be, mint amely a Total és az Elf Aquitaine csoportok vegyipari tevékenységét végzi, vagy a csoportok „vegyi ágazatát” alkotja. Ez ellentmond a felperesek azon érvének, hogy az Arkemát harmadik felek az anyavállalatoktól teljesen különálló vállalkozásnak tekintették. Mindenesetre az, hogy egy társaságról kialakult képet harmadik felek miként észlelnek, önmagában nem lehet elegendő egy leányvállalat anyavállalatával vagy anyavállalataival szembeni önállóságának bizonyítására.

79      Nyolcadszor, a felpereseknek azzal az érvével összefüggésben, amely szerint a Bizottság a 2003. december 10‑én hozott C (2003) 4570 végleges határozatában (COMP/E‑2/37.857 „szerves peroxidok”‑ügy) megerősítette az Arkema önállóságát, rá kell mutatni, hogy ez a határozat e tekintetben semmilyen értékelést nem tartalmaz, mivel a Bizottság úgy határozott, hogy nem vizsgálja meg a jogsértésnek a csoport egyik csúcstársaságának való betudhatóságát (lásd az alábbi 212. pontot).

80      Kilencedszer, a felperesek által első alkalommal a Törvényszék előtt hivatkozott azon a tényen alapuló bizonyíték tekintetében, hogy az Arkema a felperesektől 2006. május 18‑án a tőke tekintetében elkülönült, rá kell mutatni, hogy ez a szétválás, amely a jogsértést és a megtámadott határozat meghozatalát követően következett be, a jogsértéssel érintett időszakban az érintett társaságok közötti kapcsolatok értékelése szempontjából nem tekinthető releváns ténykörülménynek.

81      A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság jogszerűen állapíthatta meg, hogy a felperesek által benyújtott bizonyítékok még összességükben sem elegendők a szóban forgó vélelem megdöntéséhez.

82      Végül a tárgyaláson a felperesek kifejtették, hogy az általuk benyújtott bizonyítékok elutasításával a Bizottság a szóban forgó vélelmet megdönthetetlen vélelemmé alakította.

83      E tekintetben rá kell mutatni, hogy a megtámadott határozat (374) preambulumbekezdésében a Bizottság emlékeztetett az állandó ítélkezési gyakorlatra, amely szerint az anyavállalat megdöntheti a szóban forgó vélelmet, ha elegendő bizonyítékot mutat be arra vonatkozóan, hogy leányvállalata önállóan határozta meg magatartását. A jelen ügyben, amint az a fenti elemzésből is következik, a Bizottság jogszerűen következtetett arra, hogy a felperesek által benyújtott bizonyítékok még összességükben sem voltak elegendők e vélelem megdöntéséhez. Mindebből következően a felperesek tévesen érvelnek azzal, hogy az egyszerű vélelem állítólagosan megdönthetetlen vélelemmé alakult.

84      Következésképpen a jelen jogalap második részét teljes egészében el kell utasítani.

 Az első, a betudhatóság kritériumának objektív jellegével kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított részről

85      A felperesek lényegében azt állítják, hogy a Bizottság, e tekintetben élvezett mérlegelési mozgásterére hivatkozással, megsértette a felelősség betudhatósága kritériumainak objektív jellegét az arra a tényre alapított érv elutasításakor, hogy az Arkema anyavállalatának felelősségét a C (2003) 4570 bizottsági határozatban nem állapították meg (a megtámadott határozat (434) preambulumbekezdése).

86      Meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat (434) preambulumbekezdésében a Bizottság a felperesek érvére válaszul a következőkre hivatkozott:

„[A]zon tény, hogy a Bizottság [...] kizárólag az [Arkemának] címezte [C (2003) 4570] határozatát, [...] nem akadályozza meg [...] abban, hogy a jelen ügyben mind az [Arkemának], mind pedig a [felpereseknek] címezze a határozatát. A Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a tekintetben, hogy hasonló körülmények között a felelősséget az anyavállalatnak tudja be, és azon tény, hogy valamely korábbi határozatban nem élt e jogkörrel, nem akadálya annak, hogy azt a jelen ügyben megtegye.”

87      Meg kell állapítani, hogy a felperesek állításával ellentétben a Bizottság a jelen esetben nem állította, hogy „diszkrecionális jogkörrel rendelkezik a betudhatóság releváns kritériumának meghatározására”, vagyis hogy jogkörrel rendelkezne arra, hogy az ítélkezési gyakorlatban kialakított szabályok megsértésével valamely társaság által elkövetett jogsértéseket egy másik társaságnak tudjon be. A Bizottság állítása csupán a felperesek érvének elutasítására irányul, amely érv azon alapul, hogy az Arkemának címzett, C (2003) 4570 bizottsági határozatban utóbbi magatartását nem tudták be az anyavállalatának. Egyébiránt a fentiekből kiderül, hogy a vitatott jogsértés felpereseknek való betudása során a Bizottság egy pontos módszert alkalmazott, amely megfelelt az ítélkezési gyakorlat által kialakított szabályoknak és többek között a vállalkozás versenyjogban értelmezett fogalmának.

88      Ebből következik, hogy a felperesek érvelése hatástalan. Még ha feltételezzük is ugyanis, hogy a Bizottság – saját állításával ellentétben – mindig köteles a leányvállalat jogsértő magatartását az anyavállalatának betudni, amennyiben a két társaság a versenyjog értelmében egy vállalkozást alkot, az a tény, hogy ezt korábbi határozataiban nem tette meg, semmilyen következménnyel nem jár a megtámadott határozat jogszerűségére nézve. Emlékeztetni kell e tekintetben arra, hogy a Bizottság a jelen ügyben alkalmazott ilyen betudást.

89      Mindenesetre az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bizottság nem köteles szisztematikusan megvizsgálni, hogy a leányvállalat jogsértő magatartása betudható‑e az anyavállalatának (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑259/02–T‑264/02. és T‑271/02. sz., Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑5169. o.] 330. és 331. pontját). Következésképpen önmagában az a tény, hogy a Bizottság nem vette számításba annak lehetőségét, hogy a C (2003) 4570 határozatát az Arkema anyavállalatának címezze, nem akadálya annak, hogy azt a jelen ügyben – a betudhatóság területén fennálló ítélkezési gyakorlatban kialakított elvekkel összhangban – megtegye.

90      Ennélfogva a jelen jogalap e részét el kell utasítani.

 A harmadik, a „jogi személy gazdasági önállósága elvének” megsértésére alapított részről

91      A felperesek előadják, hogy a „jogi személy gazdasági önállósága” állítólagos elvének értelmében kivételnek minősül az a helyzet, amelyben egy vállalkozást alkot az anyavállalat és a leányvállalata, még ha az 100%‑os tulajdonú is. Álláspontjuk szerint a Bizottság megsértette ezt az „elvet” azzal, hogy „automatikusan” betudta nekik a szóban forgó jogsértésért való felelősséget.

92      Emlékeztetni kell arra, hogy a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül e jogalany jogállásától és finanszírozási módjától. Azt tehát úgy kell érteni, mint amely egy gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez a gazdasági egység több természetes vagy jogi személyből is áll (lásd a fenti 31. és 32. pontot).

93      Ebből következik, hogy az a tény, hogy egy leányvállalat elkülönült jogi személyiséggel rendelkezik, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az anyavállalattal egy vállalkozást alkosson.

94      Emlékeztetni kell arra, hogy a vitatott jogsértést a felpereseknek azzal az indokkal tudták be, hogy a felperesek nem döntötték meg a leányvállalatuk felett gyakorolt meghatározó befolyásra vonatkozó vélelmet, mivel nem terjesztettek elő elegendő bizonyítékot leányvállalatuk önállóságát illetően. Következésképpen tévesen minősítik a felperesek a jelen esetben alkalmazott módszert „automatikusnak”, mivel az teljes mértékben lehetővé tette a felperesek saját helyzetének, különösen a jogvita alapjául szolgáló tényállás megvalósulásának idején őket az Arkemához kötő kapcsolatoknak a figyelembevételét.

95      Ez a módszer tehát összeegyeztethető a vállalkozás versenyjogi fogalmával, mivel lehetővé teszi annak meghatározását, hogy a felperesek és az Arkema egy gazdasági egységet alkottak‑e. Egyébiránt, amint az a fentiekből is kiderül, megfelel az ítélkezési gyakorlatnak az, hogy ez a módszer egy vélelmen nyugszik, és hogy az azt vitató félnek kell ezzel ellentétes bizonyítékot szolgáltatnia.

96      Ezen túlmenően a felperesek nem bizonyították olyan általános jogelv létezését, amely a jelen ügyben ellentétes lenne ilyen vélelem alkalmazásával. A francia és amerikai polgári és kereskedelmi jog rendelkezéseire, valamint a francia versenyhatóság határozathozatali gyakorlatára alapított érvekkel kapcsolatban rá kell mutatni, hogy a Bizottság versenyjogi tárgyú határozatainak jogszerűségét e bizonyítékok fényében nem kell megvizsgálni.

97      Végül hangsúlyozni kell, hogy a kérdéses vélelem egyszerűen egy olyan bizonyítási módot jelent, amely a versenyjog területén végzett vizsgálatai keretében a Bizottság rendelkezésére áll, és semmilyen módon nem dönt előre az anyavállalatok és leányvállalatok közötti kapcsolatok, különösen azon jogi vagy gazdasági önállóság mértéke tekintetében, amellyel a leányvállalat az alkalmazandó jog és a szóban forgó társaságok választása alapján rendelkezhet.

98      A fentiekre tekintettel a jelen jogalap harmadik részét, és következésképpen a negyedik jogalap egészét el kell utasítani.

 Az első, a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

99      Az első jogalap két részre tagolódik.

 Az első, a felperesek nem megfelelő védekezési lehetőségeire alapított részről

100    A felperesek először előadják, hogy felelősségük bizonyítása érdekében a Bizottság köteles volt bizonyítékok elkülönült összességének bemutatásával részletesen cáfolni a kifogásközlésre adott válaszukban előadott magyarázatokat. Mivel e bizonyítási tehernek nem tett eleget, a Bizottság megsértette a fegyveregyenlőség elvét.

101    Meg kell jegyezni, hogy a fenti 38. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kiderül, hogy az anyavállalatnak kell megdöntenie a szóban forgó vélelmet elegendő bizonyíték előterjesztésével, amely bizonyítja, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást folytat. Ennek megfelelően, amennyiben a Bizottság megállapítja, hogy a vélelmet nem döntötték meg, jogszerűen betudhatja a jogsértést az anyavállalatnak, anélkül hogy „bizonyítékok elkülönült összességével” kellene bizonyítania utóbbi felelősségét, amint azt a felperesek állítják.

102    Mindezen megfontolásokra tekintettel nem releváns az az ítélkezési gyakorlat, amelyre a felperesek analógia útján hivatkoznak, és amely szerint abban az esetben, ha a Bizottság kizárólag a vállalkozások piaci magatartására támaszkodik a jogsértés fennállásának bizonyításakor, utóbbiak vitathatják azt olyan körülmények előadásával, amelyek más megvilágításba helyezik a Bizottság által a közösségi versenyszabályok megsértésének megállapítása érdekében leírt tényeket, és a bizottsági érvelést helyettesítő hihető magyarázatát adják azoknak (a Törvényszék T‑67/00., T‑68/00., T‑71/00. és T‑78/00. sz., JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2501. o.] 186. és 187. pontja). Az a helyzet, amelyre ez az ítélkezési gyakorlat vonatkozik, nem azonos a jelen ügyben fennálló helyzettel.

103    Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való jog tiszteletben tartása megköveteli, hogy a közigazgatási eljárás során az érintett vállalkozásnak lehetősége legyen hasznosan kifejteni álláspontját a tényállás és a hivatkozott körülmények valószerűségéről és jelentőségéről, valamint a Bizottság által a Szerződés megsértésének fennállására vonatkozó állításának alátámasztására felhasznált dokumentumokról (a Bíróság 100/80–103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 10. pontja, valamint C‑310/93. P. sz., BPB Industries és British Gypsum kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., I‑865. o.] 21. pontja).

104    E tekintetben [az EK] 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) előírja, hogy a Bizottság kifogásközlést intéz a felekhez, amelynek világosan fel kell tüntetnie minden olyan lényeges bizonyítékot, amelyre a Bizottság az eljárás e szakaszában támaszkodik. E kifogásközlés az eljárási biztosíték azon közösségi alapelv alkalmazására, amely megköveteli a védelemhez való jog tiszteletben tartását minden eljárásban (a Bíróság C‑322/07. P., C‑327/07. P. és C‑338/07. P. sz., Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑7191. o.] 35. pontja).

105    Ezen elv megköveteli többek között, hogy a Bizottság azon kifogásközlése, amelyet olyan vállalkozáshoz intézett, amellyel szemben a Bizottság a versenyjogi szabályok megsértése miatt szankciót kíván kiszabni, tartalmazza az ellene felhozott lényeges tényezőket, mint például a vele szemben kifogásolt tényeket, minősítésüket, és azon bizonyítékokat, amelyekre a Bizottság támaszkodik, annak érdekében, hogy a vállalkozás az ellene indult közigazgatási eljárás során érveit megfelelően kifejthesse (lásd a fenti 104. pontban hivatkozott Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 36. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

106    A kifogásközlésnek különösen egyértelműen meg kell jelölnie azt a jogi személyt, amelyre később bírság szabható ki, azt ez utóbbinak kell címezni, és tartalmaznia kell, hogy vele szemben milyen minőségében kifogásolják az állítólagos tényeket (lásd ebben az értelemben a fenti 104. pontban hivatkozott Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 37. és 38. pontját).

107    Ekképpen megfelel a fegyveregyenlőség elvének, hogy ha a társaság, amellyel szemben a szóban forgó vélelemre hivatkoznak, a kifogásközlésre adott válaszában és a meghallgatási tisztviselő előtt folyó meghallgatáson valamennyi ténybeli és jogi bizonyítékot be tudja mutatni ennek a vélelemnek a megdöntése érdekében, és a Bizottság adott esetben a megalapozatlannak bizonyult kifogások ejtése érdekében köteles ezeket figyelembe venni.

108    A jelen ügyben a felperesek nem vitatják a tényt, hogy a kifogásközlésből tudomást szerezhettek arról, hogy a jelen ügyben való érintettségük az Arkema feletti gyakorlatilag teljes ellenőrzésükhöz kapcsolódó vélelmen nyugodott. Mivel ez a vélelem megdönthető, a közigazgatási eljárás során gondoskodhattak ennek megdöntésére irányuló védelmükről. Egyébiránt éppen ezt tették, amint az a megtámadott határozatból és a keresetlevélből is kiderül, anélkül azonban, hogy a Bizottságot meggyőzték volna.

109    Ennélfogva a jelen kifogást el kell utasítani.

110    Másodszor, a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság nem tett eleget a szóban forgó vélelem megdöntése érdekében előterjesztett bizonyítékok gondos és pártatlan vizsgálatára vonatkozó kötelezettségének, és ezzel megakadályozta őket abban, hogy védekezésüket konkrét bizonyítékokra alapozhassák.

111    Meg kell jegyezni, hogy a felperesek nem fejtik ki, hogy melyek azon konkrét releváns bizonyítékok, amelyeket a Bizottság nem vizsgált meg.

112    Márpedig feltételezve, hogy a jelen kifogás a felperesek által a szóban forgó vélelem megdöntése érdekében előterjesztett valamennyi bizonyíték Bizottság általi megvizsgálását vitatja, rá kell mutatni, hogy e bizonyítékok Bizottság általi értékelése a negyedik jogalap fentiekben kifejtett vizsgálata alapján megerősítést nyert.

113    Ezen túlmenően, amint az a második jogalap harmadik részének alábbi vizsgálatából következik, önmagában a megtámadott határozat e ponttal kapcsolatos szűkszavú indokolása alapján nem állapítható meg a közigazgatási eljárásból származó releváns bizonyítékok gondos és részrehajlás nélküli vizsgálata követelményének sérelme.

114    A megtámadott határozat (434)–(441) preambulumbekezdése alapján ugyanis megállapítható, hogy a Bizottság megvizsgálta a felpereseknek a (431) preambulumbekezdésben összefoglalt érveit, amelyek azon állításuk alátámasztására irányultak, miszerint a megtámadott határozatot kizárólag az Arkemának kellene címezni. A kifogásközlésre adott válasz elemzése alapján nem azonosíthatók más olyan releváns bizonyítékok, amelyeket a Bizottság figyelmen kívül hagyott volna.

115    Ebből következően a jelen kifogás megalapozatlan.

116    Harmadszor, a tárgyalás során a felperesek előadták, hogy mivel a Bizottság a szóban forgó vizsgálatról a kifogásközlés kézhezvételét megelőzően elmulasztotta őket értesíteni, ezzel megsértette a méltányos eljáráshoz való joggal kapcsolatos, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én aláírt egyezmény 6. cikkének (3) bekezdésében foglalt, és a Törvényszék T‑99/04. sz., AC‑Treuhand kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott ítéletével (EBHT 2008., II‑1501. o.), valamint az EUMSZ 101. cikk és EUMSZ 102. cikk alkalmazására vonatkozó bizottsági eljárások lefolytatására alkalmazott megfelelő gyakorlatról szóló kézikönyvvel megerősített követelményeket.

117    Meg kell jegyezni, hogy a fenti 116. pontban hivatkozott AC‑Treuhand kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontjában a Törvényszék kimondta, hogy a védelemhez való jog elvére tekintettel a Bizottság köteles az érintett vállalkozást a vele szemben hozott első intézkedés szakaszában – a 17. rendelet 11. cikke alapján hozzá intézett információkérést is beleértve – tájékoztatni különösen a folyamatban lévő vizsgálat tárgyáról és céljáról. Az említett ítélet 58. pontjában a Törvényszék emlékeztetett arra is, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bizottság által elkövetett szabálytalanság konkrétan akkor befolyásolhatja a szóban forgó vállalkozás védelemhez való jogát a közigazgatási eljárás keretében, ha a szabálytalanság alkalmas arra, hogy annak alapján megsemmisítsék a Bizottság végleges határozatát.

118    Márpedig a jelen ügyben meg kell állapítani – amellett, hogy az említett ítéletből nem vezethető le, hogy a Bizottság a felperesek állításának megfelelően köteles lenne vizsgálati intézkedéseket foganatosítani egy vállalkozással szemben a kifogásközlés megküldését megelőzően, amennyiben úgy véli, hogy egyébként rendelkezik olyan információkkal, amelyek igazolják a kifogásközlés megküldését –, hogy a felperesek nem terjesztettek elő olyan konkrét bizonyítékot, amely alátámasztaná, hogy ebből kifolyólag megfosztották őket attól a lehetőségtől, hogy bizonyítsák, hogy nem gyakoroltak meghatározó befolyást az Arkemára.

119    Ami azt az érvet illeti, hogy a Bizottság megsértette a megfelelő gyakorlatokról szóló kézikönyvet, mivel a kifogásközlés elfogadását megelőzően nem intézett vizsgálati intézkedést a felperesekhez, egyrészt meg kell állapítani, hogy az említett kézikönyvet, amely az 5. pontjának megfelelően csak az Európai Unió Hivatalos Lapjában való közzétételének időpontjában folyamatban lévő és jövőbeli ügyekre alkalmazandó, a megtámadott határozatot követően fogadták el, és az ennélfogva nem alkalmazandó a jelen ügy tényállására.

120    Másrészt rá kell mutatni, hogy az említett kézikönyv 14. pontja, utalva a fenti 116. pontban hivatkozott AC‑Treuhand kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontjára, előírja, hogy „az első vizsgálati intézkedés (rendszerint egy információkérés vagy vizsgálat) időpontjában a vállalkozásokat tájékoztatják arról, hogy előzetes vizsgálatot folytatnak velük szemben, valamint a vizsgálat tárgyáról és céljáról”. Ennélfogva, anélkül hogy dönteni kellene az említett kézikönyv jogi hatályáról, meg kell állapítani, hogy abból nem következik, hogy a Bizottság köteles lenne vizsgálati intézkedéseket intézni valamennyi, az érintett vállalkozást alkotó jogi személyhez a kifogásközlés elfogadását megelőzően.

121    Következésképpen a jelen kifogást, ebből következően a jogalap első részének egészét el kell utasítani.

 A második, az ártatlanság vélelme elvének megsértésére alapított részről

122    A felperesek előadják, hogy a Bizottság megsértette az ártatlanság vélelmének elvét, először, mivel eleve „felelősnek” nyilvánította őket egy jogsértésben egy egyszerű, konkrét bizonyítékokkal alá nem támasztott vélelem alapján, másodszor, mivel úgy állapította meg a felelősségüket, hogy nem élhettek teljes mértékben a védelemhez való jogukkal.

123    Emlékeztetni kell arra, hogy az ártatlanság vélelmének elve – amely az uniós jogrendszer általános elvei közé tartozik – többek között irányadó a vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok megsértésével kapcsolatos olyan eljárásokra is, amelyek pénzbüntetés vagy kényszerítő bírság kiszabásához vezethetnek (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑199/92. P. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4287. o.] 149. és 150. pontját).

124    A jelen ügyben az elv megsértése a felperesek érvei alapján nem állapítható meg.

125    Először emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság az anyavállalatnak a leányvállalattal szemben kiszabott bírságért való egyetemleges felelőssége megállapítása érdekében alkalmazhatja azt a vélelmet, amely szerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol leányvállalatára, ha a leányvállalata tőkéjében kizárólagos vagy szinte kizárólagos részesedéssel rendelkezik. Ebben az esetben az anyavállalatot úgy kell tekinteni, mint amely leányvállalatával egy vállalakozást alkot, és a személyes felelősség elve alapján az anyavállalat felel ezért a jogsértésért. Márpedig a jelen esetben a jogsértést az engedékenységi közlemény alapján benyújtott kérelmében az Arkema elismerte (lásd a megtámadott határozat (69) preambulumbekezdését). Egyébiránt a felperesek nem vitatják utóbbinak a szóban forgó kartellben való részvételét.

126    A felperesek állításával ellentétben nem állapítható meg, hogy a Bizottság őket eleve „felelősnek” tartotta volna, mivel leányvállalatuk önállóságnak bizonyításával lehetőségük volt a fent hivatkozott, a kifogásközlésben alkalmazott vélelem megdöntésére.

127    Emlékeztetni kell arra, hogy a bizottsági kifogásközlés elkészítésének ténye semmi esetre sem tekinthető az érintett vállalkozás bűnösségének bizonyítékaként. Ellenkező esetben minden ilyen jellegű eljárás indítása az ártatlanság vélelme elvének megsértését eredményezhetné (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑167/04. P. sz., JCB Service kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑8935. o.] 99. pontját).

128    Emellett, azzal kapcsolatban, hogy a felperesek a tárgyaláson lényegében előadták, hogy az ártatlanság vélelmét a jelen ügyben megsértették,, mivel a „Bizottság kezében összpontosulnak a rendőrségi, nyomozati, vádhatósági és határozathozó hatáskörök”, meg kell állapítani, hogy e kifogásra elkésve hivatkoztak, mivel azt először a tárgyalás szakaszában fogalmazták meg, és az nem tekinthető a keresetlevélben előadott jelen jogalap kibővítésének, amely szerint a Bizottság megsértette az ártatlanság vélelmét, amikor a felperesekkel szemben a leányvállalatuk felett gyakorolt majdnem kizárólagos ellenőrzésükből fakadó vélelemre alapozott. E kifogást tehát mint elfogadhatatlant az eljárási szabályzat 48. cikke 2. §‑ának megfelelően el kell utasítani.

129    A fentiekre tekintettel a második részt, és ebből következően a jelen jogalap egészét el kell utasítani.

 A második, az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapról

130    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 253. cikkben előírt indokolásnak igazodnia kell a szóban forgó jogi aktus természetéhez, és világosan és egyértelműen ki kell fejtenie a jogi aktust megalkotó intézmény érvelését úgy, hogy az érintettek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, és a bíróság felülvizsgálatot gyakorolhasson. Az indokolásnak nem kell megjelölnie az összes vonatkozó ténybeli és jogi elemet, mivel azt, hogy egy jogi aktus indokolása megfelel‑e az EK 253. cikkben felsorolt követelményeknek, nemcsak a szövege, hanem a háttere, valamint az érintett tárgyra vonatkozó jogszabályok összessége alapján kell megítélni (lásd a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

131    Amennyiben – a jelen ügyhöz hasonlóan – az EK 81. cikk alkalmazásában hozott határozat több címzetthez szól, és a jogsértés betudhatóságának kérdését veti fel, e határozatnak megfelelő indokolást kell tartalmaznia a címzettek mindegyikére, és különösen azokra nézve, amelyeknek a határozat értelmében e jogsértés terhét viselniük kell. Ugyanis, amennyiben valamely anyavállalat egyetemlegesen felelős a jogsértésért, egy ilyen határozatnak részletesen ki kell fejtenie azon indokokat, amelyek igazolhatják az e társasággal szemben megállapított jogsértés betudhatóságát (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑327/94. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1373. o.] 78–80. pontját).

132    A felperesek jelen jogalapjukat három részre tagolják.

 Az első, a Bizottság álláspontjának újdonság jellege miatti súlyosabb indokolási kötelezettség megsértésére alapított részről

133    A felperesek előadják, hogy a megtámadott határozatra vonatkozó indokolási kötelezettség a jelen ügyben súlyosabb, mivel a Bizottság határozathozatali gyakorlatához képest új álláspontot alakított ki. A felperesek szerint a Bizottság ezt a kötelezettséget megsértette azzal, hogy egyszerűen megerősítette az anyavállalatnak való betudhatósággal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatra vonatkozó értelmezését.

134    Emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozat (434) preambulumbekezdésében a Bizottság a felperesek érvére válaszul az alábbiakra hivatkozott:

„[A]zon tény, hogy a Bizottság [...] kizárólag az [Arkemának] címezte [C (2003) 4570] határozatát, [...] nem akadályozza meg [...] abban, hogy a jelen ügyben mind az [Arkemának], mind pedig a [felpereseknek] címezze a határozatát. A Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a tekintetben, hogy hasonló körülmények között a felelősséget az anyavállalatnak tudja be, és azon tény, hogy valamely korábbi határozatban nem élt e jogkörrel, nem akadálya annak, hogy azt a jelen ügyben megtegye.”

135    Meg kell állapítani, hogy ez a szövegrészlet egyáltalán nem jelenti annak elismerését, amint azt a felperesek állítják, hogy a Bizottság a jelen ügyben radikálisan új és a korábbi gyakorlatától lényegesen eltérő álláspontot alakított ki.

136    Egyébiránt rá kell mutatni arra, hogy az anyavállalatnak a leányvállalata felett gyakorolt meghatározó befolyásával kapcsolatos, egyedül a tőkekapcsolaton alapuló vélelmet a Bizottság már alkalmazta az [EK] 81. cikk és az EGT‑Megállapodás 53. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban az Akzo Nobellel, az Akzo Nobel Nederland BV‑vel, az Akzo Nobel Chemicals BV‑vel, az Akzo Nobel Functional Chemicals BV‑vel, az Akzo Nobel Base Chemicals AB‑vel, az EKA Chemicalsszal, az Akzo Nobel AB‑val, az Atofinával, az Elf Aquitaine‑nel, a Hoechst AG‑vel, a Clariant GmbH‑val, valamint a Clariant AG‑val szemben 2005. január 19‑én hozott C (2004) 4876 bizottsági határozatában (E‑1/37.773 – AMCA‑ügy), amelyben az Arkema által elkövetett jogsértést az Elf Aquitaine‑nek tudta be. A felperesek tehát nem állíthatják, hogy a Bizottság a jelen ügyben velük szemben radikálisan új álláspontot alakított ki. Egyébiránt a megtámadott határozatból kiderül, hogy a közigazgatási eljárás során a felperesek azt állították, hogy éppen a C (2004) 4876 bizottsági határozat jelent „merész fordulatot” a Bizottság határozathozatali gyakorlatában, és arra kérték az utóbbit, hogy várja meg az ezzel a határozattal szemben általuk kezdeményezett bírósági eljárás kimenetelét (lásd a megtámadott határozat (430) és (433) preambulumbekezdését).

137    Mindenesetre a felperesek által hivatkozott ítélkezési gyakorlat kizárólag azt követeli meg, hogy a Bizottság kifejezetten kifejtse érvelését akkor, amikor határozathozatali gyakorlata keretében a korábbi határozatoktól érezhetően eltérő határozatot hoz. Ilyen esetben tehát különösen nem elég az állandó határozathozatali gyakorlatra hivatkozással rövidített indokolást adni (lásd ebben az értelemben a Bíróság 73/74. sz., Groupement des fabricants de papiers peints de Belgique és társai kontra Bizottság ügyben 1975. november 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1975., 1491. o.] 3. pontját).

138    Márpedig a megtámadott határozatban a Bizottság a Bíróság és a Törvényszék ítélkezési gyakorlatára történt hivatkozással kifejezetten kifejtette azokat az elveket, amelyeket a címzettek meghatározása érdekében alkalmazni kívánt (a megtámadott határozat (370–(379) preambulumbekezdése) és ezeknek az elveknek a felperesekkel szemben történő alkalmazását (a (427)–(441) preambulumbekezdés). Ennek megfelelően a megtámadott határozat indokolása azon okok tekintetében, amelyekre figyelemmel a Bizottság a jogsértés felpereseknek történt betudásáról határozott, megfelel a fenti 137. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatban megfogalmazott feltételeknek.

139    Ezért a második jogalap első része nem állja meg a helyét.

 A második, az indokolás ellentmondásosságára alapított részről

140    A felperesek azt állítják, hogy a megtámadott határozat (370)–(372), (435)–(442) és (458)–(529) preambulumbekezdésében kifejtett indokolás ellentmondást tartalmaz, mivel a Bizottság összekever két fogalmat, tudniillik egyrészt az EK 81. cikk értelmében vett vállalkozás – mint a jogsértésért felelős és e címen szankcióval sújtható gazdasági egység – fogalmát,, másrészt a határozat címzettjeként szereplő jogi személy fogalmát.

141    Először is, anélkül hogy valamennyi, a felperesek által hivatkozott preambulumbekezdést meg kellene vizsgálni, a Bizottság által a megtámadott határozatban alkalmazott szóhasználattal kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (441) preambulumbekezdéséből kétségtelenül kiderül, hogy a Bizottság a szóban forgó jogsértés felpereseknek való betudását és velük szemben a bírság kiszabását arra a megállapításra alapította, hogy a felperesek és az Arkema az EK 81. cikk értelmében egy vállalkozást alkotnak. Ezt a megállapítást az a körülmény sem teszi kétségessé, hogy a megtámadott határozat időről időre eltér az egységes szóhasználattól, és az érintett csoport egyik vagy másik társaságának minősítésére a „vállalkozás” szót használja (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑71/03., T‑74/03., T‑87/03. és T‑91/03. sz., Tokai Carbon kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 62. pontját).

142    Azzal kapcsolatban továbbá, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban egyrészt kimondja, hogy a Total csoport különböző társaságai egységes vállalkozást alkotnak, amely a vitatott jogsértést elkövette, másrészt ezen társaságok mindegyikét a megtámadott határozat címzettjeként határozza meg, amelyekkel szemben bírságot szab ki, rá kell mutatni, hogy ez pusztán annak a következménye, hogy a versenyjogi szabályok címzettjei és a versenyhatóságok határozatainak címzettjei nem szükségképpen azonosak.

143    Míg ugyanis versenyjogi szabályok a vállalkozásokra vonatkoznak, és azokra szervezetüktől és jogállásuktól függetlenül közvetlenül alkalmazhatók, az EU versenyjogának megsértését egyértelműen azon jogi személynek kell betudni, amellyel szemben később bírság szabható ki (lásd ebben az értelemben a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet 54–57. pontját, valamint Kokott főtanácsnok C‑280/06. sz., ETI és társai ügyre [a Bíróság 2007. december 11‑én hozott ítélete] vonatkozó indítványának [EBHT 2007., I‑10893., I‑10896. o.] 68. és 69. pontját).

144    A megtámadott határozatban a bírság összegének kiszámításával kapcsolatos indokok között a Total csoport különböző társaságainak azonosítását illetően elegendő megállapítani, hogy az említett határozatból világosan és egyértelműen kiderül a Bizottságnak a bírságösszeg meghatározására vonatkozó okfejtése, valamint azok az összegek, amelyek erejéig azok megfizetésére a felpereseket kötelezték.

145    Végül a felpereseknek az anyagi jog téves alkalmazására vonatkozó állításával kapcsolatban, tudniillik hogy az egységes vállalkozás fogalmával összeegyeztethetetlen az egyes érintett társaságokkal szemben külön bírságszámítás alkalmazása, elegendő a harmadik jogalap alábbiakban kifejtett vizsgálatára utalni.

146    Következésképpen a jelen jogalap második részét el kell utasítani.

 A harmadik részről, amely azon alapul, hogy a Bizottság nem adott választ a meghatározó befolyás gyakorlására vonatkozó vélelem cáfolatára

147    A felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság nem indokolta megfelelően a közigazgatási eljárás során az Arkema tőkéjének majdnem kizárólagos ellenőrzéséből fakadó vélelem megdöntése érdekében előterjesztett bizonyítékaik elutasítását.

148    A Bizottságot terhelő indokolási kötelezettséggel összefüggésben utalni kell a fenti 130. és 131. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra. Emlékeztetni kell különösen arra, hogy a megtámadott határozatnak ahhoz, hogy az a felperesek tekintetében megfelelően legyen megindokolva, részletesen ki kellett fejtenie azon indokokat, amelyek igazolják a jogsértés e társaságoknak való betudhatóságát (lásd ebben az értelemben a fenti 131. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 80. pontját).

149    Ebből következik, hogy ha a Bizottság arra a vélelemre alapoz, ahogy a jelen ügyben is, amely szerint az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalata magatartására, és az érintett társaságok a közigazgatási eljárásban e vélelem megdöntésére irányuló bizonyítékokat adtak elő, a határozatnak megfelelően ki kell fejtenie azon indokokat, amelyek igazolják a Bizottság azon álláspontját, mely szerint e bizonyítékok nem tették lehetővé az említett vélelem megdöntését.

150    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozat (430)–(441) preambulumbekezdéséből kiderül, hogy a Bizottság indokolással ellátott álláspontot alakított ki a felperesek által a közigazgatási eljárás során hivatkozott bizonyítékok tekintetében.

151    Miután ugyanis a megtámadott határozat (430)–(432) preambulumbekezdésében leírta a felperesek által a kifogásközlésre adott válaszukban előadott érvelést, a Bizottság válaszolt az előbbiek által előadott érvekre, amelyek főként a magatartás vélelem alapján történő betudásának jogellenességén alapulnak, tekintettel többek között a jogi személy önállóságának és a büntetések egyéniesítésének elvére, a személyes felelősség elvére, az ártatlanság vélelmére, valamint a fegyveregyenlőség elvére.

152    Ezenkívül a megtámadott határozat (433)–(441) preambulumbekezdésében megállapította, hogy nem döntötték meg az azon alapuló vélelmet, hogy a felperesek az Arkema tőkéjének majdnem kizárólagos tulajdonosai, valamint hogy e vélelem alapján fenn kell tartani a jogsértésért való felelősségükre vonatkozó megállapítást.

153    Meg kell állapítani, hogy ezen indokolással a Bizottság válaszolt a felperesek érvelésének lényeges pontjaira. Mivel pedig a Bizottságnak nem kell állást foglalnia az érdekeltek által elé terjesztett minden érvet illetően (a Törvényszék T‑349/03. sz., Corsica Ferries France kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2197. o.] 64. pontja; lásd továbbá ebben az értelemben a fenti 130. pontban hivatkozott Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 64. pontját), nem róható fel neki, hogy nem adott pontos választ a felperesek által hivatkozott valamennyi érvre.

154    A megtámadott határozat indokolásának ezzel a ponttal kapcsolatos szűkszavúságát egyébiránt az a tény igazolja, hogy a felperesek érvelése lényegében egyszerű állításokból állt, amelyeket nem támasztottak alá az érintett társaságok között a jogsértéssel érintett időszakban fennálló kapcsolatokra vonatkozó konkrét bizonyítékokkal.

155    Egyébiránt amennyiben a felperesek a Bizottságnak a szóban forgó bizonyítékok elutasításához vezető értékelése megalapozottságát vonják kétségbe, érvelésük a megtámadott határozat érdemi jogszerűségét érinti, amely a negyedik jogalap fent elvégzett vizsgálatának keretébe illeszkedik.

156    A fentiekből következően e jogalap harmadik részét, valamint ennélfogva a második jogalap egészét el kell utasítani.

 A harmadik, a vállalkozás fogalma egységes jellegének megsértésére alapított jogalapról

157    A felperesek előadják, hogy a Bizottság megsértette a vállalkozás fogalmának egységes jellegét, mivel a bírságok összege meghatározásának különböző szakaszaiban nem használta következetesen a „vállalkozás” fogalmát. Álláspontjuk szerint az érintett gazdasági egység tekintetében ezt a meghatározást azonos módon kellett volna végezni, mivel a vállalkozást alkotó különböző jogi személyek között a bírság összegének megfizetéséért való felelősség megosztásának az érvelés egy külön szakaszát kell képeznie.

158    Rá kell mutatni, hogy ez az érvelés, amely kizárólag a Bizottságnak a bírságösszeg megállapítására és a bírság megfizetéséért való felelősségnek a csoport különböző társaságai közötti megosztására irányuló módszerére vonatkozik, nem alkalmas arra, hogy megkérdőjelezze a jogsértés felpereseknek történő betudásához vezető értékelést.

159    Azzal kapcsolatban, hogy a felperesek érvelése érthető‑e úgy, mint amely a bírság összegére, vagy a csoport egyes társaságainak a bírság megfizetéséért való felelőssége megosztására vonatkozik, rá kell mutatni, hogy a felperesek nem vitatják a Bizottság által végzett számítások konkrét eredményét. Különösen nem állítják azt, hogy egy másik módszer esetükben a bírság összegének kisebb része megfizetéséért való felelősség megállapításához vezetett volna.

160    Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a Bizottság megközelítése nem volt összeegyeztethetetlen a vállalkozás fogalmával.

161    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a felperesek helytállóan mutatnak rá arra, hogy az EK 81. cikk és az EK 82. cikk értelmében vállalkozásokról vagy vállalkozások társulásairól állapítható meg, hogy megsértették a versenyjogot. Továbbá az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében a Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra és vállalkozások társulásaira, többek között, amennyiben azok megsértik az EK 81. cikk vagy az EK 82. cikk rendelkezéseit.

162    Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy a vállalkozás fogalma valamennyi jogalanyt magában foglalja, aki gazdasági tevékenységet folytat, a jogalany jogállásától és finanszírozásának módjától függetlenül. A vállalkozás fogalmát ezen összefüggésben úgy kell értelmezni, mint amely gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll (lásd ebben az értelemben a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. december 10‑én hozott ítélet 54. és 55. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

163    Ha ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért (lásd a fenti 143. pontban hivatkozott ETI és társai ügyben hozott ítélet 39. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Mindazonáltal az uniós versenyjog megsértését egyértelműen azon jogi személynek kell betudni, amellyel szemben később bírság szabható ki (a fenti 104. pontban hivatkozott Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 38. pontja, valamint a fenti 31. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélet 57. pontja). Következésképpen, ha egy ilyen jogsértés bizonyítást nyer, a felelősség megállapítása érdekében meg kell határozni azt a természetes vagy jogi személyt, aki a jogsértés időpontjában a vállalkozás működtetéséért felelt (a Törvényszék T‑6/89. sz., Enichem Anic kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑1623. o.] 236. pontja; lásd továbbá ebben az értelemben a Bíróság C‑279/98. P. sz., Cascades kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑9693. o.] 78. pontját).

164    Egyébiránt a Bíróság már megállapította, hogy a 17. sz. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésével (amelynek helyébe az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése lépett) összhangban van a Bizottság azon gyakorlata, amely megállapítja egy társaságnak egy másik társasággal szemben kiszabott bírságért való egyetemleges felelősségét, ha utóbbi versenyellenes magatartása betudható volt az előbbinek. Ebben az esetben a kérdéses társasággal szemben olyan jogsértésért szabnak ki bírságot, amelyet e betudhatóságból eredően úgy kell tekinteni, mint amelyet saját maga követett el (a Bíróság C‑294/98. sz., Metsä–Serla és társai kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑10065. o.] 26–28. pontja).

165    Következésképpen nem összeegyeztethetetlen a vállalkozás fogalmával az a tény, hogy a megtámadott határozat különböző jogi személyeket azonosít a bírság megfizetéséért egyetemlegesen felelősként. Ellenkezőleg, éppen ennek a fogalomnak a pontos alkalmazásáról van szó, mivel bizonyított, hogy a kérdéses vállalkozás jogi értelemben több természetes vagy jogi személyből áll.

166    Ugyanígy, önmagában az a tény sem jelenti a vállalkozás fogalmának megsértését, hogy ezek a különböző jogi személyek különböző összegek erejéig felelősek a bírság megfizetéséért. Az a megállapítás ugyanis, hogy több jogi személy alkot egyetlen, a jogsértés elkövetéséért felelős vállalkozást, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a bírság kiszámítása tekintetében releváns bizonyítékok egyformán lennének betudhatóak nekik, különösen, amennyiben a kérdéses vállalkozás összetétele jogi szempontból az idők során megváltozott. Ennek megfelelően a jelen ügyben a Total felelősségét csak a jogsértéssel érintett időszak egy része tekintetében állapították meg (a megtámadott határozat (441) preambulumbekezdése), és a felperesek egyikét sem tekintették visszaesőnek (a megtámadott határozat (469) preambulumbekezdése).

167    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 163. pontban hivatkozott Cascades kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében a Bíróság elutasította azt a megközelítést, hogy az anyavállalatnak betudható legyen az a jogsértés, amelyet leányvállalatai még a megszerzésüket megelőzően követtek el. A Bíróság kifejtette, hogy főszabály szerint a jogsértés elkövetésének időpontjában az érintett vállalkozást irányító természetes vagy jogi személynek kell a jogsértésért felelnie még akkor is, ha a jogsértést megállapító határozat meghozatalakor a vállalkozás működtetéséért más személy válik felelőssé. Miután hangsúlyozta, hogy a kérdéses társaságok nem egyszerűen beolvadtak az őket megszerző társaságba, hanem ez utóbbi leányvállalataként folytatták tevékenységüket, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy következésképpen nekik kell felelni az anyavállalatuk általi megszerzésüket megelőző jogsértő magatartásukért, anélkül hogy utóbbi felelősségét ezért meg lehetne állapítani (az ítélet 77–80. pontja).

168    Következésképpen tekintettel arra, hogy a Total az Elf Aquitaine ellenőrzését 2000 áprilisában szerezte meg, a Bizottság jogszerűen állapította meg a vitatott jogsértésért való felelősségét 2000. április 30‑át követően (a megtámadott határozat (441) preambulumbekezdése), valamint jogszerűen nem növelte meg a vele szemben kiszabott bírság kiindulási összegét a jogsértés időtartamára tekintettel (a megtámadott határozat (467) és (468) preambulumbekezdése).

169    A fentiekre tekintettel a felperesek nem kifogásolhatják érvényesen, hogy a Bizottság a Total csoport különböző társaságait is megjelölte a bírság kiszámításával kapcsolatos indokolásban.

170    Végül hangsúlyozni kell, hogy a bírságösszegnek a jogsértés időtartamára és a visszaesésre tekintettel történt növelésén kívül, amelyek meghatározásakor a Bizottság figyelembe vette az érintett vállalkozás összetételében az idők során bekövetkezett változásokat, a bírságot azonos módon számították ki a Total csoport valamennyi érintett társaságával szemben. A Bizottság ugyanazt a kiindulási összeget és az engedékenységi közlemény alapján ugyanazt a csökkentést alkalmazta velük szemben. Következésképpen a felpereseknek a bírság kiszámításának e két szakaszával kapcsolatos kifogásai nem megalapozottak.

171    Ennélfogva a harmadik jogalapot el kell utasítani.

 Az ötödik, a Totalt érintő értékelési hibákkal kapcsolatos jogalapról

172    A felperesek két kifogásra hivatkoznak, amelyek kizárólag a Total felelősségét vonják kétségbe. Először vitatják azt a tényt, hogy a Total, miután 2000 áprilisában megszerezte a csoport ellenőrzését, „a kartellel kapcsolatos” utasításokat adhatott volna az Arkemának azzal a kartellel kapcsolatban, amely már évek óta fennállt, és amelynek utolsó többoldalú találkozójára 2000. május 18‑án került sor. Hivatkoznak arra, hogy a Totalnak betudható jogsértés időtartama legfeljebb nyolc hónap, még akkor is, ha a valóságban az csak egy hónap volt, mivel a kartell utolsó többoldalú találkozója 2000. május 18‑án zajlott le.

173    Meg kell jegyezni először is, hogy a felpereseknek az az állítása, amely szerint a Totalnak betudható jogsértéssel érintett időszak mindössze egy hónap volt, azon az előfeltételezésen alapul, hogy a kartell az utolsó többoldalú találkozó 2000. május 18‑i időpontját követően véget ért.

174    Márpedig a felperesek nem adnak elő semmilyen, ezen állítás alátámasztására vonatkozó érvelést, nem vitatják érvekkel alátámasztva a Bizottság azon megállapítását, amely szerint a 2000. május 18‑i találkozón a résztvevők általánosan megegyeztek az árszintek fenntartásában, és következésképpen a kartell egészen 2000. december 31‑ig kifejtette hatásait (a megtámadott határozat (357–360) preambulumbekezdése).

175    Emlékeztetni kell továbbá arra is, hogy a Total felelőssége azon a megállapításon alapul, hogy 2000. április 30‑tól, amikor megszerezte az érintett csoportot, az Arkemával és az Elf Aquitaine‑nel egy vállalkozást alkotott, amely felelős volt a szóban forgó jogsértésért (a megtámadott határozat (441) preambulumbekezdése).

176    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy önmagában az a tény, hogy a Total a csoport ellenőrzését a jogsértés utolsó szakaszában szerezte meg, nem elegendő annak kizárásához, hogy az érintett időszak alatt meghatározó befolyást gyakorolt a jogsértésben érintett leányvállalata piaci magatartására.

177    Márpedig a Total csoport feletti ellenőrzése megszerzésének időpontján kívül a felperesek nem adnak elő olyan körülményt, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy a 2000 májusa és decembere közötti időszakban az Arkema a Totaltól függetlenül határozta meg piaci magatartását.

178    Ilyen körülmények között a Bizottság érvényesen feltételezhette, hogy a Total azzal, hogy 2000. április 30‑án megszerezte a csoport tőkéjének majdnem kizárólagos ellenőrzését, meghatározó befolyást gyakorolt az Arkema piaci magatartására, következésképpen ezen meg nem döntött vélelem alapján betudhatta neki az érintett időszakban elkövetett jogsértésért való felelősséget.

179    Egyébiránt, mint hatástalant, el kell utasítani a felperesek azon érvét, mely szerint a csoport feletti ellenőrzés megszerzésének időpontjára tekintettel a Totalnak nem volt lehetősége információkat szerezni leányvállalata jogsértő gyakorlatáról, és döntéseket hozni annak érdekében, hogy annak véget vessen.

180    Amint az ugyanis a fenti megállapításokból kiderül, a felelősség Totalnak történő betudása abból a tényből következik, hogy az egyike volt a versenyjogot megsértő vállalkozást alkotó jogi személyeknek, tekintet nélkül arra a tényre, hogy tudott‑e a jogsértés fennállásáról.

181    Az első kifogásnak tehát nem lehet helyt adni.

182    A felperesek másodszor előadják, hogy a Bizottság tévesen mondta ki a megtámadott határozat (471) preambulumbekezdésében, hogy az EGK 85. cikk alkalmazására vonatkozó, 1984. november 23‑i 85/74/EGK határozatának (IV/30.907 – peroxigén‑ügy) (HL 1985. L 35., 1. o.), valamint 94/599 határozatának címzettjei, amelyeket visszaesés címén vettek figyelembe, ezen korábbi határozatok meghozatalának időpontjában a Total csoport tagjai voltak.

183    Rá kell mutatni, hogy a Bizottság, amint azt ellenkérelmében maga is elismerte, a megtámadott határozat (471) preambulumbekezdésében tévesen mondta ki, hogy „a [85/74 és 94/599] határozatok címzettjei a Total csoport tagjai voltak, és jelenleg is azok”.

184    Ez a megállapítás ugyanakkor nincs hatással a megtámadott határozat jogszerűségére. Egyrészt ugyanis a megtámadott határozat (441) preambulumbekezdéséből kiderül, hogy a Total felelősségét a jogsértésért csak a csoport feletti ellenőrzés megszerzésének időpontjától, azaz 2000. április 30‑tól állapították meg.

185    Másrészt, amint az a megtámadott határozat (469) preambulumbekezdéséből is kiderül, a Bizottság azzal, hogy a bírság összegének a visszaeséshez kapcsolódó növelését kizárólag az Arkemának betudható bírság összegénél alkalmazta, figyelembe vette azt a tényt, hogy az Arkema a korábbi elmarasztalások időpontjában nem volt része a Total csoportnak.

186    A fentiekre tekintettel a második kifogást, következésképpen az ötödik jogalap egészét el kell utasítani.

 A hatodik, a több, valamennyi tagállam által elismert és az Unió jogrendjének szerves részét képező alapvető elv megsértésére alapított jogalapról

187    A felperesek előadják, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, a személyes felelősség elvét és a büntetés egyéniesítésének elvét, valamint a bűncselekmények és büntetések törvényességének elvét azzal, hogy betudta nekik a szóban forgó jogsértést, és bírságot szabott ki velük szemben.

 Az egyenlő bánásmód állítólagos megsértéséről

188    A felperesek előadják, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, amikor felelősségüket kizárólag a szóban forgó vélelem alapján állapította meg, miközben a megtámadott határozat címzettjeként szereplő többi társaság felelősségét a további bizonyítékokkal megerősített vélelem alapján állapította meg (a megtámadott határozat (385) (391), (405), (411) és (423)–(427) preambulumbekezdése).

189    Meg kell jegyezni e tekintetben, hogy amint az a megtámadott határozat (370)–(379) preambulumbekezdéséből is kiderül, a Bizottság valamennyi címzett tekintetében ugyanazt a szabályt alkalmazta, amely szerint a leányvállalat tőkéjének kizárólagos vagy majdnem kizárólagos ellenőrzése elegendő a megdönthető vélelem megállapításához, amely lehetővé teszi a felelősség anyavállalatnak történő betudását. A szóban forgó vélelmet alkalmazta ugyanis mind a Total csoportra, mind a megtámadott határozattal érintett társaságok más csoportjaira.

190    Az a tény, hogy a megtámadott határozat egyes címzettjeinek tekintetében, tudniillik az Akzo Nobel, az FMC, a L’Air liquide, a SNIA és az Edison tekintetében a Bizottság az anyavállalatok által gyakorolt meghatározó befolyás vonatkozásában a vélelmen kívül egyes további bizonyítékokra is hivatkozott, nem jelenti azt, hogy az alkalmazott elvek nem voltak azonosak valamennyi címzett esetében.

191    Az Akzo Nobel tekintetében ugyanis kiderül a megtámadott határozat (384) preambulumbekezdéséből, hogy „mivel [ez utóbbi] 100%‑ban ellenőrzi az EKA [Chemicals]‑t, a Bizottság úgy véli, hogy meghatározó befolyást gyakorolt az EKA[ Chemicals]‑ra, mivel semmilyen, ezt a vélelmet megdöntő bizonyítékot nem terjesztettek elő”. Ennek a következtetésnek nem mond ellent az a tény, hogy ugyanezen határozat (385) preambulumbekezdésében a Bizottság bizonyos további, a vélelmet megerősítő bizonyítékokra hivatkozott.

192    Az FMC tekintetében a Bizottság előadta, hogy az FMC felelősségével kapcsolatos következtetés alapja „az a tény, hogy az FMC [Foret] (közvetve) az [FMC] 100%‑ban ellenőrzött leányvállalata volt” (a megtámadott határozat (390) preambulumbekezdése). Ezt a következtetést nem érinti az a tény, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (391) preambulumbekezdésében az FMC‑nek a leányvállalata felett gyakorolt meghatározó befolyásával kapcsolatban egy további bizonyítékra hivatkozott.

193    A Bizottság a L’Air liquide tekintetében a megtámadott határozat (403) preambulumbekezdésében rámutatott, hogy „tekintettel arra, hogy [ez utóbbi] a jogsértés megvalósulása idején rendelkezett a Chemoxal tőkéjének 100%‑ával, és hogy az ő hatásköre volt a Chemoxal igazgatótanácsa tagjainak kinevezése, [a Bizottság] vélelmezte, hogy a [L’Air liquide] meghatározó befolyást gyakorolt a leányvállalata magatartására”. A Bizottság ezt a következtetést úgy pontosította, hogy a megtámadott határozat (405) preambulumbekezdésében jelezte, hogy „a tőkéből való 100%‑os részesedés vélelmet alapoz[ott] meg, amely megdönthető [volt] annak bemutatásával, hogy […] a leányvállalat […] önállósággal rendelkez[ett]”.

194    A SNIA tekintetében a megtámadott határozat (411) preambulumbekezdéséből kiderül, hogy felelőssége megállapításához figyelembe vették egyesülését azzal a társasággal, amely a jogsértésben közvetlenül érintett jogalany 100%‑os anyavállalata volt, a hivatkozott helyzet tehát nem volt a felperesekéhez hasonló.

195    Végül az Edison tekintetében a Bizottság a megtámadott határozat (418) preambulumbekezdésében jelezte, hogy „a vélelmet megdöntő érv hiányában [az ítélkezési gyakorlat] a tőke 100%‑ával történő rendelkezést elegendő bizonyítéknak tekintette”. Ezen túlmenően a megtámadott határozat (419)–(421) preambulumbekezdésében a Bizottság bizonyos további bizonyítékokra hivatkozott, előadva, hogy azok ellentmondanak az Edison által a leányvállalata önállóságával kapcsolatban előadott érvnek.

196    Ennek megfelelően a megtámadott határozatnak a felperesek által hivatkozott preabulumbekezdéseiből kiderül, hogy a Bizottság a megtámadott határozat valamennyi címzettje tekintetében úgy ítélte meg, hogy a leányvállalat tőkéjének kizárólagos vagy majdnem kizárólagos ellenőrzése az ebből származó vélelmet megdöntő érv hiányában elegendő a felelősség anyavállalatnak történő betudásához, és amennyiben ilyen bizonyítékok rendelkezésre álltak, további bizonyítékok kifejtésére is sor került egyes érintett anyavállalatoknak a leányvállalataik fölött gyakorolt befolyására vonatkozóan, vagy azért, hogy a leányvállalat tőkéjének teljes ellenőrzéséből már jogosan levont következtetéseket megerősítsék, vagy azért, hogy az érintett vállalkozások által előadott érvekre adott választ nyújtsanak.

197    Egyébiránt, ami a felpereseket illeti, a Bizottság a tőkekapcsolaton túl rámutatott arra a tényre is, hogy az Arkema igazgatótanácsának több tagját az Elf Aquitaine nevezte ki (a megtámadott határozat (427) preambulumbekezdése), nem tette ugyanakkor további bizonyítékok létezésétől függővé a 100%‑os vagy majdnem 100%‑os tulajdonban levő leányvállalat jogsértő magatartása anyavállalatnak történő betudását.

198    A szóban forgó kifogás tehát megalapozatlan.

 A személyes felelősség elvének, a büntetés egyéniesítése elvének és a bűncselekmények és büntetések törvényessége elvének állítólagos megsértéséről

199    A felperesek lényegében előadják, hogy a Bizottság megsértette a hivatkozott jogelveket azzal, hogy nem ismerte el, hogy az Arkema hozzájuk képest önálló gazdasági egységet alkotott, következésképpen tévesen állapította meg felelősségüket és szabott ki bírságot velük szemben.

200    Emlékeztetni kell arra, hogy a szóban forgó jogsértések jellegére, valamint az ennek okán kiszabott szankciók jellegére és súlyára tekintettel az e jogsértések elkövetéséért való felelősség személyes jellegű (a Bíróság C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4125. o.] 78. pontja). A büntetések és joghátrányok egyéniesítésének elve szerint továbbá valamely jogi vagy természetes személlyel szemben csak a neki személyesen felróható tények alapján szabható ki joghátrány (a Törvényszék T‑45/98. és T‑47/98. sz., Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑3757. o.] 63. pontja), amely elv minden olyan közigazgatási eljárásban alkalmazandó, amely során az uniós versenyjog alapján joghátrányt szabnak ki (a Törvényszék T‑304/02. sz., Hoek Loos kontra Bizottság ügyben 2006. július 4‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑1887. o.] 118. pontja).

201    A jelen ügyben elegendő megállapítani, hogy a felperesek érvelése téves előfeltételezésen alapul, miszerint az ő vonatkozásukban semmilyen jogsértést nem állapítottak meg, és személyesen velük szemben semmilyen egyéni bírságot nem szabtak ki. Ellenkezőleg, a fentiekből kiderül, hogy a felpereseket személyesen marasztalták el az EK 81. cikk megsértéséért, amelyet az őket leányvállalataikkal összekapcsoló gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra, valamint utóbbiak piaci magatartása önállóságának hiányára figyelemmel úgy kell tekinteni, mintha a jogsértést maguk követték volna el (lásd ebben az értelemben a fenti 164. pontban hivatkozott Metsä–Serla kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 27. és 34. pontját).

202    Ezen túlmenően a felperesek állításával ellentétben a negyedik jogalap fent kifejtett vizsgálatából kiderül, hogy az EK 81. cikk megsértését tekintetükben bizonyították. Márpedig az ilyen jogsértéshez kapcsolódó szankciókat az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése világosan meghatározza. Következésképpen a bűncselekmények és büntetések jogszerűségének elve (nullum crimen, nulla poena sine lege) nem sérült.

203    Ebből következően a jelen kifogást, valamint a hatodik jogalap egészét el kell utasítani.

 A hetedik, a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított jogalapról

204    A felperesek először előadják, hogy a Bizottság elmulasztotta gondosan és részrehajlás nélkül megvizsgálni az Arkema önállósága bizonyítása érdekében általuk előterjesztett bizonyítékokat.

205    Mivel a felperesek csupán arra szorítkoznak, hogy megismétlik a szóban forgó bizonyítékok megvizsgálásának hiányára alapított, a fenti 111–115. pontban megvizsgált és elutasított érvüket, azt ugyanazon indokokra tekintettel el kell utasítani.

206    A felperesek másodszor azzal érvelnek, hogy a Bizottságnak a pergazdaságosság érdekében helyt kellett volna adnia kérelmüknek, és fel kellett volna függesztenie a megtámadott határozat meghozatalát addig, amíg a Törvényszék határoz a C (2004) 4876 bizottsági határozattal szemben benyújtott keresetről.

207    Márpedig, mivel az érv kizárólag pergazdaságossági szempontra hivatkozik, amely nyilvánvalóan nem vonhatja kétségbe a megtámadott határozat jogszerűségét, azt el kell utasítani.

208    Ennélfogva a hetedik jogalapot el kell utasítani.

 A nyolcadik, a jogbiztonság elvének megsértésére alapított jogalapról

209    A felperesek előadják, hogy a betudhatóság jelen ügyben alkalmazott kritériumának újdonsága a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatához képest, különösen a C (2003) 4570 bizottsági határozathoz képest, a jogbiztonság elvének megsértéséhez vezetett.

210    Elegendő emlékeztetni arra, hogy a megtámadott határozat nem az első olyan határozat, amellyel a Bizottság az Arkema által elkövetett jogsértést a meghatározó befolyás gyakorlására vonatkozó vélelem alapján az anyavállalatának tudta be. A C (2004) 4876 bizottsági határozatban ugyanis a Bizottság az Elf Aquitaine‑nel szemben már alkalmazott ilyen betudást. Következésképpen, ellentétben azzal, amit a felperesek állítanak, a megtámadott határozat nem jelenti a Bizottság betudhatósággal kapcsolatos gyakorlatának megváltoztatását, beleértve a szóban forgó csoport esetét is. A jelen ügyben továbbá a kifogásközlésre adott válaszukban a felperesek már hivatkoztak a Bizottság által a C (2004) 4876 határozatban alkalmazott betudhatósági kritériumra, amint az egyébiránt a hatodik jogalap keretében előadott érveikből is kiderül. Következésképpen a jelen ügyben téves a jelen jogalap előfeltételezése, amely szerint a Bizottság a felperesekkel szemben új betudhatósági kritériumot alkalmazott.

211    Mindenesetre emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság nem köteles módszeresen figyelembe venni a leányvállalat jogsértő magatartása anyavállalatnak történő betudását (lásd a fenti 89. pontot). Ennélfogva az a tény, hogy úgy döntött, hogy a megállapított jogsértésért való felelősséget az anyavállalatból és a leányvállalatából álló vállalkozásnak tudja be, jóllehet korábbi gyakorlata értelmében ezt nem tette volna, nem jelenti a jogbiztonság elvének megsértését.

212    Egyébként meg kell állapítani, hogy a C (2003) 4570. számú, a felperesek által hivatkozott határozatból (a (373)–(391) preambulumbekezdés) kitűnik, hogy a Bizottság nem elemezte az Arkema anyavállalata felelősségének problémáját, és különösen, hogy nem nyilatkozott az anyavállalattól való önállóságának kérdésében. Ennélfogva, még ha feltételezzük is, hogy ezen ügy tényállása hasonló volt a jelen ügy tényállásához, nem állítható, hogy e határozat bármilyen biztosítékot jelentett arra vonatkozóan, hogy a Bizottság hogyan fogta fel az Arkema és az anyavállalatai közötti kapcsolatokat, sem pedig az e cégcsoportra alkalmazandó betudhatósági kritériumra vonatkozóan.

213    Következésképpen ennek a jogalapnak nem lehet helyt adni.

 A kilencedik, a bírságok megállapítására vonatkozó egyes alapvető elvek megsértésére alapított jogalapról

214    A felperesek különböző indokok alapján vitatják a velük szemben kiszabott bírság összegét.

215    Először azt állítják, hogy mivel nem volt tudomásuk a leányvállalatuk által elkövetett jogsértésről, a bírság összegének csökkentésében kellett volna részesülniük. Az egyenlő bánásmód elvére hivatkozva előadják, hogy a Bizottság a megtámadott határozat egy másik címzettjével, a Caffaróval szemben ezen a címen csökkentette a kiszabott összeget.

216    Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a SNIA és a Caffaro társaságokból álló vállalkozás esetében a bírság kiindulási összegét csökkentette, mivel nem találta bizonyítottnak, hogy utóbbi társaság, amely a kartellnek csak kevés, és csupán az egyik érintett termékre vonatkozó találkozóján vett részt, tudott volna vagy szükségszerűen tudnia kellett volna a versenykorlátozó egyezségre vonatkozó átfogó tervről (a megtámadott határozat (332) és (461) preambulumbekezdése).

217    A felperesek tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a szóban forgó jogsértés annál a ténynél fogva volt nekik betudható, hogy leányvállalatukkal egyetlen vállalkozást alkottak, nem pedig a jogsértésben való közvetlen részvételük miatt, így az, hogy nem volt tudomásuk a kartellről, nincs hatással a betudásra.

218    Márpedig, mivel a felperesek nem állítják, hogy a jogsértésben közvetlenül részt vevő leányvállalatuknak nem volt tudomása a versenykorlátozó egyezségre vonatkozó átfogó tervről, az, hogy nem tudtak a kartellről, nem olyan ténykörülmény, amely enyhítené a leányvállalatukkal együtt alkotott vállalkozás által elkövetett jogsértés súlyosságát, így nem jelenthet olyan indokot, amely a bírság csökkentését igazolhatja.

219    Az egyenlő bánásmód elvének állítólagos megsértésével kapcsolatban rá kell mutatni, hogy a felperesek mint a két érintett termék forgalmazásáért felelős vállalkozás működtetéséért felelős jogi személyek, és mint olyanok, akik a kartell valamennyi elemében közvetlenül részt vettek, nincsenek a Caffaróval összehasonlítható helyzetben, amely olyan vállalkozást működtetett, amelynek a kartellben való részvétele nem terjedt ki a versenykorlátozó egyezséggel kapcsolatos átfogó terv egészére.

220    Ennélfogva a jelen érvet el kell utasítani.

221    A felperesek másodszor az ártatlanság vélelmének és a jogbiztonság elvének megsértésére hivatkoznak a bírság összegének elrettentő hatás címén történt növelése miatt.

222    Az ártatlanság vélelme elvének megsértésére alapított érvük először is azon az előfeltételezésen alapul, amely szerint „semmilyen bizonyíték […] sem támasztja alá a kartellben való felelősség[ük]et”. Márpedig, mivel amint az a negyedik jogalap fentiekben kifejtett vizsgálatából kiderül, a Bizottság jogszerűen állapította meg a felperesek felelősségét, a jelen érvet el kell utasítani.

223    Másodszor, a felperesek a megtámadott határozat (465) preambulumbekezdésére hivatkozással azt állítják, hogy a Bizottság megsértette az ártatlanság vélelmének elvét, amikor kimondta, hogy egy anyavállalat egy jogilag elkülönült leányvállalat létrehozásával folytatni tudná a leányvállalata jogsértő magatartásban történő részvételét, azonban mentesülne a szankció alól.

224    A megtámadott határozat (465) preambulumbekezdésében a Bizottság a felpereseknek az összeg szóban forgó emelését vitató érvére válaszul előadta, hogy „ha ezen érv alapján úgy kellene határoznia, hogy az Atofinával szemben kiszabott bírság összegének alacsonyabbnak kell[ett volna] lennie, mint amelyet azon vállalkozás mérete igazol[t], amelynek részét képez[te], akkor egy nagyon jelentős méretű, egy vagy több kartellben részt vevő vállalkozás jelentős összegű bírságokat kerülhetne ki oly módon, hogy alacsony forgalmú kis leányvállalatokat létesít, hogy ezek folytassanak jogellenes tevékenységet.”

225    Amint az ebből a preambulumbekezdésből is kiderül, a bírság összegének szóban forgó emelésével a Bizottság lényegében úgy vélte, hogy ez a növelés lehetővé teszi az érintett egységes vállalkozást alkotó jogi személyek összességét jellemző valós gazdasági lehetőségek figyelembevételét annak érdekében, hogy a bírság összegét kellően elrettentő szinten határozza meg.

226    Márpedig ez az általános érvényű megfontolás semmiképpen sem jelentheti a felperesek tekintetében az ártatlanság vélelmének megsértését.

227    Harmadszor, a felperesek a jogbiztonság elvének megsértésére hivatkoznak a Bizottság határozathozatali gyakorlatának állítólagos megváltoztatásán alapuló, nyolcadik jogalap keretében előadott érvelésük megismétlésével. Ezt a kifogást tehát a fenti 210–212. pontban foglalt indokok alapján el kell utasítani.

228    Negyedszer, a felperesek vitatják a bírság összegének az elrettentő hatás címén történt emelését, azt állítva, hogy ezt a növelést sem az 1/2003 rendelet 23. cikke, sem az iránymutatás nem írja elő.

229    Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Bizottságnak a bírság meghatározása érdekében biztosítania kell annak elrettentő hatását, és e tekintetben többek között figyelembe veheti a szóban forgó vállalkozás méretét és gazdasági erejét (a Bíróság fenti 103. pontban hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 106. és 120. pontja, valamint a C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑5425. o.] 243. pontja).

230    Ennek megfelelően a jelen ügyben a Bizottság jogszerűen növelhette a szóban forgó bírság összegét a felperesek által működtetett vállalkozás különösen jelentős világszintű forgalmával alátámasztott méretére figyelemmel (a megtámadott határozat (463) preambulumbekezdése).

231    A bírság összegének az elrettentő hatás címén történt növelése elleni kifogások tehát megalapozatlanok.

232    Harmadsorban a felperesek a tárgyaláson előadták, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében a forgalom 10%‑ában meghatározott korlátozás a törvényesség és a jogbiztonság elvére tekintettel jogellenes, mivel a vállalatnak a határozat meghozatalát megelőző üzleti évben elért forgalmára vonatkozik, nem pedig arra, amely időszakban a jogsértést elkövették.

233    Emlékeztetni kell arra, hogy e kifogásra elkésve hivatkoztak, mivel azt először a tárgyalás szakaszában fogalmazták meg, és az nem tekinthető a keresetlevélben előadott jelen jogalap kibővítésének, amely egyrészt a jogsértésről való tudomás hiányára tekintettel az összeg csökkentését kéri, másrészt vitatja a bírságnak az elrettentő hatás címén történt növelését.

234    E kifogást tehát mint elfogadhatatlant az eljárási szabályzat 48. cikke 2. §‑ának megfelelően el kell utasítani.

235    E kifogás egyébiránt mindenképpen hatástalan, mivel a felperesek nem jelzik, hogy a jogsértéssel érintett időszak üzleti évének figyelembevétele bármilyen hatással lett volna a jelen ügyben az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében foglalt szabály alkalmazását illetően, amelynek jogellenességére hivatkoznak.

236    Mindezen megfontolások fényében a jelen jogalap nem megalapozott.

 A tizedik, a hatáskörrel való visszaélésre alapított jogalapról

237    A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság hatáskörrel való visszaélést követett el, mivel amikor betudta nekik a jogsértésért való felelősséget, nem a felelős vállalkozást kívánta megbüntetni, hanem a felperesek jelentős méretére tekintettel a kiszabott bírság összegét kívánta növelni.

238    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint egy határozat csak akkor valósít meg hatáskörrel való visszaélést, ha objektív, releváns és egybehangzó bizonyítékok alapján kitűnik, hogy azt más célok érdekében fogadták el, mint amelyekre hivatkoztak (lásd a Törvényszék T‑133/95. és T‑204/95. sz., IECC kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. szeptember 16‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑3645. o.] 188. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

239    Emlékeztetni kell arra is, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében a Bizottság határozattal bírságot szabhat ki az EK 81. cikket megsértő vállalkozásokra. Megállapítást nyert, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikke alapján kiszabott bírságok célja az érintett vállalkozások jogsértő magatartásainak szankcionálása, valamint a kérdéses vállalkozások, csakúgy mint más gazdasági szereplők elrettentése attól, hogy a jövőben megszegjék az uniós versenyjog szabályait (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑289/04. P. sz., Showa Denko kontra Bizottság ügyben 2006. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑5859. o.] 16. pontját).

240    Márpedig figyelemmel arra, hogy a felperesek és az Arkema az EK 81. cikk értelmében egy vállalkozást alkotnak, valamint hogy az említett vállalkozás részt vett a vitatott jogsértésében, a velük szemben kiszabott szankciót nem annak rendeltetésétől eltérően szabták ki, mivel a Bizottság annak elfogadásával elrettentési célt követett.

241    Ennélfogva a tizedik jogalapot el kell utasítani.

 A tizenegyedik, másodlagosan előterjesztett, a bírság összegének megfelelő nagyságrendűre történő csökkentésére irányuló jogalapról

242    A tizenegyedik jogalap keretében a felperesek a bírság összegének megfelelő nagyságrendűre történő csökkentését kérik, méghozzá két jogcímen.

243    Egyrészt azt állítják, hogy figyelemmel arra, hogy nem volt tudomásuk a jogsértésről, a velük szemben kiszabott bírság kiindulási összegét a megtámadott határozat (461) preambulumbekezdésben alkalmazott csökkentéshez hasonlóan 25%‑kal kellene csökkenteni.

244    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozat (461) preambulumbekezdésében említett helyzet nem hasonlítható össze a felperesek helyzetével (lásd a fenti 219. pontot). A Törvényszék következésképpen úgy ítéli meg, hogy a felperesek ezen a címen nem részesülhetnek csökkentésben.

245    A felperesek másrészt az enyhítő körülmény kedvezményét kérik, tekintettel arra a tényre, hogy jelentős összegű bírságok megfizetésére kötelezték őket más, a megtámadott határozattal azonos időszakot érintő jogsértésekben való részvételükért a C (2004) 4876 határozattal és az [EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban 2006. május 31‑én hozott C (2006) 2098 bizottsági határozattal (COMP/F/38.645. metakrilátok‑ügy).

246    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy mivel a Bizottság megállapította, hogy a felperesek három különböző jogsértést követtek el az EK 81. cikk (1) bekezdése vonatkozásában, jogosult volt három különböző bírságot kiszabni, mindegyik esetében tiszteletben tartva az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében meghatározott felső határt (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑73/04. sz., Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑2661. o.] 56. pontját). E bírságok mindegyikének szükségszerűen az általa szankcionált jogsértés időtartamának és súlyának értékelésén kellett alapulnia. Márpedig meg kell állapítani, hogy azon tény, hogy más termékeket érintő különböző versenyellenes tevékenységekért a felperesekkel szemben bírságot szabtak ki, nem változtat a vitatott jogsértés megtörténtén (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑101/05. és T‑111/05. sz., BASF és UCB kontra Bizottság egyesített ügyekben 2007. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑4949. o.] 52. pontját).

247    Következésképpen, figyelemmel a bírságok elrettentő céljára, kizárólag azon tény, hogy a felpereseket részben egy időben megvalósult jogsértések miatt nemrégiben két másik bírságban is elmarasztalták, nem igazolhatja a jelen ügyben kiszabott bírság csökkentését.

248    Márpedig a felperesek nem hivatkoznak egyetlen arra vonatkozó bizonyítékra sem, hogy a jelen ügyben a bírság kiszabása más, a közelmúltban kiszabott bírságokkal együtt különösen nehéz anyagi helyzetbe hozta őket, amely kivételesen figyelembe vehető a velük szemben kiszabott bírság összegének meghatározása keretében.

249    Végül a felperesek által a 94/599 határozatra történt hivatkozást illetően, amely határozatból kitűnik, hogy az abban érintett kartell keretében kiszabott bírságok összegének meghatározásakor a Bizottság figyelembe vette azt a tényt, hogy a vállalkozások többségével szemben már jelentős összegű bírságokat szabtak ki egy szomszédos piacon gyakorlatilag azonos időszakban elkövetett kartellben való részvételük miatt (a 94/599 határozat (52) preambulumbekezdése), hangsúlyozni kell egyrészt, hogy a 94/599 határozatot a jelen ügyben alkalmazott iránymutatást megelőzően fogadták el, másrészt, hogy az ebben a határozatban értékelt helyzet eltér a jelen ügyben szóban forgó helyzettől. A jelen ügyben ugyanis egyrészt a HP és az NP piacán elkövetett jogsértéseket a Bizottság a megtámadott határozatban egyetlen elmarasztalással sújtotta, másrészt a felperesek nem hivatkoznak arra, hogy kapcsolat lenne ezen piacok és a közelmúltban történt elmarasztalással érintett többi piac között.

250    Következésképpen mivel a jelen ügyben semmilyen, a bírság összegének csökkentését igazoló bizonyítékra nem hivatkoztak, a felperesekkel szemben kiszabott bírság összegének megváltoztatására irányuló, másodlagosan előterjesztett kérelemnek nem lehet helyt adni.

251    A fentiek összességéből következően a kereset egészét el kell utasítani.

 A költségekről

252    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperesek pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell őket a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék a Total SA‑t és az Elf Aquitaine SA‑t kötelezi a költségek viselésére.

Vadapalas Prek Dittrich

Truchot       O’Higgins

Kihirdetve Luxembourgban, a 2011. július 14‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita alapjául szolgáló tényállás

A megtámadott határozat

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

A negyedik, a leányvállalatok által elkövetett jogsértések anyavállalatoknak való betudhatóságára vonatkozó szabályok megsértésére alapított jogalapról

A második, a betudhatóságra vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmezésével és a Bizottság határozathozatali gyakorlatának követésével kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított részről

– Előzetes észrevételek

– A szóban forgó vélelem érvényességéről

– A felperesek által az Arkema piaci önállóságának bizonyítása érdekében benyújtott bizonyítékok csoportjáról

Az első, a betudhatóság kritériumának objektív jellegével kapcsolatos téves jogalkalmazásra alapított részről

A harmadik, a „jogi személy gazdasági önállósága elvének” megsértésére alapított részről

Az első, a védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapról

Az első, a felperesek nem megfelelő védekezési lehetőségeire alapított részről

A második, az ártatlanság vélelme elvének megsértésére alapított részről

A második, az indokolási kötelezettség megsértésére alapított jogalapról

Az első, a Bizottság álláspontjának újdonság jellege miatti súlyosabb indokolási kötelezettség megsértésére alapított részről

A második, az indokolás ellentmondásosságára alapított részről

A harmadik részről, amely azon alapul, hogy a Bizottság nem adott választ a meghatározó befolyás gyakorlására vonatkozó vélelem cáfolatára

A harmadik, a vállalkozás fogalma egységes jellegének megsértésére alapított jogalapról

Az ötödik, a Totalt érintő értékelési hibákkal kapcsolatos jogalapról

A hatodik, a több, valamennyi tagállam által elismert és az Unió jogrendjének szerves részét képező alapvető elv megsértésére alapított jogalapról

Az egyenlő bánásmód állítólagos megsértéséről

A személyes felelősség elvének, a büntetés egyéniesítése elvének és a bűncselekmények és büntetések törvényessége elvének állítólagos megsértéséről

A hetedik, a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított jogalapról

A nyolcadik, a jogbiztonság elvének megsértésére alapított jogalapról

A kilencedik, a bírságok megállapítására vonatkozó egyes alapvető elvek megsértésére alapított jogalapról

A tizedik, a hatáskörrel való visszaélésre alapított jogalapról

A tizenegyedik, másodlagosan előterjesztett, a bírság összegének megfelelő nagyságrendűre történő csökkentésére irányuló jogalapról

A költségekről

* Az eljárás nyelve: francia.