C‑494/16. sz. ügy

Giuseppa Santoro

kontra

Comune di Valderice
és
Presidenza del Consiglio dei Ministri

(a Tribunale di Trapani [Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Határozott ideig tartó munkaviszony – A közszférához tartozó munkáltatóval kötött szerződések – A határozott időre szóló szerződések visszaélésszerű alkalmazását szankcionáló intézkedések – Az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (első tanács), 2018. március 7.

Szociálpolitika – Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás – 1999/70 irányelv – Az egymást követő határozott idejű munkaszerződések visszaélésszerű igénybevételének megakadályozását célzó intézkedések – Közszférához tartozó munkáltatóval kötött szerződések – Olyan nemzeti szabályozás, amely nem szankcionálja az ilyen szerződések visszaélésszerű alkalmazását az érintett munkavállaló részére történő olyan kártérítés megfizetésével, amely a határozott idejű munkaviszony határozatlan idejű munkaviszonnyá való átalakítása elmaradásának kompenzálására szolgál – Egyéb kártérítés nyújtása e munkavállaló számára azzal a lehetőséggel, hogy a munkalehetőségek elvesztéséből vagy a közigazgatási pályázati eljárás sikeres teljesítése esélyének elveszítéséből eredő kárt teljes egészében megtérítsék – Megengedhetőség – Feltétel – Hatékony és visszatartó erejű szankcionáló mechanizmus fennállása – A nemzeti bíróság általi vizsgálat

(1999/70 tanácsi irányelv, melléklet, 5. szakasz)

Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv mellékletét képező, 1999. március 18‑án megkötött, a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 5. szakaszát úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely nem szankcionálja az egymást követő, határozott idejű munkaszerződéseknek a közszférába tartozó munkáltató általi visszaélésszerű alkalmazását az érintett munkavállaló részére történő olyan kártérítés megfizetésével, amely a határozott idejű munkaviszony határozatlan idejűvé való átalakítása elmaradásának kompenzálására szolgál, hanem az említett munkavállaló utolsó munkabérének 2,5‑szerese és 12‑szerese közötti összegű kártérítés megítélését írja elő, azzal a lehetőséggel, hogy ez utóbbi részére megítélhető a kár teljes összegének megtérítése is, amennyiben vélelem útján bizonyítja, hogy lehetőségektől esett el azt illetően, hogy állást találjon, vagy amennyiben szabályosan kiírtak volna felvételi pályázatot, azon sikerrel tudott volna részt venni, amennyiben e szabályozáshoz hatékony és visszatartó erejű szankcionáló mechanizmus társul, amelynek megítélése a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

Figyelemmel a valamely lehetőség elveszítésének bizonyításával kapcsolatos nehézségekre, azt kell megállapítani, hogy az arra szolgáló vélelmi mechanizmus, hogy az egymást követő határozott idejű munkaszerződések miatt álláslehetőségektől eleső munkavállaló számára biztosítsák az uniós jog ezen megsértése következményei megszüntetésének lehetőségét, olyan jellegű, amely alkalmas a hatékony érvényesülés követelményének teljesítésére.

Mindenesetre, az a körülmény, hogy a nemzeti jogalkotó által a határozott idejű munkaszerződéseknek a magánszféra munkáltatói általi visszaélésszerű alkalmazásának szankcionálása céljából elfogadott intézkedés a munkavállalók számára elismerhető legmagasabb szintű védelmet képezi, önmagában nem járhat azzal a következménnyel, hogy csökkenti a közszférához tartozó munkavállalók tekintetében alkalmazandó nemzeti intézkedések hatékonyságát.

(lásd: 50., 51., 54. pont és a rendelkező rész)