J. MAZÁK
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2008. április 17.1(1)
C‑101/07. P. és C‑110/07. P. sz. egyesített ügyek
Coop de France Bétail et Viande, korábban Fédération nationale de la coopération bétail et viande (FNCBV)
és
Fédération nationale des syndicats d’exploitants agricoles (FNSEA) és társai
kontra
az Európai Közösségek Bizottsága
„Fellebbezés – Verseny – EK 81. cikk (1) bekezdése – Kartell – Marha– és borjúhús – A behozatal felfüggesztése – Szakszervezeti árszabás rögzítése – Bírságok – A bírság felső határának meghatározása – A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése –A vállalkozások társulása tagjai forgalmának figyelembevétele”
I – Bevezetés
1. A jelen egyesített fellebbezési ügyekben a Coop de France Bétail et Viande, korábban Fédération Nationale de la Coopération Bétail et Viande (a továbbiakban: FNCBV) (C‑101/07. P. sz. ügy) és a Fédération Nationale des Syndicats d’Exploitants Agricoles (a továbbiakban: FNSEA), a Fédération Nationale Bovine (a továbbiakban: FNB), a Fédération Nationale des Producteurs de Lait (a továbbiakban: FNPL) és a Jeunes agriculteurs (a továbbiakban: JA) (C‑110/07. P. sz. ügy) (a továbbiakban: fellebbező társulások) az Elsőfokú Bíróság (első tanács) FNCBV és FNSEA és társai kontra Bizottság ügyben 2006. december 13‑án hozott ítéletét(2) támadják (a továbbiakban: a megtámadott ítélet), amelyben az Elsőfokú Bíróság nagyrészt jóváhagyta az EK‑Szerződés 81. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/C.38.279/F3 – Francia marha– és borjúhús ügy) hozott 2003. április 2‑i 2003/600/EK bizottsági határozatot(3) (a továbbiakban: a vitatott határozat), amely bírságot szabott ki többek között a fellebbező társulásokra, mivel megsértették az EK 81. cikk (1) bekezdését azzal, hogy a Franciaországba irányuló marha- és borjúhús-behozatal felfüggesztését, valamint bizonyos kategóriájú szarvasmarhák minimális árának rögzítését célzó megállapodást kötöttek.
II – A fellebbezés háttere
A – Jogi háttér
2. A 17. rendelet(4) 15. cikkének (2) bekezdése kimondja:
„A Bizottság határozattal 1 000‑től 1 000 000 [euróig] terjedő, vagy annál nagyobb összegű bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy a vállalkozások társulásaira, de a bírság mértéke nem haladhatja meg a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások megelőző éves üzleti forgalmának 10%‑át, ha a vállalkozások szándékosan vagy gondatlanságból:
a) megsértik a[z EK] [81.] cikk[…] (1) bekezdését vagy [az EK 82.] cikk[e]t […]
A bírság összegének megállapításakor a jogsértés súlyát és időtartamát is figyelembe kell venni.”
3. A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló bizottsági iránymutatás(5) (a továbbiakban: iránymutatás) részletezi az ilyen bírságok összege meghatározásának módszerét. Az iránymutatás 5. pontjának c) alpontja szerint: „[a] vállalkozások társulásait érintő ügyekben a határozatokat lehetőleg a társulásokhoz tartozó egyes vállalkozásoknak kell címezni, és a bírságot velük szemben kell kiszabni. Amennyiben ez nem lehetséges (például azért, mert több ezer a hozzájuk kapcsolódó vállalkozások száma) […] az ilyen társulással szemben a fent kifejtett elvek alapján kiszámított, azonban a társulás tagjaival szemben kiszabható egyedi bírságok összegével megegyező összesített általános bírságot kell kiszabni.”
B – A jogviták alapját képező ténybeli és eljárási háttér
4. A C‑101/07. P. sz. ügy fellebbezői, vagyis az FNCBV 300, a franciaországi szarvasmarha-, sertés- és juhtenyésztési ágazatban tevékenységet végző szövetkezeti termelői csoportot, valamint 30 vágóhíd- és húsfeldolgozó csoportot vagy vállalkozást tömörít. A C‑110/07. P. sz. ügyben fellebbező felek, vagyis az FNSEA, az FNB, az FNPL, valamint a JA francia jog alapján létrejött szakszervezetek. Az FNSEA továbbá 33 szakosított szövetséget – többek között az FNB‑t és az FNPL‑t – tömörít, amelyek az egyes termelési ágak érdekeit képviselik. Végül a JA a 35 év alatti mezőgazdasági termelőket képviseli.
5. A jelen fellebbezési eljárás alapjául szolgáló versenyjogi ügy az úgynevezett második „kergemarha-kór” válságból ered. 2000 októberétől több tagállamban a szarvasmarhafélék szivacsos agyvelőgyulladásának – az úgynevezett „kergemarha-kórnak” (BSE) – újabb eseteit fedezték fel. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Királyságban ragadós száj- és körömfájás járvány tört ki a juhállományban. Ez a helyzet hatást gyakorolt az európai húsfogyasztásra, és többek között újabb válsággal sújtotta a szarvasmarha ágazatot. A Közösség által e válság kezelésére elfogadott számos intézkedés ellenére ezen intézkedéseket a francia mezőgazdasági termelők elégtelennek vélték. 2001 szeptemberében és októberében a termelők és a vágóhidak közötti kapcsolat kifejezetten feszült volt Franciaországban. Termelők csoportjai a szállított hús eredetének megvizsgálása céljából jogellenesen állítottak meg kamionokat, és vágóhidakat torlaszoltak el. Ezek a lépések néhányszor a felszerelések és a húsok megsemmisítéséhez vezettek. A vágóhidak eltorlaszolásának befejezése fejében a tiltakozó tenyésztők azt követelték, hogy a vágóhidak vállaljanak kötelezettséget többek között a behozatal felfüggesztésére és az úgynevezett „szakszervezeti” árszabás alkalmazására.
6. 2001 októberében a szarvasmarha-tenyésztőket képviselő társulások(6), valamint a vágóhidakat képviselő társulások(7) több találkozót tartottak. A francia mezőgazdasági miniszter kérésére szervezett 2001. október 24‑i találkozót követően e hat társulás, vagyis az FNSEA, az FNB, az FNPL, a JA, az FNCBV és az FNICGV megállapodást kötöttek.
7. Ez a megállapodás két részből állt. Az első rész a „behozatal időleges felfüggesztésére vonatkozó kötelezettségvállalás” volt. A második rész pedig „a selejtezett tehenek vágóhídra kerülésekor érvényes felvásárlási árára vonatkozó árszabás alkalmazására vonatkozó kötelezettségvállalást tartalmazott. A megállapodás egyebek mellett bizonyos kategóriájú tehenek tekintetében a vágott hús kilogrammonkénti árlistáját tartalmazta. A megállapodásnak 2001. október 29‑én kellett hatályba lépnie és 2001. november végén járt volna le.
8. 2001. október 30‑án a Bizottság a 2001. október 24‑i megállapodással kapcsolatos információkérő levelet intézett a francia hatóságokhoz. 2001. november 9‑én a francia hatóságok válaszoltak a Bizottság 2001. október 30‑i információkérésére. A Bizottság a 17. rendelet 11. cikke alapján 2001. november 9–én információkérést intézett az FNSEA‑hoz, az FNB‑hez, az FNPL‑hez, a JA‑hoz és az FNICGV‑hez. A kérdéses öt társulás 2001. november 15‑én és 23‑án válaszolt az információkérésre. 2001. november 26‑án a Bizottság figyelmeztető levelet küldött az FNSEA‑nak, az FNB‑nek, az FNPL‑nek, a JA‑nak, az FNCBV‑nek és az FNICGV‑nek, kijelentve, hogy a tudomására jutott tények a közösségi versenyszabályok megsértésére engednek következtetni, és felhívta e társulásokat észrevételeik és javaslataik legkésőbb 2001. november 30‑áig történő ismertetésére. A Bizottság 2001. december 17‑én a 17. rendelet 14. cikkének (2) bekezdése értelmében vizsgálatokat tartott több társulás helyiségeiben. 2002. június 24‑én a Bizottság kifogásközlést címzett a az FNSEA‑hoz, az FNB‑hez, az FNPL‑hez, a JA‑hoz, az FNCBV‑hez és az FNICGV‑hez, amelyek 2002. szeptember 23. és október 4. között küldték meg írásbeli észrevételeiket. A társulások meghallgatására 2002. október 31‑én került sor.
C – A vitatott határozat
9. 2003. április 2‑án a Bizottság elfogadta a vitatott határozatot. E határozat értelmében a fellebbező társulások és az FNICGV megsértették az EK 81. cikk (1) bekezdését azzal, hogy 2001. október 24‑én bizonyos kategóriájú szarvasmarhák legalacsonyabb felvásárlási árának rögzítése, valamint a marha– és borjúhús Franciaországba történő behozatalának felfüggesztése érdekében megállapodást kötöttek, továbbá 2001. november vége és december eleje között ugyanezen céllal szóbeli megállapodást kötöttek, amely az említett írásbeli megállapodás lejártát követően lépett hatályba.
10. A Bizottság az érintett piac természetére és földrajzi kiterjedésére tekintettel a jogsértést különösen súlyosnak minősítette. Az egyes társulások saját felelősségének megállapítása érdekében a Bizottság a legfőbb mezőgazdasági társulás – vagyis az FNSEA – által, valamint a többi társulás által beszedett éves tagdíjak összegét vette figyelembe. Mivel a jogsértés időtartama egyébként rövid volt, a Bizottság e címen nem növelte az alapösszeget. A Bizottság a hat társulással szemben számos súlyosító és enyhítő körülményt vett figyelembe, és a kiszabott bírság alapösszegét ennek megfelelően határozta meg.
11. A vitatott határozat rendelkező részének 1. cikke szerint:
„Az [FNSEA], az [FNB], az [FNPL], [JA], az [FNICGV] és az [FNCBV] megsértették az [EK] 81. cikk (1) bekezdését azzal, hogy 2001. október 24‑én a Franciaországba irányuló marha- és borjúhús-behozatal felfüggesztését, valamint bizonyos kategóriájú szarvasmarhák minimálárának rögzítését célzó megállapodást kötöttek, valamint azzal, hogy 2001. november végén, illetve december elején hasonló célú szóbeli megállapodást kötöttek.
A jogsértés 2001. október 24‑én kezdődött, és legalább 2002. január 11‑ig fejtette ki hatásait.”
12. A vitatott határozat rendelkező részének 2. cikkében foglaltak alapján az 1. cikkben meghatározott társulások haladéktalanul kötelesek – többek között – a jogsértést megszüntetni. A vitatott határozat rendelkező részének 3. cikke 12 millió euró, 1,44 millió euró, 600 000 euró, 1,44 millió euró, 720 000 euró és 480 000 euró összegű bírságot szabott ki az FNSEA‑val, az FNB‑vel, a JA‑val, az FNPL‑lel, az FNICGV‑vel és az FNCBV‑vel szemben.
D – Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás
13. Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. június 19‑én benyújtott és T‑217/03. számon nyilvántartásba vett keresetlevelével az FNCBV keresetet terjesztett elő a vitatott határozat ellen. Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. június 20‑án benyújtott és T‑245/03. számon nyilvántartásba vett keresetlevelével az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA szintén keresetet terjesztett elő a vitatott határozat ellen. A felperesek a T‑217/03. és T‑245/03. sz. ügyekben elsődlegesen a vitatott határozat megsemmisítését, másodlagosan a velük szemben kiszabott bírságok eltörlését vagy azok összegének csökkentését kérték. Franciaország mindkét ügyben beavatkozóként lépett fel a T‑217/03. és T‑245/03. sz. ügyek felperesei kereseteinek támogatása végett, és az Elsőfokú Bíróság első tanácsának elnöke 2003. november 6‑i végzésével engedélyezte a beavatkozást. 2006. április 3‑i végzésével az Elsőfokú Bíróság első tanácsának elnöke a felek meghallgatása után a T‑217/03. és T‑245/03. sz. ügyek egyesítését rendelte el.
14. Az Elsőfokú Bíróság (első tanács) 2006. december 13‑án hozott ítéletet a T‑217/03. és T‑245/03. sz. egyesített ügyekben. Az Elsőfokú Bíróság kettő kivételével a felperesek ezen egyesített ügyekben előterjesztett minden kereseti kérelmét elutasította. Ebben a vonatkozásban az Elsőfokú Bíróság megállapította egyrészt, hogy a Bizottság a vitatott határozatban megsértette indokolási kötelezettségét, mivel nem tüntette fel, hogy a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határ betartásának kiszámítása érdekében a felperesek törzstagjainak forgalmát használta fel, továbbá nem tüntette fel, hogy mely körülmények tették lehetővé az összesített forgalom figyelembevételét. Mindemellett, ahogy az Elsőfokú Bíróság megállapította, a Bizottság jogosult volt a hivatkozott felső határ kiszámítása céljából a felperesek törzstagjainak forgalmát figyelembe venni, tekintettel arra, hogy a vitatott határozatban szankcionált jogsértések által érintett piacokon tevékenykedő tagokról van szó. Az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy e feltételek mellett a fentiekben kifejtett indokolási kötelezettség hiánya nem vonja maga után sem a vitatott határozat megsemmisítését, mivel a határozat megsemmisítése kizárólag a megsemmisített határozattal tartalmilag azonos új határozat meghozatalához vezethet, sem a bírság összegének módosítását. Másrészt az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a felperesekre kiszabott bírságok összegét az iránymutatás 5. pontjának b) alpontja alapján 70%‑kal kell csökkenteni, a Bizottság által alkalmazott 60%‑os csökkentés helyett.
15. Az Elsőfokú Bíróság a kiszabott bírság összegét tehát az FNCBV esetében 360 000 euróra, az FNSEA esetében 9 000 000 euróra, az FNB esetében 1 080 000 euróra, a JA esetében 450 000 euróra csökkentette, és a kereseteket ezt meghaladó részükben elutasította.
III – A fellebbezési eljárás
16. 2007. február 19‑én az FNSEA, FNB, FNPL és a JA fellebbezést nyújtott be a megtámadott ítélet ellen, melyet C‑110/07. P. számon vettek nyilvántartásba. 2007. február 20‑án az FNCBV is fellebbezett ugyanezen ítélet ellen, melyet C–101/07. P. számon vettek nyilvántartásba. A Bíróság elnöke 2007. április 18‑án a felek meghallgatását követően a C‑101/07. P. és a C‑110/07. P. sz. ügyek egyesítését rendelte el.
17. A C‑101/07. P. és C‑110/07. P. sz. ügyekben a fellebbező társulások azt kérik, hogy a Bíróság:
– helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet;
– törölje el a velük szemben kiszabott bírságot;
– másodlagosan csökkentse a kiszabott bírság összegét;
– kötelezze a Bizottságot az Elsőfokú Bíróság előtti ideiglenes intézkedés iránti eljárás és az alapeljárás, valamint a Bíróság előtti eljárás költségeinek viselésére.
18. A francia kormány azt kéri, hogy Bíróság:
– helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
19. A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:
– a fellebbezést mindkét ügyben teljes egészében utasítsa el;
– kötelezze a fellebbező társulásokat a költségek viselésére.
20. A felek tárgyalás tartását nem kérték, így tárgyalás tartására nem került sor.
IV – Előzetes észrevételek
21. A C‑101/07. P. sz. ügyben a fellebbező FNCBV fellebbezésének alátámasztására öt, a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezésére és hat, a kiszabott bírság csökkentésére irányuló jogalapra hivatkozik. Az első jogalap téves jogalkalmazáson alapul, mivel az Elsőfokú Bíróság nem ismerte el, hogy a Bizottság a kifogásközlésben megsértette a védelemhez való jogot. A második jogalap egyes bizonyítékoknak az Elsőfokú Bíróság általi elferdítésén alapul, melyek nevezetesen az FNB igazgatójának a 2001. november 29‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott feljegyzései (a megtámadott ítélet 169–174. pontja), az FNB alelnökének a Vendée agricole számára adott 2001. december 4‑i nyilatkozata (a megtámadott ítélet 176. pontja), a termelők vendée‑i szövetségének 2001. december 5‑i hírlevele (a megtámadott ítélet 175–177. pontja), az FNPL 2001. december 10‑én faxon megküldött tájékoztatója (a megtámadott ítélet 179. pontja) és az FNB igazgatójának a 2001. december 5‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott feljegyzései (a megtámadott ítélet 180. pontja). A harmadik jogalap az Elsőfokú Bíróság téves jogalkalmazásán alapul, mivel egy vélelemre támaszkodva állapította meg, hogy az FNCBV részt vett a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában. A másodlagosan előterjesztett negyedik jogalappal az FNCBV azzal érvel, hogy ha a Bíróság az FNCBV‑t a 2001. október 24‑i megállapodás-hosszabbítás résztvevőjének tekinti, akkor az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, egyrészt amikor a megállapodást versenyellenesnek minősítette, másrészt, amikor elmulasztotta a megállapodás hatásainak vizsgálatát. Az ötödik jogalap azon alapul, hogy az FNCBV szerint az Elsőfokú Bíróság a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot, egyrészt mert megsértette az indokolási kötelezettségét a 10%‑os felső határ betartásának igazolása érdekében az FNCBV tagjai forgalmának felhasználásával kapcsolatban, másrészt mert az Elsőfokú Bíróság ellentmondásos indokolást alkalmazott, amikor hangsúlyozta a felperes társulások tevékeny és közvetlen szerepét az állítólagos összehangolt magatartás során, ugyanakkor azt állította, hogy a felperes társulások csupán tagjaik cselekményeinek eszközéül szolgáltak. A hatodik, a kiszabott bírság összegének csökkentésére irányuló jogalappal az FNCBV arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, mert megsértette a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdését, amikor az FNCBV forgalmának 10%‑át meghaladó összegű bírságot szabott ki rá.
22. A C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői, az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezése és a kiszabott bírságok összegének csökkentése érdekében a fellebbezésük alátámasztására négy jogalapra hivatkoznak. Az első jogalap a bizonyítékok elferdítésén alapul, mivel az Elsőfokú Bíróság nem vett figyelembe két lényeges iratot, amelyek azt támasztják alá, hogy a 2001. október 24‑i megállapodást 2001. november 30‑án túl nem hosszabbították meg. A második jogalap a védelemhez való jog megsértésén alapul, mivel az Elsőfokú Bíróság a Bizottság által elfogadott kifogásközlést elég világosnak és pontosnak ítélte (a megtámadott ítélet 210–225. pontja). A harmadik jogalap a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megsértésén alapul, mivel az Elsőfokú Bíróság a fellebbező társulások tagjainak forgalmát vette figyelembe annak megállapításakor, hogy a kiszabott bírságok nem lépték túl a felső határt. A negyedik jogalap a szankciók halmozódása tilalma szabályának és arányossága elvének megsértésén alapul, mivel az Elsőfokú Bíróság az egyes társulásokkal szemben – a közös tagjaik összesített forgalmát figyelembe véve – külön-külön szabott ki bírságot.
23. Álláspontom szerint az FNCBV ötödik és hatodik jogalapja, illetve az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA harmadik jogalapja tartalmaz új jogi érvet. Így csupán ezen jogalapok részletes elemzésére szorítkozom, míg a fellebbezők fennmaradó jogalapjait röviden ismertetem.
24. Mivel a jelen eljárásban a fellebbező társulások által hivatkozott jogalapok közül számos jelentős részben fedi egymást, ezeket együttesen vizsgálom.
V – A védelemhez való jog megsértése
25. Az első és második jogalapjukkal a C‑101/07. P. és C‑110/07. P. sz. ügyekben fellebbező társulások arra hivatkoznak, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor nem ismerte el, hogy a Bizottság megsértette a fellebbezők védelemhez való jogát. A fellebbező társulások szerint a védelemhez való joguk megsértése abból ered, hogy a Bizottság a kifogásközlésben elmulasztotta jelezni, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti 10%‑os felső határ kiszámításakor a társulások tagjainak forgalmát kívánja figyelembe venni. A Bizottság azon kötelezettségét, mely szerint jeleznie kellett volna, hogy a tagok forgalmát kívánja figyelembe venni, a fellebbező társulások a jelen ügyben különös jelentőségűnek tekintik, mivel a vitatott határozatban a Bizottság nem követte a bírság kiszámításának szokásos módját.
26. A Bizottság álláspontja szerint a kifogásközlésben azt köteles jelezni, hogy az érintett vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira bírságot szándékozik kiszabni, valamint köteles megfogalmazni azon fő ténybeli és jogi elemeket, amelyek bírságokat vonnak maguk után. A Bizottság arra hivatkozik, hogy a kifogásközlésben nem köteles jelezni a bírság kiszámításának azon módját, melyet a döntésében később alkalmazni fog. A Bizottság megjegyzi továbbá, hogy annak lehetőségét, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti 10%‑os felső határ kiszámításakor a vállalkozások társulása tagjainak forgalmát vegye figyelembe, az ítélkezési gyakorlat és iránymutatás 5. pontjának c) alpontja is tartalmazza.
A – Elemzés
27. Az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a Bizottság nem sértette meg a fellebbező társulások védelemhez való jogát azzal, hogy a kifogásközlésben nem tüntette fel, hogy a tagjaik forgalmát kívánja figyelembe venni egyrészt a kiszabandó bírság alapösszegének meghatározása, másrészt pedig a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében szabályozott 10%‑os felső határ betartásának ellenőrzése érdekében(8). Az Elsőfokú Bíróság a Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban azt az álláspontot képviselte, hogy a tervezett bírságok mértékének – ideértve a 10%‑os felső határt – jelzése a kifogásközlésben – amikor a vállalkozások még nincsenek abban a helyzetben, hogy az ellenük felhozott kifogásokkal szemben benyújtsák észrevételeiket – a Bizottság határozatának nem megfelelő előrevetítéséhez vezetne(9).
28. Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bizottság teljesíti a védelemhez való jog tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségét, amennyiben a kifogásközlésében feltünteti, hogy meg fogja vizsgálni, van‑e helye bírság kiszabásának, valamint feltünteti azokat a fő ténybeli és jogi bizonyítékokat – mint például a feltételezett jogsértés súlya és időtartama –, amelyek a bírság kiszabásához vezethetnek, valamint hogy e jogsértést szándékosan vagy gondatlanságból követték‑e el. A fenti részletek elégségesek ahhoz, hogy a vállalkozások vagy a vállalkozások társulásai a jogsértés megállapításával és a bírság kiszabásával szemben is védekezhessenek(10).
29. Álláspontom szerint többek között a bírságok alapösszegének meghatározása, a súlyosító és enyhítő körülmények figyelembevétele az alapösszeg meghatározása során, és ezt követően a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében szabályozott 10%‑os felső határ betartásának ellenőrzése a kiszabandó bírság összegének meghatározására irányuló eljárás részét képezi, és biztosítja, hogy a kiszabott bírság mértéke megfeleljen a jog által meghatározott felső határnak. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából nyilvánvaló, hogy a Bizottság a kifogásközlésében nem köteles a részletek ilyen szintű ismertetésére az adott bírság kiszámításával és ellenőrzésével kapcsolatban annak érdekében, hogy lehetővé tegye a vállalkozások vagy vállalkozások társulásai érdekeinek védelmét. Továbbá a vállalkozások társulásaira kiszabott bírságok esetében annak lehetősége, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében szabályozott 10%‑os felső határ betartásának ellenőrzése során a társulások tagjainak forgalmát vegyék figyelembe, az Elsőfokú Bíróság és a Bíróság által is elfogadott(11). Így annak lehetőségét, hogy a Bizottság a fellebbező társulásokra kiszabható bírság felső határának ellenőrzésekor a fellebbező társulások tagjainak forgalmát veszi figyelembe, a vállalkozások társulásai előre láthatták volna.
30. Fentiek alapján álláspontom szerint a C‑101/07. P és C‑110/P. sz. ügyek fellebbező társulásainak első és második jogalapját mint megalapozatlant el kell utasítani.
VI – Az Elsőfokú Bíróság téves jogalkalmazása a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének alkalmazása során
A – A megtámadott ítélet
31. A fellebbező társulások első fokon azzal érveltek, hogy a Bizottság a bírságok kiszabása során megsértette a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdését, mivel a bírság összege meghaladja a forgalmuk 10%‑ában meghatározott felső határt(12). A fellebbező társulások szerint az ítélkezési gyakorlatból nyilvánvaló, hogy a vállalkozások társulásai tagjainak forgalma csak abban az esetben vehető figyelembe a bírság felső határának kiszámításakor, ha a szóban forgó társulás a saját belső szabályzata alapján jogosult tagjai kötelezésére. E tekintetben a fellebbező társulások úgy nyilatkoztak, hogy nem jogosultak tagjaik kötelezésére.
32. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 317–319. pontjában megállapította:
„317. Az állandó joggyakorlat szerint a forgalom 10%‑os felső határát a megállapodásokban és összehangolt magatartásban résztvevő minden egyes vállalkozás, vagy a vállalkozások társulása vállalkozástagjainak összessége által megvalósított forgalom alapján kell kiszámítani, feltéve, hogy belső szabályzata értelmében e társulás kötelezheti tagjait. Az a lehetőség, hogy a vállalkozások társulása vállalkozástagjainak összessége által megvalósított forgalom e tekintetben figyelembe vehető, azzal indokolható, hogy a bírságok összegének rögzítésekor a Bizottság különösen figyelembe veheti, hogy egyes vállalkozások – például méretük, illetve gazdasági erejük miatt, amelyekre vonatkozóan a vállalkozás forgalma jelzésértékű – befolyásolni tudják a versenyt, illetve az e bírságok által kifejtendő elrettentő hatást. A vállalkozások társulásai által a piacra gyakorolható befolyás nem saját forgalmuktól – amely nem jelzi sem méretüket, sem gazdasági erejüket –, hanem éppen tagjaik forgalmától függ, amely e társulások méretére és gazdasági erejére nézve jelzésértékű […].
318. A fenti ítélkezési gyakorlat emellett nem zárja ki, hogy különleges esetekben a társulás tagjai forgalmának figyelembe vételére akkor is lehetőség nyíljon, ha a társulás formálisan nem rendelkezik jogkörrel tagjai kötelezésére, mivel a belső szabályzatában nincs olyan rendelkezés, amely ezt a jogosultságot kimondaná. […]
319. […] [a]z Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy a társulás belső szabályzatának tagjai kötelezését lehetővé tévő szabályokon kívüli egyéb különleges körülmények indokolhatják az érintett vállalkozások társulása tagjai összesített forgalmának figyelembe vételét. Különösen olyan esetekről van szó, amikor a társulás által elkövetett jogsértés a tagjai tevékenységére vonatkozik, vagy amikor a kérdéses versenyellenes magatartásokat a társulás közvetlenül tagjai érdekében viszi végbe, ugyanis a társulásnak nincsenek önálló objektív érdekei a tagjaihoz képest. Még ha ezen esetek közül némelyikben fel is merülhet, hogy a Bizottság az érintett társuláson felül esetlegesen az egyes tagvállalkozásokkal szemben is egyéni bírságokat szabjon ki, ez különösen nehéz, sőt lehetetlen, amennyiben a tagok száma ennyire magas.”
33. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 320–323. pontjában megállapította továbbá, hogy a jelen ügyben a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésében meghatározott 10%‑os felső határ kiszámítása céljából indokolt volt a fellebbező társulások törzstagjai forgalmának figyelembe vétele(13), egyrészt azért, mert a fellebbező társulások elsődleges feladata a törzstagjaik – nevezetesen mezőgazdasági vállalkozók, a szövetkezetek és vágóhidak – érdekeinek védelme és képviselete(14). Másrészt a jogvita tárgyát képező megállapodás nem a fellebbező társulások saját, hanem törzstagjainak tevékenységére vonatkozott, mivel előbbiek nem foglalkoznak sem marha- és borjúhúseladással, illetve -vétellel, sem annak behozatalával(15). Harmadszor, a jogvita tárgyát képező megállapodást közvetlenül a fellebbező társulások törzstagjainak javára kötötték(16). Negyedszer, a jogvita tárgyát képező megállapodást többek között a fellebbező társulások tagjai között létrejött helyi megállapodások útján hajtották végre(17).
B – Érvelés
34. Ötödik és harmadik jogalapjukkal a C‑101/07. P. és C‑110/07. P. sz. ügyekben fellebbezők arra hivatkoznak, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének alkalmazása során. Az FNCBV ötödik jogalapja két részre oszlik.
35. Az FNSEA, az FNB, az FNPL, a JA (harmadik jogalap), a francia kormány és az FNCBV (ötödik jogalap első fele) lényegében arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően(18) – ahogy azt a Bíróság a C‑298/98. P. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében(19) megerősítette – egy társulás tagjainak forgalma csak akkor vehető figyelembe a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti 10%‑os felső határ számításakor, ha a társulás belső szabályzata alapján tagjai kötelezésére jogosult. Ebben a vonatkozásban a fellebbező társulások álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben eltért a korábbi ítélkezési gyakorlattól, amikor a társulások tagjainak forgalma alapján számította ki a 10%‑os felső határt annak ellenére, hogy a társulások nem jogosultak tagjaik kötelezésére. Válaszában az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA fenntartja, hogy míg számos korábbi ügyben(20) némiképp ellentmondásos volt, hogy a 10%‑os felső határ kiszámítása azon társulások esetében volt megengedett a társulások tagjai forgalmának alapul vételével, ahol a társulás „legalább” a belső szabályzat alapján jogosult volt tagjai kötelezésére, ezt az ellentmondást a Bíróság a Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében feloldotta. Ezen ítélet 66. pontja kimondja, hogy „[n]em szükséges, hogy a társulás tagjai részt vegyenek a jogsértés elkövetésében, de elengedhetetlen, hogy belső szabályai értelmében a társulás jogosult legyen tagjai kötelezésére”, amiből nyilvánvaló, hogy a társulás tagjai kötelezésére vonatkozó jogosultsága nélkülözhetetlen feltétele a tagok forgalma figyelembe vételének a 10%‑os felső határ meghatározása során. Az FNCBV továbbá úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság elmulasztotta megindokolni a korábbi ítélkezési gyakorlattól való eltérést, és ez az eltérés ellentétes a jogbiztonság elvével.
36. Az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 320–323. pontjában kiemelt négy „különleges” körülményből az első három nem különleges, hanem „természetesen” teljesül társulások esetén, mivel minden társulás elsődleges célja tagjai érdekeinek védelme és képviselete. Továbbá a társulás tagjainak a jogsértés elkövetésében való részvételével kapcsolatos negyedik körülmény vonatkozásában az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA arra hivatkozik, hogy az a tény, hogy a fellebbező társulások egyes tagjai adott esetben részt vettek a jogvita tárgyát képező megállapodás létrehozásában, nem bizonyítja, hogy közvetetten a társulás minden tagja részt vett volna a jogsértés elkövetésében.
37. A francia kormány megjegyzi továbbá, hogy mivel a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésében rögzített 10%‑os felső határnak a társulás tagjai forgalmának alapul vételével történő meghatározásához az Elsőfokú Bíróság által szükségesnek talált feltételek közül kettő csaknem minden esetben teljesül, ez a társulások tagjai forgalmának rendszeres felhasználásához vezet a szóban forgó felső határ meghatározása során. A francia kormány szerint a csaknem minden esetben teljesülő két feltétel közül az első, hogy a társulás részéről elkövetett jogsértés a tagjai tevékenységét foglalja magában, a második pedig, hogy a társulás által folytatott szóban forgó versenyellenes gyakorlatot közvetlenül a társulás tagjai javára és velük együttműködésben folytatják.
38. Az FNCBV álláspontja szerint továbbá az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor új megközelítése alapján helytelenül alkalmazta a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdését az előtte folyamatban lévő egyedi esetben. Az FNCBV fenntartja, hogy a megtámadott ítélet 320–323. pontjában az Elsőfokú Bíróság által kiemelt négy kumulatív és különleges feltétel a jelen esetben nem teljesült. Először is, a 2001. október 24‑én létrejött megállapodás ellentétes volt az FNCBV tagjainak érdekeivel, mivel szarvasmarhák minimum felvásárlási árát rögzítette. Ráadásul a megállapodás nem vezetett a vágóhidak eltorlaszolásának befejezéséhez. Másodszor, az a tény, hogy az FNCBV érdekei függetlenek a tagjai érdekeitől, nem csak azzal bizonyítható, hogy nem jogosult tagjai kötelezésére, hanem azzal is, hogy a 2001. október 24‑én létrejött megállapodást követően korlátozott számú helyi megállapodás jött létre. Az FNCBV továbbá fenntartja, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor elmulasztotta bizonyítani, hogy a vitatott határozatot lehetetlen volt az FNCBV tagjainak címezni, és a tagokkal szemben egyéni bírságot kiszabni. Az FNCBV szerint az iránymutatás 5. pontjának c) alpontja alapján a Bizottság vállalkozások társulására csak a társulás tagjaira kiszabandó bírság összegével megegyező összegű bírságot szabhat ki, és abban az esetben, ha a Bizottság bizonyítja, hogy a társulás egyes tagjaival szemben lehetetlen volt bírságot kiszabni.
39. Az ötödik jogalap második felében az FNCBV arra hivatkozik, hogy a megtámadott ítélet 320. és a következő pontjai azt a tényt hangsúlyozzák, hogy a 2001. október 24‑én létrejött megállapodás nem kapcsolódik a fellebbező társulások tevékenységéhez, míg a megtámadott ítélet 341. pontja a megállapodással kapcsolatban kiemeli, hogy a társulások aláírták, részt vettek benne, felelősek voltak érte, önálló szerepet töltöttek be benne, és végre is hajtották azt. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben így ellentmondásos indokolást alkalmazott. Valójában azzal, hogy a megtámadott ítélet 341. pontja kimondja, hogy a fellebbező társulások részt vettek a megállapodásban, az Elsőfokú Bíróság hallgatólagosan elismerte, hogy a társulások tagjai forgalmának figyelembevétele a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerint nem volt indokolt. Ennek következtében a fellebbező társulások azt kérik a Bíróságtól, hogy a megtámadott ítéletet helyezze hatályon kívül.
40. A Bizottság azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján, „a forgalom 10%‑ában megállapított felső határt a megállapodásokban és összehangolt magatartásban részt vevő minden egyes vállalkozás, vagy a vállalkozások társulása vállalkozástagjainak összessége által megvalósított forgalom alapján kell kiszámítani, feltéve, hogy belső szabályzata értelmében e társulás kötelezheti tagjait”(21). A Bizottság azonban úgy véli, hogy az a tény, miszerint a vállalkozások valamely társulása nem szükségszerűen jogosult tagjai kötelezésére, nem jelenti azt, hogy a tagjai forgalma nem vehető figyelembe a társulásra kiszabható bírság 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti felső határának meghatározásakor.
41. A nagyon kis forgalommal rendelkező, de nagyszámú vállalkozást tömörítő társulásokra kiszabott bírságok hatékonyságának biztosítása érdekében az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben úgy érvelt, hogy ha négy különleges feltétel teljesül, a társulások tagjainak forgalma figyelembe vehető a szóban forgó bírság felső határának meghatározásakor. Így a Bizottság álláspontja szerint a fellebbező társulások azon érve, mely szerint a megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság nem felelt meg az ítélkezési gyakorlatnak vagy eltért attól, elutasítandó, mivel a korábbi ítélkezési gyakorlat szintén a bírságok hatékonyságának megőrzésére törekszik. A Bizottság megjegyzi, hogy még ha az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott megoldás tisztázza, illetve ki is terjeszti a fennálló ítélkezési gyakorlatot, az ilyen jellegű tisztázás vagy kiterjesztés nem jelent téves jogalkalmazást, mivel az alkalmazott megoldás indokolt és kellően megalapozott. Valójában az ügyre vonatkozó korábbi ítélkezési gyakorlat nem zárja ki a társulás tagjai forgalmának figyelembevételét, ha a társulás belső szabályzata alapján tagjai kötelezésére jogosult. Ez látható az ítélkezési gyakorlat „legalábbis ha” szóhasználatából(22), ami arra utal, hogy a tagok kötelezésének lehetősége csak egy példa arra, amikor egy társulás tagjainak forgalma figyelembe vehető a bírság felső határának a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti rögzítésekor. Válaszában a Bizottság azzal érvel, hogy a C‑298/98. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben(23) a Bíróság úgy találta, hogy egy társulás tagjai forgalmának figyelembevételéhez nem szükséges bizonyítani, hogy részt vettek a jogsértés elkövetésében, feltéve, hogy a társulás jogosult tagjai kötelezésére. Az Elsőfokú Bíróság így – anélkül, hogy az ítélkezési gyakorlattal ellentmondásba kerülne – megállapíthatta, hogy ha egy társulás tagjai tevékenyen részt vettek valamely jogsértés elkövetésében, a forgalmuk figyelembe vehető a 10%‑os felső határ megállapítása során.
42. A Bizottság álláspontja szerint, ha a fellebbező társulások érvelését követjük, ez arra ösztönözne minden, adott piacot kartellesíteni kívánó vállalkozást, hogy ezt egy olyan társulást eszközül használva tegye, mely formálisan nem jogosult tagjai kötelezésére. A Bizottság fenntartja továbbá, hogy az FNCBV állításaival ellentétben az Elsőfokú Bíróság nem részletezi, hogy a 10%‑os felső határ kiszámításakor a társulás tagjai forgalmának figyelembe vételéhez szükséges négy feltétel kumulatív lenne. Az Elsőfokú Bíróság inkább csupán felsorolt néhány körülményt, mely a jelen ügyben ilyen megközelítést indokol. Ráadásul az FNCBV helytelenül állítja, hogy a jogvita tárgyát képező megállapodás nem szolgálta tagjai érdekeit. Az árak rögzítésében és a behozatal felfüggesztésében a vágóhidak eltorlaszolásának befejezése fejében állapodtak meg. Az a tény továbbá, hogy az eltorlaszolás néhány helyen folytatódott, nem mond ennek ellent. A Bizottság megjegyzi, hogy az FNCBV nem tudja bizonyítani, hogy érdekei tagjai érdekeitől különbözőek lennének. Az FNCBV nem határozta meg továbbá eltérő érdekeit, és arra sem adott magyarázatot, hogy a vágóhidak szövetsége miért írt alá megállapodást a marhahús árairól és behozataláról annak ellenére, hogy nem folytat ilyen tevékenységet. Valójában, ahogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 321. pontjában újra megfogalmazta, a jogvita tárgyát képező megállapodás nem az FNCBV, hanem tagjainak tevékenységére vonatkozott. A Bizottság arra is hivatkozik, hogy – ahogy az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA jelezte – abból, hogy az Elsőfokú Bíróság által feltüntetett négy körülményből három minden társulás esetén természetszerűleg teljesül, a megfelelő elrettentő erővel rendelkező bírságok biztosításának szükségessége fényében nem következik, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot.
43. A Bizottság az FNCBV azon állítására válaszul, miszerint a Bizottság és az Elsőfokú Bíróság nem szolgáltatott megfelelő indokokat az iránymutatás 5. pontjának c) alpontja rendelkezéseitől való eltérésre, arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben nem erre a szóban forgó rendelkezésre támaszkodott, annak ellenére, hogy a fellebbezők nagyon magas taglétszámára tekintettel könnyedén megtehette volna.
44. A Bizottság azt állítja továbbá, hogy az FNCBV azon érvelése, amely szerint az Elsőfokú Bíróság nem indokolta a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésével kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlattól való eltérést, megalapozatlan. A megtámadott ítélet 312–334. pontja részletesen magyarázza az Elsőfokú Bíróság által az ügyben lefolytatott vizsgálatot. A Bizottság álláspontja szerint továbbá a megtámadott ítélet 320. és azt követő pontjai, valamint 341. pontja nem ellentmondásos. Annak ténye, hogy a fellebbező társulások elkövették a jogsértést, nem mond ellent annak, hogy a tagjaik javára tették ezt.
45. A Bizottság megjegyzi, hogy a fellebbezők nem vitatták az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítélet 325. és 327–333. pontjában tett megállapításait, melyek szerint a bírság mértéke a törzstagok forgalmának 10%–os felső határát nem lépte túl.
C – Elemzés
46. A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében foglaltak szerint a Bizottság bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy a vállalkozások társulásaira, amelynek összege nem haladhatja meg többek között a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások megelőző éves üzleti forgalmának 10%‑át. A 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése továbbá azt is kimondja, hogy a bírság összegének megállapításakor a jogsértés súlyát és időtartamát is figyelembe kell venni.
47. Az Elsőfokú Bíróság több alkalommal úgy ítélte meg, hogy a vállalkozásra vagy vállalkozások társulásaira a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése alapján kiszabható bírság felső határának megállapítása a vállalkozások társulásának forgalma helyett a társulás tagvállalkozásainak forgalmához mérten is történhet, amennyiben a vállalkozások társulása kötelezheti tagjait(24).
48. Az Elsőfokú Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatával összhangban tehát, mivel a „jogsértés” kifejezés egyaránt vonatkozik a vállalkozások társulásainak megállapodásaira, összehangolt magatartására és döntéseire, „a forgalom 10%‑ában megállapított felső határt a megállapodásokban és összehangolt magatartásban részt vevő minden egyes vállalkozás, vagy a vállalkozások társulása vállalkozástagjainak összessége által megvalósított forgalom alapján kell kiszámítani, feltéve, hogy belső szabályzata értelmében e társulás kötelezheti tagjait”(25).
49. Az Elsőfokú Bíróság azzal indokolta ennek a megközelítésnek a helytállóságát, hogy „a vállalkozások társulásai által a piacra gyakorolható befolyás nem saját »forgalmuktól« – amely nem jelzi sem méretüket, sem gazdasági erejüket –, hanem éppen tagjaik forgalmától függ, amely e társulások méretére és gazdasági erejére nézve jelzésértékű”(26).
50. Ezen túlmenően a Bíróság a C‑298/98. P. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 66. pontjában úgy foglalt állást, hogy „amennyiben a vállalkozások társulásával szemben kell bírságot kiszabni, amelynek üzleti forgalma többnyire nem tükrözi a társulás méretét vagy gazdasági erejét, megfelelő elrettentő erővel rendelkező bírságot csak a tagvállalkozások üzleti forgalmának figyelembevételével lehet meghatározni (lásd e tekintetben a Bíróság 100–103/80. sz., SA Musique Diffusion Française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 120. és 121. pontját). Nem szükséges, hogy a tagok ténylegesen részt vegyenek a jogsértésben, az azonban igen, hogy a társulás belső szabályai értelmében jogosult legyen tagjai kötelezésére”.
51. Az Elsőfokú Bíróság és a Bíróság ítélkezési gyakorlata azt mutatja, hogy a vállalkozások társulásának a tagjai kötelezésére vonatkozó jogi felhatalmazása elegendő ahhoz, hogy a tagok forgalmának figyelembevételével ellenőrizzék a társulásra kiszabható bírság felső határának betartását.
52. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ez a felhatalmazás szükségszerű előfeltétele–e a vállalkozások társulására kiszabható bírság 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti felső határának a tagok üzleti forgalmának figyelembevételére hivatkozással történő megállapításához. E vonatkozásban a fellebbező felek és a francia kormány álláspontja szerint a Bíróság a C‑298/98. P. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítélete 66. pontjában szereplő, a „belső szabályai értelmében jogosult legyen tagjai kötelezésére” kifejezés a társulás tagjai kötelezésére való jogosultságának elengedhetetlenségét hangsúlyozza. Álláspontom szerint a fellebbező felek és a francia kormány ezen érvelése nem fogadható el.
53. Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság a fent hivatkozott Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 66. pontjában úgy ítélte meg, hogy a vállalkozások társulásának üzleti forgalma legtöbb esetben nem tükrözi annak méretét vagy gazdasági erejét. Úgy vélem továbbá, hogy az említett ítélet 66. pontjának szövegezéséből az következik, hogy amennyiben a tagok nem vettek részt a jogsértésben, a társulásnak felhatalmazással kell rendelkeznie a tagok kötelezésére ahhoz, hogy a tagok üzleti forgalmát lehessen figyelembe venni. Álláspontom szerint a Bíróság által felállított azon követelmény, hogy a társulásnak felhatalmazással kell rendelkeznie tagjai kötelezésére, azt feltételezi, hogy e tagok nem vettek részt a jogsértésben.
54. Álláspontom szerint tehát a C‑298/98. P. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítélet érveléséből kitűnik, hogy olyan esetekben, amikor a tagok ténylegesen részt vettek a jogsértésben, nem lehet kizárni azt, hogy a kiszabható bírság legmagasabb összegét a tagok üzleti forgalmának figyelembevételével határozzák meg, annak ellenére, hogy a társulásnak nincs joga a tagok kötelezésére.
55. Álláspontom szerint a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdése helyes alkalmazásának a vállalkozások társulásai vonatkozásában biztosítania kell, hogy a társulásra kiszabott bírság mértéke arányos legyen annak piaci gazdasági erejével, ezzel biztosítva a bírság – mint a tiltott magatartások megtorlásának, illetve azok megismétlése megelőzésének eszköze – hatékonyságát.
56. Egy újabb keletű, a bírság mértékét érintő versenyjogi ügyben a Bíróság a vállalkozás valós gazdasági körülményei értékelésének fontosságát hangsúlyozta, vagyis a piacra gyakorolt tényleges hatásának jelentőségét. Ekképpen a Bíróság a Britannia Alloys kontra Bizottság ügyben(27) megállapította, hogy a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében meghatározott felső határ célja, hogy a bírságok ne legyenek aránytalanok az érintett vállalkozás nagyságához képest(28). A Bíróság hangsúlyozta azt is, hogy a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének az a célja, hogy a Bizottság olyan bírságokat szabhasson ki, amelyek lehetővé teszik számára, hogy ellássa a közösségi jog által ráruházott ellenőrző feladatkört. Ez a feladatkör magában foglalja különösen a tiltott magatartások megtorlásának, illetve azok megismétlése megelőzésének feladatát is. Következésképpen a Bíróság ebben az ügyben kimondta, hogy amikor az érintett vállalkozás a bizottsági határozat meghozatalát megelőző üzleti évben semmiféle forgalmat nem valósított meg, a Bizottság jogosult valamely másik üzleti évre hivatkozni annak érdekében, hogy pontosan felmérhesse a vállalkozás pénzügyi forrásait, és biztosíthassa a bírság megfelelően elrettentő voltát.
57. A Bíróság a közelmúltban az ETI és társai ügyben ismét hangsúlyozta a közösségi versenyjogi szabályok megsértéséért kiszabott bírságok elrettentési célját, valamint azt, hogy biztosítani szükséges, hogy a vállalkozások szerkezetátalakításai ne veszélyeztethessék, vagy játszhassák ki e célt.(29)
58. A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy amikor a társulás által elkövetett jogsértés a tagjai tevékenységére vonatkozik, vagy amikor a kérdéses versenyellenes magatartásokat a társulás közvetlenül tagjai érdekében viszi végbe, ugyanis a társulásnak nincsenek önálló objektív érdekei a tagjaihoz képest, a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése alkalmazása céljából tagjainak üzleti forgalmát is figyelembe lehet venni(30).
59. Álláspontom szerint amennyiben az Elsőfokú Bíróság által megállapított körülmények vagy feltételek fennállnak, ezek azt mutatják, hogy a versenyjogi szabályok vállalkozások társulása részéről történt megsértése elválaszthatatlan tagjainak tevékenységétől és érdekeitől, és azt a társulás tagjai támogatták. Ebből következően álláspontom szerint az Elsőfokú Bíróság által megállapított követelmények megfelelőek ahhoz, hogy a vállalkozások társulásainak tényleges gazdasági erejét vagy piacra gyakorolt befolyását meg lehessen állapítani. Az Elsőfokú Bíróság megközelítése véleményem szerint biztosítja a versenyjogi szabályok megsértéséért a vállalkozások társulásaival szemben kiszabott szankciók hatékonyságát azokban az esetekben, amikor az érintett társulások üzleti forgalma nem tükrözi az általuk a piacra gyakorolt gazdasági befolyást. A vállalkozások társulásai tehát nem kerülhetik el nagyrészt ezeket a szankciókat pusztán azért, mert formálisan nem kötelezhetik tagjaikat, de a valóságban adott esetben igénybe vehetik tagjaik valós gazdasági befolyását a közösségi versenyjogi szabályok áthágása érdekében.
60. Ezt a megállapítást nem cáfolja meg az FNSEA, az FNB, az FNLP és a JA, valamint a francia kormány azon érve(31), miszerint az Elsőfokú Bíróság által megállapított „különleges” feltételek és körülmények fennállását nagyon sok olyan esetben meg lehet majd állapítani, ahol vállalkozások társulásairól van szó. Álláspontom szerint az Elsőfokú Bíróság által kidolgozott követelmények korrektek és koherensek, mivel arra irányulnak, hogy megállapítsák a vállalkozások társulásának tényleges piaci befolyását. Az a tény, hogy talán számos, sőt valójában a legtöbb esetben a társulás üzleti forgalma nem tükrözi annak piaci befolyását, nem gyengíti az Elsőfokú Bíróság által kidolgozott követelmények érvényességét.
61. Ezen túlmenően álláspontom szerint az FNCBV által felhozott érv, miszerint a megállapodás ténylegesen nem a tagok érdekét szolgálta, olyan tényállási elem, amelyet a fellebbezési eljárás során nem lehet megkérdőjelezni. Mindenesetre az az ügy iratai alapján nyilvánvaló, ahogy a Bizottság is érvel, hogy az FNCBV hozzájárult az árak rögzítéséhez és a behozatal felfüggesztéséhez annak fejében, hogy a – többek között – a tagjai közé tartozó vágóhidak eltorlaszolását befejezzék. Mellékesen megjegyezném továbbá azt is, hogy az a tény, hogy az ilyen megállapodások „általában” nem állnak a vágóhidak érdekében, nem ássa alá ezt a megállapítást, tekintettel arra a sajátos helyzetre, amelyben a jogsértés bekövetkezett. Ezen túlmenően pedig az a tény, amelyre az FNCBV hivatkozik, miszerint a megállapodás nem eredményezte az eltorlaszolások megszüntetését, ebben az összefüggésben teljesen irreleváns.
62. Az Elsőfokú Bíróság azon megállapítása, hogy a megállapodás nem a fellebbező társulások, hanem törzstagjaik tevékenységéhez kapcsolódott, mivel az előbbiek sem marhahús értékesítésével, sem annak vételével vagy importálásával nem foglalkoznak(32), szintén olyan ténymegállapítás, amely a másodfokú eljárásban nem kérdőjelezhető meg. Összességében az FNCBV nem adott elő olyan érvet, amely megcáfolná ezt a megállapítást.
63. Ami az FNSEA, az FNB, az FNPL és a JA azon állítását illeti, miszerint az Elsőfokú Bíróság által meghatározott feltételek egyike nem teljesült, mivel nem bizonyították, hogy a fellebbező társulások valamennyi tagja részt vett a jogsértés elkövetésében(33), álláspontom szerint ennek megkövetelése nem elfogadható(34). Ahhoz, hogy az ezekre a társulásokra kiszabott bírságnak a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében foglalt 10%‑os felső határát a tagok üzleti forgalmának alapulvételével lehessen megállapítani, ezzel a feltétellel összefüggésben elegendő azt bizonyítani, hogy a társulás tagjai közreműködtek a versenyjogi szabályok megsértésében(35). A megtámadott ítélet alapján egyértelmű, hogy a fellebbező társulásoknak lehetőségük volt tagjaik közül némelyekre való ráhatással a megállapodást érvényre juttatni(36).
64. Az FNCBV azon állításával kapcsolatban, hogy az Elsőfokú Bíróság nem megfelelően alkalmazta az iránymutatás 5. pontjának c) alpontját(37), álláspontom szerint ez a rendelkezés nem releváns a jelen eljárásban, mivel egyértelmű a megtámadott ítélet azon megállapítása, hogy maguk a fellebbező társulások sértették meg az EK 81. cikk (1) bekezdését, nem pedig tagjaik. Ezen túlmenően nem tartom ellentmondásosnak az Elsőfokú Bíróságnak a megtámadott ítélet 320. és azt követő pontjaiban, valamint 341. pontjában kifejtett érvelését, mivel az Elsőfokú Bíróság ezekben a pontokban megállapította, hogy a megállapodást a fellebbező felek kötötték tagjaik javára, és azt helyi szinten a tagjaik hajtották végre.
65. Az FNCBV szerint továbbá az Elsőfokú Bíróság elmulasztotta megindokolni a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésére és a vállalkozások társulásaira vonatkozó eddigi ítélkezési gyakorlatától való eltérést(38). Álláspontom szerint az FNCBV érvelésében inkább lényegében az Elsőfokú Bíróság által a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének alkalmazására vonatkozóan tett megállapítások helyességét kérdőjelezi meg, mintsem az indokolás hiányát. Megjegyezném mindenesetre, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben részletesen indokolta a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében meghatározott 10%‑os felső határnak a vállalkozások társulása törzstagjainak üzleti forgalmára való alapozását. Továbbá az FNCBV azon érve, hogy sérti a jogbiztonságot az eddigi ítélkezési gyakorlat Elsőfokú Bíróság általi megváltoztatása, álláspontom szerint nem állja meg a helyét. Véleményem szerint az Elsőfokú Bíróság megtámadott ítéletben hozott döntése teljes mértékben összhangban van korábbi ítélkezési gyakorlatával, valamint a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatával(39). Érdemes hangsúlyozni, hogy a Bíróság a Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 66. pontjában kimondta, hogy az esetek többségében a vállalkozások társulásának üzleti forgalma nem tükrözi annak méretét vagy gazdasági erejét.
66. Fentiek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a C‑101/07. P. sz. és C‑110/07. P. sz. egyesített ügyek fellebbezői által előterjesztett ötödik és harmadik jogalapot mint megalapozatlant utasítsa el.
VII – A többszörös szankciók tilalmára vonatkozó szabály és az arányosság elvének megsértése
67. Negyedik jogalapjukban a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői a francia kormánnyal egyetértésben azt állították, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, mivel megsértette a többszörös szankció tilalmára vonatkozó szabályt és az arányosság elvét azzal, hogy az egyes társulásokkal szemben – a közös tagjaik összesített forgalmát figyelembe véve – külön-külön szabott ki bírságot, hogy alátámassza az ezen társulásokra a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése alapján kiszabott bírság mértékét. E tekintetben a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői kiemelték többek között, hogy az FBN, az FNLP és a JA mind tagjai az FNSEA‑nak, és így tagságuk is közös.
68. A Bizottság álláspontja szerint a megtámadott ítéletben kiszabott bírságok nem a fellebbező társulások tagjainak összesített forgalmán alapultak. A bírság összege egyrészt a jogsértés súlyosságán alapul, amelyet a jogsértés jellege, földrajzi kiterjedése és mérhető hatása alapján állapítottak meg, másrészt a jogsértés időtartamán. A társulás tagjainak üzleti forgalmát csak annak ellenőrzéséhez vették figyelembe, hogy a kiszabott bírság ne lépje túl a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében meghatározott felső határt.
A – Elemzés
69. A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság a következőket állapította meg:
„340. Az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a ne bis in idem elve a közösségi jog alapelvét képezi, amelynek tiszteletben tartását a közösségi bíróság biztosítja. A közösségi versenyjog területén ez az elv tiltja, hogy a Bizottság valamely vállalkozást olyan versenyellenes magatartásért szankcionáljon, vagy eljárás alá vonjon, amelyért a Bizottság egy fellebbezés tárgyát nem képező korábbi határozatában már büntetést szabott ki ellene, vagy amellyel kapcsolatban felmentették [...]. A ne bis in idem elv alkalmazása a tények azonosságának, a jogsértő egységességének, és a védett jogi érdek egységességének hármas feltétele teljesülésétől függ. Ez az elv tehát tiltja, hogy ugyanazon személyt ugyanazon jogi érdek védelme miatt többször ítéljék el ugyanazon jogellenes magatartásért [...].
341. [...] a Bizottság jogszerűen szabhatott ki büntetést a jogvita tárgyát képező megállapodásban részt vevő összes [társulással] szemben, az egyes szövetségek által a megállapodás aláírásában és alkalmazásában játszott szerepére, valamint a felperesekre külön-külön vonatkozó egyes enyhítő, illetve súlyosító körülményekre támaszkodva.
342. Ezt a megállapítást [...] nem cáfolhatja meg az a körülmény, hogy az FNB, az FNPL és a JA az FNSEA tagjai. E [társulások] ugyanis különálló jogi személyiséggel és elkülönült költségvetéssel rendelkeznek, illetve célkitűzéseik nem mindig egyezőek. Különböző szakszervezeti fellépéseiket tehát olyan érdekek védelmében hajtják végre, amelyek rájuk külön-külön jellemző[ek] [...]. Az a tény, hogy a jelen ügyben e [társulások] tevékenységüket, illetve tagjaik tevékenységét közös célkitűzéseik megvalósítása érdekében nagymértékben összehangolták, nem szünteti meg az egyes [társulásoknak] a jogsértés elkövetése miatti egyéni felelősségét.
343. Egyébként a felperesek állításával ellentétben a [vitatott] határozat közvetlen vagy közvetett törzstagjaikkal szemben nem szabott ki büntetéseket. Az a tény, hogy a Bizottság valamely vállalkozások társulása tagjainak forgalmát veszi figyelembe a 10%‑os felső határ meghatározása érdekében, nem jelenti azt, hogy a büntetés e tagokkal szemben kerül kiszabásra [...].
344. Következésképpen a jelen ügyben a jogsértők egységessége nem teljesül, mivel a [vitatott] határozat nem szab ki többször büntetést ugyanazon jogalanyokkal vagy személyekkel szemben ugyanazon tényállás miatt. Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a ne bis in idem elve nem sérült. Ráadásul a Bizottság – a Francia Köztársaság állításával ellentétben – nem szabott ki kétszeresen bírságot a felperesek közvetlen vagy közvetett tagjaival szemben ugyanazon jogsértés miatt, és az arányosság elve sem került megsértésre(40).”
70. Álláspontom szerint a megtámadott ítélet fent idézett szakaszaiból világosan látszik, hogy a megtámadott ítéletben az egyes társulásokra kiszabott bírságokat az egyes fellebbező társulásokra külön-külön szabták ki az EK 81. cikk (1) bekezdésének önálló megsértéséért(41). A fellebbező társulások tagjaira nézve nem állapították meg az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértését, és ezekre a tagokra nem is szabtak ki bírságot. Ebből egyértelműen következik, hogy nincs szó szankciók többszörös kiszabásáról az FNSEA, az FNB, az FNLP és a JA esetében.
71. Azon érvet illetően, hogy az FNSEA‑val, az FNB‑vel, az FNLP‑vel és a JA‑val szemben kiszabott bírságok aránytalanok lennének, mivel a társulásokra kiszabott bírság 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése szerinti felső határának ellenőrzéséhez a társulások közös tagjainak összesített forgalmát vették figyelembe, álláspontom szerint ez az érv nem fogadható el.
72. Nem vitatott tény, hogy az FNSEA, az FNB, az FNLP és a JA rendelkezik közös tagokkal.
73. Mindazonáltal az Elsőfokú Bíróság – véleményem szerint helyesen – hangsúlyozta, hogy a fellebbező társulások különálló jogi személyiséggel és elkülönült költségvetéssel rendelkeznek, illetve célkitűzéseik nem mindig egyezőek. Az a tény, hogy a fellebbező társulások úgy döntöttek, hogy összehangolják piaci magatartásukat, semmi esetre sem azt jelenti, hogy ugyanazok az érdekek mozgatták őket. Ezen túlmenően az a tény, hogy a szóban forgó társulásoknak közös tagjai is vannak, álláspontom szerint nem szükségszerűen csökkenti az egyes társulások által a piacra gyakorolt gazdasági befolyást. Mindenesetre úgy tűnik, a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői nem vitatják az Elsőfokú Bíróság által megtámadott ítélet 331. pontjában tett azon megállapítást, hogy az üzleti forgalom 10%‑ához kötött felső határ betartásának ellenőrzése szempontjából a négy fellebbező társulásra kiszabott bírságok összege együtt kevesebb, mint azon mezőgazdasági termelők üzleti forgalma, akik az FNSEA, az FNP‑t, az FNPL‑t és a JA‑t is magában foglaló társulás törzstagjai. Ennélfogva úgy vélem, hogy a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői nem bizonyították megfelelően, hogy a velük szemben kiszabott bírságok aránytalanok lennének.
74. Fentiek alapján azt javaslom, hogy a Bíróság megalapozottság hiányában utasítsa el a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezőinek negyedik jogalapját.
VIII – A bírság csökkentése
75. Hatodik és harmadik jogalapjukban a C‑101/07. P. sz. és a 110/07. P. sz. ügyek fellebbező társulásai azt az álláspontot képviselik, hogy még ha a Bíróság nem is helyezné hatályon kívül a megtámadott ítéletet, akkor is meg kellene állapítania, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdését, és ezért csökkentenie kellene a velük szemben kiszabott bírság öszegét. Az FNCBV megjegyzi, hogy a rá kirótt bírság számlákkal alátámasztott üzleti forgalmának közel 20%‑a. A Bíróságnak tehát az FNCBV‑re kirótt bírságot legfeljebb 360 000 euróra kellene csökkentenie, ami az üzleti forgalom 10%‑ának felel meg.
76. A Bizottság álláspontja szerint ezt a jogalapot a fenti 40–45. pontokban általa előadottakra figyelemmel el kell utasítani. A Bizottság másodlagosan azt kéri, hogy amennyiben a Bíróság elfogadja a fellebbező társulásoknak a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megsértésre vonatkozó érveit, úgy a kiszabott bírság a társulások által beszedett tagdíjak összege helyett a társulások bevételein alapuljon.
A – Elemzés
77. A fenti 46–66. pontokban tett azon megállapításaim fényében, melyek szerint az Elsőfokú Bíróság nem alkalmazta tévesen a jogot a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének alkalmazása során, a C‑101/07. P. sz. és a C‑110/07. P. sz. ügyekben fellebbező társulások által előadott, a fenti rendelkezés Elsőfokú Bíróság általi megsértése okán a bírság mértékének csökkentésére irányuló hatodik és harmadik jogalap elutasítását javaslom.
IX – A 2001. október 24‑i megállapodás 2001. november 30‑át követő meghosszabbítására vonatkozó bizonyítékok Elsőfokú Bíróság általi elferdítése
78. A C‑101/07. P. sz. ügyben előterjesztett második jogalapban és a C‑110/07. P. sz. ügyben előterjesztett első jogalapban a fellebbező társulások azt állítják, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette a bizonyítékokat.
79. A C‑101/07. P. sz. ügyben az FNCBV a bizonyítékok Elsőfokú Bíróság általi elferdítését sérelmezi, mégpedig az FNB elnökének a 2001. november 29‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott feljegyzései (a megtámadott ítélet 169–174. pontja), az FNB alelnökének a Vendée Agricole számára adott 2001. december 4‑i nyilatkozata (a megtámadott ítélet 176. pontja), a termelők vendée‑i szövetségének 2001. december 5‑i hírlevele (a megtámadott ítélet 175–177. pontja), az FNPL 2001. december 10‑én faxon megküldött tájékoztatója (a megtámadott ítélet 179. pontja) és az FNB igazgatójának a 2001. december 5‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott feljegyzései (a megtámadott ítélet 180. pontja) tekintetében. A FNCBV lényegében azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság megváltoztatta a fent említett dokumentumok és bizonyítékok értelmét, és ezáltal a bizonyítékokra vonatkozó jogi értékelése téves volt.
80. A C‑110/07. P. sz. ügyben az FNSEA, az FNB, az FNLP és a JA a tények elferdítésére hivatkozik, mivel álláspontjuk szerint az Elsőfokú Bíróság nem vett figyelembe két alapvető jelentőségű bizonyítékot, amelyek azt bizonyítják, hogy a 2001. október 24‑i megállapodást nem hosszabbították meg 2001. november 30‑át követően. Az első bizonyíték az FNB egyik elnöke által az egyik regionális társulás számára küldött fax, a másik pedig a Fédération régionale des syndicats d’exploitants agricoles (a továbbiakban: FRSEA) 2001. december 12‑i feljegyzése.
81. Az EK 225. cikk és a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdése értelmében a fellebbezés kizárólag jogkérdésre vonatkozhat. A tények mérlegelése, eltekintve e bizonyítékok téves értelmezésétől, nem minősül a Bíróság vizsgálata alá tartozó jogkérdésnek(42). Emlékeztetni kell arra, hogy a bizonyítékok elferdítéséről van szó, amikor – anélkül, hogy új bizonyítékokhoz kellene fordulni – a fennálló bizonyítékok értékelése nyilvánvalóan hibás(43).
82. A C‑101/07. P. sz. ügyben e szempont fényében és a fent említett bizonyítékok megvizsgálása után(44) megbizonyosodtam arról, hogy az Elsőfokú Bíróság nem ferdítette el a szóban forgó bizonyítékokat.
83. A C‑110/07. P. sz. ügyben az FNSEA, az FNB, az FNLP és a JA azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság elmulasztott megvizsgálni két bizonyítékot, annak ellenére, hogy az Elsőfokú Bíróság a T‑217/03. P. sz. és a T‑245/03. P. sz. egyesített ügyekben kifejezetten a szóbeli szakasz újbóli megnyitásáról határozott a szóban forgó bizonyítékok iratokhoz csatolása céljából(45). Ez a jogalap lényegében azon alapul, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletében nem említette meg a szóban forgó bizonyítékokat, valamint azon a tényen, hogy az Elsőfokú Bíróság a 187. pontban megállapította, hogy a 2001. október 24‑i megállapodás folytatását nem cáfolhatja pusztán az FNICGV feljegyzése.
84. Azon különleges körülmények fényében, amelyek között az FNB elnöke által az egyik regionális társulásnak küldött fax és az FRSEA 2001. december 12‑i feljegyzése az Elsőfokú Bíróság előtt folyamatban levő T‑217/03. P. sz. és a T‑245/03. P. sz. egyesített ügyek iratai közé került, és azon puszta tény alapján, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben nem hivatkozott kifejezetten erre a bizonyítékra, úgy vélem, hogy a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői nem bizonyították megfelelően, hogy az Elsőfokú Bíróság nem vizsgálta a szóban forgó bizonyítékokat.
85. Mindenesetre a szóban forgó bizonyíték megvizsgálása alapján az az álláspontom, hogy a C‑110/07. P. sz. ügy fellebbezői nem bizonyították, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette a bizonyítékokat, vagy elmulasztotta azokat értékelni, illetve figyelmen kívül hagyta a 2001. október 24–i megállapodás 2001. november 30‑át követő meghosszabbítására vonatkozóan kulcsfontosságú bizonyítékokat.
86. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság megalapozottság hiányában utasítsa el a C‑101/07. P. sz. ügyben előterjesztett második jogalapot és a C‑110/07. P. sz. ügyben előterjesztett első jogalapot.
X – Az Elsőfokú Bíróságnak az FNCBV 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában való részvétele megállapításával kapcsolatos téves jogalkalmazása
87. A két részből álló harmadik jogalapban az FNCBV elsőként azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság tévedett az egyes bizonyítékok értékelése során, valamint a megtámadott ítélet 185. pontjában foglalt azon megállapítása tekintetében, miszerint a Bizottság a vitatott határozatban jogilag megkövetelt módon bizonyította, hogy az FNCBV 2001 novemberének végét követően szóban és titokban tovább folytatta a 2001. október 24‑i megállapodás alkalmazását. Az FNCBV másodszor azzal érvel, hogy a megtámadott ítélet ellentmondásos, mivel egyrészt elismeri a mezőgazdasági termelők vágóhidakra gyakorolt, arra irányuló egyoldalú nyomását, hogy a szarvasmarha minimális felvásárlási árának betartását biztosítsák, és a behozatalt visszafogják, ugyanakkor úgy ítéli meg, hogy az FNCBV részt vett a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában.
88. E jogalap első részében az FNCBV lényegében azzal érvel, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezte az FNB elnökének a 2001. november 21‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott feljegyzéseit (a megtámadott ítélet 172. pontja), a bretagne‑i FRSEA egyik képviselője által a régiója FDSEÁ‑i elnökeinek 2001. december 6‑án küldött elektronikus levelet (a megtámadott ítélet 178. pontja), az FNPL által készített és 2001. december 10‑én faxon elküldött tájékoztatót (a megtámadott ítélet 179. pontja), az FNB elnökének kézzel írott feljegyzéseit (a megtámadott ítélet 180. pontja), a vendée‑i FDSEA 2001. december 18‑i hírlevelét (a megtámadott ítélet 182. pontja)(46) és a helyi szinten folytatott akciókról szóló írásos anyagokat (a megtámadott ítélet 183. és 184. pontja).
89. Álláspontom szerint az Elsőfokú Bíróság nem tévedett a fenti iratanyag értékelésében, és azon megállapítása tekintetében sem, hogy ez az iratanyag a megtámadott ítélet 164–184. pontjában hivatkozott többi bizonyítékkal együtt az FNCBV‑nek a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában való részvételét bizonyítja.
90. Ami e jogalap második felét illeti, az FNCBV azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság nem állíthatja önellentmondás nélkül egyfelől azt, hogy az FNCBV részt vett a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában, ha másfelől elismeri a vágóhidak elleni erőszakos cselekményeket. Ebben a vonatkozásban az FNCBV felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság jogosan hozta fel az FNSEÁ‑val, az FNB‑vel és a JA‑val szemben az erőszak alkalmazására vonatkozó súlyosító körülményt, és emelte meg 30%‑kal a velük szemben kiszabott bírságok összegét(47). Ezen túlmenően az Elsőfokú Bíróság elismerte, hogy a Bizottság egyebek mellett az FNCBV tagjainak létesítményei elleni jogellenes torlaszolásokkal kapcsolatos enyhítő körülményt figyelembe véve 60%‑kal csökkentette az FNCB‑vel szemben kiszabott bírság összegét(48). Az FNCBV álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróságnak bizonyítania kellett volna az FNCBV‑nek a mezőgazdasági termelők által a megállapodás meghosszabbításra tett javaslathoz való kifejezett csatlakozási szándékát.
91. Az FNCBV valójában azt kívánja bizonyítani, hogy nem vett részt a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában, és hogy a mezőgazdasági termelők követelései a megállapodás 2001. november 30‑i lejárta után egyoldalúak voltak.
92. Nyilvánvaló, hogy a 2001. október 24‑i megállapodás a franciaországi marhahúspiacon a második „kergemarha–kór” válság által előidézett különösen nagy feszültséggel járó helyzetben született, valamint hogy a mezőgazdasági termelők jelentős nyomást fejtettek ki a vágóhidakra, többek között azok épületeinek eltorlaszolásával is. Létrejöttének körülményei ellenére az FNCBV nem vonja kétségbe a 2001. október 24‑i megállapodás EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti megállapodásként való jogi minősítését. Ezen túlmenően, ahogy arra korábban is utaltam(49), az a tény, hogy „általában” nem előnyös gazdaságilag a vágóhidak részéről olyan megállapodást kötni, vagy annak meghosszabbításában részt venni, amely minimális felvásárlási árat határoz meg, és felfüggeszti a behozatalt, úgy vélem, ez önmagában nem cáfolhatja az Elsőfokú Bíróság azon megállapítását, hogy az FNCBV részt vett a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában. A jelen ügy körülményeit tekintve álláspontom szerint a vágóhidakra irányuló bizonyos fokú nyomás vagy kényszerítés nem mond ellent annak a ténynek, hogy az FNCBV ténylegesen részt vett a szóban forgó megállapodás meghosszabbításában.
93. Ahogy fent jeleztem(50), úgy vélem, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 164–184. pontjában mindenre kiterjedően bizonyította, hogy az FNCBV részt vett a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában. Ezen túlmenően azt az állítást, hogy az FNCBV ténylegesen csatlakozott a szóban forgó megállapodás meghosszabbításához, nem cáfolja az a tény, hogy az Elsőfokú Bíróság szerint a Bizottság megfelelően járt el, amikor a bírság mértékének megállapításakor figyelembe vette azon gazdasági és ténybeli körülményeket, amelyek között a 2001. október 24‑i megállapodás és annak meghosszabbítása létrejött.
94. Álláspontom szerint az FNCBV nem bizonyította, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy az FNCBV csatlakozott a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításához.
95. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság megalapozottság hiányában utasítsa el a C‑101/07. P. sz. ügyben benyújtott harmadik jogalapot.
XI – Az Elsőfokú Bíróság téves jogalkalmazása a 2001. október 24‑i megállapodás versenyellenesnek való minősítését és a megállapodás hatása vizsgálatának elmulasztását illetően
96. E két részből álló negyedik jogalapban az FNCBV másodlagosan azt kéri, hogy amennyiben a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a társulás részt vett a 2001. október 24‑i megállapodás meghosszabbításában, ez esetben állapítsa meg, hogy a megállapodás nem versenyellenes, és ezért az Elsőfokú Bíróság nem tekinthetett volna el a megállapodás hatásának vizsgálatától.
97. E jogalap első felében az FNCBV lényegében azzal érvel, hogy a 2001. október 24‑i megállapodásnak a különleges jogi és gazdasági körülményekre tekintettel lefolytatott vizsgálata után az Elsőfokú Bíróságnak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy annak versenykorlátozó jellegére nem lehet annak puszta elolvasásából következtetni. A szóban forgó megállapodást a közösségi intézmények mulasztásának ellensúlyozására kötötték. Az FNCBV azt is megjegyzi, hogy a 2001. október 24‑i megállapodás a fogyasztókra nézve előnyös volt.
98. E jogalap második részében az FNCBV azt állítja, hogy a megállapodásnak nem volt jelentős hatása a behozatalra, a fogyasztói árakra, sem pedig a mezőgazdasági termelők és a vágóhidak közötti kapcsolatokra.
99. Álláspontom szerint a 2001. október 24‑i megállapodásnak és szóbeli meghosszabbításának célja a marhahús Franciaország területére való behozatalának felfüggesztése és az egyes szarvasmarhafajtákra vonatkozó minimum árak megállapítása volt. A megállapodás körülményei ellenére, amelyeket az Elsőfokú Bíróság megvizsgált, úgy vélem, hogy az Elsőfokú Bíróság nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor versenyellenesnek minősítette a 2001. október 24‑i megállapodást.
100. Mindezek alapján álláspontom szerint a Bíróságnak megalapozottság hiányában el kell utasítania a C‑101/07. P. sz. ügyben másodlagosan előterjesztett negyedik jogalapot.
101. Az FNSEA, az FNB, az FNLP és a JA által előterjesztett négy jogalap, valamint az FNCBV által előterjesztett hat jogalap közül álláspontom szerint egyik sem megalapozott, és ekképpen a C‑101/07. P. sz. és a C‑110/07. P. sz. ügyekben benyújtott fellebbezéseket el kell utasítani.
102. A Bíróság eljárási szabályzata 122. cikkének első bekezdése alapján, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Tekintettel arra, hogy a Bizottság kérte a fellebbező társulások költségek viselésére kötelezését, és ezek a társulások pervesztesnek bizonyultak, álláspontom szerint a fellebbező társulásokat kell kötelezni az eljárás költségeinek viselésére. Álláspontom szerint az eljárási szabályzat 69. cikkének 4. §‑a értelmében a Francia Köztársaságot saját költségeinek viselésére kell kötelezni.
XII – Végkövetkeztetések
103. Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság:
(1) utasítsa el a fellebbezéseket;
(2) kötelezze az FNCBV‑t a C‑101/07. P. sz. ügy költségeinek viselésére, az FNSEA‑t, az FNB‑t, az FNPL‑t és a JA‑t pedig a C‑11/07. P. sz. ügy költségeinek viselésére;
(3) rendelkezzen úgy, hogy a Francia Köztársaság maga viselje saját költségeit.