C‑491/21. sz. ügy
WA
kontra
Direcţia pentru Evidenţa Persoanelor şi Administrarea Bazelor de Date din Ministerul Afacerilor Interne
(az Înalta Curte de Casație și Justiție [Románia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
A Bíróság ítélete (első tanács), 2024. február 22.
„Előzetes döntéshozatal – Uniós polgárság – Az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése – A tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog – Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 45. cikke – 2004/38/EK irányelv – 4. cikk – Személyazonosító igazolvány kiállítása – Az okiratot kibocsátó tagállamban lévő lakóhelyre vonatkozó feltétel – A személyazonosító igazolvány e tagállam más tagállamban lakóhellyel rendelkező állampolgára számára történő kiállításának e tagállam hatóságai általi megtagadása – Egyenlő bánásmód – Korlátozások – Igazolás”
Uniós polgárság – A tagállamok területén való szabad mozgáshoz és szabad tartózkodáshoz való jog – Az Unión belül úti okmánynak minősülő személyazonosító igazolvány kiállítása – Uniós polgár, aki már gyakorolta szabad mozgáshoz való jogát – Az ilyen személyazonosító igazolvány kiállításának a származási tagállam hatóságai által azon indokkal történő megtagadása, hogy ezen uniós polgár lakóhelye egy másik tagállamban található – Megengedhetetlenség – Igazolás – Hiány
(EUMSZ 21. cikk, (1) bekezdés; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 45. cikk, (1) bekezdés; 2004/38 európai parlamenti és tanácsi irányelv, (1)–(4) preambulumbekezdés és 4. cikk, (3) bekezdés)
(lásd: 25–27., 33., 34., 36–44., 46–53., 58–61. pont és rendelkező rész)
Összefoglalás
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában eljáró Bíróság kimondja, hogy az EUMSZ 21. cikkben és az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 45. cikkének (1) bekezdésében biztosított és a 2004/38 irányelvvel(1) pontosított, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joggal ellentétes az olyan tagállami jogszabály, amelynek alapján e tagállam az olyan európai uniós polgár állampolgárától, aki egy másik tagállamban gyakorolta a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát, pusztán azzal az indokkal tagadja meg az Európai Unión belül úti okmánynak minősülő személyazonosító igazolvány kiállítását, hogy ezen uniós polgár e másik tagállam területén létesített lakóhelyet.
Az alapeljárás felperese román állampolgár, aki 2014 óta Franciaországban rendelkezik lakóhellyel, és mind Franciaországban, mind Romániában ügyvédi szakmai tevékenységet folytat. Számára a román hatóságok külföldre utazást lehetővé tévő úti okmánynak minősülő, a franciaországi lakóhelyét feltüntető egyszerű elektronikus útlevelet, valamint ideiglenes személyi igazolványt állítottak ki. Ez utóbbi igazolványt azon román állampolgárok számára állítják ki, akik egy másik tagállamban rendelkeznek lakóhellyel, és ideiglenesen Romániában tartózkodnak; azt évente meg kell újítani. Ez az igazolvány nem minősül úti okmánynak.
2017 szeptemberében az alapeljárás felperese olyan egyszerű vagy elektronikus személyazonosító igazolvány kiállítását kérte, amely a Franciaországba való utazást lehetővé tévő úti okmánynak minősül. Ezt a kérelmet lényegében azzal az indokkal utasították el, hogy a lakóhelye külföldön van.
Az alapeljárás felperese 2017 decemberében keresetet indított a Curtea de Apel București (bukaresti ítélőtábla, Románia) előtt, amelyben azt kérte, hogy e bíróság rendelje el a kért dokumentum számára történő kiállítását. E bíróság a 2018 márciusában kihirdetett ítéletében azzal az indokkal utasította el e keresetet, hogy a román szabályozás nem írja elő az ilyen igazolvány kiállítását külföldi lakóhely esetén, ami egyébként nem ellentétes az uniós joggal. Úgy vélte továbbá, hogy az alapeljárás felperesét nem érte hátrányos megkülönböztetés, mivel a román hatóságok egyszerű elektronikus útlevelet állítottak ki számára.
Az ezen ítélettel szemben benyújtott felülvizsgálati kérelem tárgyában eljáró Înalta Curte de Casaţie (legfőbb semmítő‑ és ítélőszék, Románia), amely a kérdést előterjesztő bíróság, úgy határozott, hogy kérdést terjeszt a Bíróság elé arra vonatkozóan, hogy összeegyeztethető‑e az uniós joggal az Unión belül úti okmánynak minősülő személyazonosító igazolvány kiállításának az alapeljárás felperesével szembeni e megtagadása azzal az indokkal, hogy e felperes egy másik tagállamban létesített lakóhelyet.
A Bíróság álláspontja
A Bíróság kiindulásképpen megállapítja, hogy az úti okmányok kiállítására vonatkozó román szabályozás eltérő bánásmódot valósít meg a Romániában lakóhellyel rendelkező román állampolgárok és a külföldön lakóhellyel rendelkező román állampolgárok között. Az előbbiek számára kiállítható egy vagy két úti okmány, amelyek lehetővé teszik számukra az Unión belüli utazást, nevezetesen a személyazonosító igazolvány és/vagy az útlevél, míg az utóbbiak számára csak útlevél állítható ki úti okmányként.
Az ilyen eltérő bánásmód uniós joggal való összeegyeztethetőségének vizsgálata során a Bíróság először is megjegyzi, hogy egyrészt a 2004/38 irányelv 4. cikkének (3) bekezdése(2) a tagállamokra bízza annak megválasztását, hogy milyen típusú úti okmányt, azaz személyazonosító igazolványt vagy útlevelet kell kiállítaniuk saját állampolgáraik számára. Másrészt a Bíróság mindazonáltal emlékeztet arra, hogy a 2004/38 irányelv célja, hogy megkönnyítse a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás mint alapvető és egyéni jog gyakorlását, amely jogot közvetlenül az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése ruházza az uniós polgárokra. Így a tagállamok a személyazonosító igazolványok kiállítása területén fennálló hatáskörük gyakorlása során kötelesek tiszteletben tartani az uniós jogot, és különösen a Szerződésnek a területükön való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogra vonatkozó rendelkezéseit, amint azt ez utóbbi rendelkezés előírja.
Másodszor, a Bíróság megállapítja, hogy a szóban forgó szabályozás, amennyiben megköveteli, hogy a más tagállamokban lakóhellyel rendelkező, egyidejűleg útlevelet és személyazonosító igazolványt is megszerezni kívánó román állampolgárok Romániában telepedjenek le, kedvezőtlenebb bánásmódot eredményez ezen állampolgárok számára, és hátrányos helyzetbe hozza őket pusztán amiatt, hogy éltek a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogukkal. Ezenkívül abból az elvből kiindulva, hogy a Szerződés által az uniós polgárok számára a szabad mozgás terén biztosított lehetőségek nem fejthetik ki teljes hatásukat, ha valamely tagállam állampolgárát eltántoríthatják e jog gyakorlásától a más tagállamban való tartózkodása elé a származási tagállamának e lehetőségek gyakorlásához hátrányos következményt fűző szabályozása miatt állított akadályok, a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az alapügyben szóban forgó szabályozás visszatarthatja az alapeljárás felpereséhez hasonló helyzetben lévő román állampolgárokat az Unión belüli szabad mozgáshoz és szabad tartózkodáshoz való joguk gyakorlásától. Az ilyen helyzetben lévő román állampolgárok számára ugyanis a személyazonosító igazolvány és/vagy útlevél kiállítására irányuló eljárás súlyosabb adminisztratív terhet jelent, mint a Romániában lakóhellyel rendelkező román állampolgárok számára. Következésképpen az alapügyben szóban forgó szabályozás korlátozza az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében és a Charta 45. cikkének azt tükröző (1) bekezdésében biztosított, a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogot.
Az ilyen korlátozás az uniós jog szempontjából csak akkor igazolható, ha az közérdekű objektív megfontolásokon alapul, az érintett személyek állampolgárságától független, és a nemzeti jog által jogszerűen megállapított célkitűzéssel arányos. Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely intézkedés akkor arányos, ha amellett, hogy alkalmas az elérni kívánt cél megvalósítására, nem lépi túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket. E tekintetben a román kormány az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás igazolását bizonyos közigazgatási jellegű megfontolások fennállására alapítja, amelyek elsősorban annak szükségességéhez kapcsolódnak, hogy a személyazonosító igazolványban feltüntetett lakcímnek bizonyító erővel kell bírnia, valamint e cím hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság általi azonosításának és ellenőrzésének hatékonyságát érintik. E különböző érvek vizsgálata során a Bíróság rámutat egyrészt arra, hogy a román kormány nem bizonyította a cím személyazonosító igazolványban való feltüntetése és a személyazonosító igazolvány kiállításának a más tagállamban lakóhellyel rendelkező román állampolgároktól történő megtagadására vonatkozó kötelezettség közötti kapcsolatot. Másrészt a Bíróság emlékeztet arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint adminisztratív jellegű megfontolások nem igazolhatják, hogy valamely tagállam eltérjen az uniós jog szabályaitól. Ennélfogva a román kormány által előadott érvek egyike sem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a szóban forgó szabályozás közérdekű objektív megfontolásokon alapul. Következésképpen az ilyen szabályozás a más tagállamban lakóhellyel rendelkező román állampolgárok tekintetében a 2004/38 irányelv 4. cikkének az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével és a Charta 45. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (3) bekezdése értelmében vett, az Unión belüli szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog nem igazolt korlátozásának minősül.