Ideiglenes változat
LAILA MEDINA
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2024. január 25. (1)
C‑753/22. sz. ügy
QY
kontra
Bundesrepublik Deutschland
(a Bundesverwaltungsgericht [szövetségi közigazgatási bíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség – Közös menekültügyi politika – A menekült jogállás elismeréséről szóló, valamely tagállam által hozott határozat – Az embertelen vagy megalázó bánásmódnak való kitettség veszélye ezen tagállamban – A más tagállamban benyújtott új nemzetközi védelem iránti kérelemre kifejtett következmények – Ezen új kérelemnek e másik tagállam általi vizsgálata – A menekültkénti elismerést kimondó határozat esetleges területen kívüli kötőerejének megállapítása – Kölcsönös elismerés – Információmegosztás”
I. Bevezetés
1. A Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság, Németország) előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtott be a Görögországban menekültként elismert szír állampolgár QY és a Bundesamt für Migration und Flüchtlinge (szövetségi migrációs és menekültügyi hivatal, Németország, a továbbiakban: Bundesamt) között folyamatban lévő eljárásban, amely a Bundesamtnak a QY e jogállás elismerése iránti kérelmét elutasító határozatára vonatkozik.
2. A jelen ügyben Németország, az a tagállam, amelyhez a menekültkénti elismerés iránti kérelmet benyújtották (a továbbiakban: második tagállam), nem küldheti vissza QY‑t Görögországba, a QY‑t először menekültként elismerő tagállamba (a továbbiakban: első tagállam), mivel ez őt a menekülteknek az utóbbi tagállamban fennálló életkörülményeire tekintettel az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód komoly veszélyének tenné ki.(2)
3. A fentieket alapul véve a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy úgy kell‑e értelmezni az uniós elsődleges jogot és az uniós menekültjog területén elfogadott három másodlagos jogi aktus – nevezetesen a „Dublin III” rendelet(3), az eljárási irányelv(4) és az elismerési irányelv(5) – vonatkozó rendelkezéseit, hogy a második tagállam köteles az első tagállam által elismert menekült jogállást a jogállás elismeréséhez szükséges anyagi jogi feltételek további vizsgálata nélkül elismerni.
4. A jelen ügy felveti azt a kérdést, hogy kölcsönösen elismerik‑e a tagállamok a menekült jogállás elismeréséről szóló határozatokat, és ha igen, akkor ez az elismerés továbbra is fennáll‑e, ha a kölcsönös bizalom elve már nem alkalmazható. Hasonló kérdések jelenleg három további, a Bíróság előtt folyamatban lévő ügy tárgyát képezik.(6)
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
5. Az EUMSZ 78. cikk (1) és (2) bekezdése a következőt mondja ki:
„(1) Az Unió közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikát alakít azzal a céllal, hogy a nemzetközi védelmet igénylő harmadik országbeli állampolgárok mindegyike számára megfelelő jogállást kínáljon és biztosítsa a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását. E politikának összhangban kell lennie a […] 1951. július 28‑ai genfi egyezménnyel[(7)] [a továbbiakban: Genfi Egyezmény] […].
(2) Az (1) bekezdésben foglaltak céljából az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében intézkedéseket állapít meg egy közös európai menekültügyi rendszer létrehozása céljából, amely a következőket foglalja magában:
a) az Unió egészén belül érvényes, egységes menekült jogállás a harmadik országok állampolgárai számára,
[…].”
1. A „Dublin III” rendelet
6. A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:
„(1) A tagállamok megvizsgálják azon harmadik országbeli állampolgárnak vagy azon hontalan személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmét, aki egy tagállam területén nyújtja be azt, ideértve annak határát és a tranzitzónákat. A kérelmet az a tagállam köteles megvizsgálni, amely a III. fejezetben előírt feltételek szerint felelős.
(2) Amennyiben az e rendeletben felsorolt feltételek alapján egyetlen tagállam sem jelölhető ki felelősként, a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálásáért [helyesen: megvizsgálásáért] azon tagállam felelős, amelynél először nyújtották be azt.
Amennyiben egy kérelmezőt lehetetlen az elsődlegesen felelősnek kijelölt tagállamnak átadni, mivel megalapozott okokból feltételezhető, hogy az adott tagállamban a menekültügyi eljárásnak és a kérelmezőkre vonatkozó befogadási feltételeknek szisztematikus [helyesen: rendszerszintű] hiányosságai vannak, aminek eredményeként a [Charta] 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata áll fenn, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam tovább vizsgálja a III. fejezetben meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak.
Amennyiben az átadás e bekezdés értelmében nem lehetséges egyetlen, a III. fejezetben meghatározott feltételek alapján kijelölt tagállamnak sem, illetve annak az első tagállamnak sem, amelyben a kérelem benyújtásra került, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam lesz a felelős tagállam.”
7. E rendelet 34. cikke szabályokat határoz meg az információmegosztásra vonatkozóan.
2. Az eljárási irányelv
8. Az eljárási irányelv „Elfogadhatatlan kérelmek” című 33. cikkének (1) bekezdése és (2) bekezdésének a) pontja a következőképpen rendelkezik:
„(1) Azokon az eseteken túlmenően, amikor nem kerül sor egy kérelemnek a [»Dublin III«] rendelettel összhangban történő megvizsgálására, a tagállamok akkor sem kötelesek megvizsgálni, hogy a kérelmező [az elismerési irányelv] értelmében nemzetközi védelemre jogosultnak minősülhet‑e, ha egy kérelem e cikk értelmében elfogadhatatlannak minősül.
(2) A tagállamok e cikk értelmében csak akkor minősíthetik elfogadhatatlannak a nemzetközi védelem iránti kérelmet, ha:
a) a kérelmező részére más tagállam már nemzetközi védelmet biztosított”.
3. Az elismerési irányelv
9. Az elismerési irányelv 4. cikkének (1), (2) és (3) bekezdése a nemzetközi védelem iránti kérelmekkel kapcsolatos tények és körülmények értékelésére vonatkozik.
10. A jelen ügy szempontjából ezen irányelv 11., 12., 13. és 14. cikke szintén releváns.
B. A német jog
11. A Gesetz über den Aufenthalt, die Erwerbstätigkeit und die Integration von Ausländern im Bundesgebiet (a külföldieknek az országban való tartózkodásáról, munkavállalásáról és integrációjáról szóló törvény) alapeljárásra alkalmazandó változata (a továbbiakban: AufenthG) 60. §‑a (1) bekezdésének első mondata szerint a Genfi Egyezmény értelmében „a külföldi állampolgár nem utasítható ki olyan államba, amelyben élete vagy személyes szabadsága faji, illetőleg vallási okok, nemzeti hovatartozása, meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatt fenyegetve van”.
12. A kérdést előterjesztő bíróság szerint az AufenthG 60. §‑a (1) bekezdésének második mondata alapján, ha valamely személy menekült jogállását adott állam vonatkozásában a szövetségi területen kívül elismerik, e jogállás elismerése kizárja, hogy a német hatóságok kitoloncolják őt az adott államba. E szabály elfogadásával a német jogalkotó kötelező erővel ruházta fel e jogállás elismerését, amely az érintett személy kitoloncolásának megtagadására korlátozódik, azonban nem teremtett új jogot a menekült jogállás elismerésére vonatkozóan.
III. Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés és a Bíróság előtti eljárás
13. A szír állampolgár QY‑t 2018‑ban menekültként ismerték el Görögországban. A kérdést előterjesztő bíróság által nem ismertetett időpontban QY nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be Németországban.
14. A német Verwaltungsgericht (közigazgatási bíróság, Németország) ítéletében megállapította, hogy a menekültek görögországi befogadási feltételei miatt QY‑t a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód komoly veszélye fenyegette, és ezért nem lehetett visszaküldeni ebbe a tagállamba.
15. 2019. október 1‑jei határozatával a Bundesamt kiegészítő védelemben részesítette QY‑t, és elutasította a menekültkénti elismerés iránti kérelmét.
16. A Verwaltungsgericht (közigazgatási bíróság) azzal az indokkal utasította el QY keresetét, hogy jogosultsága nem következik már eleve abból, hogy Görögországban menekültként ismerték el. A Verwaltungsgericht (közigazgatási bíróság) úgy ítélte meg, hogy a kérelem érdemben megalapozatlan, mert Szíriában nincs kitéve az üldöztetés veszélyének.
17. QY ezt követően fellebbezést nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz, a Bundesverwaltungsgerichthez (szövetségi közigazgatási bíróság). Azt állítja, hogy a Bundesamtot köti a Görögország által korábban elismert menekült jogállás.
18. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a német jog egyetlen rendelkezése sem biztosít QY számára jogot a más tagállam által elismert menekült jogállás elismerésére. E bíróság továbbá rámutat arra, hogy a német hatóságok nem nyilváníthatták elfogadhatatlannak a kérelmét, mivel QY‑t ugyan Görögországban menekültként ismerték el, azonban a Charta 4. cikke értelmében embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, ha visszaküldenék ebbe a tagállamba. A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy meg kell határozni, hogy a fenti rendelkezés megsértésének veszélye miatt milyen jogkövetkezményekkel jár, ha e lehetőség nem áll rendelkezésre.
19. A kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek tartja annak megállapítását, hogy az uniós joggal ellentétes‑e, ha a Bundesamt új vizsgálatot folytat le, miközben nincs kötve a másik tagállamnak a menekült jogállás elismeréséről szóló korábbi határozatához, és hogy e határozat rendelkezik‑e területen kívüli kötelező hatállyal. E bíróság úgy véli, hogy az uniós elsődleges és másodlagos jog nem utal arra, hogy a menekült jogállásnak valamely tagállamban való elismerése kizárja, hogy egy másik tagállam illetékes hatósága érdemben megvizsgálja a nemzetközi védelem iránti kérelmet. Összefoglalva, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az uniós jogban nem létezik olyan kifejezett rendelkezés, amely az e jogállás elismeréséről szóló határozatok kölcsönös elismerésének elvét rögzítené.
20. Mindemellett a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy a Bíróság még nem határozott arról a kérdésről, hogy levezethető‑e a kötőerő a „Dublin III” rendelet 3. cikke (1) bekezdésének második mondatából, amely szerint a nemzetközi védelem iránti kérelmet érdemben egyetlen tagállamnak kell megvizsgálnia. A kérdést előterjesztő bíróság továbbá arra utal, hogy az elismerési irányelv 4. cikke (1) bekezdésének második mondata és 13. cikke azonos módon értelmezhető. Ezenfelül az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja által a második tagállam részére biztosított azon lehetőség, hogy a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánítsa azzal az indokkal, hogy az első tagállam már megadta a menekült jogállást, azon elv kifejezéseként értelmezhető, hogy a menedékjog iránti kérelem érdemben csak egyszer vizsgálható.
21. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi továbbá, hogy a jelen ügy eltér a C‑352/22. sz. Generalstaatsanwaltschaft Hamm (Menekült Törökország részére történő kiadatása iránti kérelem) ügytől, amely jelenleg is folyamatban van a Bíróság előtt, és olyan harmadik ország kiadatási kérelmére vonatkozik, amelyből az érintett személy elmenekült. Jelen ügyben a Bundesamt kiegészítő védelemben részesítette QY‑t, ezért nem toloncolható ki.
22. Végül a kérdést előterjesztő bíróság a Hamed és Omar végzés(8) 42. pontjának értelmezését is kéri. Egyrészt az „új” menekültügyi eljárásra való hivatkozás kedvező lehet egy új vizsgálat szempontjából. Másrészt a „menekült jogálláshoz kapcsolódó jogokra” való hivatkozás a más tagállam által már megadott jogállás elismerését is jelentheti.
23. A fenti megfontolásokra tekintettel a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság, Németország) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:
„Abban az esetben, ha valamely tagállam nem élhet azzal [az eljárási irányelv] 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja által biztosított lehetőséggel, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet a valamely másik tagállambeli menekültkénti elismerésre tekintettel mint elfogadhatatlant elutasítsa, mert az utóbbi tagállamban az életkörülmények a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód komoly veszélyének tennék ki a kérelmezőt, úgy kell‑e értelmezni a [»Dublin III«] rendelet 3. cikke (1) bekezdésének második mondatát, [az elismerési irányelv] 4. cikke (1) bekezdésének második mondatát és 13. cikkét, valamint [az eljárási irányelv] 10. cikkének (2) és (3) bekezdését, 33. cikkének (1) bekezdését és (2) bekezdésének a) pontját, hogy a már megtörtént menekültkénti elismerés megakadályozza az előbbi tagállamot abban, hogy kötetlenül megvizsgálja a hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet, és az említett elismerés azt a kötelezettséget rója e tagállamra, hogy e védelem anyagi jogi feltételeinek vizsgálata nélkül ismerje el menekültként a kérelmezőt?”
24. QY és a belga, a cseh, a német, az ír, a görög, a francia, az olasz, a luxemburgi, a holland és az osztrák kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. E felek – a belga, a cseh és az osztrák kormány kivételével – szóbeli észrevételeket is előterjesztettek a 2023. szeptember 26‑án tartott tárgyaláson.
IV. Értékelés
25. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapjául szolgáló helyzetet az jellemzi, hogy az érintett személy nem küldhető vissza az első tagállamba, Görögországba. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tehát azon az előfeltevésen alapul, hogy az első tagállam menekültügyi rendszere és különösen a menekültek befogadási feltételei már nem képesek biztosítani az alapvető jogok védelmének az uniós jog és különösen a Charta 4. cikke által megkövetelt szintjét (A. szakasz).
26. E körülmények között az előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdés lényegében arra irányul, hogy létezik‑e az uniós jogban az azt megkövetelő kölcsönös elismerés elve, hogy a második tagállam elismerje és végrehajtsa az érintett személynek az első tagállam által korábban megadott menekült jogállást. Véleményem szerint ez a kérdés két részre bontható. Először is elengedhetetlen meghatározni, hogy létezik‑e a kölcsönös elismerés elve az uniós menekültügyi politika területén (B. szakasz). Másodszor, ha e kérdésre nemleges választ kell adni, akkor azt is meg kell határozni, hogy a második tagállamban az új kérelmek tekintetében a későbbi közigazgatási eljárásokat milyen módon kell lefolytatni (C. szakasz).(9)
A. Előzetes megjegyzések a kölcsönös bizalom elvesztéséből eredő kivételes körülményekről
27. A tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve abból az alapvető előfeltevésből ered, amely szerint minden tagállam osztozik az összes többi tagállammal az Unió alapjául szolgáló számos közös értékben, és elismeri, hogy azok osztják ezen értékeket vele, amint azt az EUSZ 2. cikk kimondja.(10) Ezen előfeltevés maga után vonja és igazolja a tagállamok közötti kölcsönös bizalom fennállását ezen értékek elismerése, és így az azokat végrehajtó uniós jog tiszteletben tartása tekintetében, valamint a tekintetben, hogy a tagállamok jogrendjei képesek a Chartában, különösen annak az 1. és 4. cikkében elismert alapvető jogok kapcsán egyenértékű és tényleges védelmet nyújtani, amely rendelkezések az Uniónak és tagállamainak az egyik alapvető értékét fejezik ki.(11) Ennek megfelelően a közös európai menekültügyi rendszer összefüggésében vélelmezni kell, hogy a nemzetközi védelem kérelmezőivel kapcsolatos bánásmód minden tagállamban megfelel a Charta, a Genfi Egyezmény és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény(12) követelményeinek.
28. A megfelelőségre vonatkozó e vélelem ellenére a Bíróság kimondta, hogy nem zárható ki, hogy a gyakorlatban a közös európai menekültügyi rendszer egy adott tagállamban súlyos működési nehézségekkel szembesül, és így komoly veszélye áll fenn annak, hogy a menedékkérők az e tagállamnak történő átadásuk esetén alapvető jogaikkal összeegyeztethetetlen bánásmódnak lesznek kitéve.(13) Ezért kivételes körülmények között(14) a kölcsönös bizalom elvének alkalmazása összeegyeztethetetlenné válik azzal a kötelezettséggel, hogy a „Dublin III” rendeletet az alapvető jogokkal összhangban kell értelmezni és alkalmazni.(15)
29. A jelen ügyben a közös európai menekültügyi rendszerben a kölcsönös bizalom alapját képező feltevés, amely szerint minden egyes tagállamnak úgy kell tekintenie a többi tagállamot, hogy az uniós jog által elismert alapvető jogokat tiszteletben tartva jár el, már nem érvényesül az első tagállam tekintetében. A Bíróság elé előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdés a vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmében vett „kivételes körülményekkel” összefüggésben merült fel, és azon a kettős előfeltevésen alapul, hogy a fent említett vélelem nem alkalmazható, mivel egyrészt megsértették a kölcsönös bizalmat azáltal, hogy a kérelmező a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód komoly veszélyének lenne kitéve abban a tagállamban, amely menekültként ismerte el. Ezért, másodszor, az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján a német eljáró hatóság nem utasíthatja el a kérelmet mint elfogadhatatlant.
1. A kölcsönös bizalom megsértése és a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének értelmezése
a) A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (1) bekezdése és a főszabály
30. A „Dublin III” rendelet által bevezetett rendszer célja, hogy megállapítsa egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételeket és eljárási szabályokat. E rendszer e rendelet 3. cikkének (1) bekezdésében foglalt azon elven alapul, mely szerint egyetlen tagállam rendelkezik joghatósággal a kérelmező nemzetközi védelem iránti igényének vizsgálatára.
31. E cél elérése érdekében a „Dublin III” rendelet III. fejezete mind a tagállamok, mind az érintett személyek vonatkozásában szempontok tárgyilagos és méltányos hierarchiáját állapítja meg.(16) Ezek, az ugyanezen rendelet 8–15. cikkében szereplő szempontok egy olyan világos és alkalmazható módszer kialakítására irányulnak, amely lehetővé teszi a felelős tagállam gyors meghatározását, hogy a nemzetközi védelem megadására vonatkozó eljáráshoz való hatékony hozzáférés biztosított legyen, és a nemzetközi védelem iránti kérelmekkel kapcsolatos gyors döntéshozatal ne kerüljön veszélybe. E szempontok alkalmazásával a görög hatóságok gyakorolták a QY menekültkénti elismeréséről szóló határozat elfogadására vonatkozó hatáskörüket.
b) A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése
32. Az N. S. és társai ítéletében a Bíróság elismerte, hogy a gyakorlatban a menekültügyi rendszer egy adott tagállamban súlyos működési nehézségekkel szembesülhet, és így komoly veszélye áll fenn annak, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezők az e tagállamnak történő átadásuk esetén alapvető jogaikkal összeegyeztethetetlen bánásmódban részesülnek.(17) A Bíróság lemondott a „Dublin III” rendelet elődjének, a „Dublin II” rendeletnek(18) az automatikus végrehajtásáról annak érdekében, hogy „az Unió és tagállamai eleget tehessenek a menedékkérők alapvetői jogainak védelmére vonatkozó kötelezettségeiknek”.(19) A Bíróság elismerte, hogy a tagállamok kötelessége, hogy ne adják át a menedékkérőt a „Dublin II” rendelet értelmében felelős tagállamnak, ha tudomással bírnak arról, hogy a felelős tagállamban a menekültügyi eljárást és a menedékkérők befogadásának feltételeit illetően tapasztalható rendszerszintű zavarok miatt alapos okkal, bizonyítottan feltételezhető, hogy a kérelmező a Charta 4. cikke értelmében embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve.
33. A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése az N. S. és társai ítéletben vizsgált esetet kodifikálja, nevezetesen a kivételes körülmények esetét, bevezetve azt a kettős kritériumot – e tagállamban a menekültügyi eljárást és a menedékkérők befogadásának feltételeit illetően tapasztalható rendszerszintű hiányosságokat –, amely lehetővé teszi a kérelmező határozatot hozó tagállam részére történő átadásának megtagadását.(20)
34. A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés ilyen esetre vonatkozik. Ezért nem alkalmazható a nemzeti menekültügyi rendszerek egyenértékűségének vélelme, amelyen a „Dublin III” rendelet szabályai alapulnak. Ez azt jelenti, hogy a német hatóságok nem küldhetik vissza az érintett személyt Görögországba, mivel úgy vélik, hogy e tagállamban a menekültek befogadási körülményeit illetően rendszerszintű hiányosságok tapasztalhatók. Amennyiben ezt az esetet a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélye eredményezi, azon tagállam nemzeti hatóságainak, amelynek területén a menedékkérő található, kell meghatározniuk, hogy melyik tagállam lesz felelős a menedékkérő kérelmének megvizsgálásáért.
c) A „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének alkalmazása szerinti felelős tagállam
35. Elöljáróban fontos emlékeztetni arra, hogy a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdése a következő joghatósági szabályt állapítja meg: az eljárást lefolytató tagállamnak tovább kell vizsgálnia a III. fejezetben meghatározott feltételeket annak megállapítása érdekében, hogy egy másik tagállam kijelölhető‑e felelős tagállamnak. Ha a vizsgálat nem vezet egy másik tagállam felelős tagállamnak való kijelöléséhez, e bekezdés harmadik albekezdése előírja, hogy „[a]mennyiben az átadás e bekezdés értelmében nem lehetséges egyetlen, a III. fejezetben meghatározott feltételek alapján kijelölt tagállamnak sem, illetve annak az első tagállamnak sem, amelyben a kérelem benyújtásra került, a felelős tagállam meghatározására vonatkozó eljárást lefolytató tagállam lesz a felelős tagállam”.
36. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság nem említette, hogy a német hatóságok lefolytatták‑e a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második albekezdése által előírt vizsgálatot, és ha igen, milyen módon. Az azonban egyértelmű, hogy e bekezdés harmadik albekezdése alapján e hatóságok megállapítják hatáskörüket.(21) Ezért jelen indítvány szempontjából abból kell kiindulni, hogy a német hatóságok hatásköre e harmadik albekezdésen alapul.
2. Az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerinti elfogadhatatlanság
37. Az eljárási irányelv 33. cikkének (1) bekezdése szerint a tagállamok nem kötelesek megvizsgálni a nemzetközi védelem iránti kérelmeket az elismerési irányelvvel összhangban, ha e kérelmek e cikk értelmében elfogadhatatlannak minősülnek. E 33. cikk (2) bekezdése kimerítően felsorolja azokat a helyzeteket, amelyekben a tagállamok valamely nemzetközi védelem iránti kérelmet elfogadhatatlannak tekinthetnek.(22) Az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja különösen úgy rendelkezik, hogy amennyiben a kérelmező részére más tagállam korábban már nemzetközi védelmet biztosított, a kérelme elfogadhatatlanként elutasítható. Az általános elfogadhatóság alóli kivétel a kölcsönös bizalom elvének jelentőségével magyarázható.(23) Az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja a kölcsönös bizalom elvének kifejeződése a közös európai menekültügyi rendszer keretében.(24)
38. A Bíróság ezen elvvel kapcsolatos ítélkezési gyakorlata(25) szerint azonban valamely tagállam hatóságai nem alkalmazhatják az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontját, ha objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális adatok alapján, valamint az alapvető jogoknak az uniós jog által biztosított védelmi szintjére tekintettel arra a következtetésre jutottak, hogy abban a tagállamban, ahol a harmadik országbeli állampolgár már nemzetközi védelemben részesül, rendszerszintű vagy általános, vagy bizonyos személyek csoportját érintő hiányosságok állnak fenn, és az ilyen hiányosságokra tekintettel komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okok állnak fenn annak feltételezésére, hogy az érintett személy a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve.(26)
39. Mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés azon a tényen alapul, hogy a jelen ügyben az eljárást lefolytató német hatóság nem hozhat az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerinti elfogadhatatlansági határozatot, ebből logikusan következik, hogy a nemzeti bíróság a következőket állapította meg: rendszerszintű vagy általános, vagy bizonyos személyek csoportját érintő hiányosságok állnak fenn, és komoly és bizonyítékokkal alátámasztott okokból feltételezhető, hogy a QY‑hoz hasonló harmadik országbeli állampolgárok a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesznek kitéve.
40. Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés, hogy a menekültügyi politika területén létezik‑e a határozatok kölcsönös elismerése, és hogy – ha létezik – a kölcsönös bizalom elvesztése milyen következményekkel jár az ilyen elismerésre nézve.
3. A kölcsönös bizalom elvesztésének hatásai
41. Amint már említettem, a kölcsönös bizalom elve azon a előfeltevésen alapul, hogy minden tagállamnak – kivételes esetektől eltekintve – úgy kell tekintenie, hogy az összes többi tagállam az uniós joggal és különösen az uniós jog által elismert alapvető jogokkal összhangban jár el.(27) Ezen elv a tagállamokra nézve kötelezettségeket keletkeztet.(28) A kölcsönös bizalom nem tévesztendő össze a vak bizalommal.(29) A kölcsönös bizalom elvesztése a menekültügyi eljárást és a menedékkérők befogadásának feltételeit illetően valamelyik tagállamban tapasztalható rendszerszintű hiányosságok esetében következhet be.(30) Ebből következik, hogy e vélelem megdöntése esetében és ha a tagállam elvesztette egy másik tagállam menekültügyi rendszerébe vetett bizalmát, elkerülhetetlenül több kérdés merül fel: milyen hatással van e bizalomvesztés a tagállamok jogaira és kötelezettségeire? Mely jogok és kötelezettségek maradnak ugyanakkor érintetlenül? Továbbá, az egyik tagállam bizalomvesztése befolyásolja‑e a másik tagállam által hozott határozatok következményeit?
42. E bizalomvesztés hatásai korántsem egyértelműek. Úgy is lehetne érvelni, hogy ha a második tagállam (Németország) a menekültek befogadása feltételeinek hiányosságai miatt elveszíti bizalmát az első tagállam (Görögország) menekültügyi rendszerében, a második állam csak az első tagállam menekültekkel való bánásmódjában nem bízik, a menedékjog iránti kérelmek elbírálására vonatkozó eljárásaiban azonban igen. Így e bizalomvesztés hatásai az érintett személynek az első tagállamba való vissza nem küldésére korlátozódnának. A második tagállam azonban továbbra is bízik abban, hogy az első tagállam menekült jogállás elismeréséről szóló határozata megalapozott volt. Ezzel szemben úgy is lehet érvelni, hogy a bizalomvesztés az első tagállam menekültügyi rendszerének egészével, így az első tagállam által hozott eredeti határozat érvényességével szembeni általános bizalmatlansághoz vezet.
43. E tekintetben úgy vélem, hogy fontos különbséget tenni egyrészt a menekültügyi eljárások, és különösen az első tagállamban a menedékjog iránti kérelmek elbírálására irányuló eljárásokra vonatkozó feltételek, másrészt a nemzetközi védelemre jogosult személyeknek az adott tagállamban fennálló életkörülményei között.(31) Elméletben az, hogy a második tagállam tisztában van az első tagállamban tapasztalható hiányosságokkal (amelyből a bizalomvesztés ered), a menekültügyi eljárás és/vagy az életkörülmények tekintetében állapítható meg. A jelen ügyben a nemzeti bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében egyértelműen az első tagállamban fennálló „életkörülményekre” hivatkozik. Ezért úgy vélem, hogy megállapítható, hogy a szóban forgó határozatot az érintett személy tekintetében érvényesen hozták meg, annak ellenére, hogy a második tagállam bíróságai az első tagállamban fennálló életkörülmények tekintetében bizalomvesztést állapítottak meg. E különbségtételre tekintettel meg kell határozni, hogy a kölcsönös elismerés elve alkalmazandó‑e – és ha igen, milyen módon – a menekültügyi politika területén, ha a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének második és harmadik albekezdését alkalmazni kell, az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja pedig nem alkalmazható, mivel az érintett személyt a Charta 4. cikke értelmében embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve.
B. Kölcsönös elismerés a menekültügyi politika területén
44. A válasz arra a kérdésre, hogy a kölcsönös elismerés elve alkalmazandó‑e a menekültügyi politika területén, és ha igen, milyen módon, két szempontot tartalmaz: elöljáróban meg kell állapítani, hogy azt átfogó elvként alkalmazni kell‑e rendes körülmények között. Csupán ebben az esetben lehet eldönteni, hogy kivételes körülmények fennállása esetén a második tagállam köteles‑e automatikusan elismerni az első tagállam által biztosított menekült jogállást és az abból eredő védelmet.
45. A kölcsönös elismerés elve alapvetően azt jelenti, hogy harmadik országbeli állampolgár menekült jogállására vonatkozó, az Európai Unió egyik tagállamában hozott határozatot egy másik tagállamban korlátozás nélkül el kell fogadni.(32) A kölcsönös elismerés tehát azt jelenti, hogy a második tagállam elismeri és végrehajtja az első tagállam illetékes hatósága által hozott határozatot, mintha a saját határozatáról lenne szó.(33) Ahhoz, hogy a menekült jogállás kölcsönös elismerése releváns legyen, a menekült részére az első tagállamban biztosított védelemnek és jogoknak a második tagállamban is fenn kell állniuk.(34)
46. Ahhoz, hogy a közös európai menekültügyi rendszer területén ilyen kölcsönös elismerés létezzen, annak az uniós elsődleges vagy másodlagos jogban kell gyökereznie. Ezért elemezni fogom az elsődleges (i) és a másodlagos (ii) uniós jog rendelkezéseit annak meghatározása érdekében, hogy a menekültügyi politika területén létezik‑e a határozatok kölcsönös elismerésének elve.
1. Létezik‑e a kölcsönös elismerés elsődleges uniós jogból eredő vezérelve?
47. Az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdésének első mondata szerint az Unió közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikát alakít. E célból az Európai Parlament és a Tanács az EUMSZ 78. cikk (2) bekezdésének a) pontja alapján közös európai menekültügyi rendszerre vonatkozó jogi aktust fogad el. Ez többek között magában foglalja az Európai Unió egészén belül érvényes, egységes menekült jogállást a harmadik országok állampolgárai számára.(35) Az EUMSZ V. címének 2. fejezetében szereplő rendelkezések egyike sem írja elő azonban a más tagállam által biztosított menekült jogállás kölcsönös elismerésének kötelezettségét vagy elvét.(36) Ezenkívül, a Szerződés szabad mozgásra vonatkozó rendelkezéseivel ellentétben,(37) amelyek közvetlen hatállyal rendelkeznek,(38) önállóak és közvetlenül alkalmazandó jogokat tartalmaznak, ami miatt a kölcsönös elismerés elve teljes mértékben érvényesül és érvényesíthetővé válik, úgy tűnik, hogy nem ez a helyzet a Szerződésnek az EUMSZ V. címének 2. fejezete szerinti rendelkezései esetében. A Szerződésnek valójában nincs olyan rendelkezése, amely kifejezetten kimondaná, hogy a kölcsönös elismerés elve a menekültügyi politika tekintetében teljes mértékben érvényesül és érvényesíthető.
48. Mindezek alapján továbbra is fennáll a kérdés, hogy a Szerződés e rendelkezéseiből levezethető‑e a kölcsönös elismerés elve.(39) E tekintetben emlékeztetnék arra, hogy az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése hatáskört biztosít az Európai Unió számára a menekültügyi politika területén, és meghatározza annak célját, amely olyan közös menekültügyi védelem nyújtására vonatkozó politika létrehozása, amely a nemzetközi védelmet igénylő „harmadik országbeli állampolgárok mindegyike” számára „megfelelő jogállást” kínál. Az EUMSZ 78. cikk (2) bekezdésének a) pontja olyan jogalapot képez,(40) amely lehetővé teszi az uniós jogalkotó számára, hogy „az Unió egészén belül érvényes, egységes menekült jogállást” hozzon létre.(41) Ez véleményem szerint azt jelenti, hogy ezen egységes jogálláshoz kapcsolódó jogok az uniós jogalkotó beavatkozása nélkül nem teljes mértékben érvényesülnek vagy érvényesíthetőek.(42) Ebből következik, hogy a Szerződés olyan rendelkezése, amely jogalapot és hatásköröknek az uniós intézményekre történő átruházását állapítja meg, nem elegendő azon állítás alátámasztására, hogy olyan közvetlenül alkalmazandó jogokat tartalmaz, amelyek elősegítenék a kölcsönös elismerés elvének teljes érvényesülését és érvényesíthetőségét.(43)
49. A teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a Charta 18. cikke úgy rendelkezik, hogy „a genfi egyezmény […] rendelkezéseivel […] összhangban a menedékjogot biztosítani kell”. Noha az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése szerint a menekültügyi védelem nyújtására vonatkozó politikának „összhangban kell lennie a […] genfi egyezménnyel”, főszabály szerint a nemzetközi jog tiltja a területen kívül végrehajtási joghatóság gyakorlását, kivéve, ha az kifejezetten megengedett.(44) Ezen egyezmény azonban nem írja elő a szerződő államok számára, hogy elismerjék a menedékkérő részére egy másik szerződő állam által korábban elismert menekült jogállást. Ezért ebből az egyezményből nem vezethető le a területen kívüliség. Ugyanígy az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) ítélkezési gyakorlata sem követeli meg a területen kívüliséget, sőt, éppen ellenkezőleg, hangsúlyozza ezen elv kivételes jellegét.(45) A kölcsönös elismerés elve, amely az EU jogrendjében egyedülálló, nem az EJEE‑ből származik.(46)
50. Végül az olasz kormány észrevételeiben többek között azt állítja, hogy az EUMSZ‑hez csatolt (24.) jegyzőkönyv(47) a jelen eljárás szempontjából releváns. Nem értek egyet ezzel az állásponttal, mivel ez a jegyzőkönyv az uniós tagállamok állampolgáraira vonatkozik, míg a jelen ügyben kizárólag harmadik országok állampolgárairól van szó.
51. Mivel az uniós elsődleges jogból nem vezethető le a kölcsönös elismerés átfogó elve, következő kérdésként felmerül, hogy a közös európai menekültügyi rendszerben a másodlagos uniós jogból következik‑e a kölcsönös elismerés elve.
2. Levezethető‑e a kölcsönös elismerés a közös európai menekültügyi rendszerre vonatkozó másodlagos uniós jogból?
52. A fenti kérdés megválaszolása érdekében a Bíróság ítélkezési gyakorlatában(48) meghatározott szokásos értelmezési módszert követve az elemzés szempontjából való relevanciájuknak megfelelően a nyelvtani, rendszertani és teleologikus értelmezési kritériumokat alkalmazom. Ebben az összefüggésben ahhoz, hogy a kölcsönös elismerés a közös európai menekültügyi rendszerben fennálljon, meg kell tudni állapítani, hogy az uniós jogalkotó ezt az elismerést a tagállamok számára kötelezővé kívánta tenni.(49) Véleményem szerint azonban e szándéknak nem kell kifejezetten a másodlagos uniós jog vonatkozó rendelkezéseinek szövegében kifejeződésre jutnia, hanem arra a vonatkozó rendelkezések összefüggéseiből és az e rendelkezések által követett célokból lehet következtetni. Ez különösen akkor fordulhat elő, ha a másodlagos uniós jogi rendelkezés hatékony érvényesülése a tagállamok közötti kölcsönös elismerés elvének fennállásától függ. Ezért, noha a másodlagos uniós jogi rendelkezésnek nem kell kifejezetten hivatkoznia a „kölcsönös elismerésre”, az uniós jogalkotónak egyértelmű szándékában kell állnia, hogy ilyen elvet írjon elő.(50)
a) A „Dublin III” rendelet
53. A jelen eljárásban részt vevő néhány fél először is mindenekelőtt azzal érvel, hogy a „Dublin III” rendelet nem alkalmazható, mivel a felelős tagállam (jelen ügyben Görögország) már nemzetközi védelemben részesítette az érintett személyt.(51) Másodszor, azt állítják, hogy az alapeljárás azt a kérdést veti fel, hogy hogyan kell elbírálni a Németországban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmet, nem pedig a korábban Görögországban benyújtott kérelmet.
54. Ami a „Dublin III” rendelet alkalmazhatóságának kérdését illeti, amint azt már kifejtettem, e rendelet 3. cikkének (2) bekezdése a második tagállam hatóságainak a menedékjog iránti kérelem megvizsgálására vonatkozó hatáskörét állapítja meg. Mivel e rendelkezés kifejezetten az N. S. és társai ítéletben felmerült esetet kodifikálja, a menekült jogállás elismeréséről szóló határozat abban az esetben történő elismerésének kérdése, amikor az egyik tagállam elvesztette a másik tagállamban való tartózkodás feltételeibe vetett bizalmát, a „Dublin III” rendelet hatálya alá tartozik.(52) Következésképpen úgy vélem, hogy a jelen helyzet e rendelet tárgyi hatálya alá tartozik.
55. A „Dublin III” rendelet megállapítja a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételeket és eljárási szabályokat.(53) Ez a rendelet azonban nem említi a kölcsönös elismerés elvét. A jelenlegi helyzet szerint a menedékjog iránti kérelmeket a tagállamoknak külön–külön kell megvizsgálniuk. Noha a dublini rendszer a tagállamok menekültügyi rendszerei egyenértékűségének alapgondolatán alapul, e vélelem nem jelenti a menekült jogállás elismeréséről szóló határozatok kölcsönös elismerését.
56. Fontos hangsúlyozni, hogy a „Dublin III” rendeletben előírt mechanizmusok nagyfokú „automatizációt” biztosítanak az eljárásokban az elutasító határozatok, azaz a menekült jogállást vagy kiegészítő védelmet el nem ismerő határozatok tekintetében.(54) Ez az „automatizálás” alátámasztja azt az érvet, hogy a „Dublin III” rendelet a kölcsönös elismerés elvét teljes mértékben érvényre juttatja és érvényesíthetővé teszi, azonban csak az elutasító határozatok tekintetében.(55) Ha az első tagállam elutasító határozatot hozott, a második tagállam nem felelős a hozzá benyújtott új menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért, hanem köteles az érintett személyt az első tagállamba visszaküldeni, amely viszont köteles megtenni a szükséges lépéseket az érintett személy származási országába történő visszaküldése érdekében. Ezenfelül a „Dublin III” rendelet által bevezetett rendszer előírja a tagállamok számára, hogy „intenzív horizontális, határokon átnyúló együttműködést folytassanak a nemzeti közigazgatások között” annak érdekében, hogy nyomon követhessék a más jogrendszerek részéről érkező esetleges beavatkozásokat.(56)
57. Amint azonban arra az ír kormány rámutat, a „Dublin III” rendelet nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kifejezetten előírná a kölcsönös elismerés elvét a más tagállamok által hozott kedvező határozatok tekintetében. E rendelet nem írja elő, hogy a tagállamok automatikusan elismerjék és végrehajtsák egymás kedvező határozatait. Noha a jogtudósok meggyőző „de lege ferenda” érveket hoztak fel egy ilyen elv elfogadásának szükségessége mellett,(57) az uniós jogalkotó a Bizottság erőfeszítései ellenére(58) nem tett határozott lépéseket ebbe az irányba.
58. Hozzá kell tennem, hogy az egyetlen felelős tagállam koncepciója a közös európai menekültügyi rendszer központi eleme.(59) E koncepció fényében ez az eljárás lefolytatását egyetlen tagállamra bízza, amely így felelős lesz a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért. Ezért rendes körülmények között a kedvező és elutasító határozatok csak egy tagállamra tartoznak.
59. Kivételes körülmények esetén meg kell jegyezni, hogy a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése szerint a felelősként kijelölt tagállam vállalja, hogy a teljes eljárást a „Dublin III” rendeletnek, az eljárási irányelvnek és az elismerési irányelvnek megfelelően folytatja le. Ezen tagállam hatáskörébe tartozik a kérelem megvizsgálása, a nemzetközi védelem megadása, a kérelem elutasítása vagy adott esetben a harmadik országbeli állampolgár kiutasítása vagy kitoloncolása. Ahogyan azt a görög kormány állítja, a dublini rendszer nem teszi lehetővé, hogy ugyanazon személy tekintetében a különböző tagállamok nemzetközi védelmi rendszerei halmozottan érvényesüljenek. Ha azonban a második tagállam nem tudja az érintett személyt visszaküldeni az első tagállamba, amely menekültként ismerte el, akkor az egy személy többszörös védelemben részesítésével kapcsolatos aggályok okafogyottá válnak. Ennek az az oka, hogy az első tagállamban a menekültek befogadási feltételeit illetően tapasztalható hiányosságokra tekintettel e személy nem tudja oly módon gyakorolni a menekült jogállásával kapcsolatos jogokat, hogy az uniós jog által elismert alapvető jogai kellő védelemben részesüljenek.
60. Ebből következik, hogy kivételes körülmények fennállása esetén a „Dublin III” rendelet a második tagállamra ruházza a kérelem megvizsgálásának hatáskörét, azonban nyitva hagyja e hatáskör terjedelmének és az alkalmazandó eljárásnak a kérdését. Mindenesetre egyértelmű, hogy arra az esetre, ha e körülmények bekövetkeznek, a „Dublin III” rendelet nem írja elő az első tagállam kedvező menekültügyi határozatának végrehajtására vonatkozó kötelezettséget.
b) Az eljárási irányelv
61. A kölcsönös elismerés elvét az eljárási irányelv rendelkezései sem említik. Az ezen irányelvben alkalmazott megközelítés az egységes eljárás fogalmán és a közös minimumszabályokon alapul.(60)
62. A kivételes körülmények esetét illetően a kérdést előterjesztő bíróság és a felek az eljárási irányelv 10. cikkére hivatkoztak. E rendelkezés az említett irányelv (16) és (43) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezve kimondja, hogy elengedhetetlen, hogy a nemzetközi védelemmel kapcsolatos határozatokat a tények alapján hozzák meg és érdemben vizsgálják meg, valamint objektív és pártatlan alapon értékeljék, hogy a kérelmező megfelel‑e a nemzetközi védelem megszerzésére vonatkozó anyagi jogi feltételeknek. Az eljárási irányelv tehát hangsúlyozza azt a követelményt, hogy a felelős tagállamok a kérelmeket egyedileg vizsgálják meg. Egyrészt azzal lehet érvelni, hogy az első tagállamban már folytattak „egyéni vizsgálatot”. Másrészt azt is lehet állítani, hogy a menekültek befogadási feltételeit illetően az első tagállamban tapasztalható hiányosságok miatt új egyéni vizsgálatra van szükség. Ebből véleményem szerint az következik, hogy e követelményből nem lehet következtetést levonni, akár a menekült jogállás elismeréséről szóló határozat kötelező ereje mellett, akár ellene, amennyiben a Charta 4. cikke szerinti veszély fennállása megállapításra került. Az eljárási irányelv 10. cikkét csak akkor tartom relevánsnak, ha a Bíróság a másodlagos uniós jog egyéb rendelkezéseinek értelmezése során úgy határoz, hogy a német hatóságoknak ex nunc kell értékelniük, hogy az érintett személy megfelel‑e a menekültkénti elismerés anyagi jogi feltételeinek.
63. Az eljárási irányelv által arra vonatkozóan előírt egyértelmű kötelezettség hiányában, hogy automatikusan el kell ismerni a menekült jogállás elismeréséről szóló határozatot, amiatt, hogy az első tagállamban fennáll annak valós veszélye, hogy az érintett személy a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódban részesülne, meg kell határozni annak jogkövetkezményeit, hogy az ezen irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt lehetőség nem áll rendelkezésre.(61) Rendes körülmények között, ha a tagállamok között bizalom áll fenn, e rendelkezés nemcsak a kölcsönös bizalom elvét fogalmazza meg konkrétan a közös európai menekültügyi rendszerrel összefüggésben, hanem az egyetlen felelős tagállam elvét is.(62)
64. Kivételes körülmények esetében azonban a Bíróság a Hamed és Omar végzésében, a korábbi ítélkezési gyakorlatra támaszkodva, úgy ítélte meg, hogy a tagállam (ebben az esetben Németország) nem hivatkozhat az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontjára annak érdekében, hogy az azon másik tagállam (ebben az esetben Bulgária) által menekültként elismert személy által benyújtott menedékjog iránti kérelmet mint elfogadhatatlant elutasítsa, amelyben az N. S. és társai ítélet alapjául szolgáló ügyben szereplőhöz hasonló rendszerszintű hiányosságok jellemzik a menekültügyi rendszert. A Bíróság mellékesen azt is megjegyezte, hogy noha a német jog az N. S. és társai ítéletben szereplő helyzettel szembesülő menedékkérők számára valamilyen jellegű védelmet biztosít, „nem írta elő e jogállás elismerését és az ahhoz kapcsolódó jogok biztosítását Németországban új menekültügyi eljárás lefolytatása nélkül”.(63) Ez a pont – ha hallgatólagosan is – a német jogalkotó által alkalmazott megközelítés uniós joggal való összeegyeztethetőségét látszik igazolni. Ha az eljárási irányelv előírta volna e jogállás elismerését, a Bíróság véleményem szerint teljesen másként fogalmazta volna meg ezt a pontot, és megkövetelte volna, hogy a német hatóságok biztosítsák az érintett személy részére ezt a jogállást. Az „új menekültügyi” eljárásra való hivatkozás alapján inkább azt lehet gondolni, hogy amennyiben megállapítást nyer, hogy az érintett személy a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódban részesül, a második tagállam jogosult egy második menekültügyi eljárás lefolytatására. A gyakorlatban a második tagállam kettős hatáskört szerez: az érintett személy által benyújtott kérelem megvizsgálására és az érintett személy jogainak érvényesítésére.
65. Ezért egyetértek a felek egy része által képviselt azon állásponttal, miszerint az a tagállam, amelyhez új kérelmet nyújtottak be, új vizsgálatot folytathat le. E vizsgálatot azonban az eljárási irányelv, valamint a Charta alapját képező célok tiszteletben tartásával kell lefolytatni. Mindemellett, és amint azt az alábbi elemzésemben (lásd a C. szakaszt) kifejtem, az új vizsgálat nem jelent „újból elindított” vizsgálatot. Egyszerűen fogalmazva, az a tagállam, amelyhez egy új kérelmet nyújtottak be, nem „kezdi elölről”, hanem a határozatának meghozatalakor kellően figyelembe kell vennie egy másik tagállamnak az érintett személyt menekültként elismerő határozatát.
c) Az elismerési irányelv
66. Az elismerési irányelv arra irányul, hogy a Genfi Egyezményen alapuló „egységes menekült jogállást” létesítsen a harmadik országbeli állampolgárok számára.(64) Az elismerési irányelv (4), (23) és (24) preambulumbekezdései kimondják, hogy a Genfi Egyezmény a menekültek védelmét szolgáló nemzetközi jogi rendszer „sarokkövét” képezi, ezen irányelv rendelkezéseit pedig azért fogadták el, hogy iránymutatást nyújtsanak a tagállamok illetékes hatóságai számára az egyezmény közös fogalmakon és feltételeken alapuló alkalmazásához.(65) Ebből következik, hogy az elismerési irányelv rendelkezéseit a Genfi Egyezménnyel és az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdésében említett egyéb vonatkozó szerződésekkel összhangban kell értelmezni.
67. Az elismerési irányelv I., III., IV., V. és VI. fejezete meghatározza az azon személyek beazonosítására szolgáló közös feltételeket, akik a „nemzetközi védelemre valóban rászorulók”,(66) és akik számára a két jogállás valamelyikét meg kell adni. A Bíróság megállapította, hogy az elismerési irányelv 13. cikke értelmében a tagállamok nem rendelkeznek mérlegelési jogkörrel, és harmadik ország olyan állampolgárát, illetve olyan hontalan személyt ismernek el menekültként, aki megfelel a menekültnek minősítés ezen irányelv II. és III. fejezetében előírt anyagi jogi feltételeinek.(67)
68. Ezután a VII. fejezetben az elismerési irányelv meghatározza a nemzetközi védelem tartalmát, amely véleményem szerint kapcsolatot teremt az érintett személy és a védelmet nyújtó tagállam között. Ezt az összefüggést az említett fejezet rendelkezései szemléltetik, amelyek egyrészt a nemzetközi védelemre jogosult számára a tájékoztatáshoz, a tartózkodási engedélyhez, az úti okmányokhoz, a munkavállaláshoz, az oktatáshoz, a képesítések elismertetésére alkalmazott eljárásokhoz, az integrációs programokhoz, a szociális védelemhez és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés biztosítására, másrészt a család egységének biztosítására vonatkozó követelményeket határozzák meg.(68)
69. Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy az elismerési irányelv I–VII. fejezetének fent említett rendelkezései közül egyik sem érinti ténylegesen a menekültkénti elismerést kimondó pozitív határozatok területen kívüli hatását. Különösen ezen irányelv 13. cikkén, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében hivatkozik, nem alapulhat annak megállapítása, hogy az irányelv alapján fennálljon a kölcsönös elismerésre vonatkozó kötelezettség.
70. A görög kormány észrevételeiben azzal érvel, hogy a tagállam azon kötelezettsége, hogy az elismerési irányelv 25. cikke alapján a menekült részére úti okmányt állítson ki annak érdekében, hogy szabadon utazhasson a területén kívülre, a kölcsönös elismerés elvének kifejeződése.(69) E rendelkezés azonban csak az első tagállamot kötelezi az említett okmányok kiadására, míg a második tagállam csupán elismeri, hogy ezen okmányok érvényesek az utazáshoz. Ez az elismerés korlátozott terjedelmű, és nem érinti azt a kérdést, hogy a kölcsönös elismerés elve alkalmazandó‑e a menekültkénti elismerést kimondó pozitív határozatok tekintetében. Más szóval, e rendelkezés az úti okmányok kölcsönös elismerésének olyan példáját jelenti, amely nem érinti a menekültkénti elismerést kimondó pozitív határozatok kölcsönös elismerésének kérdését.
71. A felek a tárgyaláson az első tagállam által kiadott huzamos tartózkodási engedélyre is hivatkoztak annak érdekében,(70) hogy a menekültügyi politika területén a kölcsönös elismerés fennállása mellett érveljenek. E tekintetében a Bíróság megállapította, hogy bármely harmadik országbeli állampolgár, aki valamely tagállam területén – az ott érvényes beutazási, tartózkodási vagy letelepedési feltételeknek való megfelelés nélkül – jelen van, pusztán emiatt jogellenesen tartózkodik ott.(71) Az elismerési irányelv 24. cikke ezért nem értelmezhető úgy, hogy az minden tagállamot kötelezne arra, hogy tartózkodási engedélyt állítson ki olyan személy részére, akinek egy másik tagállam nemzetközi védelmet biztosított.(72) Ebből véleményem szerint az következik, hogy a jelen ügy szempontjából nem alapítható érv a tartózkodási engedélyek rendszerére.
72. Az elismerési irányelv 11., 12. és 14. cikke ezen túlmenően külön szabályokat tartalmaz a menekült jogállás megszűnésére, kizárására és visszavonására vonatkozóan. Véleményem szerint e cikkek nem hatalmazzák fel a tagállamokat arra, hogy visszavonják vagy megszüntessék egy másik tagállam által biztosított menekült jogállást. Ez a hatáskör kizárólag a menekült jogállást elismerő tagállamot illeti meg. Az a tény, hogy a második tagállam elvesztette az első tagállamban fennálló életkörülményekbe vetett bizalmát, nem jogosítja fel e második tagállam hatóságait arra, hogy aláássák az első tagállam hatáskörét, és megfosszák a harmadik országbeli állampolgárt az első tagállamban részére biztosított menekült jogállástól. Az egyetlen jogosultság, amelyet e hatóságok megszereznek, ha a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdése alkalmazható, a felelős tagállam meghatározására, és szükség esetén új vizsgálat azon kérdés tekintetében történő lefolytatására való jogosultság, hogy teljesülnek‑e az elismerési irányelvben az e jogállás biztosítására vonatkozóan meghatározott feltételek.
73. E vizsgálat összhangban van az elismerési irányelv 14. cikkének célkitűzésével, amely lehetővé teszi a tagállam számára, hogy visszavonja harmadik országbeli állampolgár menekült jogállását vagy megtagadja annak megújítását. E tekintetben ezen cikk (1) és (2) bekezdése megerősíti azt a gondolatot, hogy a menekült jogállás fennmaradása szorosan összefügg különösen az érintett személy származási országában fennálló körülményekkel. A rendszert ráadásul úgy alakították ki, hogy a második tagállamnak lehetősége van a kérelem érdemi újbóli vizsgálatára, mivel élhet az e rendelkezés által ráruházott hatáskörrel, ha ezt szükségesnek tartja. E rendelkezésből tehát arra lehet következtetni, hogy az uniós jogalkotó a második tagállamot hatáskörrel kívánta felruházni a kérelem újbóli érdemi vizsgálatára. Végül az elismerési irányelv 14. cikkének (4) bekezdéséből következik, hogy az elismert menekült jogállás szorosan kapcsolódik a menekült „tartózkodási helye szerinti tagállamhoz”, ami megerősíti a fent említett kapcsolat fennállását.(73)
74. Ennek megfelelően véleményem szerint az elismerési irányelvből nem lehet arra következtetni, hogy a valamely tagállamban hozott pozitív menekültügyi határozatok más tagállamokban – rendes vagy kivételes körülmények között – kötelező erővel bírnak.
3. Közbenső következtetés
75. A közös európai menekültügyi rendszer fokozatosan épül ki, és az EUMSZ szerint kizárólag az uniós jogalkotó feladata, hogy szükség esetén a menekült jogállás elismeréséről szóló határozatokat határokon átnyúló kötőerővel ruházza fel. A „Dublin III” rendeletben, az eljárási irányelvben vagy az elismerési irányelvben sehol sem található utalás arra, hogy a tagállamok kötelesek valamely személyt menekültként elismerni kizárólag azon az alapon, hogy egy másik tagállam e személynek már megadta e jogállást.
76. A jelen ügyben a második tagállam (Németország) eljárást lefolytató hatóságát, amely nem alkalmazhatja az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontját, mivel e rendelkezés alkalmazása a Charta 4. cikkében foglalt tilalom megsértésének komoly veszélyét vonná maga után, nem köti az első tagállam (jelen ügyben Görögország) által hozott, menekült jogállás elismeréséről szóló korábbi határozat. A második tagállam eljárást lefolytató hatóságának az új kérelem érdemi vizsgálatát az elismerési irányelv és az eljárási irányelv rendelkezéseivel összhangban kell lefolytatnia.
77. Noha az első tagállam által hozott, a menekült jogállás elismeréséről szóló határozat nem rendelkezik kötelező erővel a második tagállam eljárást lefolytató hatóságára nézve, fontos annak megállapítása, hogy ez utóbbi köteles‑e figyelembe venni e határozatot a szóban forgó menedékjog iránti kérelem újbóli vizsgálata során.
C. A későbbi közigazgatási eljárások „kivételes körülmények” esetében
78. Elöljáróban emlékeztetek arra, hogy amennyiben valamely tagállamnak azért kell elvégeznie a nemzetközi védelem iránti kérelem érdemi vizsgálatát, mert fennáll a veszélye annak, hogy a kérelmező az első tagállamban embertelen vagy megalázó bánásmódnak lesz kitéve, akkor a 2013/33/EU irányelvet(74) kell alkalmazni, amely kialakítja a nemzetközi védelmet kérelmezőkkel szemben a kérelmeik feldolgozása során alkalmazandó bánásmóddal kapcsolatos részletes szabályokat.
79. Ezenkívül a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatakor a második tagállamnak nemcsak az eljárási irányelvben és az elismerési irányelvben meghatározott elveknek és garanciáknak kell megfelelnie annak megállapítása érdekében, hogy az érintett személy védelemre szorul‑e, hanem a megfelelő ügyintézés elvéből eredő követelményeknek is, amelyek különleges kötelezettségeket írnak elő, tekintettel arra, hogy az érintett személlyel szemben a kivételes körülmények miatt két egymást követő közigazgatási eljárást kell lefolytatni. Más szóval, a „Dublin III” rendelet 3. cikke (2) bekezdésének alkalmazása a kötelezettséget a második tagállamra hárítja, amely e követelményekhez kötve van.
1. A nemzetközi védelem iránti kérelem értékelése
80. Először is, a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatakor a második tagállamnak figyelembe kell vennie az eljárási irányelv II. fejezetében meghatározott elveket és garanciákat, beleértve ezen irányelv 10. cikkének (2) és (3) bekezdését is, amelyekre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozott. A 10. cikk (2) bekezdése értelmében a döntéshozó hatóságnak először azt kell megállapítania, hogy a kérelmező menekültnek minősül‑e, és ha nem, akkor jogosult‑e kiegészítő védelemre. Az eljárási irányelv 10. cikkének (3) bekezdése szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmekre vonatkozó határozatokat az e rendelkezés a)–d) pontjában foglalt követelményekkel összhangban megfelelő vizsgálatot követően hozzák meg.
81. Másodszor, az elismerési irányelv 4. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamnak értékelnie kell a „kérelem szempontjából jelentőséggel bíró bizonyítékokat”, amely magában foglalja azokat a bizonyítékokat, amelyeket az első tagállam korábban figyelembe vett, valamint azt a tényt, hogy a személyt egy másik tagállam hatóságai menekültként ismertek el. Ki kell emelni a rendelkezés tág megfogalmazását. Ezért az összes ténymegállapítás és információforrás az elismerési irányelv 4. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében „bizonyítéknak” minősül, beleértve azokat a bizonyítékokat is, amely alapján az első tagállam pozitív határozatot hozott. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az érintett személy kérelmét már megvizsgálták, és a menekült jogállás elismeréséről szóló pozitív határozatot hoztak.
82. E tekintetben a második tagállam hatóságai nem hagyhatják egyszerűen figyelmen kívül azt a tényt, hogy az első tagállam hatóságai korábban menekültként ismerték el az érintett személyt. Ezzel szemben, ha a bizalomvesztés embertelen bánásmód miatt következett be, és nem a menekültügyi eljárást illetően tapasztalható hiányosságok miatt, az ilyen határozat meglétének kellő jelentőséget kell tulajdonítani. A menekült jogállás elismeréséről szóló pozitív határozat megléte tehát az érintett személy által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem alátámasztása érdekében hivatkozott tényeket alátámasztó egyik bizonyítéknak minősül.(75)
2. A megfelelő ügyintézés elvéből eredő követelmények
83. Amennyiben a kölcsönös bizalom elvére kivételes körülmények miatt nem lehet hivatkozni, és amennyiben a „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdését alkalmazzák, e rendelet, valamint az eljárási irányelv és az elismerési irányelv nem állapít meg konkrét szabályokat az első és a második tagállam hatóságai közötti együttműködésre, különösen pedig a hatóságok közötti információmegosztásra, illetve a második tagállam által betartandó határidőkre vonatkozóan. Mivel a jelen ügyben a bizalomvesztés az első tagállamban fennálló életkörülményeket érinti, és nem magát a menekültügyi eljárást, e rendelet és ezen irányelvek egyes rendelkezései kivételes körülmények között analógia útján alkalmazhatók. Ha azonban az uniós jog nem határoz meg részletes eljárási szabályokat a kivételes körülmények fennállása esetében, arra az eljárási autonómia elvének megfelelően továbbra is a tagállamok rendelkeznek hatáskörrel, azzal a feltétellel, hogy e szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását.(76)
84. Az uniós jog végrehajtása azaz a „Dublin III” rendelet, valamint az eljárási irányelv és az elismerési irányelv alkalmazása során azonban a nemzeti hatóságokat köti a megfelelő ügyintézés elve, amely általános uniós alapelv, és többek között a nemzeti hatóságok gondossági és gondoskodási kötelezettségét foglalja magában.(77)
a) A tagállamok közötti együttműködés és információcsere
85. A „Dublin III” rendelet 34. cikke a tagállamok közötti információcserére vonatkozó mechanizmusokat ír elő. A tagállamok közötti információcsere ugyanis e rendelkezés alapján pusztán lehetőségnek minősül, mivel az információcserére „tagállam kérelmére” kerül sor.(78) A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében foglalt eset bekövetkezésekor és különösen a két tagállam közötti bizalom megromlása esetére e rendelet nem állapít meg konkrét szabályokat az információmegosztás tekintetében. Fontos rámutatni, hogy amennyiben a bizalomvesztés az első tagállamban való tartózkodás feltételeivel kapcsolatos,(79) a tagállamok közötti, a kérelmezési eljárásokkal kapcsolatos együttműködésre vonatkozó kötelezettséget ez nem érinti.
86. E tekintetben, mivel az elismerési irányelv 4. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamnak értékelnie kell a „kérelem szempontjából jelentőséggel bíró bizonyítékokat”, és ha az érintett személy az első tagállam által hozott, menekült jogállását elismerő határozatra hivatkozik, a második tagállamnak meg kell határoznia azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tették, hogy az első tagállam meghozza e határozatot. E követelmény teljesítése érdekében, és a megfelelő ügyintézés elvére tekintettel figyelembe véve azt a tényt, hogy egy másik tagállam az érintett személyt már menekültként ismerte el, a második tagállam illetékes hatóságainak meg kell vizsgálniuk, hogy a „Dublin III” rendelet 34. cikkét kell‑e alkalmazni. E rendelet 34. cikkének (3) bekezdése szerint e hatóságok kérelmet intézhetnek az első tagállam illetékes hatóságaihoz, amelyben tájékoztatást és különösen magyarázatot kérnek az e jogállást megalapozó körülményekről, és ebben az esetben az első tagállam hatóságai kötelesek válaszolni.
b) Észszerű határidő
87. A kérelem rövid időn belüli elbírálásának céljára(80) és a megfelelő ügyintézés elvére mint az uniós jog általános elvére tekintettel a menedékjog iránti kérelmek vizsgálata során a második kérelemmel kapcsolatos eljárást észszerű határidőn belül kell lefolytatni. Az eljárási irányelv (19) preambulumbekezdése egyértelműen kifejti a célszerűség ezen elvét az uniós menekültügyi eljárásokban, és úgy rendelkezik, hogy annak érdekében, hogy „az eljárás teljes időtartamát bizonyos esetekben le lehessen rövidíteni”, a tagállamok számára biztosítani kell a „lehetőséget, hogy […] egyes kérelmeket kiemelten kezeljenek és más, korábban beadott kérelmek előtt bíráljanak el”.
88. A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében foglalt eset bekövetkezése esetén figyelembe kell venni a két összekapcsolódó eljárás időtartamát. Azok a kérelmezők, akiket korábban egy másik tagállamban menekültként ismertek el, akik azonban a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye miatt az első tagállamban nem élvezhetik e jogállást, a tagállamok közötti bizalomvesztés miatt kialakult „kivételes körülmények” között nyújtanak be nemzetközi védelem iránti kérelmet a második tagállamhoz. Az ilyen „kivételes körülmények” alá tartozó eseteket úgy kell tekinteni, mint amelyek az eljárási irányelv (19) preambulumbekezdése alapján elsőbbséget élvező „bizonyos esetek” közé tartoznak.
89. Ezen irányelv 31. cikke (7) bekezdésének a) pontja, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy „elsőbbséget biztosítsanak […], ha a kérelem valószínűsíthetően megalapozott”, még inkább alátámasztja, hogy e konkrét „kivételes körülményeket” követően és ha az első tagállam már megállapította, hogy az érintett személy menekültként ismerhető el, a második tagállamban elsőbbséget kell biztosítani a menedékjog iránti kérelemnek.
90. A „Dublin III” rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében foglalt eset bekövetkezése esetén tehát a megfelelő ügyintézés elve konkrét kötelezettséget ír elő a második tagállam számára, amelynek hatóságai haladéktalanul kötelesek eljárni, mivel az érintett személlyel szemben már lefolytatták az első kérelmezési eljárást és esetleg a Charta 4. cikke szerinti veszélyt megállapító bírósági eljárást. E tekintetben fontos megjegyezni, hogy az eljárási irányelv 31. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a vizsgálati eljárások a kérelem benyújtásától számított hat hónapon belül lezáruljanak.(81) Ez a hat hónapos időszak tehát a kérelem elbírálására rendes körülmények között rendelkezésre álló maximális időtartam. A szóban forgó kivételes körülmények nagyobb gyorsaságot igényelnek, és a második tagállamhoz benyújtott kérelmet lényegesen rövidebb időn belül kell feldolgozni.
91. Az érintett személyt menekültként elismerő első tagállamot is konkrét, kiterjesztett kötelezettség terheli annak érdekében, hogy segítse a második tagállamot az érintett személy által benyújtott kérelem lehető legidőhatékonyabb módon történő elbírálásában. Általánosságban a „Dublin III” rendelet 34. cikke szerinti információmegosztás során az e cikk (5) bekezdésében meghatározott határidő alkalmazandó, amely bekezdés szerint a megkeresett tagállamoknak öt héten belül meg kell osztaniuk az információkat.(82) Ez az öthetes határidő egyben a kérelem elbírálására rendes körülmények között rendelkezésre álló maximális időtartam. A Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódnak a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elvesztése következtében fennálló veszélye nyomán a tagállamok egyikében fennálló „kivételes körülmények” miatt még gyorsabban kell eljárni. Az első tagállamnak a második tagállam által benyújtott információ iránti valamennyi megkeresésre a rendes körülmények között irányadónál lényegesen rövidebb időn belül kell válaszolnia.(83)
3. Közbenső következtetés
92. A fentiek fényében úgy vélem, hogy a második tagállam illetékes hatóságának az eljárási irányelv és az elismerési irányelv rendelkezéseivel összhangban kell elvégeznie az új kérelem érdemi vizsgálatát, és meg kell állapítania, hogy az érintett személy teljesíti‑e a menekültkénti elismeréshez szükséges anyagi jogi feltételeket, miközben biztosítja a megfelelő ügyintézés elvének tiszteletben tartását. Ezen elv és az elismerési irányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, a kérelem szempontjából jelentőséggel bíró összes bizonyíték értékelésére vonatkozó kötelezettség maga után vonja annak kötelezettségét, hogy figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az érintett személy által benyújtott menedékjog iránti kérelmet már megvizsgálták, és az első tagállam hatóságai már meghozták a menekült jogállás elismeréséről szóló pozitív határozatot. A második tagállam illetékes hatóságainak elsőbbséget kell biztosítaniuk a kérelem elbírálásának, és mérlegelniük kell a „Dublin III” rendelet 34. cikkének alkalmazását, amely a tagállamok közötti információcserére vonatkozó mechanizmusokat ír elő, az első tagállamnak pedig a rendes körülmények között irányadónál lényegesen rövidebb határidőn belül kell válaszolnia a második tagállam információ iránti valamennyi megkeresésére.
V. Végkövetkeztetések
93. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést a következőképpen válaszolja meg:
Abban az esetben, ha valamely tagállam nem élhet azzal a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26‑i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a) pontja által biztosított lehetőséggel, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet a valamely másik tagállambeli menekültkénti elismerésre tekintettel mint elfogadhatatlant elutasítsa, mert az utóbbi tagállamban az életkörülmények az Európai Unió Alapjogi Chartájának 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód komoly veszélyének tennék ki a kérelmezőt, úgy kell értelmezni
az EUMSZ 78. cikk (1) és (2) bekezdését,
az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 3. cikkének (2) bekezdését,
a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült‑ vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló, 2011. december 13‑i 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 4. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkét, valamint
a 2013/32 rendelet 10. cikkének (2) és (3) bekezdését, valamint 33. cikkének (1) bekezdését és (2) bekezdésének a) pontját,
hogy az nem követeli meg a tagállamtól, hogy érdemi vizsgálat nélkül ismerje el azt a nemzetközi védelmet, amelyet egy másik tagállam már biztosított a kérelmezőnek.
A 604/2013 rendelet 3. cikkének (2) bekezdése szerinti kivételes körülmények fennállása miatt benyújtott új kérelem elbírálásakor az illetékes hatóságoknak a 2011/95 irányelv és a 2013/32 irányelv rendelkezéseivel összhangban meg kell állapítaniuk, hogy az érintett személy megfelel‑e a menekültkénti elismeréshez szükséges anyagi jogi feltételeknek, miközben biztosítják a megfelelő ügyintézés elvének tiszteletben tartását, különösen pedig figyelembe veszik azt a tényt, hogy az érintett személy által benyújtott kérelmet másik tagállam hatóságai már megvizsgálták, mivel e tény a 2011/95 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében a kérelem szempontjából jelentőséggel bíró bizonyítéknak minősül. Az e vizsgálatot elvégző illetékes hatóságoknak elsőbbséget kell biztosítaniuk a kérelem vizsgálatának, és mérlegelniük kell a 604/2013 rendelet 34. cikkének alkalmazását, amely a tagállamok közötti információcserére vonatkozó mechanizmusokat ír elő, az első tagállamnak pedig a rendes körülmények között irányadónál lényegesen rövidebb határidőn belül kell válaszolnia a második tagállam információ iránti valamennyi megkeresésére.