Ideiglenes változat

NICHOLAS EMILIOU

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2024. február 22.(1)

C‑339/22. sz. ügy

BSH Hausgeräte GmbH

kontra

Electrolux AB

(a Svea hovrätt [stockholmi fellebbviteli bíróság, Svédország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal iránti kérelem – A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség – Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – Joghatóság, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása polgári és kereskedelmi ügyekben – 1215/2012/EU rendelet – Kizárólagos joghatóság – A szabadalom érvényességére vonatkozó eljárás – 24. cikk 4. pont – Hatály – Bitorlási kereset – Az állítólagos bitorlással érintett szabadalom érvénytelenségére alapított kifogás – A bitorlási kereset alapján eljáró bíróság joghatóságát érintő következmények – Harmadik államban lajstromozott szabadalom – A 24. cikk 4. pontjának »visszaható hatása«”

I.      Bevezetés

1.        A Svea hovrätt (stockholmi fellebbviteli bíróság, Svédország) jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelme a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1215/2012/EU rendelet(2) értelmezésére vonatkozik.

2.        Kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság egyrészt arra keresi a választ, hogy a hivatkozott rendelet alapján az Európai Unió tagállamainak bíróságai rendelkeznek‑e joghatósággal a más tagállamokban bejegyzett szabadalom bitorlásával kapcsolatos keresetek elbírálására, különösen akkor, ha az ellenérdekű fél vitatja az állítólagos bitorlással érintett szabadalom érvényességét. Amint azt a jelen indítványban kifejtem, a szóban forgó kérdést jelentős bizonytalanság övezi, többek között a Bíróság egy régebbi határozata, nevezetesen a GAT‑ítélet(3) miatt. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem lehetőséget kínál a Bíróság számára, hogy a hivatkozott határozat több lehetséges értelmezésének egyike mellett foglaljon állást.

3.        Másrészt annak tisztázását kérik a Bíróságtól, hogy a tagállami bíróságok rendelkeznek‑e joghatósággal a harmadik államokban lajstromozott szabadalmak érvényességével kapcsolatos jogviták elbírálására. E tekintetben a Bíróságnak azzal az érzékeny és régóta megválaszolatlan kérdéssel kell foglalkoznia, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet bizonyos szabályai ugyanúgy alkalmazandók‑e „külső” helyzetekre, mint az „EU‑n belüli” joghatósági összeütközésekre, vagy pedig a jelen indítványban kifejtettek szerinti „visszaható hatással” rendelkeznek.

II.    Jogi háttér

A.      Nemzetközi jog

4.        Az európai szabadalmak megadásáról szóló, 1973. október 5‑én Münchenben (Németország) aláírt és 1977. október 7‑én hatályba lépett egyezménynek az alapügy tényállására alkalmazandó változatával (a továbbiakban: ESZE) annak 1. cikkében foglaltak szerint „a Szerződő Államoknak a találmányi szabadalmak megadására vonatkozó közös jogrendje jön létre”.

5.        Az ESZE 2. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy „az európai szabadalom mindegyik Szerződő Államban, amelyre kiterjedően azt megadták, ugyanazzal a hatállyal rendelkezik, és ugyanolyan feltételek alá esik, mint az ebben az államban megadott nemzeti szabadalom”.

B.      A „Brüsszel Ia” rendelet

6.        A „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] rendelet rendelkezéseire is figyelemmel valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető”.

7.        A hivatkozott rendelet „Kizárólagos joghatóság” című 24. cikkének 4. pontja a következőképpen rendelkezik:

„A felek lakóhelyére való tekintet nélkül valamely tagállam következő bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkeznek:

[…]

4.      az olyan eljárásokra, amelyek szabadalom[…] lajstromozásával vagy érvényességével kapcsolatosak – akár keresetben, akár kifogás útján merül fel a kérdés –, annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a letétbe helyezést vagy lajstromozást kérelmezték, vagy az megtörtént […]

Az Európai Szabadalmi Hivatal [ESZE] alapján fennálló joghatóságának sérelme nélkül, az egyes tagállamok bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkeznek az adott tagállamnak megadott európai szabadalom lajstromozását vagy érvényességét érintő eljárásban.”

C.      A svéd jog

8.        A Patentlagen (1967:837) (szabadalmi törvény, 1967:837) 61. §‑ának második bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[h]a szabadalombitorlási keresetet indítanak, és az a személy, aki ellen a keresetet indították, a szabadalom érvénytelenségére hivatkozik, az érvénytelenség kérdését csak az erre irányuló kereset benyújtását követően lehet vizsgálni. A bíróság határidő tűzésével felhívja a szabadalom érvénytelenségére hivatkozó felet, hogy nyújtsa be az említett keresetet”.

III. A tényállás, a nemzeti eljárás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

9.        A BSH Hausgeräte GmbH (a továbbiakban: BSH) egy porszívókhoz kapcsolódó találmányt Ausztria, Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, Hollandia, Spanyolország, Svédország, Törökország és az Egyesült Királyság területén oltalomban részesítő (és ennek megfelelően hitelesített), EP 1 434 512. sz. európai szabadalom jogosultja.

10.      A BSH 2020. február 3‑án a Patent‑ och marknadsdomstolen (szabadalmi és kereskedelmi bíróság, Svédország) előtt keresetet indított az Aktiebolaget Electrolux, Svédországban bejegyzett társaság ellen. A hivatkozott kereset az EP 1 434 512. sz. európai szabadalom Electrolux általi, azon különböző országokban megvalósuló állítólagos bitorlásán alapul, amelyek területére az oltalmat megadták. Ebben az összefüggésben a BSH többek között azt kéri, hogy tiltsák meg az Electroluxnak, hogy a szabadalmaztatott találmányt ezen államok bármelyikében tovább hasznosítsa, és hogy kötelezzék az Electroluxot a jogellenes használattal okozott kár megtérítésére.

11.      Ellenkérelmében az Electrolux azt kérte a Patent‑ och marknadsdomstolentől (szabadalmi és kereskedelmi bíróság), hogy utasítsa el a kereset annyiban, amennyiben az az EP 1 434 512 szerinti osztrák, francia, német, görög, olasz, holland, spanyol, török és Egyesült Királyságra kiterjedő oltalomra (a továbbiakban: külföldi szabadalmak) vonatkozik. E tekintetben az Electrolux többek között a külföldi szabadalmak érvénytelenségére hivatkozott.

12.      Ezenkívül az Electrolux azzal érvelt, hogy a hivatkozott kifogásra figyelemmel a svéd bíróságok nem rendelkeznek joghatósággal a szabadalombitorlási keresetnek a külföldi szabadalmak tekintetében történő elbírálására. E tekintetben a bitorlási per a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja szerinti, a „szabadalom[…] érvényességével kapcsolatos” eljárásnak minősül, és az ügy elbírálására a hivatkozott rendelkezés alapján a „maguk” szabadalmát illetően kizárólagos joghatósággal rendelkeznek azon tagállamok bíróságai, amelyekben a szabadalmat hitelesítették.

13.      Ezzel szemben a BSH arra hivatkozott, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján a svéd bíróságok rendelkeznek joghatósággal a bitorlási per elbírálására, mivel az Electrolux Svédországban rendelkezik székhellyel. A hivatkozott rendelet 24. cikkének 4 pontja nem alkalmazható, mivel a BSH által indított per önmagában nem minősül a hivatkozott rendelkezés szerinti, „szabadalom érvényességével” kapcsolatos eljárásnak. Ezenkívül a Patentlagen 61. §‑ának második bekezdése alapján, ha az alperes az ügyben szóban forgó perhez hasonló szabadalombitorlási perben a szabadalom érvényteleségére hivatkozik, az eljáró bíróságnak fel kell őt hívnia arra, hogy erre vonatkozóan külön keresetet nyújtson be a hatáskörrel rendelkező bíróságok előtt. Ebben az ügyben tehát az Electroluxnak külön érvénytelenségi keresetet kellene benyújtania azon különböző államok bíróságai előtt, amelyek tekintetében a külföldi szabadalmakat megadták. Ezzel párhuzamosan a Patent‑ och marknadsdomstolen (szabadalmi és kereskedelmi bíróság) feltételes határozatban eldöntheti a bitorlás kérdését, majd az érvénytelenségi eljárásban hozott jogerős határozat meghozataláig felfüggesztheti az eljárást. Végezetül az EP 1 434 512 török része tekintetében a BSH arra hivatkozott, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja egyébként sem alkalmazandó a harmadik államok által megadott szabadalmakra, ezért nem lehet releváns a svéd bíróságok joghatósága szempontjából.

14.      A Patent‑ och marknadsdomstolen (szabadalmi és kereskedelmi bíróság) 2020. december 21‑i határozatával a külföldi szabadalmak bitorlása vonatkozásában elutasította a keresetet. Míg az eljárás megindításakor a svéd bíróságoknak a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján volt joghatóságuk az ügy elbírálására, a hivatkozott rendelet 24. cikkének 4. pontja akkor vált alkalmazandóvá, amikor az Electrolux kifogásként a szóban forgó szabadalmak érvénytelenségére hivatkozott. E rendelkezés alapján más államok bíróságai rendelkeznek kizárólagos joghatósággal az érvényesség kérdésének vizsgálatára, és mivel ez a kérdés döntő jelentőségű a BSH által indított szabadalombitorlási per kimenetele szempontjából, a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy nem rendelkezik joghatósággal a pernek a külföldi szabadalmak vonatkozásában történő elbírálására. A kérdést előterjesztő bíróság a török szabadalom tekintetében is a joghatóságának hiányát állapította meg, mivel álláspontja szerint a 24. cikk 4. pontja egy nemzetközileg elfogadott joghatósági elvet rögzít, amely alapján kizárólag a szabadalmat megadó állam bíróságai határozhatnak a szabadalom érvényességének kérdésében.

15.      Ezt követően a BSH fellebbezést nyújtott be a hivatkozott határozat ellen a Svea hovrätt (stockholmi fellebbviteli bíróság) előtt, arra hivatkozva, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja szabadalombitorlási perekben nem alkalmazandó. Mivel azonban az Electrolux érvénytelenségi kifogással él, a joghatóság megoszlik: a 4. cikk (1) bekezdése alapján a svéd bíróságok rendelkeznek joghatósággal a bitorlás kérdésében történő határozathozatalra, míg az érvényesség kérdésében a 24. cikk 4. pontja alapján a lajstromozás szerinti államok bíróságainak kell dönteniük. A svéd bíróságok a hivatkozott rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján a török szabadalom tekintetében is joghatósággal rendelkeznek. Az alperes lakóhelye szerinti állam joghatósága ugyanis a nemzetközi jogban elismert elv. Az Electrolux fenntartotta, hogy a 24. cikk 4. pontja alkalmazandó azokra a bitorlási perekre, amelyekben érvénytelenségi kifogással élnek. A svéd bíróságok nem rendelkeznek joghatósággal az eljárás egésze tekintetében, mivel a bitorlásra és az érvényességre vonatkozó kérdések nem választhatók el egymástól.

16.      E körülmények között a Svea hovrätt (stockholmi fellebbviteli bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni a [»Brüsszel Ia«] rendelet 24. cikkének 4. pontját, hogy »az olyan eljárások[…], amelyek szabadalom[…] lajstromozásával vagy érvényességével kapcsolatosak – akár keresetben, akár kifogás útján merül fel a kérdés –« kifejezésből az következik, hogy annak a nemzeti bíróságnak, amely e rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján a szabadalombitorlási perre vonatkozóan megállapította joghatóságát, a szabadalombitorlás kérdésének elbírálására vonatkozó joghatósága megszűnik, ha a szóban forgó szabadalom állítólagos érvénytelenségére vonatkozó kifogást hoznak fel, vagy úgy kell értelmezni ezt a rendelkezést, hogy a nemzeti bíróság kizárólag az érvénytelenségi kifogás elbírálására nem rendelkezik joghatósággal?

2)      Befolyásolja‑e az első kérdésre adandó választ az, hogy tartalmaz‑e a nemzeti jog a [Patentlagen (szabadalmakról szóló törvény)] 61. §‑ának második bekezdésében foglaltakhoz hasonló rendelkezéseket, vagyis az alperesnek a szabadalombitorlási ügyben felhozott érvénytelenségi kifogás elbírálása érdekében az érvénytelenség megállapítása iránt külön keresetet kell indítania?

3)      Úgy kell‑e értelmezni a [»Brüsszel Ia«] rendelet 24. cikkének 4. pontját, hogy az alkalmazandó harmadik állam bíróságaira is, vagyis a jelen ügyben az európai szabadalom Törökországban hitelesített része tekintetében a Törökországban eljáró bíróság számára kizárólagos joghatóságot biztosít?”

17.      A jelen 2022. május 24‑i előzetes döntéshozatal iránti kérelmet ugyanazon a napon nyújtották be. A BSH, az Electrolux, a francia kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket, a beavatkozó felek pedig képviseltették magukat a 2023. június 22‑én tartott tárgyaláson.

IV.    Értékelés

18.      A jelen ügy tárgya a tagállami bíróságoknak a valamely európai szabadalom állítólagosan több tagállamban elkövetett bitorlása miatt indított perek elbírálására vonatkozó joghatósága. A Bíróság elé terjesztett kérdések részletes vizsgálata előtt célszerűnek tartom, hogy a releváns anyagi jogi és joghatósági szabályokról áttekintést adják az olvasónak, aki esetleg nem ismeri e bonyolult jogterület minden részletét.

19.      Általánosságban véve a szabadalmak olyan szellemitulajdon‑jogok, amelyeket az államok a nemzeti szabadalmi hivatalok által az oltalmazhatóságra (vagy szabadalmaztathatóságra) vonatkozóan a nemzeti jog által előírt követelményeknek megfelelően lefolytatott lajstromozási eljárások nyomán adnak meg. A szabadalom a jogosultja számára bizonyos kizárólagos jogokat (lényegében kereskedelmi monopóliumot) biztosít a szabadalmaztatott találmány tekintetében, amelyek terjedelmét az adott jogrendszer határozza meg. Mivel főszabály szerint az államok csak a saját területükön folytatott kereskedelem szabályozására rendelkeznek szuverén hatáskörrel, ez behatárolja a biztosított oltalmat (erre általában a szabadalmak területi jellegének elveként hivatkoznak). E rendszer nehézsége, hogy annak, aki ugyanazt a találmányt több államban szeretné oltalomban részesíttetni, mindegyik államban külön‑külön kell szabadalmi bejelentést tennie.

20.      Az ESZE‑t azért fogadták el, hogy (mint látni fogjuk, részleges) megoldást nyújtson erre a nehézségre. A hivatkozott egyezmény, amely 39 szerződő félre – köztük a tagállamokra és Törökországra – kötelező, önálló rendszert hozott létre az úgynevezett európai szabadalmaknak a Münchenben székhellyel rendelkező Európai Szabadalmi Hivatal (a továbbiakban: ESZH) előtti központosított bejelentési eljárás útján történő megadására.(4) E tekintetben többek között egységes szabadalmaztathatósági követelményeket ír elő. Az ESZH feladata, hogy e követelmények szempontjából megvizsgálja az európai szabadalmi bejelentéseket.(5) Ha ezek teljesülnek, az ESZH megadja az európai szabadalmat (a bejelentő kérelmének megfelelően) egy, több vagy valamennyi szerződő fél területére vonatkozóan.(6) Az alapügyben a BSH ezen eljárás révén szerezte meg az EP 1 434 512. sz. szabadalmat, amelyet több tagállam és Törökország vonatkozásában is megadtak.

21.      Mindezek alapján, szemben azzal, amit az elnevezése látszólag sugall, az európai szabadalom nem egy egységes jogosultság, amely egységes oltalmat biztosít a szóban forgó találmánynak mindazokban az államokban, amelyekre a szabadalmat megadták. Az európai szabadalmat lényegében ugyanis a szóban forgó államok által megadott szabadalmakkal egy tekintet alá eső nemzeti „részek” összessége alkotja. Azt tehát az adott államok szabadalmi hivatalainak „hitelesíteniük” kell. Következésképpen az európai szabadalom nemzeti „részei” jogilag függetlenek egymástól. Ezek mindegyike ugyanolyan kizárólagos jogokat biztosít a szabadalom jogosultjának a szabadalmaztatott találmány felett, mint a „rendes” nemzeti szabadalom,(7) és szintén az ország területére korlátozódik. Ezenkívül főszabály szerint(8) az európai szabadalmat csak „részenként” lehet visszavonni, egy adott „rész” visszavonása csak az adott állam területe vonatkozásában érvényes.(9)

22.      Következésképpen, ha egy adott találmány európai szabadalmi oltalom alatt áll, e találmány harmadik személy általi engedély nélküli használata egyfelől több államban (vagyis azokban az államokban, amelyekre a szabadalmat megadták) sértheti a szabadalom jogosultjának monopóliumát. Az alapügyben a BSH éppen ilyen több államra kiterjedő szabadalombitorlással vádolja az Electroluxot. Másfelől, mivel az európai szabadalom nem egységes jogosultság, a több államban megvalósított bitorlását jogi szempontból nemzeti szabadalombitorlások összességének kell tekinteni, és az egyes „részek” megsértését külön‑külön, a rájuk alkalmazandó nemzeti jog alapján kell értékelni.(10) A BSH által az Electrolux ellen indított kereset valójában az EP 1 434 512. sz. szabadalom különböző „részein” alapuló bitorlási keresetek összességének minősül.

23.      Az európai szabadalmakkal kapcsolatos jogviták – ideértve a bitorlási kereseteket is – szintén a szerződő felek és nemzeti bíróságaik hatáskörébe tartoznak.(11) A határokon átnyúló jogviták tekintetében az ESZE nem osztja meg a joghatóságot az említett bíróságok között.(12) E kérdést az érintett szerződő felek bíróságai által alkalmazott nemzetközi magánjogi szabályok alapján kell eldönteni.

24.      Az Európai Unió tagállamaiban a magánjogi jogalanyok közötti, határon átnyúló szabadalmi jogviták tekintetében a joghatóságot a „Brüsszel Ia” rendelet(13) szabályai határozzák meg, amennyiben az alperes – az Electroluxhoz hasonlóan – valamely tagállamban rendelkezik székhellyel.

25.      Az e jogszabály (és a korábbiak, amelyeknek a helyébe lépett)(14) által előírt joghatósági rendszer (a továbbiakban: brüsszeli rendszer) a szóban forgó jogviták esetében a következő dichotómia szerint működik.

26.      Egyfelől az olyan eljárásokra, „amelyek szabadalom[…] lajstromozásával vagy érvényességével kapcsolatosak”, a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja alapján különös szabály vonatkozik, amely a szóban forgó szabadalmat megadó tagállam (a továbbiakban: lajstromozás szerinti állam) bíróságainak kizárólagos joghatóságot biztosít. Ha európai szabadalom bejegyzéséről vagy érvényességéről van szó, azoknak a különböző tagállamoknak a bíróságai, amelyekre a szabadalmat megadták, a nemzeti „részük” tekintetében kizárólagos joghatósággal rendelkeznek.(15) Ez a szabály kógens: ettől a felek nem térhetnek el megállapodás útján.(16) Ezenkívül, amennyiben a jogalanyok jogvitájukat „rossz” bíróság elé terjesztik, e bíróság a hivatkozott rendelet 27. cikke alapján köteles hivatalból megállapítani saját joghatóságának hiányát.(17)

27.      Másfelől minden más szabadalmi eljárásra a rendelet általános szabályai az irányadók. Ez főszabály szerint magában foglalja a bitorlási kereseteket, mivel azok nem a szabadalmak bejegyzésére vagy érvényességére, hanem azok érvényesítésére „vonatkoznak”.(18) E szabályok bizonyos mértékű mozgásteret biztosítanak a peres feleknek a joghatóság tekintetében.

28.      Bár a „Brüsszel Ia” rendelet 7. cikkének 2. pontja alapján a lajstromozás szerinti állam bíróságai rendelkeznek joghatósággal bitorlási perekben,(19) ez a joghatóság nem kizárólagos, hanem vagylagos. Ilyen kereset tehát más bíróságok előtt is előterjeszthető. A szabadalom jogosultja különösen a hivatkozott rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságai előtt indíthat eljárást. Az európai szabadalom több állambeli megsértése esetén a szabadalom jogosultjának nyilvánvaló érdeke fűződik ehhez.

29.      A lajstromozás szerinti tagállam bíróságainak a „Brüsszel Ia” rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti joghatósága ugyanis területileg korlátozott. A fenti 22. ponttal összhangban azon államok bíróságai, amelyekre nézve az európai szabadalmat megadták, csak annyiban járhatnak el, amennyiben a szabadalom adott állam szerinti nemzeti „része” és az adott állam területe érintett.(20) Következésképpen a szabadalom azon jogosultjának, mindenre kiterjedő jogorvoslattal kíván élni, valamennyi szóban forgó államban külön eljárást kell indítania.

30.      Ezzel szemben a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságainak joghatósága egyetemes. Így kiterjedhet az európai szabadalom minden olyan államban elkövetett bitorlására, amelyre kiterjedően a szabadalmat megadták.(21) E bíróságok kártérítést ítélhetnek meg a szabadalom jogosultja által elszenvedett teljes kár megtérítéseként, vagy elrendelhetik a szabadalombitorlás folytatásától való eltiltást ezen államok mindegyikében. Összefoglalva, a hivatkozott rendelkezés lehetővé teszi a szabadalom jogosultja számára, hogy szabadalombitorlási igényeit egyetlen bíróság előtt egyesítve érvényesítse, és egyetlen bíróságtól részesüljön mindenre kiterjedő jogvédelemben. A jelen ügyben a BSH éppen ezzel a lehetőséggel élt, és a mindenre kiterjedő keresetet az Electrolux ellen az annak szélhelye szerinti, hatáskörrel rendelkező svéd szabadalmi bíróság előtt indította meg.

31.      Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy az alapügyben valóban lehetséges‑e az említett egyesített igényérvényesítés, és ha igen, milyen mértékben. E kétségek abból erednek, hogy az Electrolux a BSH követeléseivel szemben az EP 1 434 512. sz. szabadalom különböző, a BSH igényeinek alapjául szolgáló „részeinek” érvénytelenségére hivatkozott.(22) E védekezésre figyelemmel a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy alkalmazható‑e és felülírja‑e – és igenlő válasz esetén mennyiben – a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja ugyanezen rendelet 4. cikkének (1) bekezdését. A 24. cikk 4. pontja alapján a szóban forgó bíróságok csak a svéd „rész” tekintetében rendelkeznek kizárólagos joghatósággal, míg a külföldi „részekre” más bíróságok rendelkeznek kizárólagos joghatósággal A perek ugyanazon fórum előtt történő megindítása nem lehetséges, és széttagozódásuk elkerülhetetlen.

32.      A kérdést előterjesztő bíróság első és második kérdése, amelyeket együtt kell vizsgálni, egészen pontosan arra vonatkozik, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának hatálya alá tartoznak‑e azok bitorlási perek, amelyekben kifogásként a szóban forgó szabadalom érvénytelenségére hivatkoznak. Ha ez így van, akkor a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a hivatkozott rendelkezés alapján általában véve nincs‑e joghatósága a bitorlási per elbírálására (amennyiben az az EP 1 434 512 külföldi „részeire” vonatkozik), vagy csak az érvényesség kérdésére nézve nincs joghatósága. E problémakört a jelen indítvány A. részében fogom megvizsgálni.

33.      Feltéve, hogy a Bíróság az első két kérdésre azt válaszolja, hogy a 24. cikk 4. pontja releváns az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló helyzetben, a harmadik kérdés arra vonatkozik, hogy a hivatkozott rendelkezést az EP 1 434 512. sz. szabadalom török „részének” érvényességére is alkalmazni kell‑e. E problémakört a jelen indítvány B. részében vizsgálom meg.

A.      A „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának tárgyi hatálya (első és második kérdés)

34.      Mint fentebb jeleztem, a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának hatálya világosnak tűnik. A hivatkozott rendelkezés alapján ugyanis a lajstromozás szerinti állam bíróságainak kizárólagos joghatósága csak a „szabadalom érvényességével kapcsolatos” jogvitákra terjed ki, a szabadalmakkal kapcsolatos más kérdésekre – köztük a szabadalombitorlásra – „vonatkozó” jogvitákra azonban nem.

35.      A hivatkozott megfogalmazás valójában félreérhető. A szóban forgó dichotómia a gyakorlatban néha elmosódik. Ugyanis, bár a szabadalmak érvényessége kifejezetten erre irányuló (megvonás vagy megsemmisítés iránti) keresetek tárgyát is képezheti, a szabadalom érvénytelenségére a szabadalombitorlási igényekkel szembeni kifogásként is lehet hivatkozni. Ezzel az állítólagos szabadalombitorló úgy kívánja elérni az ellene érvényesített igények elutasítását, hogy azok jogalapját kérdőjelezi meg.(23) Az Electrolux az alapeljárásban erre a kifogásra hivatkozott.

36.      Sosem volt kétséges, hogy a lajstromozás szerinti állam bíróságai a keresetek első kategóriája tekintetében kizárólagos joghatósággal rendelkeznek. Ezzel szemben régóta vita tárgyát képezi, hogy az említett bíróságok a második esetben is kizárólagos joghatósággal rendelkeznek‑e, és ha igen, milyen terjedelemben.

37.      A tagállami bíróságok előtt az 1990‑es évek eleje óta felmerül ez a kérdéskör, amikor a szabadalmak jogosultjai elkezdtek élni a brüsszeli rendszer általános szabályai nyújtotta lehetőséggel, és megpróbálták igényeiket egyesítve, egyetlen fórum előtt érvényesíteni. A szóban forgó kizárólagos joghatósági szabály eredeti szövege, amint azt (akkoriban) a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkének 4. pontja tartalmazta, nem szolgált iránymutatással a kérdésben. A bíróságok három fő megközelítést követtek:

–        Először is egyes bíróságok, különösen Németországban, úgy ítélték meg, hogy a szóban forgó kizárólagos joghatósági szabály nem alkalmazható, ha az érvénytelenségre bitorlási per keretében kifogásként hivatkoznak. A lajstromozás szerinti államon kívüli bíróságok az egyezmény általános szabályai alapján elbírálhatják az ilyen pereket, és ennek keretében határozhatnak a szabadalom vagy szabadalmak érvényességéről.

–        Másodszor, más bíróságok, többek között az Egyesült Királyságban, úgy ítélték meg, hogy amennyiben érvénytelenségi kifogásra hivatkoznak, a szabadalombitorlási per „a szabadalom érvényességével kapcsolatossá” válik, és így az a lajstromozás szerinti tagállam(ok) bíróságainak kizárólagos joghatósága alá tartozik.

–        Harmadszor, a bíróságok utolsó csoportja, köztük a hollandiai bíróságok, úgy vélték, hogy ha a bitorlási perben érvénytelenségi kifogásra hivatkoznak, a szóban forgó szabály alkalmazandó, de némileg összetett módon: csak az érvényesség kérdése tartozik a lajstromozás szerinti állam bíróságainak kizárólagos joghatósága alá; más bíróságok eljárhatnak a bitorlás kérdésében.(24)

38.      2006‑ban a Bíróság is csatlakozott a vitához a GAT‑ítéletével. A hivatkozott ügy nem egy tulajdonképpeni bitorlási perről szólt. Olyan keresetre vonatkozott, amelyben egy társaság annak megállapítását kérte a német bíróságoktól, hogy nem bitorolt két, egy német társaság tulajdonában lévő francia szabadalmat (a továbbiakban: nemleges megállapítás), többek között azzal az indokkal, hogy e szabadalmak érvénytelenek. Az említett bíróságok gyanították, hogy a Brüsszeli Egyezmény 16. cikkének 4. pontja releváns lehet, és erre vonatkozóan kérdést tettek fel a Bíróságnak. A Bíróság azonban nem az adott tényállásra szabott választ adott; ellenkezőleg, általánosságban állapította meg, hogy a hivatkozott (akkori) rendelkezésben előírt kizárólagos joghatósági szabály „minden olyan peres eljárásra vonatkozik, amely valamely szabadalom […] érvényességével kapcsolatos, akár a keresetlevélben, akár kifogás útján merül fel a kérdés”.(25) A BSH által előadottakkal ellentétben ez a válasz elég általános ahhoz, hogy lefedje az olyan bitorlási perek esetét is, amelyek keretében érvénytelenségi kifogásra hivatkoznak. A „kifogásra” való hivatkozást nyilvánvalóan ennek érdekében illesztették be.(26)

39.      Néhány évvel később a jogalkotó kodifikálta a GAT ítélet megállapítását a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontjában, amelynek szövege kifejezetten rögzíti, hogy a szabadalom érvényességével kapcsolatos jogviták a lajstromozás szerinti állam bíróságainak kizárólagos joghatósága alá tartoznak, „akár keresetben, akár kifogás útján merül fel a kérdés”.

40.      A kérdés azonban egyáltalán nem tisztázódott. A jelen szakaszban vizsgált problémát illetően ugyanis a GAT‑ítéletben (és jelenleg a 24. cikk 4. pontjában) adott válasz több kérdést vetett fel, mint amennyit megoldott. Míg ugyanis a hivatkozott válasz megmagyarázhatatlanul kiiktatta a fenti (1) pontban említett első megközelítést, a Bíróság (és az uniós jogalkotó) nyitva hagyta a nemzeti bíróságok és a peres felek közötti vitát abban a kérdésben, hogy ehelyett a második vagy a harmadik megközelítés helyes‑e (2).

1.      A megmagyarázhatatlan GAT‑ítélet

41.      Általában, ha egy per két különböző kérdésre vonatkozik (mint a jelen ügyben, a bitorlásra és az érvényességre), amelyek a egymást kizáró joghatósági szabályok hatálya alá tartoznak (a jelen ügyben a bitorlás tekintetében az általános szabályok; a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja a szabadalom érvényességét illetően), a Bíróság gyakorlatias szabályok mentén állapítja meg, hogy mely bíróság(ok) rendelkezik (rendelkeznek) joghatósággal azok elbírálására.

42.      Először is, az alkalmazandó joghatósági szabályok meghatározása érdekében az ilyen pert a felperes által benyújtott kereset fő tárgya (vagy „tárgya”) alapján kell minősíteni, és minden olyan előzetes (vagy járulékos) kérdést, amely más módon, különösen kifogásként merülhet fel, figyelmen kívül kell hagyni.(27)

43.      Másodszor, az alkalmazandó joghatósági szabályok által kijelölt bíróság az egész eljárásra, vagyis nem csupán a keresetre, hanem a védekezés (ellenkérelem, kifogás) elbírálására is joghatósággal rendelkezik, még akkor is, ha ez utóbbi olyan kérdésre vonatkozik, amely rendszerint más bíróság joghatósága alá tartozik.(28) Eljárási szempontból ugyanis a védekezés a per szerves részét képezi, és a joghatóságot illetően logikusan osztja a kereset sorsát.

44.      Ha a Bíróság a GAT‑ítéletben követte volna a fent hivatkozott szabályokat, akkor a fenti 37. pontban említett első megközelítést fogadta volna el. Azokban a bitorlási perekben ugyanis, amelyek keretében érvénytelenségi kifogásra hivatkoznak, a kereset fő tárgya (vagy „tárgya”) egészen egyszerűen a bitorlás. Ezzel szemben az érvényesség kérdése az előzetes kérdés ékes példája. Mivel az érvénytelen szabadalmat nem lehet megsérteni, a bíróságnak először meg kell állapítania, hogy érvényes‑e a jogcím, amelyre a felperes hivatkozik, hogy ezt követően elbírálhassa azt a fő kérdést, hogy az alperes cselekményei megsértették‑e a szóban forgó jogosultság által biztosított jogokat. A hivatkozott szabályok alapján az ilyen pereket az említett tárgyra tekintettel, és a kifogástól függetlenül a Brüsszeli Egyezmény (akkori) általános szabályai alapján kellett volna elbírálni. Ezenkívül a hivatkozott általános szabályok alapján a bitorlási per elbírálására joghatósággal rendelkezőként kijelölt bíróságoknak, különösen az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságainak a szóban forgó kifogás elbírálására is joghatósággal kellett volna rendelkezniük.

45.      A Bíróság nyilvánvalóan nem ezt tette a GAT‑ítéletben. Inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a „szabadalom érvényességével kapcsolatos eljárásokra” vonatkozó kizárólagos joghatósági szabály azokra az eljárásokra is alkalmazandó, amelyekben e kérdés pusztán kifogásként merült fel. Ezáltal a Bíróság olyan értelmezést fogadott el, amely tudomásom szerint egyedülálló a brüsszeli rendszerben. E megoldás ugyanis eltér azoktól, amelyeket a Bíróság eddig (jelenleg) a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkében előírt egyéb kizárólagos joghatósági szabályok alapján alkalmazott. A fent említett szabályok alapján a Bíróság úgy ítéli meg, hogy ezen egyéb szabályok akkor alkalmazandók, ha az ott említett kérdés csak a kereset tárgyát képezi.(29)E megközelítés a rendelet több (sajnos nem minden) nyelvi változatában magából a hivatkozott rendelkezés szövegéből is következik.(30) Ezenkívül a néhány évvel a GAT‑ítéletet követően hozott BVG‑ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a társaságok vagy szerveik határozatainak érvényességére vonatkozó, (jelenleg a hivatkozott rendelet 24. cikkének 2. pontjában rögzített) kizárólagos joghatósági szabály nem alkalmazandó azokra az eljárásokra, amelyekben az említett kérdés kifogásként merül fel.(31)

46.      A GAT‑ítéletben elfogadott értelmezés pontos következményei – ahogyan fent említésre került – bizonytalanok, és azokat az alábbi 2. szakasz tárgyalja. A jelen ügy szempontjából nyilvánvaló, hogy a BSH állításával ellentétben, amennyiben a bitorlási pert a lajstromozás helye szerinti tagállamon kívül indítják, és érvénytelenségi kifogást terjesztenek elő, az eljáró bíróság nem határozhat előzetes kérdésként az érintett szabadalom érvényességéről.

47.      Ezzel együtt álláspontom szerint sajnálatos módon a Bíróság által a GAT‑ítéletben kifejtett meglehetősen szűkszavú indokolás nem igazolja meggyőző módon e megoldást.

48.      A Bíróság által felhozott első érv „[a hivatkozott kizárólagos joghatósági szabálynak] a [Brüsszeli Egyezmény] rendszerében elfoglalt helyére” (azaz annak az általános joghatósági szabályokkal szembeni elsőbbségére) és „kógens jellegére” vonatkozik.(32) Ez az érv nem meggyőző számomra.(33) Ezek a tényezők ugyanis sokkal inkább az ezzel ellentétes értelmezés mellett szólnak.

49.      A kizárólagos joghatósági szabályok kivételszabályok a brüsszeli rendszerben. Mint ilyeneket megszorítóan kell őket értelmezni.(34) Azokat ugyanis csak „egyes pontosan meghatározott esetek[ben]”(35) kell alkalmazni. Ezenkívül, amint azt a Bíróság a BVG‑ítéletben megállapította, e szabályok szigorú értelmezése éppen azért „még inkább fontos”, mert elsőbbséget élveznek az általános szabályokkal szemben, és kógens jellegűek.(36) Ha a 24. cikk 4. pontja alkalmazandó, az megfosztja a felpereseket a bíróság megválasztásának lehetőségétől, amely egyébként megilletné őket, és azzal a következménnyel járhat, hogy az alperesekkel szemben a lakóhelyük szerinti tagállamon kívül indítanak eljárást, pedig a lakóhelyükön rendszerint kedvezőbb helyzetben lennének a védekezéshez.

50.      Ezzel szemben a Bíróság által a GAT‑ítéletben elfogadott értelmezés csak „kiterjesztőnek” minősíthető.(37) Kétségtelen, hogy a szabadalmak érvényessége – önmagában – „pontosan meghatározott” kérdés. Ugyanakkor felhozható egy sor, más kérdésekkel kapcsolatos, nehezen meghatározható eljárásban is.(38)

51.      A Bíróság által a GAT‑ítéletben adott másik két indok a jogbiztonságnak a brüsszeli rendszer által követett általános célkitűzésére vonatkozik.(39)A Bíróság lényegében kifejtette, hogy ha a szóban forgó kizárólagos joghatósági szabály nem alkalmazandó abban az esetben, ha a szabadalom érvényességének kérdését a szabadalombitorlási perben (vagy más ügyben) kifogásként terjesztik elő, és a lajstromozás szerinti államon kívüli bíróságok, amelyekhez ilyen jogvitában fordultak, jogosultak e kérdésről előzetes kérdésként határozni, akkor az az ebben a kérdésben eljárni jogosult bíróságok számának „megtöbbszöröződéséhez vezethet”. Ez pedig „érintheti a joghatósági szabályok előreláthatóságát” és „megtöbbszörözné a határozatok ellentmondásosságának kockázatát” e területen, ezek pedig mind sértenék a jogbiztonságot.(40)

52.      Számomra ez sem meggyőző. Az átfogó képet figyelembe véve ezek az elemek ismét sokkal inkább az ezzel ellentétes értelmezést támasztják alá. Kétségtelen, hogy a GAT‑ítélet megoldása bizonyos szempontból megakadályozza, hogy a különböző bíróságok egymásnak ellentmondó megállapításokat tegyenek valamely szabadalom érvényességéről. Ennyiben hozzájárul a jogbiztonsághoz. Más szempontból azonban a GAT‑ítélet alkalmas arra, hogy a szabadalombitorlási perek tekintetében bizonytalanná tegye a brüsszeli rendszer működését a szabadalmak jogosultjai számára.

53.      Ugyanis, míg e rendszer rendes körülmények között lehetővé teszi a szabadalom jogosultja számára, hogy a lajstromozás szerinti államon kívül – többek között az alperes tagállamának bíróságai előtt – nyújtson be ilyen keresetet, a GAT‑ítéletben elfogadott megoldás bizonytalanságot teremt azzal kapcsolatban, hogy e bíróságok nyújthatnak‑e védelmet a bitorlással szemben, vagy legalábbis észszerű időn belül megtehetik‑e ezt. Ha ugyanis a feltételezett szabadalombitorló az eljárás bármely szakaszában érvénytelenségi kifogást terjesztene elő, e bíróságok nem tudnák egyszerűen elbírálni ezt a kifogást és folytatni az ügyet, hanem e megoldás értelmezésétől függően vagy joghatóság hiányában meg kellene szüntetniük az eljárást, vagy fel kellene függeszteniük az eljárást, amíg a lajstromozás szerinti tagállamok bíróságai nem döntenek a szabadalom érvényességéről (lásd ezenkívül az alábbi 2. szakaszt).

54.      Bármi is legyen a helyes értelmezés, a GAT‑ítélet nem ösztönzi, hogy az említett bíróságok előtt egyesítve érvényesítsék az európai szabadalom különböző „részeivel” kapcsolatos bitorlási igényeket. Arra ösztönzi a szabadalmak jogosultjait, hogy az e „részek” lajstromozása szerinti különböző államokban különböző eljárásokat indítsanak, mivel az legalább bizonyos, hogy ezen államok bíróságai joghatósággal rendelkeznek mind a szabadalombitorlás, mind a „részük” érvényességének elbírálására (amint azt a jelen indítvány 26., 28. és 29. pontja kifejti). Ez pedig azzal a kockázattal jár, hogy különböző bíróságok ugyanazon bitorlási jogvitában egymásnak ellentmondó álláspontokat fogadnak el.

55.      A szabadalmak érvényesítésével kapcsolatos ilyen bizonytalanság és/vagy összetettség annál is inkább nemkívánatos, mivel a szellemi tulajdon alapvető jogként részesül védelemben, például az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 17. cikkének (2) bekezdésében. A hivatkozott rendelkezés alapján a szabadalmak jogosultjai szellemi tulajdonjogaik „magas szintű” védelmét élvezik az Unióban. E tekintetben elengedhetetlen a hatékony polgári perindítás és bitorlás esetén a jogvédelem megszerzésének lehetősége. Ezt a Charta 47. cikkében biztosított, a hatékony jogorvoslathoz való alapvető jog is megköveteli. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásairól szóló megállapodás (a továbbiakban: TRIPS‑megállapodás)(41) 41. cikkének (2) bekezdése szerint a „szellemi tulajdonjogok érvényesítésével kapcsolatos eljárás [n]e legyen indokolatlanul bonyolult vagy költséges; ne legyenek […] indokolatlan késedelmek”. Álláspontom szerint ez a releváns joghatósági szabályok működésére is vonatkozik.

56.      Mindenesetre a Bíróságnak a brüsszeli rendszer kizárólagos joghatósági szabályainak értelmezésére vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlata(42) alapján az egyetlen kérdés, amelyet a Bíróságnak a GAT‑ítéletben meg kellett volna válaszolnia (de nem foglalkozott vele), az volt, hogy a szóban forgó kizárólagos joghatósági szabály konkrét célja „megkövetelte‑e” azt, hogy ezt a szabályt azokra a bitorlási perekre is alkalmazni kell, amelyekben érvénytelenségi kifogást terjesztettek elő. Álláspontom szerint nem.

57.      Először is szeretném tisztázni, hogy mi is a hivatkozott rendelkezés célja. A Bíróság által e tekintetben általában nyújtott (és a Bíróság által a GAT‑ítéletben „másodlagosan” említett) magyarázat az, hogy a szóban forgó szabály a megfelelő igazságszolgáltatás célját szolgálja. Álláspontja szerint az ilyen jogvita és ezen állam közötti „szoros ténybeli és jogi kapcsolat” miatt a lajstromozás szerinti állam bíróságai vannak „leginkább abban a helyzetben”, hogy a szabadalom lajstromozásával vagy érvényességével kapcsolatos jogvitákat elbírálják.(43) Márpedig álláspontom szerint a hivatkozott rendelkezés valódi indoka nem ez.

58.      Amint azt a jelen indítvány 19. és 21. pontjában kifejtettem, kétségtelen, hogy a szabadalomra a lajstromozás szerinti állam joga az irányadó. Van bizonyos súlya annak az érvnek, amely szerint például egy német bíróság van „leginkább abban a helyzetben”, hogy a német szabadalmi jogot alkalmazza (a nyelv, e jog ismerete stb. miatt).(44) Ezenkívül, mivel egy szabadalom csak a lajstromozás szerinti államban áll oltalom alatt, az e szabadalommal kapcsolatos jogviták és a szabadalom területe között általában ténybeli kapcsolat áll fenn.

59.      Ezek a megfontolások azonban csak arra nyújtanak magyarázatot, hogy miért jogosultak a lajstromozás szerinti állam bíróságai elbírálni az ilyen jogvitákat. Igazolják például, hogy a brüsszeli rendszer alapján az említett bíróságok miért rendelkeznek joghatósággal a területükre vonatkozó bitorlási keresetek elbírálására.(45) Ezzel szemben a hivatkozott megfontolások alapján nem világos, hogy a szabadalom lajstromozásával vagy érvényességével kapcsolatos jogvitákat illetően e bíróságoknak miért kellene egyedüliként joghatósággal rendelkezniük.(46) A lajstromozás szerinti állam szabadalmi joga például nem annyira sajátos, hogy csak annak az adott államnak a bíróságai lennének képesek azt megérteni.(47) Noha ez nehezebb lehet számukra, más tagállamok bíróságai minden további nélkül képesek a szóban forgó külföldi jogot alkalmazni. Ha ennek ellenkezőjét fogadnánk el, az a brüsszeli rendszer alapjait (és a nemzetközi magánjog teljes területét) kérdőjelezné meg.(48)

60.      A szóban forgó szabály valódi indoka az, hogy – amint azt a Jenard‑jelentés is említi – „a szabadalom megadása nemzeti szuverenitás gyakorlása”.(49) Az ilyen kizárólagos joghatósági szabály előírásának egyetlen kényszerítő oka ugyanis az állami hatóságok által az ilyen szellemi tulajdonjogok megadásában (hagyományosan) játszott, a fenti 19. pontban említett szerep,(50) és különösen az, hogy a nemzeti hatóságok feladata a szabadalmi bejelentések vizsgálata, a releváns követelmények teljesülése esetén a szabadalom megadása, valamint a szabadalmak ennek megfelelő lajstromozása. Ugyanakkor véleményem szerint ez a megfontolás sem „követelte meg” a GAT‑ítéletben szereplő megoldást.

61.      Egyfelől ugyanis azok az eljárások, amelyek tárgya a szabadalom lajstromozása vagy érvényessége, jellegüknél fogva megkérdőjelezik a lajstromozás szerinti állam igazgatásának megfelelő működését.(51) A jogvita középpontjában az a kérdés áll, hogy az illetékes állami hatóság (szabadalmi hivatal) megfelelően végezte‑e a munkáját. Különösen a megvonás iránti keresettel a felperes lényegében annak vizsgálatát kéri a bíróságtól, hogy a szóban forgó hatóság helyesen járt‑e el, amikor megadta a szabadalmat, ha pedig nem, akkor a felperes jogvédelemként a szabadalom érvénytelenné nyilvánítását kéri. Az említett megállapításnak természeténél fogva erga omnes hatálya van, és mint ilyenre a szóban forgó hatósággal szemben lehet hivatkozni. A bíróság határozata akár arra is kötelezheti a hatóságot, hogy ennek megfelelően javítsa ki nyilvántartásait. Nyilvánvaló, hogy az ilyen határozatokat csak a lajstromozás szerinti állam bíróságai hozhatják meg. Az államok szuverenitásának tiszteletben tartása itt is érvényesül. Az államok elfogadhatatlannak tartanák, ha hatóságaik aktusait külföldi állam bíróságai vizsgálnák felül, és ez utóbbiak utasítanák őket a nemzeti nyilvántartásaik vezetésének módjával kapcsolatban.(52)

62.      Másfelől a bitorlási per nem kérdőjelezi meg a lajstromozás szerinti állam közigazgatásának működését, még abban az esetben sem, ha az állítólagosan bitorolt szabadalom érvénytelenségére kifogásként hivatkoznak. Ebben az esetben a bíróság előzetesen vizsgálja ezt a kérdést, de kizárólag a bitorlás kérdésének megoldása céljából. Ennek egyetlen lehetséges következménye, hogy a bíróság elutasítja a bitorlási keresetet. Az ilyen határozat ugyanis a peres felek magánérdekeit érinti, és ezért általában csak inter partes hatállyal bír.(53) Nem avatkozhat be a lajstromozás szerinti állam szuverenitásába, mivel nincs semmilyen hatása a közigazgatására, és nem is állítja, hogy rendelkezik ilyen befolyással. Ez jogi szempontból nem érinti a szabadalom érvényességét. Az érintett hatóság nem kap utasítást más szuverén állam bíróságától.

2.      A GAT‑ítélet helyes olvasata

63.      Mindezen indokok alapján a GAT‑ítélet véleményem szerint (és az általam tanulmányozott szakirodalomban uralkodó álláspont szerint)(54) nem szerencsés döntés. Ha az abban szereplő megoldás kizárólag azon az ítéleten alapulna, azt javasolnám a Bíróságnak, hogy helyezze hatályon kívül ezt az ítéletet, és állapítsa meg, hogy a szabadalom érvényességével kapcsolatos kizárólagos joghatósági szabályok annyiban nem alkalmazhatók abban az esetben, ha egy szabadalombitorlási per keretében érvénytelenségi kifogást terjesztenek elő, amennyiben az eljáró bíróság által hozott határozat csak inter partes hatállyal bír.(55)

64.      Mindazonáltal, amint azt fentebb jeleztem, az uniós jogalkotó ezt az ítéletet a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontjában kodifikálta.(56) Így az uniós jog jelenlegi állása szerint a Bíróság az általa eredetileg elfogadott megoldás „csapdájába” esett. A kérdést előterjesztő bíróság kérésére a GAT‑ítélet (és annak kodifikációja) két lehetséges olvasata közül kell választani, amelyek megfelelnek a fenti 36. pontban felsorolt második, illetve harmadik megközelítésnek.

65.      Az Electrolux által képviselt, és általam „kiterjesztőnek” nevezett első olvasat alapján, ha a bitorlási perben érvénytelenségi kifogással élnek, a lajstromozás szerinti tagállam bíróságai a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja alapján kizárólagos joghatósággal rendelkeznek (vagy kizárólagos joghatósággal rendelkező bírósággá válnak) az említett per elbírálását illetően. A hivatkozott rendelet 27. cikke alapján minden más bíróságnak a joghatóságának hiányát kell megállapítania.

66.      A Bizottság által képviselt és általam „megszorítónak” nevezett második olvasat szerint, ha az érvénytelenségre kifogásként bitorlási perben hivatkoznak, akkor a lajstromozás szerinti tagállam bíróságai a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja alapján kizárólag az érvényesség kérdésének elbírálására rendelkeznek kizárólagos joghatósággal. A hivatkozott rendelet általános szabályai alapján más bíróságok is rendelkezhetnek joghatósággal a bitorlási ügy elbírálására (vagy megtarthatják azt).

67.      Az uniós jog a jelenlegi állása szerint nem ad egyértelmű útmutatást arra vonatkozóan, hogy mely olvasatot kell helyesnek tekinteni. Először is, bár – ahogy azt az Electrolux előadja – a GAT‑ítélet rendelkező részének és a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának „kiterjesztő” értelmezése látszik kézenfekvőnek,(57) a hivatkozott tényezők „megszorító” módon is észszerűen értelmezhetők. Bár a Bíróság a hivatkozott ítéletben rámutatott arra, hogy a szóban forgó kizárólagos joghatósági szabály „minden olyan peres eljárásra vonatkozik, amely valamely szabadalom […] érvényességével kapcsolatos”, nem jelölte meg, hogy milyen mértékben. Ez a megfogalmazás egyszerűen kétértelmű. Másrészt a Bíróság későbbi ítélkezési gyakorlata nem támasztja alá az ítélet egyik vagy másik olvasatát, mivel e tekintetben ellentmondásos útmutatásokat tartalmaz. Egyrészt, amint azt az Electrolux említi, a Bíróság látszólag megerősítette a „kiterjesztő” értelmezést a BVG‑ítéletében.(58) Másrészt, amint azt a Bizottság hangsúlyozza, a Bíróság látszólag a „megszorító” értelmezést erősítette meg a Roche Nederland és társai ítéletben.(59) Végül a jogalkotó nem foglalt állást e tekintetben sem a 24. cikk 4. pontjának szövegében, sem a rendelet preambulumbekezdéseiben.(60)

68.      Következésképpen a vita megoldása érdekében a „Brüsszel Ia” rendelet által létrehozott rendszerből, valamint az e rendelet által általánosságban és 24. cikkének 4. pontja által konkrétan elérni kívánt célokból kell kiindulni. A fentiekre tekintettel a Bíróságnak el kell utasítania a GAT‑ítélet „kiterjesztő” értelmezését (a) rész), és inkább a „megszorító” értelmezést (b) rész) kell elfogadnia. Emellett iránymutatásokat is kell adnia a nemzeti bíróságok számára arra vonatkozóan, hogy hogyan kell ezt az olvasatot a gyakorlatban alkalmazni (c) rész).

a)      A „kiterjesztő” értelmezés alapvető hibái

69.      Először is, a GAT‑ítélet „kiterjesztő” értelmezése nehezen egyeztethető össze a „Brüsszel Ia” rendelet által létrehozott rendszerrel. E rendszerben a megalkotói szándéka szerint a lajstromozás szerinti állam bíróságainak kizárólagos joghatósága kivétel, amely a „szabadalom lajstromozásával vagy érvényességével kapcsolatos eljárásokra” korlátozódik, míg a szabadalombitorlási perek, valamint a többi szabadalmi jogvita általában más bíróságok előtt is indítható.

70.      Ha azonban a GAT‑ítéletet az Electrolux által javasolt módon kellene értelmezni, a kivétel valójában főszabállyá válna, amint arra a Bizottság is rámutat. Mivel az érvénytelenségi kifogásokat gyakran bitorlási perben hozzák fel, az ilyen per gyakran a lajstromozás szerinti állam bíróságainak kizárólagos joghatósága alá tartozik. Az általános joghatósági szabályok alkalmazása, valamint az e szabályok által a szabadalmak jogosultjai számára biztosított választási lehetőségek azokra az esetekre korlátozódnának, amikor ilyen kifogásra nem hivatkoznak.

71.      Másodszor, az Electrolux által előadottakkal ellentétben, mivel a bitorlási per minősítése, és ennélfogva az arra alkalmazandó joghatósági szabályok meghatározása attól a kérdéstől függ, hogy terjesztettek‑e elő érvénytelenségi kifogást (a jelen indítvány fenti 42. pontjában kimondott elvvel ellentétesen), a GAT‑ítélet „kiterjesztő” értelmezése veszélyeztetné a joghatóság „Brüsszel Ia” rendelettel elérni kívánt kiszámíthatóságát és bizonyosságát.(61)

72.      Ahhoz ugyanis, hogy a szabadalombitorlással kapcsolatos ügyekben a joghatóság kiszámítható legyen, a szabadalom jogosultja számára könnyen azonosíthatónak kell lennie azon bíróságnak, amely előtt ilyen keresetet indíthat. A GAT‑ítélet „kiterjesztő” értelmezése szerint azonban a szabadalom jogosultja nehezen tudná előre meghatározni, hogy az ilyen eljárás a lajstromozás szerinti állam kizárólagos hatáskörébe tartozik, vagy pedig megindítható más bíróságok előtt, mivel a szabadalom jogosultjának semmilyen ráhatása nincs a feltételezett szabadalombitorló által alkalmazásra kerülő védekezési stratégiára.(62)

73.      Ezenkívül, ha a szabadalom jogosultja úgy döntene, hogy a lajstromozás szerinti államon kívül indít keresetet, például a feltételezett szabadalombitorló lakóhelye szerinti tagállam bíróságai előtt, e bíróságok joghatósága bizonytalan lenne. A joghatóság ugyanis megszűnhet, ha az állítólagos szabadalombitorló érvénytelenségi kifogással él. E bíróságoknak ekkor meg kellene tagadniuk az eljárás folytatását.(63) Ha az eljáró bíróság eljárási szabályai szerint ilyen védekezésre nemcsak az eljárás kezdetén lehet hivatkozni, hanem a későbbi szakaszokban is, ideértve a fellebbezési eljárást is, hónapokon, sőt éveken keresztül folyamatban lévő eljárások kerülhetnének hirtelen zsákutcába. Az állítólagos szabadalombitorló stratégiai szemlélettel meg is választhatja a szóban forgó kifogásra történő hivatkozás időpontját, és hatékonyan megtorpedózhatja az eljárást. Amint arra a BSH és a Bizottság rámutat, a szabadalom jogosultját érintő következmények drámaiak. A „Brüsszel Ia” rendelet alapján ugyanis jelen állás szerint a tagállami bíróságoknak nincs lehetőségük arra, hogy az ügyet áttegyék egy másik tagállam bíróságához. Az eredetileg megkeresett bíróságok csak megszüntethetik az eljárást, a felperesre hagyva, hogy a lajstromozás szerinti államban új eljárást indítson.

74.      Ráadásul előfordulhat, hogy a szabadalom jogosultja már nem is indíthat keresetet. A bitorlási igények érvényesítésére vonatkozó elévülési idő ugyanis időközben letelhetett. Így a szabadalom jogosultját önhibáján kívül megfosztanák a szellemi tulajdonjogainak megsértésével szembeni minden jogorvoslati lehetőségtől. Ez ellentétes a Charta 47. cikkével, valamint a TRIPS‑megállapodás 41. cikkének (2) bekezdésével.

75.      Még ha a szabadalom jogosultja ezt továbbra is megteheti, egy európai szabadalom „több államra kiterjedő” bitorlása esetén köteles lenne valamennyi érintett államban szabadalombitorlási pert indítani annak érdekében, hogy teljeskörű jogorvoslatot kapjon.(64) A kereseteket nem lehet egyetlen bíróság előtt, egyesítve érvényesíteni. Több bíróság is érintett lehet lényegében ugyanabban a jogvitában, ami növeli az egymásnak ellentmondó határozatoknak a fenti 54. pontban említett kockázatát.

76.      Végül az Electrolux állításával ellentétben a GAT‑ítélet „kiterjesztő” értelmezése túlmegy azon, amit a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának sajátos célja „megkövetel”, ami – ahogyan azt a fenti 60. és 61. pontban kifejtettem – nem más, mint annak biztosítása, hogy a lajstromozás szerinti állam szuverenitása védelmet élvezzen. A hivatkozott cél még kiterjesztő értelmezés mellett is csak azt „követelheti meg” (amennyiben az érvénytelenségi kifogást bitorlási perben hozzák fel), hogy e tagállam bíróságai kizárólagos joghatósággal rendelkezzenek az érvényesség, nem pedig a bitorlás kérdésének elbírálására.

b)      A GAT‑ítélet „megszorító” értelmezése a „kisebb rossz”

77.      A GAT‑ítélet „megszorító” értelmezése a fent vizsgált valamennyi szempontból lényegesen jobban teljesít. Az elv továbbra is az, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet általános szabályai vonatkoznak a bitorlási perekre. A joghatóság így kiszámítható és biztos a szabadalom jogosultja számára. Ha a jogosult a lajstromozás szerinti államon kívül indít keresetet, és az állítólagos szabadalombitorló érvénytelenségi kifogást hoz fel, a bíróság nem veszíti el a kereset elbírálására vonatkozó joghatóságát. A bíróság „mindössze” a szóban forgó szabadalom érvényességét nem vizsgálhatja, amelyet a hivatkozott rendelet 24. cikkének 4. pontja szerinti kivételes szabály alapján kizárólag a lajstromozás szerinti tagállam bíróságai(65) bírálhatnak el. Ezenkívül az európai szabadalom „több államra kiterjedő” bitorlása esetén ez az értelmezés lehetővé teszi a keresetek részleges egyesítését és egyetlen bíróság előtti érvényesítését. Jogvita esetén kizárólag a szabadalom érvényességét kellene azokban a tagállamokban elbírálni, amelyekre kiterjedően azt megadták.

78.      Amint arra a Bizottság rámutat, a GAT‑ítélet ezen értelmezése magában foglalja, hogy a Bíróság lehetővé tette a brüsszeli rendszer szerinti azon szabályától való eltérést, amely alapján a kereset elbírálására vonatkozó joghatóság minden esetleges védekezésre kiterjed (lásd a fenti 43. pontot). Mindemellett az ilyen eltérés – noha a hivatkozott rendszerben sajátos – nem teljesen ismeretlen. Hasonló eltérések jelennek meg ugyanis a tagállamok hatásköri szabályaiban olyan bizonyos ügyekre nézve, amelyek a nemzeti jog alapján kizárólagos joghatóság alá esnek.(66)

79.      A gyakorlatban ebből az következik, hogy amennyiben az egyik tagállamban lajstromozott szabadalom bitorlása miatti kereset egy másik tagállam bíróságai előtt van folyamatban, és érvénytelenségi kifogást terjesztenek elő, mivel ezek a bíróságok nem dönthetnek az érvényesség kérdésében, és (a „Brüsszel Ia” rendelet jelenlegi állapotában) nem terjeszthetnek e tárgyban előzetes kérdést a lajstromozás szerinti állam hatóságai elé, a feltételezett szabadalombitorló feladata, hogy (ha ezt még nem tette meg) érvénytelenségi eljárást indítson e hatóságok előtt e kérdés elbírálása érdekében.(67)

80.      Az Electrolux nem alaptalanul azt kifogásolja, hogy a bitorlás és az érvényesség kérdéseinek különböző tagállamokban indított két eljárásra való „szétválasztása” megkérdőjelezhető a megfelelő igazságszolgáltatás szempontjából. E kérdések ugyanis szorosan kapcsolódnak egymáshoz.(68) Amint azt a jelen indítvány 44. pontjában kifejtettem, a szabadalom érvényességének előzetes kérdését főszabály szerint el kell dönteni a szabadalombitorlás fő kérdésének elbírálásához. Ráadásul azon túl, hogy a lajstromozás szerinti állam joga alkalmazandó mindkét kérdésre, azok lényegében ugyanattól a tényezőtől, azaz a szabadalmi igénypontok kialakításától függnek.(69)

81.      Mindazonáltal véleményem szerint, bár gyakorlati szempontból nem mindig ideális az, hogy az érvényesség és a bitorlás kérdésében különböző bíróságok és/vagy hatóságok döntsenek,(70) az nem is lehetetlen. Nemzeti szinten ugyanis több tagállam, mint – úgy tűnik – Svédország,(71) a szabadalmi ügyek elbírálásával kapcsolatban „elágazásos rendszert” fogadott el, amelynek keretében e kérdéseket más‑más bíróságok döntik el külön‑külön eljárások keretében.(72)

82.      Bár az érvényességnek és a szabadalombitorlásnak így „el kell válnia egymástól”, ebből – mint arra az Electrolux felhívja a figyelmet – nem következik az, hogy ha a szabadalombitorlási eljárásban érvénytelenségi kifogással élnek, az ezen eljárásban eljáró bíróságnak következetesen figyelmen kívül kellene hagynia ezt a védekezést, vélelmeznie kellene a szabadalom érvényességét, és a szabadalombitorlás kérdésében végleges határozatot kellene hoznia, függetlenül attól, hogy egy másik tagállamban esetlegesen párhuzamosan megsemmisítési eljárás van‑e folyamatban.

83.      Amint ugyanis arra a BSH és a Bizottság hivatkozik, a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontját nem lehet így értelmezni. Ellenkező esetben a feltételezett szabadalombitorlót teljes mértékben megfosztanák az alaptalan bitorlási perekkel szembeni egyik leghatékonyabb védelemtől. Ez a védelemhez való jog elfogadhatatlan korlátozását jelenti, amelyet többek között a Charta 47. cikke biztosít, és amelynek biztosítására a brüsszeli rendszer irányul.(73)

84.      Ezenkívül bizonyos esetekben ez egymással összeegyeztethetetlen határozatok meghozatalához vezethet. Egyrészt ugyanis a bitorlási perben eljáró bíróságok elismerhetik a bitorlást, másrészt a lajstromozás szerinti állam hatóságai ezt követően megállapíthatják a szabadalom érvénytelenségét. Ez utóbbi megerősítheti a szabadalom érvényességét is, azonban igénypontjainak szűk értelmezése alapján (ami általában kizárja a szabadalombitorlás megállapítását), míg a bitorlási keresetért felelős bíróságok a szabadalom igénypontjainak tág értelmezése keretében elismerhetik a bitorlást (ami alapján az érvényesség tárgyában eljáró bíróság a szabadalmat érvénytelennek nyilvánította volna).(74)

85.      Amint azt a következő szakaszban részletesebben kifejtem, vannak olyan körülmények, amelyek között a szabadalombitorlási kereset ügyében eljáró bíróságok jogosultak lennének arra, hogy vélelmezzék a szabadalom érvényességét, és ennek megfelelően az érvénytelenségi kifogástól függetlenül döntést hozzanak. Más körülmények között azonban a védelemhez való jog tiszteletben tartása arra kötelezi e bíróságokat, hogy megvárják, hogy a szabadalom érvényességét a lajstromozás szerinti állam hatóságai határozzák meg, mielőtt a bitorlás tárgyában végleges és egybehangzó határozatot hoznának.(75)

86.      Így esetenként ügykezelési és/vagy eljárási intézkedéseket kell tenni a bitorlási és az érvénytelenségi eljárások összehangolása érdekében. E tekintetben az Electrolux megjegyzi, hogy sem a „Brüsszel Ia” rendelet, sem általában az uniós jog nem nyújt megoldást e tekintetben. Konkrétan a hivatkozott rendelet 30. cikkének (1) bekezdése ugyanis lehetővé tenné a bitorlási perben eljáró bíróságok számára, hogy felfüggesszék az eljárást arra az időre, amíg a lajstromozás szerinti állam hatóságai határoznak a szabadalom érvényességéről, de csak abban az esetben, ha a lajstromozás szerinti állam hatóságához fordultak először. A hivatkozott rendelkezés nem ír elő védelmet egy későbbi érvénytelenségi eljárás esetén. Mindazonáltal, amint arra a BSH és a Bizottság hivatkozik, amíg az uniós jogalkotó nem fogadott el ilyen tartalmú rendelkezéseket,(76) a bitorlás tárgyában eljáró bíróságok alkalmazhatják, és bizonyos esetekbe kötelesek alkalmazni a saját eljárási jogukban (lex fori) szabályozott megoldásokat.

87.      Az Electrolux ezzel szemben azzal érvel, hogy a nemzeti eljárásjogra való említett hivatkozás veszélyezteti az ügyek és a peres felek tagállamokban való egységes kezelését, mivel különböző bíróságok különböző hatáskörökkel rendelkezhetnek, vagy azokat eltérő módon alkalmazhatják. Véleményem szerint azonban ez a GAT‑ítélet egy másik elkerülhetetlen hátrányos következménye. Ezenkívül a kérdés nem tartozik teljes mértékben a nemzeti jogra. Amint azt a következő szakaszban részletesebben kifejtem, az uniós jog jelentős mértékben keretek közé szorítja a nemzeti jogot, kellő fokú egységességet biztosítva.

88.      Végül gyakran azt állítják, hogy a GAT‑ítélet „megszorító” értelmezése sem ideális a szabadalmak hatékony érvényesítése szempontjából. Az érvényesség és a bitorlás két eljárásra történő „szétválasztása” növeli a felek költségeit és nehézségeit. Annak szükségessége ugyanis, hogy a bitorlási perekre hatáskörrel rendelkező bíróságok adott esetben megvárják a lajstromozás szerinti állam hatóságainak az érvényességre vonatkozó válaszát, késleltetheti ezt az eljárást, miközben a szabadalom jogosultja számára általában sürgős, hogy a bitorlást szankcionálják és megtiltsák.(77) Ez arra is késztetheti a feltételezett jogsértőket, hogy a bitorlási eljárás megbénítása érdekében kifogással „torpedózzák meg” az eljárást, vagy késleltessék az érvénytelenségi per megindítását és lefolytatását. Bár általánosságban egyetértek ezekkel kifogásokkal (ahogyan az az 1. szakaszból következik), ez nem változtat azon, hogy a GAT‑ítéletet követően nyitva maradt két lehetséges megközelítés közül a „kisebbik rosszról” van szó. Ezenkívül a fent ismertetett problémák az alábbiakban kifejtettek szerint gyakorlati intézkedésekkel orvosolhatók.

c)      Gyakorlati iránymutatások a nemzeti bíróságok számára

89.      A tárgyaláson a Bíróság felhívására a beavatkozó felek megvitatták, hogy a lajstromozás szerinti államon kívüli bíróságoknak milyen módon kellene eljárniuk abban az esetben, ha előttük bitorlási per van folyamatban, és ebben érvénytelenségi kifogásra hivatkoznak. Bár – amint azt fent kifejtettem – ez a kérdés elsősorban e bíróságok eljárási szabályainak hatálya alá tartozik, a Bíróság véleményem szerint hatáskörrel rendelkezik arra, hogy e tekintetben iránymutatást adjon. Emlékeztetek ugyanis arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján ezek az eljárási szabályok nem gátolhatják a „Brüsszel Ia” rendelet hatékony érvényesülését, és azokat ennek megfelelően kell alkalmazni.(78) A TRIPS‑megállapodásban és a 2004/48 irányelvben foglalt elvek, valamint a szabadalom jogosultját illetően a hatékony jogorvoslathoz való jog, valamint az állítólagos szabadalombitorló tekintetében a Charta 47. cikke által védett védelemhez való jog ugyancsak kereteket ad e tekintetben a nemzeti jog alkalmazásához.

90.      Amennyiben a feltételezett szabadalombitorló (megfelelő)(79) érvénytelenségi kifogást terjeszt elő, a jogirodalomban és a Bíróság előtt gyakran felmerülő megoldás az, hogy a bitorlási perben eljáró bíróság – amennyiben eljárási szabályai erre feljogosítják (ami általában így van)(80) – felfüggeszti az eljárást arra az időre, amíg a szóban forgó szabadalom érvényességét a lajstromozás szerinti állam hatóságai el nem bírálják.(81)

91.      Noha ez valóban megoldást jelent, osztom a BSH véleményét, amely szerint e bíróságok nem rendelhetik el az eljárás automatikus felfüggesztését. Az eljáró bíróságoknak ugyanis ezt megelőzően alaposan meg kell vizsgálniuk a kérdést, mivel egy ilyen intézkedés szükségképpen (adott esetben jelentős mértékben) késlelteti a bitorlási per lezárását. A felfüggesztés csak akkor engedélyezhető, ha a 2004/48 irányelv 3. cikke és a TRIPS‑megállapodás 41. cikke alapján ez arányos és méltányos, és e késedelem „indokolt”. Ezért biztosítani kell az említett bíróságok számára azt a mozgásteret, hogy egyensúlyba hozzák az eljárás hatékonyságára vonatkozó követelményeket, valamint a szabadalom jogosultjának hatékony jogorvoslathoz való jogát a megfelelő igazságszolgáltatás elvével és az állítólagos szabadalombitorló védelemhez való jogával.

92.      Konkrétabban, amint arra a BSH és a Bizottság hivatkozik, a bitorlási perben eljáró bíróságoknak először az érvénytelenségi kifogás megalapozottságát kell értékelniük. Álláspontom szerint a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja ugyanis nem tiltja meg számukra, hogy előzetesen állást foglaljanak arról, hogy a lajstromozás szerinti állam hatóságai hogyan döntenének a kérdésről.(82) E tekintetben e bíróságok csak akkor mérlegelhetik a felfüggesztés elrendelését, ha a kifogás valóban eredményes lehet. Mivel ugyanis a szabadalmakat azt követően adják meg, hogy a szabadalmi hivatalok elvégezték a szabadalmazhatóság követelményének előzetes vizsgálatát, e szabadalmakat megilleti az érvényesség vélelme. Ennélfogva a feltételezett szabadalombitorló által előadott indokoknak prima facie kellően komolynak kell lenniük ahhoz, hogy megkérdőjelezzék ezt a vélelmet. Amennyiben nem ez a helyzet, e bíróságok feltételezhetik, hogy a szabadalom érvényes, és ennek megfelelően határozhatnak a szabadalombitorlás tárgyában. Ezenkívül az eljárás hatékonyságára és a szabadalom jogosultjának hatékony jogorvoslathoz való jogára tekintettel visszaélésszerű érvénytelenségi kifogás esetén kevéssé lenne logikus késleltetni a szabadalombitorlási pert. Nem áll fenn (vagy legalábbis elhanyagolható) az összeegyeztethetetlen határozatok veszélye sem, mivel nem áll fenn (észszerű) esély arra, hogy a lajstromozás szerinti állam hatóságai később érvénytelennek nyilvánítják a szabadalmat.(83) Az ilyen értékelés korlátozza a szabadalombitorlók azon lehetőségét is, hogy időhúzó taktikaként félrevezető kifogással éljenek.(84)

93.      Ha az érvénytelenségi kifogás komoly, a bitorlási perben eljáró bíróságoknak fel kell függeszteniük az eljárást. Ilyen körülmények mellett ugyanis a védelemhez való jog általában megköveteli ezt.(85) Ugyancsak megköveteli ezt a megfelelő igazságszolgáltatás elve, mivel a fent kifejtettek szerint az egymásnak ellentmondó határozatok kockázata ez esetben jelentős. Mindazonáltal, amint arra a Bizottság hivatkozik, az eljárások hatékonyságának biztosítása és a feltételezett bitorló által alkalmazott időhúzó taktikák elkerülése érdekében e bíróságoknak határidőt kell szabniuk a feltételezett bitorló számára az érvénytelenségi eljárás lajstromozás szerinti államban történő megindítására (ha ezt még nem indították meg). Amennyiben a feltételezett szabadalombitorló ezt nem teszi meg, az eljáró bíróságoknak meg kell szüntetniük a felfüggesztést, és határozniuk kell a szabadalombitorlásról, feltételezve, hogy a szabadalom érvényes. A felfüggesztés elrendelése esetén az eljáró bíróságoknak nyomon kell követniük az érvénytelenségi eljárás előrehaladását, és ennek megfelelően kell dönteniük felfüggesztés fenntartásáról vagy megszüntetéséről.

94.      Végül a felfüggesztés időtartama alatt semmi nem akadályozza a bitorlási keresetet elbíráló bíróságokat abban, hogy olyan ideiglenes intézkedéseket – ideértve a biztosítási intézkedéseket is – rendeljenek el, amelyek tiltják a potenciálisan jogsértő cselekmények folytatását (ez esetben is az érvényességi kifogás megalapozottságától függően).(86) Ezt a lehetőséget ugyanis a Bíróság kifejezetten fenntartotta a Solvay ítéletben,(87) és azt akkor kell alkalmazni, ha az arányos a szabadalom jogosultja jogainak védelmével.

B.      A 24. cikk 4. pontjának „visszaható hatásáról” (harmadik kérdés)

95.      A jelen indítvány A. szakaszából következik, hogy noha a svéd bíróságok a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján joghatósággal rendelkeznek a BSH által indított bitorlási per elbírálására, nem határozhatnak az európai szabadalom állítólagosan megsértett részeinek érvényességéről. A hivatkozott rendelet 24. cikkének 4. pontja alapján azon különböző tagállamok bíróságai, amelyekre nézve a szabadalom szóban forgó részeit megadták, kizárólagos joghatósággal rendelkeznek az említett kérdés eldöntésére.

96.      Mindezek alapján, tekintettel arra, hogy a BSH keresete az említett európai szabadalomnak azon a részén is alapul, amelyet Törökországban hitelesítettek, és amelyet az Electrolux kifogásol, a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésében azt kérdezi, hogy a hivatkozott rendelet 24. cikkének 4. pontja „alkalmazandó[‑e] harmadik állam bíróságaira is”, vagyis az alapeljárásban Törökország bíróságai számára „kizárólagos joghatóságot biztosít[‑e]” az említett kérdést illetően.

97.      Szó szerint értelmezve a kérdést, a válasz egyértelműnek tűnik. A „Brüsszel Ia” rendelet mint uniós jogi aktus a tagállamokat köti. Az ő bíróságaik joghatóságát határozza meg. Ez az eszköz semmi esetre sem biztosíthat semmilyen joghatóságot harmadik államok bíróságai számára. Az Unió e tekintetben nem rendelkezik hatáskörrel. Harmadik államok bíróságainak joghatósága a saját nemzetközi magánjogi szabályaiktól függ.

98.      Mindazonáltal annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos választ adjon, a Bíróság nem szorítkozhat erre a magától értetődő megállapításra. Az alapeljárás összefüggésében értelmezve meg kell állapítani, hogy a harmadik kérdés valójában nem a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának pozitív, joghatóságot megállapító hatására vonatkozik, hanem annak negatív, joghatóságot elvonó hatására. Valójában arról van szó, hogy e rendelkezés ugyanúgy megfosztja‑e a tagállami bíróságokat attól a jogkörtől, hogy harmadik államok szabadalmainak érvényességéről határozzanak, mint ahogyan ez a más tagállamokban lajstromozott szabadalmak tekintetében történik.

99.      Amint arra a francia kormány is rámutat, e kérdés olyan átfogó problémát vet fel, amelynek relevanciája jóval meghaladja a jelen ügy kereteit. Felmerülhet ugyanis bármely olyan üggyel kapcsolatban, amelynek tekintetében a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke kizárólagos joghatósági szabályt állapít meg. Mi történik, ha például valamely tagállam bíróságaihoz ingatlanon fennálló dologi jogok érvényességére vonatkozó kérelemmel fordulnak (a 24. cikk 1. pontjában foglalt tárgykör), de a szóban forgó ingatlan Kínában található? Ugyanez a kérdés merülhet fel a kizárólagos joghatósági megállapodásokkal kapcsolatban is. Amennyiben egy ilyen megállapodás valamely tagállam bíróságainak joghatóságát köti ki, e rendelet egy másik rendelkezése, nevezetesen a 25. cikk, minden más bíróság joghatóságát kizárja. Mi a helyzet azonban akkor, ha egy harmadik állam bíróságainak javára létrejött hasonló megállapodás ellenére fordulnak valamely tagállam bíróságaihoz?

100. Az e kérdésre adandó válasz ugyanakkor igen homályos. Ez ugyanis jelentős vitát váltott ki a jogirodalomban és a nemzeti bíróságok gyakorlatában is. A Bíróság eddig nem adott egyértelmű és mindenre kiterjedő választ. Amint azt a következő szakaszokban részletesen kifejtem, a kérdés összetettsége abból ered, hogy területi hatályát illetően a brüsszeli rendszer egy általam „tervezési hiányosságnak” nevezett hibában szenved (1), amely mélyebb átgondolást igényel a rendszer hiányosságainak az említett helyzetek tekintetében történő legmegfelelőbb pótlása érdekében (2).

1.      A brüsszeli rendszert érintő „tervezési hiányosság”

101. A fent említett „tervezési hiányosság” egy paradoxon eredménye. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet területi hatálya a harmadik államokkal szoros kapcsolatban álló jogvitákra is kiterjed. A hivatkozott rendelet 4. cikkének (1) bekezdését a fent hivatkozott Owusu ítélettel(88) összhangban értelmezve arra jutunk, hogy a rendeletet ratione territoriae alkalmazni kell minden olyan határokon átnyúló jogvitára, amelyben az alperes – mint a jelen ügyben az Electrolux – valamely tagállamban rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel; ez nem csupán az „EU‑n belüli” jogvitákat jelenti. Ide tartoznak azok a jogviták is, amelyek a peres fél székhelyén kívül harmadik államokhoz kapcsolódnak, még akkor is, ha a tárgy szorosan kapcsolódik egy ilyen államhoz, vagy ha egy harmadik állam bíróságai javára szóló joghatósági megállapodást kötöttek.(89) A 6. cikk (1) bekezdése értelmében az ügy főszabály szerint csak akkor nem tartozik e rendelet hatálya alá, ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel az Európai Unióban.

102. Másrészt a brüsszeli rendszert valójában nem harmadik államokkal kapcsolatos jogvitákra tervezték. Ezt a rendszert nagyrészt az „EU‑n belüli” jogviták szem előtt tartásával dolgozták ki. A „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikke ezt egyértelműen bizonyítja. Az előbbi rendelkezés szövege a hatályát a „tagállamhoz” szorosan kapcsolódó tárgyú jogvitákra korlátozza. Az utóbbi kizárólag „valamely tagállam bíróságaira” vonatkozó joghatósági megállapodásokra vonatkozik. E szabályok megalkotása során nem gondoltak a harmadik államokkal hasonló kapcsolatokat mutató jogviták esetére. Következésképpen ez a rendszer általában hallgat arról, hogy az ilyen kapcsolóelvek milyen esetleges hatást gyakorolhatnak a tagállami bíróságok joghatóságára.(90)

2.      A brüsszeli rendszer „hiányosságainak pótlása”

103. Amennyiben valamely tagállam bíróságához olyan jogvitában fordulnak, amelyben európai uniós illetőségű alperesről van szó, de az ügy szorosan kapcsolódik egy harmadik államhoz (mert a tárgya ezen államhoz szorosan kapcsolódik, vagy mert a bíróságait kijelölő kizárólagos joghatósági megállapodás hatálya alá tartozik), a „Brüsszel Ia” rendelet általános hallgatása nyitva hagyja azt a kérdést, hogy az említett bíróságnak hogyan kell eljárnia. A jogirodalom és a jelen ügyben a Bíróság előtt lefolyt vita alapján három lehetséges válasz adható.

104. Az egyik végletet az első válasz jelenti, amelyet a Bíróság előtt beavatkozó felek egyike sem támogatott, és amely alapján ebben az esetben analógia útján alkalmazni kell a „Brüsszel Ia” rendelet 24. vagy 25. cikkét. Ennek megfelelően a releváns rendelkezés alapján a tagállami bíróságok joghatósága kizárt lenne az ilyen jogvita elbírálására, és a bíróság köteles lenne megszüntetni az eljárást.

105. A másik végletet a második válasz jelenti, amelyet a BSH, a francia kormány (vonakodva)(91) és a Bizottság támogat, és amely alapján a hivatkozott rendelet általános szabályait kell alkalmazni. Ebből többek között az következik, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságai rendelkeznének joghatósággal. Ráadásul – bizonyos korlátozott körülmények esetétől eltekintve – kötelesek lennének joghatóságukat gyakorolni és az ügyet eldönteni.

106. A két véglet között helyezkedik el a harmadik válasz, amelyet az Electrolux támogat. Ez az úgynevezett „visszaható hatás” (effet réflexe) elméletének felel meg, amelyet Droz több évvel ezelőtt alakított ki.(92) Úgy foglalható össze, hogy bár valamely tagállam bírósága e rendelet alapján joghatósággal rendelkezhet egy harmadik államhoz az említett módon kapcsolódó jogvita elbírálására, megtagadhatja annak gyakorlását, amennyiben ez „tükrözi” az ott kialakított rendszert.

107. Álláspontom szerint a két szélsőséges választ el kell utasítani, és a köztes választ kell elfogadni. Ugyanis, amint azt az alábbi szakaszokban kifejtem, mivel a 24. és 25. cikk alkalmazása ilyen körülmények között kizárt (a), ehelyett a rendelet általános szabályait kell alkalmazni (b); mindazonáltal a tagállami bíróság nem kötelezhető arra, hogy ilyen helyzetekben gyakorolja az e szabályokból eredő joghatóságát (c). Ezt követően pontosítom azokat a feltételeket, amelyek alapján jogszerűen tagadhat meg joghatóságának gyakorlását (d).

a)      A 24. és 25. cikk nem alkalmazható

108. Bár a jogirodalom egy része ennek ellenkezőjét sugallja,(93) véleményem szerint egyértelmű, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikkének tulajdonképpeni alkalmazása kizárt az olyan jogviták esetében, amelyek a hivatkozott cikkekben foglalt módon kapcsolódnak valamely harmadik államhoz.

109. Az ilyen értelmezés közvetlenül ellentétes lenne a két hivatkozott cikk kifejezett szövegével, amelyek – amint fentebb láttuk – azokra a jogvitákra korlátozódnak, amelyek tárgya szorosan kapcsolódik egy „tagállamhoz”, vagy amelyekre a „tagállam” bíróságait kijelölő joghatósági megállapodást kötöttek.(94) Ezenkívül e rendelkezések hatályának a harmadik országokat érintő hasonló esetekre analógia útján történő kiterjesztése összeegyeztethetetlen lenne a kivételek megszorító értelmezésének elvével, amint arra a BSH, a francia kormány és a Bizottság hivatkozik. Egyébként pedig a Bíróság ezt már elutasította. Az IRnova ítéletben a Bíróság megállapította, hogy mivel a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja „nem rendelkezik” a harmadik államok szabadalmainak érvényességével kapcsolatos jogvitákról, „e rendelkezés nem tekinthető alkalmazhatónak” ilyen helyzetben (ez az érvelés átültethető a 24. cikk valamennyi rendelkezésére).(95) Hasonlóképpen, a Coreck Maritime ítéletben(96) a Bíróság a Brüsszeli Egyezménynek a rendelet 25. cikkével egyenértékű szabályát illetően úgy foglalt állást, hogy „amint az magából […] a 17. cikk […] szövegéből is következik”, az „nem alkalmazható a harmadik [állam] bíróságát kijelölő [joghatósági megállapodásokra]”.

110. Ezenkívül, amint arra a francia kormány rámutat, a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikke alapján létrehozott rendszernek, amelynek értelmében a tagállamok bíróságai kötelesek megállapítani joghatóságuk hiányát az e rendelkezések által kijelölt bíróságok javára, csak az „EU‑n belüli” jogviták esetében van értelme. E körülmények között a hivatkozott rendelet alapján, ha valamely bíróság nem rendelkezik joghatósággal, egy másik bíróságnak van joghatósága. A „külső” jogviták esetében nem ez a helyzet. Amint azt korábban említettem, a harmadik államok bíróságainak joghatósága a saját nemzetközi magánjogi szabályaiktól függ. Noha ezek a bíróságok általában úgy ítélik meg, hogy joghatósággal rendelkeznek, ha a jogvita tárgyát képező ügy szorosan kapcsolódik területükhöz, vagy ha a bíróságot joghatósági megállapodás alapján jelölték ki, előfordulhat, hogy nem mindig ez a helyzet. Ha a tagállami bíróságok ilyen helyzetben nem rendelkeznének joghatósággal, az igazságszolgáltatás megtagadása állna fenn. Ezenkívül a tagállam bíróságainak azon szigorú, szinte automatikus kötelezettségét, hogy a 24. és 25. cikk alapján más bíróságokhoz irányítsák a peres feleket, az a „kölcsönös bizalom” igazolja, amelyet ezek az államok egymás igazságügyi intézményeinek tulajdonítanak.(97) Ez a „bizalom” nem terjed ki a harmadik országokra. Nem vélelmezhető, hogy a peres felek az ilyen államokban tisztességes eljárásban vennének részt. Bizonyos esetekben ez akár ki is zárható.

b)      A fentiek helyett a rendelet általános szabályait kell alkalmazni

111. Amint arra a BSH, az Electrolux, a francia kormány és a Bizottság hivatkozik, mivel a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikke nem alkalmazható az e rendelkezésekben foglaltakhoz hasonló jellegű, harmadik államokkal fennálló kapcsolatokkal rendelkező jogvitákra, az e rendelet által létrehozott rendszerben az a logikus következmény, hogy az általános szabályokat kell alkalmazni. Ebből többek között az következik, hogy a hivatkozott rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal az ilyen jogvita elbírálására.

112. Ezt a rendszertani értelmezést több, a brüsszeli rendszerhez kapcsolódó hivatalos jelentés is alátámasztja.(98)Ezek többségét a Bíróság (teljes ülés) hallgatólagosan (de elég világosan) támogatta az 1/03 (Új Luganói Egyezmény) véleményében.(99) A jelen ügyben elegendő emlékeztetni arra, hogy az említett határozat arra vonatkozott, hogy az Európai Unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik‑e a második Luganói Egyezmény megkötésére, ami viszont attól függött, hogy ez utóbbi „érinti‑e” a brüsszeli rendszert.(100) A Bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a helyzet. A Bíróság kifejtette, hogy a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező alperest érintő, de az egyezményben részes harmadik államhoz szorosan kapcsolódó, vagy a harmadik állam bíróságai javára szóló joghatósági megállapodás hatálya alá tartozó jogvitákat illetően a jövőbeli egyezmény kizárólagos joghatóságot biztosít a harmadik állam számára,(101) míg a hivatkozott rendelet alapján az említett tagállam bíróságai rendelkeztek joghatósággal.(102)

c)      A tagállami bíróságok nem kötelezhetők a rendelet általános szabályaiból levezetett joghatóságuk gyakorlására

113. Noha az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságai a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján rendelkeznek joghatósággal a harmadik államokhoz az említett módon kapcsolódó jogviták tekintetében, nem értek egyet azzal a BSH, a francia kormány és a Bizottság által elfogadott állásponttal, hogy e bíróságok – szűk körű kivételektől eltekintve – kötelesek gyakorolni ezt a joghatóságot. Véleményem szerint ezt a megközelítést sem e rendelet szövege, sem a vonatkozó ítélkezési gyakorlat nem teszi szükségessé (1), és az a brüsszeli rendszer céljaival sem áll összhangban (2). Az, hogy a nemzetközi megállapodások bizonyos esetekben orvosolhatják azokat a nehézségeket, amelyeket egy ilyen értelmezés okoz, nem támasztja alá annak elfogadhatóságát (3), és azt az állítólagos uniós jogalkotói szándék sem támasztja alá (4).

1)      A rendelet szövege és a vonatkozó ítélkezési gyakorlat

114. A BSH, a francia kormány és a Bizottság által előterjesztett fő érv a „Brüsszel Ia” rendelet szövegén alapul. Álláspontjuk szerint a rendelet 4. cikkének (1) bekezdéséből („E rendelet rendelkezéseire is figyelemmel valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy […], az adott tagállam bíróságai előtt perelhető”) az következik, hogy az e rendelkezésen alapuló joghatóság kötelező. Ez azt jelenti, hogy amikor a rendelkezés szerinti állam bíróságaihoz fordulnak, a bíróság általában köteles az eljárást lefolytatni és az ügyet elbírálni. Ezenkívül az Owusu ítéletben a Bíróság a Brüsszeli Egyezmény megfelelő rendelkezése (2. cikk) tekintetében szigorúan úgy ítélte meg, hogy „az általa kimondott alapelvtől csupán [a brüsszeli rendszer által] kifejezetten előírt esetekben lehet eltérni”.(103) Ebben az ügyben az (akkoriban tagállam) Egyesült Királyság bíróságaihoz fordultak egy Jamaicában történt jogellenes károkozás miatt, többek között az említett államban lakóhellyel rendelkező alperessel szemben. Az említett bíróságok által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés arra irányult, hogy a forum non conveniens(104) common law szerinti elméletének alkalmazásával megállapíthatják‑e joghatóságuk hiányát a jamaicai bíróságok javára.  A Bíróság nemleges választ adott, mivel a brüsszeli rendszer nem tartalmaz ilyen kivételt.(105)

115. Az említett beavatkozó felek álláspontja szerint, mivel a „Brüsszel Ia” rendelet nem ír elő kifejezetten kivételeket a harmadik államokhoz szorosan kapcsolódó, vagy valamely harmadik állam bíróságait kijelölő joghatósági megállapodás hatálya alá tartozó jogvitákra vonatkozóan, ebből az következik, hogy a tagállam bíróságai kötelesek az ügyben eljárni és döntést hozni, amennyiben ilyen jogvitában fordulnak hozzájuk, és joghatósággal rendelkeznek a 4. cikk (1) bekezdése alapján. Csak az uniós jogalkotó által a „Brüsszel Ia” rendelet elfogadásakor beillesztett bizonyos szabályokból, nevezetesen a 33. és 34. cikkből eredő sajátos körülmények fennállása esetén állapíthatják meg joghatóságuk hiányát, vagyis ha valamely harmadik állam bírósága előtti párhuzamos eljárás van folyamatban, és kizárólag akkor, ha harmadik állam bírósága előtti jogvita már folyamatban volt, amikor a tagállami bíróságokhoz fordultak.(106)

116. Álláspontom szerint ez az érvelés leegyszerűsítő.

117. Először is pusztán abból, hogy a „Brüsszel Ia” rendeletben nincsenek harmadik államhoz szorosan kapcsolódó jogvitákra vonatkozó rendelkezések, logikai tévedés azt a következtetést levonni, hogy a tagállami bíróságok általában kötelesek figyelmen kívül hagyni az említett kapcsolatokat, és kötelesek határozni az ilyen ügyekben. Figyelmen kívül hagyja ugyanis azt a tényt, hogy – amint azt a jelen indítvány 102. pontjában jeleztem – a hivatkozott jogi aktust nem az említett jogvitákat szem előtt tartva alkották meg. Ez megmagyarázza a szöveg e területen való általános hallgatását, és azt, hogy álláspontom szerint ebből miért nem lehet pozitív következtetéseket levonni.(107)

118. Másrészt pusztán abból a tényből, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 33. és 34. cikke immár kifejezetten felhatalmazza a tagállamok bíróságait arra, hogy megállapítsák joghatóságuk hiányát többek között az olyan jogviták tekintetében, amelyek esetén párhuzamos eljárás van folyamatban valamely harmadik állam bíróságai előtt, ugyanígy nem vonható le észszerűen az a következtetés, hogy minden más esetben kizárt ennek lehetősége. A hivatkozott rendelet szövege ismét csak hallgat erről a kérdésről. Ugyanis sem e rendelkezések szövegében, sem az azokhoz kapcsolódó preambulumbekezdésekben nem utal semmi arra, hogy e rendelkezések célja az lenne, hogy kimerítő jelleggel szabályozzák a tagállami bíróságok azon lehetőségét, hogy harmadik államok bíróságai javára megállapíthassák joghatóságuk hiányát.(108)

119. Harmadszor, a fent hivatkozott Owusu ítélet valójában nem teszi lehetővé a BSH, a francia kormány és a Bizottság által javasolt szó szerinti értelmezést. Igaz, hogy a Bíróság korlátozás nélkül tette azt a megállapítását, hogy a (jelenleg) „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikke (1) bekezdésének kötelező erejétől kizárólag akkor lehetséges az eltérés, ha azt maga a rendelet kifejezetten előírja. Ugyanakkor elutasította a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésének megválaszolását, amely különösen arra vonatkozott, hogy a tagállami bíróságok akkor is kötelesek‑e gyakorolni a joghatóságot, ha olyan jogvitákkal fordulnak hozzájuk, amelyek tárgya szorosan kapcsolódik valamely harmadik államhoz, vagy a valamely harmadik állam bíróságait kijelölő joghatósági megállapodás ellenére is, azzal az indokkal, hogy e helyzetek az alapügyben nem merültek fel. Nyilvánvaló, hogy ha a fenti megállapításnak a Bíróság szándéka szerint ki kellene terjednie ezekre a helyzetekre is, akkor mindkét kérdést együttesen válaszolta volna meg. Ehelyett kifejezetten kizárta őket az ítéletéből.(109)

120. Végül legalább két másik, a beavatkozó felek által nem említett, az Owusu ítéletet megelőzően, illetve azt követően hozott bírósági határozat (álláspontom szerint egyértelműen) jelzi, hogy a tagállami bíróságok valójában nem kötelesek harmadik államokhoz az említett módon szorosan kapcsolódó jogvitákat elbírálni, annak ellenére, hogy a brüsszeli rendszer nem tartalmaz ilyen értelmű kifejezett rendelkezéseket.

121. A Coreck Maritime ítéletben a Bíróság, miután úgy határozott, hogy a Brüsszeli Egyezmény 17. cikke nem „alkalmazandó” a harmadik állam bíróságait kijelölő joghatósági megállapodásokra, azonnal kimondta, hogy ha ilyen megállapodás ellenére fordulnak valamely tagállam bíróságához, akkor a tagállami bíróság „a megállapodás érvényességét saját székhelye szerint alkalmazandó joga alapján kell megítélnie, ideértve a kollíziós szabályokat is”.(110) Ez az érvelés arra a logikára épül, hogy ha az eljáró bíróság megállapítja az említett megállapodás érvényességét, akkor annak érvényt szerezhet, és a kijelölt bíróságok javára megállapíthatja joghatóságának hiányát.

122. A Mahamdia ítéletben a Bíróság megállapította, hogy valamely tagállamnak a foglalkoztatással kapcsolatos jogviták elbírálására a „Brüsszel I” rendeletben az e területen (akkor) előírt védelmi szabályok alapján joghatósággal rendelkező bíróságai nem jogosultak a valamely harmadik állam bíróságait kijelölő joghatósági megállapodás érvényesítésére. Ezt azonban legfőképpen azzal az indokkal tette, hogy a szóban forgó megállapodás nem tartotta tiszteletben a brüsszeli rendszer által munkaügyi ügyekben a felek autonómiája tekintetében felállított korlátokat.(111) Ebből logikusan következik, hogy e korlátok tiszteletben tartása esetén (lásd ezenkívül a lenti 150. pontot) a tagállami bíróságok jogosultak arra, hogy joghatósági megállapodásokat alkalmazzanak valamely harmadik állam bíróságai javára.(112)

123. Bár ezek az ítéletek joghatósági megállapodásokra vonatkoztak, az azokból következő általános megfontolás (amely szerint a tagállamok bíróságai bizonyos helyzetekben még a brüsszeli rendszer ilyen értelmű kifejezett rendelkezései hiányában is megtagadhatják a joghatóság gyakorlását) álláspontom szerint átültethető azokra a jogvitákra, amelyek tárgya szorosan kapcsolódik valamely harmadik államhoz.

2)      A rendelet teleologikus és koherens értelmezése

124. Ami az elveket illeti, számomra úgy tűnik, hogy noha – amint azt fentebb jeleztem – nem kívánatos teljes mértékben megfosztani a tagállami bíróságokat a valamely harmadik államhoz a „Brüsszel Ia” rendelet 24. vagy 25. cikkében előírtakhoz hasonló tényezők alapján kapcsolódó jogviták elbírálására vonatkozó joghatóságtól, indokolatlan lenne e bíróságokat az e jogvitákban való döntésre kötelezni.

125. Először is, az ilyen értelmezés éppen a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikkének alapjául szolgáló, alapelvi szintű indokokkal lenne ellentétes.

126. Emlékeztetek arra, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkében előírt kizárólagos joghatósági szabályok (többségének) indoka bizonyos szuverén jogok és érdekek tiszteletben tartása. Az ingatlanokon fennálló dologi jogokkal kapcsolatos jogviták (a hivatkozott rendelet 24. cikkének 1. pontja) az államoknak a határaikon belüli földterület ellenőrzésére vonatkozó hagyományos szuverenitását érintik. A közhitelű nyilvántartásba történő bejegyzéssel vagy szabadalommal kapcsolatos jogviták (a hivatkozott rendelet 24. cikkének 3. és 4. pontja) az érintett közigazgatási szervek működését kérdőjelezik meg. A bírósági határozatok végrehajtásával kapcsolatosak (a hivatkozott rendelet 24. cikkének 5. pontja) közvetlenül érintik az államoknak fenntartott azon jogot, hogy területükön gyakorolják a végrehajtási hatáskört. Az államok nem fogadják el, hogy külföldi bíróságok is beavatkozzanak ilyen kérdésekbe. Az említett kérdésekben csak a „saját” bíróságaik dönthetnek.(113)Figyelemreméltó, hogy ezt a szabályt az uniós jogalkotó olyannyira fontosnak tartotta, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkét az alperes lakóhelyétől függetlenül pusztán az alapján alkalmazni kell, hogy valamely tagállam szuverén jogairól és érdekeiről van szó.(114)

127. Következésképpen nem látom az azon állítás mögötti logikát, amely szerint az egyik tagállam bíróságai egyfelől nem határozhatnak egy másik tagállamban fekvő ingatlan tulajdonjogának érvényességéről vagy a hatóságai által hozott kényszerítő intézkedések megfelelőségéről (és így tovább), másfelől viszont általában véve kötelesek pontosan ezt tenni harmadik állam érintettsége esetén. Érthetetlen az az elgondolás, amely szerint az alapügyben a svéd bíróságok még egyszerű előzetes kérdésként sem dönthetnek például a szóban forgó európai szabadalom német részének érvényességéről, de kötelesek lettek volna nyilatkozni a szabadalom török részének érvényességéről, ha ezzel fordultak volna hozzá; ugyanazokat a szuverén jogokat és érdekeket az első esetben tiszteletben tartanák, de a másik esetben teljes mértékben elutasítanák.(115)

128. A „Brüsszel Ia” rendelet ilyen értelmezése a nemzetközi közjog szempontjából vitatható lenne. Bár a kérdés vitatott, a többségi álláspont az, hogy a nemzetközi jog korlátozza az államok polgári ügyekben fennálló joghatóságát.(116)Kétségtelen, hogy – amint arra a Bizottság hivatkozik – amennyiben a polgári peres eljárás alperesének lakóhelye valamely tagállamban található, a tagállam területéhez való ilyen kötődés a nemzetközi közjog alapján rendszerint feljogosítja e tagállamot arra, hogy az ügyben eljárjon. Ha azonban ez a jogvita egy másik állam jogait sérti, ez utóbbi állam joghatóságra vonatkozó igénye alapvető fontosságú. Az alperes lakóhelyének elhelyezkedése aligha indokolhatná az első állam által a második belügyeibe történő beavatkozást. Ez a szuverén egyenlőség elvének megsértéseként volna értékelhető.(117) A „Brüsszel Ia” rendeletet ezekkel az alapelvekkel összhangban kell értelmezni.(118) Az e rendelet által előírt rendszer ugyanis nem elszigetelt a világ többi részétől, és nem érvénytelenítheti teljes mértékben a harmadik államok kizárólagos joghatóságára vonatkozó igényeket.

129. A „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikke a felek autonómiáját támogató szabályozást tükröz. Az uniós jogalkotó kívánatosnak tartotta előnyben részesíteni a szerződéses partnerek azon lehetőségét, hogy „megválaszthassák bíróságukat”.(119) A joghatósági megállapodások – annak a kérdésnek az előzetes megoldásával, hogy mely bíróságok döntsenek a szerződésekből eredő esetleges jogvitákról – növelik a jogbiztonságot és a jogviták kiszámíthatóságát, ami pedig támogatja a nemzetközi kereskedelmet (ezért élnek ezzel az eszközzel gyakran a vállalkozások). Az uniós jogalkotó itt is olyan fontosnak tartotta ezt a szabályozást, hogy amennyiben egy tagállam bíróságait egy ilyen megállapodásban kijelölik, főszabály szerint(120)kötelezett minden más bíróságot, hogy a felek által választott bíróságok javára mondjon le joghatóságáról, és a 25. cikket az alperes lakóhelyétől függetlenül alkalmazandóvá tette.(121)

130. Következésképpen, megint csak nem látom az azon állítás mögötti logikát, amely szerint a tagállamok bíróságainak egyfelől végre kell hajtaniuk a joghatósági megállapodásokat egy másik tagállam bíróságai javára, de általában figyelmen kívül kell hagyniuk a harmadik állam bíróságait kijelölő hasonló megállapodásokat. Ez aláásná a brüsszeli rendszerben követett szabályozást. Az első esetben tiszteletben tartják a felek akaratát, a másik esetben azonban az elutasításra kerül. Ha a tagállami bíróságok az ilyen megállapodások ellenére kötelesek lennének hatáskörüket gyakorolni, e jogi aktusok elveszítenék a jogbiztonság biztosítására irányuló céljukat. Például egy EU‑ban székhellyel rendelkező vállalkozás és egy egyesült államokbeli székhelyű vállalkozás nem tudna kötelező érvényű megállapodásra jutni a New York‑i (Egyesült Államok) bíróságok javára. Az amerikai társaság szabadon megsérthetné kötelezettségvállalását azzal, hogy az uniós társaság székhelye szerinti tagállam bíróságaihoz fordul. Ha elsőként fordulnának hozzájuk, e bíróságok nem szerezhetnének érvényt a szóban forgó megállapodásnak.(122)

131. A „Brüsszel Ia” rendelet ilyen értelmezése szintén vitatható lenne az átfogó normák, nevezetesen ezúttal az alapvető jogok szempontjából. A felek autonómiája ugyanis a szerződési szabadság kifejeződése, amelyet az uniós jog, többek között a Charta 16. cikke véd.(123) E szabadság magában foglalja, hogy főszabály szerint az államok jogrendje biztosítsa a szerződő felek akaratának érvényesülését. Ha a tagállamok bíróságai számára a „Brüsszel Ia” rendelet „kötelező hatályának” szélsőséges koncepciója szerint tilos lenne érvényt szerezni a harmadik állam bíróságai javára szóló joghatósági megállapodásoknak, ez a hivatkozott alapvető szabadság szigorú és álláspontom szerint indokolatlan korlátozásával járna.(124) Ennélfogva ezt az értelmezést a Bíróság nem fogadhatja el.(125)

132. Másodszor, ez az értelmezés ellentétes lenne a brüsszeli rendszer általános célkitűzéseivel is. Különösen úgy tűnik számomra, hogy a tagállamok bíróságainak arra való kötelezése, hogy amennyiben a „Brüsszel Ia” rendelet szabályai alapján joghatósággal rendelkeznek, határozzanak a harmadik államok területén található tulajdonjog vagy harmadik állam szabadalmai érvényességéről (és így tovább), vagy a harmadik államok bíróságait kijelölő joghatósági megállapodások hatálya alá tartozó jogvitákról, aligha járulna hozzá az e rendelet által a joghatóság területén elérni kívánt jogbiztonsághoz.

133. Ez különösen egyértelmű a joghatósági megállapodásokat illetően. A felek elvárják, hogy csak az általuk választott bíróságok bírálják el az esetleges jogvitájukat. Az a tény, hogy egyes tagállami bíróságok egy ilyen megállapodás ellenére kötelesek lehetnek határozatot hozni, nem felelne meg ezen elvárásoknak.

134. Ezenkívül, amint arra az Electrolux hivatkozik, az ilyen megoldás aligha járulna hozzá a gondos igazságszolgáltatáshoz. Ugyanis bár azok a határozatok, amelyeket a tagállami bíróságok ilyen jogvitákban hoznak, érvényesnek minősülnének az Európai Unióban, (éppen azért, mert szuverén kérdésbe ütköznek, vagy mert azokat joghatósági megállapodás megsértésével hozták meg) a szóban forgó harmadik államokban nagy valószínűséggel figyelmen kívül hagynák őket.(126) A tulajdonjog vagy a szabadalom érvényességére vonatkozó határozat nyilvánvalóan csekély értékkel bír, ha nem hajtható végre abban az államban, ahol a bejegyzett dolog vagy szabadalom található. Ami a joghatósági megállapodás megsértésével hozott határozatot illeti, bár a felperesnek bizonyos stratégiai előnye származhat abból, hogy az alperes lakóhelye szerinti tagállamban indítson eljárást (mivel az alperes vagyona általában ebben az államban található), mivel az ítélet joghatását az eredetileg kijelölt harmadik államban megtagadják, semmi nem akadályozza meg, hogy a másik fél ugyanabban a jogvitában a harmadik állam bíróságaihoz forduljon. Ráadásul a tagállami bíróságok és a harmadik állambeli bíróságok mindezen esetekben egymással összeegyeztethetetlen határozatokat hozhatnak ugyanazon jogvitában.

3)      A nemzetközi egyezmények nem adnak mindenre kiterjedő választ

135. A francia kormány és a Bizottság megjegyzi, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet konkrét rendelkezéseinek hiányában a fent kifejtett kifogásokra megoldást lehet találni a polgári ügyekben irányadó joghatóságra vonatkozó, az Unióra és annak tagjaira kötelező nemzetközi egyezményekben. Bizonyos feltételek mellett(127) ezek az egyezmények elsőbbséget élveznek a brüsszeli rendszerrel szemben. Amennyiben az említett egyezmények alkalmazandók, a tagállamok bíróságainak joghatóságát az egyezmények szabályai határozzák meg. A két legfontosabb eszköz(128) e tekintetben a második Luganói Egyezmény és a joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30‑i Hágai Egyezmény.(129) Az első a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikkével egyenértékű rendelkezéseket tartalmaz. A második azt írja elő, hogy a szerződő felek bíróságai kötelesek végrehajtani a kizárólagos joghatósági megállapodásokat.

136. Kétségtelen, hogy e nemzetközi egyezmények ideális megoldást írnak elő a fent vizsgált kérdésekre. Biztosítják, hogy a tagállamok bíróságai tiszteletben tartsák az érintett harmadik államok jogait és érdekeit, valamint azon magánfelek jogait és érdekeit, amelyek készek jogvitáikat egyes harmadik állambeli bíróságokra bízni. Biztosítják továbbá a viszonosságot az érintett államok részéről, valamint azt, hogy a szerződő felek bíróságai által hozott határozatokat valamennyi szerződő félnél elismerjék és végrehajtsák.

137. Az így nyújtott megoldás azonban elkerülhetetlenül (igen) részleges. Ezek az egyezmények jellegüknél fogva csak abban az esetben élveznek elsőbbséget a brüsszeli rendszerrel szemben, ha a jogvitában érintett vagy joghatósági megállapodással kijelölt harmadik állam a szóban forgó egyezményben részes fél.(130) E tekintetben például a második Luganói Egyezmény a tagállamok mellett csak az Európai Szabadkereskedelmi Társulás államai és a Svájci Államszövetség számára kötelező. Nem nyújt megoldást arra az esetre, ha a szóban forgó szabadalmat – mint a jelen ügyben is – Törökországban lajstromozták. Hasonlóképpen, a Hágai Egyezmény a mai napig csak egy maroknyi harmadik államra vonatkozik.(131) Így az ilyen egyezmények csak bizonyos helyzetekben oldják meg a fent vizsgált kérdéseket.

138. Nyilvánvaló, hogy minél több harmadik állam részes az Európai Unióval kötött ilyen nemzetközi egyezményekben, különösen a Hágai Egyezményben, annál relevánsabbak lesznek az egyezmények a nemzetközi jogvitákban, és annál jobban hozzájárulnak a terület jogbiztonságához. Gyakorlatilag azonban soha nem fog a világ minden egyes harmadik állama, vagy legalább a többségük csatlakozni az egyezményekhez. Így a többoldalú megoldások sem jelenleg, sem a jövőben nem teszik jelentéktelenné a brüsszeli rendszer szilárd egyoldalú megoldásainak szükségességét. A tagállami bíróságoknak a harmadik államokhoz szorosan kapcsolódó jogviták eldöntésére vonatkozó kötelezettsége nem tekinthető ilyen megoldásnak.

4)      Az uniós jogalkotó állítólagos „nyilvánvaló szándéka”

139. A BSH, a francia kormány és a Bizottság mindazonáltal arra hivatkozik, vagy legalábbis arra utal, hogy az uniós jogalkotónak a „Brüsszel Ia” rendelet elfogadásakor az volt a „nyilvánvaló szándéka”, hogy ha a tagállamok bíróságai a hivatkozott rendelet alapján joghatósággal rendelkeznek – az e rendelet 33. és 34. cikke alkalmazásának esetét kivéve – kötelesek a harmadik államokhoz szorosan kapcsolódó jogvitákat elbírálni. A francia kormány, bár tisztában van e megoldás fent felsorolt hiányosságaival, és így nem elégedett az eredménnyel, azt állítja, hogy nem a Bíróság feladata, hogy értelmezés útján orvosolja a jogalkotó szándékát.

140. Csak egyetérteni tudok az említett kifogás alapjául szolgáló általános elgondolással. Mindazonáltal nem gondolom, hogy ennek a jelen ügyben különös jelentősége lenne.

141. Először is Bobek főtanácsnoknak a BV ügyre vonatkozó indítványában(132)foglaltakkal egyetértve úgy vélem, hogy az uniós jogalkotó szándéka főszabály szerint csak akkor meghatározó, ha az elfogadott jogszabályban egyértelműen kifejezésre jut. Amint azt többek között a jelen indítvány 118. pontjában kifejtettem, a jelen ügyben nem ez a helyzet. Ha a jogalkotó szándéka a francia kormány és a Bizottság által kifejtett szándék lett volna, akkor bőségesen lett volna lehetősége arra, hogy legalább a „Brüsszel Ia” rendelet egyik preambulumbekezdésében jelezze ezt.

142. Másodszor, ami az e rendelet elfogadásához vezető jogalkotási folyamat során történteket illeti, egyetértek Bobek főtanácsnok azon álláspontjával is, amely szerint a Bíróságnak általánosságban kerülnie kell a jogi aktusok előkészítő munkálatainak „szinte régészeti” feltárását, és azt, hogy kötve érezze magát az általa ily módon (újra)felfedezett eseményekhez, elvekhez és szándékokhoz, annál is inkább, mivel egy ilyen művelet általában nem világos, hanem összetett és homályos képet eredményez(133)A jelen ügyben pontosan ez a helyzet.

143. Amint azt a francia kormány és a Bizottság hangsúlyozza, a vonatkozó előkészítő munkálatokból kitűnik, hogy az uniós jogalkotó tudatában volt a brüsszeli rendszer „külső” helyzetekre történő alkalmazása problémájának.(134) Ezenkívül, bár a Bizottság eredeti javaslata csak a párhuzamos eljárásokra vonatkozó új rendelkezést tartalmazott, a francia és a brit küldöttség a jogalkotási folyamatban arra irányuló javaslatokat terjesztett mind az Európai Parlament,(135) mind pedig a Tanács elé,(136) hogy olyan szabályokat is beillesszenek, amelyek biztosítják a joghatóság megtagadásának diszkrecionális jogkörét azokban az esetekben, amikor az ügy tárgya valamely harmadik államhoz szorosan kapcsolódik, vagy harmadik államok bíróságait kijelölő joghatósági megállapodás jön létre. Nyilvánvaló, hogy ezeket a javaslatokat a jogalkotó elutasította, mivel a végleges szöveg (amely a „Brüsszel Ia” rendelet 33. és 34. cikkében kapott helyet) csak a párhuzamos eljárásokra vonatkozó szabályokat tartotta meg.

144. Mindazonáltal nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. A nyilvánosság számára hozzáférhető dokumentumokban kevés magyarázat található arra, hogy az uniós jogalkotó miért utasította el ezeket a javaslatokat,(137) vagy a jelen ügy szempontjából főként arra vonatkozóan, hogy elképzelése szerint milyen következményekkel jár a tagállami bíróságoknak a valamely harmadik államhoz szorosan kapcsolódó jogvitákra vonatkozó joghatóságára az, hogy a brüsszeli rendszerben nem állnak rendelkezésre erre vonatkozó különös szabályok. Különösen nem találtam olyan utalást, még kevésbé olyan egyértelmű állítást, amely szerint a jogalkotó az említett szabályok elhagyásával meg kívánta volna tagadni a tagállami bíróságoktól annak lehetőségét, hogy megállapítsák a joghatóságuk hiányát. Valójában a Tanács egyetlen belső dokumentuma, amelyet a francia kormány és az Egyesült Királyság kormánya javaslatainak érdemi megvitatásáról találtam, a német delegáció egy olyan feljegyzése, ami ennek ellenkezőjére utal. A hivatkozott feljegyzésben az említett küldöttség kijelenti, hogy ellenzi ezeket a javaslatokat, de döntően azon az alapon, hogy „a »Brüsszel I« rendelet nem szabályozza véglegesen a tagállamok bíróságainak a harmadik államok bíróságaival szembeni joghatóságát”, és hogy ezért „továbbra is a tagállamok nemzeti jogára marad a valamely harmadik állam bíróságai javára szóló joghatósági megállapodás hatályának szabályozása”.(138) Ez a magyarázat a fenti 121. pontban vizsgált Coreck Maritime ítéletet tükrözi.(139)

145. Egyébiránt azt, hogy a jogalkotó – a „Brüsszel Ia” rendelet 33. és 34. cikkének kivételével – nem fogadott el ilyen szabályokat, álláspontom szerint az összefüggéseiben kell megvizsgálni. Emlékeztetek arra, hogy a Bizottság eredeti szándéka a jogalkotási javaslatában a brüsszeli rendszer teljes „nemzetközivé tétele” volt, kiterjesztve azt a harmadik államokban lakóhellyel rendelkező alperesekre is.(140) A jogalkotó azonban elvetette ezt az elgondolást, különösen azon hatás miatt, amelyet az ilyen kiterjesztés az Uniónak a nemzetközi partnereivel fennálló kapcsolataira gyakorolhat, valamint azon nehézségek miatt, amelyekkel a peres felek a tagállami bíróságok által hozott határozatok külföldön történő elismertetése során szembesülhetnek. Ebben az összefüggésben úgy tűnik, hogy a jogalkotónak nem állt szándékában átfogó megoldást előírni a harmadik államokkal szorosan összefüggő jogvitákkal kapcsolatos kérdések tekintetében. Éppen ellenkezőleg, a minima kívánt foglalkozni a kérdéssel, csak a párhuzamos eljárásokat szabályozva, minden mást pedig (egyelőre) a nemzeti jogra hagyva.(141)

146. Végül mindenesetre nem gondolom, hogy az uniós jogalkotónak valaha is a hatáskörébe tartozott volna, hogy a tagállami bíróságokat arra kötelezze, hogy harmadik államok szuverén jogait és érdekeit érintő kérdésekben határozzanak, vagy hogy megkövetelje az említett bíróságoktól, hogy általános jelleggel hagyják figyelmen kívül az ilyen államot kijelölő joghatósági megállapodásokat. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közjog és a Charta 16. cikke mint magasabb szintű normák behatárolják a jogalkotó mérlegelési jogkörét, amikor olyan másodlagos uniós jogi aktust fogad el, mint a „Brüsszel Ia” rendelet. A jelen indítvány 128. és 131. pontjában kifejtettem, hogy az ilyen megoldás miért lenne összeegyeztethetetlen a hivatkozott magasabb szintű normákkal. Következésképpen, noha a jogalkotó jogszerűen dönthetett úgy, hogy e jogi aktusba olyan szabályokat illeszt be, amelyek meghatározzák azon feltételeket, amelyek mellett valamely tagállami bíróság a szóban forgó helyzetekben harmadik állam bíróságai javára megállapíthatja joghatóságának hiányát, vagy úgy, hogy ilyen szabályokat nem fogad el, ez utóbbi döntés következménye nem lehet az, amit a francia kormány és a Bizottság állít.

d)      A tagállamok bíróságai megtagadhatják az ilyen jogviták elbírálását, ha a rendelet rendszerét „tükrözik”

147. Az Electroluxszal egyetértve úgy vélem, hogy bár valamely tagállam bíróságai a „Brüsszel Ia” rendelet szabályai alapján joghatósággal rendelkezhetnek olyan jogviták elbírálására, amelyek tárgya szorosan kapcsolódik harmadik államokhoz, vagy amelyek valamely harmadik állam bíróságait kijelölő kizárólagos joghatósági megállapodás hatálya alá tartoznak, e rendelet lehetővé teszi számukra, hogy az ügyben való eljárást megtagadják. Egész egyszerűen ez az egyetlen racionális válasz, amely megvalósítja a hivatkozott jogi aktus célját és biztosítja annak a magasabb szintű normákkal fennálló összhangját.

148. E különös jogviták esetében el kell ismerni a hivatkozott rendelet 4. cikke (1) bekezdésének kötelező hatálya alóli burkolt kivételt. Mivel e jogi aktus (még) nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek alapján a tagállami bíróságok ilyen esetekben megállapíthatnák joghatóságuk hiányát, a jogi aktus hallgatását úgy kell értelmezni, hogy az lehetővé teszi az említett bíróságok számára, hogy ezt a nemzeti joguk alapján tegyék meg. Erre utalt a Bíróság a Coreck Maritime ítéletben.

149. Ezzel együtt a tagállami bíróságok nem rendelkeznek korlátlan mérlegelési jogkörrel arra vonatkozóan, hogy nemzeti joguk alapján megállapítsák az e jogvitákra vonatkozó joghatóságuk hiányát (ahogy az imént hivatkozott ítélet önmagában vizsgálva erre utalhatna). Amint azt Droz rég kifejtette, és amint azt a kérdéssel foglalkozó bíróságok(142) és jogtudósok(143) túlnyomó többsége azóta megerősítette, a tagállami bíróságok ezt csak akkor tehetik meg, ha ez „tükrözi” a „Brüsszel Ia” rendelet által létrehozott rendszert. Egészen pontosan akkor tehetik ezt meg, ha abban az esetben, ha hasonló kapcsolat valamely tagállammal állt volna fenn, a bíróságnak a hivatkozott rendelet 24. vagy 25. cikke alapján meg kellett volna állapítania a joghatóságának hiányát.(144)

150. A „tükröződés” említett követelménye egyrészt azt jelenti, hogy valamely tagállam bírósága csak akkor tagadhatja meg joghatóságának egy harmadik államhoz kapcsolódó jogvitában való gyakorlását, ha a jogvita tárgya a 24. cikkben foglalt kizárólagos joghatósági szabályok valamelyikének tárgyi hatálya alá tartozik,(145) vagy ha e bírósághoz a 25. cikkben foglalt feltételeknek megfelelő joghatósági kikötés ellenére fordultak(146) (és így egy hasonló „EU‑n belüli” jogvitában a vonatkozó cikk lett volna alkalmazandó). Másrészt, ami az említett megállapodásokat illeti, a Mahamdia ítéletet követően a „tükröződés” azt jelenti, hogy a fenti lépésekre csak akkor kerül sor, ha tiszteletben tartják e megállapodások által az „EU‑n belüli” jogvitákra gyakorolt hatások korlátait. A tagállami bíróságok nem érvényesíthetik az ilyen megállapodást, ha a jogvita egy másik tagállam bíróságainak kizárólagos joghatósága alá tartozik, vagy ha a megállapodás nem felel meg a rendelet azon rendelkezéseinek, amelyek a gyengébb feleket (biztosítottat, fogyasztót vagy munkavállalót) védik.(147)

151. Az ilyen „tükröződési” követelmény egyszerre logikus és alapvető fontosságú. Ha ugyanis valamely tagállam bírósága „külső” helyzetben megállapíthatja joghatóságának hiányát, ha a „Brüsszel Ia” rendelet 24. vagy 25. cikke értelmében ugyanígy kellett volna eljárnia, ha a helyzet „az EU‑n belül” lett volna, biztosított a brüsszeli rendszer koherenciája. Mindkét esetben lehetővé teszi az e rendelkezések alapján elérni kívánt célok megvalósítását is. Ezzel szemben nincs ok arra, hogy a „külső” helyzeteket kedvezőbb bánásmódban részesítsék, mint az „EU‑n belüli” jogvitákat. Ha az uniós jog nem szabná meg a nemzeti bíróságok hatáskörének kereteit, azokat az alapvető szabályokat, amelyek kizárólagos joghatóságot ruháznak a tagállamokra, vagy amelyek a gyengébb feleket védik, a vállalkozások könnyedén megkerülhetnék azáltal, hogy egyszerűen a harmadik államok bíróságait kijelölő joghatósági megállapodásokat foglalnak bele szerződéseikbe. Így a hivatkozott szabályok a hatékony érvényesülésük jelentős részét elveszítik.(148)

152. Amennyiben e feltételek teljesülnek, a „tükröződés” követelménye nem terjedhet odáig, hogy egy tagállam bíróságát arra kötelezze, hogy úgy állapítsa meg joghatóságának hiányát, ahogy azt a rendelet 24. vagy 25. cikke azokban a helyzetekben, amelyekre a hivatkozott rendelkezések közvetlenül alkalmazandók, megköveteli, azaz automatikusan. A fenti 110. pontban kifejtettem, hogy miért nem állhat fenn ez a helyzet: felmerülhet az igazságszolgáltatás megtagadásának kockázata, ami sérti a Charta 47. cikkét. Ennek megfelelően az eljáró bíróság számára korlátozott mérlegelési jogkört kell biztosítani annak ellenőrzése érdekében, hogy i. az érintett harmadik állambeli bíróság valóban kizárólagos joghatósággal rendelkezik‑e a saját nemzetközi magánjogi szabályai alapján, és ii. az érintett felek ott hatékony jogorvoslatra számíthatnak‑e. Ellenkező esetben az eljáró tagállami bíróság nem állapíthatja meg joghatóságának hiányát; ezt fordított esetben kell megtennie. Amennyiben a kérdés nem egyértelmű, a bíróságnak fel kell függesztenie az eljárást mindaddig, amíg a felek a szóban forgó harmadik állam bíróságához nem fordulnak (és egyértelmű, hogy ez a bíróság határozni fog) egy tisztességes eljárás nyújtotta garanciákat biztosító eljárásban.(149)

153. Az alapeljárás esetében a fenti megfontolásokból az következik, hogy bár a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja nem alkalmazható közvetlenül a török szabadalom Electrolux által kifogásolt érvényességének kérdésére, e rendelkezés „visszaható hatást” gyakorolhat a svéd bíróságok joghatóságára. Ez azt jelenti, hogy ezek a bíróságok élhetnek a nemzeti joguk alapján őket megillető jogkörökkel annak érdekében, hogy a fent kifejtett feltételek fennállása esetén megtagadják a kérdés elbírálását, és felfüggesszék az eljárást arra az időre, amíg a török bíróságok döntenek a szabadalom érvényességéről.

154. A francia kormány hallgatólagos állításával ellentétben a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikke (1) bekezdésének kötelező ereje alóli burkolt kivétel elismerése nem contra legem, vagy másként fogalmazva, nem írja át a hivatkozott rendeletet. E megoldás nem kötelezi a Bíróságot arra, hogy eltérjen attól a szövegtől, amely – emlékeztetek rá – a vizsgált kérdésről hallgat, és így alkalmas az ilyen teleologikus és koherens értelmezésre.  Mindenesetre ösztönözheti az uniós jogalkotót arra, hogy ezen eszköz felülvizsgálata során foglalkozzon a kérdéssel.

155. A nemzeti jog számára biztosított fenti (korlátozott) mozgástér az Owusu ítélet felülvizsgálatát sem jelenti, ellentétben azzal, amit a BSH és a Bizottság állít. Emlékeztetek arra, hogy a Bíróság kifejezetten kizárta elemzéséből a harmadik államokhoz szorosan kapcsolódó jogviták esetét, illetve a harmadik állam bíróságai javára szóló joghatósági megállapodásokat. Következésképpen teljes mértékben elismerhet egy, az e helyzetekhez igazított kivételt a „Brüsszel Ia” rendelet (jelenlegi) 4. cikke (1) bekezdésének látszólag fenntartás nélkül megállapított kötelező ereje alól.(150)Ezenkívül ily módon ez az ítélet összeegyeztethető a Coreck Maritime ítélettel. A jelen indítványban javasolt értelmezés ugyanis azzal a nem elhanyagolható előnnyel jár, hogy összehangolja a vizsgált kérdéssel kapcsolatos valamennyi határozatot (a legkorábbitól, a Coreck Maritime ítélettől a legutóbbiig, az IRnova ítéletig), míg a Bíróság minden más értelmezés mellett kénytelen lenne a hivatkozott precedensek némelyikétől eltérni.

156. Az említett beavatkozó felek mindazonáltal azt állítják, hogy ha a tagállamok bíróságai a nemzeti joguk által számukra fenntartott hatáskörök alapján a szóban forgó esetekben megállapíthatnák a joghatóságuk hiányát, ez ellentétes lenne, ha nem is az Owusu ítélet szövegével, de legalábbis annak szellemével. Az ilyen megoldás ugyanis ugyanazokat a problémákat vetné fel, mint a forum non conveniens elmélete.

157. Álláspontom szerint az összehasonlítás közelebbről vizsgálva nem állja meg a helyét.

158. Az Owusu ítélet tárgyát képező forum non conveniens elmélet alkalmazása széles mérlegelési jogkört hagyott a tagállamok bíróságainak arra vonatkozóan, hogy a bíróság megfelelő jellege alapján, tényezők széles körét figyelembe véve ne gyakorolják joghatóságukat bármely „külső” jogvita esetében. Az ilyen rugalmas, esetről esetre történő megközelítés teljesen ellentétes volt a világos szabályokon alapuló brüsszeli rendszer szellemével. Súlyosan érintette e rendszer keretében a joghatóság kiszámíthatóságát, ami pedig sértette a jogbiztonság elvét és az Unióban letelepedett személyek jogvédelmét (mivel az alperes nem láthatta észszerűen előre, hogy végül hol indítanak vele szemben pert, és mivel a felperesnek nem volt semmilyen biztosítéka arra, hogy az említett rendszer által kijelölt bíróság, amelyhez fordult, ténylegesen el is bírálja a jogvitát). Végül sérült volna a szóban forgó rendszernek a tagállamokban történő egységes alkalmazása, mivel ezt az elméletet csak néhány tagállamban ismerik el.(151)

159. Ezzel szemben a jelen ügyben azt javaslom, hogy a Bíróság biztosítson szűk mérlegelési jogkört a tagállami bíróságok számára annak érdekében, hogy sajátos körülmények között megállapíthassák joghatóságuk hiányát, ha az a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikke alapján alkalmazandó megoldásokat „tükrözi”. Így a forum non conveniens elméletével szemben azok az okok, amelyek alapján egy tagállami bíróság ezt megteheti (valamely harmadik állam kizárólagos joghatósága és ez utóbbi bíróságait kijelölő joghatósági megállapodás), korlátozottak és pontosak. Ennélfogva az ilyen mérlegelési jogkör elismerése nem teremt olyan jogbizonytalanságot, amelyet a hivatkozott elmélet alkalmazása okozott volna. A brüsszeli rendszer lehetővé teszi, hogy a bíróságoknak korlátozott mozgásteret biztosítsanak, amennyiben az a céljait szolgálja.(152) A jelen ügyben ez a helyzet.

160. Az ilyen mérlegelési jogkör nem érinti a bírósági joghatóság kiszámíthatóságát. Az észszerűen tájékozott felperes előre láthatja, hogy a 24. cikkben említett tárgyra vonatkozó keresetet az érintett harmadik állam bíróságai előtt kell megindítania (az alperes pedig számolhat azzal, hogy a harmadik állam bíróságai előtt perelhető). A peres felek számára az sem jelenthet meglepetést, hogy az eljárást az általuk előzetesen kötött megállapodásban kijelölt bíróságok előtt kell megindítani. Ez a megoldás megerősíti a joghatóság kiszámíthatóságát, mivel hozzájárul a hasonló „EU‑n belüli” és „külső” jogviták összehasonlítható kezeléséhez.

161. Megerősíti továbbá a jogbiztonságot, mivel lehetővé teszi a tagállamok bíróságai számára, hogy érvényt szerezzenek az ennek biztosítását célzó megállapodásoknak. Az Európai Unióban letelepedett személyek jogi védelme is erősödik. A javasolt megoldás megakadályozza, hogy az alperesnek a tagállamának bíróságai előtt olyan eljárásokkal kelljen szembenéznie, amelyek értelmetlen határozatokhoz vezetnek, vagy amelyeket az említett megállapodás megsértésével, visszaélésszerűen kezdeményeznek. A felperes jogi védelme is biztosított, mivel továbbra is keresetet indíthat a tagállamok bíróságai előtt, ha az érintett harmadik állam bíróságai előtt nem jutott jogvédelemhez.

162. Végül, ami a „Brüsszel Ia” rendelet szabályainak a tagállamokban történő egységes alkalmazását illeti, megjegyzem, hogy noha néhány tagállam a forum non conveniens elméletét alkalmazta, ezekben az államokban széles körben elismert, hogy a bíróságok nem járhatnak el olyan jogvitákban, amelyek tárgya szorosan egy harmadik államhoz kapcsolódik, és hogy a külföldi bíróságokat kijelölő joghatósági megállapodásokat főszabály szerint végre kell hajtani.(153) Így ilyen körülmények között általában valamennyi tagállam bírósága jogosult nemzeti joga alapján joghatóságának hiányát megállapítani. Bár azok a pontos feltételek, amelyek mellett ezt megteszik, elvileg tagállamonként eltérőek lehetnek, emlékeztetek arra, hogy az uniós jog elég jelentős mértékben keretek közé szorítja a nemzeti jogot, amint azt a jelen indítvány fenti 150. és 152. pontjában kifejtettem, ami biztosítja, hogy a tagállami bíróságok kellően koherens módon alkalmazzák ezt a megoldást.

V.      Végkövetkeztetések

163. A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Svea hovrätt (stockholmi fellebbviteli bíróság, Svédország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

1)      A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 24. cikkének 4. pontját

úgy kell értelmezni, hogy amennyiben valamely tagállam bíróságai előtt egy másik tagállamban lajstromozott szabadalom bitorlásával kapcsolatos jogvita van folyamatban, és az feltételezett szabadalombitorló érvénytelenségi kifogást terjeszt elő, az említett bíróságok nem rendelkeznek joghatósággal az érvényesség kérdésének elbírálására.

2)      Az 1215/2012 rendelet 24. cikkének 4. pontját

úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés nem alkalmazandó a valamely harmadik államban lajstromozott szabadalom érvényességére. Ha viszont a tagállamok bíróságai a hivatkozott rendelet más szabálya alapján joghatósággal rendelkeznek, jogosultak arra, hogy ne döntsenek az említett kérdésben.

1      Eredeti nyelv: angol.

2      A 2012. december 12‑i európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.; a továbbiakban: „Brüsszel Ia” rendelet).

3      A 2006. július 13‑i ítélet (C‑4/03, a továbbiakban: GAT‑ítélet, EU:C:2006:457).

4      Lásd az ESZE 1. cikkét, 2. cikkének (1) bekezdését és 10–25. cikkét. Az ESZE‑ben meghatározott rendszer nem része az uniós jognak, mivel maga az Európai Unió nem részese ennek az egyezménynek.

5      Lásd az ESZE 52–57. és 94–97. cikkét.

6      Lásd az ESZE 3. és 79. cikkét.

7      Lásd az ESZE 2. cikkének (2) bekezdését és 64. cikkének (1) bekezdését.

8      Az ESZE 99–105. cikkei egy olyan felszólalási és korlátozási eljárást határoznak meg, amelynek keretében a megadástól számított kilenc hónapon belül az ESZH előtt kérhető az „európai szabadalom” központosított, Európára kiterjedő visszavonása.

9      Lásd az ESZE 138. cikkét. Hangsúlyozom, hogy számos vitát és javaslatot követően „egységes hatályú európai szabadalmat” hoztak létre több tagállam közötti megerősített együttműködés keretében. Az egységes szabadalmi oltalom létrehozásának területén megvalósítandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló, 2012. december 17‑i 1257/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 361., 1. o.) értelmében az ESZH által a központosított ESZE‑eljárás keretében megadott „európai szabadalom” bizonyos feltételek mellett „egységes hatályú” lehet valamennyi résztvevő tagállam tekintetében. Az ilyen szabadalom a jogosult számára egységes oltalmat és jogokat biztosít valamennyi említett államban. Ezenkívül egységes jogosultságként csak ezen államok mindegyike tekintetében vonható vissza. Az új rendszer 2023. június 1‑jén lépett hatályba, de a jelen ügy szempontjából nem releváns; a szóban forgó jogosultság ugyanis nem „egységes hatályú európai szabadalom”.

10      Lásd az ESZE 64. cikkének (3) bekezdését, és a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról („Róma II”) szóló, 2007. július 11‑i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2007. L 199., 40. o.; helyesbítés: HL 2016. L 39., 63. o.) 8. cikkének (1) bekezdését.

11      Ezzel szemben az „egységes hatályú európai szabadalmakkal” kapcsolatos jogvitákat egy külön bíróság, az Egységes Szabadalmi Bíróság hatáskörébe utalták (lásd az Egységes Szabadalmi Bíróság létrehozásáról szóló megállapodást [HL 2013. C 175., 1. o.]).

12      Az ESZE tartalmaz ugyan egy 1973. október 5‑i jegyzőkönyvet az európai szabadalom megadásához való joggal kapcsolatos joghatóságról és a határozatok elismeréséről. Azonban ahogyan azt címe is jelzi, e jegyzőkönyv egy szűk területre, nevezetesen az „európai szabadalomra való igényjogosultságra” (lásd az ESZE 60. cikkét) vonatkozó, a megadási eljárás során megfogalmazott igényekkel kapcsolatos joghatóságot szabályozza.

13      E keresetek az 1. cikk (1) bekezdése értelmében vett „polgári és kereskedelmi ügyek” körébe tartoznak (lásd: 2022. szeptember 8‑i IRnova ítélet, C‑399/21, a továbbiakban: IRnova ítélet, EU:C:2022:648, 30. pont).

14      A „Brüsszel Ia” rendelet a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o.; HL 2011. L 124., 47. o.; a továbbiakban: „Brüsszel I” rendelet) helyébe lépett, mely utóbbi pedig a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑én Brüsszelben aláírt egyezmény (HL 1978. L 304., 36. o.; a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) helyébe lépett. Hangsúlyozom, hogy a Bíróság által e korábbi jogi aktusok tekintetében adott értelmezés átültethető a „Brüsszel Ia” rendelet megfelelő rendelkezéseire (lásd különösen: IRnovaítélet [29. és 37. pont]). Ennek megfelelően a jelen indítványban csak szükség esetén teszek különbséget e jogi aktusok között.

15      Az ESZH‑nak az ESZE‑ben előírt központosított megszűnési eljárás szerinti joghatóságát (lásd a fenti 8. lábjegyzetet) a 24. cikk 4. pontja nem érinti.

16      Lásd a „Brüsszel Ia” rendelet 25. cikkének (4) bekezdését és 26. cikkének (1) bekezdését.

17      Végül, a hivatkozott rendelkezés megsértésével hozott bírósági határozat másik tagállamban való elismerését meg lehet tagadni (lásd a rendelet 45. cikke (1) bekezdésének e) pontját).

18      Lásd: 1983. november 15‑i Duijnstee ítélet (288/82, EU:C:1983:326, 23–25. pont); GAT‑ítélet (15. és 16. pont); IRnova ítélet (40. és 48. pont). Lásd még a P. Jenard által a Brüsszeli Egyezményhez fűzött magyarázó jelentést (HL 1979. C 59., 1. o., 36. o., a továbbiakban: Jenard‑jelentés).

19      A 7. cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „jogellenes károkozással” kapcsolatos ügyekben valamely személy perelhető „annak a helynek a bírósága előtt, ahol a káresemény bekövetkezett”. E tekintetben először is a szabadalom által a jogosultja számára biztosított kizárólagos jogok harmadik személy általi megsértése a hivatkozott rendelkezés értelmében vett „jogellenes károkozásnak” minősül. Másodszor, a „káresemény bekövetkezésének helye” a bitorlással érintett szabadalom lajstromozása szerinti állam területén található. Mivel ugyanis a szabadalomból eredő jogok csak a szabadalmat megadó állam területén állnak oltalom alatt, e jogok csak abban az államban sérülhetnek (lásd ebben az értelemben: 2012. április 19‑i Wintersteiger ítélet, C‑523/10, EU:C:2012:220, 27. és 28. pont).

20      Lásd analógia útján: 2015. január 22‑i Hejduk ítélet (C‑441/13, EU:C:2015:28, 36. és 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

21      Lásd: Jääskinen főtanácsnok Pinckney ügyre vonatkozó indítványa (C‑170/12, EU:C:2013:400, 46. pont).

22      Úgy tűnik, a svéd rész kivételével.

23      Lásd: GAT‑ítélet (17. pont). A bitorlási per alperese érvénytelenségi viszontkeresetet is benyújthat, amely nem pusztán kifogás, hanem különálló kérelem. Az állítólagos szabadalombitorló nem egyszerűen a bitorlási kereset elutasítását kívánja elérni, hanem a szóban forgó szabadalom érvényességéről szóló külön határozatot. A bitorlási per keretében indított érvénytelenségi keresetről van ugyanis szó. Ezért az első kategóriába tartozik.

24      A különböző tagállamok bíróságainak ítélkezési gyakorlatára való hivatkozásokhoz lásd Fawcett, J. J. és Torremans, P., Intellectual Property and Private International Law, Oxford Private International Law Series, 2. kiadás, 7.22–7.26. §.

25      Lásd: GAT‑ítélet (31. pont és a rendelkező rész). Vagy másként fogalmazva, a hivatkozott rendelkezés alkalmazandó, „akármilyen eljárás keretében merül is fel a szabadalom érvényességének a kérdése, akár a keresetlevélben, akár kifogás útján” (lásd a hivatkozott ítélet 25. pontját).

26      Ezenkívül a Bíróság az indokolás számos pontján kifejezetten figyelembe vette azoknak a bitorlási pereknek az esetét, amelyek keretében kifogásként hivatkoznak az érvénytelenségre (lásd: GAT‑ítélet [17. és 26. pont]).

27      Lásd többek között: 2003. május 8‑i Gantner Electronic ítélet (C‑111/01, EU:C:2003:257, 25. és 26. pont); 2011. május 12‑i Berliner Verkehrsbetriebe ítélet (C‑144/10, a továbbiakban: BVG‑ítélet, EU:C:2011:300, 37. és 38. pont); 2016. november 16‑i Schmidt ítélet (C‑417/15, EU:C:2016:881, 25. pont).

28      Lásd ebben az értelemben: 1978. november 9‑i Meeth ítélet (23/78, EU:C:1978:198, 7–9. pont); 1995. július 13‑i Danværn Production ítélet (C‑341/93, EU:C:1995:239, 13–16. pont). Lásd továbbá Hartley, T., Civil Jurisdiction and Judgments in Europe, Oxford University Press, Oxford, 2017, 9.39. §.

29      Lásd többek között: 2013. október 3‑i Schneider ítélet (C‑386/12, EU:C:2013:633, 29. pont); 2014. október 23‑i flyLAL‑Lithuanian Airlines ítélet (C‑302/13, EU:C:2014:2319, 40. és 41. pont); 2019. július 10‑i Reitbauer és társai ítélet (C‑722/17, EU:C:2019:577, 44. pont). Lásd továbbá a Jenard‑jelentés 34. és 39. oldalát, valamint Gothot, P. és Holleaux, D., La Convention de Bruxelles du 27 septembre 1968: Compétence judiciaire et effets des jugements dans la CEE, Párizs, Jupiter, 1985, 83. o., 141. §.

30      Egyes változatok, mint például a német nyelvi változat, arra utalnak, hogy a kizárólagos joghatósági szabályok alkalmazandók azokra az eljárásokra, amelyeknek „tárgya” egy ott említett kérdés. Más változatok kevésbé egyértelmű kifejezéseket használnak.

31      Lásd: BVG‑ítélet (37. és 47. pont).

32      GAT‑ítélet (24., 26. és 27. pont).

33      Az, hogy a szóban forgó kizárólagos joghatósági szabály „kógens”, a priori nem mond semmit sem a szabály hatályáról, sem arról, hogy miért kellene azt minden olyan eljárásra alkalmazni, amelyben a szabadalom érvényességét, akár pusztán előzetes kérdésként, vitatják. A Bíróság azon érve, amely szerint ellenkező esetben a „felperes – [egyszerűen azzal, hogy miként fogalmazza meg a kereseti kérelmeit] – meg tudja kerülni a[…] joghatósági szabályt” (a GAT‑ítélet 27. pontja [kiemelés tőlem]) csak a GAT‑ítélet tényállása szempontjából releváns. Ez nem magyarázat arra, hogy miért kellene ezt a szabályt alkalmazni akkor is, ha az érvénytelenségre az alperes hivatkozik, például egy bitorlási perben.

34      Lásd többek között: IRnova ítélet (39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

35      Lásd a „Brüsszel Ia” rendelet (15) preambulumbekezdését.

36      Lásd: BVG‑ítélet (32. pont).

37      2012. július 12‑i Solvay ítélet (C‑616/10, EU:C:2012:445, 47. pont).

38      A bitorlási pereken kívül például a felhasználási szerződésben előírt díj megfizetésének elmulasztása miatti keresettel szemben is lehet élni az érvénytelenségi kifogással.

39      Lásd: a „Brüsszel Ia” rendelet (15) preambulumbekezdése; 2021. december 9‑i HRVATSKE ŠUME ítélet (C‑242/20, EU:C:2021:985, 30. pont).

40      GAT‑ítélet (28. és 29. pont).

41      A Kereskedelmi Világszervezetet (WTO) létrehozó, 1994. április 15‑én Marrakeshben megkötött, és a többoldalú tárgyalások uruguayi fordulóján (1986–1994) elért megállapodásoknak a Közösség nevében a hatáskörébe tartozó ügyek tekintetében történő megkötéséről szóló, 1994. december 22‑i 94/800/EK tanácsi határozattal (HL 1994. L 336., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 21. kötet, 80. o.) jóváhagyott egyezmény (kihirdette: az 1998. évi IX. törvény) 1 C. mellékletét képező megállapodás.

42      Lásd többek között: 2017. október 5‑i Hanssen Beleggingen ítélet (C‑341/16, EU:C:2017:738, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43      Lásd többek között: IRnova ítélet (36. és 40. pont).

44      Lásd ebben az értelemben: GAT‑ítélet (22. pont).

45      Annak ellenére ugyanis, amit a Bíróság a fent hivatkozott IRnova ítélet 48. pontjában sugallt, ez a „szoros ténybeli és jogi kapcsolat” a bitorlási perek esetében is fennáll. A szabadalombitorlást a lajstromozás szerinti állam jogára is figyelemmel kell vizsgálni. A jogvita és ezen állam területe közötti ténybeli közelség is fennáll (lásd a fenti 22. és 28. pontot). Ezen indokok alapján a Bíróság a „Brüsszel Ia” rendelet 7. cikkének (2) bekezdéséhez fűződő ítélkezési gyakorlatában megállapította, hogy ezen állam bíróságai is „abban a helyzetben” vannak, hogy képesek az említett eljárást lefolytatni (lásd különösen: 2012. április 19‑i Wintersteiger ítélet, C‑523/10, EU:C:2012:220, 27. és 28. pont).

46      Lásd: Usunier, L., Compétence judiciaire, reconnaissance et exécution des décisions civile. – Compétence. – Règles de compétence exclusives. – Article 24 du règlement (UE) n° 1215/2012, JurisClasseur Droit international, Fasc. 584–160, 2015, 3. §.

47      Éppen ellenkezőleg. A tagállamok szabadalmi jogát számos nemzetközi szerződés harmonizálta, többek között a TRIPS‑megállapodás. Ezenkívül, ami az európai szabadalmak érvényességével kapcsolatos jogvitákat illeti, emlékeztetek arra, hogy a szabadalmazhatóságra vonatkozó követelményeket (amelyek e jogviták középpontjában állnak) az ESZE határozza meg. Ezek tehát valamennyi szerződő fél nemzeti jogában azonosak.

48      Mindenesetre, még ha a megfelelő igazságszolgáltatás volna is a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikke 4. pontjának célja, ez a cél nem „követelheti meg” a GAT‑ítéletben elfogadott megoldást, mivel az nem megfelelő igazságszolgáltatáshoz vezethet a bitorlási pereket illetően (lásd a fenti 53. és 54. pontot).

49      Jenard‑jelentés, 36. o.

50      Amit a Bíróság a GAT‑ítéletben (23. pont) megjegyzett, de nem vizsgált.

51      Ez a magyarázat, bár a „rendes” nemzeti szabadalmakra érvényes, kevésbé lenne meggyőző az európai szabadalmakra nézve. Emlékeztetek arra, hogy e szabadalmakat az ESZH adja meg, mivel a nemzeti hatóságok e folyamatban való részvétele a saját államukban az „érvényesítés” formális követelményére korlátozódik.

52      Lásd többek között Gothot, P. és Holleaux, D., i. m., 88. és 89. o., 155. §; Treppoz, E., „Répertoire de droit international – Contrefaçon”, Dalloz, 5., 9., 10., 11. és 30. §; Fawcett, J. J. és Torremans, P., i. m., 19. o.; Gaudemet‑Tallon, H. és Ancel, M.‑E., Compétence et exécution des jugements en Europe: matières civile et commerciale: règlements 44/2001 et 1215/2012, Conventions de Bruxelles (1968) et de Lugano (1988 et 2007), LGDJ, Párizs, 6. kiadás., 2018, 162. o., 120. §; valamint Usunier, L., i. m., 3. és 63. §.

53      Célt téveszt a Bíróság GAT‑ítéletének 30. pontjában szereplő azon érve, amely szerint egyes nemzeti eljárásjogi szabályok szerint a bitorlási perben hozott határozatban foglalt érvénytelenségi megállapítás deklaratív, erga omnes hatályú, és a Brüsszeli Egyezmény 16. cikke 4. pontjának értelmezése nem függhet attól, hogy az említett határozat milyen hatállyal bír a nemzeti jog alapján. A Bíróság minden további nélkül (és jogszerűen) dönthetett volna ehelyett úgy, hogy figyelmen kívül kell hagyni a bitorlási perben hozott ítéletben szereplő érvénytelenségi megállapításoknak erga omnes hatályt biztosító eljárási szabályt, mivel annak alkalmazása sérti a hivatkozott 16. cikk 4. pontjának hatékony érvényesülését (lásd: 1990. május 15‑i Hagen ítélet, C‑365/88, EU:C:1990:203, 17. és 20. pont).

54      Lásd többek között: Szychowska, K., „Quelques observations sous les arrêts de la Cour de justice dans les affaires C‑4/03 GAT et C‑539/03 Roche”, Revue de Droit Commercial Belge, 5. szám, 2007; Kur, A., „A farewell to cross‑border injunctions? The ECJ decisions GAT v. LuK and Roche Nedertland v. Primus and Goldenberg”, International Review of Intellectual Property and Competition Law, 37. kötet, 2006, 844. o.; Treppoz, E., i. m.; és Ancel, M.‑E., „Brevet – L’arrêt GAT: une occasion manquée pour la défence de la propriété intellectuelle en Europe”, Communication Commerce électronique, 2007, 5. szám, 10. tanulmány.

55      Lásd: European Max Planck Group on Conflict of Laws in Intellectual Property, Draft Principles for Conflict of Laws in Intellectual Property, 2011. március 25., 2:401. cikk (2) bekezdés és 4:202 cikk. Lásd az Egyesült Államokban: The American Law Institute, Intellectual Property: Principles Governing Jurisdiction, Choice of Law, and Judgements in Transnational Disputes, 2008., 211. § (2) bekezdés, 212. § (4) bekezdés és 213. § (2) bekezdés.

56      Az e kodifikáció indoka leginkább csak közvetettnek tűnik. Úgy tűnik, hogy röviddel a GAT‑ítélet meghozatalát követően a szóban forgó szabályt beillesztették a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30‑án aláírt egyezmény (HL 2007. L 339., 3. o.) (a továbbiakban: második Luganói Egyezmény) tervezetébe, annak érdekében, hogy biztosítsák az összhangot e rendelkezés és a brüsszeli rendszerben rögzített, az említett ítéletben értelmezett megfelelő joghatósági szabály között (lásd a második Luganói Egyezményről szóló, Pocar, F. által készített magyarázó jelentés [HL 2009. C 319., 1. o.] 102. pontját). Ezt követően, amikor a Tanács az Unió nevében jóváhagyta ezt az egyezményt, kötelezettséget vállalt arra, hogy ugyanígy jár el a „Brüsszel I” rendelet átdolgozása során a két jogi aktus közötti párhuzamosság biztosítása érdekében (lásd a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló egyezmény megkötéséről szóló, 2008. november 27‑i 2009/430/EK tanácsi határozat [HL 2009. L 147., 1. o.] I. mellékletét).

57      Ezekből a tényezőkből az következik, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja nem magára a szabadalom érvényességének „kérdésére” vonatkozik, hanem minden olyan „eljárásra”, amelynek keretében e kérdés felmerül. Az olyan bitorlási pert, amelyben érvénytelenségi kifogással élnek, a hivatkozott rendelkezés értelmében vett, „a szabadalom érvényességével kapcsolatos” eljárásnak kell tekinteni, amely minősítés látszólag logikus következménye az, hogy a kereset a lajstromozás szerinti tagállam kizárólagos joghatósága alá tartozik.

58      A BVG‑ítéletben a Bíróság – nyilvánvalóan a (jelenleg a) „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontjában és a GAT‑ítéletben rögzített kizárólagos joghatósági szabály tekintetében adott különböző értelmezések közötti ellentmondás tudatában – megkísérelte elhatárolni a két ügyet. A jelen ügy szempontjából elegendő emlékeztetni arra, hogy ebben az összefüggésben a Bíróság a GAT‑ítéletet úgy foglalta össze, hogy az azt mondta ki, hogy a lajstromozás szerinti tagállam bíróságai „kizárólagos joghatóság[gal rendelkeznek] […] minden olyan jogvita eldöntése tekintetében, amelyben egy ilyen szabadalom érvényessége vitatott” (BVG‑ítélet, 46. pont [kiemelés tőlem]).

59      2006. július 13‑i ítélet (C‑539/03, EU:C:2006:458). Ebben az ítéletben a Bíróság kizárta annak lehetőségét, hogy a szabadalom jogosultja a Brüsszeli Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdése (jelenleg a „Brüsszel Ia” rendelet 8. cikkének (1) bekezdése) alapján az egyik szabadalombitorló lakóhelyének bírósága előtt több szabadalombitorlóval szembeni igényeit egyesítve érvényesítse. Az e tekintetben adott indokok között a Bíróság rámutatott, hogy még ha lehetséges is lett volna egy ilyen egyesítés, az nem tudta volna megakadályozni a „szabadalmi per részleges széttagoltságát”, ha a szabadalmak érvényességét vitatják, mivel „ez a kérdés a [lajstromozás szerinti] állam bíróságainak kizárólagos hatáskörébe tartozik” (40. pont) (kiemelés tőlem).

60      Ez a rendelet előkészítő munkálataiból sem következik. A jogalkotó nem utasított el olyan javaslatot, amely szerint, amennyiben bitorlási perben érvénytelenségi kifogással élnek, az eljáró bíróságoknak csak fel kell függeszteniük az eljárást, amíg a lajstromozás szerinti állam bíróságai nem döntenek az érvényesség kérdésében. Ilyen javaslatot a Bizottság soha nem terjesztett elő, és nem is javasolt a jogalkotási folyamat során. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kérdést a jogalkotó alig vitatta meg (ha egyáltalán megvitatta).

61      Lásd ebben az értelemben: 2003. május 8‑i Gantner Electronic ítélet (C‑111/01, EU:C:2003:257, 24–32. pont); 2003. május 15‑i Préservatrice Foncière Tiard ítélet (C‑266/01, EU:C:2003:282); BVG‑ítélet, 35. pont.

62      Kétségtelen, hogy a szabadalom jogosultja esetenként számíthat arra, hogy az állítólagos szabadalombitorló érvénytelenségi kifogással él. A jelen ügyben az Electrolux arra hivatkozik, hogy a BSH‑nak minden lehetősége megvolt erre, mivel a szóban forgó európai szabadalom érvényességével és bitorlásával kapcsolatos vitájuk már több mint 10 éve tart. Ez azonban nem mindig van így. Még ha a szabadalom jogosultja előre láthatja is, hogy ilyen védekezési jogalapra fognak hivatkozni, ezt nem tudhatja biztosan. A keresetindítás helyének megválasztása az érvénytelenségre hivatkozás valószínűségén alapuló szerencsejátékká válna.

63      Az Electrolux állításával ellentétben azt sem gondolom, hogy egy ilyen következmény összeegyeztethető lenne a „Brüsszel Ia” rendelet 27. cikkével. Emlékeztetek arra, hogy ez a rendelkezés arra kötelezi a tagállami bíróságot, hogy megszüntessen egy eljárást, ha „olyan keresettel fordulnak [hozzá], amelynek [fő] tárgy[a]” (kiemelés tőlem) egy másik tagállamban lajstromozott szabadalom érvényessége. Ha úgy tekintjük, hogy a bitorlási per „fő tárgya” az érvényesség, akkor is, ha e kérdés pusztán előzetes kérdésként merült fel, az túlzottan kiterjeszteni a hivatkozott rendelkezés értelmét.

64      Az Electrolux érvelése, miszerint a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/48/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 157., 45. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 2. kötet, 32. o.) harmonizálta a szabadalombitorlási eljárásokra vonatkozó eljárási szabályokat, hogy a szabadalom jogosultjai valamennyi tagállamban azonos szintű védelmet élvezzenek, nem állja meg a helyét. Ugyanis az, hogy egy helyett több eljárást kell indítani, önmagában probléma (még akkor is, ha minden egyes megkeresett bíróság megfelelő védelmet nyújt).

65      Vagy általánosabban, ezen állam hatóságai. Érvénytelenségi eljárás az eljárni jogosult szabadalmi hivatalnál is kezdeményezhető.

66      Lásd például a Code de procédure civile (francia polgári perrendtartás) 49. cikkét.

67      Mivel ugyanis az állítólagos szabadalombitorló vitatja a szóban forgó szabadalom érvényességét, az a logikus, hogy az érvénytelenségi eljárást neki kelljen megindítania. Ezenkívül nem áll rendelkezésre minden tagállamban pozitív megállapítási jogvédelem a szabadalom érvényességével kapcsolatban (lásd: a Bizottság jelentése az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak a [„Brüsszel I”] rendelet alkalmazásáról [COM(2009) 174 final, 2009. április 21., 6. és 7. o.]; a továbbiakban: a Bizottság 2009. évi jelentése).

68      Lásd: BVG‑ítélet (46. pont).

69      A szabadalmi igénypontok meghatározzák a szabadalmaztatott találmány korlátait, és így meghatározzák, hogy a szabadalom mire terjed vagy nem terjed ki. Ennélfogva ezen igénypontok értelmezése meghatározó annak megállapítása szempontjából, hogy a feltételezett szabadalombitorló által elkövetett cselekmények a szabadalom hatálya alá tartoznak‑e, és ennélfogva sértik‑e azt. A szabadalom igénypontjai annak eldöntése szempontjából is meghatározóak, hogy a szabadalom érvényes‑e vagy sem. Egy adott találmány szabadalma megadásának szokásos feltételei közül ugyanis az egyik a találmány „újszerűsége”. E követelmény értékeléséhez a szóban forgó, az igénypontokban meghatározott találmányt a technika „korábbi” állásával hasonlítják össze (az európai szabadalmakkal kapcsolatban lásd az ESZE 54. cikkét és 69. cikkének (1) bekezdését).

70      Ismétlem, ez az összetettség elkerülhető lett volna azáltal, hogy egyszerűen lehetővé teszik a bitorlási keresettel megkeresett bíróságok számára, hogy a szabadalom érvényességéről előzetes kérdésként döntsenek (lásd a fenti 1. szakaszt).

71      A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a szabadalmakról szóló törvény 61. §‑ának második bekezdése értelmében, amennyiben bitorlási eljárásban érvénytelenségi kifogást hoznak fel, az alperesnek az érvénytelenség megállapítása iránt külön keresetet kell indítania.

72      Lásd: Tang Z. S., „Validity in patent infringement proceedings – A new approach to transnational jurisdiction”, The Queen Mary Journal of Intellectual Property, 2021, 47–68. o.

73      Lásd: a „Brüsszel Ia” rendelet (38) preambulumbekezdése; 2011. november 17‑i Hypoteční banka ítélet (C‑327/10, EU:C:2011:745, 48. pont).

74      Ez stratégiai mozgásteret is biztosít a szabadalom jogosultja számára. A szabadalmi igénypontok szűk értelmezését terjeszthetnék elő az érvényesség tárgyában eljáró bíróság előtt annak érdekében, hogy elkerüljék annak megállapítását, hogy a szabadalom a technika állására terjed ki, és ennélfogva érvénytelen, és ezen igénypontok eltérő és tágabb értelmezését terjeszthetnék elő a szabadalombitorlási bíróság előtt annak érdekében, hogy az állítólagos szabadalombitorló cselekményeit annak hatálya alá vonják.

75      Az egyértelműség érdekében, amint azt az Electrolux állítja, a GAT‑ítélet „megszorító” olvasata még mindig nem ideális a védelemhez való jog szempontjából. Ahhoz, hogy az alaptalan bitorlási keresetekkel szemben hatékonyan védekezzen, az alperesnek nem áll módjában egyszerűen bitorlási perben kifogást felhozni, hanem ezen felül érvénytelenségi eljárást is meg kell indítania a szabadalom lajstromozása szerinti állam(ok)ban (ami nem csak, hogy kényelmetlen, de jelentősen drágább is). Mindazonáltal a védelemhez való jog nem jelent korlátlan jogosultságot (lásd különösen: 2012. március 15‑i G ítélet, C‑292/10, EU:C:2012:142, 49. pont). A GAT‑ítéletben a Bíróság (és azt követően az uniós jogalkotó) nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy e jogok szóban forgó korlátozása szükséges a lajstromozás szerinti állam kizárólagos hatásköre tiszteletben tartásának biztosításához.

76      Lásd: European Max Planck Group on Conflict of Laws in Intellectual Property, Principles for Conflict of Laws in Intellectual Property – Draft, 2:703. cikk (1) bekezdés.

77      Lásd: Hess, B., Pfeiffer, T. és Schlosser, P., Report on the Application of Regulation Brussels I in the Member States (Study JLS/C4/2005/03), Ruprecht‑Karls‑Universität Heidelberg, 2007, 818. §.

78      Lásd többek között: 1990. május 15‑i Hagen ítélet (C‑365/88, EU:C:1990:203, 17., 19. és 20. pont).

79      A bitorlási perben a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 4. pontja nyilvánvalóan akkor jön szóba, ha az állítólagos bitorló a kifogást a bíróságra irányadó eljárási szabályok által meghatározott határidőben és formában terjesztette elő. Mivel e feltételek a gyakorlatban nem nehezítik meg vagy teszik lehetetlenné az alperes számára, hogy ezt megtegye, az uniós jog alapján nem kifogásolhatók.

80      A kérdést előterjesztő bíróság többek között kifejti, hogy a svéd eljárási szabályok értelmében a bitorlási kereset az érvénytelenségi kereset elbírálásáig felfüggeszthető.

81      Lásd többek között: Geelhoed főtanácsnok GAT‑ügyre vonatkozó indítványa (C‑4/03, EU:C:2004:539, 46. pont); Pocar, F., i. m., 102. §; és Hartley, T., i. m., 12.34. §.

82      Lásd analógia útján: 2012. július 12‑i Solvay ítélet (C‑616/10, EU:C:2012:445, 49. és 50. pont).

83      E bíróságok a bitorlást megállapító ideiglenes és végrehajtható határozatot is hozhatnak, ahhoz a feltételhez kötötten, hogy az érvényesség tárgyában nem születik ellentétes tartalmú határozat.

84      Lásd: Geelhoed főtanácsnok GAT‑ügyre vonatkozó indítványa (C‑4/03, EU:C:2004:539, 46. pont); és Tang, Z. S., i. m., 47–68. o.

85      Természetesen az összes körülményt figyelembe kell venni. Az érvénytelenségi eljárás lehet már annyira előrehaladott, hogy nincs szükség a bitorlási per felfüggesztésére (és így tovább).

86      Lásd a 2004/48 irányelv 9. cikkét.

87      2012. július 12‑i ítélet (C‑616/10, EU:C:2012:445, 31–51. pont).

88      2005. március 1‑jei ítélet (C‑281/02, a továbbiakban: Owusu ítélet, EU:C:2005:120, 24–35. pont).

89      Egyes szakértők ezzel ellentétes álláspontot képviselnek. Álláspontjuk szerint, bár az alperes lakóhelye a brüsszeli rendszer fő alkalmazási feltétele, a „Brüsszel Ia” rendelet a 6. cikkének (1) bekezdése alapján az említett jogviták esetében csak a szóban forgó ingatlan fekvése (és így tovább) vagy a megállapodásban kijelölt bíróságok helye releváns. Következésképpen, amennyiben ezek az elemek harmadik államokra utalnak, a jogvita nem tartozik a rendelet hatálya alá. Sajnos a rendelet szövege nem éppen ezt mondja ki. A hivatkozott rendelet 6. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az a szabály, amely alapján a nemzeti joghatósági szabályokat kell alkalmazni, ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel az Unióban, „figyelemmel” van „a 24. és 25. cikkre”. E fordulat világos jelentése az, hogy ilyen esetben a jogvitára mégis e rendelet szabályai az irányadók, amennyiben a hivatkozott két rendelkezés által érintett tényezők egy tagállamra mutatnak. Ezek nem értelmezhetők úgy, hogy e rendszer nem terjed ki az uniós alperesek ellen irányuló olyan jogvitákra, amelyek harmadik államban található ingatlanokra vagy valamely harmadik állam bíróságait kijelölő joghatósági megállapodásra vonatkoznak. A Bíróság ítélkezési gyakorlata megerősíti ezt az értelmezést (lásd többek között: 2012. július 19‑i Mahamdia ítélet, C‑154/11, a továbbiakban: Mahamdia ítélet, EU:C:2012:491, 39. pont; IRnova ítélet [25–28. pont]).

90      Az igazság az, hogy ahol elődjei teljes mértékben hallgattak, a „Brüsszel Ia” rendelet érinti ezt a kérdést (lásd az alábbi 115. pontot).

91      A francia kormány ugyanis úgy véli, hogy ez a megoldás nem kívánatos, de azt a rendelet szövege előírja (lásd az alábbi 115. és 139. pontot).

92      Lásd Droz, G., Compétences judiciaire et conséquences des jugements dans le marché commun, Párizs, Dalloz, 1972, 164–169. § és 204. §.

93      Lásd többek között Mayer, P., Heuzé, V. és Remy, B., Droit international privé, LGDJ, Párizs, 12. kiadás, 2019, 360. §.

94      Hasonlóképpen, a hivatkozott rendelet 27. cikke arra kötelezi a tagállami bíróságot, hogy kizárólag „más tagállam bírósága” javára állapítsa meg joghatósága hiányát.

95      IRnova ítélet (34. és 35. pont).

96      2000. november 9‑i ítélet (C‑387/98, a továbbiakban: Coreck Maritime ítélet, EU:C:2000:606, 17., illetve 19. pont).

97      Lásd: 2003. december 9‑i Gasser ítélet (C‑116/02, EU:C:2003:657, 72. pont).

98      Lásd: Jenard, P. és Möller, G., Jelentés a Luganói Egyezményről (HL 1990. C 189., 57. o.), 54. pont; Almeida Cruz, M., Desantes Real, M. és Jenard, P., Jelentés a San Sebastián‑i Egyezményről (HL 1990. C 189., 35. o.), 25. pont.

99      2006. február 7‑i vélemény (a továbbiakban: 1/03 vélemény, EU:C:2006:81).

100      Lásd: 1971. március 31‑i Bizottság kontra Tanács ítélet (22/70, EU:C:1971:32, 17–22. pont).

101      Lásd alább a 135. pontot.

102      Az 1/03 vélemény (153. pont). Az, hogy a 4. cikk (1) bekezdése alkalmazható, ha jogvita valamely harmadik állammal a „Brüsszel Ia” rendelet 24. és 25. cikkében előírtakhoz hasonló kapcsolatot mutat, a hivatkozott rendelet 33. és 34. cikkéből is levezethető (lásd az alábbi 107. lábjegyzetet).

103      Lásd: Owusu ítélet (37. pont).

104      A forum non conveniens elmélete szerint, amely a common law országokban ismert, a bíróság megállapíthatja joghatóságának hiányát azon az alapon, hogy egy másik állam bírósága megfelelőbb fórum lenne a jogvita eldöntésére (lásd: Owusu ítélet [8. pont]). A hivatkozott ügyben az Egyesült Királyság bíróságai szerint ez az állam Jamaica volt.

105      A Bíróság elvi okokból is elutasította a forum non conveniens elméletének alkalmazását (lásd a lenti 156. pontot).

106      Ezek a rendelkezések arra a helyzetre vonatkoznak, amikor egy adott kérelem (33. cikk) vagy kapcsolódó kérelmek (34. cikk) egyidejűleg valamely tagállam bírósága és egy harmadik állam bírósága előtt is folyamatban vannak. A releváns rendelkezés alapján a „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése alapján joghatósággal rendelkező tagállami bíróság bizonyos feltételek mellett – többek között azzal a feltétellel, hogy ez „a megfelelő igazságszolgáltatás biztosításához szükséges” – megállapíthatja joghatóságának hiányát a harmadik állam bírósága javára. E tekintetben a hivatkozott rendelet (24) preambulumbekezdése a harmadik államokhoz szorosan kapcsolódó jogvitákat említi, jelezve, hogy az „igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében az érintett tagállam bíróságának” többek között azt kell megvizsgálnia, hogy „a harmadik állam bírósága kizárólagos joghatósággal rendelkezik‑e az adott ügyben olyan körülmények fennállása esetén, amelyek alapján valamely tagállam bírósága kizárólagos joghatósággal rendelkezne”. Következésképpen, amennyiben a 33. cikk vagy a 34. cikk alkalmazandó, a tagállamok bíróságai közvetetten figyelembe vehetik ezeket a kapcsolódási pontokat, és nem önmagában az említett indokok alapján, hanem a perfüggőség miatt állapíthatják meg joghatóságuk hiányát. Mindazonáltal, amint az fentebb kifejtésre került, e rendelkezések csak akkor alkalmazandók, ha a harmadik állam bíróságához elsőként fordultak, nem pedig akkor, amikor a bírósághoz másodikként fordultak.

107      A „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése álláspontom szerint is hallgat a szóban forgó kérdésről. E rendelkezést ugyanis az 5. cikk (1) bekezdésével összefüggésben kell értelmezni. Az első arra utal, hogy az alperest annak a tagállamnak a bíróságai előtt „kell” perelni, ahol lakóhellyel rendelkezik, a második pedig arra, hogy „más tagállam bíróságai előtt kizárólag [e rendelet] szabályai alapján perelhető”. Így ezek a rendelkezések a joghatóságnak csak a tagállamok közötti megosztására vonatkoznak. Nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy az alperes lakóhelye szerinti bíróságok megállapíthatják‑e joghatóságuk hiányát harmadik állam bíróságainak javára, és ha igen, milyen feltételek mellett.

108      Lásd: Briggs, A., Civil Jurisdiction and Judgments, Informa Law, Oxon, 2015, 6. kiadás, 316–362. o., 345. o., Mills, A., Party Autonomy in Private International Law, Cambridge University Press, Cambridge, 2018, 217. o. A „Brüsszel Ia” rendelet 33. és 34. cikke nem egy „A joghatóság hiányának harmadik államok bíróságai javára történő megállapításának lehetősége” című külön szakaszban szerepel. A hivatkozott rendelkezések a rendelet II. fejezetének „Perfüggőség és összefüggő eljárások” című 9. szakaszában szerepelnek. E rendelkezések azt sem írják elő például, hogy „valamely tagállam bírósága kizárólag akkor állapíthatja meg joghatóságának hiányát egy harmadik állam bíróságai javára, ha […]”. Inkább arra utalnak, hogy „amennyiben” perfüggőség áll fenn, a tagállami bíróság ezt megteheti, ha az ott előírt feltételek teljesülnek. Ugyanez vonatkozik e rendelet (24) preambulumbekezdésére is. Ez utóbbi egyszerűen azt mondja ki, hogy párhuzamos eljárások esetén a joghatóság hiányának megállapítása érdekében valamely tagállam bírósága figyelembe veheti az ügynek a szóban forgó harmadik állammal fennálló szoros kapcsolatát. Nem mondja ki, hogy az ilyen kapcsolatok csak ebben az esetben vehetők figyelembe.

109      Lásd: Owusu ítélet (48–52. pont). Esetenként azzal érvelnek, hogy az 1/03 vélemény alátámasztja a hivatkozott szó szerinti értelmezést. Ez azonban nincs így, mivel a vélemény egész egyszerűen nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a tagállami bíróságok kötelesek‑e gyakorolni a brüsszeli rendszerből eredő joghatóságukat. Hasonlóképpen, az IRnova ítéletben a Bíróság nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mivel a 24. cikk (4) bekezdése a harmadik államokban bejegyzett szabadalmak érvényességével kapcsolatos jogvitákra nem „alkalmazandó”, az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságai kötelesek‑e eljárni az ügyben. A Bíróságnak ezt nem kellett megtennie, mivel ez az ügy nem az érvényességre vonatkozott (lásd a hivatkozott ítélet 36–48. pontját).

110      Coreck ítélet (19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

111      Lásd: Mahamdia ítélet (60–66. pont).

112      Lásd ebben az értelemben: Mahamdia ítélet (65. pont). Lásd még: Kistler, A. R. E., „Effect of exclusive choice‑ofourt agreements en faveur d’État tiers in the Brussels I Regulation Recast”, Journal of Private International Law, 14. kötet, 1. szám, 2018., 79. és 81–83. o.; Hartley, T. C., i. m., 13.19–13.21 §. Így a BSH, a francia kormány és a Bizottság által javasolt álláspont elfogadása annak a kínos gondolatnak az elfogadásával is járna, hogy a Bíróság (1) hallgatólagosan hatályon kívül helyezte Coreck Maritime ítéletet az Owusu ítéletben, és (2) a Mahamdia ítéletben teljesen megalapozatlan érvelést követett.

113      A „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 1. pontja tekintetében lásd: Poiares Maduro főtanácsnok ČEZ ügyre vonatkozó indítványa (C‑343/04, EU:C:2006:13, 35–39. pont); a hivatkozott rendelet 24. cikkének 4. pontjára vonatkozóan a fenti 60. pont, és a hivatkozott rendelet 24. cikkének 5. pontjára vonatkozóan: 1992. március 26‑i Reichert és Kockler ítélet (C‑261/90, EU:C:1992:149, 26. pont). Lásd általánosságban a Jenard‑jelentés 35. és 38. oldalát; Usunier, L., i. m., 3. §, 43. § és 59. §; Droz, G., i. m., 137. és 156. §; Gaudemet‑Tallon, H. és Ancel, M.‑E., i. m., 104. és 118. §; Hartley, T., i. m., 212. o.; Gothot, P. és Holleaux, D., 154., 155. és 158. §.

114      Lásd a „Brüsszel Ia” rendelet (14) preambulumbekezdését, 6. cikkének (1) bekezdését és 24. cikkét.

115      Vagy pontosabban, figyelembe vehetnék, de kizárólag párhuzamos eljárások esetében, azonban abban az esetben nem, ha a tagállam bíróságaihoz akár csak egy nappal hamarabb fordultak is, mint a harmadik állam bíróságaihoz (lásd a fenti 115. pontot), ami következetlen, sőt, abszurd lenne. Az Unió és tagállamai közötti „különös kapcsolatok” nem igazolhatják az ilyen eltérő bánásmódot. Az említett államok jogait a 24. cikk nem uniós tagságuk miatt veszi figyelembe, hanem pusztán azért, mert a nemzetközi jogrendben szuverén jogalanyok.

116      Lásd többek között: Roorda, L. és Ryngaert, C., „Public International Law Constraints on the Exercice of adjudicatory Jurisdiction in Civil Matters”, in Forlati, S. és Franzina, P. (szerk.), Universal Civil Jurisdiction – Which Way Forward? BRILL, 2020, 74–95. o.; és Mills, A., „Rethinking Jurisdiction in International Law”, The British Yearbook of International Law, 2014, 84. kötet, 1. szám, 187–239. o.

117      Lásd többek között: Roorda, L. és Ryngaert, C., i. m. 77., 82. és 87. o.; Mills, A., Party Autonomy in Private International Law, 233. o.; Usunier, L., i. m., 1. §, 43. és 67. §. A BSH és a Bizottság mindazonáltal arra hivatkozott, hogy ha valamely tagállam bíróságainak például érvénytelennek kellene nyilvánítaniuk egy harmadik állam által megadott szabadalmat, ez nem sértené ezen állam szuverenitását, mivel e határozatot ott nem ismernék el. Véleményem szerint ez az érv két szempontból sem helytálló. Először is, egy harmadik állam éppen azért tagadja meg az ilyen döntés bármilyen hatályát, mert azt szuverén ügybe való beavatkozásnak tekinti. Másodszor, mivel az ilyen határozat ebben az államban soha nem hajtható végre, a tagállamok bíróságainak még kevésbé szabad hatáskört biztosítani arra, hogy elsőként határozzanak (lásd a lenti 134. pontot).

118      Lásd többek között: 1998. június 16‑i Racke ítélet (C‑162/96, EU:C:1998:293, 46. pont); 2022. április 26‑i Lengyelország kontra Parlament és Tanács ítélet (C‑401/19, EU:C:2022:297, 70. pont). Még ha a Bíróság tévesen is állapította meg, hogy a nemzetközi jogban nem léteznek a bírósági joghatóság ilyen korlátai, amint azt az Electrolux állítja, a nemzetközi udvariasság szempontjából visszataszító lenne, hogy valamely tagállami bíróság harmadik állam jogait érintő kérdésekről határozzon.

119      Lásd: a „Brüsszel Ia” rendelet (14) és (19) preambulumbekezdése, valamint többek között: 2016. július 7‑i Hőszig ítélet (C‑222/15, EU:C:2016:525, 44. pont).

120      Feltéve, hogy teljesülnek a 25. cikkben foglalt feltételek, és teljesülnek a védelmet biztosító joghatósági szabályok által előírt korlátozások (lásd az alábbi 150. pontot).

121      Lásd a „Brüsszel Ia” rendelet (14) preambulumbekezdését, 6. cikkének (1) bekezdését és 25. cikkét.

122      Lásd a fenti 115. pontot. Ez támogatná a bíróságokért folytatott kevésbé egészséges „versenyt”, mivel mindegyik fél arra törekedne, hogy elsőként járjon el akár a joghatósági megállapodás betartatása érdekében, akár éppen ellenkezőleg.

123      Lásd: 2023. január 12‑i TP (Közszolgálati televízió audiovizuális szerkesztője) ítélet (C‑356/21, EU:C:2023:9, 74. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

124      Az ilyen korlátozás nem felelne meg a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételeknek. Egyrészt arra nem „törvény által” kerül sor, mivel egy ilyen drasztikus eredmény abból ered, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet nem tartalmaz különös szabályokat. Másodszor, aligha tekinthető úgy, hogy az „Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket” szolgálja (lásd a lenti 161. pontot). Harmadszor, még ha feltételezzük is, hogy létezik ilyen cél, e korlátozás inkoherenciája, sőt abszurdsága védhetetlenné tenné azt. Emlékeztetek arra, hogy a tagállamok bíróságai jogosultak lennének arra, hogy párhuzamos eljárások esetén érvényesítsék a harmadik állam javára szóló joghatósági megállapodásokat, ám ezt nem tehetnék meg, ha a tagállamok bíróságaihoz akár csak egy nappal korábban fordulnak, mint valamely harmadik állam bíróságaihoz (lásd a fenti 115. pontot).

125      Lásd többek között: 2022. április 26‑i Lengyelország kontra Parlament és Tanács ítélet (C‑401/19, EU:C:2022:297, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

126      A megkeresett állam kizárólagos joghatóságának megsértésével hozott külföldi határozat elismerésének megtagadása bevett nemzeti jogi intézkedés. Ezt az Unión belül a „Brüsszel Ia” rendelet 45. cikke (1) bekezdése e) pontjának ii. alpontja is előírja, valamint olyan nemzetközi egyezmények is szabályozzák, mint például a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott külföldi határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló egyezmény (lásd a hivatkozott egyezmény 5. cikkének (3) bekezdését és 6. cikkét).

127      Lásd: a „Brüsszel Ia” rendelet 71. cikkének (1) bekezdése, 73. cikkének (1) és (3) bekezdése, valamint a 2010. május 4‑i TNT Express Nederland ítélet (C‑533/08, EU:C:2010:243).

128      Ezzel szemben emlékeztetek arra, hogy az ESZE nem tartalmaz nemzetközi joghatósági szabályokat, egy kivételtől eltekintve, amely a jelen ügy szempontjából nem releváns (lásd a fenti 23. pontot). Ezért – amint azt valamennyi beavatkozó fél hangsúlyozta – egy olyan államot, mint Törökország, amely az ESZE részes fele, a „Brüsszel Ia” rendelet szabályainak alkalmazásában úgy kell kezelni, mint bármely más harmadik államot.

129      A joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30‑i Hágai Egyezménynek az Európai Unió nevében történő jóváhagyásáról szóló, 2014. december 4‑i 2014/887/EU tanácsi határozat (HL 2014. L 353., 5. o.) által jóváhagyott egyezmény (a továbbiakban: Hágai Egyezmény).

130      Lásd a második Luganói Egyezmény 22. és 23. cikkét és a Hágai Egyezmény 3. cikkének a) pontját.

131      Nevezetesen Kína, Mexikó, Montenegró, Szingapúr, Ukrajna és az Egyesült Királyság (lásd Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia, státusztáblázat, 37; a joghatósági megállapodásokról szóló, 2005. június 30‑i egyezmény; elérhető a https://www.hcch.net/en/instruments/conventions/status‑table/?cid= 98 oldalon.

132      C‑129/19, EU:C:2020:375, 117–123. pont.

133      Bobek főtanácsnok BV ügyre vonatkozó indítványa (C‑129/19, EU:C:2020:375, 123. pont).

134      A kérdést a brüsszeli rendszer jövőbeli átdolgozására tekintettel a Bizottság által megrendelt több tanulmány (lásd többek között: Hess, B., Pfeiffer, T. és Schlosser, P., i. m., 360–362. § és 388. §) és a Bizottság 2009. évi jelentése (5. o.) is vizsgálta. A Bizottság egyébként konzultált az érdekelt felekkel e kérdésben (lásd: Európai Bizottság, 2009. április 21., Zöld könyv a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK tanácsi rendelet felülvizsgálatáról [COM(2009) 175 final], 4. o.).

135      Lásd: Európai Parlament, Jogi Bizottság, 2010/0383(COD), 2011. október 19., 106., 112. és 113. módosítás.

136      Az Európai Unió Tanácsa, 9474/11 ADD 8 sz. dokumentum, 2011. június 8., Note from the United Kingdom delegation to Working Party on Civil Law Matters (Brussels I), 7–15. o.; 9474/11 ADD 14 sz. dokumentum, 2011. június 16., Note from the French delegation to Working Party on Civil Law Matters (Brussels I), 8–18. o.; 8000/12. sz.dokumentum, 2012. március 22., Note from the United Kingdom delegation to Working Party on Civil Law Matters (Brussels I), 1–8. o.; 8205/12. sz.dokumentum, 2012. március 27., Note from the French delegation to Working Party on Civil Law Matters (Brussels I), 1–7. o.

137      A Hágai Egyezménynek az Európai Unió általi (akkor) jövőbeli jóváhagyása szerepel néhány alkalommal (lásd: az Európai Unió Tanácsa, 9549/12. sz.dokumentum, 2012. május 4., Note from the delegation of the United‑Kingdom to Working Party on Civil Law Matters [Brussels I], 2. o.), és magyarázatot adhat arra, hogy a jogalkotó miért döntött úgy, hogy a rendeletbe nem foglalja bele a harmadik államokra vonatkozó joghatósági megállapodások szabályait.

138      Az Európai Unió Tanácsa, 13756/11 ADD 1 sz. dokumentum, 2011. szeptember 9., Note from German delegation to Working Party on Civil Law Matters (Brussels I), 3. o. (kiemelés tőlem).

139      A jogirodalomban olyan érvet hoznak fel, hogy az uniós jogalkotó valóban meg akarta tagadni a tagállami bíróságoktól azt a jogot, hogy a harmadik államok bíróságai javára érvényt szerezzenek a joghatósági megállapodásoknak, mivel ez a harmadik államokat a Hágai Egyezmény betartására ösztönözné (lásd Beaumont, P., „The revived Judgments Project in The Hague”, Netherlands Internationaal Privaatrecht [NIPR], 2014, 4. kötet, 532–539. o.). Kétségtelen, hogy a szerző tagja volt a Tanács munkacsoportjának, amely kidolgozta a „Brüsszel Ia” rendeletet. Az ilyen szakértői nyilatkozat azonban aligha lehet elegendő az uniós jogalkotó szándékának megállapításához, különösen akkor, ha az ellentmondásban áll más küldöttségek nyilatkozataival. Mindenesetre meghökkentő az az elképzelés, hogy a jogalkotónak valaha szándéka lehetett arra, hogy feláldozza a felek rendelet szerinti autonómiáját annak érdekében, hogy azt nemzetközi szinten népszerűsítse.

140      Lásd a bizottsági javaslat 4. cikkének (2) bekezdését.

141      Lásd többek között: Európai Parlament, Jogi Bizottság, A7–0320/2012 sz. dokumentum, 2012. október 15., Jelentés a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló európai parlamenti és tanácsi rendeletre (átdolgozás) irányuló javaslatról (COM(2010) 748)); Tanács, 9474/11 ADD 9 sz. dokumentum, 2011. június 10., Note from the Belgian delegation to Working Party on Civil Law Matters, 3. o.

142      Lásd többek között az Egyesült Királyságban: High Court, Queen’s Bench Division (Commercial Court) (felsőbíróság, Queen’s Bench kollégium [kereskedelmi bíróság]), Konkola Copper Mines plc kontra Coromin [2005] 2 Lloyd’s Rep. 555.; High Court, Queen's Bench Division (Commercial Court) (felsőbíróság, Queen’s Bench kollégium [kereskedelmi bíróság]), Ferrexpo AG kontra Gilson Investments [2012] EWHC 721 (Comm); Franciaországban: Cour de cassation (semmítőszék), Chambre Civile 1, 2014. április 2., 13–11.192, FR:CCASS:2014:C100356. Lásd még: Nuyts, A., Study on Residual Jurisdiction, General Report, 2007, 73–80. o.

143      Lásd többek között Nuyts, A., „La théorie de l’effet réflexe”, in Le droit processuel et judiciaire européen, Brüsszel, La Charte, 2003, 73–89. o.; Mills, A., Party Autonomy in Private International Law, 138. o.; Harris, J., „Stay of proceedings and the Brussels Convention”, ICLQ, 2005, 54. kötet, 933–950. o.; Bachmeir, T. és Freytag, M., „Discretional elements in the Brussels Ia Regulation”, Journal of Private International Law, 2022, 18. kötet, 2. sz., 296–316. o.; Kistler, A. R. E., i. m., 66–95. o.; Fawcett, J. J. és Torremans, P., i. m., 7.218 §; Usunier, L., i. m., 14. §; De Verneuil Smith, P., Lasserson, B. és Rymkiewicz, R., „Reflections on Owusu: The Radical Decision in Ferrexpo”, Journal of Private International Law, 2012, 8. kötet, 2. szám, 389–405. o; Dicey, A.V, Morris, J. H. C. és Collins, L. A. C., The Conflict of Laws, Sweet & Maxwell U. K., 2012, 15. kiadás, 12.021–12.024. §; lásd: Goodwin, J., „Reflexive effect and the Brussels I Regulation”, Law Quarterly Review, 2013, 129. kötet, 317–320. o.; Takahashi, K., „Review of the Brussels I Regulation: A Comment from the Perspectives of Non‑Member States (Third States)”, Journal of Private International Law, 2012, 8. kötet, 1. sz., 8–11. o; Briggs, A., i. m., 2.305–2.308. §; Gaudemet‑Tallon, H. és Ancel, M.‑E., i. m., 106. §; és Gothot, P. és Holleaux, D., i. m., 37. § és 142. §.

144      Természetesen ez az EU‑n belüli jogvitákra vonatkozó, a 24. és 25. cikk szerinti megoldás tökéletlen „tükrözése”. Ebben az esetben a kijelölt bíróságokon kívüli bármely más bíróság joghatósága kizárt, és köteles joghatóságának hiányát megállapítani.

145      Nem elegendő például, ha egy jogvita harmadik állam szabadalmával kapcsolatos; a „Brüsszel Ia” rendelet 24. cikkének 2. pontjában foglaltak szerint kifejezetten annak érvényességére vagy lajstromozására kell vonatkoznia.

146      Kivéve persze azt, amelyik a tagállami bíróságok kijelölésére vonatkozik.

147      Lásd a „Brüsszel Ia” rendelet 15. és 19. cikkét, valamint 25. cikkének 4. pontját.

148      Lásd ebben az értelemben: Mahamdia ítélet (64. pont).

149      Lásd Kistler, A. R. E., i. m., 89. és 90. o; Nuyts, A., „La théorie de l'effet reflexe”, 6. pont; Mills, A., Party Autonomy in Private International Law, 138. és 233. o.; Goodwin, J., i. m., 317–320. o; Gaudemet‑Tallon, H. és Ancel, M.‑E., i. m., 106. §; Bachmeir, T. és Freytag, M., i. m., 309. o.; és Usunier, L., i. m., 14. §.

150      Analógia útján az 1991. június 27‑i Overseas Union Insurance és társai ítéletében (C‑351/89, EU:C:1991:279) a Bíróság fenntartás nélkül rögzítette a brüsszeli rendszer perfüggőségi szabályainak működését szabályozó elvet („a később felhívott bíróság semmi esetre sem alkalmasabb arra, hogy az elsőként felhívott bíróság joghatóságát értékelje”) (23. pont). Ugyanakkor kifejezetten fenntartotta a később felhívott bíróság kizárólagos joghatóságának lehetőségét (lásd a 20. pontot). Végül a 2014. április 3‑i Weber ítéletében (C‑438/12, EU:C:2014:212, 53. és azt követő pontok) a Bíróság ezen elv alóli kivételt ismert el, pontosan arra az esetre, amelyet eredetileg fenntartott.

151      Lásd: Owusu ítélet (38–43. pont).

152      Lásd a „Brüsszel Ia” rendelet 30., 33. és 34. cikkét. Ezenkívül az ilyen korlátozott mérlegelési jogkörrel járó (alacsony) bizonytalanság jobb a teljes bizonyossághoz és abszurditáshoz képest, amit az a megoldás jelentene, hogy az uniós bíróságokat az ilyen ügyek elbírálására kötelezik.

153      Lásd Nuyts, A., Study on residual jurisdiction, 93–96. § és 103. §.