A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (hatodik tanács)

2016. július 14.(*)

„Verseny – Kartellek – A tengeri tömlők európai piaca – Árrögzítésre, piacfelosztásra és kereskedelmi szempontból érzékeny információk cseréjére irányuló megállapodások – A jogsértő magatartás betudhatósága – A gazdasági folytonosság elve – A személyes felelősség elve – Bírságok – Súlyosító körülmények – Irányítói szerep – 10%‑os felső határ – Korlátlan felülvizsgálat”

A T‑146/09. RENV. sz. ügyben,

a Parker Hannifin Manufacturing Srl, korábban Parker ITR Srl, (székhelye: Corsico [Olaszország]),

a Parker‑Hannifin Corp. (székhelye: Mayfield Heights, Ohio [Amerikai Egyesült Államok])

(képviselik őket: B. Amory, F. Marchini Camia és É. Barbier de La Serre ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Bizottság (képviselik: Bottka V., S. Noë és R. Sauer, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

elsődlegesen az [EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/39406 – „tengeri tömlők”‑ügy) 2009. január 28‑án hozott C(2009) 428 végleges bizottsági határozat annyiban történő megsemmisítése iránti, az EUMSZ 263. cikkre alapított kérelme tárgyában, amennyiben e határozat a felpereseket érinti, másodlagosan pedig az említett határozattal velük szemben kiszabott bírság törlése vagy összegének lényeges csökkentése iránti, az EUMSZ 263. cikkre alapított kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (hatodik tanács),

tagjai: S. Frimodt Nielsen elnök (előadó), J. Schwarcz és A. M. Collins bírák,

hivatalvezető: M. Junius tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2016. február 24‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

1        A jelen ügy az Európai Bizottság által az [EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/39406 – „tengeri tömlők”‑ügy) 2009. január 28‑án hozott C(2009) 428 végleges határozattal (a továbbiakban: megtámadott határozat) szankcionált tengeritömlő‑kartellre vonatkozó jogvita kereteibe illeszkedik.

2        A megtámadott határozatnak tizenegy társaság volt a címzettje, köztük a Bridgestone Corporation és Bridgestone Industrial Limited (a továbbiakban együtt: Bridgestone), The Yokohama Rubber Company Limited (a továbbiakban: Yokohama), a Dunlop Oil & Marine Limited (a továbbiakban: DOM), az elsőrendű felperes, a Parker ITR Srl (amely Parker Hannifin Manufacturing Srl‑lé alakult át, a továbbiakban: Parker ITR), a másodrendű felperes, a Parker‑Hannifin Corp (a továbbiakban: Parker‑Hannifin) és a Manuli Rubber Industries SpA a továbbiakban: Manuli).

3        A megtámadott határozatban a Bizottság megállapította, hogy a tengeri tömlők ágazatában működő vállalkozások egy csoportja világszintű kartellben vett részt, és velük szemben összesen 131 000 000 euró összegű bírságokat szabott ki.

4        Az ITR Rubber társaság – amely ezt követően Parker ITR‑ré alakult át, és amelyet a Saiag‑csoporton belül az anyavállalata, az ITR SpA hozott létre 2001. június 27‑én – a tengeri tömlők ágazatában működött 2002. január 1‑jétől, vagyis attól az időponttól kezdve, amikor az ITR ebben az ágazatban átruházta rá az aktív eszközeit abból a célból, hogy azokat a Parker‑csoporton belül továbbértékesítsék a Parker‑Hannifin részére. Az ITR Rubbernek a Parker‑Hannifin részére történő eladása 2002. január 31‑én vált hatályossá.

5        A megtámadott határozatban a Bizottság megállapította, hogy a jelen ügyben el kellett vetni a személyes felelősség elvét, és a gazdasági folytonosság elvét kellett alkalmazni, mivel a Parker ITR volt az ITR és a Saiag SpA tengeri tömlőkkel kapcsolatos tevékenységének gazdasági jogutódja, következésképpen pedig felelősnek kellett nyilvánítani az ITR és a Saiag által 2002. január 1‑jét, vagyis azt megelőzően elkövetett jogsértésért, hogy a tengeri tömlők ágazatában átruházták rá az aktív eszközöket. A Parker‑Hannifint a Bizottság a Parker ITR magatartásáért egyetemlegesen felelősnek nyilvánította attól kezdve, hogy az utóbbi társaságot 2002. január 31‑én felvásárolták. Így a Bizottság megállapította, hogy a Parker ITR az 1986. április 1‑jétől 2007. május 2‑ig terjedő időszakban felelős volt a jogsértésért, és vele szemben 25 610 000 euró összegű bírságot szabott ki, amelyért a Parker‑Hannifin 8 320 000 euró összeg erejéig egyetemleges felelősséggel tartozott.

6        2009. április 9‑én a Parker ITR és a Parker‑Hannifin keresetet indított a Törvényszék előtt, amelyben elsődlegesen a vitatott határozat rájuk vonatkozó részének megsemmisítését, másodlagosan pedig a kiszabott bírság összegének csökkentését kérték.

7        A 2013. május 17‑i Parker ITR és Parker‑Hannifin kontra Bizottság ítéletben (T‑146/09, a továbbiakban: a Törvényszék ítélete, EU:T:2013:258) a Törvényszék megállapította, hogy a gazdasági folytonosság elve a jelen ügyhöz hasonló helyzetekben nem alkalmazható, és a személyes felelősség elvét kellett alkalmazni. Így a Törvényszék megállapította, hogy a jelen ügyben arról volt szó, hogy a kartellben érintett vállalkozás, vagyis a Saiag és a leányvállalata, az ITR az utóbbi tevékenységeinek egy részét átruházta egy független harmadik személyre, vagyis a Parker‑Hannifinre, az ITR Rubber létrehozatala és az aktív eszközöknek az ITR által az ITR Ruberre történő átruházása pedig lényegében a kaucsuktömlőkkel kapcsolatos tevékenységi ág leányvállalati szintre helyezésére irányuló olyan műveletből állt, amely a Parker‑Hannifinre történő átruházás célkitűzésébe illeszkedett (a Törvényszék ítéletének 115. pontja). Márpedig nem állt fenn semmilyen kapcsolat az átruházó, vagyis a Saiag vagy az ITR és az átvevő, vagyis a Parker‑Hannifin között (a Törvényszék ítéletének 116. pontja). Ezzel szemben a személyes felelősség elve alapján a Bizottságnak azt kellett volna megállapítania, hogy 2002. január 1‑jéig az ITR és a Saiag volt felelős a jogsértésért, következésképpen pedig nem állapíthatta volna meg az ITR Rubber (amely Parker ITR‑ré alakult át) felelősségét az ezen időpontot megelőző időszak vonatkozásában (a Törvényszék ítéletének 118. és 119. pontja). Így a Törvényszék a megtámadott határozatot megsemmisítette annyiban, amennyiben az a 2002. január 1‑jét megelőző időszak vonatkozásában megállapította a Parker ITR jogsértésben való részvételét, a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegét pedig 6 400 000 euróban állapította meg, amelynek megfizetéséért 6 300 000 euró erejéig a Parker‑Hannifin egyetemleges felelősséggel tartozott.

8        A Bíróság Hivatalához 2013. augusztus 1‑jén érkezett beadványában a Bizottság fellebbezést nyújtott be a Törvényszék ítélete ellen.

9        A Bíróság a 2014. december 18‑i Bizottság kontra Parker Hannifin Manufacturing és Parker‑Hannifin ítéletében (C‑434/13 P, a továbbiakban: fellebbezés tárgyában hozott ítélet, EU:C:2014:2456) lényegében megállapította, hogy a Törvényszék tévesen kapcsolt össze két különálló műveletet, amennyiben kizárólag az ITR Rubbernek a Parker‑Hannifinre történő átruházását vette figyelembe, miközben ezt megelőzően sor került az ITR aktív eszközeinek az ITR Rubberre történő csoporton belüli átruházására, amely a gazdasági folytonosság elvének alkalmazása szempontjából relevánsak voltak (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 46., 49. és 54. pontja). A Bíróság szerint ez az elv az ITR és a 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalata, az ITR Rubber között az aktív eszközök ez utóbbira történő átruházásának időpontjában fennálló szerkezeti kapcsolatok tényénél fogva alkalmazandó (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 55. pontja). Ugyanakkor a Bíróság pontosította, hogy a gazdasági folytonossági helyzet az ITR‑nek az ITR Rubber feletti meghatározó befolyása formájában megnyilvánuló tényleges kapcsolatok hiányában kizárható lehetne, amit az elsőfokú eljárásban a Törvényszék nem vizsgált meg (a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 56. és 65. pontja). Így a Bíróság a Törvényszék ítélete rendelkező részének 1)–3) pontját hatályon kívül helyezte, az ügyet pedig a keresetről történő határozathozatal céljából visszautalta a Törvényszék elé.

10      A jogvita alapjául szolgáló tényállás részletes ismertetése – különösen a tengeri tömlők ágazatát, a felperesek történeti hátterét, a közigazgatási eljárást és a megtámadott határozatot illetően – a Törvényszék ítéletének 1–34. pontjában, valamint a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 6–17. pontjában szerepel.

 Az eljárás és a felek kérelmei

11      A fellebbezés tárgyában hozott ítéletet követően a Törvényszék 1991. május 2‑i eljárási szabályzata 118. cikke 1. §‑ának megfelelően a jelen ügyet a Törvényszék hatodik tanácsa elé utalták.

12      Mivel a hatodik tanács egyik tagja akadályoztatva volt, a Törvényszék elnöke a tanács létszámának kiegészítése érdekében másik bírót jelölt ki.

13      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék (hatodik tanács) úgy döntött, megnyitja a szóbeli szakaszt, és eljárási szabályzatának 89. cikke szerinti pervezető intézkedések keretében felhívta a Bizottságot, hogy nyújtson be bizonyos dokumentumokat. A Bizottság e felhívásnak a megszabott határidőn belül eleget tett.

14      A Törvényszék a 2016. február 24‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és az általa feltett szóbeli kérdésekre adott válaszaikat.

15      A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot, amennyiben az a Parker ITR‑t 1986. április 1‑jétől 2002. január 31‑ig felelősnek nyilvánítja a jogsértésért;

–        csökkentse lényegesen a velük szemben kiszabott bírság összegét;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

16      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        a megsemmisítés iránti keresetet teljes egészében utasítsa el;

–        a felpereseket kötelezze a T‑146/09., C‑434/13 P. és T‑146/09. RENV. sz. eljárásokban felmerült költségek viselésére.

 A jogkérdésről

 A visszautalást követően a kereset tárgyáról

 A felek érvei

17      A felperesek azt állítják, hogy a visszautalás alapján eljáró Törvényszéknek a felperesek által felhozott valamennyi megsemmisítési jogalapról határoznia kell, amennyiben azok a Bíróság által hatályon kívül helyezett ítélet rendelkező részének valamelyik elemében kifejezésre jutnak, ideértve azokat a jogalapokat is, amelyeket a Törvényszék hatástalanokként elutasított, vagy amelyeknek csupán olyan jogalap kedvező elbírálása következtében adott helyt, amelyet a visszautalást követően ismét meg kell vizsgálni.

18      Másfelől a felperesek az észrevételeikben jelzik, hogy a második, harmadik, negyedik, hetedik és kilencedik jogalapjuktól elállnak.

19      A Bizottság azt állítja, hogy a Törvényszék a jelen kereset keretében visszautalást követően nem mérlegelhet újra olyan állításokat, amelyeket az eredeti kereset keretében nem hoztak fel, vagy amelyeket a Törvényszék általi érdemi elutasításukat követően nem fellebbeztek meg, így különösen a nyolcadik jogalap keretében a forgalom 10%‑os felső határával kapcsolatos állításokat. A Bizottság ezenkívül azt állítja, hogy a visszautalást követően a kereset ismételt vizsgálata kizárt annyiban, amennyiben az olyan kérdésekre vonatkozik, amelyekről a Bíróság a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben jogerősen határozott.

 A Törvényszék álláspontja

20      Mindenekelőtt meg kell állapítani, mint azt a fenti 18. pont is jelezte, hogy a felperesek a második, harmadik, negyedik, hetedik és kilencedik jogalapjuktól elálltak.

21      Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy az Európai Unió Bírósága alapokmányának 61. cikke – amely az alapokmány 53. cikkének első bekezdése alapján a Törvényszékre is irányadó – értelmében, ha a fellebbezés megalapozott, és a Bíróság az ügyet határozathozatalra visszautalja a Törvényszékhez, a Törvényszéket jogkérdésekben köti a Bíróság határozata.

22      Így a Bíróság általi hatályon kívül helyezést és az ügynek a Törvényszékhez történő visszautalását követően az eljárási szabályzat 215. cikke értelmében a Törvényszéknél az eljárást a Bíróság visszautaló határozata indítja meg, és a Törvényszéknek újból el kell bírálnia a felperes által felhozott összes megsemmisítési jogalapot, azon részek kivételével, amelyeket a Bíróság nem helyezett hatályon kívül, valamint az említett részek szükséges alapját alkotó megállapítások kivételével, mivel azok jogerőre emelkedtek (2011. szeptember 14‑i Marcuccio kontra Bizottság ítélet, T‑236/02, EU:T:2011:465, 83. pont).

23      A jelen ügyben a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben a Bíróság hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítélete rendelkező részének 1)–3) pontját, a kereset megalapozottságának elbírálása érdekében az ügyet visszautalta a Törvényszékhez, a költségekről pedig egyelőre nem határozott. Következésképpen a keresetnek a Bíróság általi visszautalását követően a Törvényszék feladata, hogy – kötve a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben elbírált jogkérdéseket illetően – elbírálja a felperesek által a keresetük alátámasztása érdekében felhozott összes jogalapot, amennyiben azok a Törvényszék ítéletének rendelkező részében a Bíróság által hatályon kívül helyezett 1)–3) pont alapját képezik.

24      E tekintetben a Törvényszék ítéletéből kitűnik, hogy a rendelkező részének 1)–3) pontja a Törvényszék által a felperesek első jogalapja első részének, továbbá az ötödik és hatodik jogalapjuknak való helyt adáson, valamint az e jogalapok vizsgálata során megállapított jogellenességeken alapul.

25      Végül a nyolcadik jogalapot illetően meg kell állapítani, hogy a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben a Bíróság a felperesek azon érvelését, amelyben a Törvényszék által a nyolcadik kereseti jogalapjukra vonatkozóan lefolytatott mérlegelést vitatták, azzal az indokkal utasította el, hogy e mérlegeléssel szemben nem terjesztettek elő a válaszbeadványuktól eltérő külön iratba foglalt csatlakozó fellebbezést.

26      A fellebbezés tárgyában hozott ítélet 94–97. pontjában ugyanis a következő megállapítások szerepelnek:

„94. […] [A] megtámadott ítélet 228. pontjában a Törvényszék a nyolcadik kereseti jogalapot megalapozatlannak ítélte annyiban, amennyiben az a 2002. január 1‑jét követő jogsértési időszakra vonatkozott, ezen időszakba beleértve a 2002. január 1‑jétől 31‑ig terjedő azon időszakot is, amelynek során az ITR Rubber még nem tartozott a Parker‑Hannifin csoporthoz.

95. A Törvényszék által lefolytatott mérlegelés tükröződik abban a számítási módszerben, amelyet a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság újraszámítása során alkalmazott, valamint a megtámadott ítélet rendelkező részének 3) pontjában, amelyben nem tett különbséget a 2002. január 1‑jétől 31‑ig terjedő időszak és az ezen időpontot követő időszak között.

96. Ezért meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a nyolcadik kereseti jogalap keretében igenis megvizsgálta és eldöntötte a Parker ITR és a Parker‑Hannifin által felvetett jogkérdést, elutasítva az érvelésüket.

97. E feltételek mellett, mivel a fellebbezési eljárásban ellenérdekű felek annak ellenére, hogy az eljárási szabályzat 176. cikkének (2) bekezdése ezt előírja, nem terjesztettek elő a válaszbeadványuktól eltérő külön iratban olyan csatlakozó fellebbezést, amely a Törvényszék által a nyolcadik kereseti jogalap tárgyában lefolytatott mérlegelés ellen irányul, az 1/2003 rendelet 23. cikke (1) bekezdésének alkalmazására vonatkozó érvelésüket mint elfogadhatatlant el kell utasítani.”

27      A Bíróság e mérlegeléseinek, különösen pedig a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 97. pontjának fényében, mivel a Törvényszék ítélete a 2002. január 1‑jét követő időszak vonatkozásában elutasította a nyolcadik jogalapot, az említett ítélet ezen elemét – amely nem képezte csatlakozó fellebbezés tárgyát, következésképpen pedig a Bíróság nem helyezte azt hatályon kívül – úgy kell tekinteni, hogy jogerőre emelkedett.

28      Ugyanakkor a Törvényszék az ítéletének 228. pontjában az első jogalapnak való helyt adás folytán hatástalanként elutasította a nyolcadik jogalapot, amennyiben az a 2002. január 1‑je előtti időszakra vonatkozott, és nem vizsgálta meg a személyes felelősség és az arányosság elvének megsértésére, valamint az indokolás hiányára alapított kifogásokat, amennyiben azok az említett időszakra vonatkoztak.

29      Másfelől meg kell állapítani, hogy a Törvényszék ítéletében a nyolcadik jogalap Törvényszék általi mérlegelése a 2002. január 1‑jét megelőző jogsértési időszak vonatkozásában az első jogalapnak való helyt adáson alapul, e helyt adás pedig – mint ez kitűnik az említett ítéletnek különösen a 253. és 255. pontjából – a rendelkező része azon 1)–3) pontjának szükséges alapját képezi, amelyeket a Bíróság hatályon kívül helyezett.

30      Ezért nem tekinthető úgy, hogy a Törvényszék érdemben elbírálta volna a nyolcadik jogalapot, amennyiben az a 2002. január 1‑jét megelőző időszakra vonatkozott.

31      Következésképpen a felperesek által a 2002. január 1‑jét megelőző időszakot illetően hivatkozott nyolcadik jogalapot meg kell vizsgálni.

32      Az eddigi megfontolásokra tekintettel a Törvényszéknek a visszautalást követően úgy kell elbírálnia a kereset megalapozottságát, hogy határozatot hoz az első, az ötödik, a hatodik, valamint a fenti 31. pontban ismertetett feltételek mellett a nyolcadik jogalap tárgyában.

 Az 2002. január 1‑jét megelőző jogsértési időszak vonatkozásában a felelősség Parker ITR‑nek való téves betudására alapított első jogalapról

33      A felperesek által felhozott első jogalap három részből áll, amelyek közül az első a személyes felelősség elvének megsértésére, a második hatáskörrel való visszaélésre, valamint az [EK 81. cikkben] és [az EK 82. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 25. cikkének megkerülésére, a harmadik pedig az egyenlő bánásmód elve és az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozik.

34      A Bizottság vitatja a felperesek által az első jogalapjuk alátámasztása érdekében előadott érvelést.

 Az ITR és az ITR Rubber közötti kapcsolatokat illető indokolásra vonatkozó érvek elfogadhatóságáról

35      A személyes felelősség elvének megsértésére vonatkozó első jogalap első része keretében a felperesek többek között azt állítják, hogy a megtámadott határozat nincs kellőképpen megindokolva az ITR és az ITR Rubber közötti azon kapcsolatokon alapuló gazdasági folytonosság elvének alkalmazását illetően, amelyekre a Bizottság első alkalommal a megtámadott határozatban hivatkozott, ez pedig annál inkább így van, hogy ez az alkalmazás eltér a Bizottság korábbi döntéshozatali gyakorlatától, amelynek keretében a személyes felelősség elvét alkalmazta.

36      A Bizottság azt állítja, hogy a felperesek által a visszautalást követően a keresetre tett észrevételeik keretében hivatkozott ilyen érvelés az eredetileg felhozott jogalapba illesztett olyan új jogalapnak minősül, amely megváltoztatja az előbbi tartalmát, ezért pedig nem elfogadható.

37      Kétségtelen, hogy a keresetlevélben megfogalmazott első jogalap nem tartalmazott semmilyen utalást az indokolás hiányára konkrétan azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság az ITR és az ITR Rubber között fennálló kapcsolatok folytán a gazdasági folytonosság elvét alkalmazta.

38      Ugyanakkor egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy az indokolási kötelezettség megsértése olyan imperatív jogalap, amelyet hivatalból vizsgálni kell, és amelynek vizsgálatára az eljárás bármely szakaszában sor kerülhet (lásd ebben az értelemben: 2008. július 1‑jei Chronopost és La Poste kontra UFEX és társai ítélet, C‑341/06 P és C‑342/06 P, EU:C:2008:375, 48–50. pont).

39      Másrészt meg kell állapítani, hogy a felperesek az első jogalap harmadik része keretében arra hivatkoztak, hogy amikor a Bizottság a 2002. január 1‑jét megelőző jogsértési időszak tekintetében a gazdasági folytonosság elve alapján az ITR Rubbernek tudta be a felelősséget, megsértette az indokolási kötelezettséget, amennyiben eltért a korábbi gyakorlatától, amely a személyes felelősség elvén alapult. Így azok az érvek, amelyeket a felperesek a fellebbezés tárgyában hozott ítéletet követő észrevételeikben arra vonatkozóan terjesztettek elő, hogy a gazdasági folytonosság elvének az ITR és az ITR Rubber közötti kapcsolatokon alapuló alkalmazása nincs megindokolva, úgy tekinthetők, mint amelyek szorosan kapcsolódnak az első jogalapnak az indokolási kötelezettség megsértésére alapított harmadik része keretében előadott érvekhez, és mint amelyek ez utóbbi érveket fejtik ki (lásd ebben az értelemben: 2010. április 28‑i Gütermann és Zwicky kontra Bizottság ítélet, T‑456/05 és T‑457/05, EU:T:2010:168, 199. pont).

40      E körülmények között ezeket az érveket elfogadhatóknak kell minősíteni, amennyiben az első jogalap harmadik részéhez kapcsolódnak, amelynek keretében azokat meg kell vizsgálni.

 Az ITR által a 2002. január 1‑jét megelőző időszakban elkövetett jogsértésért való felelősség Parker ITR‑nek történő betudásáról

41      Az első jogalap első része keretében a felperesek lényegében azt állítják, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor a gazdasági folytonosság elve alapján és a személyes felelősség elvének figyelmen kívül hagyásával a Parker ITR‑nek tudta be az ITR által a 2002. január 1‑jét, vagyis azt az időpontot megelőzően elkövetett jogsértésért való felelősséget, amikor a Parker ITR a tengeri tömlők ágazatában működni kezdett.

–       A gazdasági folytonosság elvének alkalmazásáról

42      Emlékeztetni kell arra, hogy a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 46. pontjában a Bíróság a következőket állapította meg:

„46. […] [M]eg kell állapítani, hogy a Törvényszék az általa lefolytatott mérlegelés során két különálló műveletet vont össze, amikor a megtámadott ítélet 116. pontjában kizárta a gazdasági folytonosság elvének alkalmazását olyan esetben, amelyben – a jelen ügyhöz hasonlóan – nem áll fenn semmilyen szerkezeti kapcsolat az átruházó, vagyis a Saiag […] vagy a leányvállalata, az ITR […], valamint a Parker‑Hannifinként azonosított átvevő között. A Törvényszék elmulasztotta figyelembe venni azt, hogy az ITR […] első lépésben a tengeri tömlők ágazatában gyakorolt tevékenységeit ruházta át az egyik leányvállalatára, mielőtt e leányvállalatot második lépésben átruházta volna a Parker‑Hannifinre.”

43      A fellebbezés tárgyában hozott ítélet 50–53. pontjában a Bíróság a gazdasági folytonosság elvének alkalmazását illetően a következőket állapította meg:

„50. […] [A] gazdasági folytonossági helyzet fennállásának alátámasztása szempontjából annak mérlegelése során, hogy a tevékenységek csoporton belüli átruházásáról, vagy pedig független vállalkozások közötti átruházásról van szó, releváns időpontként magának az átruházásnak az időpontját kell figyelembe venni.

51. Jóllehet szükséges, hogy ebben az időpontban olyan szerkezeti kapcsolatok álljanak fenn az átruházó és az átvevő között, amelyek alapján a személyes felelősség elvének megfelelően megállapítható, hogy a két jogalany egyetlen vállalkozást képez, a gazdasági folytonosság elvével elérni kívánt célra tekintettel nem követelmény, hogy e kapcsolatok az egész hátralévő jogsértési időszak során, illetve egészen a jogsértést szankcionáló határozat elfogadásáig fennmaradjanak. […]

52. Ugyanígy és ugyanezen okokból nem szükséges, hogy a gazdasági folytonossági helyzet fennállásának alátámasztását lehetővé tevő szerkezeti kapcsolatok olyan minimális ideig fennmaradjanak, amelyet mindazonáltal csak esetről esetre és visszamenőlegesen lehetne meghatározni.

53. […] [A]zzal kapcsolatban, hogy a gazdasági folytonosság fennállásának megállapítása szempontjából figyelembe kell‑e venni a tevékenységek átruházásával elérni kívánt célt, a jogbiztonság elvéből szintén az következik, hogy irrelevánsként figyelmen kívül kell hagyni a megtámadott ítélet 115. pontjában hivatkozott azon körülményt, hogy az átvevő jogalanyt azért hozták létre, továbbá az azért vette át az aktív eszközöket, hogy aztán e jogalanyt utóbb harmadik személyre ruházzák át. Ha ugyanis a leányvállalat létrehozatalának hátterét képező gazdasági indítékot az e leányvállalat harmadik vállalkozás részére történő átruházásával többé vagy kevésbé hosszú távon elérni kívánt célként figyelembe kellene venni, az a gazdasági folytonosság elvének alkalmazása során olyan szubjektív tényezők közbeiktatását eredményezné, amelyek összeegyeztethetetlenek ezen elv áttekinthető és előre látható alkalmazásával.”

44      A fellebbezés tárgyában hozott ítélet 54–56. pontjában a Bíróság a fentiekből arra következtetett, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor elvetette a gazdasági folytonosság elvének alkalmazását, az alábbiak szerint:

„54. […] [A] megtámadott ítélet 116. pontjában megfogalmazott azon állítást illetően, amely szerint a jelen ügy feltételei mellett a Bizottságnak a tevékenységek átruházását megelőzően elkövetett jogsértésért való felelősséget a tevékenységek korábbi gyakorlóinak kellett volna betudnia, meg kell állapítani, hogy ezen állítás olyan téves okfejtésbe illeszkedik, amellyel a Törvényszék eleve elvetette a gazdasági folytonosság fennállását. Ez nem változtat azon, hogy állandó ítélkezési gyakorlat, hogy amennyiben bizonyított az ilyen helyzet, akkor az, hogy a jogsértést elkövető jogalany még létezik, önmagában nem képezi akadályát azon jogalany szankcionálásának, amelyre e jogalany a gazdasági tevékenységeit átruházta […]

55. Az eddigi megfontolásokra tekintettel meg kell állapítani, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 115. és 116. pontjában az ITR […] és az ITR Rubber között a tevékenységek e két jogalany közötti átruházásának időpontjában fennálló kapcsolatok figyelembevétele nélkül úgy ítélte meg, hogy a jelen ügyben az átruházó jogalany és az átvevő jogalany – amelyeknek a Saiag […]‑[o]t, illetve az ITR […]‑t, valamint a Parkir‑Hannifint feleltette meg – közötti szerkezeti kapcsolatok hiányában kizárt a gazdasági folytonossági helyzet.

56. Az ilyen téves jogalkalmazás azonban hatástalan lehet abban az esetben, ha a gazdasági folytonossági helyzet az ITR […] és az ITR Rubber közötti tényleges kapcsolatok hiánya folytán mindazonáltal kizárható. E nézőpontból kell elemezni a fellebbezési eljárásban ellenérdekű felek azon érvét, amely szerint a Törvényszék helyesen vetette el a gazdasági folytonossági helyzet fennállását, mivel a vitatott határozatban a Bizottság elmulasztotta megvizsgálni, hogy az ITR Rubber valóban az ITR […] tényleges irányítása alatt állt‑e.”

45      Egyrészt, az eddigi megfontolásokból kitűnik, hogy az ITR által 2002. január 1‑jét megelőzően elkövetett jogsértésért való felelősség betudásának vizsgálata szempontjából figyelembe kell venni a tengeri tömlők ágazatában gyakorolt tevékenységeknek az ITR‑ről az ITR Rubberre történő csoporton belüli átruházását.

46      Másrészt, a fellebbezés tárgyában hozott ítéletből kitűnik, hogy annak mérlegelése szempontjából, hogy alkalmazni kell‑e a gazdasági folytonosság elvét, a kérdéses tevékenységek átruházásának időpontját kell figyelembe venni.

47      Harmadrészt, a Bíróság által a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben tett megállapításokból kitűnik, hogy nem kell figyelembe venni, hogy a tengeri tömlőkkel kapcsolatos tevékenységeknek a Saiag és a leányvállalata, az ITR által a Parker‑csoport egyik társasága, a Parker‑Hannifin részére az e tevékenységek leányvállalati szintre helyezése, vagyis az ITR Rubber társaság létrehozatala révén történő átruházásának mi volt a célja. A Bíróság szerint ugyanis az ilyen művelet céljának és gazdasági indokának nincs jelentősége.

48      Negyedrészt, a fentiekből következik, hogy a tevékenységeknek az ITR és a 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalata, az ITR Rubber közötti csoporton belüli átruházását követően, figyelembe véve a kérdéses átruházás időpontjában, vagyis 2002. január 1‑jén e két társaság között fennálló szerkezeti kapcsolatokat, a jelen ügyben nem lehetett kizárni a gazdasági folytonosság elvének alkalmazását.

49      Végül a Bíróság megállapításaiból kitűnik, hogy a jelen ügyben az ITR és az ITR Rubber közötti szerkezeti kapcsolatok ellenére ki lehetne zárni a gazdasági folytonosság elvének alkalmazását amiatt, hogy az ITR nem irányította ténylegesen az ITR Rubbert olyan meghatározó befolyás tényleges gyakorlása formájában, amelyet bizonyítottnak kell tekinteni, hacsak a Parker ITR és a Parker‑Hannifin meg nem dönti azt a vélelmet, hogy a Saiag‑csoporton belüli kérdéses átruházás időpontjában, vagyis 2002. január 1‑jén az ITR ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt az ITR Rubber felett.

–       A meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának vélelméről

50      A megtámadott határozat (370) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a jogsértéssel érintett tevékenységeknek az ITR‑ről az ITR Rubberre történő átruházásakor e két társaságot gazdasági szempontból egyesítette az anyavállalatot a 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalatával összekötő kapcsolat, továbbá e két társaság egy és ugyanazon vállalkozás részét képezte. A felperesek nem vitatják e szerkezeti kapcsolatok fennállását.

51      E tekintetben a Bíróság a megtámadott ítélet 62. pontjában hangsúlyozta, hogy a felperesek feladata, hogy az ITR által az ITR Rubber feletti meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának megdönthető vélelmét megdöntsék azáltal, hogy elegendő bizonyítékot szolgáltatnak annak alátámasztása érdekében, hogy a leányvállalat önálló piaci magatartást tanúsított.

52      A Bíróság ugyanis a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 65. és 66. pontjában megállapította, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor annak ellenőrzése érdekében, hogy a Bizottság a jelen ügyben helyesen alkalmazta‑e a gazdasági folytonosság elvét, elmulasztotta megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyeket a felperesek az ITR‑nek az ITR Rubber feletti meghatározó befolyása formájában megnyilvánuló tényleges kapcsolatok fennállásával vagy hiányával kapcsolatban terjesztettek elé.

53      Következésképpen a Törvényszékhez visszautalt jelen kereset keretében azt kell megvizsgálni, hogy a felperesek által előadott körülmények elegendők‑e annak bizonyításához, hogy az ITR Rubber leányvállalat önálló piaci magatartást tanúsított.

54      A Törvényszéknek abból a szempontból kell lefolytatnia e vizsgálatot, hogy a leányvállalat, vagyis az ITR által elkövetett jogsértésért való felelősség a Bíróság által a fellebbezés tárgyában hozott ítélet 58. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján betudható‑e az ITR leányvállalatának, az ITR Rubbernek. Márpedig ezen ítélkezési gyakorlat szerint abban a különös esetben, ha az anyavállalat az uniós versenyszabályokat megsértő leányvállalatában kizárólagos vagy majdnem kizárólagos tőkerészesedéssel rendelkezik, fennáll azon megdönthető vélelem, miszerint ezen anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalatára. Ilyen helyzetben elegendő, ha a Bizottság bizonyítja, hogy az anyavállalat a leányvállalatában kizárólagos vagy majdnem kizárólagos tőkerészesedéssel rendelkezik, ahhoz, hogy megállapítsa az említett vélelem teljesülését. E vélelem azonban megdönthető, és a szóban forgó vélelmet megdönteni szándékozó jogalanyok feladata a leányvállalatot az anyavállalattal összekötő szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatokra vonatkozó összes olyan bizonyíték benyújtása, amelyről úgy vélik, hogy bizonyítja, hogy a leányvállalat és az anyavállalat nem alkot egyetlen gazdasági egységet, hanem a leányvállalat önálló piaci magatartást követ (lásd: 2009. szeptember 10‑i Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ítélet, C‑97/08 P, EU:C:2009:536, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. május 8‑i Eni kontra Bizottság ítélet, C‑508/11 P, EU:C:2013:289, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. július 18‑i Schindler Holding és társai kontra Bizottság ítélet, C‑501/11 P, EU:C:2013:522, 105–111. pont).

–       A meghatározó befolyás tényleges gyakorlása vélelmének megdöntéséről

55      A felperesek azt állítják, hogy az ITR az alábbi körülményeket figyelembe véve nem gyakorolt meghatározó befolyást az ITR Rubber felett.

56      Először is, a felperesek azt állítják, hogy az ITR Rubber a társaságként való létrehozásától, vagyis 2001. június 27‑től egészen 2002. január 1‑jéig nem gyakorolt semmilyen gazdasági tevékenységet, vagyis ebben az időszakban az ITR nem gyakorolhatott meghatározó befolyást a leányvállalata felett, illetve nem adhatott annak semmilyen üzleti iránymutatást.

57      E tekintetben elegendő megállapítani, hogy – mint az kitűnik a fellebbezés tárgyában hozott ítéletnek különösen az 56. és az azt követő pontjaiból, és mint azt a felperesek a tárgyaláson maguk is elismerték – a gazdasági folytonossági helyzet fennállásának mérlegelése szempontjából az ITR‑ről az ITR Rubberre történő tevékenységátruházás időpontját kell figyelembe venni. Következésképpen az ezen átruházást megelőző időszakra vonatkozóan a felperesek által előadott érvek hatástalanok.

58      A felperesek elismerik, hogy attól kezdve, hogy a tevékenységeket 2002. január 1‑jén átruházták az ITR‑ről az ITR Rubberre, az utóbbi társaság az érintett rendes üzletmenetet vitte tovább, vagyis gyakorolta a rá átruházott tevékenységeket.

59      Másodszor, a felperesek előadják, hogy a Parker‑Hannifinre történő átruházásról szóló szerződés 7.21. cikke értelmében 2002. január 1‑je és 2002. január 31. között a kaucsuk ágazaton belüli tevékenységek keretében sem a Saiag, sem az ITR, sem pedig az ITR Rubber nem tehetett a legcsekélyebb olyan intézkedést sem, amely a Parker‑Hannifin előzetes hozzájárulása nélkül hatással lehetett volna a Parker‑Hannifin mint jövőbeli átvevő érdekeire. Mindez nem csupán megakadályozta a Saiagot és az ITR‑t abban, hogy bármilyen befolyást, még kevésbé pedig meghatározó befolyást gyakoroljanak az ITR Rubber felett, hanem jogot is biztosított a Parker‑Hannifinnek arra, hogy az ITR‑rel közös irányítást gyakoroljon az ITR Rubber felett.

60      E tekintetben meg kell állapítani, hogy az átruházásról szóló szerződés 7.21. cikke szerint az eladó, az ITR kötelezettséget vállalt többek között arra, hogy az ITR Rubber a rendes üzletmenet szerint működjék és azt annak megfelelően vezessék, az átvevőnek pedig előzetesen hozzá kellett járulnia minden olyan döntéshez, amely kívül esik az említett rendes üzletmeneten. Konkrétan, az átvevő előzetes hozzájárulására volt szükség különösen az alkalmazottak bérezési rendszerével kapcsolatos módosításokhoz, az osztalékfizetéshez, a 100 000 eurót meghaladó tőkekiadásokhoz, valamint az aktív eszközök értékesítéséhez, kivéve a rendes üzletmeneten belüli eseteket.

61      Mindenekelőtt nem vitatott, hogy az ITR Rubber társaság Parker‑Hannifin részére történő átruházásának időpontja 2002. január 31. Így az, hogy az átruházásról szóló, 2001. december 5‑i szerződésben rendelkeztek arról, hogy az utóbbi időpont és az átruházási ügylet tényleges lezárásának időpontja között hogyan kell vezetni az ITR Rubbert, nem tekinthető úgy, hogy az e társaság feletti irányítás az átruházóról az átvevőre szállt. Mint azt ugyanis a felperesek maguk is elismerik, e szerződéses rendelkezések az átvevő ahhoz fűződő érdekének védelmét szolgálták, hogy a szóban forgó társaság, illetve aktív eszközök, különösen pedig azok értéke a lezárás időpontjáig olyan állapotban maradjon, amely tükrözi azt az állapotot, amelyet az átvevő az átruházásról szóló szerződés aláírásakor figyelembe vett.

62      Továbbá, jóllehet az átruházót az átvevővel szemben az átruházás lezárását megelőző, úgynevezett átmeneti időszakban terhelő e kötelezettségek az átvevő szempontjából jogoknak minősülnek, különösen ami a rendes üzletmeneten kívül eső műveletek előzetes engedélyezését illeti, e kötelezettségek a jellegüknél fogva átmenetiek voltak, és továbbra is a művelet tényleges lezárásának voltak alárendelve.

63      Végül meg kell állapítani, hogy az átruházásról szóló szerződés 7.21. cikke értelmében az ITR kötelezettséget vállalt arra, hogy az ITR Rubber a szerződés aláírásának időpontjától a művelet lezárásáig terjedő, úgynevezett átmeneti időszakban a rendes üzletmenet szerint működjék és azt annak megfelelően vezessék. Márpedig az ilyen kötelezettségvállalás magában foglalta, hogy az ITR ténylegesen olyan döntéseket hozhat, amelyek az ITR Rubber vezetésére vonatkoznak. Kétségtelen, hogy az ITR‑nek a rendes üzletmeneten kívül eső döntésekhez szüksége volt a Parker‑Hannifin előzetes hozzájárulására. Ugyanakkor az átruházásról szóló szerződésnél fogva az ITR‑nek jogában állt és kötelezettsége is volt, hogy biztosítsa az ITR Rubber rendes üzletmenetét. A felperesek állításával ellentétben e kötelezettség, amelyet az ITR az átruházásról szóló szerződésben vállalt, inkább arra szolgál valószínűsítő körülményként, hogy az ITR Rubber leányvállalat nem tanúsított önálló piaci magatartást.

64      Jóllehet ugyanis ebben az úgynevezett „átmeneti” időszakban az ITR Rubber nem tekinthető a Parker‑Hannifin által irányítottnak, nem lehet olyan önálló jogalanynak sem tekinteni, amely teljesen függetlenül dönthet a tevékenységeiről, mivel az ITR biztosította, hogy az ITR Rubber különösen az üzletpolitikája keretében ne térjen el a rendes üzletmenettől. Így az anyavállalat kötelezettségvállalásánál fogva az ITR Rubber egyoldalúan nem dönthetett volna például arról, hogy megváltoztassa az üzletpolitikáját vagy megszüntesse a tevékenységeit, amit megtehetett volna, ha az ITR Rubber teljesen önálló jogalany lett volna.

65      Másfelől szintén az ITR volt az, amely 2002. január 1‑jén átruházta az ITR Rubberre azokat az egyedüli aktív eszközöket, amelyekkel az utóbbi rendelkezett, míg korábban – mint azt a felperesek is állítják – az ITR Rubber olyan társaság volt, amely nem rendelkezett aktív eszközökkel, és nem gyakorolt semmilyen tevékenységet.

66      Ezenkívül meg kell állapítani, hogy az ITR Rubbernek a Parker‑Hannifinre történő átruházása az ügylet lezárásáig nem volt végleges. Következésképpen, mint azt a Bizottság is helyesen megállapította, az úgynevezett átmeneti időszak során az ITR‑nek mint az ITR Rubber 100%‑os tulajdonosának jogában állt elállni az átruházástól, kétségkívül kitéve magát annak, hogy – különösen magában a szerződésben meghatározott kártalanítási mechanizmusok révén – kártalanítania kell a jövőbeli átvevőt.

67      Harmadszor, a felperesek azt állítják, hogy az az egyhónapos időszak, amelynek során a tengeri tömlőkkel kapcsolatos tevékenységek átruházását követően és a Parker‑Hannifinre történő átruházás véglegessé válását megelőzően az ITR 100%‑ban az ITR Rubber tulajdonosa volt, túl rövid időszak volt ahhoz, hogy az ITR vagy a Saiag meghatározó befolyást gyakorolhasson az ITR Rubber felett, még ha ez hatalmukban is állt volna.

68      Meg kell állapítani, hogy azon időszak tartama, amelynek során az ITR a tengeri tömlőkkel kapcsolatos tevékenységek átruházását követően 100%‑ban az ITR Rubber tulajdonosa volt, önmagában nem minősülhet olyan körülménynek, amely bizonyíthatná, hogy ebben az időszakban az ITR Rubber önálló piaci magatartást tanúsított.

69      Meg kell ugyanis állapítani, hogy abban az időpontban, amikor a kérdéses tevékenységeket ténylegesen átruházták az ITR Rubberre, vagyis 2002. január 1‑jén az ITR 100%‑ban tulajdonosa volt a leányvállalatának, és mint azt a fenti 63. pont jelezte, a Parker‑Hannifinre történő átruházásról szóló, 2001. december 5‑én aláírt szerződés értelmében az ITR‑nek – még ha csak rövid ideig is – biztosítania kellett, hogy az ITR Rubber a rendes üzletmenet szerint működjék, és azt annak megfelelően vezessék.

70      Ezenkívül, mint azt a fenti 66. pont jelezte, a Parker‑Hannifinre történő átruházás ténylegessé válásának időpontjáig az ITR döntési jogkörrel rendelkezett az ITR átruházását illetően, amellyel az ügylet lezárása előtt bármikor élhetett volna. Másfelől az ügylet lezárásának időpontját az átruházásról szóló szerződés nem határozta meg előre, mivel az ügylet többek között bizonyos előfeltételektől függött. Így, jóllehet az ITR Rubbernek a Parker‑Hannifin általi megszerzésére ténylegesen 2002. január 31‑én került sor, az más időpontban, különösen később is történhetett volna.

71      Ezért az, hogy a tengeri tömlőkkel kapcsolatos tevékenységeknek az ITR Rubberre történő átruházása és az ITR Rubbernek a Parker‑Hannifinre történő átruházása között eltelt időtartam végül csak egy hónap lett, nem tekinthető olyan körülménynek, amely bizonyíthatná, hogy az ITR Rubber annak ellenére, hogy az ITR 100%‑os tulajdonban lévő leányvállalata volt, önálló piaci magatartást tanúsított.

72      Az eddigiekből következik, hogy a felperesek által előadott körülmények nem tekinthetők elegendőknek annak bizonyításához, hogy a 2002. január 1‑je és január 31. közötti időszakban az ITR Rubber önálló piaci magatartást tanúsított. Következésképpen a felperesek nem döntötték meg az ITR által a 100%‑os tulajdonban lévő leányvállalata, az ITR Rubber feletti meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának vélelmét.

73      E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a gazdasági folytonosság elve alapján a Parker ITR felelősnek nyilvánítható a jogelődje, az ITR által tanúsított magatartásért azon az alapon, hogy a jogsértéssel érintett vagyontárgyakat átruházták az ITR Rubberre, figyelembe véve az említett átruházás során az ITR és az ITR Rubber között fennálló kapcsolatokat, különösen a 100%‑os tőketulajdont, amelynek alapján vélelmezhető, hogy a leányvállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt a leányvállalata felett.

74      Következésképpen az első jogalap első részét el kell utasítani.

 Az 1/2003 rendelet 25. cikkének alkalmazásáról

75      Az 1/2003 rendelet 25. cikke szerint a bírságok és kényszerítő bírságok kiszabására vonatkozóan a Bizottságot megillető jogkörre ötéves elévülési idő vonatkozik, amely folyamatos vagy ismétlődő jogsértések esetén csak a jogsértés megszűnésének napján kezdődik. Ezt az elévülési időt megszakítja a Bizottság vagy valamely tagállam versenyhatósága által a jogsértés tekintetében vizsgálat vagy eljárás céljából tett bármilyen intézkedés.

76      A felperesek azt állítják, hogy a jelen ügyben objektív, releváns és egybehangzó valószínűsítő körülmények utalnak arra, hogy annak, hogy a Bizottság a Parker ITR‑t nyilvánította felelősnek a jogelődjei által elkövetett jogsértésért, egyedül az volt célja, hogy megkerülje az 1/2003 rendelet 25. cikkében szabályozott elévülést.

77      A Bizottság azt állítja, hogy – mint az kitűnik az állandó ítélkezési gyakorlatból – gazdasági jogutódlás esetén a határozat címzettjeinek megválasztását illetően diszkrecionális jogkörrel rendelkezik, amelyet helyesen gyakorolt.

78      A jelen ügyben megállapítást nyert, hogy a tengeri tömlőkkel kapcsolatos tevékenységek átruházása során az ITR és az ITR Rubber között fennálló kapcsolatok folytán alkalmazandó volt a gazdasági folytonosság elve, mivel az ITR által az ITR Rubber feletti meghatározó befolyás gyakorlásának vélelmét nem sikerült megdönteni. Így az 1986. április 1‑jétől 2007. május 2‑ig tartó egységes és folyamatos jogsértésért való felelősség ITR Rubbernek való betudása a 2002. január 1‑jét megelőző azon időszakot illetően, amelynek során a jogelődje, az ITR vett részt a jogsértésben, a gazdasági folytonosság elvének alkalmazásából ered, amelyről a fenti 73. pont megállapította, hogy helyesen történt. Következésképpen e betudás a felperesek állításával ellentétben nem származhat hatáskörrel való visszaélésből és az 1/2003 rendelet 25. cikkének megkerüléséből.

79      A fentiekből következik, hogy a Parker ITR‑nek betudott ezen egységes és folyamatos jogsértést illetően az elévülés csak 2007. május 2‑án, vagyis akkor kezdődött, amikor a Bizottság a vizsgálati eljárás megindítását követően egy sor helyszíni vizsgálatot folytatott le többek között a Parker ITR‑nél. Következésképpen a jelen ügyben nem évült el a Bizottság azon jogköre, hogy e jogsértésért szankcionálja a Parker ITR‑t.

80      E körülmények között a felperesek által az első jogalapon belül felhozott, hatáskörrel való visszaélésre és az 1/2003 rendelet 25. cikkének megkerülésére alapított második részt el kell utasítani.

 Az indokolási kötelezettségről és az egyenlő bánásmód elvéről

81      Az indokolási kötelezettség megsértésével kapcsolatos állítást illetően meg kell vizsgálni, hogy a megtámadott határozat kellő indokolást tartalmaz‑e a gazdasági folytonosság elve annak érdekében történő alkalmazását illetően, hogy a 2002. január 1‑jét megelőző időszak vonatkozásában meg lehessen állapítani a Parker ITR felelősségét, ideértve az ITR és az ITR Rubber között fennálló kapcsolatokra vonatkozó indokolást is.

82      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 253. cikkben előírt indokolásnak a kérdéses aktus jellegéhez kell igazodnia, és abból világosan és egyértelműen ki kell tűnnie az aktust kibocsátó intézmény megfontolásainak, oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedést alátámasztó körülményeket, illetve hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét. Az indokolási kötelezettséget az eset összes körülményeire, így különösen a jogi aktus tartalmára, a felhívott indokok jellegére és a címzettek vagy a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett egyéb személyek magyarázathoz fűződő érdekére tekintettel kell vizsgálni. Nem szükséges, hogy az indokolás valamennyi jelentőséggel bíró tény‑ és jogkérdésre külön kitérjen, amennyiben azt, hogy valamely aktus indokolása megfelel‑e az EK 253. cikk követelményeinek, nem pusztán a szövegére figyelemmel kell megítélni, hanem az összefüggéseire, valamint az érintett tárgyra vonatkozó jogszabályok összességére való tekintettel is (1998. április 2‑i Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítélet, C‑367/95 P, EU:C:1998:154, 63. pont; 2003. szeptember 30‑i Németország kontra Bizottság ítélet, C‑301/96, EU:C:2003:509, 87. pont; 2004. június 22‑i Portugália kontra Bizottság ítélet, C‑42/01, EU:C:2004:379, 66. pont).

83      A megtámadott határozat (327)–(329) preambulumbekezdésében a Bizottság levezette azt az okfejtést, amelynek alapján arra jutott, hogy a jelen ügyben mellőzi a személyes felelősség elvének alkalmazását, és a gazdasági folytonosság elvét alkalmazza. Így a Bizottság, miután ismertette azokat a helyzeteket, amelyekben úgy ítélte meg, hogy a személyes felelősség elvét kell alkalmazni, jelezte, hogy ezzel szemben akkor, ha a jogsértésért felelős személy egy másik jogalanyba való beolvadás révén megszűnik létezni, az utóbbi jogalanyt kell felelősnek nyilvánítani. Ezenkívül a megtámadott határozat (328) preambulumbekezdésében a Bizottság megfogalmazta azt az elvet, amely szerint, ha a vállalkozás a tevékenységeinek egy részét más vállalkozásra ruházza át, amennyiben az átruházó és az átvevő között gazdasági kapcsolat áll fenn, az átruházó korábbi magatartásáért való felelősség átszállhat az átvevőre, még akkor is, ha az átruházó nem szűnik meg létezni.

84      Konkrétan, a megtámadott határozat (370) preambulumbekezdésében a Bizottság a (328) preambulumbekezdésben levezetett okfejtésre utalva megjelölte, hogy milyen körülmények alapján jutott arra, hogy a gazdasági folytonosság elve alapján a 2002. január 31‑ét megelőző időszak tekintetében az ITR Rubbernek – amely Parker ITR‑ré alakult át – tudja be a jogsértésért való felelősséget, vagyis utalt az anyavállalat és a 100%‑os tőketulajdonában lévő leányvállalat között fennálló gazdasági kapcsolatokra.

85      Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (369) preambulumbekezdésében a Bizottság ismertette a felperesek által a kifogásközlésre adott válaszukban előterjesztett, a gazdasági folytonosság elvének alkalmazását vitató azon érveket, amelyekben többek között azt állították, hogy nem állnak fenn kapcsolatok egyrészt a Parker ITR, korábban ITR Rubber, valamint az ITR és a Saiag‑csoport között.

86      Márpedig a megtámadott határozat (370)–(373) preambulumbekezdésében a Bizottság válaszolt a fenti érvekre, különösen annak kiemelésével, hogy még ha az ITR aktív eszközeinek az ITR Rubberre történő átruházása a Parker‑Hannifin részére történő utólagos értékesítésük céljából is történt, erre az átruházásra olyan időpontban került sor, amikor e két vállalkozás ugyanahhoz a csoporthoz tartozott, ami a 2007. december 11‑i ETI és társai ítéletből (C‑280/06, EU:C:2007:775) származó ítélkezési gyakorlat alapján azzal járt, hogy az ITR felelősségét a gazdasági folytonosság elve alapján az ITR Rubbernek kellett betudni. A Bizottság azt is pontosította, hogy az ITR és az ITR Rubber közötti kapcsolatok utólagos megszakadása nem módosíthatja e következtetést.

87      Következésképpen meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatból világosan és egyértelműen kitűnnek azok a körülmények, amelyekre a Bizottság annak megállapítása érdekében támaszkodott, hogy a jelen ügyben a gazdasági folytonosság elvét kell alkalmazni, ideértve azt is, ami az ITR és az ITR Rubber között fennálló kapcsolatokat illeti, ezzel együtt válaszolva a felperesek által a közigazgatási eljárás során felhozott érvekre.

88      Azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság állítólag megsértette az egyenlő bánásmód elvét azáltal, hogy a gazdasági folytonosság elvét alkalmazta az ITR Rubberrel szemben, a DOM‑mal szemben viszont nem, miközben az utóbbi a felperesek szerint nagyon hasonló helyzetben volt, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ez az elv megköveteli, hogy az azonos helyzeteket ne kezeljék eltérően, és az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, amennyiben az ilyen bánásmód objektíve nem igazolható (lásd: 2010. szeptember 14‑i Akzo Nobel Chemicals és Akcros Chemicals kontra Bizottság ítélet, C‑550/07 P, EU:C:2010:512, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

89      A jelen ügyben a megtámadott határozat (19) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a DOM, amelyet az Unipoly‑csoport hozott létre, a tengeri tömlők ágazatában a BTR‑csoport aktív eszközeit szerezte meg. Így a DOM esetében a kérdéses aktív eszközök átruházására olyan társaságok között került sor, amelyeket nem kötöttek össze szerkezeti kapcsolatok, vagyis egyrészt a BTR, másrészt pedig az Unipoly‑csoporton belül a DOM között.

90      Ezzel szemben az ITR Rubber esetében, mint az a fenti 45. pontban megállapítást nyert, a fellebbezés tárgyában hozott ítélet értelmében az ITR mint anyavállalat által a tengeri tömlők ágazatában gyakorolt tevékenységeknek az ITR Rubberre mint leányvállalatra történő csoporton belüli átruházását kell figyelembe venni, mivel az ilyen átruházás célja és gazdasági indoka – mint az ugyanezen ítélet 53. pontjából kitűnik – nem releváns.

91      Márpedig a fellebbezés tárgyában hozott ítéletben tett, a fenti 42. és 43. pontban hivatkozott megállapításokból kitűnik, hogy a gazdasági folytonosság elvét kell alkalmazni olyan körülmények között, amelyekben tényleges szerkezeti kapcsolatok állnak fenn a jogsértésben részt vevő társaság és azon leányvállalat között, amelyre a jogsértéssel érintett aktív eszközöket egy kívülálló csoport részére történő utólagos eladás céljából átruházzák. Ezzel szemben ezen ítélkezési gyakorlat értelmében a gazdasági folytonosság elve nem alkalmazható olyan esetekben, amelyekben a jogsértéssel érintett aktív eszközöket olyan leányvállalatra ruházzák át, amelyet az átvevő csoporton belül hoztak létre, és amelynek nincsenek szerkezeti kapcsolatai az eladóval.

92      Így a Bizottsággal szemben nem kifogásolható, hogy az egyenlő bánásmód elvét megsértve járt volna el, amikor az ITR Rubberrel szemben a gazdasági folytonosság elvét alkalmazta, a DOM‑ot illetően pedig mellőzte ezt az elvet, mivel a két helyzet nem hasonló egymáshoz.

93      E körülmények között az első jogalap harmadik részét, valamint e jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegének a Parker ITR által a jogsértésben betöltött állítólagos irányítói szerep folytán történő jogellenes növelésére alapított ötödik jogalapról

94      A felperesek a következőket vitatják: egyrészt azt, hogy az ITR 1999. június 11‑től 2001. szeptember 30‑ig irányítói szerepet játszott volna a kartellben, mivel ezt a Bizottság nem bizonyította kellőképpen; másrészt az ITR ezen állítólagos irányítói szerepének az ITR Rubberrel szembeni betudását, harmadrészt pedig a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegének az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerep címén történő növelését.

95      A Bizottság azt állítja, hogy azok az adatok, amelyekre támaszkodott, összességükben bizonyítják, hogy az ITR hozzájárult ahhoz, hogy a kartellt ismét teljesen működőképessé tegyék, különösen pedig azt a kulcsszerepet játszotta, hogy a Yokohamát rábírják az abban való részvételre. Mindez indokolja a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegének 30%‑kal történő növelését. Ezenkívül a Bizottság megjegyzi: az, hogy a Parker ITR‑t említi, azért indokolt, mert e jogalany volt az ITR gazdasági jogutódja.

 Az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerep ITR Rubbernek történő betudásáról

96      Elöljáróban azzal kapcsolatban, hogy a megtámadott határozat a Parker ITR‑t, nem pedig az ITR‑t említi a kartell irányítójaként azon időszakban, amelynek során az eredetileg ITR Rubber nevet viselő Parker ITR még nem is létezett, emlékeztetni kell arra, hogy – mint az a fenti 73. pontban megállapítást nyert – a gazdasági folytonosság elve értelmében a Parker ITR‑t kellett felelősnek nyilvánítani az ITR magatartásáért, ideértve az ITR Rubber 2001. június 27‑i létrehozatalát megelőző időszakot is. Ezért, továbbá az ITR‑nek tulajdonított irányítói szereppel kapcsolatos állítás érdemének előre eldöntése nélkül nem kifogásolható a Bizottsággal szemben, hogy az 1999. június 11‑től 2001. szeptember 30‑ig terjedő időszakban az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerepet illetően a Parker ITR‑re – a korábbi ITR Rubberre – hivatkozott.

 Az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerepről

97      A megtámadott határozat (243) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy az 1999. június 11‑től 2001. szeptember 30‑ig terjedő időszakban az ITR az M. W.‑vel közösen koordinálta a kartellt.

98      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben a jogsértést több vállalkozás követte el, a bírságok összegének meghatározásakor meg kell állapítani a jogsértésben az abban való részvételük ideje alatt játszott egyes szerepüket. Ebből következik különösen az, hogy az egy vagy több vállalkozás által a kartell keretében betöltött „vezető” (irányítói) szerepet a bírság összegének kiszámításakor figyelembe kell venni, mivel az ilyen szerepet játszó vállalkozásoknak a többi vállalkozáshoz képest különös felelősséget kell viselniük (lásd: 2014. július 11‑i Sasol és társai kontra Bizottság ítélet, T‑541/08, EU:T:2014:628, 355. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

99      A fenti elveknek megfelelően az 1/2003/EK rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján kiszabott bírságok megállapításáról szóló iránymutatás (HL 2006. C 210., 2. o.; a továbbiakban: iránymutatás) 28. pontja a „[Súlyosító] körülmények” cím alatt nem kimerítő felsorolást tartalmaz azokról a körülményekről, amelyek a bírság alapösszegének emelését eredményezhetik, e körülmények között pedig szerepel a jogsértésben betöltött irányítói szerep.

100    Ahhoz, hogy a kartell irányítójának minősüljön, a vállalkozásnak jelentős hajtóerőt kellett képviselnie a kartell számára, vagy különös és konkrét felelősséget kellett vállalnia annak működésében. E körülményre különösen abból lehet következtetni, hogy a vállalkozás konkrét kezdeményezéseivel spontán módon nagy lökést adott a kartellnek, vagy azon valószínűsítő körülmények összességéből, amelyek felfedik a vállalkozásnak a kartell stabilitásának és sikerének biztosítására irányuló szándékát (2006. március 15‑i BASF kontra Bizottság ítélet, T‑15/02, EU:T:2006:74, 299., 300., 351., 370–375. és 427. pont; 2012. szeptember 27‑i Shell Petroleum és társai kontra Bizottság ítélet, T‑343/06, EU:T:2012:478, 198. pont).

101    Így erről van szó akkor, amikor a vállalkozás olyan más vállalkozás nevében vett részt a kartelltalálkozókon, amely azokon nem volt jelen, és közölte vele ez említett találkozók eredményét (2006. március 15‑i BASF kontra Bizottság ítélet, T‑15/02, EU:T:2006:74, 439. pont). Ugyanez a helyzet, amikor bizonyított, hogy az említett vállalkozás központi szerepet játszott a kartell konkrét működésében, például számos találkozó megszervezése, a kartellen belül információk gyűjtése és szolgáltatása, valamint a kartell működésével kapcsolatos javaslatok leggyakrabban általa történő megfogalmazása révén (2012. szeptember 27‑i Koninklijke Wegenbouw Stevin kontra Bizottság ítélet, T‑357/06, EU:T:2012:488, 284. pont).

102    Végül az irányítói szerep kettő, sőt akár ennél több vállalkozással szemben egyidejűleg is megállapítható (lásd ebben az értelemben: 2006. március 15‑i BASF kontra Bizottság ítélet, T‑15/02, EU:T:2006:74, 439. és 440. pont; 2007. április 26‑i Bolloré és társai kontra Bizottság ítélet, T‑109/02, T‑118/02, T‑122/02, T‑125/02, T‑126/02, T‑128/02, T‑129/02, T‑132/02 és T‑136/02, EU:T:2007:115, 561. pont).

103    A fenti megfontolások fényében kell megvizsgálni, hogy a Bizottság elegendő bizonyíték alapján helyesen juthatott‑e arra a következtetésre, hogy az ITR 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között ténylegesen irányítói szerepet játszott a kartellben.

104    A Bizottság a megtámadott határozatban az ITR által játszott irányítói szerep alátámasztása érdekében a Yokohama ezzel kapcsolatos nyilatkozatain kívül az alábbi elemekre támaszkodott, amelyek megerősítik e nyilatkozatokat.

105    Először is, a Bizottság a megtámadott határozat (461) preambulumbekezdésében többek között azokra a faxokra támaszkodott, amelyeket az ITR a kartell többi tagjának küldött. E dokumentumokat, amelyek az iratanyag részét képezik, végeredményben nem vonták kétségbe a felperesek, akik ugyanakkor vitatják azt, ahogyan azokat a Bizottság értelmezte. Ezek az 1999 júniusában és 2001 júniusában kelt dokumentumok többek között azt bizonyítják, hogy az ITR és a kartell többi tagja a 2000 januárját követő időszakban is bizonyos rendszerességgel üzeneteket váltottak, amit a tárgyaláson maguk a felperesek is elismertek.

106    Egyrészt, ezen üzenetváltásokból kitűnik, hogy az ITR munkavállalója, P. maga is a kartellen belül a résztvevők egyik alcsoportjának koordinátoraként mutatkozott be, ami megerősíti a Yokohama nyilatkozatait.

107    Másrészt e levelezés bizonyítja, hogy ebben az időszakban az ITR e munkavállalója indítványozta, hogy bizalmas információkat gyűjt be a többi résztvevőtől, különösen a Yokohamától és a Trelleborgtól, valamint koordinálja azoknak a közbeszerzésekben való részvételét. Azokból a dokumentumokból, amelyekre a Bizottság támaszkodott, az is kitűnik, hogy az ITR kifejezetten gondoskodott arról, hogy a kartellen belül vegyenek figyelembe egy, a Yokohamával közös piaci részesedést, valamint arról, hogy elősegítse a Yokohamának a találkozókon való részvételét.

108    Másodszor, ami az ITR által elküldött, 1999. június 11‑én és 21‑én kelt azon faxokat illeti, amelyekre a megtámadott határozat (179) preambulumbekezdése utal, meg kell állapítani, hogy a felperesek állításával ellentétben az, hogy e faxok későbbi közbeszerzésekre vonatkoznak, nem cáfolja azt, hogy az ITR‑t a kartell koordinátorának kell tekinteni abban az időszakban, amelynek során e faxokat elküldték. Az ITR‑rel szemben pontosan azt kifogásolják, hogy összehangolta a kartell résztvevői által a jövőbeli közbeszerzésekre vonatkozóan kialakítandó stratégiákat.

109    Harmadszor, az 1999. októberi keltezésű azon dokumentumok, amelyekre a megtámadott határozat (189) és (196) preambulumbekezdése hivatkozik, többek között azt bizonyítják, hogy ebben az időszakban az ITR képviselője szoros együttműködést kezdeményezett a Yokohamával, és olyan egyéb koordinációs feladatokat látott el a kartell tagjainak egy része körében, amelyek hozzájárultak a kartell működéséhez, amit a felperesek nem vitattak.

110    Negyedszer, ami az 1999. december 10‑én Londonban (Egyesült Királyság) tartott találkozót követően az ITR által 1999 decemberében elküldött üzeneteket illeti, meg kell állapítani, függetlenül attól, hogy az ITR képviselője által tett ajánlatokat végül elfogadták‑e, vagy sem, a felperesek által nem vitatott azon tény, hogy e képviselőnek ilyen üzeneteket kell küldenie, már önmagában azt bizonyítja, hogy e találkozót követően a kartell fenntartásában és tevékenységeinek nyomon követésében jelentős súlyú szerepet vállalt.

111    Ötödször, e találkozó elnöki tisztségének betöltését illetően kétségkívül nem vitatott, hogy a beszámoló nem tartalmaz kifejezett utalást arra a személyre, aki ezt a feladatot ellátta. Ugyanakkor a Bizottság anélkül, hogy ezt a felperesek cáfolták volna, a Yokohama által ezzel kapcsolatban tett nyilatkozatokon kívül olyan dokumentumokra támaszkodott, amelyek azt bizonyítják, hogy az ITR e találkozóra meghívót küldött a Yokohamának, és olyan üzeneteket továbbított, amelyek lekövették e találkozót, valamint abból a körülményből indult ki, hogy az ITR e találkozóban való közreműködését végső soron a beszámoló rögzíti. Meg kell állapítani, hogy e tények valószínűsítő körülményként szolgálnak legalábbis az e találkozó előkészítésében, megtartásában és lekövetésében játszott jelentős szerepet illetően.

112    Hatodszor, meg kell állapítani, hogy a felperesek nem vitatják azt, hogy az ITR szoros együttműködést kezdeményezett a Yokohamával, ami kitűnik több olyan dokumentumból, amelyekre a megtámadott határozatnak többek között a (219) és (241) preambulumbekezdése utal, és amelyek bizonyítják, hogy az ITR találkozókat szervezett a Yokohamával, továbbá erre az együttműködésre vonatkozó levelezést tartott fenn nem csupán a Yokohamával, hanem a kartell többi tagjával is, mindezt pedig különösen a 2000 januárja és 2001 júniusa közötti időszakban.

113    Márpedig egyrészt az, ha valaki tevékenyen vállalkozik arra, hogy biztosítsa a két japán szereplő egyike, a Yokohama részvételét, ezáltal pedig biztosítsa két olyan vállalkozásnak a kartellben való részvételét, amelyek a világszintű piacnak majdnem egynegyed részét képviselik, önmagában kulcsfontosságú elemnek tekinthető a kartell helyreállítása és megerősítése szempontjából.

114    Másrészt az, ha valaki erre az együttműködésre vonatkozó információkat közöl a kartell többi tagjával, hozzájárul ahhoz, hogy a kartell ezen ágát illetően megnyugtassa őket, ezáltal pedig általában a kartell működéséhez.

115    E tekintetben a 2001. június 11‑i és 12‑i találkozóról készített beszámoló megerősíti, hogy ebben az időpontban a Yokohamát és az ITR‑t olyan szorosan együttműködő szereplőknek tekintették a kartellen belül, hogy közös kvótát osztottak ki nekik.

116    Így a Yokohamával folytatott szoros együttműködésre és a Yokohamának a kartellben való, az ITR által biztosított részvételére vonatkozó e bizonyítékok érvényesen figyelembe vehetők a Bizottság által azon kartellirányítói szerepet illetően tett megállapítás alátámasztása érdekében, amelyet az ITR‑nek tulajdonított.

117    Hetedszer, meg kell állapítani, hogy a felperesek állításával ellentétben a Bizottság által figyelembe vett bizonyítékok – ideértve a Yokohama és az ITR közötti szoros együttműködéssel kapcsolatos bizonyítékokat is – olyan időszakra vonatkoznak, amely legalább 1999. június 11‑től 2001 júniusáig terjedt. Másfelől az iratanyagból kitűnik, hogy 2001 októberétől kezdve már nem volt az ITR feladata a Yokohama kartellben való részvételének koordinálása, amit a felperesek végeredményben nem vitatnak. Így a Bizottság az ITR kartellirányítói tevékenységei megszűnésének időpontjaként 2001. szeptember 30‑át vette figyelembe.

118    Az imént megvizsgált körülmények összességére tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság helyesen minősíthette az ITR‑t a kartell irányítójának a legalább 1999. június 11‑től 2001. szeptember 30‑ig terjedő időszakban.

119    E következtetést nem vonhatják kétségbe a felperesek által azon bizonyítékokra vonatkozóan előadott érvek, amelyekről úgy vélik, hogy cáfolják azt az álláspontot, amely szerint az ITR irányítói szerepet játszott a kartellben.

120    Mindenekelőtt az, hogy a Yokohama és az ITR üzleti szempontból érdeklődést tanúsított a kartell céljai iránt, nem cáfolja azt, hogy a Yokohama kartellben való részvételét a Bizottság által megállapított időszakban megkönnyítette az ITR koordinátori segítsége.

121    Továbbá az a szerep, amelyet a kartell többi tagja, így a Bridgestone és a DOM, valamint az M. W. vagy a vállalkozásai játszottak, amelyek a kartell fennállása alatt hosszú időszakokban gondoskodtak a kartell vezetéséről és átfogó koordinálásáról, valamint az a tény, hogy e tagokat a többi tag a kartell fő koordinátorainak tekintette, nem összeegyeztethetetlen azzal a vezetői szereppel, amelyet a Bizottság az ITR‑nek tulajdonított. Konkrétan az 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. közötti időszakot illetően a felperesek által előadott körülmények nem bizonyítják, hogy az M. W. – különösen a vállalkozásain keresztül – a kartell egyetlen koordinátora lett volna. Az ITR által ebben az időszakban ellátott koordinátori feladatok ugyanis nem zárhatják ki, hogy egy fő koordinátor gondoskodjék a kartell átfogó vezetéséről. Ez az egymás mellett létezés magyarázza többek között azt, hogy az ITR nem volt jelen minden kartelltalálkozón.

122    Végül az, hogy a többi tagnak kétségei voltak az ITR kartellkoordinátori szerepét illetően, továbbá hogy e szerepnek nem adtak hivatalos formát, nem cáfolja a Bizottság azon megállapítását, amely szerint az ITR legalább az ITR/Yokohama egység koordinátoraként járt el, és a kartell többi tagjával is gondoskodott bizonyos szintű koordinációról, különösen az 1999. december 10‑i találkozót követően. Azok a kétségek ugyanis, amelyeket a kartell európai koordinátora tekintetében többek között a Manuli juttatott kifejezésre 1999 júniusában, nem kérdőjelezhetik meg a Bizottság által bemutatott azon különböző dokumentumokat, amelyek bizonyítják, hogy az ITR ténylegesen koordinációs tevékenységeket gyakorolt a kartell többi résztvevője között, függetlenül attól a kérdéstől, hogy a kartellen belül hivatalosan létrehoztak‑e, illetve mennyi időre hoztak létre állandó alcsoportokat.

 Az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerep címén történő bírságnövelésről

123    A felperesek vitatják a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összege vonatkozásában az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerep címén alkalmazott 30%‑os növelést, amely szerintük nem indokolt, különösen ahhoz képest, hogy a Bizottság ugyanilyen mértékű növelést alkalmazott a Bridgestone‑nal szemben kiszabott bírság vonatkozásában, amely vállalkozás tizenegy éven át gondoskodott a kartell koordinációjáról.

124    Az iránymutatás 28. pontja akként rendelkezik, hogy a bírság alapösszege emelhető, ha a Bizottság súlyosító körülményeket állapít meg, mint például a jogsértés irányítóként vagy felbujtóként történő elkövetése.

125    E tekintetben az ítélkezési gyakorlatból következően az, hogy valamely vállalkozás a kartell vezetőjeként járt el, azt jelenti, hogy különös felelősséggel tartozik a többi vállalkozáshoz képest (2011. március 3‑i Siemens kontra Bizottság ítélet, T‑110/07, EU:T:2011:68, 367. pont).

126    Másfelől az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az egyes bírságok összegének megállapításakor a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik, és nem köteles e célból pontos matematikai képletet alkalmazni (1995. április 6‑i Martinelli kontra Bizottság ítélet, T‑150/89, EU:T:1995:70, 59. pont; 1998. május 14‑i Mo och Domsjö kontra Bizottság ítélet, T‑352/94, EU:T:1998:103, 268. pont; 2011. július 13‑i Polimeri Europa kontra Bizottság ítélet, T‑59/07, EU:T:2011:361, 251. pont).

127    A jelen ügyben, mint az a fenti 118. és 119. pontban megállapítást nyert, a Bizottság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az ITR 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között irányítói szerepet játszott a kartellben.

128    Konkrétan, a megtámadott határozat súlyosító körülményekre vonatkozó (457)–(463) preambulumbekezdésében, az ITR‑t illetően a Bizottság utalt többek között az ITR képviselője által az 1999 júniusa és 2001 szeptembere közötti időszakban játszott szereppel kapcsolatos megállapításokra. A Bizottság e megállapításokban pontosította, hogy az ITR a kartell egy részének koordinációját az M. W. által végzett koordinációs feladatokkal párhuzamosan látta el, és megállapította, hogy a kartellt éppen ebben az időszakban állították helyre, miután az bizonytalan időszakon ment keresztül.

129    Nem vitatott ugyanis, hogy a kartell az 1997 májusától 1999 júniusáig terjedő időszakban viszonylagos tétlenséget tanúsított. Mint az többek között a fenti 105. és 108. pontban megállapítást nyert, az ITR éppen 1999 júniusától gyakorolt koordinációs tevékenységeket a kartell résztvevőinek egy része körében.

130    Ezenkívül a Bizottság a megtámadott határozat (458) preambulumbekezdésében azt is megállapította, hogy az ITR közreműködése döntő szerepet játszott abban, hogy le tudják küzdeni a kartell bizonyos tagjainak vonakodását, és helyre tudják állítani a kartellt.

131    Mint azt ugyanis a felperesek maguk is elismerik, az ITR szorosabb együttműködést kezdeményezett a Yokohamával, koordinálva a két vállalkozás kartellen belüli részvételét, miközben az utóbbi vállalkozás vonakodott csatlakozni a kartellhez amiatt, hogy rossz viszonyban volt a japán versenytársával, a Bridgestone‑nal. A kartell – amelynek újraindítását az ITR közreműködése segítette elő – 1999‑es helyreállítása előtti e rivalizálást maguk a felperesek is elismerték.

132    Így a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegének az irányítói szerepe címén történő 30%‑os növelése a jelen ügy körülményei között indokoltnak tűnik.

133    Amennyiben a felperesek arra alapított érveit, hogy a Bizottság a Bridgestone‑nal szemben kiszabott bírság összege vonatkozásában ugyanezt a 30%‑os növelést alkalmazta, miközben az utóbbi vállalkozás tizenegy éven át gondoskodott a kartell koordinálásáról, akként kell értelmezni, hogy azok az egyenlő bánásmód elvének megsértését állítják, a fenti 88. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében meg kell vizsgálni, hogy a két helyzet hasonló‑e egymáshoz.

134    A Bridgestone‑nal szemben kiszabott bírság 30%‑os növelését illetően a Bizottság a megtámadott határozat (458) és (462) preambulumbekezdésében utal azokra a megállapításokra, amelyek szerint az 1986 és 1997 közötti tizenegy év során a Bridgestone gondoskodott a kartell koordinálásáról, különösen a japán résztvevők vonatkozásában, míg az európai résztvevők tekintetében a kartellt a Dunlop/DOM koordinálta.

135    Így a Bizottság által a súlyosító körülményekkel kapcsolatos megállapításai során figyelembe vett adatokból kitűnik, hogy jóllehet bizonyos résztvevőket illetően a Bridgestone tizenegy évig gondoskodott a kartell koordinálásáról, az ITR a maga részéről két évig biztosította a kartell résztvevői egy részének koordinálását.

136    Meg kell állapítani, hogy a két helyzet ténybeli szempontból nem hasonló. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a fenti 88. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a két helyzet azonos kezelése objektíve igazolhatónak tűnik, figyelembe véve azt, hogy jóllehet az ITR csak két éven át gyakorolt koordinációs tevékenységeket, azok nagyon jelentősen hozzájárultak a kartell sikeres helyreállításához. Tekintettel ugyanis a jogsértés súlyára és az azért való felelősségre, igazoltnak tűnik, hogy a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegének az ITR által a kartell kritikus időpontjában gyakorolt koordinációs tevékenységek címén történő növelése ugyanolyan magas legyen, mint a Bridgestone‑nal szemben kiszabott bírság összege tekintetében a hosszabb ideig gyakorolt koordinációs tevékenységek címén alkalmazott növelés.

137    E körülmények között nem kifogásolható a Bizottsággal szemben, hogy a mérlegelési jogkörének gyakorlása keretében a Parker ITR‑rel és a Bridgestone‑nal szemben kiszabott bírságok összege tekintetében ugyanolyan mértékű növelést alkalmazott.

138    Mindazonáltal, még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság a Bridgestone‑nal szemben kiszabott bírság összege vonatkozásában tévesen alkalmazott annak ellenére mindössze 30%‑os növelést, hogy e vállalkozás hosszú ideig gyakorolt irányítói szerepet a kartellben, a más személy javára elkövetett ilyen jogellenesség nem indokolhatná, hogy helyt adjanak a felperesek által felhozott megsemmisítési jogalapnak. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az egyenlő bánásmód elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, miszerint senki sem hivatkozhat valamely harmadik személy javára elkövetett jogellenes magatartásra előnyök szerzése végett (lásd: 2011. március 3‑i Siemens kontra Bizottság ítélet, T‑110/07, EU:T:2011:68, 358. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

139    Az eddigi megfontolásokra tekintettel a felperesek által felhozott ötödik jogalapot el kell utasítani.

 A személyes felelősség elvének megsértésére, valamint a Parker‑Hannifinnel szemben kiszabott bírság összege tekintetében a Parker ITR vélelmezett irányítói szerepe folytán alkalmazott növeléssel kapcsolatos indokolás hiányára alapított hatodik jogalapról

140    A felperesek lényegében azt állítják, hogy a Bizottság megsértette a személyes felelősség elvét, amikor figyelembe vette az 1999. június 11‑től 2001. szeptember 30‑ig az ITR‑nek tulajdonított irányítói szerepet azon bírságrész összegének növelése érdekében, amelyért a Parker‑Hannifint egyetemlegesen felelősnek nyilvánította. A felperesek ezenkívül az indokolási kötelezettség megsértésére hivatkoznak, amennyiben a megtámadott határozat nem tartalmazza azokat az indokokat, amelyek alapján a Bizottság 30%‑os növelést alkalmazott azon bírság összege tekintetében, amelyért a Parker‑Hannifint egyetemlegesen felelősnek nyilvánította.

141    A személyes felelősség elvének megsértését illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy ha valamely leányvállalat jogsértő magatartása az anyavállalatának tudható be, úgy tekinthető, hogy e társaságok a jogsértés időtartama alatt ugyanazon gazdasági egység részét képezik, és ezáltal az uniós versenyjog értelmében egyetlen vállalkozásnak minősülnek. Következésképpen e körülmények között a Bizottságnak jogában áll az anyavállalatot a leányvállalatának a hivatkozott időszak alatt tanúsított jogsértő magatartásáért egyetemlegesen felelősségre vonni, és ebből következően a leányvállalattal szemben kiszabott bírság összegének megfizetésére kötelezni (lásd: 2014. április 10‑i Areva és társai kontra Bizottság ítélet, C‑247/11 P és C‑253/11 P, EU:C:2014:257, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

142    Ezenkívül megállapítást nyert, hogy az egyetemlegesség külső viszonyának, vagyis a Bizottság és a vállalkozást alkotó, azon különböző személyek közötti viszonynak a meghatározása keretében, amelyek az e vállalkozással szemben kiszabott bírság teljes összegének megfizetésére kötelezhetők, a Bizottságnak bizonyos korlátokkal kell szembenéznie, így különösen tiszteletben kell tartania a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvét, amely megköveteli, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (3) bekezdése értelmében egyetemlegesen megfizetendő bírság összege az érintett vállalkozással szemben egyedileg kifogásolt jogsértés súlya és időtartama alapján kerüljön meghatározásra (2014. április 10‑i Bizottság és társai kontra Siemens Österreich és társai ítélet, C‑231/11 P–C‑233/11 P, EU:C:2014:256, 52. pont).

143    Márpedig a büntetések és szankciók egyéniesítésének elvével ellentétes az egyetemlegesség olyan kialakítása, amely lehetővé teszi a Bizottságnak, hogy az anyavállalatok egyikétől olyan jogsértéseket szankcionáló bírság megfizetését követelje, amelyeket a jogsértési időszak másik része tekintetében olyan vállalkozás terhére rónak, amelynek ez az anyavállalat soha nem volt része (2014. április 10‑i Areva és társai kontra Bizottság ítélet, C‑247/11 P és C‑253/11 P, EU:C:2014:257, 126–133. pont).

144    Konkrétabban, valamely társaság felelőssége nem állapítható meg a leányvállalatai által megszerzésük előtt önállóan elkövetett jogsértésekért, mivel ezen utóbbiaknak maguknak kell felelniük a megszerzésüket megelőző jogsértő magatartásukért, és annak tekintetében a megszerző társaság felelősségét nem lehet megállapítani (2000. november 16‑i Cascades kontra Bizottság ítélet, C‑279/98 P, EU:C:2000:626, 77–79. pont; 2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 65. pont).

145    Az eddigi megfontolások alapján meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta‑e a jogot, amikor a Parker‑Hannifin által egyetemlegesen megfizetendő bírság összege tekintetében 30%‑os növelést alkalmazott.

146    E tekintetben emlékeztetni kell a fenti 118. pontban tett azon megállapításra, amely szerint a Bizottság helyesen állapíthatta meg, hogy az ITR az 1999. június 11‑től 2001. szeptember 30‑ig terjedő időszakban a kartell irányítója volt. Az irányítói szerep címén ezen az időszakon kívül semmilyen tevékenységet nem róttak az ITR vagy a jogutódja, az ITR Rubber terhére, amit a Bizottság a tárgyaláson végeredményben megerősített.

147    Ezenkívül nem vitatott, hogy az ITR Rubber‑t – amelyre az ekkori anyavállalata, az ITR 2002. január 1‑jén átruházta a tengeri tömlők ágazatában meglévő aktív eszközeit – 2002. január 31‑én a Parker‑csoporton belül eladták a Parker‑Hannifinnek. Így a Bizottság a megtámadott határozat (389) preambulumbekezdésében a Parker‑Hannifin társaságot a Parker ITR 2002. január 31‑i megszerzésének időpontjától kezdve egyetemlegesen felelősnek nyilvánította a Parker ITR magatartásáért.

148    Másfelől fel kell idézni a Bizottság által a megtámadott határozatban a bírság összegének kiszámítása során alkalmazott módszert.

149    Így első lépésben a bírság alapösszegének kiszámítása során a Bizottság az alábbiak szerint járt el:

–        a megtámadott határozat (420)–(428) preambulumbekezdésében a Bizottság pontosította, hogy az érintett eladásokat a fő tengeritömlő‑gyártók által a jogsértés végét megelőző három teljes üzleti év során az Európai Gazdasági Térségen (EGT) belül teljesített eladások éves átlagos értékéből, vagyis 32 710 069 euróból kiindulva kell kiszámítani;

–        figyelembe véve a jogsértés egész világra kiterjedését, a Bizottság a megtámadott határozat (429)–(433) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy e számadatot meg kell szorozni az egyes résztvevőket megillető világszintű piaci részesedésekkel, a Parker ITR esetében pedig a világszintű piaci részesedése 12,1% volt;

–        e szorzás után, a megtámadott határozat (436) preambulumbekezdésében a Bizottság a Parker ITR érintett eladásai címén 3 955 777 euró összeget vett figyelembe;

–        a jogsértés súlya címén a megtámadott határozat (445) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a jelen ügy körülményeire, a jogsértés jellegére, a földrajzi kiterjedésére és az érintett összes piaci részesedésre tekintettel az érintett eladások értékének 25%‑át kell figyelembe venni;

–        a jogsértés időtartama címén a Bizottság a megtámadott határozat (448) preambulumbekezdésében a Parker ITR esetében 19 év 5 nap, a Parker‑Hannifin esetében pedig 5 év, 3 hónap és 3 nap időtartamot állapított meg, ami az előbbi esetben 19‑es, az utóbbi esetben pedig 5,5‑es szorzótényezőt eredményezett;

–        a (449) preambulumbekezdésben a Bizottság jelezte, hogy elrettentés címén alkalmazott kiegészítő összeg címén az eladások értéke 25%‑ának megfelelő további összeget kellett hozzáadni;

–        a Bizottság a megtámadott határozat (455) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a fent ismertetett műveletek a Parker ITR esetében 19 700 000 euró, a Parker‑Hannifin esetében pedig 6 400 000 euró alapösszeget eredményezett.

150    A Bizottság második lépésben, miután megkapta a két alapösszeget, vagyis egy alapösszeget a Parker ITR, egyet pedig a Parker‑Hannifin vonatkozásában, a megtámadott határozat (463) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság alapösszegét súlyosító körülmények figyelembevétele érdekében 30%‑kal növelni kell.

151    Márpedig a megtámadott határozat (471) preambulumbekezdésében a Bizottság 30%‑kal növelte az alapösszeget a Parker ITR esetében, ami 25 610 000 euró összeget eredményezett, viszont a Parker‑Hannifin esetében is, ami 8 320 000 euró összeget eredményezett.

152    Az eddigi megfontolásokból következik, hogy miközben a Bizottság a Parker‑Hannifin egyetemleges felelősségét csak 2002. január 31‑től kezdve állapította meg, a Parker‑Hannifin által e felelősség címén egyetemlegesen megfizetendő bírság alapösszegét 30%‑kal növelte az ITR által 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között, vagyis olyan időszakban játszott irányítói szerepen alapuló súlyosító körülmény címén, amelynek során a Parker‑Hannifin nem állt semmilyen kapcsolatban az ITR‑rel vagy a jogutódjával, az ITR Rubberrel.

153    Így az eddigiekből következik, hogy a Parker‑Hannifin által egyetemlegesen megfizetendő bírság összegét nem a leányvállalata, az ITR Rubber által a 2002. január 31‑i megszerzését követően egyénileg elkövetett jogsértés súlyának megfelelően határozták meg.

154    Következésképpen a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, amikor a Parker‑Hannifin által egyetemlegesen megfizetendő bírság összege tekintetében az ITR által 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között játszott irányítói szerepen alapuló súlyosító körülmény címén 30%‑os növelést alkalmazott.

155    E körülmények között a felperesek által felhozott hatodik jogalapnak helyt kell adni, anélkül hogy meg kellene vizsgálni a felperesek által az említett jogalap keretében felhozott, az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó érveket.

156    Ennélfogva a megtámadott határozat 2. cikke első bekezdésének e) pontját meg kell semmisíteni annyiban, amennyiben a Bizottság a Parker‑Hannifin által egyetemlegesen megfizetendő bírság összege tekintetében az ITR által 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között játszott irányítói szerepen alapuló súlyosító körülmény címén 30%‑os növelést alkalmazott.

 A forgalom 10%‑ának megfelelő felső határ kiszámítására alapított nyolcadik jogalapról

157    Mint az a fenti 31. pontban megállapítást nyert, meg kell vizsgálni a felperesek által a 2002. január 1‑jét megelőző időszakot illetően hivatkozott nyolcadik jogalapot.

158    A nyolcadik jogalap keretében a felperesek három kifogást adnak elő, amelyek közül az első az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésén, a második a személyes felelősség elvének megsértésén, a harmadik pedig az indokolási kötelezettség megsértésén alapul.

159    Az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés értelmében:

„A Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira, amennyiben azok akár szándékosan, akár gondatlanságból:

a)      megsértik [az EK 81. cikket vagy az EK 82. cikket]; vagy [...]

A jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át.

[...]”

160    Ezenkívül emlékeztetni kell különösen a 2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítéletből (C‑408/12 P, EU:C:2014:2153) eredő ítélkezési gyakorlatra. Ezen ítélet 60. pontjában a Bíróság az alábbiakat fejtette ki:

„[…] [A]mennyiben a Bizottság által az EK 81. cikk megsértése tekintetében felelősnek tartott valamely vállalkozást egy másik vállalkozás megszerez – ahogyan a jelen ügyben –, amely vállalkozásban leányvállalatként megtartja külön gazdasági egység minőségét, a Bizottságnak e gazdasági egységek mindegyikének saját forgalmát kell figyelembe vennie a 10%‑os felső határnak adott esetben rájuk történő alkalmazása céljából.”

161    Másfelől a 2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet (C‑408/12 P, EU:C:2014:2153) 63. és 64. pontjában a Bíróság a következőket állapította meg:

„63. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások forgalma 10%‑os felső határának a 23. cikk (2) bekezdésében történő megállapításával elérni kívánt cél többek között annak elkerülésére irányul, hogy az e felső határnál magasabb összegű bírság kiszabása meghaladja az említett vállalkozásnak a bírság megfizetésére irányuló képességét, abban az időpontban, amikor a Bizottság megállapítja a jogsértés tekintetében a felelősségét, és vele szemben pénzbüntetést szab ki.

64. Az előző pontban tett megállapítást megerősíti az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében szereplő rendelkezés, amely a 10%‑os felső határt illetően megköveteli, hogy azt a Bizottságnak a jogsértést szankcionáló határozatát megelőző üzleti év alapján számítsák ki. Márpedig ezt a követelményt akkor tartják maradéktalanul tiszteletben, ha – mint a jelen ügyben – ezt a felső határt kizárólag a leányvállalat forgalma alapján határozzák meg a vele szemben kizárólagosan, az anyavállalat általi megszerzését megelőző időszakra vonatkozóan kiszabott bírság esetében […]. Következésképpen e körülmények között a felelős vállalkozás mint gazdasági egység szerkezeti változását ténylegesen figyelembe veszik a bírság kiszámítása során.”

162    A megtámadott határozat 2. cikke első bekezdésének e) pontjából kitűnik, hogy a Parker ITR‑rel szemben kiszabott 25 610 000 euró összegű bírságból a Parker‑Hannifin 8 320 000 euró mértékig tartozott egyetemleges felelősséggel. Ebből következik, hogy a bírság azon része, amelyet kizárólag a Parker ITR‑rel szemben kiszabottnak kell tekinteni, 17 290 000 eurót tesz ki. Ugyanakkor a fenti 154. pontban megállapított téves jogalkalmazásra és a fenti 156. pontban tett megállapításra tekintettel nem kell figyelembe venni a bírságnak a Parler‑Hannifin által egyetemlegesen megfizetendő, 6 400 000 eurós alapösszege tekintetében alkalmazott 30%‑os növelést. Az eddigiekre tekintettel a bírság azon része, amelyet kizárólag a Parker ITR‑rel szemben kiszabottnak kell tekinteni, 19 210 000 eurót tesz ki.

163    A Parker ITR és a Parker‑Hannifin közötti, a Bizottság által figyelembe vett és a megtámadott határozatnak többek között a (389) preambulumbekezdésében ismertetett felelősségmegosztásra tekintettel meg kell állapítani, hogy a bírság azon része, amelynek kapcsán a Bizottság a Parker‑Hannifin kizárólagos felelősségét állapította meg, a Parker‑Hannifin gazdasági jogelődjének, az ITR‑nek a jogsértésben való, az 1986. április 1‑je és 2001. december 31. közötti időszakra eső részvételéhez, valamint a Parker‑Hannifin 2002. január 1‑je és január 31. közötti időszakra eső saját részvételéhez kapcsolódik. A Bizottság a Parker‑Hannifin mint a Parker ITR anyavállalatának felelősségét csak 2002. január 31‑től kezdve állapította meg, ezen az alapon pedig a Parker‑Hannifint csak ettől az időponttól kezdve nyilvánította a Parker ITR‑rel egyetemlegesen felelősnek a bírság egy részéért.

164    A megtámadott határozat (474) preambulumbekezdésében a Bizottság – a határozatnak az eljárással érintett vállalkozásokra vonatkozó szakaszában szereplő számadatokra támaszkodva – jelezte, hogy az e vállalkozásokkal szemben kiszabott bírságok összegei nem haladják meg az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt, a forgalom 10%‑ában meghatározott felső határt. Márpedig a felpereseket illetően a Bizottság a megtámadott határozat (36) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a június 30‑án lezárt 2006‑os üzleti évben a Parker‑Hannifin által elért világszintű konszolidált forgalom 7 410 millió eurót tett ki.

165    Így a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt, a forgalom 10%‑ában meghatározott felső határ kiszámítása szempontjából kizárólag a Parker‑Hannifin által elért világszintű forgalmat vette figyelembe, ideértve a bírság azon részét is, amelynek megfizetéséért a Parker ITR kizárólagos felelősségét állapította meg, különösen a 2002. január 1‑jét megelőző időszakra.

166    Márpedig, mint azt a felperesek helyesen állítják, mivel a Bizottság e felső határt nem csupán a Parker ITR forgalma alapján állapította meg a bírság azon része tekintetében, amelyet a Parker ITR‑rel szemben kizárólagosan szabott ki, szükségképpen ideértve a 2002. január 1‑jét megelőző időszakot is, az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 64. pont).

167    Az eddigiekre tekintettel a fenti 31. pontban körülhatárolt nyolcadik jogalapnak helyt kell adni, anélkül hogy meg kellene vizsgálni a felperesek által e jogalap keretében felhozott második és harmadik kifogást.

168    Ennélfogva a megtámadott határozat 2. cikke első bekezdésének e) pontját annyiban is meg kell semmisíteni, amennyiben a Bizottság az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt, a forgalom 10%‑ában meghatározott felső határt nem csupán a Parker ITR forgalma alapján számította ki a bírság azon részét illetően, amelynek megfizetéséért a 2002. január 1‑jét megelőző időszak vonatkozásában kizárólag a Parker ITR‑t nyilvánította felelősnek.

 A korlátlan felülvizsgálati jogkör gyakorlásáról

169    Az EK 229. cikk alkalmazásában az 1/2003 rendelet 31. cikke által a Törvényszékre ruházott korlátlan felülvizsgálati jogkör feljogosítja a Törvényszéket arra, hogy a szankció jogszerűségének egyszerű felülvizsgálatán túl a Bizottság értékelését a sajátjával helyettesítse, és következésképpen a kiszabott bírság vagy kényszerítő bírság összegét törölje, csökkentse vagy növelje. Ebből következik, hogy az uniós bíróság, amikor a bírság összegének kérdése az értékelésére van bízva, jogosult korlátlan felülvizsgálati jogkörét gyakorolni, és ezt a jogkört egyaránt gyakorolhatja az összeg mérséklése, illetve növelése érdekében (2007. február 8‑i Groupe Danone kontra Bizottság ítélet, C‑3/06 P, EU:C:2007:88, 61. és 62. pont).

170    Meg kell állapítani, hogy amikor a Törvényszék bírságot állapít meg, azt jellegénél fogva nem pontos aritmetikai számításokkal végzi. Egyébiránt a Törvényszéket nem kötik a Bizottság számításai, sem az iránymutatásai, amikor korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében határoz. Az ügy összes körülményét figyelembe véve saját magának kell elvégeznie értékelését (lásd: 2011. október 5‑i Romana Tabacchi kontra Bizottság ítélet, T‑11/06, EU:T:2011:560, 266. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

171    Továbbá az 1/2003 rendelet 23. cikkének (3) bekezdése értelmében a bírság mértékének meghatározásakor tekintetbe kell venni mind a jogsértés súlyát, mind annak időtartamát.

172    Ezenkívül, amint arra az Európai Unió Alapjogi Chartájának 49. cikke emlékeztet, a büntetések súlyossága nem lehet aránytalan a bűncselekményhez mérten.

173    Az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében a bírság ezenkívül nem haladhatja meg a vállalkozás által az előző üzleti évben elért teljes forgalom 10%‑át.

174    E tekintetben a különösen a 2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítéletből (C‑408/12 P, EU:C:2014:2153) eredő ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében meghatározott felső határ alkalmazása szempontjából a kérdéses leányvállalat forgalmát kell figyelembe venni (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 97. pont). E körülmények között, mivel a bírság összegének a Parker ITR fizetési képességéhez igazítása érdekében nem a Parker‑csoport konszolidált forgalmát, hanem kizárólag a Parker ITR leányvállalat forgalmát kell figyelembe venni, a 10%‑os felső határ számítása során a Parker ITR teljes forgalmából kell kiindulni, ideértve a csoporton belüli belső eladásokat is.

175    A Bíróság azt is megállapította, hogy a bírságok összegének meghatározása érdekében figyelembe kell venni a jogsértések időtartamát, és az összes olyan tényezőt, amely hatással lehet a jogsértések súlyának értékelésére, mint például az egyes vállalkozások magatartása, valamint az összehangolt magatartások létrehozásában játszott szerepük (lásd ebben az értelemben: 2011. december 8‑i Chalkor kontra Bizottság ítélet, C‑386/10 P, EU:C:2011:815, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

176    A fellebbezés tárgyában hozott ítéletben a Bíróság hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítélete rendelkező részének többek között a 2) és 3) pontját, amelyek megsemmisítették a Bizottság által a Parker ITR‑rel és a Parker‑Hannifinnel szemben kiszabott bírságot, a Törvényszék által a korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében kifejtett megfontolások alapján pedig a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegét 6 400 000 euróban állapították meg, amelyből a Parker‑Hannifin 6 300 000 euró erejéig egyetemleges felelősséggel tartozott.

177    A felperesek a keresetüknek a Törvényszékhez történő visszautalását követően azt állítják, hogy az általuk felhozott jogalapok indokolják a megtámadott határozat megsemmisítését, következésképpen pedig a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörének a velük szemben kiszabott bírság összegének csökkentése érdekében történő gyakorlását.

178    A jelen ügyben, tekintettel a Törvényszék által a hatodik és a nyolcadik jogalap keretében lefolytatott mérlegelésre, valamint a fenti 154. és 166. pontban megállapított hibákra, a Törvényszék indokoltnak ítéli, hogy a megtámadott határozatnak a fenti 156. és 168. pontban kimondott részleges megsemmisítésén kívül gyakorolja az 1/2003 rendelet 31. cikkében részére biztosított korlátlan felülvizsgálati jogkört, és a felperesekkel szemben kiszabandó bírság összegét illetően a Bizottság mérlegelését a sajátjával helyettesítse.

179    Így a jelen ügyben a Törvényszék a következő körülmények figyelembevételét tartja helyesnek.

180    Egyrészt, az iratanyagból kellő bizonyító erővel kitűnik, hogy a kartell súlyos jogsértésnek minősült, tekintettel arra, hogy annak célja a pályázati kiírások elosztása, az árak rögzítése, a kvóták rögzítése, az értékesítési feltételek megállapítása, a földrajzi piacok felosztása, valamint az árakra, az értékesítési mennyiségekre és a közbeszerzési pályázatokra vonatkozó érzékeny információk cseréje volt. Ezenkívül világméretű kartellről volt szó.

181    Másrészt, konkrétan a jogsértés időtartamát illetően egyfelől emlékeztetni kell arra, hogy az ITR Rubbert (amely ezt követően Parker ITR‑ré alakult át) a Bizottság helyesen nyilvánította felelősnek a gazdasági jogelődje, az ITR jogsértésben való részvételéért az 1986. április 1‑je és 2001. december 31. közötti időszak vonatkozásában, valamint a saját részvételéért a 2002. január 1‑je és 2007. május 2. közötti időszak vonatkozásában. Másfelől, a Bizottság helyesen állapította meg a Parker‑Hannifin mint a Parker ITR anyavállalatának egyetemleges felelősségét a 2002. január 31. és 2007. május 2. közötti időszak vonatkozásában.

182    Harmadrészt, bizonyított, hogy az ITR irányítói szerepet játszott a kartellben 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között, vagyis egy viszonylagos tétlenséget követő, a kartell szempontjából kritikus időszakban, és nagyon jelentősen hozzájárult a kartell sikeres helyreállításához. Ezzel szemben ezen az időszakon túlmenően az irányító szerep címén semmilyen tevékenységet nem állapítottak meg az ITR‑rel vagy a jogutódjával, az ITR Rubberrel szemben.

183    E körülményeket figyelembe véve a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a Bizottság által a Parler ITR‑rel szemben kizárólagosan kiszabott 19 210 000 euró összegű bírság lehetővé teszi a megállapított jogellenes magatartás olyan hatékony szankcionálását, amely nem elhanyagolható, és amely kellően elrettentő. Az ezen összeget meghaladó bármilyen bírság e jogsértéshez képest aránytalan lenne.

184    Ugyanakkor az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése által a teljes forgalom 10%‑ában jogilag előírt felső határ folytán az említett cikk alkalmazása szempontjából azt a teljes forgalmat kell figyelembe venni, amelyet a vállalkozás, vagyis a Parker ITR a kérdéses bírságot kiszabó határozatot megelőző üzleti év során, vagyis a Parker ITR esetében a június 30‑án lezárt 2008‑as üzleti évben ért el. Így a Parker ITR 2008. június 30‑i, a fellebbezés tárgyában hozott ítéletet követően a felperesek által benyújtott észrevételekhez mellékletként csatolt mérlegéből, különösen annak 18. oldalából kitűnik, hogy a 2008. évben a teljes forgalom – ideértve a belső eladásokat is – 135 457 283 eurót tesz ki.

185    Így a Törvényszék megítélése szerint a bírság azon összege, amelynek megfizetéséért a jelen ügyben a Parker ITR‑t kizárólagosan felelősnek kell nyilvánítani, nem lehet magasabb a fenti 184. pontban megjelölt forgalom 10%‑ánál, vagyis 13 545 728 eurónál.

186    A Törvényszék végül úgy ítéli meg, hogy csökkenteni kell a bírság azon összegét, amelynek megfizetéséért a Parker‑Hannifint egyetemlegesen felelősnek kell nyilvánítani, tekintettel különösen a jogsértés súlyára, valamint arra, hogy a Parker‑Hannifinnek mint a Parker ITR leányvállalatának a jogsértésben való részvétele csak az utóbbi vállalkozás 2002. január 31‑i megszerzésével kezdődött, amikor az már nem játszott irányítói szerepet a kartellben, és ezt az összeget 6 400 000 euróban kell megállapítani.

187    Következésképpen a Törvényszék megállapítja, hogy a Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság teljes összegét 19 945 728 euróban kell megállapítani, amelynek megfizetéséért a Parker‑Hannifinek 6 400 000 euró erejéig egyetemlegesen kell felelnie.

188    A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

 A költségekről

189    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (3) bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

190    A jelen ügy körülményei között úgy kell határozni, hogy mindegyik fél maga viseli saját költségeit.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (hatodik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék az [EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/39406 – „tengeri tömlők”‑ügy) 2009. január 28‑án hozott C(2009) 428 végleges bizottsági határozat 2. cikke első bekezdésének e) pontját megsemmisíti annyiban, amennyiben az Európai Bizottság a Parker‑Hannifin Corp. által egyetemlegesen megfizetendő bírság összege tekintetében az ITR SpA által 1999. június 11. és 2001. szeptember 30. között játszott irányítói szerepen alapuló súlyosító körülmény címén 30%‑os növelést alkalmazott, továbbá amennyiben az Európai Bizottság az [EK 81. cikkben] és [az EK 82. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt, a forgalom 10%‑ában meghatározott felső határt nem csupán a Parker ITR Srl forgalma alapján számította ki a bírság azon részét illetően, amelynek megfizetéséért a 2002. január 1‑jét megelőző időszak vonatkozásában kizárólag a Parker ITR‑t nyilvánította felelősnek.

2)      A Törvényszék a Parker Hannifin Manufacturing Srl‑lel, korábban Parker ITR‑rel szemben kiszabott bírság összegét 19 945 728 euróban állapítja meg, amelynek megfizetéséért a Parker‑Hannifin 6 400 000 euró erejéig egyetemlegesen felel.

3)      A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

4)      A Parker Hannifin Manufacturing, a Parker‑Hannifin és a Bizottság maga viseli saját költségeit.

Frimodt Nielsen Schwarcz Collins

Kihirdetve Luxembourgban, a 2016. július 14‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

* Az eljárás nyelve: angol.