SHARPSTON
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2012. május 15.(1)
C‑79/11. sz. ügy
Procura della Repubblica
kontra
Maurizio Giovanardi
Andrea Lastini
Filippo Ricci
Vito Piglionica
Massimiliano Pempori
Gezim Lakja
Elettrifer Srl
Rete Ferroviaria Italiana SpA
(A Tribunale di Firenze [Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés – Jogi személyek büntetőjogi felelőssége – Bűncselekmény sértettjeinek kártérítéshez való joga”
1. Ezen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a Bíróságot arra kérik, hogy értelmezze a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló 2001/220‑as kerethatározatot(2) és különösen e kerethatározat 9. cikkét.
2. A felmerült kérdés az, hogy a bűncselekmény sértettje részesülhet‑e az e cselekményből eredő kárért kártérítésben, és ha igen, akkor milyen mértékben, nemcsak a cselekményt elkövető természetes személlyel vagy személyekkel, hanem azzal a jogi személlyel szemben is, amely a kérdéses tagállam nemzeti jogrendszere alapján annak elkövetéséért felelőssé tehető.
Jogi háttér
Az uniós szabályozás
3. Az Európai Tanács 1999. október 15–16‑án az Európai Unión belül a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség kialakításáról Tamperében tartott rendkívüli ülésén többek között a bűncselekmények sértettjeinek védelmére vonatkozó minimális követelményeket határozta meg. Ezen követelmények magukban foglalták a sértett kártérítéshez való jogát a bűncselekmény elkövetéséből származó kár tekintetében.(3)
4. A kerethatározatot e határozat végrehajtása érdekében fogadták el.(4)
5. A kerethatározat (4), (5) és (7) preambulumbekezdése megállapítja:
„(4) A tagállamok kötelesek törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseiket a szükséges mértékben közelíteni, hogy a bűncselekmények sértettjei részére, tekintet nélkül arra, hogy melyik tagállamban tartózkodnak, magas szintű védelmet nyújthassanak.
(5) A sértettek igényeit átfogó és összehangolt módon kell megközelíteni és kezelni, elkerülve a részleges és következetlen megoldásokat, amelyek másodlagos sértetté váláshoz vezethetnek.
(7) „A bűncselekmények sértettjeinek támogatását szolgáló intézkedések, különösen a kártérítésről és a közvetítésről szóló rendelkezések, nem vonatkoznak a polgári jogi eljárás megoldásaira.”
6. Az 1. cikk az alábbi meghatározásokat tartalmazza:
„(a) »sértett«: természetes személy, aki olyan károsodást szenvedett […] amelynek közvetlen oka olyan cselekmény vagy mulasztás, amely valamely tagállam büntetőjogi szabályainak megsértésével valósult meg;
[…]
c) a »büntetőeljárás« fogalma az alkalmazandó nemzeti jog szerint értendő.”
Nincs meghatározás az „elkövető” fogalmára.
7. A kerethatározat 9. cikkének (1) bekezdése (mely a „Kártérítéshez való jog a büntetőeljárás során” címet viseli) megállapítja, hogy:
„Minden tagállam biztosítja a bűncselekmények sértettjeinek azon jogát, hogy a büntetőeljárás keretein és ésszerű határidőn belül határozatot hozzanak az elkövető által a sértett részére fizetendő kártérítés tárgyában, kivéve azon eseteket, amelyekben a nemzeti jog a kártérítést más úton rendezi.”
A nemzeti rendelkezések
8. Az olasz Codice Penale (büntető törvénykönyv) 185. cikke rögzíti, hogy azok a személyek, akik bűncselekményt követtek el, kártérítésre kötelezhetők a sértett felé magatartásukból eredő minden kárért. Ezen magatartások azon (természetes vagy jogi) személy vagy személyek kártérítési felelősségét is keletkeztethetik, akik vagy amelyek felelősek az elkövető által tanúsított magatartásért.
9. A Codice di procedura penale (a büntetőeljárásról szóló törvény) 74. cikke az ilyen bűncselekmény sértettjének biztosítja az eljárások egyesítéséhez való jogot a vádlottal szemben magánfélként a büntetőeljárásban. Ezen eljárások sikere esetén a sértett ugyanúgy – ám (a legtöbb esetben) korábban – részesül kártérítésben a vádlottól, mintha külön keresetet indított volna a vádlott ellen a polgári ügyekben eljáró bíróságok előtt ugyanazon kár tekintetében.
10. A 231/2001 Decreto legislativo (törvényerejű rendelet) (a továbbiakban: törvényerejű rendelet) megalkotásáig az olasz jog a societas delinquere non potest elvét követte.(5) Miközben polgári jogi jogvitában közvetetten meg lehetett állapítani a jogi személy felelősségét olyan személy felróható magatartásáért, akiért felelős, ilyenként az olasz jog alapján nem indítható velük szemben büntetőeljárás bűncselekmény elkövetése miatt.
11. E rendelet 1. cikke rendelkezik jogi személyek jogsértés miatti felelősségének fennállásáról, ezt formálisan „közigazgatási” felelősségként kategorizálva. E rendelkezés kiterjed a jogi személyiséggel rendelkező bejegyzett társaságokra és vállalkozásokra, valamint az egyesületekre, beleértve azokat is, amelyek nem rendelkeznek jogi személyiséggel. Nem alkalmazandó azonban az államra, az önkormányzati szervekre, a nem gazdasági jellegű közigazgatási szervekre, valamint azon szervezetekre, amelyek Alkotmánnyal összefüggő feladatot látnak el.(6)
12. A törvényerejű rendelet 1. fejezete három részből áll. Ezek közül az első az általános rész, mely azokat a feltételeket írja elő, amelyeket teljesíteni kell ahhoz, hogy a jogi személy e rendelet értelmében vett felelőssége fennálljon. A harmadik rész (a büntető törvénykönyv rendelkezéseire utalással) meghatározza azon bűncselekményeket, melyek tekintetében a jogi személy felelőssége fennállhat.
13. Az alkalmazandó feltételeket illetően a törvényerejű rendelet 5. cikke meghatározza azokat a természetes személyeket, akik bűncselekmény elkövetőjeként megalapozhatják a jogi személy felelősségének fennállását is. Ezek alapvetően azok, akik a) végrehajtási vagy irányítási hatáskörükben járnak el, illetve b) azok a személyek, akik az ilyen hatáskörben eljárók ellenőrzése alatt állnak. A 6. és 7. cikk meghatározza azokat a körülményeket, amelyek esetében a jogi személy felelőssége fennállhat. Amennyiben a kérdéses bűncselekményt végrehajtási vagy irányítási hatáskörben eljáró egyén követte el, a jogi személy tekintetében fennáll a felelősség vélelme. A vélelem csak akkor dönthető meg, ha a jogi személy bizonyítani tudja, hogy olyan szervezeti és irányítási rendszert hozott létre és működtetett ténylegesen, amely biztosítja, hogy a kérdéses bűncselekményeket ne lehessen elkövetni, vagy hogy a rendszert az érintett egyén jogellenesen kijátszotta, vagy visszaélt vele. Azon egyének tekintetében, akik nem végrehajtási vagy irányítási hatáskörben járnak el, a jogi személy tekintetében nem áll fenn a felelősség vélelme. Ilyen esetben bizonyítani kell, hogy a bűncselekmény elkövetése az irányítás vagy felügyelet szükséges normái alkalmazása elmulasztásának eredményeképpen vált lehetővé.
14. A törvényerejű rendelet 25f. cikke értelmében a különös részben felsorolt bűncselekmények magukban foglalják az emberölést és a súlyos testi sértést.
15. A törvényerejű rendelet négy további rendelkezését szükséges még megemlíteni. A 8. cikk arról rendelkezik, hogy a jogi személy felelőssége a bűncselekmény vonatkozásában lehet önálló, azaz akkor is fennállhat, ha a kérdéses bűncselekményt elkövető természetes személy nem azonosítható, vagy nem lehet ellene vádat emelni. A 34. cikk megállapítja, hogy a törvényerejű rendeletben, és amennyiben alkalmazandók, a büntetőeljárásról szóló törvényben, valamint a 271/1989‑es törvényerejű rendeletben(7) meghatározott eljárási szabályok alkalmazandók az olyan jogi személyre, amellyel szemben a fent említett rendelkezések szerint emeltek vádat. A 35. cikk tovább folytatja azzal, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított természetes személyre alkalmazandó eljárási szabályokat az olyan jogi személyre is alkalmazni kell, amellyel szemben a fenti rendelkezések szerint emeltek vádat, amennyiben az alkalmazandó. A 36. cikk értelmében azon jogi személyeket illetően, amelyek ellen vádat emeltek, annak a büntetőügyekben eljáró bíróságnak van hatásköre, amelynek a természetes személyek által elkövetett bűncselekmények tekintetében is hatásköre van.
16. A büntetőeljárásról szóló törvény 74. cikke előírja, hogy a bűncselekmény sértettje (vagy annak jogutódjai) a büntetőeljárásban magánfél lehet többek között a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben annak érdekében, hogy a bűncselekmény eredményeképpen elszenvedett károk megtérítésre kerüljenek.
17. A büntetőeljárásról szóló törvény 83. cikke kimondja:
„Az a személy, aki a polgári jog szerint felelős a terhelt cselekményeiért, [e cselekmény sértettje által] idézhető a büntetőeljárásba […] A terhelt a terhelttársa cselekményeiért fennálló polgári jogi felelősség alapján idézhető akkor is, ha egyébként felmentették vagy vele szemben a nyomozást megszüntették.”
Tényállás, eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
18. 2008. október 2‑án egy Firenze környéki vasúti csomópontban baleset történt. E baleset állítólag M. Giovanardi és négy másik egyén szakszerűtlen munkavégzéséből (az olasz büntető törvénykönyv 41. és 113. cikkébe, valamint 589. cikkének (II) és (IV) bekezdésébe ütköző bűnös gondatlanság) származott.(8) Ezen egyénekkel szemben a Pubblico Ministero (ügyészség) a Tribunale di Firenzén (firenzei bíróság) működő Ufficio del Giudice delle indagini preliminari (az előzetes nyomozással megbízott bíró hivatala) elé 2010. július 28‑án nyújtotta be vád alá helyezés iránti kérelmét. Az érintett egyének az olasz vasúti infrastruktúrát kezelő állami társaság, a Rete Ferroviaria Italiana (a továbbiakban: RFI) akalmazottai voltak. A baleset eredményeképpen A. Marrai életét vesztette, A. Bardelli lábát amputálni kellett, és A. Tomberli súlyos sérüléseket szenvedett. Mindegyik sértett is az RFI alkalmazottja volt.
19. A kérdéses egyének vád alá helyezése iránti kérelem a balesettel kapcsolatban két jogi személy, így az Elettri Fer s.r.l. (a továbbiakban: Elettri Fer) és az RFI vád alá helyezését is indítványozza. E vádirat többek között a törvényerejű rendelet a 25f. cikkén alapul.
20. A kérdést előterjesztő bíróság előtti eljárásban A. Bardelli és A. Marrai legközelebbi hozzátartozóinak (a továbbiakban: az alapügy felperesei) képviselői a büntetőeljárásról szóló törvény 74. és ezt követő cikkei alapján magánfélként való beavatkozásuk engedélyezését kérték. A baleset következtében elszenvedett összes vagyoni és nem vagyoni kár megtérítését kérik, és a kérdést előterjesztő bíróságot arra kérik, hogy terjessze ki az eljárást nemcsak a kérdéses bűncselekmények elkövetésével gyanúsított egyénekre, hanem az Elettri Ferre és az RFI‑re is.
21. A nemzeti bíróságnak az ezen indítvánnyal szemben emelt azon kifogást kell elbírálnia, mely szerint az olasz jog nem teszi lehetővé a bűncselekmény sértettjeinek és képviselőinek, hogy közvetlenül jogi személyekkel szemben érvényesítsenek igényt a büntetőeljárásban.
22. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy számos vita tárgyát képezi a kifogással érintett kérdés, melyet még megoldatlannak tekint. Megállapítja, hogy a nemzeti jog alapján egy jogi személy által elkövetett bűncselekmény közvetettként és másodlagosként osztályozható, és így az nem tekinthető ok-okozati szempontból döntőnek a kérdéses bűncselekmények elkövetésében. A kifogás mellett és ellen szóló érveket megvizsgálva arra az álláspontra jut, hogy noha a probléma létezése tekintetében áll fenn kétség, a nemzeti jog helyes értelmezése a kifogást előterjesztő felek érveit támasztja alá.
23. Mindezek alapján a kérdést előterjesztő bíróság az alábbi előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést intézi a Bírósághoz:
„[A] szervezetek és a jogi személyek közigazgatási felelősségére vonatkozó olasz szabályozás a 231/2001 törvényerejű rendelet és módosításai alapján, amely szabályozás nem rögzíti »kifejezetten« annak lehetőségét, hogy a szervezetek és a jogi személyek a büntetőeljárás keretében feleljenek a bűncselekménnyel a sértetteknek okozott károkért, összhangban van‑e a bűncselekmények sértettjeinek a büntetőeljárás keretében történő védelméről szóló közösségi szabályokkal?”
24. Írásbeli észrevételeket nyújtottak be A. Marrai legközelebbi hozzátartozóinak képviselői, a német, az olasz, a holland és az osztrák kormány, valamint az Európai Bizottság. A 2012. március 15‑i tárgyaláson A. Marrai legközelebbi hozzátartozóinak képviselői, a német és az olasz kormány, valamint a Bizottság tettek szóbeli észrevételeket.
Elemzés
Előzetes észrevételek
A Bíróság hatásköréről
25. A kerethatározatot az EU 31. cikk, és az EU 34. cikk (2) bekezdésének b) pontja alapján fogadták el. Ezen rendelkezések az EU‑Szerződés „Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésre vonatkozó rendelkezések” elnevezésű VI. címének részét képezik. Az EU 35. cikk (1) bekezdésének értelmében a Bíróság az e cikkben előírt feltételek mellett hatáskörrel rendelkezik többek között az e cikk alapján elfogadott kerethatározatok érvényességére és értelmezésére vonatkozó előzetes döntések meghozatalára. Ezen feltételek az EU 35. cikk (2) bekezdése alapján azt a követelményt foglalták magukban, hogy a tagállamnak először nyilatkozatot kell tennie arra vonatkozóan, hogy elfogadta a Bíróság előző bekezdésben említett előzetes döntéshozatali hatáskörét. Az Olasz Köztársaság tett ilyen nyilatkozatot, mégpedig 1999. május 1‑jei hatállyal.(9)
26. A kerethatározat elfogadását követően hatályba lépett a Lisszaboni Szerződés.(10)
27. Ahogy a Bíróság azt az X‑ügyben hozott ítéletében(11) kifejtette, az EUM‑Szerződéshez csatolt, az átmeneti rendelkezésekről szóló (36.) jegyzőkönyv 9. cikkének és 10. cikke (1) bekezdésének hatása az, hogy a kerethatározat joghatásai fennmaradnak, tekintet nélkül e szerződés hatályba lépésére, és a Bíróság hatásköre az előzetes döntéshozatalt illetően ugyanaz marad.(12)
28. Így a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az előzetes döntéshozatalra.
A 2004/80 irányelv
29. Habár a kérdést előterjesztő bíróság nem kifejezetten vetette fel az előterjesztett kérdésben, az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben megjelöli, hogy nemcsak a kerethatározattal kapcsolatban kér iránymutatást, hanem a 2004/80 irányelvnek(13) a fent említett körülményekre való alkalmazhatóságáról is.
30. Ahogy az irányelv 1. cikke világossá teszi, csak azokban az esetekben alkalmazandó, amikor „szándékos erőszakos bűncselekményt” követtek el, és az határokon átnyúló elemet tartalmaz. A jelen ügyben nincs hivatkozás arra, hogy amennyiben bármilyen bűncselekményt is elkövettek, azt szándékosan követték el. Nincs az ügyben határokon átnyúló elem sem. Így az irányelv a jelen körülmények között nem alkalmazandó(14), és azt tovább nem taglalom.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
31. Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság iránymutatást kér egyes nemzeti rendelkezéseknek a kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésével való összeegyeztethetőségéről. Világos, hogy a nemzeti jog lehetővé teszi egy természetes személy által elkövetett bűncselekmény sértettjének, hogy kártérítésben részesüljön ettől a személytől, igényét e célból magánfélként a büntetőeljárásban érvényesítve.(15) Amennyiben azonban a bűncselekményt jogi személy követte el, a kérdést előterjesztő bíróság azt az álláspontot képviseli, hogy nincs hatásköre az ilyen igény elbírálására, és a sértettnek a kifejezetten erre irányuló polgári peres eljárásban kell igényét érvényesítenie.(16) A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy ilyen polgári peres eljárás tekintetében a sértett választási lehetőséggel rendelkezik. Vagy megvárja a kérdéses bűncselekményt elkövető személyek büntetőjogi felelősségét megállapító esetleges ítélet jogerőre emelkedését, mely időszak (legalábbis amennyiben a büntetőjogi felelősség megállapítása vagy a büntetés ellen fellebbeztek) években mérhető a keresetnek a polgári ügyekben eljáró bíróság elé benyújtását megelőzően, mely utóbbi eljárás valószínűleg szintén évekig tart. Illetve, párhuzamosan rögtön polgári peres eljárást indíthat, azonban még ha így is tesz, az érvényesítéshez szükséges idő „túl hosszú” lenne, és jelentős költségnövekedéssel járna.
32. A kérdésnek az a része, amellyel a kérdést előterjesztő bíróság a Bíróságot arra kéri, hogy adjon választ a nemzeti intézkedéseknek az uniós joggal való összeegyeztethetőségéről, nem tartozik a Bíróság hatáskörébe. Mindazonáltal a Bíróság az uniós jogból adódó minden olyan értelmezési kérdést eldönthet, amely lehetővé teheti, hogy a kérdést előterjesztő bíróság ítélkezzen az előtte lévő ügyben az összeegyeztethetőségről.(17) Ahogy a Bizottság helyesen megállapítja, a kérdést újra lehetne fogalmazni, annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak hasznos választ lehessen adni. Lényegében a kérdés az, hogy a kerethatározat 9. cikkének (1) bekezdése megengedi‑e a bűncselekményt elkövető természetes és jogi személyek közötti különbségtételt az ezen személyekkel szemben a bűncselekmény eredményeképpen bekövetkezett kár vonatkozásában a büntetőeljárásban érvényesíthető kártérítés mint sértetti jog tekintetében.
33. Észrevételeiben a német, a holland és az osztrák kormány egyhangúlag hangsúlyozza a tagállamoknak a kerethatározat végrehajtása tekintetében meglévő mozgásterét. A Bíróság ténylegesen elismerte az e tekintetben fennálló széles mérlegelési mozgásteret.(18) Ez a pont különösen releváns lehet, amennyiben valamely megoldás ellentétes lehet a kérdéses tagállam alkotmányos szabályaival, miközben más típusú megoldás nem.(19) Emellett azonban nem téveszthető szem elől, hogy a kerethatározat kötelezettségeket ró a tagállamokra az elérni kívánt célokat illetően. Ebből az következik, hogy a Bíróságnak alaposan meg kell fontolnia, milyen döntéseket hoz ezen a téren. Azonban ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne hozzon döntést.
34. Mielőtt kitérnék a kérdésre, hogyan értelmezendő a 9. cikk (1) bekezdése, szükséges röviden figyelembe venni, mit nem tesz ez a rendelkezés. Nem követeli meg a tagállamoktól, hogy hogy úgy módosítsák anyagi büntetőjogukat, hogy bevezessék vagy kiterjesszék a jogi személyek büntetőjogi felelősségének fogalmát.(20) Más szavakkal nem kötelezi a tagállamot, hogy felelősséget alkosson, amikor az nincs. Tehát a tagállam, melynek jogrendszere arról rendelkezik, hogy csak természetes személyek felelőssége állapítható meg valamely bűncselekmény elkövetése miatt, nem sérti a kerethatározat rendelkezéseit, amennyiben nem tartalmaz rendelkezéseket a bűncselekményért esetleg részben felelősséggel tartozó jogi személyekhez is köthető felelősségről, valamint amennyiben nem tartalmaz arról sem rendelkezéseket, hogy a 9. cikk (1) bekezdése alapján ezen jogi személyektől kártérítést lehetne követelni. Annak a sértettnek, akinek az állítólagosan felelős kérdéses jogi személy jogsértése miatt kártérítési igénye van, polgári peres eljárást kell indítania az ilyen tagállamban minden olyan következménnyel együtt, amelyet a nemzeti rendszer magával von.
35. A jelen ügyben mindazonáltal nem erről van szó. A Bírósághoz benyújtott előzetes döntéshozatalra utaló végzés és írásbeli észrevételek, valamint a tárgyaláson tett szóbeli észrevételek kombinációjából az olasz jog alapján a következő állapítható meg:
– Jogi személyek a törvényerejű rendelet rendelkezései értelmében felelősek lehetnek az elkövetett jogsértésért;
– A jogsértés, melynek vonatkozásában jogi személy ellen vád emelhető, közigazgatási jogsértésként osztályozható: ezt az osztályozást annak érdekében fogadták el, hogy elkerüljék azokat a lehetséges problémákat, amelyek az olasz alkotmányból következhetnek, így mikor jogi személy által elkövetett cselekményt „bűncselekménynek” minősítenek.
– A törvényerejű rendelet általános részében szereplő azon feltételeket, melyek alapján a jogsértést meghatározták, a büntető törvénykönyv rendelkezéseire történő kifejezett utalással állapították meg;(21)
– Jogi személy által elkövetett jogsértés nem tekinthető természetes személy által elkövetettel azonos magatartásként; az ilyen felelősség „közvetettnek és másodlagosnak” minősül; annak érdekében ugyanis, hogy a jogi személy felelősségét meg lehessen állapítani, szükséges igazolni, hogy vezető tisztségviselői és/vagy alkalmazottai cselekedeteiért felelősséget visel;
– Ebből az következik, hogy jogi személy nem tekinthető természetes személy által elkövetett bűncselekmény „közvetlen” elkövetőjének;
– A jogi személy felelősségének mindamellett lényeges eleme e cselekmény vonatkozásában az a tény, hogy a jogsértést természetes személy követte el(22), más szavakkal ezen (bűn)cselekmény elkövetése nélkül az érintett jogi személy részéről nem állhat fenn felelősség;
– A büntető bíróságok előtti, jogi személyekkel szembeni eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény rendelkezései szabályozzák, mely eljárást egyesíteni kell a kérdéses jogsértés elkövetésével gyanúsított természetes személy(ek)kel szembeni büntetőeljárással.(23)
36. Noha az olasz jog nem teszi lehetővé, hogy a sértett kártérítési igényét a büntetőeljárásról szóló törvény 74. cikke alapján a büntetőeljárásban jogi személlyel szemben magánfélként eljárva érvényesítse, úgy látszik, hogy a gyakorlatban ugyanez az eredmény elérhető egy másik úton is. A Corte Suprema di Cassazione Hatodik Büntetőjogi Tanácsa 2010 októberi ítéletében így rendelkezett:
„[…] a törvényerejű rendelet által szabályozott eljárás alapján a sértett helyzete minden esetben garantált, ugyanis nemcsak azonnali lépéseket tehet polgári peres eljárás indításával érdekei védelmében, hanem a jogi személyt eljárás alá vonhatja polgári jogi felelősségét illetően a büntetőeljárásról szóló törvény 83. cikkének megfelelően annak érdekében, hogy a jogi személy érdekében vagy javára elkövetett jogsértés elkövetőjének büntetőjogi felelőssége megállapításra kerüljön, valamint általában így tehet ugyanazokban az eljárásokban, mint amelyeket a jogi személy felelősségének megállapítása érdekében indítottak.”(24)
37. Természeten a kérdést előterjesztő bíróság feladata vizsgálni, hogy a fenti a nemzeti jog helytálló értelmezése‑e.
38. A fentebb, általam összefoglalt szabályok összeegyeztethetők‑e a kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésével?
39. A 9. cikk (1) bekezdése a bűncselekmények sértettjeit oly módon védelmezi, hogy kötelezi a tagállamokat olyan szabályozó intézkedések kialakítására, amelyek lehetővé teszik e sértettek ésszerű időn belüli kártérítését büntetőeljárás útján. Az ilyen módon meghatározott panaszok segítségével a sértetteknek ‑ ahogy azt a Bizottság is hangsúlyozza ‑ olyan eljárásban kell részesülniük, amely gyorsabb és olcsóbb, mint ha panaszaiknak külön polgári jogi jogvitában szereznének érvényt.
40. A rendelkezés két részből áll. Az első részben meghatározza azt az általános szabályt, mely szerint a tagállamok kötelessége biztosítani, hogy a sértettek ésszerű határidőn belül jogosultak legyenek a büntetőeljárás során az elkövető kártérítési kötelezettségét megállapító döntésre. A második rész az általános szabály alóli kivételt jelent. Abban az esetben alkalmazandó, amikor a nemzeti jog „bizonyos esetekben” a kártérítést más úton rendezi.
41. Mielőtt a második részben meghatározott kivételre térnék rá, a kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésének első részében meghatározott általános szabályt vizsgálom.
Az általános szabályról
42. Melyek azok az alapvető feltételek, amelyek alapján a 9. cikk (1) bekezdése megkívánja a tagállamoktól annak biztosítását, hogy ésszerű határidőn belül a sértettnek fizetendő kártérítés tárgyában határozatot hozzanak a bűncselekmény eredményeképpen elszenvedett kár tekintetében? Először is, léteznie kell bűncselekménynek. Másodszor a kérdéses tagállam jogrendszerének lehetővé kell tennie, hogy e magatartás tekintetében a gyanúsítottal szemben büntetőeljárást lehessen indítani. Harmadszor, büntetőeljárásnak kell folyamatban lennie.
43. Vegyük a legjobb példát, itt a feltételek alkalmazása egyértelmű. Feltételezzük, hogy egy adott tagállamban „Y” (jogi személy) alkalmazásában lévő „X” meggondolatlan járművezetése balesetet eredményez, mely egy vagy több sértettnek kárt okoz. Ez a tagállam elfogadja a jogi személyek büntetőjogi felelősségének elvét a jogsértések tekintetében és ezen cselekmények elkövetésével gyanúsított jogi személyekkel szemben eljárást folytat le rendesen a büntető bíróságok előtt. Feltételezzük továbbá, hogy a 9. cikk (1) bekezdésében szereplő „elkövető” fogalma alkalmazható jogi személyekre is. (Lentebb visszatérek ehhez a ponthoz.(25)) A baleset eredményeképpen mind X (természetes személyként a baleset közvetlen okozója), mind Y (jogi személyként közvetetten felelős az okozásért) felel a büntető bíróságok előtt. Szorosan egymáshoz kapcsolódó bűncselekményekért felelnek. Itt világos, hogy a kerethatározat megköveteli nemzeti jogának módosítását attól a tagállamtól, amelynek jogrendszere még nem biztosítja a sértetteknek a panaszhoz, (adott esetben) a kártérítéshez való jogot a büntetőeljárás útján, amennyiben az a 9. cikk (1) bekezdésével összeegyeztethető.
44. Azonban a jelen ügy nem ilyen egyértelmű.
45. Ha figyelembe vesszük a fenti 42. pontban említett feltételeket, úgy tűnik számomra először is, hogy a kerethatározatot nem sokban érinti a bűncselekmény nemzeti jog szerinti technikai jellegű osztályozása, mindinkább annak lényeget érintő jellege. A kerethatározat inkább az érdemre mint a formára koncentrál. Miközben a nemzeti hatóságok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a kerethatározatban meghatározott célok végrehajtásának eszközei megválasztását illetően, a Bíróság azt is megállapította, hogy annak érdekében, hogy azt ne fosszuk meg a hatékony érvényesüléstől, szükséges a teleologikus értelmezés alkalmazása.(26)
46. Így nem lehet releváns a 9. cikk (1) bekezdésével való összeegyeztethetőség meghatározása céljából az, hogy a nemzeti rendszer a kérdéses bűncselekményt „közvetettként és másodlagosként” kategorizálja. A jogi személy bűncselekményekért való felelőssége természeténél fogva aligha lehet közvetlen vagy elsődleges. A teljesség érdekében hozzáteszem, hogy nem szükséges, hogy a természetes és jogi személyeket ugyanazért a cselekményért vonjanak felelősségre. A 9. cikk (1) bekezdése azt sem követeli meg, hogy annak érdekében, hogy a jogi személyek a hatálya alá tartozzanak, először egy vagy több természetes személyt kellene a kérdéses bűncselekmény miatt felelősségre vonni.
47. A jogi személy által elkövetett jogsértés olasz jog alapján „közigazgatásiként”(27) történő besorolására álláspontom szerint ugyanezt az értelmezési elvet kell alkalmazni. A kerethatározat 4. preambulumbekezdéséből világos, hogy célja a bűncselekmények sértettjeinek „magas szintű védelem” biztosítása. A 9. cikk (1) bekezdése értelmében e cél elérésének egyik eszköze az ezen sértettek számára a kár bekövetkezésével járó jogsértés miatt indított büntetőeljárás útján elérhetővé váló kártérítés. Készséggel elismerem, hogy a kerethatározat elfogadása nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a jogi személy büntetőjogi felelősségének fogalmát bevezessék nemzeti jogukba, amennyiben az előzőleg nem képezte rendszerük részét.(28) Azonban úgy tűnik számomra, hogy az a tagállam, amelyik elfogadja ezt a fogalmat rendszerének részeként, nem bújhat ki formai indokokkal azon kötelezettsége alól, hogy a 9. cikk (1) bekezdésével összhangban védelmet nyújtson.
48. Itt a kérdéses tagállam jogrendszere rendelkezik jogi személyek jogsértések miatti felelősségre vonásáról, olyan rendelkezések alapján, melyek arról rendelkeznek, (1) hogy a jogsértés meghatározásának feltételei a büntető törvénykönyv rendelkezéseire utalnak, (2) hogy a felelősség alapja e cselekmény vonatkozásában az a tény, hogy a jogsértést természetes személy követte el, és (3) hogy a büntető bíróságok előtti, jogi személlyel szembeni eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény rendelkezései szabályozzák, és rendes körülmények között a kérdéses jogsértés elkövetésével gyanúsított természetes személy(ekkel) szembeni eljárással kell egyesíteni. A 9. cikk (1) bekezdésének teleologikus értelmezést szükséges adni, amelyben az érdemi tartalom lényegesebb a formánál. Ennélfogva az a tény, hogy a nemzeti jog a jogi személyek felelősségét a jogsértések tekintetében „közigazgatásiként” osztályozza, meglátásom szerint nem elegendő e cikk alkalmazásának és így e cselekmények sértettjei védelme kötelezettségének kizárásához.
49. Másodszor, a kérdéses cselekménynek az elkövetővel szemben indított eljárást kell eredményeznie. Miközben a kerethatározat 1. cikkének a) pontja meghatározza a sértett fogalmát, nincs az „elkövető” fogalmára nézve kapcsolódó meghatározás.(29) E körülmények között úgy tűnik számomra, hogy e kifejezésnek természetes és szokásos értelmet kell adni. A kifejezés tág, olyan összefüggésben használják, hogy amennyiben a jogalkotó azt szűken szándékozta volna kifejezni, így tett volna. Számomra így kevés nehézség adódik arra következtetni, hogy az „elkövetőt” úgy szükséges értelmezni, hogy az magában foglalja nemcsak a természetes, hanem a jogi személyeket is, akiket/amelyeket jogsértés elkövetésével vádolnak.
50. Harmadszor, büntetőeljárásnak kell folyamatban lennie. E követelmény nyilvánvaló, enélkül a 9. cikk (1) bekezdésének nem lenne értelme. A kerethatározat 1. cikkének (c) pontja arról rendelkezik, hogy a fogalom az alkalmazandó nemzeti jogra utalással érthető meg. Más szavakkal nincs a büntetőeljárásnak harmonizált európai fogalma, amely meghatározná, hogy az mit foglal magában. Mivel a jelen ügyben úgy tűnik, hogy nincs kétség afelől, hogy a kérdéses eljárás büntetőeljárás – a tárgyaláson ezt az olasz kormány megerősítette(30) –, a továbbiakban ezt nem taglalom.
51. Amennyiben e feltételek teljesülnek, a kérdéses tagállamnak biztosítania kell, hogy a nemzeti joga tartalmazzon olyan rendelkezéseket, amelyek lehetővé teszik a jogsértés sértettjének a büntetőeljárásban való részvételt oly módon, hogy ezen eljárások folyamán érvényesíteni tudja megfelelő kártérítés iránti igényét a terhelttel szemben. Ez a jogi személyeket is magában foglalja.
52. A fenti 36. pontban a Corte Suprema di Cassazione egy ítéletére utaltam, amelyre az olasz kormány hívta fel a Bíróság figyelmét észrevételeiben, és amely a tárgyaláson hosszú vita tárgyát képezte. Ezen ítélet szerint a jogsértések sértettjei, ideértve a jogi személyeket is, nem hivatkozhatnak a büntetőeljárásról szóló törvény 74. cikkére annak érdekében, hogy az eljárásban magánfélként lépjenek fel jogi személyekkel szemben. Ennek ellenére ténylegesen védelemben részesülnek, mivel (1) polgári peres eljárást indíthatnak e személyekkel szemben igényük érvényesítése érdekében, és (2) hivatkozhatnak e törvénykönyv 83. cikkére, hogy igényüket egy másik módon büntető bíróságok elé vigyék. Ezek közül az elsőnek – azaz polgári peres jogvita kezdeményezése lehetőségének – nincs relevanciája a jelen esetben. Pontosan a kérdést előterjesztő bíróság utalt rá, hogy az ezen út végigviteléhez szükséges időszak hosszú ideig is elhúzódhat.(31) Ebben az esetben a kerethatározat által nyújtott védelem nem lesz elérhető. Ezzel ellentétben a törvénykönyv 83. cikkére hivatkozás tűnik számomra potenciálisan relevánsnak. Amennyiben pontosan ez a lehetséges út e jogsértések sértettjeinek, az a tény, hogy az olasz jog meggátolhatja őket abban, hogy ezekben az eljárásokban magánfelek legyenek, nem vonatkozik arra a kérdésre, hogy a nemzeti szabályozás eleget tesz‑e a kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésének.
53. A felek eltérően fejtették ki nézőpontjukat az alapeljárásban ezen ítélet alkalmazhatósága tekintetében. E kérdés eldöntése a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
54. A fenti megfontolások összességére tekintettel úgy ítélem meg, hogy a kerethatározat 9. cikkének (1) bekezdésének első fordulatában meghatározott általános szabályt úgy kell értelmezni, hogy amennyiben valamely tagállam nemzeti jogrendszere alapján rendelkezik valamely jogsértés tekintetében jogi személyek ellen indítható eljárásról, az a tény, hogy e magatartás vonatkozásában e rendszer a felelősséget „közvetettnek és másodlagosnak” és/vagy „közigazgatásinak” minősíti, nem mentesíti a tagállamot attól a kötelezettségétől, hogy alkalmazza e cikk rendelkezéseit a jogi személyeket illetően, amennyiben (1) azokat a feltételeket, melyek alapján a jogsértést meghatározták, a büntető törvénykönyv rendelkezéseire utalással állapították meg, (2) a felelősség alapja e cselekmény vonatkozásában az a tény, hogy a jogsértést természetes személy követte el, és (3) a büntető bíróságok előtti, a jogi személlyel szembeni eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény rendelkezései szabályozzák és ezen eljárást rendes körülmények között a kérdéses jogsértés elkövetésével gyanúsított természetes személlyel (személyekkel) szembeni eljárással kell egyesíteni.
A kivételről
55. A 9. cikk 1. bekezdésében részletezett általános szabály nem alkalmazandó „azon esetekben, amelyekben a nemzeti jog a kártérítést más úton rendezi”.
56. A német és a holland kormány azzal érvel, hogy az alapeljárásban a kivétel alkalmazandó. Amennyiben a sértetteknek lehetőségük van a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított jogi személyekkel szembeni igényeikkel polgári ügyekben eljáró bírósághoz fordulni, a tagállam nem köteles biztosítani, hogy e személyekkel szemben büntetőeljárásban lehessen igényt érvényesíteni.
57. Ezzel az állásponttal nem értek egyet.
58. A kivételt a 9. cikk (1) bekezdésének első részében szabályozott általános szabálytól való eltérésként, szűken kell értelmezni.(32) A kivétel olyankénti értelmezése, hogy kizárunk az általános szabály alól minden olyan ügyet, amelyben jogi személy mint különös elkövetői kategória szerepel, azzal a kockázattal járna, hogy a kivétel szabállyá fordulna át. Ez az eredmény nem lehetett az uniós jogalkotó szándéka. A kivétel kifejezetten „[bizonyos] esetek[ben]” alkalmazandó. E tekintetben utalnék a kerethatározat előkészítő munkálataira, mely azt a vitát rögzíti, amelyre a Tanács hatáskörrel rendelkező munkacsoportjának azon ülésén került sor, ahol a kerethatározat tervezetének szövegét vizsgálták.(33) Az ezen ülésen készült jegyzőkönyv megjegyzi, hogy a svéd, az osztrák és a német küldöttség azt javasolta, hogy a kérdéses szavakat(34) töröljék. A jegyzőkönyv azt is rögzíti, hogy a (francia) elnökség emlékeztetett arra, hogy „e fordulat nélkül az (1) bekezdés értelmetlen lenne”.
59. Ez nem jelenti azt, hogy soha ne léteznének olyan körülmények, amikor a kivétel alkalmazandó lenne. E tekintetben egyetértek a Bizottsággal, így objektív körülményeknek kell fennállniuk, melyek ilyen eredményt igazolnak. Ezek azokat az eseteket foglalják magukban, amikor az általános szabály gyakorlati okokból nem alkalmazható, például amikor a bűncselekmény eredményeképp bekövetkező kár nem állapítható meg, vagy nem állapítható meg a keresetindításhoz szükséges pontossággal mindaddig, amíg az elkövetővel szembeni büntetőeljárás be nem fejeződik. A jogi személyek kategóriaként való kizárása a 9. cikk (1) bekezdésének hatálya alól nem igazolható objektíven.
60. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy a 9. cikk (1) bekezdésének második fordulatában szereplő általános szabály alóli kivétel nem értelmezhető úgy, hogy kizárunk az e bekezdés első fordulatában szereplő általános szabály alól minden olyan esetet, amelyben jogi személy mint különös elkövetői kategória szerepel.
Záró megjegyzések
A fenti elvek alkalmazása
61. Az alapeljárás tárgyát képező ügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak a következőképpen kell eljárnia. Először is meg kell határoznia, hogy a kerethatározat 9. cikkének (1) bekezdése értelmében vett bűncselekményt követtek‑e el az érintett jogi személyek. E konkrét értékelés elérése érdekében nemcsak a nemzeti szabályokat kell figyelembe venni a jogsértés természetét illetően, hanem a fenti 48. pontban kifejtett elveket is. Másodszor vizsgálnia kell, hogy e személyeket e rendelkezés értelmében elkövetőnek lehet‑e tekinteni. Figyelembe kell vennie a fenti 49. pontban tett észrevételeket a kérdésben történő álláspont kialakítása érdekében. Harmadszor, értékelnie kell, hogy a kérdéses eljárás e rendelkezés értelmében büntetőeljárás‑e. Ehhez figyelembe kell vennie a fenti 50. pontban említett megfontolásokat. Végül meg kell állapítania, hogy léteznek‑e kivételes körülmények, amelyek a 9. cikk (1) bekezdésének második részében említett kivétel alkalmazását igazolják. Ha így tesz, és azt állapítja meg, hogy az általános szabály alkalmazandó, és a kivétel nem, akkor ezt követően értékelnie kell, hogy a nemzeti jog ténylegesen megfelel‑e ennek az általános szabálynak.
62. E tekintetben a következő általános észrevételeket teszem.
63. A Bíróság már megállapította, hogy a nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésének elve kötelező az EU‑Szerződés VI. Címe alapján elfogadott kerethatározatok vonatkozásában. A nemzeti jog alkalmazása során az ennek értelmezésére hivatott, kérdést előterjesztő bíróságnak így tehát ezt, amennyire csak lehetséges, a kerethatározat szövegének és céljának fényében kell megtennie annak érdekében, hogy elérje a kerethatározat által előírt eredményt, és ily módon megfeleljen a szerződés rendelkezéseinek.(35)
64. Ugyanakkor a Bíróság többször is kimondta, hogy a kérdést előterjesztő bíróságot azon kötelezettségében, hogy a nemzeti jogot az uniós joggal összhangban értelmezze, az általános jogelvek, különösen a jogbiztonság elve és a visszaható hatály tilalma korlátozzák. Másként fogalmazva, az elv nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául. Ez az elv azonban megköveteli, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a teljes nemzeti jogot figyelembe véve mérlegelje, alkalmazható‑e úgy a nemzeti jog, hogy ne vezessen a kerethatározatban előírttal ellentétes eredményre.(36)
65. Végül a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy az alapeljárásban a nemzeti jognak az alapügy felperesei által képviselt értelmezése azzal a kockázattal járna, hogy megsérti a nemzeti jog azon szabályát, mely tiltja a büntető törvénykönyv rendelkezéseinek in malam partem analógia útján történő alkalmazását.
66. Nemcsak a nemzeti jog tiltja a büntetőjog rendelkezéseinek ilyen alkalmazását. Már 1963‑ben úgy döntött az Emberi Jogok Európai Bizottsága, hogy az ilyen jogalkalmazás sértené az Emberi jogok Európai Egyezménye 7. cikkének (1) bekezdését, melynek értelmében senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény.(37) Hasonló megközelítést fogadott el az Emberi Jogok Európai Bírósága az ítélkezési gyakorlatában.(38)
67. Az Egyezmény 7. cikke (1) bekezdésének szövege megegyezik az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikke (1) bekezdésének vonatkozó részével. A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1‑jei hatálybalépése következtében a Charta az elsődleges jog részévé vált.(39) A Charta 52. cikke (3) bekezdésének értelmében az általa meghatározott jogok, amelyek megfelelnek az Egyezményben biztosított jogoknak, e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az Egyezményben szerepelnek.
68. A nemzeti büntetőjog rendelkezéseinek analógia útján történő in malam partem alkalmazása talán megszegi a nemzeti jogot, talán nem (erről nem mondok véleményt). Másrészt emlékeztetni kell ezen elv alkalmazásának kérdésére a kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésének vonatkozásában.
69. A 9. cikk (1) bekezdése nem követeli meg a tagállamoktól, hogy bármely módon is megváltoztassák a nemzeti büntetőjog anyagi jogi rendelkezéseit.(40) E rendelkezés nem érinti a sértettnek fizetendő kártérítés mértékét a jogsértés elkövetéséből származó kár tekintetében – a kerethatározatban nem utal semmi arra, hogy a kérdéses összeget különbözőképp kellene kiszámolni büntető és polgári jog jogviták esetében. A bűncselekmények sértettjei érdekének védelme érdekében a döntés előrehozza azt az időpontot, amikorra a kérdéses kártérítés fizetendő lesz. Ez eljárási kérdés, nem érinti semmilyen módon a kötelezett büntetőjogi felelősségét. Ezáltal nem látom, milyen alapon lehetne az in malam partem elvet alkalmazni a kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésének az ezen indítványban általam javasolt értelmezéséhez.
Végkövetkeztetések
70. Következésképpen azt javasolom, hogy a Bíróság a Tribunale di Firenze által előterjesztett kérdésre az alábbi választ adja:
„A büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15‑i 2001/220/IB tanácsi kerethatározat 9. cikke (1) bekezdésének első fordulatában szereplő általános szabályt úgy kell értelmezni, hogy amennyiben valamely tagállam nemzeti jogrendszere alapján rendelkezik valamely jogsértés tekintetében jogi személyek ellen indítható eljárásról, az a tény, hogy e magatartás vonatkozásában e rendszer a felelősséget „közvetettnek és másodlagosnak”, és/vagy „közigazgatásinak” minősíti, nem mentesíti e tagállamot azon kötelezettségétől, hogy alkalmazza e cikk rendelkezéseit jogi személyeket illetően, amennyiben (1) azokat a feltételeket, melyek alapján a jogsértést meghatározták, a büntető törvénykönyv rendelkezéseire utalással állapították meg, (2) a felelősség alapja e cselekmény vonatkozásában az a tény, hogy a jogsértést természetes személy követte el, és (3) a büntető bíróságok előtti, a jogi személlyel szembeni eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény rendelkezései szabályozzák, és ezen eljárást rendes körülmények között a kérdéses jogsértés elkövetésével gyanúsított természetes személlyel (személyekkel) szembeni eljárással kell egyesíteni.
Az ezen általános szabály alóli, a 9. cikk (1) bekezdésének második fordulatában szabályozott kivételt szűken kell értelmezni. Nem értelmezhető úgy, hogy kizárunk az e bekezdés első fordulatában szabályozott általános szabály alól minden olyan esetet, amelyben jogi személy mint különös elkövetői kategória szerepel.”