T‑260/11. sz. ügy
Spanyol Királyság
kontra
Európai Bizottság
„Halászat – A halászati erőforrások védelme – A 2010‑re a VIIIc, IX és X övezet, valamint a CECAF 34.1.1 terület uniós vizei tekintetében kapott makrélahalászati kvóták Spanyolország általi túllépése – A 2011 és 2015 közötti évekre kiosztott halászati kvótákba beszámított levonások – Védelemhez való jog – Jogbiztonság – Jogos bizalom – Egyenlő bánásmód”
Összefoglaló – A Törvényszék ítélete (negyedik tanács), 2014. június 18.
1. Halászat – A tengeri erőforrások védelme – Halászati kvóták rendszere – Az egy adott évre vonatkozóan kiosztott halászati kvóták csökkentése azért, mert a korábbi években túllépték a kvótákat – 1224/2009 rendelet, 105. cikk – A Bizottság kötelezettségei és mérlegelési mozgástere
(1224/2009 tanácsi rendelet, 105. cikk, (1), (2) és (6) bekezdés; 2371/2002 tanácsi rendelet, 30. cikk)
2. Európai uniós jog – Elvek – Védelemhez való jog – A közigazgatási eljárásokban való tiszteletben tartás – Terjedelem
3. Európai uniós jog – Elvek – Bizalomvédelem – Feltételek – Az adminisztráció által adott pontos ígéretek
4. Európai uniós jog – Elvek – Bizalomvédelem – Korlátok – Közös halászati politika – A szabályozás gazdasági helyzet változásaihoz való igazítása – A bizalomvédelemre való hivatkozás lehetetlensége – A védelem megtagadása a hatályos szabályozás nyilvánvaló megsértőjétől
(23/2010 tanácsi rendelet; 165/2011 bizottsági rendelet)
5. Európai uniós jog – Elvek – Egyenlő bánásmód – Fogalom – Eltérő bánásmód eltérő, következésképpen össze nem hasonlítható ténybeli és jogi helyzetek fennállása esetén– A megsértés hiánya
1. A közös halászati politika szabályainak betartását biztosító közösségi ellenőrző rendszer létrehozásáról szóló 1224/2009 rendelet 105. cikkének (6) bekezdésében használt „lehet” szó egyrészt azt jelenti, hogy a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik azon elvi kérdést illetően, hogy abban az esetben, ha valamely tagállam túllépte a számára egy adott évre kiosztott kvótákat, a halászati erőforrások közös halászati politika alapján történő védelméről és fenntartható kiaknázásáról szóló 2371/2002 rendelet 30. cikke alapján létrehozott Halászati és Akvakultúraágazati Bizottság elé kell‑e terjesztenie a jövőbeli halászati kvóták csökkentésére irányuló intézkedések részletes szabályainak meghozatalára vonatkozó javaslatát, másrészt pedig, hogy ez a mérlegelési jogkör a Bizottság arra irányuló lehetőségét is magában foglalja, hogy e célból válasszon az említett rendelet hatálya alá tartozó egyes tárgyak és jogi eszközök között. A tagállam ezért téves előfeltevésből indul ki, amikor azt állítja, hogy a Bizottság köteles lett volna részletes szabályokat elfogadni ahhoz, hogy végrehajthassa e rendelet 105. cikkének (1) és (2) bekezdése alapján rendelkezésére álló jogi eszközöket.
Ezzel szemben az említett rendelet 105. cikkének (1) bekezdése mérlegelést nem engedő hatáskört fogalmaz meg a Bizottság számára, amelynek értelmében, ha a Bizottság megállapítja, hogy egy tagállam túllépte a halászati kvótát, akkor köteles csökkenteni az adott tagállam jövőbeli kvótáit. Ugyanígy e rendelet 105. cikkének (2) bekezdése sem ad mérlegelési jogkört a Bizottságnak arra vonatkozóan, hogy milyen következményeket kell kilátásba helyeznie az adott évben megvalósított túllépéshez, hanem arra kötelezi a Bizottságot, hogy a túlhalászó tagállam következő évre vagy évekre vonatkozó éves kvótáját csökkentse, a megállapított túllépéssel arányban előre meghatározott szorzótényezőket alkalmazva. Ebből az következik, hogy a végrehajtandó csökkentés összmennyisége pontos számítási művelet eredménye, amelynek a paramétereit – a túlhalászás mértékét és a szorzótényezőt – konkrétan maga a rendelkezés határozza meg, és így a Bizottság a maximális mennyiség megállapítására vonatkozóan nem rendelkezik mérlegelési mozgástérrel.
Ebből következően az 1224/2009 rendelet 105. cikkének (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezések – különösen a végrehajtandó csökkentés összmennyiségének kiszámítására vonatkozó rendelkezések – kellően világosak, pontosak és feltétel nélküliek, és ezért alkalmasak a Bizottság általi közvetlen alkalmazásra.
(vö. 40., 41., 44., 45. pont)
2. A meghallgatáshoz való jog mindenki számára biztosítja azt a lehetőséget, hogy hasznos és hatékony módon ismertethesse az álláspontját minden közigazgatási eljárásban és minden olyan határozat elfogadása előtt, amely az érdekeit hátrányosan érintheti. Következésképpen, ezen elv tiszteletben tartását akkor is biztosítani kell, ha egyáltalán nincsen erre vonatkozó külön szabályozás, illetve ha van ugyan szabályozás, de ezt nem veszi figyelembe. Amennyiben az uniós intézmények mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, az uniós jogrend által a közigazgatási eljárás vonatkozásában előírt biztosítékok tiszteletben tartásának még nagyobb jelentősége van.
Következésképpen a meghallgatáshoz való jog alkalmazására akkor kerül sor, amikor a hatóság sérelmet okozó – vagyis az érintett magánszemély vagy tagállam érdekeit esetlegesen kedvezőtlenül érintő – aktus elfogadását helyezi kilátásba, és a meghallgatáshoz való jog alkalmazása nem függ attól, hogy a másodlagos jog tartalmaz‑e kifejezett szabályt erre vonatkozóan.
(vö. 62–64. pont)
3. Lásd a határozat szövegét.
(vö. 84. pont)
4. Ha a gondos és körültekintő gazdasági szereplő képes előre látni az olyan uniós intézkedés elfogadását, amely az érdekeit sértheti, akkor az intézkedés meghozatalát követően nem hivatkozhat a bizalomvédelem elvére. Ezenfelül a gazdasági szereplők nem táplálhatnak jogos bizalmat olyan helyzet fennmaradása iránt, amelyet az uniós intézmények mérlegelési jogkörük keretein belül módosíthatnak, különösen olyan területen, mint amilyen a közös halászati politika, amelynek célja a gazdasági helyzet változásaihoz való állandó alkalmazkodás. Végül, a bizalomvédelem elvének megsértésére nem hivatkozhat olyan személy, aki a hatályos rendelkezéseket nyilvánvalóan megsértette.
(vö. 87., 88. pont)
5. Lásd a határozat szövegét.
(vö. 93. pont)