Ideiglenes változat
JULIANE KOKOTT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2024. július 11.(1)
C‑376/23. sz. ügy
SIA „BALTIC CONTAINER TERMINAL”
kontra
Valsts ieņēmumu dienests
(az Augstākā tiesa [Senāts] [legfelsőbb bíróság, Lettország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Vámunió – Uniós Vámkódex – Áruk vámszabad területről való kiszállítása – A vámszabad terület engedélyesének uniós jogi kötelezettségei – Kötelezettségszegés esetén fennálló vámtartozás – A bizalomvédelem elve – Az állandó közigazgatási gyakorlat által keltett bizalom védelme – Vámkötelezettség‑szegés miatt kiszabott bírságot megsemmisítő ítélet jogerejének kiterjesztése”
I. Bevezetés
„Mindenképpen bízni kell, másképp nem lehet élni” (Anton Pavlovics Csehov, orosz író és drámaíró, 1860–1904).
1. A valamely uniós tagállam adóhatóságának állandó gyakorlatába vetett bizalmat is magában foglalja‑e az élethez szükséges bizalom? Meddig terjed az ilyen bizalom védelme – a nemzeti hatóságok jogellenes eljárására is kiterjed az, mégpedig nemcsak a nemzeti jog, hanem az uniós jog vonatkozásában is? Ha egy bíróság már jogerősen megállapította, hogy nem valósult meg vámkötelezettség‑szegés, és megsemmisített egy emiatt ezzel párhuzamosan kiszabott bírságot, bízhat‑e az érintett abban, hogy az állami hatóságok nem állapítanak meg mégis kötelezettségszegést és ezért vámtartozást egy másik eljárásban?
2. A jelen eljárásban a Bíróságnak alkalma nyílik arra, hogy ezen alapvető kérdések mindegyikét megvizsgálja. Végső soron a lett adóhatóság állandó közigazgatási gyakorlatának megváltozásáról van szó. Eddig az érintett vámszabad területen tárolt árukat minden esetben kiengedték a vámszabad területről az áruk fuvarokmánya (a továbbiakban: CMR(2)‑fuvarlevél) alapján akkor, ha az adóhatóságok az áruk ellenőrzését követően az árukat „uniós áruként” jelölték meg a CMR‑fuvarlevélen a vámbélyegző lenyomatával és aláírással. A vámszabad terület engedélyese ellenőrizte és nyilvántartásba vette az utóbbit, majd az árut kiengedte a vámszabad területről. Az adóhatóság 2019 júliusában nyilvánvalóan megváltoztatta ezt az állandó gyakorlatot, és felrótta a vámszabad terület engedélyesének, hogy a 2018 és 2019 júliusa közötti időszakban a fő hivatkozási szám nyilvántartásba vétele nélkül engedte ki az árukat a vámszabad területről. Most a Bíróságnak kell eldöntenie, hogy a fő hivatkozási számot valóban nyilvántartásba kellett volna‑e venni az uniós jog alapján. Úgy tűnik, hogy ez nem egyértelmű a kérdést előterjesztő bíróság számára.
3. Egy másik bíróság (a rigai regionális bíróság büntető kollégiuma, Lettország) viszont korábban – anélkül, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett volna a Bíróság elé – megállapította, hogy nem valósult meg vámkötelezettség‑szegés. A vámszabad terület engedélyese az adóhatóságok bevett gyakorlatának megfelelően járt el, és az utóbbiak nem tudtak megjelölni olyan jogszabályokat, amelyekből az adóhatóság által „uniós áruként” megjelölt áruk további ellenőrzésére vonatkozó kötelezettség eredne.
4. Ezzel párhuzamosan azonban az adóhatóság behozatali vámot és hozzáadottérték‑adót (héa) állapított meg a vámszabad terület engedélyesével szemben, mivel az áruknak a vámszabad területről történő kiengedésére kötelezettségeinek megszegésével került sor. Ezért a vámszabad terület engedélyese (is) köteles megfizetni a megfelelő vámtartozást. Az érintett vitatja e határozatot.
5. E tekintetben felmerül benne a kérdés, hogy miként kellene eleget tennie az őt a vámszabad terület engedélyeseként terhelő kötelezettségeknek, amikor már két nemzeti bíróság is eltérően értékeli azok terjedelmét, és a kérdés annyira tisztázatlannak tűnik, hogy először a luxemburgi Bíróságtól kell értelmezést kérni. Ezenkívül az a kérdés is felmerül benne, hogy miként lehetne előrelátható számára a közigazgatási gyakorlat visszamenőleges megváltoztatása. Sokkal inkább bízott és bízhatott is a korábbi gyakorlatban. Ez annál is inkább így van, mivel azt jogerősen megerősítette egy lett bíróság.
II. Jogi háttér
6. A jelen ügy uniós jogi háttere meglehetősen összetett. E hátteret összesen három különböző jogi aktus, mégpedig egy rendelet, egy felhatalmazáson alapuló rendelet és egy végrehajtási rendelet alkotja.
A. Az uniós jog
1. A 952/2013/EU rendelet(3) (a továbbiakban: Vámkódex)
7. A Vámkódex 79. cikke a vámtartozás keletkezését szabályozza:
„(1) Behozatalivám‑köteles áruk esetében behozatalivám‑tartozás keletkezik az alábbiak bármelyikének be nem tartása esetén:
a) az egyik olyan kötelezettség, amelyet a vámjogszabályok a nem uniós áruknak az Unió vámterületére való bejuttatásával, vámfelügyelet alóli elvonásával, vagy ezen áruknak azon a területen való szállításával, feldolgozásával, tárolásával, átmeneti megőrzésével, ideiglenes behozatalával vagy az azokról történő rendelkezéssel kapcsolatban állapítanak meg;
[…]
(3) Az (1) bekezdés a) és b) pontjában említett esetekben az adós a következők bármelyike:
a) az a személy, akinek az érintett kötelezettségeket teljesítenie kellett; […]”
8. A Vámkódex V. címének az „Áruk vámeljárás alá vonása” című 2. fejezetében foglalt 158. cikk (1) bekezdése az árukra vonatkozó vám‑árunyilatkozatot és az uniós áruk vámfelügyeletét szabályozza:
„(1) Minden, vámeljárás alá vonásra szánt áruról – a vámszabad‑területi eljárást kivéve – az adott vámeljárásnak megfelelő vonatkozó vám‑árunyilatkozatot kell benyújtani.”
9. Az ehhez szükséges alátámasztó okmányokat a Vámkódex 163. cikke szabályozza:
„(1) Az azon vámeljárásra irányadó rendelkezések alkalmazásához szükséges alátámasztó okmányoknak, amelyre az árukat bejelentették, a vám‑árunyilatkozat benyújtásának időpontjában a nyilatkozattevő birtokában kell lenniük és a vámhatóságok rendelkezésére kell állniuk.
(2) Amikor az uniós jog azt előírja, vagy amikor a vámellenőrzéshez az szükséges, a vámhatóságok számára alátámasztó okmányokat kell benyújtani.
(3) Egyes esetekben a gazdálkodók állíthatják ki az alátámasztó okmányokat, amennyiben a vámhatóságoktól erre engedélyt kaptak.”
10. A Vámkódex 211. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint az áruk vámszabad területen történő vámraktározására szolgáló raktározási létesítmények üzemeltetése engedélyt feltételez:
„(1) Vámhatóság engedélye szükséges a következő esetekben:
b) az áruk vámraktározására szolgáló raktározási létesítmények üzemeltetése, kivéve, ha a raktározási létesítmény üzemeltetője maga a vámhatóság.
Azon feltételek, amelyek szerint az első albekezdésben említett eljárások egyikének vagy közülük többnek az alkalmazása, vagy a raktározási létesítmények üzemeltetése megengedett, az engedélyben kerülnek meghatározásra.”
11. A Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdése szabályozza a különleges vámeljárásokban – amelyek közé a Vámkódex 210. cikkének b) pontja szerint a vámszabad területen történő tárolás is tartozik – vezetendő nyilvántartásokat:
„(1) Az árutovábbítási eljárás kivételével, vagy ha másként nem rendelkeznek, az engedélyesnek, a vámeljárás jogosultjának, valamint a vámszabad területen áruk tárolásával, megmunkálásával vagy feldolgozásával, illetve az áruk eladásával vagy vételével járó tevékenységet végző valamennyi személynek a vámhatóságok által jóváhagyott formában megfelelő nyilvántartást kell vezetnie.
A nyilvántartásoknak tartalmazniuk kell mindazokat az információkat és adatokat, amelyek alapján a vámhatóságok el tudják látni az érintett eljárás felügyeletét, különösen az eljárás alá vont áruk, azok vámjogi státusa és szállításaik azonosítására tekintettel.”
12. A Vámkódex 215. cikke szabályozza a különleges eljárás – mint amilyen a vámszabad területen történő tárolás is – lezárását:
„(1) Az árutovábbítási eljárástól eltérő esetekben és a 254. cikk sérelme nélkül, a különleges eljárás akkor kerül lezárásra, amikor az eljárás alá vont árukat vagy a feldolgozott termékeket valamely következő vámeljárás alá vonták, azokat az Unió vámterületéről kiszállították, vagy azokat megsemmisítették és hulladék nem maradt utánuk, vagy a 199. cikknek megfelelően azokat az államnak felajánlották.
(2) A vámhatóságoknak le kell zárniuk az árutovábbítási eljárást, ha meg tudják állapítani az indító vámhivatal és a rendeltetési vámhivatal számára elérhető adatok összehasonlítása alapján, hogy az eljárás szabályosan befejeződött.
(3) A vámhatóságoknak minden szükséges intézkedést meg kell hozniuk azon áru helyzetének rendezésére, amelynek tekintetében az előírt feltételek alapján az eljárás nem zárult le.
(4) Az eljárást megadott határidőn belül le kell zárni, kivéve ha arról másképp rendelkeznek.”
13. A Vámkódex 7. cikkének c) pontja e tekintetben a következő általános felhatalmazást tartalmazza a Bizottság számára:
„A Bizottság felhatalmazást kap arra, hogy a 284. cikknek megfelelően felhatalmazáson alapuló jogi aktust fogadjon el a következők meghatározására vonatkozóan:
c) azon információtípusok és adatok, amelyeknek a 148. cikk (4) bekezdésében és a 214. cikk (1) bekezdésében említett nyilvántartásokban kell szerepelniük.”
2. Az (EU) 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet(4) (a továbbiakban: felhatalmazáson alapuló rendelet)
14. A felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b), c), d) és f) pontja, valamint e cikk (2) és (3) bekezdése értelmében:
„(1) A Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdésében említett nyilvántartásoknak tartalmazniuk kell:
b) az MRN‑t vagy annak hiányában más olyan számot vagy kódot, amely azonosítja az áruk különleges eljárás alá vonásához felhasznált vám‑árunyilatkozatokat, továbbá abban az esetben, ha az eljárás a Vámkódex 215. cikkének (1) bekezdése alapján lezárult, az eljárás lezárásának módjára vonatkozó információkat;
c) azokat az adatokat, amelyek lehetővé teszik a vám‑árunyilatkozatoktól különböző vámokmányok, az áru különleges eljárás alá vonása szempontjából releváns esetleges más okmányok, valamint az eljárás lezárása szempontjából releváns esetleges más okmányok egyértelmű azonosítását;
d) a csomagok jelöléseinek, azonosító számának, mennyiségének és fajtájának adatait, az áruk mennyiségét és szokásos kereskedelmi vagy műszaki leírását, valamint, ha releváns, a szállítótartály azonosító jelölését az áruk azonosításához szükséges terjedelemben;
f) az áruk vámjogi státusát;
(2) A vámszabad területek esetében a nyilvántartásoknak az (1) bekezdésben meghatározott információk mellett tartalmazniuk kell:
a) a vámszabad területekre belépő és onnan kilépő áruk fuvarokmányát azonosító adatokat;
b) az áruk elfogyasztására vagy felhasználására vonatkozó adatokat olyan áruk esetében, amelyek szabad forgalomba bocsátása vagy ideiglenes behozatala a Vámkódex 247. cikkének (2) bekezdése értelmében nem vonná maga után behozatali vám vagy a közös agrárpolitikában vagy kereskedelempolitikában meghatározott intézkedések alkalmazását.
(3) Ha az a vámfelügyelet ellátását és a különleges eljárás igénybevételének ellenőrzését nem befolyásolja hátrányosan, a vámhatóság mentességet adhat az (1) és a (2) bekezdésben foglalt információk egy meghatározott részének nyilvántartása alól.”
3. Az (EU) 2015/2447 végrehajtási rendelet(5) (a továbbiakban: végrehajtási rendelet)
15. Az áruk uniós vámjogi státusa igazolásának módját a végrehajtási rendelet 199. és azt követő cikkei határozzák meg. A végrehajtási rendelet 200. cikkének (1), (3) és (4) bekezdése e tekintetben a következőket írja elő:
„(1) Az illetékes vámhivatal az áruk uniós vámjogi státusának az e rendelet 199. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontjában említett igazolásfajtáját záradékolja és nyilvántartásba veszi – kivéve az (EU) 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 128. cikkének (1) bekezdésében említett esetekben –, valamint közli az érintett személlyel a szóban forgó igazolásfajta MRN‑jét.
(3) Az (1) bekezdésben említett igazolásfajtát, MRN‑jének feltüntetésével együtt be kell mutatni azon illetékes vámhivatalnak, ahol az árukat az Unió vámterületére való újrabelépést követően vám elé állítják.
(4) Ezen illetékes vámhivatal nyomon követi az (1) bekezdésben említett igazolásfajta alkalmazását, mindenekelőtt annak biztosítása céljából, hogy az igazolásfajtát ne használják fel azon áruktól eltérő árukhoz, mint amelyekre azt kiadják.”
16. A végrehajtási rendelet 211. cikke a 15 000 eurót nem meghaladó értékű áruk uniós vámjogi státusának igazolására vonatkozik, és a következőképpen szól:
„A 15 000 EUR‑t nem meghaladó értékű, uniós vámjogi státussal rendelkező áruk esetében az áruk uniós vámjogi státusa igazolható az említett árukra vonatkozó számla vagy fuvarokmány benyújtásával, feltéve, hogy az kizárólag uniós vámjogi státussal rendelkező árukra vonatkozik.”
17. A végrehajtási rendelet 226. cikke az MRN‑t magyarázza meg, és a következőképpen szól:
„A vámhatóságok értesítik a nyilatkozattevőt a vám‑árunyilatkozat elfogadásáról és közlik vele a szóban forgó vám‑árunyilatkozat MRN‑jét és elfogadásának dátumát, kivéve azokban az esetekben, amikor a vám‑árunyilatkozat benyújtására szóbeli vám‑árunyilatkozat vagy vám‑árunyilatkozatnak minősülő cselekmény révén kerül sor, vagy amikor a vám‑árunyilatkozat a nyilatkozattevő nyilvántartásába a Vámkódex 182. cikke alapján tett bejegyzés formájában jelenik meg. E cikk nem alkalmazandó a 2014/255/EU végrehajtási határozat mellékletében említett AES, NCTS rendszerek telepítési időpontjaiig, valamint nemzeti importrendszerek korszerűsítéséig.”
B. A lett jog
18. Az Administratīvā procesa likums (a közigazgatási eljárásról szóló törvény) 153. cikkének (3) bekezdése értelmében:
„A jogerős ítélet indokolásában bizonyítottnak tekintett tényeket az ugyanazon feleket érintő közigazgatási ügy vizsgálata során nem kell ismételten bizonyítani.”
19. A Likums „Par tiesu varu” (az igazságszolgáltatásról szóló törvény) 16. cikkének (3) és (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„(3) A törvényben meghatározott eljárásnak megfelelően a bíróságot köti az ítélet az adott üggyel kapcsolatos minden más kérdés vizsgálata során.
(4) Az ítélet a törvény erejével és erga omnes kötőerővel bír, és a törvényekkel azonos megítélés alá esik.”
20. A Ministru kabineta 2017. gada 22. augusta noteikumi Nr. 500 ,,Muitas noliktavu, pagaidu uzglabāšanas un brīvo zonu noteikumi” (a Minisztertanács 2017. augusztus 22‑i 500. sz. rendelete a vámraktárakra, az átmeneti megőrzésre és a vámszabad területekre vonatkozó szabályok megállapításáról) 77. pontja úgy rendelkezik, hogy minden személy, aki a vámszabad területén nem uniós árukat tárol, köteles nyilvántartást vezetni az e területen tárolt árukról. A 78. pont megköveteli, hogy a nyilvántartások különösen a 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontjában és (2) bekezdésében említett adatokat tartalmazzák. A 79. pont értelmében a nem uniós árukra vonatkozó nyilvántartásnak tartalmaznia kell azon vámokmány, illetve fuvarlevél számát, amellyel az áruk a vámszabad területre beléptek, majd onnan kiléptek.
III. A tényállás és az előzetes döntéshozatali eljárás
21. A SIA „BALTIC CONTAINER TERMINAL” (a továbbiakban: felperes) a rigai szabadkikötő vámszabad területére történő berakodásra és onnan történő kirakodásra, valamint áruk ottani tárolására vonatkozó engedély jogosultja, és köteles nyilvántartást vezetni az említett területen lévő árukról.
22. A Valsts ieņēmumu dienests (lett adóhatóság, a továbbiakban: adóhatóság) ellenőrizte a felperesnek a vámszabad területen lévő áruit, és megállapította, hogy ezen áruk 2018‑ban és 2019‑ben három alkalommal anélkül hagyták el e területet, hogy egy következő vámeljárás alá vonták volna azokat. Következésképpen a vámszabad területi különleges eljárás nem zárult le. Az adóhatóság arra a következtetésre jutott, hogy ezeket az árukat ténylegesen kivonták a vámfelügyelet alól, így a Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja és (3) bekezdésének a) pontja alapján a felperesnek (is) vámtartozása keletkezett.
23. A szóban forgó árukat a vámszabad területről való kiléptetéshez a CMR‑fuvarlevelek alapján adták át, amelyeken az áruk vámjogi státusát „uniós áruként” („C”) tüntették fel. Ezt a vámhatóság tisztviselője vámbélyegző‑lenyomattal és az aláírásával is megerősítette, és ez összhangban állt a fennálló – bár a jogszabályok által kifejezetten elő nem írt – gyakorlattal. E gyakorlatnak megfelelően az adóhatóság a kikötőből való kilépésük előtt ellenőrizte az áruk vámjogi státusát, és ezt feljegyezte a fuvarlevélre. Miután azonban az áruk elhagyták a vámszabad területet, a vámtisztviselők megállapították, hogy nem állnak rendelkezésre a szóban forgó áruk „nem uniós áru” („N”) vámjogi státusának „uniós áru” („C”) státusra történő változását igazoló dokumentumok.
24. 2019. július 19‑i határozatával az adóhatóság a felperest a behozatali vámok, valamint a héa és a vonatkozó késedelmi pótlékok megfizetésére kötelezte. A felperes e határozattal szemben bírósághoz fordult.
25. Az Administratīvā apgabaltiesa (regionális közigazgatási bíróság, Lettország) elutasította a keresetet. E bíróság úgy ítélte meg, hogy pusztán a CMR‑fuvarlevélen lévő bélyegzőlenyomat és aláírás nem igazolhatja az olyan áruk uniós áru vámjogi státusát, amelyeket nem uniós áruként hoztak be. Önmagában a CMR‑fuvarlevélből nem lehet arra következtetni, hogy az árukat valamely következő vámeljárás alá vonták. Az áruk státusának változásához a fő hivatkozási számmal (Master Reference Number; a továbbiakban és már eddig is: MRN) ellátott árunyilatkozatra vagy a vámbélyegző lenyomatával és MRN‑nel ellátott CMR‑fuvarlevélre lett volna szükség. Ilyen azonban nem áll rendelkezésre.
26. A felperes ezen ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet terjesztett az Augstākā tiesa (Senāts) (legfelsőbb bíróság, Lettország) elé.
27. A felperes azt állítja, hogy a Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja és (3) bekezdésének a) pontja szerinti tényállás nem valósult meg, és ennélfogva nem keletkezett vámtartozás. Előadása szerint a felperes az adóhatóság által kiadott engedélynek megfelelően vezette a szükséges nyilvántartásokat, és az árukat a fuvarozónak a bemutatott CMR‑fuvarlevelek alapján adta át. Ezeken az adóhatóság bevett gyakorlatának megfelelően szerepelt az áruknak a vámtisztviselő által megjelölt státusa, tehát az, hogy azok uniós áruk, a vámhatósági tisztviselő aláírása és a vámbélyegző lenyomata. Ezért álláspontja szerint úgy tekinthette, hogy megtörtént az áruk szabad forgalomba bocsátása. Ezzel a vámszabad területi különleges eljárás is lezárult.
28. Ezzel egyidejűleg a felperes a Rīgas apgabaltiesas Krimināllietu kolēģija (a rigai regionális bíróság büntető kollégiuma, Lettország) előtt megtámadta az ugyanezen tényállással kapcsolatos közigazgatási bírság kiszabását. 2021. február 5‑i ítéletével e bíróság megsemmisítette a közigazgatási bírságot azzal az indokkal, hogy a felperes nem sértette meg a vámeljárás szabályait, és a vámhatóságok bevett gyakorlatának megfelelően járt el. Az adóhatóság nem tudott különösen megjelölni olyan jogszabályokat, amelyek a felperest arra kötelezték volna, hogy a vámhatóságok által nyújtott megerősítésen túlmenően az áruk státusa változásának érvényességére vonatkozó egyéb adatokat is ellenőrizzen.
29. A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint az alapeljárásban a tényállás megvalósulásának idején az volt az adóhatóság bevett gyakorlata, hogy a vámtisztviselők az áruk vámjogi státusát a vámszabad területről való kilépésük előtt ellenőrizték, és a kimenő okmányokra (jellemzően a CMR‑fuvarlevélre) megfelelő feljegyzéseket (az áruk vámjogi státusa, a vámellenőrzési pont bélyegzőlenyomata és a vámtisztviselő aláírása) vezettek. A jelenleg alkalmazott eljárás is azt írja elő, hogy a vámtisztviselő maga erősíti meg az áruk vámjogi státusának változását, és a felperes a vámtisztviselő által nyújtott információk alapján zárja le a vámszabad területi különleges eljárást.
30. Az Augstākā tiesa (Senāts) (legfelsőbb bíróság) ezért az eljárást felfüggesztette, és az EUMSZ 267. cikk alapján előzetes döntéshozatal céljából a következő öt kérdést terjesztette a Bíróság elé:
„1) Lehetővé teszi‑e az Uniós Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben a 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja a vámszabad területi különleges eljárás lezárását anélkül, hogy az elektronikus nyilvántartási rendszerben feltüntetnék az azon árunyilatkozat azonosítására szolgáló fő hivatkozási számot (MRN), amelynek alapján az árukat a következő vámeljárás alá vonják?
2) Lehetővé teszi‑e az Uniós Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdése és 215. cikkének (1) bekezdése, valamint a 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja, hogy a vámszabad területi különleges eljárást annak jogosultja anélkül, hogy maga ellenőrizné az említett áruk vámjogi státusának érvényességét, kizárólag azon feljegyzés alapján zárja le, amelyet a vámhatósági tisztviselő a CMR‑fuvarlevélen az áruk vámjogi státusára vonatkozóan tett?
3) A második kérdésre adott nemleges válasz esetén, az Uniós Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdése és 215. cikkének (1) bekezdése, valamint a 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) és c) pontja értelmében milyen mértékű ellenőrzés szükséges ahhoz, hogy a vámszabad területi különleges eljárás lezárása szabályszerűnek minősüljön?
4) Hivatkozhat‑e jogos bizalomra a vámszabad területi különleges eljárás jogosultja azon az alapon, hogy a vámhatóság megerősítette az áruk »nem uniós áru« vámjogi státusának »uniós áru« státusra változását, még abban az esetben is, ha e megerősítés nem tartalmazza sem a változás okát, sem pedig az ok ellenőrzését lehetővé tevő adatokat?
5) A negyedik kérdésre adott nemleges válasz esetén, a nemzeti és az uniós jogban elismert jogerő elvére tekintettel okot adhat‑e az Uniós Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja és (3) bekezdésének a) pontja értelmében keletkezett vámtartozás alóli mentesülésre az a tény, hogy a nemzeti bíróság egy másik ügyben hozott jogerős ítélete megállapította, hogy a vámeljárás jogosultja a vámhatóságok által meghatározott eljárások szerint nem követett el semmilyen jogsértést a vámszabad területi vámeljárás tekintetében?”
31. A Bíróság előtti eljárásban a felperes, Lettország, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. A Bíróság az eljárási szabályzat 76. cikkének (2) bekezdése alapján eltekintett a tárgyalás megtartásától.
IV. A jogkérdésről
32. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett öt kérdés lényegében két kérdéscsoportot érint. Az első három kérdés a vámszabad területi különleges eljárás engedélyesét (a továbbiakban: vámszabadterület‑engedélyes) abban az esetben terhelő nyilvántartási és ellenőrzési kötelezettségekre vonatkozik, ha az ott tárolt nem uniós árukat kiengedte onnan (erről lásd az A. pontot). Az ötödik kérdés ezzel szemben egy olyan ítélet jogerejének a nemzeti jog által előírt kiterjesztésére vonatkozik, amely – adott esetben az uniós joggal ellentétesen – azt állapította meg, hogy a vámszabadterület‑engedélyes nem szegte meg gondossági kötelezettségét (erről lásd a B.2. pontot). Ezt megelőzi a negyedik kérdés, amely a vámszabadterület‑engedélyes bizalmának abban az esetben fennálló védelmére vonatkozik, ha követte a tagállami adóhatóság korábbi gyakorlatát, még ha e gyakorlat adott esetben az uniós joggal ellentétes volt is (erről lásd a B.1. pontot).
A. Az Uniós Vámkódex értelmezéséről
33. A felperessel mint vámszabadterület‑engedélyessel szemben behozatalivám‑tartozást (a továbbiakban: vámtartozás) állapítottak meg. A vámszabadterület‑engedélyes vámtartozása a Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontján alapul. E vámtartozás a vámjogszabályok által a nem uniós áruknak az Unió vámterületére való bejuttatásával kapcsolatban megállapított kötelezettségek megszegéséhez kapcsolódik. A Bíróságnak nincs tudomása arról, hogy a nyilatkozattevő szabad forgalomba bocsátással keletkezett vámtartozását időközben be lehetett‑e hajtani.
34. Igaz, hogy a vámszabadterület‑engedélyest különleges kötelezettségek terhelik,(6) amelyek megszegése vámtartozás keletkezéséhez vezethet. Ez azonban csak egy saját kötelezettségszegésen alapuló, kiegészítő jellegű, egyetemleges (lásd a Vámkódex 84. cikkét) vámtartozás, amely végső soron a vámtartozás megfelelő beszedését hivatott biztosítani. A nyilatkozattevő (eredeti) vámtartozása (a Vámkódex 77. cikkének (3) bekezdése) továbbra is fennmarad.
1. A „Master Reference Number” nyilvántartásba vételének kötelezettsége
35. A felperes nem vette nyilvántartásba az MRN‑t, és nem tüntette fel azt az elektronikus rendszerben. Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy az uniós jog alapján nyilvántartásba kellett‑e venni, és fel kellett‑e tüntetni az MRN‑t, és így ennek elmulasztása megalapozza‑e a felperesnek a vámtartozás megállapításához szükséges kötelezettségszegését.
36. E tekintetben az a döntő, hogy a vámszabadterület‑engedélyes mindig köteles‑e nyilvántartásba venni az MRN‑t annak érdekében, hogy elkerülje a Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja és (3) bekezdése szerinti saját – a nyilatkozattevő vámtartozása melletti – vámtartozást. A Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdése szabályozza a különleges vámeljárásokban vezetendő nyilvántartásokat. A Vámkódex 210. cikkének b) pontja szerint a vámszabad területen történő tárolás is a különleges vámeljárások közé tartozik.
37. A Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdése értelmében „a vámeljárás jogosultjának” (a jelen esetben a vámszabad területi eljárás jogosultjának) a vámhatóságok által jóváhagyott formában megfelelő nyilvántartást kell vezetnie. A nyilvántartásoknak tartalmazniuk kell mindazokat az információkat és adatokat, amelyek alapján a vámhatóságok el tudják látni az érintett eljárás felügyeletét, különösen az eljárás alá vont áruk, azok vámjogi státusa és szállításaik azonosítására tekintettel.
38. A Vámkódex 211. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint az áruk vámszabad területen történő vámraktározására szolgáló raktározási létesítmények üzemeltetéséhez a hatóságok engedélye szükséges. Ez az engedély általában konkrét nyilvántartási kötelezettségeket tartalmaz annak érdekében, hogy dokumentálni és felügyelni lehessen e különleges eljárásnak egy másik vámeljárás (gyakran a szabad forgalomba bocsátás – a Vámkódex 77. cikke (1) bekezdésének a) pontja) alá vonás útján történő lezárását. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből azonban nem derül ki, hogy a felperes engedélye pontosan mit tartalmaz, illetve tartalmazott a jelen esetben.
39. Az adott esetben az engedélyben foglalt nyilvántartási kötelezettségeken túlmenően a Vámkódex 7. cikkének c) pontja felhatalmazza a Bizottságot arra, hogy felhatalmazáson alapuló jogi aktust fogadjon el azon információtípusok és adatok szabályozására vonatkozóan, amelyeknek a Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdésében említett nyilvántartásokban kell szerepelniük. Ennek megfelelően a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) pontja úgy rendelkezik, hogy a Vámkódex 214. cikkében említett nyilvántartásoknak tartalmazniuk kell „az MRN‑t vagy annak hiányában más olyan számot vagy kódot, amely azonosítja az áruk különleges eljárás alá vonásához felhasznált vám‑árunyilatkozatokat, továbbá abban az esetben, ha az eljárás a Vámkódex 215. cikkének (1) bekezdése alapján lezárult, az eljárás lezárásának módjára vonatkozó információkat”.
40. Már ebből is kitűnik, hogy az MRN‑t semmiképpen nem kötelező nyilvántartásba venni.
41. Egyrészt a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdése b) pontjának első fordulata csak arra az MRN‑re vonatkozik, amely azonosítja „az áruk különleges eljárás alá vonásához felhasznált” vám‑árunyilatkozatokat. A vámszabad területi különleges eljárás alá vonáshoz nem kell vám‑árunyilatkozatot benyújtani (lásd a Vámkódex 158. cikkének (1) bekezdését). E tekintetben tehát csak egy másik különleges eljárás alá vonásról lehet szó. A jelen esetben azonban az árukat nem egy (a Vámkódex VII. címe szerinti) másik különleges eljárás alá vonták, hanem a Vámkódex VI. címe szerinti „rendes” eljárás (szabad forgalomba bocsátás) alá. Erre az esetre nem követeli meg a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdése b) pontjának első fordulata az MRN nyilvántartásba vételét.
42. Másrészt a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) pontja maga is abból indul ki, hogy nem minden vám‑árunyilatkozathoz tartozik MRN. Ezt megerősíti a végrehajtási rendelet 226. cikke. Igaz, hogy e rendelkezés értelmében a vámhatóságok főszabály szerint kötelesek közölni a nyilatkozattevővel (nem a vámszabadterület‑engedélyessel) vám‑árunyilatkozatának MRN‑jét. E szabály nem alkalmazandó azonban minden vám‑árunyilatkozat esetében és a 2014/255/EU végrehajtási határozat mellékletében említett AES, NCTS rendszerek telepítési időpontjait, valamint nemzeti importrendszerek korszerűsítését megelőzően. A Bíróságot nem tájékoztatták arról, hogy a jelen esetben egyáltalán ez volt‑e a helyzet.
43. Mivel az adóhatóság a nyilatkozattevővel (nem pedig a vámszabadterület‑engedélyessel) közli az MRN‑t, a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) pontja kifejezetten csak akkor követeli meg a vámszabadterület‑engedélyestől e szám nyilvántartásba vételét, ha az rendelkezésre áll. Ellenkező esetben az említett engedélyes eleget tesz nyilvántartási kötelezettségeinek, ha nyilvántartásba vesz valamely más olyan számot vagy kódot, amely azonosítja az árukat. A Vámkódexből és a felhatalmazáson alapuló rendeletből tehát – amint azt a Bizottság is helyesen állítja – nem következik az MRN nyilvántartásba vételének kötelezettsége. Ez még inkább így van abban az esetben, ha az árukat nem vonták valamely különleges eljárás alá.
44. Ehhez jön még a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkének (3) bekezdésében foglalt rendelkezés. E rendelkezés értelmében a vámhatóság mentességet adhat az (1) és a (2) bekezdésben foglalt információk egy meghatározott részének nyilvántartása alól. Az uniós jog tehát nem teszi kötelezővé az MRN nyilvántartásba vételét. Sokkal inkább az a döntő, hogy a nemzeti jog (amely köti a vámhatóságokat) vagy maga a nemzeti vámhatóság mentességet adott‑e az MRN nyilvántartásba vétele alól. Ha igen, akkor a nyilvántartásba vétel hiánya nem alapozhat meg vámtartozást.
45. A jelen esetben ilyen mentességnek lehet tekinthető például a lett vámhatóságok kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett állandó közigazgatási gyakorlata is. A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint ugyanis az alapeljárásban a tényállás megvalósulásának idején az volt az adóhatóság bevett gyakorlata, hogy a vámtisztviselők az áruk vámjogi státusát a vámszabad területről való kilépésük előtt ellenőrizték, és a kimenő okmányokra (jellemzően a CMR‑fuvarlevélre) megfelelő feljegyzéseket (az áruk vámjogi státusa, a vámellenőrzési pont bélyegzőlenyomata és a vámtisztviselő aláírása) vezettek. Ez nyilvánvalóan eleget tett a korábbi nyilvántartási kötelezettségeknek.
46. Az uniós jog nem köti különös feltételekhez az ilyen mentességadást. Ezért a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti nyilvántartási követelmény alóli hallgatólagos mentességadás is elképzelhető. Ez annál is inkább így van, mivel a vámjogtól – mint tömeges eljárástól – nem idegen a hallgatólagos nyilatkozattétel. Így a Vámkódex 158. cikkének a felhatalmazáson alapuló rendelet 135. és azt követő cikkeivel, valamint 141. cikkével összefüggésben értelmezett (2) bekezdése alapján akár szóbeli vagy hallgatólagos vám‑árunyilatkozatok benyújtására is lehetőség van. A tényállás – kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság hatáskörébe tartozó – értékelésének a kérdése, hogy – az említett bíróság által ismertetett – állandó közigazgatási gyakorlatot az adóhatóság által kifejezetten vagy hallgatólagosan adott mentességnek kell‑e tekinteni.
47. Az első kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a Vámkódexnek a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkével összefüggésben értelmezett 214. cikke nem követeli meg a vámszabadterület‑engedélyestől, hogy az e rendelkezésben szabályozott nyilvántartási kötelezettségeinek teljesítése érdekében kötelezően és minden esetben nyilvántartásba vegye az MRN‑t. Ellenkezőleg, az említett rendelkezés lehetővé teszi a vámhatóságok számára, hogy kifejezetten vagy hallgatólagosan jóváhagyják a nyilvántartás eltérő formáit.
2. A vámszabad területi eljárás lezárása
48. Az első kérdésben a kérdést előterjesztő bíróság arra is választ keres, hogy lehetővé teszi‑e a Vámkódex 214. cikke a vámszabad területi különleges eljárás lezárását anélkül, hogy nyilvántartásba vennék az MRN‑t. Ez a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikke (1) bekezdésének b) pontjában említett nyilvántartási kötelezettségek második körére vonatkozik. A nyilvántartási kötelezettségek e második köre alapján az eljárás lezárásának módjára vonatkozó információkat is nyilván kell tartani.
49. Egy különleges vámeljárásnak (a jelen esetben a vámszabad területi eljárásnak) a Vámkódex 215. cikke szerinti lezárását meg kell különböztetni a Vámkódex 214. cikke szerinti nyilvántartási kötelezettségek fent tárgyalt teljesítésétől. A különleges eljárás ugyanis csak akkor zárul le, amikor az árukat valamely következő vámeljárás alá vonták. A jelen esetben az árukat szabad forgalomba bocsátották (a Vámkódex VI. címe), és „nem uniós áru” státusuk „uniós áru” státusra változott.
50. Az adóhatóság csupán már nem tudja, hogy ez miért történt. Lettország írásbeli észrevételeiből sem derül ki, hogy egy vámtisztviselő miért látta volna el egyáltalán a CMR‑fuvarlevelet (az uniós árukra vonatkozó) „C” jelöléssel, bélyegzőlenyomattal és aláírásával, ha ezek az áruk továbbra sem minősülnek uniós áruknak. Ellenőrzést követően mindenesetre átengedték azokat egy személynek. A „vámszabad területi eljárás” lezárása szempontjából mindenesetre nem bír jelentőséggel, hogy ezen átengedésre jogszerűen került‑e sor (különösen hogy rendelkezésre áll‑e megfelelő vám‑árunyilatkozat), és hogy a nyilatkozattevő kiegyenlítette‑e a keletkezett vámtartozást.
51. Az uniós jog azonban nem írja elő kimerítő jelleggel, hogy a vámszabadterület‑engedélyesnek hogyan kell vezetnie a megfelelő nyilvántartásokat (lásd a fenti 35. és azt követő pontokat). Végső soron a nemzeti jogi helyzettől (az engedély tartalmától, illetve az adóhatóság által bizonyos nyilvántartási kötelezettségek alól adott mentességtől) függ, hogy sor kerülhet‑e a vámszabad területi különleges eljárás lezárására az adóhatóság bélyegzőlenyomatával és aláírásával ellátott CMR‑fuvarlevél nyilvántartásba vétele útján. Ezért ezt csak a kérdést előterjesztő bíróság tudja megítélni.
52. Ha az állandó gyakorlatból az következik, hogy az árut átengedték a nyilatkozattevőnek, a CMR‑fuvarlevélen egy vámtisztviselő bélyegzőlenyomatával és aláírásával megerősítették az áruk uniós státusát, és ez csak a szabad forgalomba bocsátás esetén történik így, akkor e fuvarlevél dokumentálása elegendőnek tűnik ahhoz, hogy a vámszabad területi különleges eljárás szabad forgalomba bocsátás útján történő lezárását is dokumentálja. Ez az uniós jog által megengedett, az esetleges további igazolási követelmények alól kifejezetten vagy hallgatólagosan adott mentességnek minősülhet.
3. Az áruk vámjogi státusa érvényessége ellenőrzésének kötelezettsége és mértéke (második és harmadik kérdés)?
53. Második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy lehetővé teszi‑e a Vámkódex 214. cikkének (1) bekezdése és 215. cikkének (1) bekezdése a vámszabadterület‑engedélyes számára, hogy anélkül zárja le a vámszabad területi eljárást, hogy maga ellenőrizte volna az áruk vámjogi státusának érvényességét, illetve hogy milyen terjedelmű a megfelelő ellenőrzési kötelezettség.
54. E kérdés hátterében az áll, hogy az áruk vám‑árunyilatkozat nélkül is elhelyezhetők vámszabad területen, hogy aztán a nyilatkozattevő által benyújtott vám‑árunyilatkozat útján általában további vámeljárások alá vonják azokat. Ennek során a vámszabad területen például különböző típusú áruk (uniós és nem uniós áruk) tárolhatók (lásd a felhatalmazáson alapuló rendelet 177. cikkét). A vámszabad területen tárolt árukat később többnyire további különleges vámeljárások (a Vámkódex VII. címe – például ideiglenes behozatali eljárás vagy feldolgozási eljárás) vagy akár az általános vámeljárás (szabad forgalomba bocsátás – a Vámkódex VI. címe) alá vonják. Erre egy harmadik fél (tehát általában nem a vámszabadterület‑engedélyes) által benyújtott vám‑árunyilatkozat útján kerül sor (a Vámkódex 158. cikkének (1) bekezdése).
55. A vámszabadterület‑engedélyes által elvégzendő ellenőrzés kötelezettségének, illetve mértékének a jelen esetben eldöntendő kérdése szempontjából e tekintetben fontos, hogy a vám‑árunyilatkozatnak a Vámkódex 188. cikke szerinti megerősítését kizárólag a vámhatóság végzi. A Vámkódex 189. cikke alapján a vámhatóság megvizsgálhatja az árukat stb. A Vámkódex nem ír elő azonban a vámszabadterület‑engedélyest terhelő ellenőrzési kötelezettségeket. A Vámkódex 194. cikke szerint az áruk átengedését is kizárólag a vámhatóságok (nem pedig egy magánszemély) végzik, ha teljesülnek az árunak a szóban forgó eljárás alá vonásához szükséges feltételek. A Vámkódex 195. cikkének (1) bekezdése szerint ennek során az árukat csak akkor engedi át a vámhatóság, ha a keletkezett vámtartozást megfizették, vagy ha annak fedezésére biztosítékot nyújtottak. Úgy tűnik, hogy Lettországban a vámhatóság a gyakorlatban a CMR‑fuvarlevél lebélyegzésével és aláírásával engedte át az árut.
56. A vámszabad területi különleges eljárást ezzel szemben a Vámkódex 210. és azt követő cikkei szabályozzák. E szakaszból azonban szintén nem következik a valamely harmadik fél által benyújtott vám‑árunyilatkozat tartalma pontosságának ellenőrzésére vonatkozó kötelezettség. A Vámkódex 214. cikke sokkal inkább a fent már említett (ezzel kapcsolatban lásd a 35. és azt követő pontokat) nyilvántartási kötelezettségeket tartalmazza. A Vámkódex 215. cikke szabályozza, hogy mikor zárul le egy különleges eljárás (például a vámszabad területi eljárás), minek körében a lezárás fő oka alighanem a valamely következő vámeljárás alá vonás.
57. A Vámkódex 214. cikke (1) bekezdésének második mondata e tekintetben egyértelművé teszi, hogy a nyilvántartásoknak tartalmazniuk kell mindazokat az információkat és adatokat, amelyek alapján a vámhatóságok el tudják látni az érintett eljárás felügyeletét, különösen az eljárás alá vont áruk, azok vámjogi státusa és szállításaik azonosítására tekintettel. A Vámkódex 214. cikke nem tesz ellenben említést a vámjogi státus érvényességéről vagy ezen érvényesség ellenőrzéséről.
58. Ebből is az következik, hogy csak nyilvántartást kell vezetni a vámjogi státusról, az azonban nem, hogy ellenőrizni kellene e státus tartalmi pontosságát. E tekintetben – ezt a Bizottság figyelmen kívül tűnik hagyni – megint csak a Lettországban fennálló igazolási kötelezettségek bírnak jelentőséggel. Ha az adóhatóság (kifejezetten vagy hallgatólagosan) mentességet adott az áruk státusát jelölő bélyegzőlenyomattal és a vámtisztviselő aláírásával ellátott CMR‑fuvarlevélen kívüli igazolások szolgáltatása alól (lásd a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkének (3) bekezdését), akkor további igazolási kötelezettségek sem állnak fenn, és még kevésbé állnak fenn további ellenőrzési kötelezettségek. Csak a kérdést előterjesztő bíróság tudja megállapítani, hogy ez így van‑e.
59. A felperesnek ezért nem kellett ellenőriznie, hogy a CMR‑fuvarlevelet miért látták el bélyegzőlenyomattal, és a vámhatóság miért nyilvánította az árukat abban uniós áruknak. Az is kétségesnek tűnik, hogy ezt az ellenőrzést hatékonyan el tudná végezni.
60. Az áru vámjogi státusa ugyanis egy másik személy vám‑árunyilatkozatából derül ki, amelyet a vámhatóságoknak kell ellenőrizniük. Ha az árukat ezt követően a vámhatóság határozata alapján szabad forgalomba bocsátották, „nem uniós áru” státusuk „uniós áru” státusra változott. Úgy tűnik, hogy a vámtisztviselő a jelen esetben megerősítette ezt a CMR‑fuvarlevél bélyegzőlenyomattal és aláírással való ellátása útján (lásd csak a kérdést előterjesztő bíróság negyedik kérdését). Sem szükségesnek, sem lehetségesnek nem tűnik, hogy egy másik magánszemély még egyszer ellenőrizze ezt. A kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása és a felperes írásbeli észrevételei szerint a jelen eljárásban is kizárólag az adóhatóság végzi el a státusváltoztatást a felperes elektronikus rendszerében, anélkül, hogy a felperes ellenőrizni tudná a pontosságot.
61. Egy közigazgatási határozat jogszerűségét és még inkább érvényességét általában egy másik (magasabb szintű) hatóság vagy egy bíróság ellenőrzi, nem pedig egy magánszemély. Ha semmi nem utal a benyújtott – jelen esetben az áruk státusára vonatkozó – igazolások meghamisítására, akkor a Vámkódexből nem következik, hogy a vámszabadterület‑engedélyest a nyilvántartási kötelezettségeken túlmenően annak ellenőrzésére vonatkozó kötelezettség terhelné, hogy az áruk vámjogi státusa valóban is „érvényes‑e”.
62. A második és harmadik kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a vámszabad területi különleges vámeljárás lezárásához nem szükséges, hogy a vámszabadterület‑engedélyes önállóan ellenőrizze az áru adóhatóság által igazolt státusának érvényességét. Más lehet a helyzet akkor, ha az igazolás meghamisítására utaló valószínűsítő körülmények állnak fenn. Az, hogy ezen igazolásnak hogyan kell kinéznie, és hogy miként kell igazolni az átengedett áruk státusát, végső soron a nemzeti jogi helyzetből következik, mivel a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkének (3) bekezdése alapján a vámhatóság mentességet adhat az információk egy meghatározott részének nyilvántartása alól.
B. Másodlagosan: a bizalomvédelemről és a jogerő kiterjesztéséről (negyedik és ötödik kérdés)
63. Negyedik és ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a felperest (amennyiben az áruk nem uniós áruk voltak, és ezt az áruk vámszabad területről történő kiengedése előtt ellenőriznie kellett volna) megilleti‑e legalább bizonyos mértékű bizalomvédelem. Emellett szól egyrészt, hogy az adóhatóság bélyegzőlenyomattal és aláírással megerősítette a CMR‑fuvarlevélen az áruk uniós státusát. Másrészt egy másik bíróság már jogerősen megállapította, hogy nem valósult meg a Vámkódex 79. cikkének megsértése. Az ilyen jogsértés azonban a vámszabadterület‑engedélyes (kiegészítő jellegű) vámtartozásának feltétele. Adott esetben ezért e határozat jogereje is kizárhatja vámtartozás megállapítását.
64. Azonban mindkét kérdés csak akkor merül fel, ha megvalósult egyáltalán a Vámkódexnek a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkével összefüggésben értelmezett 214. cikke szerinti igazolási követelmények megsértése. Ez viszont a felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkének (3) bekezdése alapján a lett vámhatóság által az igazolási kötelezettségek terjedelméről annak idején hozott döntéstől függ. Amint azt fent kifejtettem (44. és azt követő pontok), a vámhatóságok az állandó gyakorlatban mentességet adtak további igazolások szolgáltatása alól, és így inkább valószínűtlen, hogy a felperest kiegészítő jellegű vámtartozás terhelné.
65. A fenti kérdések csak abban az esetben merülnek fel, ha a Bíróság ezzel ellentétes következtetésre jut, vagy ha a kérdést előterjesztő bíróság mégis abból indul ki, hogy a felperes vámkötelezettség‑szegést követett el. Azokat ezért csak másodlagosan vizsgálom meg.
1. Bizalomvédelem az uniós joggal ellentétes közigazgatási gyakorlat esetén
66. A bizalomvédelem elve az uniós jogrend részét képezi, és annak tiszteletben tartása az uniós jog alkalmazásával megbízott nemzeti hatóság kötelessége.(7) A Vámkódex és a felhatalmazáson alapuló rendelet végrehajtásakor a nemzeti hatóságok kötelesek tehát tiszteletben tartani a bizalomvédelem elvét.
67. A bizalomvédelem elvére mindazonáltal nem lehet hivatkozni valamely uniós jogi szöveg egyértelmű rendelkezésével szemben.(8) Ilyen egyértelmű rendelkezés, amelyből szükségszerűen következik, hogy a felperesnek nyilvántartásba kellett vennie az MRN‑t, és hogy nem elegendő az adóhatóság bélyegzőlenyomata és aláírása, a jelen esetben nem állapítható meg. Olyan egyértelmű rendelkezés sincs, amely szerint a vámszabadterület‑engedélyesnek ellenőriznie kell az áru státusa változásának okát (lásd a fenti 35. és azt követő pontokat). Ezenkívül egy nemzeti bíróság már megállapította, hogy nem állnak fenn ilyen kötelezettségek, egy másik pedig nem biztos ebben, és ezért segítséget kér az értelmezéshez a Bíróságtól. Ezért még ha a Bíróság más következtetésre jut is, semmiképpen nem lehet a fent említett ítélkezési gyakorlat értelmében vett „egyértelmű rendelkezésről” beszélni.
68. A jelen esetben ezért szóba jöhet az uniós jogi bizalomvédelem. A bizalomvédelem feltételezi továbbá, hogy a közigazgatási hatóságok aktusai észszerű bizalmat keltettek az elővigyázatos és körültekintő gazdasági szereplő tudatában.(9)
69. Úgy tűnik, hogy a jelen esetben ez a feltétel is fennáll. A felperes nyilvánvalóan bízott abban, hogy eleget tett nyilvántartási kötelezettségeinek, ha nyilvántartásba vette a CMR‑fuvarlevelet, amelyre a vámhatóság ellenőrzést követően bélyegzőlenyomat és aláírás útján feljegyezte az áru státusát, és abból valamely következő vámeljárás alá vonás (a jelen esetben szabad forgalomba bocsátás) következett. A felperes véleménye szerint ezzel szabályosan lezárult a vámszabad területi eljárás. Ez a bizalom a lett adóhatóságok – a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint – állandó közigazgatási gyakorlatán alapul, amely feltehetően egy tömeges eljárás igényeit szolgálta. Az olyan állandó közigazgatási gyakorlat, amely – amint azt fent kifejtettem – nem nyilvánvalóan ellentétes az uniós joggal, észszerű bizalmat kelthet a tekintetben, hogy e gyakorlattól nem térnek el visszamenőlegesen.
70. A negyedik kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy az olyan állandó közigazgatási gyakorlat, amely alapján a vámhatóság ellenőrzést követően bélyegzőlenyomat és aláírás útján feljegyzi a CMR‑fuvarlevélre az áruk státusát, és amely a múltban mindig lehetővé tette a vámszabad területi eljárás eredményes lezárását, bizalomvédelmet alapozhat meg. Ez akkor is így van, ha az okmányon nincs pontosan feltüntetve a státusváltozás oka. Ez semmiképpen nem sérti nyilvánvalóan az uniós jogot, mivel az lehetővé teszi, hogy a nemzeti vámhatóságok eltérő követelményeket támasszanak az igazolással szemben (lásd a fenti 44. és azt követő pontokat).
2. Egy uniós joggal ellentétes határozat jogerejének kiterjesztése
71. Ötödik kérdésével, amelyet szintén csak másodlagosan kell megválaszolni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a jogerő elve kizárhatja‑e a jelen esetben vámtartozásnak a Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja és (3) bekezdésének a) pontja alapján történő megállapítását.
72. Ennek hátterében az áll, hogy egy közigazgatási bírság felperessel szemben történő kiszabására irányuló eljárásban jogerősen megállapítást nyert, hogy nem valósult meg vámkötelezettség‑szegés. Úgy tűnik, hogy ezen eljárásban az adóhatóság is részt vett. Az alkalmazandó nemzeti jog szerint a jogerős ítélet indokolásában bizonyítottnak tekintett tényeket az ugyanazon feleket érintő közigazgatási ügy vizsgálata során nem kell ismételten bizonyítani (a közigazgatási eljárásról szóló törvény 153. cikkének (3) bekezdése). Ezenkívül a bíróságot köti az ítélet az adott üggyel kapcsolatos minden más kérdés vizsgálata során (az igazságszolgáltatásról szóló törvény 16. cikkének (3) és (4) bekezdése). Mivel az előző bíróság jogerősen megállapította, hogy nem valósult meg a Vámkódex szerinti kötelezettségek megszegése, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy nem állapíthat meg vámtartozást, amelynek megállapítása a Vámkódex szerinti kötelezettségek megszegését feltételezi.
73. A jogerő elve úgy az uniós, mint a nemzeti jogrendekben jelentős szerepet tölt be. Ugyanis mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásának, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosításához fontos, hogy ne lehessen többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek.(10)
74. Ennélfogva az uniós jog nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a bírósági határozatokat jogerőre emelő belső eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti helyzet orvoslását.(11)
75. A tárgykörre vonatkozó uniós szabályozás hiányában ugyanis a jogerő elve megvalósításának részletes szabályai a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján azok belső jogrendjébe tartoznak. Nem lehetnek kedvezőtlenebbek azonban, mint a hasonló belső jellegű esetekre vonatkozó szabályok (az egyenértékűség elve), és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve).(12) Az utóbbi azonban a jelen esetben csak korlátozottan releváns. A jelen esetben ugyanis egy (az uniós joggal adott esetben ellentétes) ítélet jogerejének a tagállam terhére történő kiterjesztése nem tenné nehézzé valamely egyén jogainak gyakorlását.
76. A tényleges érvényesülés elvével azonban ellentétes a nemzeti jog szerinti jogerő elve akkor, ha az uniós joggal ellentétes jogerős határozat olyan további időszakok tekintetében is kötőerővel bír, amelyek egyáltalán nem képezték a jogerős ítélet tárgyát, mert ebben az esetben a jövőben sem lehet korrigálni az uniós joggal ellentétes helyzetet.(13)
77. A jelen esetben azonban – a Bizottság nyilvánvaló vélekedésétől eltérően – nem erről van szó. Az ítélet jogereje nem terjed ki például további jövőbeni időszakokra, megakadályozva ezzel az uniós joggal ellentétes helyzet jövőbeni korrigálását. Sokkal inkább csak egy bizonyos cselekmény (a gondossági kötelezettségek vámszabadterület‑engedélyes általi megszegése) jogi értékelésére vonatkozó ítélet jogereje terjesztődik ki ugyanazon időszak tekintetében a szankciókra vonatkozó jog területéről a vámjog területére. Egy olyan azonos cselekmény (egy azonos időszak) jogi értékeléséről van tehát szó, amely mind a közigazgatási bírság kiszabása, mind a vámtartozás megállapítása szempontjából meghatározó.
78. A tagállamok visszatartó erejű közigazgatási szankciók kilátásba helyezésére vonatkozó uniós jogi kötelezettsége szintén nem vezet ahhoz, hogy kizárja a res iudicata hatást.(14) Egy felmentő büntetőítélet, amelyhez a nemzeti jog értelmében a büntetőítélet tárgyát képezővel azonos tényállásra vonatkozó, közigazgatási szankció kiszabására irányuló eljárásra kiterjedő res iudicata hatás fűződik, uniós jogi szempontból ugyanúgy aggálymentes,(15) mint a jelen esetben egy közigazgatási bírság kiszabása tárgyában hozott felmentő ítélet. A jelen esetben sem követelheti meg a vámtartozás megállapítására vonatkozó kötelezettség egy ítélet jogerejének áttörését, amennyiben ugyanarról a cselekményről van szó, és amennyiben a nemzeti jog előírja a jogerő ilyen kiterjesztését.
79. Mivel mindkét esetben egy tagállami bíróság dönt kontradiktórius eljárásban a vámkötelezettség‑szegés megvalósulásáról, és ezenkívül valószínűleg mindkét eljárásban ugyanazok a felek (a felperes és az adóhatóság) vesznek részt, az ezzel ellentétes álláspont esetleg a ne bis in idem elvével (az Alapjogi Charta 50. cikke) kapcsolatos problémákhoz vezetne.(16)
80. A Bíróság Avio Lucos ítélete(17) ezzel szemben egy teljesen más helyzetre vonatkozott. Az említett ítéletben a Bíróság a tényleges érvényesülés elve megsértésének tekintette, hogy egy közigazgatási peres eljárásban a felperes terhére hozott bírósági határozatot a polgári peres eljárásokra és ugyanazon jogviszony tárgyában hozott minden határozatra is kiterjesztettek.
81. A Bíróság CRPNPAC és Vueling Airlines ítélete, amely szerint egy magánszemély terhére hozott, az uniós joggal ellentétes büntetőítélet jogereje nem terjeszthető ki a polgári jogra más személyek vonatkozásában, szintén más helyzetre vonatkozott.(18) A jelen esetben ugyanis nem arról van szó, hogy egy magánszemély kötve lenne egy terhére hozott, az uniós joggal ellentétes ítélethez.
82. Ezért nem ellentétes az uniós joggal, hogy a jogerő nemzeti elve megakadályozza vámtartozásnak a Vámkódex 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti kötelezettségszegés alapján történő megállapítását, ha valamely nemzeti bíróság egy bírság kiszabására irányuló eljárás keretében már jogerősen megállapította, hogy nem valósult meg vámkötelezettség‑szegés ugyanabban az időszakban.
V. Végkövetkeztetés
83. Ezért azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Augstākā tiesa (Senāts) (legfelsőbb bíróság, Lettország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:
1) A 952/2013/EU rendeletnek az (EU) 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkével összefüggésben értelmezett 214. cikke nem követeli meg a vámszabadterület‑engedélyestől, hogy nyilvántartási kötelezettségeinek teljesítése és a vámszabad területi különleges eljárás lezárása érdekében minden esetben nyilvántartásba vegye a „Master Reference Numbert”.
2) Az engedély tartalmától, illetve az adóhatóság által bizonyos nyilvántartási kötelezettségek alól adott mentességtől függ, hogy sor kerülhet‑e a vámszabad területi eljárás lezárására az adóhatóság bélyegzőlenyomatával és aláírásával ellátott CMR‑fuvarlevél nyilvántartásba vétele útján. Ezt csak a kérdést előterjesztő bíróság tudja megítélni.
3) A vámszabad területi különleges eljárás lezárásához nem szükséges, hogy a vámszabadterület‑engedélyes önállóan ellenőrizze az áru adóhatóság által igazolt státusának érvényességét, ha semmi nem utal a vonatkozó igazolás meghamisítására. Az, hogy ezen igazolásnak hogyan kell kinéznie, és hogy miként kell igazolni az átengedett áruk státusát, a nemzeti jogi helyzetből következik, mivel a 2015/2446 felhatalmazáson alapuló rendelet 178. cikkének (3) bekezdése alapján a vámhatóság mentességet adhat az információk egy meghatározott részének nyilvántartása alól.
4) Az olyan állandó közigazgatási gyakorlat, amely alapján az adóhatóságok ellenőrzést követően bélyegzőlenyomat és aláírás útján feljegyzik a CMR‑fuvarlevélre az áruk státusát, és amely a múltban mindig lehetővé tette a vámszabad területi eljárás eredményes lezárását, bizalomvédelmet alapozhat meg akkor is, ha az okmányon nincs pontosan feltüntetve az áruk státusa változásának oka. Ez semmiképpen nem sérti nyilvánvalóan a Vámkódex egyértelmű rendelkezéseit, mert az lehetővé tesz eltérő igazolási követelményeket.
5) Az uniós joggal nem ellentétes, hogy a jogerő nemzeti elve megakadályozza vámtartozásnak a 952/2013 rendelet 79. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti kötelezettségszegés alapján történő megállapítását, ha valamely nemzeti bíróság egy bírság kiszabására irányuló eljárás keretében már jogerősen megállapította, hogy nem valósult meg vámkötelezettség‑szegés ugyanabban az időszakban ugyanazon cselekmény révén.