A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített ötödik tanács)

2018. szeptember 27.(*)(i)

„Közös kül‑ és biztonságpolitika – Az egyiptomi helyzetre tekintettel hozott korlátozó intézkedések – Pénzeszközök befagyasztása – Elfogadhatóság – Célkitűzések – Az érintett személyek felvételével kapcsolatos kritériumok – A felperesek érintett személyek listájára való felvételének meghosszabbítása – Ténybeli alap – Jogellenességi kifogás – Jogalap – Arányosság – A tisztességes eljáráshoz való jog – Az ártatlanság vélelme – A megfelelő ügyintézéshez való jog – Téves jogalkalmazás – Nyilvánvaló értékelési hiba – Tulajdonjog – Védelemhez való jog – A hatékony bírói jogvédelemhez való jog”

A T‑288/15. sz. ügyben,

Ahmed Abdelaziz Ezz (lakóhelye: Gíza [Egyiptom]),

Abla Mohammed Fawzi Ali Ahmed Salama (lakóhelye: Kairó [Egyiptom]),

Khadiga Ahmed Kamel Yassin (lakóhelye: Gíza),

Shahinaz Abdel Azizabdel Wahab Al Naggar (lakóhelye: Gíza)

(képviselik őket kezdetben: J. Lewis, B. Kennelly QC, J. Pobjoy barrister, J. Binns, S. Rowe solicitors és J.–F. Bellis ügyvéd, később: B. Kennelly, J. Pobjoy, S. Rowe és H. de Charette ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Unió Tanácsa (képviselik: M. Bishop és I. Gurov, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

először is az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozat módosításáról szóló, 2015. március 20‑i (KKBP) 2015/486 tanácsi határozatnak (HL 2015. L 77., 16. o.), másodszor az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozat módosításáról szóló, 2016. március 18‑i (KKBP) 2016/411 tanácsi határozatnak (HL 2016. L 74., 40. o.), harmadszor pedig az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozat módosításáról szóló, 2017. március 21‑i (KKBP) 2017/496 tanácsi határozatnak (HL 2017. L 76., 22. o.) a felperest érintő részeikben történő megsemmisítése iránt az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített ötödik tanács),

tagjai: D. Gratsias elnök (előadó), I. Labucka, A. Dittrich, I. Ulloa Rubio és P. G. Xuereb bírák,

hivatalvezető: L. Grzegorczyk tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2017. július 4‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

I.      A jogvita előzményei és a ténybeli háttér

A.      A Tanács által a felperesekkel szemben elfogadott jogi aktusok

1        Az Egyiptomban 2011 januárjától bekövetkező politikai eseményeket követően az Európai Unió Tanácsa 2011. március 21‑én az EUSZ 29. cikk alapján elfogadta az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozatot (HL 2011. L 76., 63. o.; helyesbítés: HL 2014. L 203., 113. o.).

2        A 2011/172 határozat (1) és (2) preambulumbekezdése kimondja:

„(1) Az Európai Unió 2011. február 21‑én kijelentette, hogy kész támogatni Egyiptomban a jogállamiságon, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok teljes körű tiszteletben tartásán alapuló polgári és demokratikus kormányzásra való békés és rendezett átállást, valamint egy olyan gazdaság létrehozását, amely erősíti a társadalmi kohéziót és előmozdítja a növekedést.

(2) Ezzel összefüggésben korlátozó intézkedéseket kell bevezetni az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért felelősnek minősülő személyekkel szemben, akik megfosztják az egyiptomi népet a gazdaságuk és társadalmuk fenntartható fejlődéséből származó előnyöktől, és gyengítik a demokrácia kibontakozását az országban.”

3        A 2011/172 határozat helyesbítéssel (HL 2014. L 203., 113. o.) módosított 1. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Be kell fagyasztani a mellékletben felsorolt, Egyiptom állami pénzeszközeinek hűtlen kezeléséért felelősként azonosított személyekhez, valamint a hozzájuk kapcsolódó természetes és jogi személyekhez, illetve szervezetekhez tartozó, tulajdonukat képező, általuk birtokolt vagy ellenőrzött valamennyi pénzeszközt és gazdasági forrást.”

4        A 2011/172 határozat 5. cikke második bekezdésének eredeti változata értelmében ezt a határozatot 2012. március 22‑ig kell alkalmazni. E cikk harmadik bekezdése előírja, hogy ezt a határozatot folyamatosan felül kell vizsgálni, és hogy az szükség szerint meghosszabbítható vagy módosítható, amennyiben a Tanács úgy ítéli meg, hogy a célkitűzései nem teljesültek. Ezen utóbbi rendelkezés alapján a Tanács az említett határozat hatályát több alkalommal, a 2012. március 19‑i 2012/159/KKBP határozatával (HL 2012. L 80., 18. o.), a 2013. március 21‑i 2013/144/KKBP határozatával (HL 2013. L 82., 54. o.), a 2014. március 20‑i 2014/153/KKBP határozatával (HL 2014. L 85., 9. o.), a 2015. március 20‑i (KKBP) 2015/486 határozatával (HL 2015. L 77., 16. o.), a 2016. március 18‑i (KKBP) 2016/411 határozatával, (HL 2016. L 74., 40. o.) és a 2017. március 21‑i (KKBP) 2017/496 határozatával (HL 2017. L 76., 22. o.) egy évvel meghosszabbította.

5        A felperesek a 2011/172 határozat elfogadása óta szerepelnek e határozat mellékletében, nevezetesen Ahmed Abdelaziz Ezz e melléklet hetedik, Abla Mohamed Fawzi Ali Ahmed Salama a nyolcadik, Khadiga Ahmed Ahmed Kamel Yassin a kilencedik, Shahinaz Abdel Azizabdel Wahab Al Naggar a tizedik sorában. E listán e személyekre vonatkozóan a következő azonosító információk szerepeltek: az első felperest illetően „Korábbi parlamenti képviselő. Születési idő: 1959. 01. 12. Neme: férfi”, a második felperest illetően „Ahmed Abdelaziz Ezz házastársa. Születési idő: 1963. 01. 31. Neme: nő”, a harmadik felperest illetően „Ahmed Abdelaziz Ezz házastársa. Születési idő: 1959. 05. 25. Neme: nő”, a negyedik felperest illetően „Ahmed Abdelaziz Ezz házastársa. Születési idő: 1969. 10. 09. Neme: nő”. A 2017/496 határozat a második felperes nevének helyesbítését tartalmazza.

6        A felperesek listára való felvételének a 2011/172 határozat helyesbítésében szereplő módosított indoka a következő volt: „Olyan személy, aki ellen az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért az egyiptomi igazságügyi szervek eljárást folytatnak az ENSZ korrupció elleni egyezménye alapján”. Ez az indok változatlan maradt az említett határozat további helyesbítései során. Konkrétan: a felvétel indokának a 2017/496 határozattal bevezetett módosításai nem érintették a felpereseket, ezek kizárólag az ugyanezen a listán szereplő más személyekre vonatkoztak.

7        A Tanács az EUMSZ 215. cikk (2) bekezdése és a 2011/172 határozat alapján 2011. március 21‑én elfogadta az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 270/2011/EU rendeletet (HL 2011. L 76., 4. o.). Ez a rendelet lényegében átveszi a 2011/172 határozat rendelkezéseit, az I. mellékletében található lista pedig megegyezik az e határozat mellékletét képező listával. A 270/2011 rendelet végrehajtásáról szóló, 2017. március 21‑i (EU) 2017/491 tanácsi végrehajtási rendelet (HL 2017. L 76., 10. o.) módosította az említett rendelet I. mellékletében szereplő listát, e módosítások megegyeznek a 2017/496 határozattal bevezetett módosításokkal.

B.      A felperesek által a jelen jogvitát megelőzően vagy azzal egyidejűleg az Unió bíróságai előtt indított eljárások

8        A felperesek 2011. május 20‑án indított, a Törvényszék Hivatala által T‑256/11. számon nyilvántartásba vett keresetükkel kérték a 2011/172 határozat és a 270/2011 rendelet őket érintő részeikben történő megsemmisítését.

9        2013. május 24‑én a felperesek új keresetet nyújtottak be, amelyet a Törvényszék Hivatala T‑279/13. számon vett nyilvántartásba, és amelyben kérték a 2013/144 határozattal módosított 2011/172 határozat és a 270/2011 rendelet – „amelynek érvényességét a [velük] a 2013. március 22‑i levélben közölt tanácsi határozattal hosszabbították meg” – őket érintő részeikben történő megsemmisítését.

10      A felperesek által a T‑256/11. sz. ügyben benyújtott keresetet a Törvényszék a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletében (T‑256/11, EU:T:2014:93) elutasította. 2014. május 5‑én a felperesek fellebbezést nyújtottak be ezen ítélettel szemben.

11      2014. május 30‑án minden egyes felperes különálló, összesen négy keresetet nyújtott be a 2014/153 határozatnak a rá vonatkozó részében (T‑375/14. sz. Al Naggar kontra Tanács ügy, T‑376/14. sz. Yassin kontra Tanács ügy, T‑377/14. sz. Ezz kontra Tanács ügy és T‑378/14. sz. Salama kontra Tanács ügy).

12      A Törvényszék a 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletében (C‑220/14 P, EU:C:2015:147) elutasította a felpereseknek a fenti 10. pontban említett keresetét.

13      2015. május 29‑én a felperesek kiigazítás iránti kérelmet terjesztettek elő a T‑279/13. sz. ügyben benyújtott keresetükben szereplő kereseti kérelmeknek „az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozat módosításáról szóló, 2015. március 20‑i (KKBP) 2015/485 tanácsi határozatra” történő kiterjesztése tárgyában.

14      A Törvényszék az eljárási szabályzatának 126. cikke alapján hozott 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzésével (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78) elutasította a felperesek által a szóban forgó ügyben benyújtott keresetet. A Törvényszék egyrészről perfüggőség miatt mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant utasította el a fenti 13. pontban említett kiigazítási beadványban szereplő kérelmeket. A Törvényszék ugyanis úgy ítélte meg, hogy a jelen keresetben és az e kiigazítási beadványban azonosak a felek, a jogalapok és a tárgy, valamint hogy ez utóbbi beadványt az említett keresetnél későbbi időpontban nyújtották be (2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 22–30. pont). Másrészről mint jogilag nyilvánvalóan megalapozatlanokat utasította el a kereseti kérelmeket (2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 43–79. pont).

15      A Törvényszék nyolcadik tanácsának elnöke 2016. március 21‑i végzéseivel törölte a nyilvántartásból a T‑375/14., a T‑376/14., a T‑377/14. és a T‑378/14. sz. ügyet, mivel a felperesek elálltak a keresettől (2016. március 21‑i Al Naggar kontra Tanács végzés, T‑375/14, nem tették közzé, EU:T:2016:185; 2016. március 21‑i Yassin kontra Tanács végzés, T‑376/14, nem tették közzé, EU:T:2016:186; 2016. március 21‑i Ezz kontra Tanács végzés, T‑377/14, nem tették közzé, EU:T:2016:187; 2016. március 21‑i Salama kontra Tanács végzés, T‑378/14, nem tették közzé, EU:T:2016:188).

16      Az első felperes 2016. május 26‑án keresetlevelet nyújtott be a 2016/411 határozatnak az őt érintő részeivel szemben, amely keresetet Törvényszék Hivatala T‑268/16. számon vett nyilvántartásba. Különálló keresetlevelében, amelyet a Törvényszék Hivatala T‑269/16. számon vett nyilvántartásba, a második, a harmadik és a negyedik felperes nyújtott be keresetet a 2016/411 határozatnak az őket érintő részeivel szemben.

17      A Törvényszék 2016. szeptember 12‑én – tekintettel a felperesek által a 2016/411 határozattal szemben indított jelen kereset keretében benyújtott, az alábbi 22. pontban említett kiigazítási beadványra – végzésében perfüggőség miatt mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant utasította el a felpereseknek a fenti 16. pontban említett kereseteit (2016. szeptember 12‑i Ezz kontra Tanács végzés, T‑268/16, nem tették közzé, EU:T:2016:606, 15. pont; 2016. szeptember 12‑i Salama és társai kontra Tanács végzés, T‑269/16, nem tették közzé, EU:T:2016:607, 15. pont).

II.    Eljárás és a felek kérelmei

18      A Törvényszék Hivatalához 2015. május 29‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek előterjesztették a jelen keresetet. A keresetlevél első oldala és 1. pontja szerint a felperesek „az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozat módosításáról szóló, 2015. március 20‑i (KKBP) 2015/485 tanácsi határozatnak” az őket érintő részeiben történő megsemmisítését kérik. Egyúttal kérik, hogy a Törvényszék a Tanácsot kötelezze a költségek viselésére.

19      A felperesek a Törvényszék Hivatalához címzett 2015. augusztus 24‑i levelükben jelezték, hogy a keresetlevelet úgy kell értelmezni, hogy az a 2015/486 határozatra vonatkozik, mivel a „2015/485” megjelölés elírás eredménye volt.

20      2016. február 15‑én a Tanács ellenkérelmet terjesztett elő. Ellenkérelmében a Tanács azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felpereseket kötelezze a költségek viselésére.

21      A választ és a viszonválaszt 2016. március 31‑én, illetve 2016. május 27‑én nyújtották be.

22      A felperesek 2016. május 25‑én az eljárási szabályzat 86. cikke alapján kiigazítási beadványt nyújtottak be, amelyben azt kérték, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a 2016/411 határozatot az őket érintő részeiben;

–        a Tanácsot kötelezze a költségek viselésére.

23      2016. június 30‑án a Tanács benyújtotta a kiigazítási beadványra vonatkozó észrevételeit, amelyben kijelenti, hogy fenntartja az ellenkérelemben foglalt kérelmeit.

24      2016. július 25‑én a felperesek tárgyalás megtartása iránti kérelmet nyújtottak be.

25      A 2016. október 4‑i határozattal az ügyet az ötödik tanácsnak osztották ki.

26      Pervezető intézkedés keretében a Törvényszék 2017. március 31‑én felhívta a feleket, hogy nyújtsanak be néhány dokumentumot.

27      A felperesek és a Tanács 2017. április 11‑én és 21‑én eleget tett e kérelmeknek.

28      Az ötödik tanács javaslata alapján a Törvényszék 2017. április 5‑i határozatával az az ügyet a kibővített tanács elé utalta.

29      2017. május 18‑án a Törvényszék pervezető intézkedés keretében egyfelől felhívta a feleket, hogy nyújtsanak be kiegészítő információkat, másfelől pedig kérdést intézett hozzájuk arra vonatkozóan, hogy korábbi határozatainak valamelyike hatással van‑e a jelen ügyre.

30      2017. május 26‑án a felperesek egy második kiigazítási beadványt nyújtottak be, amelyben azt kérték, hogy az őket érintő részeiben a Törvényszék semmisítse meg egyrészről a 2017/496 határozatot, másrészről pedig a 2017/491 végrehajtási rendeletet.

31      A felek 2017. június 1‑jei és 8‑i levelükben reagáltak a Törvényszéknek a fenti 29. pontban említett kérdéseire.

32      A felperesek 2017. június 8‑án kelt beadványukban kérték, hogy a Törvényszék az eljárási szabályzat 92. cikkének (1) bekezdése, 93. cikkének (1) bekezdése és 94. cikke alapján bizonyításfelvételként rendelje el az egyiptomi jogi képviselőjük tanúként való meghallgatását. 2017. június 19‑én a Tanács benyújtotta az e bizonyításfelvételre irányuló kérelemre vonatkozó észrevételeit.

33      2017. június 26‑án a Tanács benyújtotta a második kiigazítási beadványra vonatkozó észrevételeit, amelyben kijelenti, hogy fenntartja az ellenkérelemben foglalt kérelmeit.

34      A tárgyalására 2017. július 4‑én került sor. A felperesek kérelmére – a Tanács ezzel kapcsolatban történt meghallgatását követően – zárt tárgyalást tartottak. A felperesek ugyanakkor pontosították, hogy ez a kérelem nem terjed ki a Törvényszék eljárást befejező határozatában szereplő bizonyos információk bizalmas kezelésére. [bizalmas].(1)

35      2017. szeptember 19‑én a Törvényszék újból megnyitotta az eljárás szóbeli szakaszát, és felhívta a feleket, foglaljanak állást abban a kérdésben, hogy jelentőséggel bír‑e a jelen kereset keretében a 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet (C‑599/14 P, EU:C:2017:583). A felek válaszukat 2017. október 4‑én nyújtották be a Törvényszékhez.

III. A jogkérdésről

A.      A keresetlevélben foglalt kérelmek elfogadhatóságáról

36      A Tanács az ellenkérelmében a keresetlevélben foglalt, „az egyiptomi helyzet tekintetében egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló 2011/172/KKBP határozat módosításáról szóló, 2015. március 20‑i (KKBP) 2015/485 tanácsi határozatnak” a felpereseket érintő részeiben történő megsemmisítésére irányuló kérelmekkel szemben több elfogadhatatlansági kifogást hozott fel. A Tanács mindenekelőtt úgy véli, hogy e kérelmek vagy egy nemlétező jogi aktusra, vagy olyan jogi aktusra vonatkoznak, amely vonatkozásában a felperesek nyilvánvalóan nem rendelkeznek kereshetőségi joggal. Ezt követően úgy véli, hogy mivel a felperesek által a 2015. augusztus 24‑i levelükben közölt kiigazításra az EUMSZ 263. cikken alapuló keresetekre nyitva álló két hónapos határidő leteltét követően került sor, a 2015/486 határozattal szemben benyújtott kereset elkésett. Végül arra hivatkozik, hogy amennyiben bebizonyosodik, hogy a jelen keresetet a T‑279/13. sz. ügyben a felperes által ugyanezen a napon benyújtott kiigazítási beadványhoz képest később nyújtották be, a keresetet perfüggőség miatt elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

37      A felperesek a válaszukban arra hivatkoznak, hogy a „2015/485” megjelölés csak gépelési hiba, amit a Törvényszék a 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzésében (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78) megerősített. Emellett vitatják az e végzéssel összefüggő perfüggőség fennállását.

38      E tekintetben, az első elfogadhatatlansági kifogással kapcsolatban mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az a követelmény, amely szerint az eljárási szabályzat 76. cikke értelmében a keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát, magában foglalja azt is, hogy ezen ismertetésnek kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az alperes előkészíthesse a védekezését, és a Törvényszék dönthessen a keresetről, adott esetben minden további információ nélkül (lásd: 2013. szeptember 13‑i Anbouba kontra Tanács ítélet, T‑592/11, nem tették közzé, EU:T:2013:427, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

39      A megtámadott jogi aktus meghatározása azonban hallgatólagosan következhet a keresetlevél tartalmából (lásd ebben az értelemben: 2011. április 13‑i Planet kontra Bizottság végzés, T‑320/09, EU:T:2011:172, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Bizottság és a Törvényszék egyébként már elismerte a megtámadott jogi aktust vagy aktusokat pontatlanul vagy tévesen megjelölő kereseti kérelmek átminősítésének lehetőségét, amennyiben a keresetlevél tartalma és a jogi vagy ténybeli háttér lehetővé teszi e jogi aktusok egyértelmű azonosítását (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 1993. július 7‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑217/91, EU:C:1993:293, 14–16. pont; 2013. szeptember 13‑i Anbouba kontra Tanács ítélet, T‑592/11, nem tették közzé, EU:T:2013:427, 24. pont).

40      A jelen ügyben jóllehet – amint az a fenti 18. pontban megállapítást nyert – a felperesek a keresetlevél első oldalán és 1. pontjában a „2015/485” számmal jelölik meg a keresetlevéllel megtámadott határozatot, meg kell állapítani, hogy a hivatkozásuk a 2015/486 határozat teljes címére vonatkozik. Egyébként a felperesek által a keresetlevél szövegében idézett rendelkezések a 2015/486 határozatban, és nem az Európai Unió koszovói különleges képviselője megbízatásának meghosszabbításáról szóló, 2015. március 20‑i (KKBP) 2015/485 tanácsi határozatban (HL 2015. L 77., 12. o.) szerepelnek. Ráadásul a felperesek a keresetlevélhez a 2015/486 határozat, nem pedig a 2015/485 határozat másolatát mellékelték.

41      Így – amint azt a felperesek ráadásul a Törvényszék Hivatalának megküldött 2015. augusztus 24‑i levelükben (lásd a fenti 19. pontot) megerősítették – a jelen keresetet úgy kell értelmezni, hogy az a 2015/486 határozat őket érintő részeinek megsemmisítésére vonatkozik, mivel a keresetlevélben szereplő „2015/485” megjelölés egyszerű elírás eredménye, aminek e kereset elfogadhatósága szempontjából nincs jelentősége. Következésképpen a jelen kereset nem tekinthető úgy, mint amely nemlétező, vagy olyan jogi aktus ellen irányul, amely vonatkozásában a felperesek nem rendelkeznek kereshetőségi joggal.

42      Ezután, ami a második elfogadhatatlansági kifogást illeti, a Tanács állításával ellentétben, annak megállapításához, hogy a jelen ügyben tiszteletben tartották‑e a 2015/486 határozattal szembeni keresetindítási határidőt, a keresetlevél benyújtásának időpontját, azaz 2015. május 29‑ét, nem pedig a felperesek levelének keltét, vagyis 2015. augusztus 24‑ét kell figyelembe venni. Ugyanis, amint az a fenti 40. és 41. pontból következik, a keresetlevél és mellékleteinek tartalma önmagában lehetővé teszi e határozatnak a kereset tárgyaként történő egyszerű azonosítását. Márpedig – tekintettel arra, hogy azon a levélen, amellyel a Tanács az említett határozatot megküldte a felpereseknek, 2015. március 24‑i dátum szerepel – a keresetlevél 2015. május 29‑i benyújtása az EUMSZ 263. cikk hatodik bekezdése és az eljárási szabályzat 60. cikke rendelkezései értelmében megfelel az e határozattal szembeni keresetindítási határidőnek.

43      Végezetül a harmadik elfogadhatatlansági kifogásra vonatkozóan, a Törvényszék – amint azt ráadásul a Tanács a válaszában elfogadta – a 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78) 22–30. pontjában megállapította, hogy a keresetlevélben szereplő kereseti kérelmeknek és jogalapoknak a 2015/486 határozathoz igazítása céljából a T‑279/13. sz. ügyben ismertetett kiigazítási beadvány benyújtására a jelen kereset benyújtását követően került sor, így e kiigazítási beadványt perfüggőség miatt mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant kell elutasítani. A kereseti kérelmek tehát ezen indokkal nem tekinthetőek elfogadhatatlannak.

44      A fenti 36. pontban említett elfogadhatatlansági kifogásokat tehát csakis elutasítani lehet.

B.      Az ügy érdeméről

45      A jelen kereset keretében a felperesek azon tanácsi határozatok megsemmisítését kérik, amelyekkel a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadása keretében a Tanács 2015‑ben, 2016‑ban, illetve 2017‑ben fenntartotta a felperesek nevét a 2011/172 határozat mellékletében (a továbbiakban: „megtámadott határozatok”). Kereseti kérelmeik alátámasztására öt jogalapra hivatkoznak. Az első jogalap keretében a felperesek a 2011/172 határozat – 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal és a 2017/496 határozattal, valamint a 270/2011 rendelet 2. cikkének (1) bekezdésével meghosszabbított – 1. cikke (1) bekezdésének jogellenességére vonatkozó kifogásra hivatkoznak, amelyet lényegében a jogalap hiányára és az arányosság elvének megsértésére alapítanak. A második, a harmadik, a negyedik, illetve az ötödik jogalap azon alapul, hogy a Tanács megsértette az EUSZ 2. cikkel és az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésével, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett EUSZ 6. cikket, mivel nem bizonyosodott meg arról, hogy az Egyiptomban a felperesekkel kapcsolatosan folytatott bírósági eljárásokban tiszteletben tartják‑e az alapvető jogokat, továbbá hogy a Tanács megsértette a 2011/172 határozat és a 270/2011 rendelet fent hivatkozott rendelkezéseiben meghatározott általános kritériumokat, a védelemhez való jogot és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot, indokolatlanul és aránytalanul korlátozta a felperesek tulajdonhoz és jóhírnévhez való jogát.

46      Előzetesen a Tanács azon érvét kell megvizsgálni, amely szerint a fenti 45. pontban említettekkel – legalábbis lényegükben – azonos jogalapokat a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (T‑256/11, EU:T:2014:93), valamint az ezen ítélettel szemben benyújtott fellebbezés következtében a 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (C‑220/14 P, EU:C:2015:147) képezték már vizsgálat tárgyát, valamint hogy azokat elutasították. A Tanács ebből arra következtet, hogy a jelen keresetet az eljárási szabályzat 126. cikke alapján mint nyilvánvalóan minden jogalapot nélkülözőt el kell utasítani.

47      E tekintetben egyfelől meg kell állapítani, hogy az első és a második jogalap keretében a felperesek azt kifogásolják, hogy a Tanács nem vett figyelembe bizonyos információkat, amelyek a 2011/172 határozat elfogadását követően bekövetkezett és az egyiptomi hatóságok által a jogállamiságnak és az alapvető jogoknak, különösen az első felperest a vele szemben folytatott büntetőeljárásokban megillető tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jognak a megsértését napvilágra hozó politikai és jogi változásokra vonatkoznak. A felperesek arra hivatkoznak, hogy – konkrétan a 2014. december 23‑i levelükben – a Tanács tudomására hozták ezeket az információkat. Kiigazítási beadványaikban a felperesek arra hivatkoznak, hogy a listára való felvételük 2016‑os és 2017‑es meghosszabbítást megelőzően hasonló kiegészítő információkat közöltek a Tanáccsal.

48      Márpedig a felpereseknek a fenti 8. és 9. pontban említett keresetét elbíráló 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (T‑256/11, EU:T:2014:93) és 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzésben (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78) a Törvényszék nem vizsgálta ezt a kifogást. Egyébiránt a felperesek a T‑375/14–T‑378/14. sz. ügyekben elálltak a keresetüktől.

49      Másfelől emlékeztetni kell arra, hogy a 2011/172 határozat 2. cikkének (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy amennyiben észrevételt vagy új érdemi bizonyítékot nyújtanak be, a Tanács felülvizsgálja a határozatát, és erről értesíti az érintett személyt vagy szervet. Egyebekben az említett határozat 5. cikkének harmadik bekezdése értelmében az említett határozatot folyamatosan felül kell vizsgálni, és meghosszabbítható, amennyiben a Tanács úgy ítéli meg, hogy a célkitűzései nem teljesültek.

50      E rendelkezések együttes értelmezéséből következik, hogy a Tanács a 2011/172 határozat meghosszabbítását megelőző minden felülvizsgálat során, vagyis bármikor vizsgálhatja az érdemi bizonyítékok vagy a hozzá benyújtott észrevételek alapján, hogy a ténybeli helyzet a felpereseknek a listára történő eredeti felvétele vagy az előző felülvizsgálat óta oly módon változott‑e, hogy ez a megjelölés már nem indokolt (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 46. pont).

51      A jelen ügyben nem kizárható, hogy a megtámadott határozatok elfogadása előtt a Tanáccsal folytatott levélváltásuk keretében a felperesek által benyújtott bizonyítékok – ezek vizsgálata nélkül is – érdemiek és alkalmasak bizonyulhatnak a felpereseknek a listára való felvétele e határozatok keretében elrendelt meghosszabbításának megkérdőjelezésére.

52      Igaz ugyan, hogy a Törvényszék és a Bíróság már vizsgált a harmadik, a negyedik és az ötödik jogalaphoz hasonló jogalapokat a fenti 46. pontban említett határozataiban. Következésképpen ez utóbbi jogalapok keretében a felperesek nem jogosultak az uniós bíróság által a fent említett határozatokban már elbírált kérdéseket a Törvényszékhez intézni, és ezáltal vitatni a listára történő eredeti felvételüknek, vagy e felvétel 2013/144 határozattal történő meghosszabbításának a jogszerűségét, mivel ezek vitatása az ítélt dolog hatályába ütközik, amely nemcsak az említett határozatok rendelkező részéhez, hanem az e határozatot szükségszerűen alátámasztó indokoláshoz is kapcsolódik (lásd ebben az értelemben: 2006. június 1‑jei P & O European Ferries [Vizcaya] és Diputación Foral de Vizcaya kontra Bizottság ítélet, C‑442/03 P és C‑471/03 P, EU:C:2006:356, 39–41. pont; 2008. május 15‑i Spanyolország kontra Tanács ítélet, C‑442/04, EU:C:2008:276, 25. pont; 2014. szeptember 5‑i Éditions Odile Jacob kontra Bizottság ítélet, T‑471/11, EU:T:2014:739, 117. pont). Egyebekben a megtámadott határozatokkal szemben felhozott azon kifogásokat és érveket, amelyek az uniós bíróság által a felperesek korábbi keresete keretében vizsgáltakkal megegyező ténybeli és jogi elemeken alapulnak, mint nyilvánvalóan megalapozatlanokat lehet elutasítani (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

53      Ugyanakkor, a jelen kereset keretében az e jogalapok alátámasztása érdekében bemutatott ténybeli és jogi elemek érdemi vizsgálata nélkül nem lehet arra következtetni, hogy az említett elemeket az uniós bíróság már vizsgálta (lásd ebben az értelemben: 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 41. pont).

54      Következésképpen a Törvényszék nem utasíthatja el a jelen keresetet mint jogilag nyilvánvalóan megalapozatlant a felperesek által az e kereset jogalapjainak alátámasztására előterjesztett érvelés vizsgálata nélkül.

55      Mindenekelőtt a fenti 47. pontban ismertetett kifogáson alapuló első és második jogalapot kell megvizsgálni.

1.      Az első és második, az egyfelől a 2011/172 határozat 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal és a 2017/496 határozattal meghosszabbított 1. cikke (1) bekezdésének és a 270/2011 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének jogellenességére vonatkozó kifogásra, másfelől az EUSZ 2. cikkel, az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésével és a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett EUSZ 6. cikk Tanács általi megsértésére alapított jogalapról

a)      Előzetes megfontolások

56      Előzetesen egyrészről azt kell meghatározni, hogy a 2011/172 határozat korlátozó intézkedéseinek rendszerével kapcsolatban a Tanácsnak figyelembe kell‑e vennie a fenti 47. pontban említett kifogás alátámasztásaként a felperesek által hivatkozottakhoz hasonló körülményeket, másrészről pedig meg kell határozni azt a ténybeli hátteret, amelyben a felperesek e körülményekről a Tanácsot tájékoztatták, és azt, ahogyan ezen utóbbi ezeket az információkat kezelte.

1)      Jogi háttér

57      Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az EUSZ 2. cikk és az EUSZ 3. cikk (5) bekezdése előírja az uniós intézmények számára, hogy – többek között a nemzetközi kapcsolatok terén – kötelesek hozzájárulni az olyan alapértékei és alapelvei védelméhez, mint különösen az emberi méltóság, a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartása.

58      Ezt követően, amint arra a Bíróság emlékeztetett, az Unió alapjául szolgáló értékeket és elveket az Unió valamennyi – többek között a közös kül ‑ és biztonságpolitika (KKBP) területén sorra kerülő – fellépésének tiszteletben kell tartania, amint ez az EUSZ 21. cikk (1) bekezdése első albekezdése, (2) bekezdése b) pontja, (3) bekezdése és az EUSZ 23. cikk rendelkezéseinek együttes olvasatából kitűnik (lásd ebben az értelemben: 2016. június 14‑i Parlament kontra Tanács ítélet, C‑263/14, EU:C:2016:435, 47. pont).

59      Közelebbről: az EUSZ 21. cikk (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy az Unió nemzetközi szintű fellépése arra irányul, hogy a világ többi részén előbbre vigye többek között a jogállamiságot, az emberi jogok egyetemes és oszthatatlan voltát, valamint a nemzetközi jog tiszteletben tartását.

60      Végül, konkrétan a jelen eljárásban állítólagosan megsértett tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartásához való jogra vonatkozóan emlékeztetni kell arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) szerint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE; kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény) 6. cikkében – amelynek az Unió jogrendjében a Charta 47. és 48. cikke felel meg – megállapított tisztességes eljáráshoz való jog kiemelkedő helyet foglal el egy demokratikus társadalomban, különösen a büntető eljárásokkal összefüggésben (EJEB, 1989. július 7., Soering kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:1989:0707JUD 001403888, 113. §).

61      Ugyanígy, hangsúlyozni kell, hogy az igazságszolgáltatás függetlenségének és pártatlanságának elve, valamint a hatékony bírósági felülvizsgálathoz való jog a jogállamiság tiszteletben tartásának alapvető normáit képezik, amely jogállamiság – amint az az EUSZ 2. cikkből, valamint az EU‑Szerződés és a Charta preambulumából következik – önmagában is az Unió alapjául szolgáló egyik elsődleges értéket alkotja (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 15‑i Klyuyev kontra Tanács ítélet, T‑340/14, EU:T:2016:496, 87. és 88. pont).

62      Amint azt az EJEB lényegében kifejtette, a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartásához való jogból eredő követelmények, többek között a büntetőjog területén annak biztosítására irányulnak, hogy az érintett személlyel szemben felhozott vádak megalapozottságának tárgyában meghozatalra kerülő végleges határozat megbízható legyen, és hogy e határozat ne jelentse az – akár önkényes – igazságszolgáltatás megtagadását, ami magának a jogállamiságnak a megtagadását képezné (lásd ebben az értelemben és analógia útján: EJEB, 2012. január 17., Othman [Abu Qatada] kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:2012:0117JUD 000813909, 260. §; EJEB, 2016. június 21., Al‑Dulimi és Montana Management Inc. kontra Svájc, CE:ECHR:2016:0621JUD 000580908, 145. és 146. §).

63      A jelen ügyben a 2011/172 határozat rendszerének jellegzetességei nem indokolják a Tanácsnak azon általános kötelezettsége alóli kivételt, hogy amikor korlátozó intézkedéseket fogad el, tiszteletben kell tartania az uniós jogrend szerves részét képező alapvető jogokat (lásd ebben az értelemben: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), amely kivétel kizárná az alapvető jogok Egyiptomban biztosított védelmének bármiféle vizsgálatát.

64      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében a határozat célja az Egyiptom állami pénzeszközeinek hűtlen kezeléséért felelős azon személyek, valamint a hozzájuk kapcsolódó azon személyek pénzeszközeinek befagyasztása, akiknek neve szerepel az említett határozat mellékletében. Amint e határozat (1) preambulumbekezdéséből következik, ez a határozat azon politika keretébe illeszkedik, amelynek célja, hogy támogassa az egyiptomi hatóságokat többek között a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és az EUSZ 21. cikk (2) bekezdésének b) pontjában található nemzetközi jogi elvek megszilárdítására és támogatására irányuló célkitűzések megvalósításában (lásd ebben az értelemben: 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 44. pont). A pénzeszközök e határozatban előírt befagyasztásának egyetlen célja az állami pénzeszközök hűtlen kezelése egyiptomi hatóságok általi megállapításának elősegítése, és azon lehetőség e hatóságok számára való fenntartása, hogy az ebből a hűtlen kezelésből származó jövedelmet visszatéríttethessék. Ennélfogva tisztán biztosítási jelleget ölt és nem bír büntetőjogi mellékjelentéssel (lásd ebben az értelemben: 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 77., 78. és 206. pont; 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 62. és 64. pont).

65      Így valamely személy nevének a 2011/172 határozat mellékletében szereplő listára való felvétele, vagy e felvétel meghosszabbítása érdekében a Tanács feladata annak ellenőrzése egyfelől, hogy a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján megállapítható‑e, hogy e személlyel szemben állami pénzeszközök hűtlen kezelésének megállapítására alkalmas tényekre vonatkozóan egy vagy több bírósági eljárás van folyamatban, másfelől, hogy ez az egy vagy több eljárás lehetővé teszi az említett személynek a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében meghatározott feltételek szerinti minősítését (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. április 14‑i Ben Ali kontra Tanács ítélet, T‑200/14, nem tették közzé, EU:T:2016:216, 156. pont; 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 65. pont).

66      A fentiekből következően az egyiptomi hatóságokkal való együttműködés keretében főszabály szerint nem a Tanács feladata, hogy értékelje azon információk helytállóságát és relevanciáját, amelyeken az egyiptomi bírósági eljárások alapulnak (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), mivel ez az értékelés az említett hatóságok feladata. A Bíróság e tekintetben megállapította, hogy a Tanács, illetve a Törvényszék feladata nem az volt, hogy a felperesekkel szemben folytatott nyomozások megalapozottságát vizsgálják, hanem kizárólag az, hogy az egyiptomi hatóságok jogsegély iránti kérelemére tekintettel vizsgálják a pénzeszközök befagyasztására vonatkozó határozat megalapozottságát (2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 77. pont). Ugyanakkor a Tanács – többek között a felperes észrevételeire tekintettel – köteles lehet arra, hogy ugyanezen hatóságoktól felvilágosítást kérjen az említett információkat illetően, ha ezek az észrevételek kételyeket ébresztenek benne az e hatóságok által már rendelkezésre bocsátott bizonyítékok elégséges jellegét érintően (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

67      Így vitatás esetén az Unió hatáskörrel rendelkező hatóságának kell az érintett személlyel szemben felhozott indokok megalapozottságát bizonyítani, és nem az érintett személynek kell az említett indokok megalapozottságának hiányára vonatkozó bizonyítékot szolgáltatni. Ugyanakkor, mivel a Tanács bizonyítékokat szolgáltatott a felperessel kapcsolatos bírósági eljárások fennállásáról, ez utóbbinak kell konkrét, és legalábbis releváns és hiteles bizonyítékokat szolgáltatnia állításainak alátámasztására (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 72–75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

68      Következésképpen egyfelől – mivel a 2011/172 határozat azon politika keretébe illeszkedik, amelynek célja, hogy támogassa az egyiptomi hatóságokat többek között a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és a nemzetközi jogi elvek megszilárdítására és támogatására irányuló célkitűzések megvalósításában – nem zárható ki teljes mértékben, hogy ez a határozat az alapvető jogok súlyos és rendszeres megsértése miatt e célkitűzések tekintetében nyilvánvalóan alkalmatlannak minősül. Emellett e határozatnak a fenti 64. pontjában említett célja többek között a fenti célkitűzések szempontjából nem releváns, ha az egyiptomi hatóságok megállapítják, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésére az igazságszolgáltatás – akár önkényes – megtagadásával került sor.

69      Másfelől, noha, amint az a fenti 65. és 66 pontból következik, az Egyiptomban folyamatban lévő bírósági eljárások főszabály szerint kellően biztos ténybeli alapot képeznek személyeknek a 2011/172 határozat mellékletében szereplő listára való felvételéhez, és az azon való fenntartásához, nem ez a helyzet akkor, ha a Tanácsnak észszerűen azt kell vélelmeznie, hogy az ezen eljárások végén hozott határozat nem lesz megbízható, annál is inkább, mivel főszabály szerint nem a Tanács feladata, hogy értékelje az ezen eljárások alapját képező információk helytállóságát és relevanciáját.

70      Ennélfogva a 2011/172 határozatban szereplőkhöz hasonló korlátozó intézkedések keretében nem zárható ki, hogy a Tanácsnak meg kell vizsgálnia, hogy az alapul vett bírósági eljárások megbízhatónak tekinthetők‑e az érintett személyek által a jogállamiság és az alapvető jogok – többek között a tisztességes eljáráshoz való jog – megsértésére vonatkozóan benyújtott információk alapján, feltéve, hogy ezek objektívek, megbízhatóak, pontosak, megegyeznek, és az e jog tiszteletben tartására vonatkozó jogszerűségi kérdéseket vethetnek fel.

71      Ráadásul a pénzeszközöknek a 2011/172 határozat rendszere keretében előírt befagyasztása – biztosítási jellege ellenére – olyan mértékű jelentős negatív hatással van az érintett személyek szabadságaira és jogaira, hogy a pénzeszközök ilyen befagyasztásának céljai, valamint az ezen jogok és szabadságok védelme közötti megfelelő egyensúly megteremtése érdekében elengedhetetlen, hogy a Tanács adott esetben az uniós bíróság felülvizsgálata mellett megfelelően értékelhesse az ilyen jogsértések bekövetkezésének kockázatát (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 131. és 132. pont).

72      Ezt az elemzést nem kérdőjelezik meg a Tanács által a jelen kereset keretében közölt információk.

73      Először is meg kell állapítani, hogy a Tanács a jelen jogvita keretében csak azt vitatja, hogy az alapvető jogoknak az egyiptomi politikai és igazságügyi környezetben való megsértésére vonatkozóan a felperesek által előadott állítások figyelembevétele jelentőséggel bírhat a megtámadott határozatok elfogadását megelőző felülvizsgálat keretében. [bizalmas]. Hasonlóképpen, a Tanács a Törvényszékhez címzett 2017. október 4‑i írásbeli válaszában rámutatott, hogy a felpereseknek a 2011/172 határozat mellékletében szereplő listára való felvételére vonatkozó 2016‑os és 2017‑es felülvizsgálat alkalmával kellőképpen figyelembe vette a felperesek által előadott, az alapvető jogaiknak az egyiptomi bírósági eljárásokban történt súlyos megsértésére vonatkozó állításokat.

74      Másodszor, az alapvető jogoknak az egyiptomi politikai és igazságügyi környezetben történő tiszteletben tartására irányuló értékelési kötelezettség terjedelmére vonatkozik, de nem kérdőjelezi meg e kötelezettség fennállását a Tanács azon érvelése, amely szerint nem feladata vizsgálni, hogy az egyiptomi bírósági eljárásokban ugyanolyan garanciákat biztosítanak‑e, mint amelyeket az alapvető jogokkal kapcsolatban az uniós jog biztosít. [bizalmas].

75      Ezt az értelmezést erősíti meg a Tanács általi, a 2017. július 7‑i Azarov kontra Tanács ítélet (T‑215/15, fellebbezés alatt, EU:T:2017:479) 175. pontjára való hivatkozás, amely – amint az ugyanezen ítélet 166. pontjából következik – a felperes azon érvének elutasítására irányult, hogy a Tanácsnak az ezen ügyben megtámadott határozat elfogadása előtt vizsgálnia kellett volna, hogy az ukrán jogrendszer az Unióban az alapvető jogoknak biztosított védelemmel legalább egyenértékű módon biztosítja‑e e jogok védelmét.

76      Harmadszor, amikor a Tanács a 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletre (C‑220/14 P, EU:C:2015:147) és a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletre (T‑256/11, EU:T:2014:93) támaszkodik lényegében annak alátámasztására, hogy a felperesek állításai csupán a bírósági eljárások megalapozottságának, nem pedig fennállásuknak a kétségbebevonására irányulnak, így nem érintik a pénzeszközeik befagyasztásának jogszerűségét, figyelmen kívül hagyja a fenti 66. pontban hivatkozott ezen ítélkezési gyakorlat későbbi alakulását.

77      E tekintetben rá kell mutatni, hogy a Törvényszék – a tunéziai helyzet tekintetében az egyes személyekkel és szervezetekkel szemben hozott korlátozó intézkedésekről szóló, 2011. január 31‑i 2011/72/KKBP tanácsi határozat (HL 2011. L 28., 62. o.) hasonló összefüggésében – megállapította, hogy a felperes által szolgáltatott dokumentumokból nem tűnik ki, hogy a tunéziai igazságszolgáltatási rendszernek a politikai hatalomtól való függetlenségének a felperes állítása szerinti hiánya konkrétan befolyásolhatta‑e az őt érintő bírósági eljárásokat, és az sem, hogy ez a működési zavar rendszerszintű volt‑e (2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 73. pont). Így a Törvényszék már vizsgálta, hogy a Tanácsnak figyelembe kell‑e vennie azokat az észrevételeket, amelyek a felperest érintő bírósági eljárások megalapozottságának a kétségbevonására irányulnak többek között a szóban forgó jogrendszer olyan súlyos hiányosságaira hivatkozva, amelyek befolyásolják az e jogrendszer által az alapvető jogokkal kapcsolatban nyújtott biztosítékokat.

78      Mindemellett a Tanácsnak a fenti 76. pontban említett érvelése nehezen összeegyeztethető azzal, hogy [bizalmas].

79      Negyedszer és utolsósorban, a Törvényszék elemzését támasztja alá, hogy – állítása szerint – nem az illetékes egyiptomi hatóság egyik határozata alapján, hanem a KKBP célkitűzéseinek megvalósítása céljából és az ezzel kapcsolatos önálló hatáskörében fogadta el a 2011/172 határozatot. Ugyanis éppen a Tanács feladata, hogy ezen önálló hatásköre keretében alaposan és pártatlanul vizsgálja meg az ügy valamennyi releváns körülményét, köztük a felperesek azon állításait, amelyek a 2011/172 határozat mellékletébe való felvételük ténybeli alapját képező bírósági eljárásokkal kapcsolatos alapvető jogaik megsértésére vonatkoznak.

80      Ennélfogva az első és a második jogalap vizsgálata keretében a Törvényszék feladata, hogy – az e jogalapokkal járó bírósági felülvizsgálat intenzitásának figyelembevételével – határozzon arról a kérdésről, hogy a felpereseknek a jogállamiság és az alapvető jogok Egyiptomban történő megsértésére vonatkozó állításai objektívek, megbízhatóak, pontosak, egybevágóak és a jogszerűségi kérdések felvetésére alkalmas információk‑e, és hogy a Tanács kellően figyelembe vette‑e ezeket.

2)      Ténybeli háttér

i)      A felpereseket érintő, egyiptomi bírósági eljárásokra vonatkozó információkról

81      Először emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a Törvényszék már megállapította – a felpereseket eredetileg az egyiptomi hatóságoktól származó dokumentumok alapján vették fel a 2011/172 határozat mellékletébe, amely dokumentumokból egyrészről kiderült, hogy az első felperessel szemben Egyiptomban állami pénzeszközök hűtlen kezelésének minősíthető tények miatt büntetőeljárás van folyamatban, másrészről, hogy az említett büntetőeljárásokkal kapcsolatban valamennyi felperessel szemben végzést hoztak vagyonuk lefoglalásáról (lásd ebben az értelemben: 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 132–134. és 137–140. pont). Az ügyiratokból kitűnik, hogy a listára történő ezen eredeti felvétel konkrétan az egyiptomi hatóságok 2011. február 13‑i és 24‑i leveléhez csatolt dokumentumokban szereplő információkon alapult.

82      Másodszor, az ügyiratokból kitűnik, hogy ezeket az információkat az egyiptomi hatóságok utólag kiegészítették és frissítették a 2014. február 13‑i levelükben, amelyhez mellékelték az első felperest érintő büntetőeljárásokat tartalmazó aktualizált táblázatot.

83      A 2014. február 13‑i dokumentum hét büntetőeljárást említ. Az első két büntetőeljárás (a 2011. évi 38. és 107. sz. ügy) tiltott tevékenységből származó nyereségszerzés tényállásáról, a harmadik büntetőeljárás (2011. évi 291. sz. ügy) pedig az első két eljárásban tárgyalt tényállásokkal kapcsolatos pénzmosásról szól. A negyedik, az ötödik, a hatodik és a hetedik büntetőeljárás (2011. évi 457. számú és 541. sz. ügy, és 2013. évi 156. számú és 376. sz. ügy) sorrendben adókikerülés, erőfölénnyel való visszaélés, majd újra adókikerülés és végül pénzmosás tényállásra vonatkozik.

84      Harmadszor – amint az a Törvényszéknek a Tanács rendelkezésére álló, a felperesekre vonatkozó valamennyi információ továbbítására irányuló felhívással kapcsolatos, 2017. március 31‑i pervezető intézkedésére a Tanács részéről adott válaszból kitűnik – az egyiptomi hatóságok által a 2015/486 határozat elfogadásához átadott dokumentumok többek között az egyiptomi főügyészi hivatal (a továbbiakban: főügyészi hivatal) 2015. február 9‑i feljegyzését is tartalmazták. A felperesek azt állítják, hogy ezt a dokumentumot soha nem közölték velük.

85      A főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésének első oldalán található pontosítás szerint e feljegyzés célja a Tanács „Maghreb/Mashreq” munkacsoportja keretében a bizonyos tagállamok kérdései alapján előadott pontosítási kérelem megválaszolása. Ez a pontosítási kérelem a 2011/172 határozat mellékletében szereplő listára felvett személyeket érintőkhöz hasonló ügyekben tiszteletben tartandó jogi eljárásokra, valamint az ezen eljárások lefolytatásának törvényes határidejére vonatkozott.

86      A főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzése különösen azokra az – egyiptomi büntetőeljárásban létező – jogorvoslati lehetőségekre mutat rá, amelyek a szóban forgó személyek számára lehetővé teszik, hogy felülvizsgálat céljából az Egyiptomi Arab Köztársaság semmítőszéke (a továbbiakban: egyiptomi semmítőszék) elé terjesszék először a büntetésük kiszabásáról szóló elsőfokú ítéletet, majd másodszor az első ítélet hatályon kívül helyezését és az ügy visszautalását követően hozott, velük szemben újból büntetést alkalmazó ítéletet is ez elé terjesszék. Emellett e hivatal megjegyezte, hogy ez utóbbi esetben az egyiptomi semmítőszék a kereset elutasításával, vagy az ügyet érdemben elbírálva hoz jogerős döntést a jogvitában.

87      Egyebekben a Tanács 2017. április 21‑i írásbeli válaszából kitűnik, hogy a főügyészi hivatal által 2015 februárjában átadott többi dokumentum csak az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárások állására vonatkozóan korábban megadott információkat frissítését tartalmazta, ez a frissítés azonban nem jelzett ezekben az eljárásokban változást a 2014. február 13‑i dokumentumban adott tájékoztatáshoz képest.

88      Negyedszer, és utolsósorban az ügyiratokból kitűnik, hogy a felperesek listára való felvételének 2016‑os és 2017‑es meghosszabbítását megelőzően az egyiptomi hatóságok frissített információkat adtak át az első felperessel szemben folytatott bírósági eljárások állására vonatkozóan. Ezekből az információkból egyrészt különösen az tűnt ki, hogy a 2013. évi 156. sz. ügyben indult nyomozás a jogvita közigazgatási úton történő rendezésével lezárult, másrészt hogy a 2011. évi 4. és 5482. sz. ügyben, valamint a 2015. évi 244. sz. ügyben három kiegészítő eljárás van folyamatban, amelyek az El‑Dekheila társaság pénzügyi igazgatóságán belül elkövetett jogsértésekre, valamint a tiltott tevékenységből származó nyereségszerzés és a pénzmosás tényállására vonatkozó állításokról szólnak. Emellett a külföldön található vagyonok visszaszerzéséért felelős egyiptomi nemzeti bizottság (a továbbiakban: NCRAA) 2017. január 6‑án megküldte a Tanács részére a 2016. december 5‑i feljegyzését. Ugyanakkor e feljegyzés tartalma megegyezik a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésének tartalmával. A felperesek a Tanács 2017. június 1‑jei kérdéseire válaszul elismerték, hogy 2017. január 27‑én, azaz a listára való felvételüknek a 2017/496 határozattal történt meghosszabbítása előtt szereztek tudomást erről a dokumentumról.

ii.    A listára való felvételük 2015., 2016. és 2017. évi meghosszabbítását megelőzően a felperesek által átadott információkról

89      Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a felperesek a Tanácsnak címzett 2014. december 23‑i levelükben – amelyre a fenti 47. pontban említett kifogásukban kifejezetten hivatkoznak – többek között azon aggodalmukat fejezték ki, hogy az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárásokat rosszhiszeműen, bizonyítékok nélkül, továbbá alaptalanul és politikai indokokból indították meg. Ezt az aggodalmukat ezen eljárások megindításának hátterére és az egyiptomi semmítőszék ezen eljárásokra vonatkozó elemzésére alapozták, és úgy ítélték meg, hogy ezeket alátámasztják azok a dokumentumok is, amelyek egyrészről az első felperes tisztességes eljárásához való jogának tiszteletben tartásáról, másrészről az Egyiptomi Arab Köztársaság akkori elnökének, Mohammed Hoszni Mubaraknak a hivatalából való 2011. februári távozását követően a jogállamiság egyiptomi tiszteletben tartásáról szólnak.

90      A felperesek 2014. december 23‑i levelükhöz csatolták az aggodalmaikat alátámasztó dokumentumokat, amelyeket a keresethez is mellékeltek. [bizalmas].

91      Először két, az International Bar Association’s Human Rights Institute (IBAHRI) által 2011 novemberében és 2014 februárjában készített, a jogi szakmák egyiptomi helyzetéről szóló jelentésekről van szó. Az IBAHRI‑nak a „Justice at a Crossroads: the Legal profession and the Rule of Law in the New Egypt” című 2011. évi jelentését nem kormányzati szervezetként 2011 júniusában Egyiptomban elvégzett saját vizsgálata alapján készítette. Célja egyfelől azon nehézségek vizsgálata, amelyeket az ügyvédek ebben az országban a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartásával kapcsolatban a 2011‑es eseményeket megelőzően és az ezeket közvetlenül követő időszakban tapasztaltak, másfelől az ezen elvek tiszteletben tartásának biztosítását szolgáló ajánlások kibocsátását célozza. Az IBAHRI „Separating Law and Politics: Challenges to the Independence of Judges and Prosecutors in Egypt” című, 2014. évi jelentése, amely egy – 2013. június és november között – Egyiptomban végzett vizsgálaton alapul, a 2011 IBAHRI jelentésben megfogalmazott ajánlások nyomon követésének biztosítására irányul, és közelebbről az egyiptomi igazságszolgáltatás függetlenségének akadályaira összpontosít.

92      Másodszor, a felperesek átadtak két, az első felperessel szemben folytatott több büntetőeljárásról szóló jelentést, amelyek közül az egyiket 2011. július 27‑i dátummal az Egyesült Királyságban székellyel rendelkező ügyvédi iroda egyik tagja, D. készített, a másikat 2013. február 4‑i dátummal egy genfi ügyvéd, M. hozott létre. E jelentésekből kitűnik, hogy D‑t és M‑et az első felperes egyiptomi jogi képviselői azzal bízták meg, hogy megfigyelőként értékeljék az e felperest megillető tisztességes eljáráshoz való jognak a vele szemben Egyiptomban folytatott büntetőeljárásokban való tiszteletben tartását.

93      D. jelentése az Egyiptomi Arab Köztársaság főügyésze (a továbbiakban: egyiptomi főügyész) által végzett nyomozásokkal és a felperessel szemben folytatott első büntetőeljárás – amely, amint az az ügyiratból kitűnik, az egyiptomi hatóságok által benyújtott dokumentumokban a 2011. évi 107. sz. ügynek felel meg – keretében 2011. május 7‑től 12‑ig és június 11‑től 15‑ig tartott tárgyalásokkal foglalkozik. E jelentés megjegyzései szerint a korábbi ipari minisztert, az ipari minisztérium egy korábbi vezető tisztviselőjét és az első felperest azzal vádolták, hogy összejátszottak annak érdekében, hogy az ezen utóbbi cégcsoportjába tartozó két vállalkozás az acéliparban az energiaágazati engedélyre vonatkozó nyilvános odaítélési eljárásra irányadó szabályokat megsértve ilyen engedélyekhez juthasson.

94      D. a jelentésének tartalmát a számára hozzáférhetővé vált vádirat értelmezésére és az azon tárgyalásokon közvetlenül szerzett észrevételeire alapozta, amelyeken részt vett. Ez a jelentés tartalmazza a vádiratban szereplő információknak abban a formában történő leírását, ahogyan az az ügyet a büntetőbíróság elé terjesztő, 2011. február 28‑i határozatban található, továbbá a tárgyalások – különösen a tanúmeghallgatásokkal foglalkozó tárgyalás – jegyzőkönyvét, valamint a vádiratban összegyűjtött elemek kritikai értékelését.

95      D. a jelentésében egyrészt azt a sietséget kifogásolja, amely véleménye szerint az egyiptomi hatóságokat jellemezte a szóban forgó ügy intézésében, másrészt a részvételével lezajlott tárgyalásokon tapasztalt körülményeket, amelyek véleménye szerint a felperest megillető ártatlanság vélelmének és a védelemhez való jogának megsértéséhez vezetnek. Ezen észrevételei alapján a jelentésében arra a következtetésre jut, hogy „tekintettel arra a módra, ahogy a büntető bíró a tárgyalást vezette, félő, hogy ebben az ügyben nem fog helytálló határozatot hozni [és] hogy a [közvélemény] nyomása alatt úgy érzi, köteles [elítélni a vádlottakat, az egyiptomi semmítőszékre hagyva az ítélet hatályon kívül helyezését]”.

96      M. jelentése az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárások közül kettőben, a jelentés szóhasználatával élve az El‑Dekheila társaság részvényei csalárd megszerzésének vádjára vonatkozó ügyben, és az e vádhoz kapcsolódó állítólagos pénzmosásra vonatkozó tényekről szóló ügyben – azaz az ügyirat alapján az egyiptomi hatóságok által benyújtott dokumentumokban a 2011. évi 38. és 291. sz. ügyben – 2012‑ben tartott tárgyalásokkal foglalkozik.

97      M. a jelentésében végzett értékelést egyrészről egy egyiptomi ügyvéd, A., jelentéseire alapozta, akit azzal bízott meg, hogy a nevében részt vegyen a tárgyalásokon, mivel úgy döntött, hogy kezdetben „az igazságügyi palota előtti tüntetésekből [adódóan] a személyi biztonságát fenyegető megnövekedett kockázat” miatt nem vesz részt személyesen a tárgyalásokon. Másrészről az értékelést a 2011. évi 38. sz. ügy keretében folytatott tárgyalások egyikén szerzett közvetlen megfigyeléseire építette.

98      M. jelentésének első része a saját maga által megfigyelt tárgyalóterem leírásából áll, a második részben pedig azokat a pontokat elemzi, amelyeket A. a jelentésében az alapvető jogok lehetséges megsértéseként határoz meg, így például a vádlottak elzárására szolgáló fémketrec jelenlétét, a tárgyalóteremben az őrök jelenlétét, a tárgyalás nehézségeit, a büntetőbíróság csekély mértékben pártatlannak ítélt magatartását és a média tudósításából eredő sérelmeket. E megfigyelésekből arra következtet, hogy „az alapvető jogokra vonatkozó nemzetközi normák alapján előfordulhat, hogy sérülnek az [első felperes] jogai, különösen a tisztességes eljáráshoz való joga”. Emellett, „[f]üggetlenül attól, hogy ez a jogellenes nyereséggel, vagy a pénzmosással kapcsolatos eljárásokban következik‑e be, fennáll a jelentős veszélye annak, hogy ez [jogilag] támadható elmarasztaló ítéletekhez [vezet]”.

99      Harmadszor, a felperesek a Tanács előtt az egyiptomi semmítőszék által 2012. december 2‑án, 2013. május 12‑én, illetve 2013. december 14‑én hozott három ítéletre hivatkoznak. Ezekben az ítéletekben az egyiptomi semmítőszék egyfelől hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéleteket, amelyek az egyes esetekben megállapították a vádlottak – köztük az első felperes – felelősségét, és különböző büntetéseket, így pénzbüntetést és szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki velük szemben, másfelől új döntéshozatalra visszautalta az ügyeket az alapügyben eljáró bíróhoz. Amint az az egyiptomi hatóságoknak a fenti 82. pontban említett dokumentumából is kitűnik, e három ítéletet a 2011. évi 107. sz. ügyben (jogellenesen nyújtott energiaágazati engedélyek), a 2011. évi 291. sz. ügyben (pénzmosás) és 2011. évi 38. sz. ügyben (az El‑Dekheila társaság részvényeinek csalárd megszerzése) folytatott büntetőeljárásokban hozták.

100    Negyedszer, a felperesek keresetükben Svájci Államszövetség büntetőbíróságának (a továbbiakban: svájci szövetségi büntetőbíróság) 2012. december 12‑i ítéletére, és a Liechtensteini Hercegség alkotmánybíróságának (a továbbiakban: liechtensteini alkotmánybíróság) 2012. augusztus 28‑i és 2013. szeptember 30‑i ítéleteire hivatkoznak. Ezek az ítéletek az egyiptomi hatóságok megkeresése alapján nyújtott nemzetközi kölcsönös jogsegélyeljárásokra vonatkoznak. Az első ítélet a svájci hatóságok egyik határozatát helyezte hatályon kívül, amelyben e hatóságok elrendelték az egyiptomi hatóságok hozzáférését többek között egyiptomi állampolgárok által megvalósított pénzmosásra vonatkozó büntetőeljárás irataihoz.

101    2012. december 12‑i ítéletében a svájci szövetségi büntetőbíróság a nemzetközi szervezetek vagy a sajtó jelentéseiben elérhető információkból indult ki, amikor megállapította, hogy „az emberi jogok [Egyiptomban való] tiszteletben tartásának kérdésétől függetlenül [ez az ország] jelenleg egy bizonytalan belső átmenettel küzd, amelyre jellemző az intézmények instabilitása és a [végrehajtó és bírósági] hatalmi ágak egymástól való függetlenségének és egymás tiszteletben tartásának [nyilvánvaló megkérdőjelezése]”. Ezen információk fényében a szóban forgó bíróság úgy ítélte meg, hogy „fennáll [a felperesek] azonnali és helyrehozhatatlan sérelmének veszélye”.

102    A liechtensteini alkotmánybíróság 2012. augusztus 28‑i és 2013. szeptember 30‑i ítélete két olyan bírósági határozatot helyezett hatályon kívül, amely elutasította az első felperes tulajdonában álló egyik társaság által, az e felperessel szemben Egyiptomban folytatott büntetőeljárások miatt ez utóbbi pénzeszközeinek befagyasztásáról szóló végzéssel szemben benyújtott fellebbezést. Ez a bíróság ugyanis úgy ítélte meg, hogy azok az információforrások – többek között a 2011‑es IBAHRI jelentés és M. jelentése –, amelyekre a társaság támaszkodott, elegendőnek bizonyultak annak megállapításához, hogy ez a társaság „[bizonyította] [az első felperes] alapvető jogai megsértésének [Egyiptomban fennálló] veszélyét”, tekintve, hogy csak e veszély valószínűségének megállapítására volt szükség.

103    Az ügyiratokból kitűnik, hogy a szóban forgó dokumentumokat – a fent említett 2014‑es IBAHRI jelentés kivételével – elsősorban T‑375/14–T‑378/14. sz. ügyekben benyújtott keresetük első és második jogalapjának alátámasztása érdekében a felperesek már átadták, és hogy a Tanács, amely az általa előterjesztett ellenkérelmében válaszolt ezekre a jogalapokra, így már ebben a keretben tudomást szerzett azokról.

104    A felperesek és a Tanács által a listára való felvételük 2016‑os és 2017‑es meghosszabbítását megelőzően folytatott levélváltás keretében a felperesek kiegészítő információkat nyújtottak be az alapvető jogok Egyiptomban való tiszteletben tartására vonatkozóan.

105    Egyrészről a felperesek a 2016. február 29‑én a Tanácsnak megküldött levelükhöz csatolták az egyiptomi jogi képviselőik levelét, amely a 2016. január 2‑i dokumentumokban az egyiptomi hatóságok által említett, az első felperessel szemben folytatott több bírósági eljárásról szól. A jogi képviselők ezen eljárások közül különösen hárommal (a 2011. évi 4. sz. üggyel, a 2012. évi 274. sz. üggyel és a 2013. évi 376. sz. üggyel) kapcsolatban azzal érveltek, hogy egyszer sem kaptak tájékoztatást „hivatalos” nyomozásokról, és hogy az egyiptomi hatóságok elutasították az iratbetekintési kérelmüket. Továbbá a felperesek 2016. március 14‑i levelükben – egy egyiptomi ügyvédnek az említett levelekhez csatolt véleményére támaszkodva – azt állították, hogy az egyiptomi hatóságok nem tartották tiszteletben a pénzeszközeik befagyasztását elrendelő végzés meghozatala előtt a meghallgatáshoz való jogukat.

106    Másrészről a felperesek 2017. március 7‑i levelükben felhívták a Tanács figyelmét arra, hogy ezen időponttól kezdődő hatállyal az első felperest előzetes letartóztatásba helyezték, amelyet többek között az EJEE 5. cikkében foglalt garanciák megsértésének tekintettek.

iii. A felperesek által szolgáltatott bizonyítékoknak a Tanács általi kezeléséről

107    Mindenekelőtt az ügyiratokból kitűnik, hogy a Tanács 2015. március 24‑i levelében válaszolt a felperesek 2014. december 23‑i levelére. Ez a levél nem tartalmaz kifejezett utalást a felperesek azon állításaira, amelyekkel kétségbe vonták az alapvető jogok, és különösen az első felperest megillető tisztességes eljáráshoz való jog Egyiptomban való tiszteletben tartását, nem tartalmaz továbbá kifejezett utalást a fenti 91–102. pontban említett dokumentumokra, amelyek alátámasztják ezeket az állításokat. Ugyanakkor a Tanács a következőképpen válaszolt a felpereseknek az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárás megalapozottságával kapcsolatos, és ezen állításokkal alátámasztott aggodalmaira: „[A] Tanács nem ért egyet az Önök álláspontjával, amely szerint az Önök ügyfelével szembeni eljárások körülményei arra utalnak, hogy ezek az eljárások semmilyen bizonyítékon nem alapulnak, és politikai indokokat szolgálnak”.

108    [bizalmas]

109    Egyebekben az ügyiratokból nem derül ki, hogy a Tanács által a felperesek észrevételeire és a dokumentumokra vonatkozóan végzett értékelés eredményeként sor került‑e az egyiptomi hatóságoknál végzett eseti vizsgálatokra.

110    Következésképpen tehát a felpereseknek a listára való felvételére vonatkozóan a 2015/486 határozat elfogadását megelőzően végzett felülvizsgálat keretében a Tanács hallgatólagosan, de szükségszerűen úgy ítélte meg, hogy az észrevételek és a szóban forgó dokumentumok – függetlenül attól, hogy relevánsak és hitelesek – nem alkalmasak 2011/172 határozat meghosszabbításának megkérdőjelezésére. Konkrétan: a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésének és a Tanács magyarázatainak fényében úgy kell tekinteni, hogy ez utóbbi szerint ezek az észrevételek nem vonják kétségbe az alapvető jogok Egyiptomban való tiszteletben tartásának – többek között az említett feljegyzésen alapuló – értékelést, és így nem teszik szükségessé kiegészítő vizsgálatok elvégzését.

111    Amint azt a Tanács által az első felpereshez intézett 2016. március 21‑i és 2017. március 22‑i levelek szemléltetik, a Tanács által a felpereseknek a jogállamiság és az alapvető jogok egyiptomi megsértésére vonatkozó állításaival kapcsolatban kialakított ezen álláspontja nem változott az ez utóbbiak listára való felvételének 2016‑os és 2017‑es meghosszabbítása során.

112    Egyrészt ugyanis a Tanács a 2016. március 21‑i levelében jelezte, hogy a felpereseknek az első felperesre vonatkozó ügyek egyiptomi hatóságok általi intézésére vonatkozó kifogásait az egyiptomi jogrendszer és eljárások keretében kell kezelni. Másrészt a Tanács a 2017. március 22‑i levelében kijelentette, hogy megvizsgálta az első felperesnek azokat az észrevételeit, amelyek az alapvető jogai egyiptomi bírósági eljárásokban biztosított védelmének a mértékére vonatkoznak, és megállapította, hogy észszerű továbbra is támogatni az egyiptomi hatóságok azon erőfeszítéseit, hogy visszaszerezzék az egyiptomi állam által elveszített összegeket.

113    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a fenti 47. pontban említett kifogással a felperesek lényegében azt állítják, hogy ez az álláspont a Tanács részéről úgy jelenik meg, hogy ez utóbbi figyelmen kívül hagyja a részére átadott bizonyítékok jelentőségét, és az ebből származó kötelezettségeit. Az első jogalap keretében azt állítják, hogy ezek a hibák a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat jogellenességéhez vezetnek, amennyiben ezek teljes egészében fenntartják a korlátozó intézkedések 2011/172 határozatban foglalt rendszerét. A második jogalap keretében azt állítják, hogy a megtámadott határozatok – amennyiben meghosszabbítják a listára való felvételüket – ellentétesek az EUSZ 2. cikkel, az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésével és a Charta 47. és 48. cikkével együttesen értelmezett EUSZ 6. cikkben a Tanáccsal szemben előírt, az alapvető jogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségnek. A Törvényszék feladata tehát, hogy e jogalapok vizsgálatának keretében az Egyiptomban fennálló helyzet alakulására vonatkozó, egyébként a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján döntsön a Tanács – felperesek által átadott információkról kialakított – álláspontjának megalapozottságáról.

b)      Az első, a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat, valamint a 270/2011 rendelet jogellenességére vonatkozó kifogásra alapított jogalap vonatkozásában

114    A jelen jogalap két részből áll, amelyek közül az első a 2011/172 határozat 1. cikke (1) bekezdésének meghosszabbításáról szóló határozatokként a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozattal kapcsolatos jogellenességi kifogáson, a második pedig a 270/2011 rendelet 2. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos jogellenességi kifogáson alapul.

1)      Az első, a 2011/172 határozat 1. cikke (1) bekezdésének meghosszabbításáról szóló határozatokként a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat jogellenességével kapcsolatos kifogásra alapított részről

115    A felperesek szerint még annak feltételezése esetén is, hogy a 2011/172 határozat az 1. cikkének (1) bekezdése az elfogadásának időpontjában az e határozat (1) preambulumbekezdésében foglalt célkitűzésen alapulhatott, már nem ez volt a helyzet a 2015/486 határozat elfogadásakor, mivel a Tanács részére az ezen időpont előtt átadott információk megfelelően tükrözték a politikai és igazságügyi helyzet egyiptomi alakulását. Így a felperesek azt állítják, hogy a 2015/486 határozat nem alapulhat az új egyiptomi hatóságok támogatására irányuló célkitűzésen, mivel először is ezeket a hatóságokat a 2011/172 határozat elfogadása után elmozdították, másodszor, az egyiptomi politikai közeget az alapvető jogok és a jogállamiság megsértésével fémjelzett bizonytalanság jellemzi, harmadszor pedig, a Tanács a felperesek közvetítésével tudomást szerzett azokról az információkról, amelyek alapján megállapítható, hogy az egyiptomi hatóságok nem biztosítják az első felperes számára a tisztességes, pártatlan és független igazságszolgáltatási bánásmódot, sem vele kapcsolatban a jogállamiság tiszteletben tartását. Ezen túlmenően a második kiigazítási beadványukban azzal érvelnek, hogy az általuk bemutatott bizonyítékok, amelyek annak alátámasztására szolgálnak, hogy a 2011/172 határozat 1. cikke (1) bekezdése nem rendelkezik jogalappal, azt is bizonyítják, hogy e rendelkezések aránytalanok a Tanács által elérni kívánt célokhoz képest.

116    A Tanács vitatja, hogy a felperesek hivatkozhatnak a 2011/172 határozat 1. cikke (1) bekezdésének és a 270/2011 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének jogellenességével kapcsolatos kifogásra, mivel ez – véleménye szerint – a felperesek részéről az EUMSZ 263. cikken alapuló kereset tárgyát képezheti. Emellett általánosságban azt válaszolja, hogy a Törvényszék és a Bíróság már elutasította a felperesek által a jelen jogalappal összefüggésben előterjesztett érveket. Álláspontja szerint egyébként a listára való felvétel feltételeinek megsértése nem releváns a jogalap megfelelőségének vizsgálatában. Azt is állítja, hogy a felperesek által a jelen jogalap keretében hivatkozott különböző körülmények – vagyis az Egyiptomban bekövetkezett politikai változások, az alapvető jogok helyzete ebben az országban és a felperes alapvető jogainak állítólagos megsértése – nem relevánsak a 2011/172 határozat keretében elfogadott intézkedések jogszerűségének értékelése során.

117    Előzetesen meg kell állapítani, hogy ebben a részben a felperesek két különböző kifogásra hivatkoznak. Egyrészről arra hivatkoznak, hogy hiányzik a 2011/172 határozatnak a 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal és a 2017/496 határozattal meghosszabbított 1. cikke (1) bekezdésének a jogalapja, mivel e rendelkezések már nem felelnek meg a KKBP célkitűzéseinek. Másrészről, a keresetlevélben és az első kiigazítási beadványukban hallgatólagosan, a második kiigazítási beadványukban pedig kifejezetten hivatkoznak arra, hogy a Tanács megsértette az arányosság elvét, mivel e rendelkezések meghosszabbítása – az egyiptomi helyzet alakulására tekintettel – nyilvánvalóan nem célszerű.

i)      A jogalap hiányára alapított kifogásról

118    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében valamely jogi aktus jogalapjának felülvizsgálata lehetővé teszi a jogi aktus szerzője hatáskörének, és annak a vizsgálatát, hogy az e jogi aktus elfogadására irányuló eljárás szabálytalan volt‑e. Emellett valamely uniós jogi aktus jogalapja megválasztásának olyan objektív elemeken kell alapulnia, amelyek alkalmasak a bírósági felülvizsgálatra; amely elemek között szerepel a jogi aktus célja és tartalma (lásd: 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 47. pont).

119    E kifogás keretében a felperesek vitatják a 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78) 47. pontjában szereplő okfejtés jelen ügyben való alkalmazását, amelyben a Törvényszék úgy vélte, hogy a felpereseknek a listára történő eredeti felvétele óta bekövetkezett „társadalmi és jogi fejlemények” – amelyekre a felperesek abban a joglapban hivatkoznak, amely a jogi alap hiányára is épül – csak a megtámadott határozatok indokolásának megalapozottságára lehetnek kihatással, és azokat nem lehet vizsgálni az említett jogi aktusok jogalapjának megválasztására irányuló felülvizsgálat keretében.

120    A felperesek szerint ugyanis az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy amennyiben valamely jogi aktus célja és tartalma egy adott társadalmi és jogi környezeten alapul, jogalapjának felülvizsgálata szükségszerűen magában foglalja ezen összefüggés alakulásának vizsgálatát is.

121    Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy az Törvényszéknek a felperesek által kifogásolt okfejtése átültethető a jelen ügyre.

122    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a Bíróság a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletében (T‑256/11, EU:T:2014:93, 44. pont) a 2011/172 határozatra vonatkozóan megállapította – annak megállapításához, hogy egy jogi aktus a KKBP körébe tartozik, elegendő, ha ez a jogi aktus az EUSZ 21. cikkben megfogalmazott célokhoz kapcsolódó célok megvalósítására irányul. Emellett – amint azt a Bíróság megállapította – a KKBP EUSZ 3. cikk (5) bekezdésében és az EUSZ 21. cikkben, valamint a KKBP‑re vonatkozó különös rendelkezésekben, jelesül az EUSZ 23. cikkben és az EUSZ 24. cikkben kifejtett céljainak és célkitűzéseinek tág körére tekintettel nem állapítható meg e jogi aktus jogalapjának hiánya azon az alapon, hogy az EUSZ 21. cikkben meghatározott célhoz viszonyítva vitatott az említett aktus megalapozottsága (lásd ebben az értelemben: 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 46. pont).

123    Ugyanezt az okfejtést kell alkalmazni a 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal és a 2017/496 határozattal kapcsolatban, amelyek a 2011/172 határozat meghosszabbítására korlátozódnak, és ugyanazon politika keretébe illeszkednek, amely – amint arra ez utóbbi határozat (1) preambulumbekezdése rámutat – a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartásával megvalósított egyiptomi politikai és gazdasági stabilizációs folyamat támogatására irányul.

124    Még annak feltételezése esetén, hogy az egyiptomi helyzet, amelyre tekintettel a Tanács elfogadta a 2011/172 határozatot akár az e határozatnak keretet adó politika támogatását célzó demokratizálódási folyamattal ellentétes irányban változott, ez a körülmény semmiképpen sem befolyásolhatja ezen intézmény hatáskörét arra, hogy az EUMSZ 29. cikk alapján meghosszabbítsa ezt a határozatát. Ugyanis – e körülmény ellenére – a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat céljai, valamint az e határozatok által meghosszabbított érvényességű szabályok szintén a KKBP körébe tartoznak, ami a jelen esetben elegendő a felperesek kifogásának elutasításához (lásd ebben az értelemben: 2016. június 14‑i Parlament kontra Tanács ítélet, C‑263/14, EU:C:2016:435, 45–54. pont).

125    A felperesek által hivatkozott ítélkezési gyakorlat nem alkalmas e megfontolások kétségbevonására.

126    Először is, a 2010. június 8‑i Vodafone és társai ítélettel (C‑58/08, EU:C:2010:321) kapcsolatban elegendő azt megállapítani, hogy a Bíróság ebben az ügyben nem azt a kérdést vizsgálta, hogy az EU‑Szerződés egyik, a KKBP körébe tartozó rendelkezése megfelelő jogalapot jelent‑e, hanem azt, hogy ilyen jogalapnak minősül‑e az EK 95. cikk (1) bekezdése (jelenleg az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdése), ami az e rendelkezés alapján elfogadott jogi aktus által harmonizált terület – e jogi aktus elfogadásának időpontjában fennálló – általános összefüggéseinek és sajátos körülményeinek vizsgálatát foglalja magában (lásd ebben az értelemben: 2010. június 8‑i Vodafone és társai ítélet, C‑58/08, EU:C:2010:321, 32–35. és 39–47. pont). Így tehát a Bíróság által az ebben az ítéletben követett okfejtés a jelen ügyre nem ültethető át.

127    Másodszor, ami a 2007. július 11‑i Sison kontra Tanács ítélet (T‑47/03, nem tették közzé, EU:T:2007:207) 191–193. pontját illeti, ezek nem a jogalap hiányára, hanem az indokolás hiányára alapított jogalapnak a Törvényszék általi vizsgálatáról szólnak. Így ezek a pontok nem relevánsak.

128    Harmadszor, a 2015. április 22‑i Tomana és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet (T‑190/12, EU:T:2015:222) 110. pontját illetően meg kell állapítani, hogy ezt a pontot a Törvényszék azon okfejtésének összefüggésében kell értelmezni, amelybe e pont illeszkedik. Ebben az okfejtésében a Törvényszék nem a Tanács által a zimbabwei helyzet alakulására és az ezen alakulásra tekintettel elfogadott korlátozó intézkedések fenntartásának szükségességére vonatkozóan végzett értékelés megalapozottságát szándékozta felülvizsgálni, csupán azt vizsgálta, hogy a Tanács ezen intézkedései a KKBP célkitűzéseinek megvalósítására irányultak‑e (lásd ebben az értelemben: 2015. április 22‑i Tomana és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet, T‑190/12, EU:T:2015:222, 93–111. pont).

129    Így a jogalap hiányára hivatkozó kifogást csakis elutasítani lehet.

 ii.      Az arányosság elvének megsértésére vonatkozó kifogásról

130    Elöljáróban emlékeztetni kell arra, ahogy a Tanács széles körű általános mérlegelési jogkörrel rendelkezik a KKBP körébe tartozó jogi aktusok elfogadása terén, amely olyan területet jelent, amely a Tanács részéről politikai, gazdasági, társadalmi döntéseket és összetett mérlegelést igényel (lásd ebben az értelemben: 2013. november 28‑i Tanács kontra Manufacturing Support & Procurement Kala Naft ítélet, C‑348/12 P, EU:C:2013:776, 120. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Hasonlóképpen, az ítélkezési gyakorlat a Tanács széles körű mérlegelési jogkörét ismeri el az azon személyek körét behatároló általános kritériumok meghatározásában, akikkel szemben az ezen intézkedések alapját képező célkitűzések figyelembevételével korlátozó intézkedések alkalmazhatók (lásd ebben az értelemben: 2015. április 21‑i Anbouba kontra Tanács ítélet, C‑605/13 P, EU:C:2015:248, 41. pont; 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 48. pont). Így a Tanács ugyanilyen terjedelmű mérlegelési jogkörét kell elismerni az e kritériumok alkalmazásának meghosszabbításával kapcsolatban.

131    Ennek megfelelően nem a Törvényszéknek kell a jelen kereset keretében megvizsgálnia, hogy megalapozott‑e a Tanácsnak a 2011/172 határozat (1) preambulumbekezdése szerinti, az egyiptomi politika stabilizálódási folyamatának támogatására irányuló politikája, amelynek keretébe ez utóbbi, és az azt követő határozatok illeszkednek.

132    Ugyanígy, nem a Törvényszék feladata, hogy a sajátjával váltsa fel a Tanácsnak a 2011/172 határozat tárgyát képező földrajzi vagy politikai kontextusra, illetve az e kontextusra figyelemmel a meghosszabbítás szükségességére vonatkozó értékelését. A Törvényszéknek csak azt kell vizsgálnia, hogy a Tanács e szükségesség értékelésekor a rendelkezésére álló egyéb információkra és e határozat céljaira figyelemmel, nem hagyta‑e nyilvánvalóan figyelmen kívül az egyiptomi politikai és igazságügyi kontextusra vonatkozóan a felperesek által hivatkozott információk jelentőségét és súlyosságát.

133    E megfontolásokra tekintettel kell vizsgálni a felperesek által a jelen jogalap alátámasztására felhozott különféle érveket.

 –      A Tanács által támogatott „új egyiptomi hatóságok” elmozdításán alapuló első érvről

134    Mindenekelőtt, téves előfeltevéseken alapul a felperesek azon érve, amely szerint a 2011/172 határozat az érintett hatóságok elmozdítása miatt többé nem tekinthető – a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet (T‑256/11, EU:T:2014:93) 44. pontja értelmében – az „új egyiptomi hatóságokat támogató politika” keretébe illeszkedőnek.

135    Egyfelől ugyanis a 2011/172 határozatnak a fenti 64. pontban felidézett célja alapján az e keretben elfogadott korlátozó intézkedéseket főszabály szerint a hatékony érvényesülésük megőrzése érdekében az Egyiptomban folytatott bírósági eljárások befejezéséig fenn kell tartani. Ezért ezen intézkedések meghosszabbítása nem függhet az egymást követő kormányváltásoktól, amelyek a politikai átmenet folyamatának részeként zajlottak le M. Mubarak 2011. februári távozása után.

136    Másfelől, a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet (T‑256/11, EU:T:2014:93) 44. pontjából következik, hogy az „az új egyiptomi hatóságokat támogató politika” kifejezés alatt a Törvényszék egy „olyan politik[át szándékozott érteni], amely támogatja a jogállamiságon, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok teljes körű tiszteletben tartásán alapuló polgári és demokratikus kormányzásra való békés és rendezett átállást”, amint az a 2011/172 határozat (1) preambulumbekezdésében szerepel. Igaz, hogy – amint az többek között az IBAHRI 2014‑es jelentéséből következik –, a demokratikus átalakulás keretében 2012 júniusában Egyiptomban köztársasági elnöknek megválasztott Mohamed Murszit 2013 júniusában eltávolították posztjáról. Ugyanakkor – ellentétben a felperesek feltételezésével – az említett preambulumbekezdés szövege nem utal arra, hogy az e folyamat támogatására irányuló politika az e kormányfő által alakított, a Mubarak 2011‑es távozását követően megválasztott első polgári kormány támogatására korlátozódott. Mindenesetre a fenti 131. pontban leírtaknak megfelelően nem a Törvényszék feladata dönteni abban a kérdésben, hogy ez a támogatási politika M. Murszi hivatalvesztését követően is megőrizte‑e a jelentőségét.

137    Ezek a megfontolások nyilvánvalóan nem vonhatók kétségbe [bizalmas]. Elegendő emlékeztetni ugyanis arra, hogy – amint arra a fenti 135. pont rámutat – ezeket az intézkedéseket hatékony érvényesülésük megőrzése érdekében főszabály szerint fenn kell tartani addig, amíg az említett ország bírósági eljárásai befejeződnek.

138    Az egyiptomi „új hatóságok” elmozdításán alapuló érvet tehát el kell utasítani.

–       A bizonytalan egyiptomi politikai helyzet, valamint a jogállamiság és az alapvető jogok állítólagos megsértése által kiváltott kockázatra alapított második érvről

139    Először is meg kell állapítani, hogy – amint azt a felperesek állítják – az általuk benyújtott információk, többek között azok, amelyek az IBAHRI jelentéseiből származnak, arra utalnak, hogy Egyiptomban Mubarak 2011. február 11‑i távozását követően jelentős politikai és intézményi bizonytalanság állt fenn, amely – amint az a Törvényszék kérdésére a felperesek által 2017. június 1‑jén adott válaszból kitűnik – az új alkotmány 2014 januárjában történt elfogadásáig és A. asz‑Szíszi néhány hónappal későbbi köztársasági elnökké választásáig fennmaradt. E dokumentumokból az is következik, hogy ebben az időszakban a politikai helyzetet a hatóságok és a politikai ellenzék közötti jelentős feszültségek jellemezték, amelyek halálos áldozatokkal is jártak.

140    A jogi kontextust illetően a szóban forgó dokumentumok arra utalnak, hogy a fenti 139. pontban említett politikai feszültségek többek között a politikai ellenzékkel szemben folytatott, és az alapvető jogok elégtelen védelmét biztosító, elnyomó büntetőpolitikát eredményeztek. E dokumentumok említést tesznek arról is, hogy a végrehajtó hatalom – legalábbis M. Murszi hivatali ideje alatt – ismételten beavatkozott vagy megkísérelt beavatkozni az igazságügyi hatóságok előjogaiba. Hasonlóképpen, ezek a dokumentumok rámutatnak a korábbi vezetőkkel és rokonaikkal, többek között M. Mubarakkal és az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárásokkal kapcsolatos élénk médiaérdeklődésre, és a közvélemény által kifejtett arra a nyomásra, amelynek oka e közvélemény e személyek felelősségének megállapítása iránti óhaja, és az attól való félelem volt, hogy az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai veszélyeztetik ezt a folyamatot.

141    Ugyanezen dokumentumok az egyiptomi igazságszolgáltatási rendszernek a vizsgált időszakban tapasztalt működésére vonatkozó leírását is tartalmazzák. Így ezek a dokumentumok e rendszer olyan sajátosságaira utalnak, amelyek – szerzőik szerint – gyengítik az alapvető jogoknak az egyiptomi igazságügyi hatóságok általi védelmét, amelyet főszabály szerint az e hatóságokra nézve kötelező jogi kereten belül biztosítani kell. E jellemzők között említik különösen a végrehajtó hatalomnak az ügyészek kinevezésével és a bírák előmenetelével kapcsolatos hatáskörét, valamint a bírák felvételének és – többek között az alapvető jogokra vonatkozó nemzetközi normákhoz kapcsolódó – képzésének módjával kapcsolatos működési zavarokat. E jellemzőket kiegészítik továbbá a D. és M. jelentéseiben ismertetett, a büntetőeljárásokban tartott tárgyalások lefolytatásának anyagi jogi feltételei, amelyek némelyike e jelentések szerint nem minősül az itt ismertetett tárgyalások esetében különösnek, és amelyek a szerzők szerint azt jelzik, hogy nem biztosított a tisztességes eljáráshoz való jogból eredő valamennyi garancia.

142    Az említett dokumentumokból egyébként az is kitűnik, hogy egyrészről a svájci szövetségi büntetőbíróság 2012. december 12‑i ítéletét olyan információkra alapította, amelyek a 2012‑ben Egyiptomban fennálló bizonytalan politikai környezetre vonatkoznak, és amelyek több különböző nyilvános forrás alapján megállapított, a bírósági ügyekbe való, a végrehajtó hatalom általi beavatkozását tanúsítják, másrészről pedig, hogy a liechtensteini bíróság 2012. augusztus 28‑i és 2013. szeptember 30‑i ítéletében megállapította, hogy a 2011‑es IBAHRI jelentésnek az egyiptomi igazságszolgáltatási rendszerrel kapcsolatos elemei és M. jelentésének egyes elemei azt jelzik, hogy Egyiptomban fennáll a veszélye az első felperes alapvető jogai megsértésének.

143    Ugyanakkor, még ha a szóban forgó dokumentumokban szereplő valamennyi körülményt megállapítottnak is lehetnek tekinteni, ezek akkor sem bizonyíthatják, hogy a 2011/172 határozatnak a 2015/486 határozattal történő meghosszabbítása nyilvánvalóan ellentétes volt a 2011/172 határozat (1) preambulumbekezdésében foglalt célokkal.

144    Először is, e körülményekből nem lehet arra következtetni, hogy az egyiptomi politikai környezetet 2011 és 2014 között jellemző bizonytalan politikai és intézményi helyzet következtében az egyiptomi igazságszolgáltatási rendszernek a jogállamiság és az alapvető jogok biztosítására való képessége teljes mértékben veszélybe került, és így a pénzeszközöknek – a többek között ezen elvek tiszteletben tartására irányuló politika keretében – a 2011/172 határozatban kimondott befagyasztása nyilvánvalóan célszerűtlenné vált.

145    A szóban forgó dokumentumokból kitűnik ugyan, hogy Egyiptomban a bizonytalan politikai és intézményi helyzet – különösen 2012‑ben –bizonytalansági tényezőként hathatott annak veszélyével kapcsolatban, hogy a végrehajtó hatalom oly módon avatkozik be a folyamatban lévő ügyekbe, hogy az egy európai bíróság részéről indokolja a jogi segítségnyújtással kapcsolatos intézkedések megsemmisítését.

146    Azonban ez a bizonytalanság nem lehetett elegendő annak igazolására, hogy a Tanács az egyébként már a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában rendelkezésére álló információk alapján megszüntesse a 2011/172 határozat meghosszabbítását. Mindenekelőtt ugyanis [bizalmas]. Ezután, a felperesek által szolgáltatott információk egyike sem utal arra, hogy a 2011/172 határozatban említett személyekkel szemben Egyiptomban folytatott büntetőeljárásokat befolyásolta ez a bizonytalanság. Végül a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadásának időpontjában a Tanács rendelkezésére állt a 2011/172 határozat mellékletében megjelölt személyekkel kapcsolatos szóban forgó büntetőeljárásokra vonatkozó frissített helyzetjelentés (lásd a fenti 87 és 88. pontot), amely nem tükrözött ilyen változást, mivel úgy tűnt. hogy az említett eljárások általában a szokásos úton haladnak, sőt, egyes esetekben vagy az eljárásoknak a bizonyítékok hiánya miatti megszüntetését, vagy az e személyekkel szemben kiszabott büntetéseknek az egyiptomi semmítőszék általi hatályon kívül helyezését eredményezték.

147    Egyébként nem lehet ettől eltérő következtetésre jutni a kérdéses időszakban, Egyiptomban az alapvető jogoknak a hatóságok és a tüntetők – többek között a politikai ellenzék – közötti összetűzésekkel kontextusában történt állítólagos megsértésével, és az ezen utóbbiakkal szemben alkalmazott elnyomó büntetőpolitikával kapcsolatban sem. A felperesek által szolgáltatott információkból ugyanis nem tűnik ki, hogy ezek a jogsértések – még ha valósnak bizonyulnak is – hatással lehettek a 2011/172 határozatban érintett, az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért feltételezetten felelős személyekkel szembeni büntetőeljárásokra. Az e büntetőeljárásokra vonatkozó információkat illetően meg kell állapítani, hogy noha azok azt sugallják, hogy ezen eljárások némelyikére a közvélemény nyomása nehezedhetett, ebből nem lehet arra következtetni, hogy fennállt annak a veszélye, hogy valamennyi eljárásban szisztematikusan megsértették a tisztességes eljáráshoz való jogot és az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartását.

148    Ezeket a megfontolásokat nem teszik kétségessé az igazságszolgáltatási rendszer működésével kapcsolatos, többek között az IBAHRI, valamint D. és M. jelentésében szereplő információk sem. Ezek a jelentések ugyanis valóban rámutatnak az igazságügyi hatóságok függetlenségének az egyiptomi jog keretében biztosított védelmével kapcsolatos hiányosságokra, és azon hibás gyakorlatokra, amelyek gyengíthetik az alapvető jogok tiszteletben tartásának e rendszer keretében történő konkrét megvalósítását. E jelentések azonban nem utalnak arra, hogy e körülmények rendszeresen veszélyeztetik az egyiptomi igazságügyi hatóságok képességét a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartásának biztosítására az olyan büntetőeljárásokban, mint amelyekre a Tanács a 2011/172 határozatát alapította.

149    E megfontolásokat a felperesek által hivatkozott, a svájci szövetségi büntetőbíróság által 2012. december 12‑én elfogadott ítélet és a liechtensteini alkotmánybíróság 2012. augusztus 28‑i és 2013. szeptember 30‑i ítélete sem teszi kétségessé. Ugyanis, még ha az e bíróságok által hatályon kívül helyezett bírósági intézkedések összevethetőek lennének is a 2011/172 határozat keretében elfogadott intézkedésekkel, ezekből az ítéletekből mindenképpen az derül ki, hogy olyan ténybeli és jogi körülmények figyelembevételével kerültek meghozatalra, amelyek különböznek a jelen jogalap keretében releváns körülményektől. Ugyanis egyfelől meg kell állapítani, hogy az említett ítéletekben a szóban forgó bíróságok a 2012‑ben és 2013‑ban figyelembe vehető tények, nem a később bekövetkezett tények alapján hoztak határozatot. Másfelől, a hatályon kívül helyezett intézkedések nem az intézkedések egy rendszerébe tartoztak, hanem egyedi intézkedések voltak, és ezen intézkedések eltörléséhez a jelen üggyel ellentétben nem volt szükséges annak bizonyítása, hogy az egyiptomi jogi kontextusban fennáll az alapvető jogok rendszeres megsértésének a veszélye.

150    Végül, a jogállamiság és az alapvető jogok általános helyzetére vonatkozóan a felperesek által 2016‑ban és 2017‑ben szolgáltatott kiegészítő dokumentumok nem indokolják a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat ettől eltérő elemzését.

151    Egyfelől, az Unió nevében 2011 és 2016 között tett, a felperesek által az első kiigazítási beadványukban hivatkozott nyilatkozatok nem vonatkoznak azokra a bírósági eljárásokra, amelyek alapján a Tanács a 2011/172 határozatot elfogadta. Egyebekben az, hogy az uniós hatóságok aggodalmukat fejezik ki azzal kapcsolatban, hogy Egyiptomban megsértik az alapvető jogokat és veszélyeztetik a jogállamiságot, illetve hogy e hatóságok arra kérik az egyiptomi hatóságokat, hogy – többek között az igazságszolgáltatás keretében – tartózkodjanak az ilyen jogsértésektől vagy veszélyeztetésektől, önmagában nem zárja ki, hogy a Tanács az említett hatóságoknak segítséget nyújtson az egyes bírósági eljárások keretében. Különösen azt kell megállapítani, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelése ellen az egyiptomi hatóságok által folytatott küzdelemben egy, – többek között – a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartására irányuló politika keretében nyújtott segítség nem mond ellent az ezen elvek e hatóságok általi tiszteletben tartásával kapcsolatos aggodalmaknak, vagy az ezen elvek tiszteletben tartására irányuló, az e hatóságokhoz intézett kérelmeknek, éppen ellenkezőleg, kiegészíti azokat.

152    Másfelől, a Nemzetközi Jogászbizottság által 2016 szeptemberében készített „Egypt’s judiciary: A Tool of Repression, Lack of Effective Guarantee of Independence and Accountability” című jelentésre vonatkozóan az ügyirat egyetlen eleméből sem tűnik ki, hogy a felperesek a 2017/496 határozat elfogadását megelőzően benyújtották volna ezt a jelentést a Tanácshoz. Így nem lehet felróni a Tanácsnak, hogy figyelmen kívül hagyta az e jelentésben található információkat, amikor meghatározta, hogy a 2011/172 határozat meghosszabbítása megfelel‑e, vagy sem, a határozat hátterét képező politika célkitűzéseinek. Ráadásul ezek az információk ugyan egybeesnek az IBAHRI jelentéseiben található, az egyiptomi igazságszolgáltatási rendszernek többek között az ezen utóbbi jelentésekben szereplő időszaknál későbbi működésére vonatkozó információkkal. Ezek az információk azonban nem vonatkoznak azokra a büntetőeljárásokra, amelyekből a Tanács kiindult, és nem utalnak arra, hogy ezen eljárások esetében veszélyben van az említett igazságszolgáltatási rendszernek az alapvető jogok tiszteletben tartásának biztosítását lehetővé tévő képessége.

153    Másodszor, a felperesek által rendelkezésre bocsátott információk nem bizonyítják, hogy a Tanács nyilvánvaló értékelési hibát követett el annak megállapításakor, hogy további vizsgálatok lefolytatása nélkül is elegendő információ áll rendelkezésére annak megítélésére, hogy észszerű az egyiptomi hatóságokkal a 2011/172 határozat keretében fennálló együttműködés folytatása.

154    A felperesek ugyanis nem bizonyítják, hogy a Tanács azáltal, hogy hallgatólagosan, de szükségszerűen erre a következtetésre jutott, nyilvánvalóan tévesen értékelte az együttműködés folytatása szempontjából releváns különböző elemek jelentőségét, ami elsősorban egyrészről ezen együttműködés céljának, másrészről azon politika céljának a figyelembevételével jár, amelybe ez az együttműködés illeszkedik, és amely a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartásával megvalósított egyiptomi politikai és gazdasági stabilizációs folyamat támogatására irányult.

155    Ebben a tekintetben, amennyiben a 2011/172 határozatban meghatározott korlátozó intézkedések rendszerének egyetlen célja, hogy megkönnyítse az egyiptomi hatóságok számára az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének megállapítását, és fenntartsa e hatóságok számára annak lehetőségét, hogy az ebből a hűtlen kezelésből származó jövedelmet visszatéríttethessék, nem kizárható, hogy e rendszer meghosszabbítása még abban az esetben is megőrzi a jelentőségét, ha a demokrácia, a jogállamiság, vagy az alapvető jogok tiszteletben tartásának fejlődése szempontjából kedvezőtlenül alakulnak a politikai és igazságügyi folyamatok. Így a Tanácsnak azt kellett értékelnie, hogy a rendelkezésére álló információk alapján észszerűen megállapítható‑e hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelése ellen folytatott küzdelemben az egyiptomi hatóságok részére nyújtott további segítség még ilyen kontextusban is megfelelő eszköz az ebben az országban a politikai stabilitásra és a jogállamiság tiszteletben tartására irányuló célok elősegítéséhez.

156    Márpedig, egyfelől – amint az a fenti 144–152. pontban megállapításra került – a felperesek által szolgáltatott információk önmagukban nem vezethetnek arra a következtetésre, hogy az említett politikai és igazságügyi folyamatok véglegesen veszélyeztetik az egyiptomi igazságügyi hatóságoknak a jogállamiság és az alapvető jogok biztosítására való képességét a 2011/172 határozat alapját képező bírósági eljárásokban.

157    Másfelől a Tanács figyelembe vehette az egyiptomi jog keretében nyújtott biztosítékok fennállását. Így többek között az IBAHRI jelentéseiből kitűnik, hogy egyrészt Egyiptom részese a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának, valamint több, az alapvető jogok védelméről szóló regionális nemzetközi jogi eszköznek, másrészt – miután az e területen bekövetkezett változások eredményeként végül 2014 februárjában új alkotmányt fogadtak el – az egyiptomi alkotmány biztosítja az igazságszolgáltatás függetlenségét. Egyébként a 2011/172 határozatban megjelölt személyek számára az egyiptomi büntető eljárásban biztosított jogorvoslatra vonatkozó, a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésében foglalt, a fenti 86. pontban említett tájékoztatásokból kitűnik, hogy ezek az eljárások olyan jogi keret részét képezik, amely biztosítja az érintett személyek jogainak hatékony bírói védelmét. A fenti 146. pontban megállapítottaknak megfelelően ráadásul az egyiptomi hatóságok által a 2015/486 határozat, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadásához szolgáltatott, a szóban forgó büntetőeljárásokra vonatkozó frissített helyzetjelentésből kitűnik, hogy a 2011/172 határozat mellékletében megjelölt személyek némelyikével szemben hozott büntetőítéletet hatályon kívül helyezték.

158    E tekintetben a felperesek a jelen jogalap keretében, amennyiben a 2015/486 határozat megsemmisítésére irányul, különösen a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzése vonatkozásában nem hivatkozhatnak annak elfogadhatatlanságára, mivel nem vitatott, hogy a Tanács e határozat elfogadása során kiindulhatott e feljegyzés tartalmából. Emellett – amint az a fenti 88. pontban megállapításra került – e feljegyzés tartalmát az NCRAA a 2016. december 5‑i, a felperesekkel a 2017/496 határozat elfogadását megelőzően közölt feljegyzése átvette. Egyébként a Tanács egy pervezető intézkedésre adott 2017. április 21‑i írásbeli válaszában csatolta ezeket a feljegyzésekkel az ügyirathoz. A felpereseknek tehát – nevezetesen a Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre adott 2017. június 1‑jei írásbeli válaszukban és a tárgyaláson – lehetőségük volt észrevételeket benyújtani e dokumentum tartalmára vonatkozóan.

159    Végül, amint arra a fenti 151. pont rámutat, az, hogy a Tanács segítséget nyújt az egyiptomi hatóságok részére az állami pénzeszközök hűtlen kezelése ellen folytatott küzdelmükben, nem ellentétes az alapvető jogok és a jogállamiság Egyiptomban megvalósított esetleges megsértésével kapcsolatban az uniós hatóságok által kifejezett aggodalmakkal és kérésekkel.

160    Ennélfogva a Tanács nem követett el nyilvánvaló értékelési hibát, amikor úgy ítélte meg, hogy elegendő információ áll rendelkezésére az egyiptomi politikai és igazságügyi helyzetre vonatkozóan ahhoz, hogy folytassa az egyiptomi hatóságokkal a 2011/172 határozat keretében megvalósított együttműködést, és hogy a felperesek által benyújtott információk nem indokolták – e határozat meghosszabbítása előtt – további kiegészítő vizsgálatok elvégzését.

 –      Az első felperes tisztességes eljáráshoz való jogát a vele szemben Egyiptomban folytatott büntetőeljárásokban fenyegető jogsértés veszélyére vonatkozó harmadik érvről

161    A jelen érv vonatkozásában meg kell állapítani, hogy még ha a felperesek által szolgáltatott információk annak veszélyét jelzik is, hogy az egyiptomi hatóságok nem biztosítják az első felperes számára a tisztességes eljáráshoz való jogának tiszteletben tartását, ez a körülmény adott esetben csak a felpereseknek a 2011/172 határozat mellékletébe való felvétele meghosszabbításának jogszerűségét érintheti. Ezzel szemben ez nem érintheti a pénzeszközök befagyasztásával kapcsolatban az e határozat 1. cikkének (1) bekezdésében előírt rendszer meghosszabbításának jogszerűségét.

162    A 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében említett kritériumok ugyanis általános és elvont módon határozzák meg az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért felelősnek minősülő személyek, valamint a velük kapcsolatban álló személyek listára való felvételét. E kritériumok nem követelik meg, hogy kapcsolat álljon fenn e személyek listára való felvétele és az első felperessel szemben folytatott egyedi büntetőeljárások között.

163    Egyebekben, az első felperes tisztességes eljáráshoz való jogának megsértésével fenyegető veszély önmagában nem utalhat e jog olyan rendszeres megsértésére, amely a 2011/172 határozat mellékletébe felvett valamennyi személy jogát érintheti.

164    Következésképpen a jelen érv hatástalan, amennyiben a 2011/172 határozatnak a 2015/486 határozattal meghosszabbított 1. cikke (1) bekezdésével szemben felhozott jogellenességi kifogás alátámasztására irányul. Ez az érv csak az alapvető jogok tiszteletben tartására irányuló kötelezettségnek a megtámadott határozatok általi megsértésére alapított második jogalap keretében tekinthető relevánsnak. Ezért ezt az érvet annak keretében kell majd megvizsgálni.

165    Ennélfogva a fentiekből következően a felperesek nem bizonyították, hogy a 2011/172 határozat 1. cikke (1) bekezdésének a 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal és a 2017/496 határozattal történő meghosszabbítása az egyiptomi helyzet tekintetében nyilvánvalóan alkalmatlan, és hogy következésképpen ez sérti az arányosság elvét. E jogalap első részét ezért teljes egészében el kell utasítani, anélkül hogy meg kellene vizsgálni a Tanács által az ellenkérelmében a jelen rész alapjául szolgáló jogellenességi kifogással szemben felhozott elfogadhatatlansági kifogást (lásd ebben az értelemben: 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

 2)      A 270/2011 rendelet 2. cikke (1) bekezdése jogalapjának hiányára alapított második részről

166    A felperesek a 270/2011 rendelet jogalapjának hiányára hivatkoznak, amely rendelet – véleményük szerint – érvényes határozat hiányában nem alapulhat sem az EUSZ 215. cikk (3) bekezdésén, sem ugyanezen cikk (2) bekezdésén, mivel nem állnak kapcsolatban harmadik ország kormányával.

167    E tekintetben elegendő annyit megállapítani egyfelől, hogy – amint az a fenti 118–165. pontból következik – a jelen jogellenességi kifogást el kell utasítani, amennyiben az a 2011/172 határozat 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal és a 2017/496 határozattal meghosszabbított 1. cikkének (1) bekezdésére vonatkozik, másfelől hogy a Törvényszék a felperesek által a T‑256/11. sz. ügyben és a T‑279/13. sz. ügyben indított keresettel összefüggésben megállapította, hogy a 270/2011 rendelet jogszerűen alapul az EUMSZ 215. cikk (2) bekezdésén, mivel ez a rendelkezés bármely személlyel szemben lehetővé teszi korlátozó rendelkezések alkalmazását, feltéve, hogy egy, a KKBP keretében elfogadott határozat így rendelkezik (2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 30–33. pont; 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 49. pont). Így a jelen jogellenességi kifogás megalapozatlan, és az elfogadhatóságának vizsgálata nélkül el kell utasítani.

168    Ennélfogva a jelen részt, és így az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 c)      Az EUSZ 2. cikkel, az EUSZ 3. cikkel, valamint a Charta 47. és 48. cikkével együttesen értelmezett EUSZ 6. cikknek a Tanács általi megsértésére alapított második jogalapról

169    A második jogalap két részből áll.

170    Az első rész keretében a felperesek arra hivatkoznak, hogy az EUSZ 2. cikkel és az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésével együttesen értelmezett EUSZ 6. cikk értelmében a Tanács köteles elősegíteni az alapvető jogok érvényesülését. Azt állítják, hogy egyfelől a Tanács nem bizonyosodott meg arról, hogy tiszteletben tartották‑e az alapvető jogaikat, másfelől az ítélkezési gyakorlat követelményeivel ellentétben abból a megdönthetetlen vélelemből indult ki, hogy az egyiptomi hatóságok tiszteletben tartják e jogokat (2011. december 21‑i N. S. és társai ítélet, C‑411/10 és C‑493/10, EU:C:2011:865, 105. és 106. pont; 2014. október 16‑i, LTTE kontra Tanács ítélet, T‑208/11 és T‑508/11, EU:T:2014:885, 139. pont). Márpedig úgy vélik, hogy az Egyiptomban velük szemben folytatott bírósági eljárások során megsértették a Charta 47. és 48. cikkében kimondott, a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez fűződő jogukat. A felperesek a Törvényszék által a 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítéletnek (C‑599/14 P, EU:C:2017:583) a jelen ügyre kifejtett hatásaira vonatkozóan feltett kérdésre 2017. október 4‑én benyújtott válaszukban azt állítják, hogy ez az ítélet az ő álláspontjukat erősíti.

171    Egyebekben – amint az a fenti 164. pontból kitűnik – e jogalappal kapcsolatos a felperesek által az első jogalap első részében felhozott azon érv is, amely azon alapul, hogy a 2011/172 határozat (1) preambulumbekezdésében említett célkitűzéseivel ellentétes a listára való felvételük meghosszabbítása, figyelembe véve a Tanácsnak átadott dokumentumokban jelzett azon kockázatra, hogy az egyiptomi hatóságok nem fogják biztosítani az első felperes számára az őt megillető tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartását. Ezt az érvet – amelynek alapja eltér a felperesek által a jelen jogalap első részének alátámasztására felhozott érvekétől – e jogalap második részét alkotó elemnek kell tekinteni.

172    A Tanács vitatja, hogy a felperesek által a jelen jogalap keretében megjelölt mértékben lenne köteles figyelembe venni a felpereseknek azon állításait, amelyek szerint megsértették az első felperes alapvető jogait a vele szemben folytatott büntetőeljárásokban.

173    Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a felek e jogalappal kapcsolatos vitája – az első jogalap első részétől eltérően – nem arra a kérdésre vonatkozik, hogy érintette‑e teljes egészében a 2011/172 határozat keretében elfogadott korlátozó intézkedések rendszere meghosszabbításának a jogszerűségét az, hogy a Tanács nem vizsgálta meg a jogállamiság és az alapvető jogok Egyiptomban való tiszteletben tartását. Ez a vita arról szól, hogy az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárásokban az ezen utóbbit megillető tisztességes eljáráshoz való jog megsértésének a Tanács általi figyelmen kívül hagyása érintette‑e egyrészt az első felperes, másrészt a második, a harmadik és a negyedik felperes pénzeszközei befagyasztásának meghosszabbítására vonatkozó egyedi intézkedések jogszerűségét.

174    Egyebekben – szintén elöljáróban – meg kell állapítani, hogy a felperesek, legalábbis a keresetlevélben, nem állítják a második, a harmadik és a negyedik felperest megillető tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jognak a velük szemben folytatott bírósági eljárásokban történt megsértését. Márpedig ezen utóbbiakat azzal az indokkal vették fel a 2011/172 határozat mellékletében szereplő listára, hogy velük szemben az első felperes ellen folytatott büntetőeljárásokhoz kapcsolódóan bírósági eljárások indultak. Ebből tehát arra kell következtetni, hogy a felperesek szerint az első felperes listára való felvételének az alapvető jogai megsértése miatti érvénytelensége a második, harmadik és negyedik felperes listára való felvételének érvénytelenségét eredményezi.

175    Mindenekelőtt a második részt kell megvizsgálni.

 1)      A felperesek listára való felvétele meghosszabbításának a 2011/172 határozat (1) preambulumbekezdésében foglalt célokkal ellentétes jellegén alapuló második részről

176    Emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a fenti 68. pontban megállapításra került – a 2011/172 határozat célja, vagyis az állami pénzeszközök hűtlen kezelése egyiptomi hatóságok általi megállapításának elősegítése, és azon lehetőség e hatóságok számára való fenntartása, hogy az ebből a hűtlen kezelésből származó jövedelmet visszatéríttethessék, többek között az e határozat (1) preambulumbekezdésében szereplő, a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok előmozdítására irányuló, az e befagyasztás által megvalósítandó célkitűzések szempontjából nem releváns, ha az említett megállapításra és visszatéríttetésre az igazságszolgáltatás – akár önkényes – megtagadásával került sor.

177    Ellenkező esetben a pénzeszközök ilyen befagyasztása nyilvánvalóan nem járulna hozzá az egyiptomi hatóságok által az állami pénzeszközök hűtlen kezelése ellen folytatott küzdelemhez, még kevésbé a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok előmozdítására irányuló, a 2011/172 határozat hátterét képező politika célkitűzéseihez, és így e célkitűzésekhez képest nyilvánvalóan aránytalan lenne.

178    Ugyanakkor e rész keretében a felperesek azt állítják, hogy a Tanácshoz általuk benyújtott bizonyítékok igazolják, hogy ez utóbbinak arra kellett volna számítania, hogy az egyiptomi hatóságok nem biztosítanak az első felperes részére tisztességes, független és pártatlan bánásmódot az ellene folytatott büntetőeljárás során. Ezért ahhoz, hogy ennek az érvelésnek helyt lehessen adni, az szükséges, hogy a felperesek által benyújtott bizonyítékok nyilvánvaló módon utaljanak az első felperest megillető tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jog olyan súlyos megsértésére, amely a Tanácsot arra a következtetésre készteti, hogy mindez valószínűleg visszafordíthatatlan kárt okoz az első felperes számára a szóban forgó büntetőeljárás során, és hogy az eljárás kimenetele feltehetőleg az igazságszolgáltatás megtagadását jelenti. Ezeknek a bizonyítékoknak tehát elegendően meggyőzőknek kell lenniük ahhoz, hogy az egyszerű vizsgálatuk is meggyőzze a Tanácsot arról, hogy a továbbiakban nem hosszabbíthatja meg a felperesek pénzeszközeinek a befagyasztását, hacsak nem fogad el, egy olyan határozatot, amely e célkitűzésekre figyelemmel nyilvánvalóan alkalmatlan.

179    E tekintetben, amennyiben a jelen rész a 2011/172 határozat 2015‑ös meghosszabbításáról szól, emlékeztetni kell arra, hogy a felperesek még a 2015/486 határozat előtt benyújtották többek között a Tanácsnak a D. és M. által készített, a fenti 92–98. pontban körülírt jelentéseket, amelyek közvetlenül foglalkoznak az első felperest megillető tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jog vele szemben folytatott egyes büntetőeljárásokban megvalósított megsértésének kérdésével. Arra is emlékeztetni kell, hogy – amint az a fenti 99. és 103. pontból kitűnik – a Tanács ebben az időpontban már tudomással rendelkezhetett az e büntetőeljárásokban eljáró egyiptomi semmítőszék ítéleteiben szereplő indokolásról, amely releváns lehetett a felperesek által az említett jogsértésekre vonatkozóan előadott állítások értékelésénél. Végül, az egyiptomi igazságszolgáltatási rendszerre vonatkozó, a fenti 140–142. pontban említett tények háttérkörülményeknek minősülhettek azon kockázat valószínűségének értékelése szempontjából, hogy az ilyen jogsértések esetlegesen befolyásolják‑e az első felperesre vonatkozó büntetőeljárások kimenetelét.

180    Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy D. és M. jelentése számos olyan információt tartalmaz, amelyek arra utalnak, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog egyes elemeit nem tartották tiszteletben az büntető eljárás e jelentésekben megfigyelt szakaszaiban, és mindkét jelentés azt a következtetést vonja le, hogy fennáll az első felperes ellen felhozott vádak megalapozottságára vonatkozó határozatok jogi szempontból való sebezhetőségének veszélye.

181    Először is, a szóban forgó jelentések számos olyan észrevételt tartalmaznak, amelyek arra engednek következtetni, hogy az azokban szereplő tárgyalások lefolytatásának körülményei nem voltak teljes mértékben megfelelőek arra, hogy a vádlottak – köztük az első felperes – gyakorolhassák a védelemhez való jogukat, elsősorban amiatt, hogy az ügyvédek – és különösen az első felperes – nehezen tudták követni a tárgyalást, és nehezen tudtak normális feltételek között részt venni azokon, másodszor amiatt, hogy az első felperes ügyvédei nehezen léphettek kapcsolatba ügyfelükkel, és harmadszor azon korlátozások miatt, amelyekkel a büntetőbíróság korlátozta a vádlottak és ügyvédjeik lehetőségét bizonyítékok bemutatására, mentő tanúk bemutatására, valamint a vád bizonyítékainak és tanúinak hatékony vitatására, sőt még azt is, hogy maguk a vádlottak tanúvallomást tehessenek.

182    Másodszor, a szóban forgó jelentések – különösen D. jelentése – lényegében azt állítják, hogy objektíve indokoltak az első felperes azon aggályai, hogy az ellene folytatott eljárásokból hiányzik a pártatlanság. Egyrészről, D. jelentése szerint az ügyészi vizsgálatok rendkívül rövid időtartama és az ingyenes energiaágazati engedélyt megszerző többi egyiptomi gyártulajdonos vád alá helyezésének hiánya mind az ilyen vizsgálattal érintett személyekkel szembeni hátrányos elfogultságra utal. Hasonlóképpen, e jelentés szerzője úgy véli, hogy a bíróság hasonló elfogultsága tükröződött a tárgyalásokon a büntetőbíróság által tanúsított ellentmondásos magatartásban egyfelől a vádlottal szembeni különböző beavatkozásokkal, sőt a mentő tanúvallomások által kiváltott ellenséges cselekményekkel, másfelől a védőügyvédek és a vádlottak fellépésével kapcsolatban. Másrészről M. jelentése a szóban forgó büntetőbíróság pártatlanságának hiányára következtet mind az ítélkező testület tagjainak és az ügyésznek a térbeli közelsége, mind az ezen ítélkező testület elnökének fellépései miatt, amelyek láthatólag arról árulkodnak, hogy a bíróság a vádat kívánta előnyben részesíteni.

183    Harmadszor, D. és M. jelentéseiből kitűnik, hogy ez utóbbiak véleménye szerint nem teljesültek az első felperes ártatlansága vélelme tiszteletben tartásának megőrzéséhez szükséges feltételek. D. egyrészt a – véleménye szerint – túl gyorsan lefolytatott nyomozás keretében végzett elégtelen bizonyításfelvételre, másrészt a büntetőbíróság által a vád számára nyújtott előnyre hivatkozik, mivel a tárgyalás lefolytatása során az volt a benyomása, hogy a büntetőbíróság attól tartott, hogy „az állampolgárokkal szembeni ellenséges magatartással vádolják”. M. úgy véli, hogy egyfelől a tárgyaláson a vádlottakkal szemben fizikai elszigetelésük érdekében foganatosított intézkedések, másfelől a tárgyalásra irányuló, tolakodónak tekinthető médiafigyelem mind alkalmasak voltak ennek az elvnek a megsértésére.

184    Negyedszer és utolsósorban D. a jelentésében – ugyanazon jelek alapján, mint amelyek az igazságügyi hatóságok pártatlanságának megkérdőjelezéséhez vezettek – kétségeit fejti ki a jelen ügyben ez utóbbi hatóságok függetlenségét illetően. Különösen azt a valószínű hatást hangsúlyozza, amellyel a közvéleménytől való félelem az első felperes bűnösségére vonatkozó bírói mérlegelést befolyásolja.

185    Emellett az egyiptomi semmítőszék két ítéletéből kitűnik, hogy ez a bíróság a 2011. évi 38. sz. és a 2011. évi 291. sz. büntetőügyekben megállapította egyfelől a felperesek kifogásainak, másfelől a felfüggesztés iránti kérelmeiknek a figyelmen kívül hagyását. Egyébként meg kell állapítani, hogy a szóban forgó három büntetőeljárásban (2011. évi 38. sz., 2011. évi 107. sz. és 2011. évi 291. sz. ügy) azt kifogásolják, hogy az elsőfokú bíróság többek között nem bizonyította, hogy a vádlottak bűnössége konkrét bizonyítékokon alapul, valamint hogy a 2011. évi 291. sz. ügyben vélelmezte az első felperes bűnösségét a másik két ügyben említett állami pénzeszközök hűtlen kezelésének elkövetésében, ami szükséges előfeltétele volt az adott ügy tárgyát képező pénzmosás tényállásának elkövetésében való bűnösség megállapításának.

186    Végül meg kell állapítani, hogy az IBAHRI jelentései azonosították az egyiptomi igazságszolgáltatási rendszer azon egyes tulajdonságait és hiányosságait, amelyek érinthetik az igazságügyi hatóságok függetlenségét (lásd a fenti 140. és 141. pontot).

187    Következésképpen meg kell állapítani, hogy a szóban forgó dokumentumokban szereplő információk – függetlenül attól, hogy relevánsak‑e az első felperest megillető tisztességes eljáráshoz és ártatlanságának vélelméhez való jog megsértése fennállásának értékelésével kapcsolatban – önmagukban semmiképpen sem alkalmasak arra, hogy a Tanácsot annak megállapítására késztessék, hogy az e személlyel szemben folytatott büntetőeljárások megbízhatóságát valószínűleg visszafordíthatatlanul érintheti az említett jogok súlyos megsértése, és hogy következésképpen arra kötelezzék a Tanácsot, hogy véglegesen törölje a felpereseket a listáról. Figyelembe véve ugyanis a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában a Tanács rendelkezésére álló valamennyi információt, nem volt teljesen elképzelhetetlen az az eset, hogy ezek az eljárások a fentiekkel ellentétben olyan végleges határozattal zárulnak, amelyek nem valósítanak meg hasonló jogsértéseket.

188    E tekintetben a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárások állásáról az egyiptomi hatóságok által nyújtott információkból (lásd a fenti 82., 83. és 87. pontot) kitűnik, hogy miután az egyiptomi semmítőszék hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéleteket, az ügy érdemében eljáró bírósághoz utalta vissza az ügyeket, ahol azok folyamatban voltak. Pontosították továbbá, hogy a 2011. évi 107. sz. ügyben szakértői jelentést kértek, és hogy a 2011. évi 291. sz. ügyben az eljárást a 2011. évi 38. sz. és a 2011. évi 107. sz. ügy jogerős elbírálásáig felfüggesztették.

189    Következésképpen ezen információk alapján a Tanács észszerűen vélhette úgy, hogy az illetékes egyiptomi bíróság képes olyan feltételek mellett érdemben újra elbírálni az egyiptomi semmítőszék által elé visszautalt ügyet, amelyek mentesek a D. és M. jelentéseiben az első felperes tisztességes eljáráshoz való jogának megsértésére alkalmasnak minősített körülményektől, és hogy következésképpen ezek a feltételek lehetővé teszik azon kockázat kizárását, hogy e bíróság határozatai megbízhatatlanok lesznek.

190    Ezek az információk különösen arra utalnak, hogy a szóban forgó ügyekben az egyiptomi semmítőszék általi hatályon kívül helyezés alapjául szolgáló megfontolások közül néhányat figyelembe vettek a visszautalási eljárás keretében. Így tehát nem zárható ki, hogy a 2011. évi 107. sz. ügyben kért szakértői vélemény célja, hogy következtetéseket vonjon le e bíróság azon megállapításaiból, amelyek szerint a vádlottak bűnelkövetői szándékát nem bizonyították. Hasonlóképpen, a 2011. évi 291. sz. ügyben az eljárás felfüggesztése e bíróság azon megállapítására adott válasznak tűnik, hogy annak érdekében, hogy az elsőfokú bíróság ebben az ügyben határozni tudjon, vélelmezte az első felperes bűnösségét a 2011. évi 38 sz. ügy és a 2011. évi 107. sz. ügy tárgyát képező, állami pénzeszközök hűtlen kezelése tényállásának megvalósításában.

191    Egyébként a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában a felperesek nem nyújtottak be olyan bizonyítékot, amely arra utalt volna, hogy az érdemben eljáró bíróság az első felperes tisztességes eljáráshoz és ártatlanságának vélelméhez való jogát a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben az egyiptomi semmítőszék határozatát követően a visszautalás keretében megsértette.

192    Mindenesetre a Tanács a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzéséből következtethetett arra, hogy az első felperesnek lehetősége lesz az elsőfokú bíróság soron következő határozatával szemben új kereset benyújtására az egyiptomi semmítőszék előtt, amely adott esetben érdemben jogerősen elbírálhatja az ügyet, amennyiben helyt ad a fellebbezésnek. Márpedig a felperesek nem vitatták a Törvényszék előtt ezeknek az információknak a pontosságát.

193    Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában a Tanács rendelkezésére álló információkból nem lehetett feltételezni, hogy az első felperest a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jogának megsértése következtében feltehetően elítélik, és hogy az ilyen jogsértések valószínűleg visszafordíthatatlan károkat okoznak a felpereseknek. A felperesek 2011/172 határozat mellékletébe való felvételének meghosszabbításáról szóló határozat tehát egyfelől a pénzeszközeik befagyasztására, másfelől az e befagyasztás keretéül szolgáló politikán belül az egyiptomi hatóságok támogatására irányuló célok szempontjából nem volt nyilvánvalóan alkalmatlan.

194    A felperesek által a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadása előtt benyújtott információk nem voltak elegendőek annak indokolására, hogy a Tanács 2016‑ban és 2017‑ben módosítsa a listára való felvételük meghosszabbításának kérdésében elfoglalt álláspontját.

195    Egyfelől, első kiigazítási beadványukban a felperesek három bizonyítékra hivatkoztak, először egyiptomi jogi képviselőik 2016. március 10‑i jogi véleményére, amelyből kitűnik, hogy az egyiptomi bíróság a felperesek tisztességes eljáráshoz való jogát megsértve fogadta el a 2011. február 23‑i határozatát, amelyben e bíróság helybenhagyta az egyiptomi főügyésznek a felperesek pénzeszközeinek befagyasztásáról szóló 2011. február 21‑i végzését; másodszor az első felperessel szemben halmazatban kiszabott szabadságvesztés teljes időtartamára hivatkoznak, amely a Charta 4. cikke és az EJEE 3. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódnak minősül; harmadszor arra a körülményre hivatkoznak, hogy az egyiptomi hatóságok a 2016. február 2‑i levelükben olyan bírósági vizsgálatokra hivatkoztak, amelyekről a felpereseket és jogi képviselőiket – az ezen utóbbiaktól származó 2016. február 28‑i dokumentum szerint – nem értesítették.

196    Az első bizonyítékot, vagyis a felperesek egyiptomi jogi képviselőinek 2016. március 10‑i jogi véleményét illetően nem vitatott, hogy azt a felperesek mindegyike 2016. március 14‑i levelében megküldte a Tanácsnak.

197    E tekintetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy – amint az az egyiptomi hatóságok 2016. március 14‑én kelt leveléből kitűnik – az egyiptomi főügyész pénzeszközök befagyasztásáról szóló végzéseit helybenhagyó bírósági határozatok három hónapos határidőn belül megtámadhatók. Ezen információkat a felperesek nem vitatják. Márpedig az egyiptomi jogi képviselőknek a felperesek által hivatkozott jogi véleménye nem tesz említést az egyiptomi bíróság 2011. február 23‑i határozatával szemben benyújtott keresetről, vagy egy ilyen keresetet elbíráló esetleges ítélet tartalmáról. Ezért még ha feltételezhető lenne is, hogy az e jogi véleményben szereplő állítások kellően meggyőzőek, ebből akkor sem következik, hogy az egyiptomi jog által előírt, a 2011. február 23‑i határozathoz hasonló határozatokkal szembeni bírói jogvédelem nem volt hatékony.

198    Továbbá a felperesek nem vitatják, hogy a 2011. február 23‑i bírói határozat által helybenhagyott, a pénzeszközök befagyasztásáról szóló, 2011. február 21‑i végzést egy, a 2011. évi 38. sz. ügyben az egyiptomi főügyész által állami eszközök hűtlen kezelésének minősített tényállás miatt indított, folyamatban lévő büntetőeljárás, valamint annak szükségessége indokolta, hogy biztosítási intézkedésként megelőzhető legyen az esetlegesen hűtlen kezeléssel érintett pénzeszközök eltüntetése. Következésképpen – függetlenül az említett tényállás büntetőjogi minősítésének megalapozottságától, amely nem tárgya a jelen jogalapnak – a 2016. március 10‑i jogi véleményben állított jogsértések semmiképpen sem alkalmasak az említett végzés és ezen utóbbi valamennyi felperes vagyonára történő alkalmazása megalapozottságának megkérdőjelezésére. Egyébként nem vitatott, hogy – amint az az egyiptomi hatóságok ugyanezen leveléből kitűnik – az egyiptomi főügyész a negyedik felperes által benyújtott kérelem alapján mentesítette ez utóbbit nevezetesen a pénzeszközök befagyasztásának elrendeléséről szóló, 2011. február 21‑i végzés hatálya alól az e felperes által a házasságkötését megelőzően szerzett egyes vagyontárgyai vonatkozásában. Következésképpen úgy tűnik, hogy a pénzeszközök befagyasztásáról szóló 2011. február 23‑i végzés helybenhagyásáról szóló határozat nem érinti többek között a második, a harmadik és a negyedik felperes azon lehetőségét, hogy egyes vagyontárgyaiknak az említett végzés hatálya alóli mentesítés iránt kérelmet nyújtsanak be, és hogy ezáltal e végzésnek a tulajdonhoz való jogukat hátrányosan érintő hatásai az e végzés céljainak eléréséhez szükséges mértékre korlátozódjanak. Következésképpen a Tanács jogosan vélhette úgy, hogy a 2016. március 10‑i jogi véleményben szereplő állítások ellenére megbízható ez a végzés, amelyen az e személyeknek a listára történő felvétele alapult.

199    Végül, nem vitatott, hogy – amint az az egyiptomi hatóságok 2016. március 14‑i leveléből kitűnik – a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. üggyel összefüggésben valamennyi felperessel szemben elfogadtak a pénzeszközök befagyasztásának elrendeléséről szóló két másik végzést, és hogy ezek a végzések e levél keltének napján még hatályban voltak. Következésképpen még ha feltételezhető is, hogy a 2016. március 10‑i jogi véleményben foglalt állítások alkalmasak a Tanács azon lehetőségének kétségbevonására, hogy a 2011. február 21‑i végzés alapján vegye fel a második, a harmadik és a negyedik felperest a listára, ezen állítások alapján a Tanács nem lehetett köteles megszüntetni a listára felvétel meghosszabbítását, mivel ez a meghosszabbítás alapulhat további – de legalábbis a fent említett – végzéseken is.

200    A második bizonyítékot, vagyis az első felperessel szemben kiszabott szabadságvesztés büntetések teljes időtartamát illetően – feltéve, hogy ez a bizonyíték releváns az első felperes tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való joga megsértésének vizsgálata szempontjából – az ügyiratokból nem tűnik ki, hogy azt a Tanácsnak a 2016/411 határozat elfogadását megelőzően benyújtották volna. Mindenesetre elegendő megállapítani, hogy az EJEB 2013. július 9‑i Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ítéletéből (EC:ECHR:2013:0709JUD 006606909) – amelyre a felperesek az állításaik alátámasztása céljából hivatkoztak – nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy egy olyan hosszú időtartamra megállapított szabadságvesztés büntetés, mint amilyen az első felperessel szemben alkalmazott halmazati büntetések eredménye, önmagában, a büntetésvégrehajtás feltételeitől függetlenül sérti az embertelen és megalázó bánásmód tilalmát. Ezen túlmenően a felperesek által hivatkozott, összesen 54 éves halmazati szabadságvesztés büntetést a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetések alapján számították ki. Márpedig az egyiptomi semmítőszék hatályon kívül helyezte ezeket a határozatokat, és semmi alapján nem feltételezhető, hogy a visszautalási eljárás keretében hasonló időtartamú halmazati szabadságvesztés büntetés kiszabására kerülne sor az első felperessel szemben. Így az állítólagos jogsértés mindenképpen tisztán elméleti jellegű.

201    A harmadik bizonyítékkal, vagyis azokkal a bírósági vizsgálatokkal kapcsolatban, amelyekről az első felperest és jogi képviselőit nem értesítették, meg kell állapítani, hogy ez a tényező három ügyre vonatkozik, amely a 2013. évi 376. sz. ügyben a pénzmosás tényállásáról, a 2011. évi 4. sz. ügyben a tiltott tevékenységből származó nyereségszerzés tényállásáról és a 2012. évi 274. sz. ügyben (jelenleg 2015. évi 244. sz. ügy) szintén a pénzmosás tényállásáról szól. Márpedig a 2011. évi 38. számú, a 2011. évi 107. számú és a 2011. évi 291. sz. ügytől eltérően ezeknek az ügyeknek az egyiptomi hatóságok 2016. január 2‑i levelében való megemlítéséből nem lehet e vizsgálatok és a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett állami pénzeszközök hűtlen kezelés tényállása között fennálló kapcsolatra következtetni. Következésképpen a Tanács semmiképpen sem alapíthatta ezekre a vizsgálatokra a felpereseknek a listára való felvételét (lásd ebben az értelemben: 2013. május 28‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑200/11, nem tették közzé, EU:T:2013:275, 48. és 73. pont), így az e vizsgálatok körében állítólag elkövetett jogsértések semmiképpen sem befolyásolhatták a felperesek listára való felvételének meghosszabbítását.

202    Másfelől, második kiigazítási beadványukban a felperesek arra hivatkoznak, hogy az első felperes 2017. március 7‑i ismételt előzetes letartóztatásba helyezése véleményük szerint sérti az egyiptomi alkotmány vonatkozó rendelkezéseit és az egyiptomi büntetőeljárási törvény 143. cikkét, valamint az EJEE 5. cikkében foglalt, az önkényes fogva tartással szembeni garanciákat.

203    A felperesek által benyújtott bizonyítékok szerint az első felperest először a 2011. évi 107. sz. ügyben helyezték előzetes letartóztatásba, kezdetben 30 hónapos időtartamra, amely addig tartott, amíg a büntetőbíróság 2013. augusztus 5‑i határozatával megszüntette azt, mivel az egyiptomi büntetőeljárási törvény 143. cikkében erre vonatkozóan meghatározott legfeljebb 18 hónapos időtartam eltelt. A felperesek úgy vélik, hogy a jelen ügyben a 2017. március 7‑i tárgyalás eredményeként az első felperessel szemben ugyanebben az ügyben foganatosított előzetes letartóztatás ellentétes e rendelkezésekkel, és nem alapul semmiféle indokoláson. Ezen állítások alátámasztására a felperesek többek között benyújtják a 2014. január 18‑i egyiptomi alkotmány 54. cikke és a büntetőeljárási törvény 143. cikke, valamint az egyiptomi jogászok által e rendelkezés alkalmazásáról készített vélemények, az első felperes azonnali szabadlábra helyezése iránt az egyiptomi jogi képviselői által 2017. április 8‑án benyújtott kérelem másolatát, valamint az EJEB‑nek az EJEE 5. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlatát.

204    Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy az első felperes a Tanácsnak címzett 2017. március 7‑i levelében – jóllehet már több mint három éve tartják fogva és a vele szemben hozott büntetőítéleteket az egyiptomi semmítőszék már hatályon kívül helyezte – csak annyit állít, hogy előzetes letartóztatásba helyezésére az egyiptomi jogi képviselői szerint a tisztességes eljáráshoz való jogának megsértésével került sor. Ezzel szemben az első felperes ebben a levélben nem tért ki a felperesek által azon állítások alátámasztására a Törvényszékhez benyújtott bizonyítékokra – köztük az egyiptomi jog vonatkozó rendelkezéseinek másolatára –, amelyek az egyiptomi nemzeti jogi rendelkezéseknek és az önkényes fogva tartással szembeni biztosítékoknak a megsértésére vonatkoznak. Emellett az ügyiratokból nem tűnik ki, hogy az első felperes még a 2017/496 határozat elfogadása előtt konkrét bizonyítékokat nyújtott volna be azon állítása alátámasztására, amely szerint a 2017. március 7‑i tárgyalást követően helyezték ténylegesen előzetes letartóztatásba.

205    Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi aktus jogszerűségét az aktus meghozatalának időpontjában fennálló ténybeli és jogi elemek függvényében kell elbírálni (lásd: 2015. szeptember 3‑i Inuit Tapiriit Kanatami és társai kontra Bizottság ítélet, C‑398/13 P, EU:C:2015:535, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. szeptember 4‑i NIOC és társai kontra Tanács ítélet, T‑577/12, nem tették közzé, EU:T:2015:596, 112. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

206    Következésképpen a felperesek listára való felvétele 2017‑es meghosszabbításának jogszerűségét nem lehet azoknak a – fenti 202. és 203. pontban szereplő – bizonyítékok fényében megítélni, amelyeket a felperesek először a második kiigazítási beadványukban terjesztettek elő. Ezekre a bizonyítékokra ugyanis semmiképpen sem lehet hatékonyan hivatkozni annak bizonyítására, hogy a Tanács tévesen értékelte a többek között a 2017/496 határozat elfogadását megelőzően a felperesek által tudomására hozott bizonyítékokat.

207    Ilyen körülmények között, még ha feltételezhető lenne is, hogy az első felperes előzetes letartóztatásba helyezése releváns a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való joga megsértésének értékelése szempontjából, a Tanács részére a 2017/496 határozat elfogadásának időpontjában benyújtott információkból semmiképpen sem lehet egyértelműen az első felperes alapvető jogainak olyan megsértésére, vagy legalábbis annak valószínűségére következtetni, hogy a listára való felvételének meghosszabbítását nyilvánvalóan ellentétessé teszi a 2011/172 határozat célkitűzéseivel.

208    Egyfelől ugyanis ezekből az információkból nem lehet kellő meggyőződéssel megbizonyosodni az első felperes előzetes letartóztatásának tényéről, és e letartóztatás tényleges terjedelméről. Másfelől az a körülmény, hogy az első felperest korábban három évnél hosszabb ideig fogva tartották, és a vele szemben kiszabott szabadságvesztés büntetést hatályon kívül helyezték, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy rámutasson az előzetes letartóztatás jogellenes vagy önkényes jellegére. Következésképpen ezen információk alapján a Tanács nem volt köteles az első felperes listára való felvételének megszüntetésére.

209    A második jogalap második részét tehát csakis elutasítani lehet.

 2)      A felperesek alapvető jogainak tiszteletben tartásáról való megbizonyosodásnak a Tanács általi elmulasztására és az ezen alapvető jogoknak az egyiptomi hatóságok általi tiszteletben tartására vonatkozó megdönthetetlen vélelem alkalmazására alapított első részről

210    A felperesek lényegében azt állítják, hogy – az EU‑Szerződés rendelkezéseire és a Tanácsnak az alapvető jogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségeit szabályozó uniós jogi elvekre tekintettel – a Tanács a rendelkezésére bocsátott információk birtokában nem alkalmazhatta volna a felperesekkel szemben azt a megdönthetetlen vélelmet, hogy tiszteletben tartják az első felperes tisztességes eljáráshoz és ártatlanságának vélelméhez való jogát, következésképpen nem mellőzhette volna a vizsgálatok elvégzését. Véleményük szerint a Tanács ezen utóbbi jogainak az említett eljárásokon belüli megsértését hagyta jóvá, amikor – többek között az ezen utóbbi személlyel szemben vizsgálatok nélkül megindított büntetőeljárások alapján – meghosszabbította a felperesek listára való felvételét.

211    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Tanácsot az érintett személyek vonatkozásában egyedi hatállyal bíró korlátozó intézkedések elfogadása keretében köti a gondos ügyintézés elve, amely többek között megköveteli, hogy gondosan és pártatlanul vizsgáljon meg minden, a részére átadott bizonyítékot, tekintettel különösen az e személyek által benyújtott észrevételekre és esetleges mentő körülményekre (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 114., 115. és 119. pont).

212    Következésképpen a Charta 47. cikkében biztosított bírósági felülvizsgálat hatékonysága főszabály szerint megköveteli azon indokok jogszerűségének teljes körű vizsgálatát, amelyeken valamely meghatározott személy nevének a korlátozó intézkedésekkel érintett személyek listájára történő felvételére vonatkozó határozat alapul. Az uniós bíróságnak különösen arról kell meggyőződnie, hogy e határozat, amely e személy tekintetében egyedi hatállyal rendelkezik, kellően biztos ténybeli alappal rendelkezik (lásd ebben az értelemben: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

213    Konkrétabban: amint azt a Törvényszék a fenti 69. pontban megállapította, a 2011/172 határozatban szereplő korlátozó intézkedések rendszerének keretében az érintett személlyel szemben Egyiptomban folytatott bírósági eljárások fennállása nem képez kellően biztos ténybeli alapot, ha feltételezni kell, hogy az ezen eljárások eredményeként elfogadásra kerülő határozatok nem lesznek megbízhatóak, vagyis különösen a tisztességes eljáráshoz való jog és az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartásából eredő követelményekbe ütköznek.

214    A fent említett általános elveknek megfelelően tehát a Törvényszék feladata, hogy – főszabály szerint – teljes körű felülvizsgálatot végezzen abban a kérdésben, hogy a Tanács eleget tett‑e a gondos és pártatlan vizsgálatra irányuló kötelezettségének, amikor megbizonyosodott arról, hogy a felperessel szemben folytatott büntetőeljárásokat megbízhatónak lehet tekinteni. E felülvizsgálat különösen annak vizsgálatára terjed ki, hogy a Tanács helyesen ítélte‑e meg, hogy elegendő bizonyítékkal rendelkezik annak megállapításához, hogy az adott ügyben még akkor is igaz ez a feltételezés, ha a felperesek az ellenkezőjét állítják.

215    A Tanács persze az ezen állítások alátámasztására szolgáló konkrét bizonyítékok hiányában nem köteles kiegészítő információkat kérni az egyiptomi hatóságoktól. Ugyanakkor nincs mérlegelési jogköre annak meghatározásában, hogy a felperesek által szolgáltatott bizonyítékok alapján szükségesek‑e az említett lépések (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 68–73. pont).

216    A jelen ügyben a Törvényszék a Tanács rendelkezésére álló információk és az ezen utóbbi által adott magyarázatok alapján a fenti 110–112. pontban megállapította, hogy a Tanács szerint a felperesek által szolgáltatott bizonyítékok, releváns és hihető jellegüktől függetlenül, nem tették kétségessé azt az értékelést, amelyet az alapvető jogok tiszteletben tartásának az egyiptomi bírósági eljárásokban történő biztosítására vonatkozóan, többek között a főügyészi hivatalnak a NCRAA 2016. december 5‑i feljegyzésében megerősített 2015. február 9‑i feljegyzése alapján el tudott végezni. Egyebekben [bizalmas].

217    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperesek által szolgáltatott bizonyítékok és a megtámadott határozatok elfogadásának időpontjában a Tanács rendelkezésére álló információk alapján a Tanács nem lehetett köteles kiegészítő vizsgálatok elvégzésére.

218    Kétségtelen – amint azt a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésének tartalmának a fenti 85. és 86. pontban található körülírása mutatja – ez a feljegyzés és az NCRAA azonos tartalmú 2016. december 5‑i feljegyzése megelégszik azon jogi keret ismertetésével, amelybe a 2011/172 határozat mellékletében szereplő listára felvett személyekre vonatkozó büntetőeljárások illeszkednek, megelégszik továbbá általános biztosítékok meghatározásával azzal kapcsolatban, hogy az egyiptomi igazságügyi hatóságok tiszteletben tartják a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jogot. Ugyanakkor nem tartalmaz konkrét válaszokat a felpereseknek azon állításaira, amelyek szerint az első felperes jogait megsértették a vele szemben folytatott büntetőeljárásokban, és az ezeket az állításokat alátámasztó bizonyítékokra, amelyek többek között D. és M. jelentésein alapulnak.

219    Ugyanakkor, amint az a fenti 188. pontban megállapításra került, a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában a Tanács számos olyan információval rendelkezett, amelyek az alapvető jogok megsértéséről szóló állításokkal érintett büntetőeljárások későbbi szakaszaira vonatkoznak.

220    Először is, a Tanács legkésőbb 2014‑ben tájékoztatást kapott az első felperessel szemben hozott büntetőítéleteknek az egyiptomi semmítőszék általi hatályon kívül helyezéséről. A Tanács ezért helytállóan vélhette úgy, hogy az első felperest megillető tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jog megsértése, amely a D. és M. által készített jelentések szerint jellemezte az említett ítéleteket eredményező eljárást, még bizonyítottsága esetén sem alkalmas a szóban forgó büntetőeljárások megbízhatóságának befolyásolására.

221    Ezt az elemzést alátámaszthatja az egyiptomi semmítőszék szóban forgó ítéleteinek tartalma, amelyeket – amint az a fenti 103. pontban megemlítésre került – a Tanács a T‑375/14–T‑378/14. sz. ügyben a felperesek által benyújtott keresetek keretében már ismerhetett. Ezen ítéletek indokolásából ugyanis kitűnik, hogy az elsőfokú bíróság határozatait nem kizárólag az eljárás szabálytalanságai, hanem az e határozatok alapjául szolgáló indokolást teljes egészében érintő, a fenti 185. pontban megállapítottaknak megfelelően a vádlottak kifogásainak nem megfelelő figyelembevételével és az ezen utóbbiak bűnösségére vonatkozó bizonyítás hiányosságaival kapcsolatos jogi tévedések miatt helyezték hatályon kívül. Következésképpen ebből arra lehetett következtetni, hogy az ügynek az elsőfokú bíróság elé történő visszautalása keretében ezen utóbbi bíróság feladata, hogy teljeskörűen érdemben felülvizsgálja a vádlottak felelősségét és – adott esetben – az ezzel kapcsolatos szankciókat.

222    A Tanács egyébként megalapozottan következtethetett ezen ítéletekből arra, hogy az egyiptomi büntetőjogban a keresetnek az egyiptomi semmítőszékhez való benyújtására fennálló lehetőség által biztosított bírói jogvédelem az első felperes esetében hatékony volt, és konkrét biztosítékot jelentett a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jogának védelmében. Ezt az elemzést támaszthatja alá az, hogy ez a bíróság a 2011. évi 38. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyekben folytatott büntetőeljárások keretében általa hozott ítéletekben elrendelte ezeknek az ügyeknek új összetételű bíróság elé történő visszautalását, valamint azt, hogy a 2011. évi 107. sz. büntetőeljárás keretén belül az ügyet másik bíróság elé utalják vissza.

223    Másodszor – amint az a fenti 190. pontban megállapításra került – a 2011. évi 107. sz. ügyben kért szakértői véleményből és a 2011. évi 291. sz. ügyben folytatott eljárásnak a 2011. évi 38. sz. és a 2011. évi 107. sz. ügy jogerős elbírálásáig elrendelt felfüggesztéséből – amely körülményeket a felperesek nem vitatták – arra lehet következtetni, hogy az egyiptomi semmítőszéknek az első felperessel szemben hozott ítéletek hatályon kívül helyezésére vezető megfontolásait az elsőfokú bíróság figyelembe vette.

224    Harmadszor, a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésében említett, arra irányuló lehetőség, hogy a felperesek büntetőügyekben egy második fellebbezést is benyújtsanak az egyiptomi semmítőszékhez, amelynek eredményeként – amennyiben helyt ad a fellebbezésnek – ezen utóbbi jogerősen érdemben elbírálhatja az ügyet, olyan tényező, amely bár önmagában nem elegendő az első felperes alapvető jogainak sérelmével fenyegető bármiféle veszély elhárításához, ettől mégsem lesz kevésbé releváns az adott az ügyben.

225    Tekintve ugyanis, hogy – amint az a fenti 222. pontban megállapítást nyert – az egyiptomi semmítőszék ítéleteinek indokolása hatékony bírói jogvédelem fennállását tükrözte, a Tanács észszerűen feltételezhette, hogy abban az esetben, ha az első felperesnek egy második fellebbezést is be kell nyújtania a szóban forgó büntetőeljárásokban a visszautalás alapján eljáró elsőfokú bíróság ítélete ellen, újra részesülni fog ebből a bírói jogvédelemből.

226    Negyedszer és utolsósorban, a fenti 191. pontból következik, hogy a felperesek a 2015/486 határozat elfogadásának időpontjában egyetlen olyan bizonyítékra sem hivatkoztak, amely jogszerű kérdést vetett volna fel annak veszélyével kapcsolatban, hogy az elsőfokú bíróság megsértette az első felperes tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jogát a szóban forgó ügyeknek az egyiptomi semmítőszék általi visszautalását követően.

227    E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Tanács – tekintettel mindazokra az információkra, amelyekkel ebben az időpontban rendelkezett – helytállóan vélhette úgy, hogy elegendő információ áll rendelkezésére annak megállapításához, hogy egyfelől az első felperes alapvető jogainak állítólagos megsértése még bizonyítottsága esetén sem alkalmas a szóban forgó büntetőeljárások megbízhatóságának befolyásolására, másfelől, hogy jogszerű indokok alapján nem lehet tartani attól, hogy e büntetőeljárások eredményén változtathatnak egy későbbi szakaszban megvalósult ilyen jogsértések. Következésképpen e bizonyítékok alapján a Tanács – anélkül, hogy az egyiptomi hatóságoknál további vizsgálatokra lett volna szükség – észszerűen feltételezhette, hogy az említett büntetőeljárások megbízhatóak voltak.

228    A felperesek által a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadásával kapcsolatban benyújtott információkra vonatkozóan e bizonyítékoknak a fenti 195–208. pontban szereplő elemzéséből arra kell következtetni, hogy nem voltak alkalmasak e megállapítás kétségbevonására.

229    Egyfelől ugyanis, a fenti 197–201. pontból következik, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy az alapvető jogok megsértése – amelyre a listára való felvételük 2016‑os meghosszabbításának vitatása érdekében hivatkoztak – alkalmas volt azon büntetőeljárások megbízhatóságának befolyásolására, amelyekre a Tanács ezt a meghosszabbítást alapíthatta.

230    Másfelől, a fenti 204–208. pontból következik, hogy a felperesek által a 2017/496 határozat elfogadását megelőzően a Tanácsnak átadott, nem megfelelően alátámasztott információk önmagukban nem voltak alkalmasak jogszerű kérdések felvetésére az első felperes alapvető jogainak az állítólagos előzetes letartóztatásba helyezésével megvalósított megsértésével kapcsolatban, valamint hogy nem róható fel a Tanácsnak, hogy nem vette figyelembe azokat a bizonyítékokat, amelyeket a felperesek a részére először a Törvényszék előtt, e jogsértés bekövetkezésének bizonyítása céljából adtak át. A Tanács feladata annak értékelése, hogy adott esetben a felperesek listára való felvételének későbbi meghosszabbítása érdekében ezen utóbbi bizonyítékok szükségessé teszik‑e további kiegészítő információk beszerzését az egyiptomi hatóságoktól.

231    Ezeket a megfontolásokat nem vonhatja kétségbe a svájci szövetségi büntetőbíróság 2012. december 12‑i ítélete és a liechtensteini alkotmánybíróság 2012. augusztus 28‑i és 2013. szeptember 30‑i ítélete, amelyekre a felperesek állításaik alátámasztására hivatkoztak. Kétségtelen ugyanis – amint arra a fenti 101. és 102. pont rámutat –, hogy ezeket az egyiptomi hatóságokkal kapcsolatban hozott jogi segítségnyújtással kapcsolatos intézkedéseket ezek a határozatok nem az érintett személyek tisztességes eljáráshoz való jogának megsértése, hanem az ilyen jogsértésekből eredően az érintett személyeket fenyegető kár veszélye miatt semmisítették meg. Egyebekben, ami konkrétan a két fent hivatkozott ítéletet illeti, azok az egyiptomi hatóságoknak a felperessel szemben folytatott büntetőeljárásokon alapuló kérelmére vonatkoztak, és azokban a szóban forgó bíróság többek között az IBAHRI és M – a Tanácsnak szintén megküldött – jelentésének figyelembevételével döntött. Ezáltal – amint arra a fenti 149. pont rámutat –, még ha az e bíróságok által megsemmisített jogi segítségnyújtással kapcsolatos intézkedések összehasonlíthatóak lennének is a jelen ügyben a felperesekkel szemben hozott intézkedésekkel, az említett bíróságok határozatai akkor is a Tanács tudomására hozottaktól eltérő körülményeken alapulnak. Amint az ugyanis a fenti 218–230. pontban megállapításra került, a Tanács a megtámadott határozatok elfogadásának időpontjában rendelkezésére álló információk alapján helytállóan vélhette úgy, hogy indokolatlan az attól való félelem, hogy a felperesekkel szemben folytatott büntetőeljárások eredményén változtathat a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való joguk megsértése.

232    A fentiek összességéből következik, hogy a rendelkezésére álló valamennyi információ fényében a Tanács nem értékelte tévesen a felperesek által hozzá benyújtott, az alapvető jogaiknak az Egyiptomban velük szemben indított bírósági eljárásokkal összefüggésben megvalósított megsértésére vonatkozó bizonyítékokat, amikor úgy vélte, hogy ezek nem igényelnek további vizsgálatokat. Tehát a felperesek tévesen állítják, hogy a Tanács a hátrányukra azt a megdönthetetlen vélelmet alkalmazta, amely szerint az egyiptomi hatóságok tiszteletben tartották ezeket a jogokat, és hogy megsértette a többek között a Charta 47. és 48. cikkében szereplő jogok tiszteletben tartásának biztosítására irányuló kötelezettségét. A második jogalap első részét, következésképpen ezt a jogalapot egészében csakis elutasítani lehet.

 2.      A harmadik, a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében és a 270/2011 rendelet 2. cikkének (1) bekezdésében foglalt általános kritériumok megsértésén alapuló jogalapról

233    A harmadik jogalapban a felperesek előadják, hogy a listára való felvételük meghosszabbítása nem felel meg a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében és a 270/2011 rendelet 2. cikkének (1) bekezdésében foglalt általános kritériumoknak, mivel egyrészt a Tanács nem szolgáltatott bizonyítékokat annak bizonyítására, hogy megállapítást nyert a felperesek felelőssége az Egyiptomban elkövetett állami pénzeszközök hűtlen kezelésében, másrészt nem bizonyította hogy elegendő ténybeli alapra épült e meghosszabbítás indoka, vagyis az, hogy az Egyiptomban elkövetett állami pénzeszközök hűtlen kezelése miatt az egyiptomi hatóságok az ENSZ korrupció elleni egyezménye (UNCAC) alapján bírósági eljárást indítottak velük szemben. Ez a jogalap alapvetően négy részre tagolódik. Az első részben a felperesek azt állítják, hogy az első felperessel szemben nem indult az UNCAC értelmében vett állami pénzeszközök hűtlen kezelése miatti bírósági eljárás, mivel a neki felrótt tényállást nem lehet ennek minősíteni. A második részben azt állítják, hogy – amint azt az egyiptomi semmítőszéknek az első felperessel szemben hozott büntetőítéleteket hatályon kívül helyező ítéletei alátámasztják – az ezen utóbbi ellen folytatott eljárások semmilyen bizonyítékon nem alapulnak. A harmadik részben azt állítják, hogy az első felperessel szemben folytatott bírósági eljárások politikai indíttatásúak. A negyedik részben lényegében arra hivatkoznak, hogy az egyiptomi hatóságok által a második, a harmadik és a negyedik felperes egyéni helyzetére vonatkozóan átadott információk nem képeznek elegendő alapot a listára való felvételükhöz.

234    A Tanács a maga részéről azt válaszolja, hogy a felperesek csupán megismétlik azokat az érveket, amelyeket a Bíróság és a Törvényszék kifejezetten elutasított a 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (C‑220/14 P, EU:C:2015:147) és a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (T‑256/11, EU:T:2014:93), és figyelmen kívül hagyják a res iudicata elvét. Emellett az első kiigazítási beadványra vonatkozó észrevételeiben a Tanács azt állítja, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának a 2011/172 határozatban elrendelt korlátozó intézkedések rendszerének keretében elfogadott értelmezését kell előtérbe helyezni egy másik, az egyéb korlátozó intézkedések keretében alkalmazott értelmezéssel szemben.

 a)      Előzetes megfontolások

235    Először is meg kell állapítani, hogy amennyiben a megtámadott határozatok a 270/2011 rendelet 2. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumok megsértésére vonatkoznak, ez a jogalap hatástalan. Ezek a határozatok ugyanis nem szólnak másról, mint a felperesek 2011/172 határozat mellékletébe való felvételének meghosszabbításáról. Ezek a kritériumok ezért a jelen esetben nem alkalmazhatók. Így a jelen jogalapot érdemben csak abban a részében kell megvizsgálni, amely a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt, és a 2015/486 határozattal, a 2016/411 határozattal, valamint a 2017/496 határozattal meghosszabbított kritériumok megsértésére vonatkozik.

236    Másodszor – amint az a fenti 64. és 65. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik –, a pénzeszközeik befagyasztásának jellegére és céljára tekintettel a felpereseknek a listára való felvétele, vagy e felvétel meghosszabbítása érdekében a Tanács feladata annak ellenőrzése egyfelől, hogy a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján megállapítható‑e, hogy e személyekkel szemben állami pénzeszközök hűtlen kezelésének megállapítására alkalmas tényekre vonatkozóan egy vagy több bírósági eljárás van folyamatban, másfelől, hogy ez az egy vagy több eljárás lehetővé teszi az említett személyeknek a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében meghatározott feltételek szerinti minősítését.

237    E tekintetben meg kell állapítani, hogy – amint azt a Tanács megjegyzi – a Törvényszék és a Bíróság már határozott arról a kérdésről, hogy a Tanács a felpereseknek a többek között a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumok alapján történő listára való felvétele érdekében helytállóan hivatkozhatott‑e a felperesekkel szemben folytatott bírósági eljárásokra.

238    Egyfelől ugyanis, a Törvényszék a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (T‑256/11, EU:T:2014:93) megállapította, hogy a Tanács helytállóan vette fel a felperesek nevét a 2011/172 határozat mellékletébe, kizárólag azon az alapon, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésére vonatkozó vizsgálatokkal bármilyen kapcsolatban álló bírósági eljárás folyt ellenük Egyiptomban. Az e határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumok közé tartozik ugyanis az olyan személyek csoportja, akik ellen az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezelésében való bármilyen szintű részvétel miatt büntetőeljárást folytatnak, valamint a hozzájuk kapcsolódó olyan személyek csoportja, akikkel szemben az említett büntetőeljárásokkal összefüggő eljárások, többek között az esetlegesen hűtlenül kezelt pénzeszközök megőrzését szolgáló biztosítási intézkedések vannak folyamatban (lásd ebben az értelemben: 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 67., 95. és 97.pont). Egyébként a C‑220/14. P. sz. ügyben ezen ítélettel szemben benyújtott fellebbezés elbírálásakor a Bíróság jóváhagyta a Törvényszék indokolását (2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 71–73. pont).

239    Másfelől a Törvényszék a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (T‑256/11, EU:T:2014:93, 132–134. pont és 137–140. pont) úgy ítélte meg, hogy az egyiptomi hatóságok által a Tanácsnak benyújtott bizonyítékok egyrészt arra engednek következtetni, hogy az e hatóságok által a felperesnek felrótt tényeket e hatóságok egy, az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának megfelelő kategóriába sorolták be, másrészt teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperesre vonatkozóan – akikkel szemben az egyiptomi főügyész a pénzeszközeik befagyasztását rendelte el, amit egy büntetőbíróság is jóváhagyott, és ami az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének tényállására vonatkozó vizsgálathoz kapcsolódik – az állami pénzeszközök hűtlen kezelésére vonatkozó vizsgálatokhoz kapcsolódó bírósági eljárás van folyamatban. A Bíróság a maga részéről úgy ítélte meg, hogy ez az érvelés nem minősül téves jogalkalmazásnak (2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 75–84. pont).

240    Meg kell állapítani továbbá, hogy a Törvényszék a T‑279/13. sz. ügyben – egy olyan keresetet elbírálva, amely többek között a felperesek listára való felvételének a 2013/144 határozattal való meghosszabbításával szemben nyújtottak be – a 2011/172 határozat 2013/144 határozattal meghosszabbított 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő kritériumok megsértésére alapított egyik jogalapot mint nyilvánvalóan megalapozatlant elutasította azzal az indokkal, hogy az e jogalap alátámasztásául szolgáló kifogásokat a Törvényszék a T‑256/11. sz. ügyben (2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés, T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78, 54–64. pont) már elutasította.

241    Ebből következik, hogy a fenti 52. pontban felidézett, az ítélt dolog hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a felperesek e jogalap keretében nem vonhatják kétségbe a listára történő eredeti felvételüknek vagy e felvétel 2013/144 határozattal történő meghosszabbításának jogszerűségét olyan kérdéseknek a Törvényszék elé terjesztésével, amelyeket a Törvényszék és a Bíróság a fenti 238–240. pontban említett határozataik indokolásában már elbírált.

242    Emellett nyilvánvalóan megalapozatlanokként el kell utasítani a jelen jogalap különböző részeiben előadott azon kifogásokat és érveket, amelyek ugyanazon ténybeli és jogi elemeken alapulnak, mint amelyeket a Törvényszék és a Bíróság a határozataik fent hivatkozott indokolásaiban megvizsgált.

243    Ugyanakkor – amint arra a fenti 53. pont rámutat – a Törvényszéknek vizsgálni kell, hogy a felperesek e keretben új ténybeli és jogi elemeket mutatnak‑e be, amelyet korábban még nem vizsgált, és hogy ezen utóbbiak alkalmasak‑e annak megkérdőjelezésére, hogy a felperesek listára való felvételének meghosszabbítása megfelel a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak.

244    Harmadszor, meg kell állapítani, hogy főszabály szerint a felperesek listára való felvételének meghosszabbítása keretében kizárólag a Tanács feladata annak vizsgálata, hogy a felperesekkel szemben továbbra is ugyanazok a bírósági eljárások vannak‑e folyamatban. Mivel ugyanis a Tanács a listára történő eredeti felvételük időpontjában jogilag megkövetelt módon megbizonyosodhatott arról, hogy ezekben az eljárásokban legalábbis feltételezhető e személyek felelőssége az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének minősíthető tényállásban, illetve hogy velük szemben kapcsolatban álló személyként kapcsolódó bírósági eljárások vannak folyamatban, nem kötelezhető arra, hogy hivatalból ilyen vizsgálatot végezzen e listára való felvétel minden egyes meghosszabbításakor. Ilyen kötelezettsége csak olyan új elemek felmerülése esetén áll fenn, amelyek alkalmasak e személyek részvételének vagy az említett tényállások minősítésének megkérdőjelezésére.

245    E tekintetben – a fenti 66. pontban felidézetteknek megfelelően – főszabály szerint a Tanácsnak nem feladata az egyiptomi bírósági eljárás alapjául szolgáló információk pontosságának és relevanciájának értékelése, ennek elvégzése az egyiptomi hatóságok feladata. A Tanács csak arra köteles, hogy többek között a felperes észrevételei alapján felvilágosítást kérjen az egyiptomi hatóságoktól az említett információkra vonatkozóan, ha jogszerű kérdések merülnek fel benne az e hatóságok által már átadott bizonyítékok elégséges jellegével kapcsolatban.

246    A jelen jogalap különböző részeit e megfontolásokra tekintettel kell megvizsgálni.

 b)      A harmadik jogalapnak az első felperessel szemben folytatott bírósági eljárások téves jogi minősítésén alapuló első részéről

247    A felperesek a harmadik jogalap első részének alátámasztására arra hivatkoznak, hogy az első felperesre vonatkozó ügyek közül csak az egyik, a 2011. évi 38. sz. ügy vonatkozik az egyiptomi hatóságok által állami pénzeszközök hűtlen kezelésnek minősített tényállásra. Ezzel összefüggésben előadják, hogy a neki felrótt tényeket nem lehet az UNCAC értelmében vett állami pénzeszközök hűtlen kezelésének minősíteni, különösen amiatt, hogy ezek egyrészt egy magánvállalkozás tevékenységeihez kapcsolódnak, másrészt, hogy e felperes a neki felrótt cselekményeket nem hivatalos személyként valósította meg. Az első kiigazítási beadványuk keretében hozzáteszik, hogy az egyiptomi hatóságok 2016. január 2‑i levelében említett, az első felperest érintő ügyek közül mindössze négy vonatkozik bírósági eljárásra. Emellett az uniós jog, különösen a Törvényszék ítélkezési gyakorlata, valamint az „általános nemzetközi jog” alapján vitatják az állami pénzeszközök hűtlen kezelése minősítést. Azt is állítják, hogy a Tanácsnak e fogalom önálló meghatározására kell támaszkodnia, amely különbözik attól a tartalomtól, amellyel az egyiptomi hatóságok e fogalmat felruházzák. A második kiigazítási beadvány keretében arra hivatkoznak, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának megvalósulását az uniós jog értelmében három feltétel alapján kell értékelni, amely közjogi jogalany birtokában lévő vagy rendelkezésére álló állami pénzeszközöknek vagy javaknak a rendeltetésüktől eltérő jogellenes használatát, az e közjogi jogalanyt érő pénzügyileg értékelhető kárt, és azt a szükséges feltételt jelenti, hogy a felrótt hűtlen kezelésnek veszélyeztetnie kell a jogállamiság tiszteletben tartását Egyiptomban. E feltételek a jelen esetben nem teljesülnek a 2011. évi 38. sz. ügyben. Végül a felperesek úgy vélik, hogy a 2011. évi 107. sz., a 2011. évi 291. sz. és a 2011. évi 639. sz. ügy nem állami pénzeszközök hűtlen kezelésének tényállására vonatkozik. Véleményük szerint ezen ügyek közül az első csak az energiaágazati engedélyek megszerzésére irányuló jogellenes megállapodás megkötésére vonatkozik, a második a pénzmosás vádjára, a harmadik pedig az El‑Dekheila társaság által fizetendő adó hibás számítására vonatkozó vádakra.

248    Előzetesen meg kell állapítani, hogy az egyiptomi hatóságok által a Tanácsnak eredetileg átadott, a keresetlevél mellékletét képező dokumentumok az első felperes vonatkozásában csak annyit említenek, hogy egyetlen büntetőeljárás, a 2011. évi 38. sz. ügy van ellene folyamatban. Ezzel szemben – amint az a fenti 83. pontból kitűnik – az egyiptomi hatóságok által 2014‑ben és 2015‑ben szolgáltatott frissített információk hét büntetőeljárásról (2011. évi 38. sz., 2011. évi 107. sz., 2011. évi 291. sz., 2011. évi 457. sz. és 2011. évi 541. sz., 2013. évi 156. sz. és 2013. évi 376.. sz. ügy) szóltak. Végül, amint arra a fenti 88. pont rámutat, az egyiptomi hatóságok által a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadását megelőzően megküldött információk három másik, az első felperessel szemben a 2011. évi 4. sz., a 2011. évi 5482. sz. és a 2015. évi 244 sz. ügyben folyamatban lévő eljárást is megemlítik.

249    Még mindig előzetesen meg kell állapítani, hogy a felperesek a listára való felvételük 2015‑ös, 2016‑os és 2017‑es meghosszabbítását megelőzően a Tanáccsal folytatott levélváltásukban lényegében ugyanazon érvekre és kifogásokra hivatkoztak, mint amelyeket a jelen kereset keretében a harmadik jogalap jelen részében bemutattak. A 2015. március 24‑i, 2016. március 21‑i és 2017. március 22‑i levelében a Tanács azt válaszolta a felpereseknek, hogy az első felperessel szemben továbbra is bírósági eljárások vannak folyamatban állami pénzeszközök hűtlen kezelése miatt, és hogy ezen eljárásokban az egyiptomi bíróságoknak kell határozatot hozniuk. Ami konkrétan a 2011. évi 38. sz. ügyet illeti, a Tanács e levelei közül az elsőben megjegyezte többek között, hogy az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezelésének tényállását a hivatalos személy által állami vagyon eltulajdonítására és eltulajdonításának elősegítésére irányuló szándékos cselekmények fedhették le. Azt is megjegyezte, hogy az első felperessel szemben ebben az ügyben folytatott eljárások arra a feltételezésre épültek, hogy az El‑Dekheila társaságot a tényállás idején állami vállalatnak kellett minősíteni, mivel az egyiptomi állam jelentős kisebbségi részesedéssel rendelkezett ebben a társaságban, és hogy ennek következében a tényállás idején e társaság vagyonát állami vagyonnak, igazgatótanácsának elnökét pedig hivatalos személynek kellett tekinteni.

 1)      A keresetlevélben foglalt kérelmek alátámasztására előadott érvek és kifogások vonatkozásában

250    Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a felperesek által a keresetlevélben említett kérelmek alátámasztására előadott érvek és kifogások kizárólag a 2011. évi 38. sz. ügyre vonatkoznak, mivel a felperesek – anélkül, hogy alátámasztották volna az állításukat – arra hivatkoztak, hogy csak az ebben az ügyben szereplő tények felelhettek meg a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak. A fenti 244. pontban kifejtett megfontolásoknak megfelelően ezeket a kifogásokat és érveket csak a felpereseknek a listára történő eredeti felvételét követően az egyiptomi hatóságok által átadott bizonyítékok alapján lehet megvizsgálni. Ezzel szemben, amennyiben ezek a kifogások és érvek magának a listára történő eredeti felvételnek a kétségbevonására irányulnak, azokat a fenti 241. pontnak megfelelően mint elfogadhatatlanokat kell elutasítani.

251    E tekintetben meg kell említeni, hogy az egyiptomi hatóságok által átadott 2014. február 13‑i dokumentum megemlíti, hogy a 2011. évi 38. sz. ügy tárgya a tiltott tevékenységből származó nyereségszerzés tényállása, amelynek elkövetésével az El‑Dekheila társaság igazgatótanácsának elnökeként az első felperest vádolják, aki 67%‑os részesedést szerzett e társaság tőkéjében, és megváltoztatta az említett társaság által alkalmazott árakat annak érdekében, hogy a saját társasága által gyártott fémalapanyagokat ugyanazon vállalkozás termékeként tudja eladni. Az egyiptomi semmítőszéknek az elsőfokú bíróság által ezen ügyben meghozott ítéletével szemben benyújtott fellebbezésre vonatkozó 2013. december 14‑i ítélete lényegében megerősíti az első felperesnek felrótt tények ilyen leírását. Ez az ítélet megerősíti azt is, hogy az első felperessel szemben azt rótták fel, hogy az egyiptomi államnak részesedése volt a szóban forgó társaságban, hogy e társaság állami ellenőrzés alatt állt, továbbá, hogy az első felperes az igazgatótanács elnökeként hivatalos személynek minősült. Ez az ítélet egyébként rámutat arra, hogy az említett vádpontokon kívül az első felperessel szemben azt is felrótták, hogy ugyanezen El‑Dekheila társaság számára jelentős pénzügyi veszteségeket okozott egy, az utóbbi nevében kötött hitelszerződéssel.

252    Nyilvánvaló, hogy ezek a tényezők nem kérdőjelezhetik meg a Törvényszéknek a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet (T‑256/11, EU:T:2014:93), 137–140. pontjában szereplő, a Bíróság által is megerősített azon megállapítását, amely szerint a Tanácsnak átadott információk arra engedtek következtetni, hogy az első felperessel szemben olyan tények miatt folytattak le büntetőeljárásokat, amelyek megfelelnek az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának.

253    E tekintetben a tunéziai helyzetről szóló 2011/72 határozat hasonló kontextusában a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének a 2011/72 határozat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett fogalma magában foglalja az állami szervekhez tartozó, vagy az e szervezetek irányítása alá helyezett források minden ezen utóbbiak rendeltetésével ellentétes célra, különösen magáncélokra való jogellenes, vagy az említett állami szervek pénzügyileg értékelhető károsodását előidéző használatát (2016. június 30‑i CW kontra Tanács ítélet, T‑224/14, nem tették közzé, EU:T:2016:375, 89. pont; 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 98. pont; 2016. június 30‑i CW kontra Tanács ítélet T‑516/13, nem tették közzé, EU:T:2016:377, 69. pont). Ez az értelmezés a jelen ügyre is átültethető, mivel a 2011/72 határozat 1. cikkének (1) bekezdése lényegében hasonló megfogalmazást tartalmaz és hasonló célok megvalósítására irányul, mint a 2011/172 határozat megfelelő rendelkezései.

254    A jelen ügyben a Tanács rendelkezésére álló információkból kitűnik, hogy az egyiptomi hatóságok úgy vélték, hogy az első felperes – aki véleményük szerint egy állami ellenőrzés alatt álló olyan társaság igazgatótanácsának elnökeként hivatalos személy feladatait látta el, amely társaság tőkéje a tényállás idején részben az egyiptomi állam tulajdonában volt – beosztását arra használta, hogy az említett társaság kárára jogellenes nyereséget érjen el többek között a saját magánvállalkozásai javára. Így, noha az egyiptomi hatóságok büntetőjogilag nem minősítették kifejezetten állami pénzeszközök hűtlen kezelésének ezt a tényállást, az általuk megállapított minősítés megfelel ennek az ítélkezési gyakorlat által kialakított fogalomnak.

255    Végül meg kell említeni, hogy a felperesek nem vitatják, hogy az egyiptomi hatóságok a 2011. évi 38. sz. ügyben a felperesnek felrótt tényeket olyan büntetőjogi minősítéssel ruházták fel, amely megfelel az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának. A jelen rész keretében felhozott kifogásaik ugyanis éppen azon az előfeltevésen alapulnak, hogy e hatóságok tévesen vélték úgy, hogy ezek a tények e fogalom körébe tartoznak, és hogy a Tanácsnak nem kellett volna jóváhagynia ezt az álláspontot annak meghatározása során, hogy a jelen ügyben a bírósági eljárás alapján lehet‑e arra következtetni, hogy az első felperes megfelel a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak.

256    Márpedig – amint azt a Törvényszék és a Bíróság megállapította – a Tanács helytállóan vette fel a felperest kizárólag azon az alapon a listára, hogy Egyiptomban bírósági eljárás folyt ellene, amely valamilyen kapcsolatban állt az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének tényállására, azaz – amint azt a Törvényszék a Bíróságnak a téves jogalkalmazás hiányát megállapító értékelése alapján megállapította – az egyiptomi hatóságok által az e fogalomnak megfelelően minősített tényállásra vonatkozó nyomozásokkal. Következésképpen – amennyiben a 2011. évi 38. sz. ügyre vonatkozó és 2014‑ben és 2015‑ben frissített információk nem kérdőjelezték meg a Tanácsnak és a Törvényszéknek az egyiptomi hatóságok álláspontjára vonatkozó, a jelen üggyel összefüggő elemzését – a Tanács ugyanezen okból meghosszabbíthatta a listára való felvételt, feltéve, hogy az említett ügyben folytatott bírósági eljárás még mindig folyamatban volt.

257    Ezzel szemben a felperesek érveinek alapjául szolgáló előfeltevéssel ellentétben a fenti 66. és 245. pontban felidézett elvekből következik, hogy nem a Tanács feladata, hogy határozzon azon tényállás egyiptomi hatóságok által meghatározott büntetőjogi minősítésének pontosságáról és relevanciájáról, amelyek miatt az első felperessel szemben eljárások vannak folyamatban, mivel ez a feladat az e személy bűnösségének megállapításáért felelős egyiptomi bíróságok hatáskörébe tartozik. A jelen ügyben vitathatatlan, hogy az első felperes listára való felvétele 2015‑ös meghosszabbításának időpontjában a szóban forgó alapügyben eljáró bíróság még nem hozott határozatot e tekintetben az ezen ügyben hozott elsőfokú ítéletnek az egyiptomi semmítőszék általi hatályon kívül helyezését követően ezen utóbbi bíróság által visszautalt ügyben.

258    Egyébként azok a bizonyítékok, amelyekre a felperesek az egyiptomi hatóságok által elfogadott büntetőjogi minősítés megkérdőjelezése céljából hivatkoznak, nem voltak alkalmasak arra, hogy a Tanács részéről jogszerűségi kérdéseket vessenek fel és kiegészítő információkat tegyenek szükségessé.

259    E tekintetben az az érvelés, amely szerint az egyiptomi hatóságok által elfogadott büntetőjogi minősítés nem felelt meg az UNCAC rendelkezéseinek, nem vonhatja kétségbe a Tanács lehetőségét arra, hogy a 2011.évi 38. sz. ügyben folytatott bírósági eljárásból induljon ki. Az ugyanis, hogy ez az egyezmény szerepel az első felperes listára való felvételének indokai között, csak annyit jelent, hogy az egyiptomi hatóságok az érintett bírósági eljárások során hivatkoztak arra. Ezzel szemben a Tanács nem az egyezmény rendelkezései alapján fagyasztotta be a felperesek pénzügyi eszközeit, hanem a KKBP keretében rá ruházott önálló hatáskörében, az egyiptomi hatóságokkal folytatott együttműködési politika keretében, a 2011/172 határozat (1) és (2) preambulumbekezdésében meghatározott célkitűzéseinek megvalósítása céljából. Következésképpen, noha valóban nem zárható ki, hogy az egyiptomi hatóságok által elfogadott büntetőjogi minősítés és az UNCAC rendelkezései közötti összhang kérdését az illetékes egyiptomi bírónak kell megvizsgálnia, ez a kérdés nem tartozik a Tanács hatáskörébe, amennyiben vizsgálhatta, hogy az említett büntetőjogi minősítés összhangban van‑e az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő meghatározásával.

260    Mindenesetre az UNCAC 2. cikke a) pontja iii. alpontjának a felperesek által hivatkozott rendelkezései szerint hivatalos személyként kell meghatározni „a részes állam saját jogrendszerében »hivatalos személyként« meghatározott […] személy[t]”. Márpedig a felperesek maguk is elismerik, hogy az egyiptomi büntető törvénykönyv 119. cikkének g) pontja – amelynek rendelkezéseit a keresetlevél mellékletében feltüntették – előírja, hogy egy cselekmény állami pénzeszközök hűtlen kezeléseként való minősítéséhez az szükséges, hogy a „hivatalos személy” e törvénykönyv szerinti fogalmát úgy értelmezzék, mint amelyet minden olyan társaság munkavállalóira alkalmazni kell, amelynek tőkéjében az egyiptomi állam részesedéssel rendelkezik. Az egyiptomi büntető törvénykönyv e rendelkezéséből egyébként nem következik, hogy meghatározó volna az a kérdés, hogy valamely társaságot „állami vállalatnak” vagy „állami társaságnak” kell‑e minősíteni, amennyiben e társaság tőkéjének egy része az állam tulajdonában van. Ezért a maguk a felperesek által előterjesztett bizonyítékokból következik, hogy az egyiptomi hatóságok – mivel úgy vélték, hogy az első felperes az El‑Dekheila igazgatótanácsának elnökeként hivatalos személy – az egyiptomi büntető törvénykönyvet alkalmazták, ami megfelel az UNCAC 2. cikke a) pontja iii. alpontjának. Az az állítólagos körülmény, amely szerint ez a minősítés nem egyeztethető össze az egyiptomi belső jog – különösen a társasági jog – más rendelkezéseivel, olyan elem, amelyet csak az illetékes egyiptomi bíróság bírálhat el. Emellett érdektelen a felperesek azon állítása, mely szerint az első felperes nem minősülhetett hivatalos személynek az UNCAC 2. cikke a) pontjának i. alpontjában és az UNCAC 2. cikke a) pontjának ii. alpontjában foglalt kritériumok alapján. E 2. cikk teljes szövegéből ugyanis egyértelműen kitűnik, hogy az i. az ii. és az iii. alpontban egymást követően felsorolt kritériumok vagylagosak és nem kumulatívak.

261    A fentiek összességéből következik, hogy a Tanács helytállóan indulhatott ki a 2011. évi 38. sz. ügyben indított bírósági eljárás fennállásából annak megállapítása érdekében, hogy elegendő ténybeli alap áll rendelkezésére az első felperes listára való felvételének a 2015/486 határozat keretében történő meghosszabbításához, tekintet nélkül arra, hogy az első felperessel szemben folytatott többi bírósági eljárás, amelyet a tudomására hoztak, megfelelhetett‑e a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 49. és 100. pont).

262    Végül – amint az a fenti 201. pontban megállapításra került – a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben lefolytatott bírósági eljárások, amelyek szerepelnek a 2015/486 határozat elfogadását megelőzően a Tanács tudomására hozott bírósági eljárások között, szintén kapcsolódnak az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséhez. Ezen ügyek közül az elsőben ugyanis azt róják fel az első felperesnek, hogy egyeztetett a kereskedelmi és ipari miniszterrel és az iparfejlesztési hatóság elnökével annak érdekében, hogy a cégcsoportjába tartozó társaság az alkalmazandó szabályok megsértésével energiaágazati engedélyeket szerezzen egy, az acélipari szektorban ilyen engedélyek nyilvános értékesítésére kiírt eljárás keretében. Ebben az ügyben tehát a felperesnek azt róják fel, hogy részt vett az állam által ellenőrzött forrásoknak az ezen erőforrások elosztásáért felelős hivatalos személyek általi, a felperes javára történő jogellenes kiosztásában, aminek eredményeként az állam a felperes társaságai részéről az említett forrásokhoz való hozzájutás ellenértékeként fizetendő összeggel megegyező összegű pénzügyi veszteséget szenvedett. Így tehát a fenti 253. pontban meghatározottak szerint e tényállás büntetőjogi minősítése megfelel a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának. Emellett ami a 2011. évi 291. sz. ügyet illeti, az a 2011. évi 38. sz. és a 2011. évi 107. sz. ügy tárgyát képező körülmények között – az egyiptomi hatóságok szerint – az első felperes által jogellenesen megszerzett pénzeszközökkel kapcsolatban megvalósított pénzmosási műveletekre vonatkozik. Így a 2011. évi 291. sz. ügy – annak ellenére, hogy olyan tényállásra vonatkozik, amely önmagában nem felel meg az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának – az egyiptomi hatóságok által szolgáltatott információk alapján közvetlen kapcsolatban állt az állami pénzeszközök hűtlen kezelésére vonatkozó tényállással. Meg kell állapítani, hogy bár a felperesek arra hivatkoztak, hogy az egyiptomi hatóságok által említett ügyek közül csak a 2011. évi 38. sz. ügy vonatkozik az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének minősíthető tényállásra, nem adtak elő egyetlen olyan érvet sem, amely alkalmas lenne a fenti megfontolások kétségbe vonására.

263    A fentiekből következik, hogy a harmadik jogalap első részét – amennyiben az a keresetben foglalt megsemmisítés iránti kérelem alátámasztására irányul – csakis elutasítani lehet.

 2)      Az első kiigazítási beadványban szereplő kérelmek alátámasztására előadott érvek és kifogások vonatkozásában

264    Az első kiigazítási beadvány keretében a felperesek az első felperes egyiptomi jogi képviselői által készített elemekre és e felperes tanúvallomására hivatkozva továbbra is vitatják az állami pénzeszközök hűtlen kezelése minősítést a 2011. évi 38. sz. ügyben szereplő tényállásokkal kapcsolatban. A fenti 257. pontban kifejtett okok miatt ugyanakkor ezt az érvelést és ezeket az elemeket csakis elutasítani lehet. Ugyanis ezek nem annak a vitatására irányulnak, hogy az egyiptomi főügyész az ezen ügyben szereplő tényállást az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalmának megfelelően minősítette büntetőjogilag, kizárólag ezt a minősítést és az ebben az ügyben az első felperessel szemben felhozott vádak megalapozottságát vonták kétségbe. A felperesek lényegében különösen arra hivatkoznak, hogy az első felperes a neki felrótt ügyleteket szabályosan valósította meg, azokat az illetékes egyiptomi hatóságok jóváhagyták. Márpedig, jóllehet e tényezőket az illetékes egyiptomi bíróság figyelembe veheti az adott ügyben fennálló felelősség elbírálása céljából, ezek nem voltak alkalmasak arra, hogy kétségbe vonják a Tanács rendelkezésére álló azon információk elégséges jellegét, amelyek alapján úgy vélhette, hogy az említett tényeknek az egyiptomi büntetőjog szerinti minősítése megfelel a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak. E tekintetben meg kell állapítani, hogy az egyiptomi hatóságok által a 2016. január 2‑i levelükben szolgáltatott információk ezen ügy vonatkozásában lényegében nem különböztek azoktól az információktól, amelyeket a Tanácsnak korábban már átadtak, és így nem voltak alkalmasak arra, hogy megkérdőjelezzék ezen utóbbi értékelését.

265    Nem lehet meggyőző a felperesek azon érvelése, amely annak bizonyítására irányul, hogy ez a megállapítás nem felel meg a Törvényszék és az EJEB ítélkezési gyakorlatának.

266    Először is – a felperesek állításával ellentétben – az, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett fogalmát önállóan, a nemzeti rendszerektől függetlenül kell értelmezni (2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 84. és 96. pont), nem jelenti azt, hogy e fogalomból esetlegesen ki lehet zárni az olyan cselekményeket, amelyeket az egyiptomi hatóságok büntetőjogi szempontból ilyennek minősítettek. Éppen ellenkezőleg, ugyanezen ítélkezési gyakorlat értelmében ez a fogalom legalábbis olyan cselekményekre vonatkozik, amelyek az egyiptomi büntetőjog szerinti ilyen minősítést kaphatnak (lásd analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 95. pont). Márpedig a jelen ügyben – a fenti 260. pontban hangsúlyozottaknak megfelelően – a felperesek elismerik, hogy a jelen ügyben az egyiptomi hatóságok által elfogadott minősítés összhangban van az egyiptomi büntető törvénykönyvvel.

267    Végül bármely ettől eltérő értelmezés kétségbe vonná a Törvényszék fenti 238. pontban hivatkozott és a Bíróság által jóváhagyott indokolását, amely szerint a felpereseknek a 2011/172 határozat mellékletébe kizárólag azon az alapon történő felvétele, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésére vonatkozó vizsgálatokkal bármilyen kapcsolatban álló bírósági eljárás folyt ellenük Egyiptomban, megfelelt a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumoknak (lásd ebben az értelemben: 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 71–73. pont; 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 67., 95. és 97. pont).

268    Másodszor, a Törvényszéknek és az EJEB‑nek a közintézmény fogalmára vonatkozó, a felperesek által hivatkozott ítélkezési gyakorlata nem releváns. Egyfelől – amint az a fenti 260. pontban megállapításra került – az a kérdés, hogy az El‑Dekheila társaságot „állami vállalatnak” vagy „állami társaságnak” lehet‑e minősíteni, nem meghatározó az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének az egyiptomi büntetőjog szerinti minősítése szempontjából, amennyiben az állam legalább kisebbségi részesedéssel rendelkezik ebben a társaságban. Másfelől a hivatkozott ítélkezési gyakorlatban vizsgált kérdés teljesen eltér attól a kérdéstől, hogy a 2011. évi 38. sz. ügyben az első felperesnek felrótt cselekményeket lehet‑e állami pénzeszközök hűtlen kezelésének minősíteni, és maga az ügy kontextusa is teljes mértékben különbözik az Iránnal szemben az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása érdekében hozott korlátozó intézkedések hátterétől. Az ezen ítélkezési gyakorlat alapját képező ügyekben ugyanis az a kérdés merült fel, hogy a felperes vállalkozást az iráni államhoz tartozónak kell‑e tekinteni abban az értelemben, hogy közreműködött a közhatalom gyakorlásában vagy hatósági ellenőrzés mellett közszolgáltatást végzett (lásd ebben az értelemben: 2013. január 29‑i Bank Mellat kontra Tanács ítélet, T‑496/10, EU:T:2013:39, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Emellett meg kell említeni, hogy ezekben az ügyekben a szóban forgó társaságoknak a velük szemben korlátozó intézkedéseket elfogadó hatóság által az iráni államhoz tartozóvá minősítése a jelen ügytől eltérően nem az ilyen minősítésen alapuló nemzeti bírósági eljárásokra épült.

269    Harmadszor, a felpereseknek a 2016. szeptember 15‑i Klyuyev kontra Tanács ítéletre (T‑340/14, EU:T:2016:496) történő hivatkozása nem releváns. Ugyanis – amint az e hivatkozásokból kitűnik – ebben az ítéletben a Törvényszék megállapította, hogy a szóban forgó korlátozó intézkedések pusztán az ukrajnai legfőbb ügyész által írt egyetlen, általános megállapítást tartalmazó levélen alapultak, amely a felperesek, köztük volt magas rangú tisztviselők nevét összefüggésbe hozta azzal a nyomozással, amely lényegében az állami pénzeszközökre vonatkozó hűtlen kezelés fennállásának kérdésére irányult, és nem tartalmazott semmilyen további pontosítást. Így a Tanács nem rendelkezett információkkal az ukrán hatóságok által a felperessel szemben konkrétan felrótt tényekről vagy magatartásokról (2016. szeptember 15‑i Klyuyev kontra Tanács ítélet, T‑340/14, EU:T:2016:496, 40. és 41. pont).

270    Márpedig a jelen ügyben nem ez a helyzet, mivel egyfelől az első felperessel szemben bírósági eljárások, és nem egyszerű előzetes nyomozások vannak folyamatban. Másfelől, az egyiptomi hatóságok által 2014‑ben, 2015‑ben és 2016‑ban adott információk nem szorítkoztak az állami pénzeszközök hűtlen kezelése tényállásának egyszerű általános megállapítására, hanem azok az első felperesnek felrótt tényállás pontos és konkrét leírását tartalmazták, legalábbis a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben, ami lehetővé tette az ezen ügyek alapját képező bűncselekmények pontos jellegének és az első felperes e bűncselekményekben való állítólagos részvétele mértékének, valamint az ezen ügyben folyamatban lévő bírósági eljárások alakulásának a megértését. A jelen ügy ténybeli háttere tehát semmiképpen sem hasonlítható a T‑340/14. sz. ügy hátteréhez, függetlenül attól, hogy a 2011/172 határozat keretében elfogadott intézkedések összehasonlíthatóak‑e az ezen ügyben elfogadott intézkedésekkel.

271    Feltételezve, hogy a felperesek a 2016. szeptember 15‑i Klyuyev kontra Tanács ítéletre (T‑340/14, EU:T:2016:496) kívánnak hivatkozni annak alátámasztására, hogy a Tanácsnak vizsgálnia kell az egyiptomi hatóságoknak az első felperessel kapcsolatos bírósági eljárás alapját képező tényekre vonatkozó állításait, a fenti 256., 257. és 264. pontból következően az ilyen érvelés nem fogadható el.

272    Nem lehet meggyőző a felperesek azon érvelése sem, amely szerint a Tanács értékelése nem áll összhangban az „általános nemzetközi joggal”. E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy a felperesek az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Jogi Bizottságának az államok nemzetközi jogot sértő cselekményei miatti felelősségéről szóló 2001‑es határozatában és az államoknak az állami szervek és a magánvállalkozások közötti jogviták kontextusában fennálló felelősségére vonatkozó nemzetközi választottbírósági határozatokban meghatározott „állami szerv” fogalomra hivatkoznak. Így ezek a hivatkozások, a fenti 268. pontban kifejtettekhez hasonló okok miatt a jelen ügyben irrelevánsak.

273    Nem releváns a felperesek által állított azon körülmény, hogy az egyiptomi hatóságok 2016. január 2‑i levelében említett ügyek közül csak négy vonatkozott folyamatban lévő ügyre, mivel – a fenti 261. és 262. pontban kifejtettekhez hasonló okok miatt – a Tanács továbbra is hivatkozhatott a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyre annak megállapítása céljából, hogy a 2016/411 határozat elfogadásának időpontjában az első felperessel szemben az állami pénzeszközök hűtlen kezelése tényállásával kapcsolatos bírósági eljárások voltak folyamatban.

274    Így tehát az első kiigazítási beadványban szereplő kérelmek alátámasztására előadott érveket és kifogásokat el kell utasítani.

 3)      A második kiigazítási beadványban szereplő kérelmek alátámasztására előadott érvek és kifogások vonatkozásában

275    A második kiigazítási beadványban a felperesek nagyrészt megismétlik a keresetlevélben és az első kiigazítási beadványban szereplő érvelést. Elsősorban továbbra is megkérdőjelezik azon tények pontosságát és relevanciáját, amelyekre az első felperessel szemben felhozott vádak a 2011. évi 38. sz. ügyben épülnek, többek között az állam által elszenvedett kárra vonatkozó értékeléssel kapcsolatban. Márpedig a fenti 251–262. és 264–273. pontban kifejtettekkel azonos okok miatt ezt az érvelést csakis elutasítani lehet. Az új kifogásokkal és érvekkel kapcsolatban a következőket kell megállapítani.

276    Először is, a Törvényszéknek és a Bíróságnak a jelen ügyben alkalmazandó ítélkezési gyakorlatával ellentétes a felperesek azon állítása, amely szerint a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő kritériumokat úgy kell értelmezni, hogy a Tanácsnak vizsgálnia kell, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének szóban forgó tényállása az összegére, a hűtlenül kezelt pénzeszközök típusára, vagy elkövetésének összefüggéseire tekintettel veszélyeztetheti‑e a jogállamiságot Egyiptomban.

277    Mindenekelőtt ugyanis azt kell megállapítani, hogy – amint az a fenti 238–240. pontból következik – a Bíróság és a Törvényszék már foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mely követelményeknek kellett eleget tenniük azoknak a ténybeli elemeknek, amelyek alapján a Tanács a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében foglalt kritériumok teljesítése érdekében felvette a felpereseket a listára. Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bíróság és a Törvényszék nem vélte úgy, hogy e követelmények között szerepel az a szükséges feltétel, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelése tényállásának alkalmasnak kell lennie a jogállamiság veszélyeztetésére Egyiptomban.

278    Ezt követően emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a Törvényszék korábban megállapította – a 2011/172 határozat teljes mértékben a KKBP‑t hajtja végre és megfelel az EUSZ 21. cikk (2) bekezdésének b) és d) pontjában foglalt célkitűzéseknek (lásd a fenti 122. pontot). A Törvényszék azt is megállapította, hogy a 2011/172 határozat (2) preambulumbekezdésben szereplő jelzés, amely szerint az e határozat 1. cikkének (1) bekezdésében említett személyek „akik megfosztják az egyiptomi népet a gazdaságuk és társadalmuk fenntartható fejlődéséből származó előnyöktől, és gyengítik a demokrácia kibontakozását az országban”, nem minősül olyan kiegészítő feltételnek, amelynek teljesülnie kell új személynek az e határozat mellékletében szereplő listára való felvétele során. Itt csupán e határozat végső célkitűzésének egyszerű magyarázatáról van szó (2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 143. pont). Ezt az indokolást a Bíróság lényegében jóváhagyta (2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, C‑220/14 P, EU:C:2015:147, 44–46. és 70. pont).

279    E megfontolásokból tehát arra kell következtetni, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért felelős személyek és a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő, hozzájuk kapcsolódó személyek pénzeszközeinek befagyasztása az állami pénzeszközök hűtlen kezelése ellen folytatott küzdelemhez való hozzájárulása miatt feltételezhetően összhangban van a Tanács Egyiptom támogatására irányuló politikájának az e határozat (1) preambulumbekezdésében említett általános célkitűzéseivel, azaz többek között a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartásával. Ezért e határozat 1. cikkének (1) bekezdése valamely személynek a határozat mellékletében szereplő listára való felvételéhez nem követeli meg, hogy az e felvétel indokául szolgáló bírósági eljárások tárgyát képező állami pénzeszközök hűtlen kezelésével kapcsolatos tényállás akár a hűtlen kezeléssel érintett pénzeszköz összegére vagy típusára, vagy a hűtlen kezelés elkövetése összefüggéseire tekintettel olyan egyedi jelleggel bírjon, amelynek következtében az egyiptomi jogállamiság veszélyeztetésére alkalmasnak tekinthetők.

280    Végül a felperesek e tekintetben nem hivatkozhatnak a Törvényszéknek az ukrajnai helyzet tekintetében a Tanács által elfogadott korlátozó intézkedésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatára, mivel az ilyen intézkedésekkel érintett személyek körének meghatározását lehetővé tevő általános kritériumokat a Törvényszék e határozatok egyedi jogi hátterének figyelembevételével értelmezte, amely nem azonos a 2011/172 határozat hátterével.

281    Különösen azt kell megállapítani, hogy a felperesek által hivatkozott 2016. szeptember 15‑i Klyuyev kontra Tanács ítélet (T‑340/14, EU:T:2016:496) és a 2016. szeptember 15‑i Yanukovych kontra Tanács ítélet (T‑348/14, EU:T:2016:508) alapjául szolgáló ügyek tárgyát képező, az ukrajnai helyzetre tekintettel egyes személyekkel, szervezetekkel és szervekkel szembeni korlátozó intézkedések meghozataláról szóló, 2014. március 5‑i 2014/119/KKBP tanácsi határozat (HL 2014. L 66., 26. o.; helyesbítés: HL 2014. L 70., 35. o.) (2) preambulumbekezdése így szól:

„A Tanács 2014. március 3‑án megállapodott abban, hogy a korlátozó intézkedéseket az ukrajnai állami vagyon hűtlen kezeléséért felelősként azonosított személyek és az emberi jogok megsértéséért felelős személyek pénzeszközeinek befagyasztására, illetve az ilyen pénzeszközök visszaszerzésére összpontosítja, a jog érvényesülésének és az emberi jogok tiszteletben tartásának helyreállítása és támogatása érdekében Ukrajnában.”

282    A többek között az állami vagyon hűtlen kezeléséért felelősként azonosított személyek pénzeszközei befagyasztásának a célja tehát a jogállamiságnak és az emberi jogok tiszteletben tartásának a helyreállítása és támogatása Ukrajnában. A Törvényszék e kontextusban állapíthatta meg, hogy a 2014/119 határozatban meghatározott kritériumot úgy kell értelmezni, hogy az nem elvont módon vonatkozik az állami pénzeszközök hűtlen kezelését megvalósító bármely cselekményre, hanem az állami pénzeszközök vagy vagyon hűtlen kezelésének olyan tényállásaira vonatkozik inkább, amelyek – a hűtlen kezeléssel érintett pénzeszköz vagy vagyon összegére vagy típusára, vagy a hűtlen kezelés elkövetésének összefüggéseire tekintettel – legalábbis alkalmasak Ukrajna intézményi és jogi alapjainak veszélyeztetésére, nevezetesen a jogszerűség, a végrehajtó hatalom önkényessége tilalma, a hatékony bírósági felülvizsgálat és a törvény előtti egyenlőség elvének, és végső soron a jogállamiság ezen országban való tiszteletben tartásának veszélyeztetésére (2016. szeptember 15‑i Klyuyev kontra Tanács ítélet, T‑340/14, EU:T:2016:496, 91. pont; 2016. szeptember 15‑i Yanukovych kontra Tanács ítélet, T‑348/14, EU:T:2016:508, 102. pont).

283    Ezzel szemben – amint arra a fenti 279. pont rámutatott – a 2011/172 határozat célja az állami pénzeszközök hűtlen kezelése ellen az egyiptomi hatóságok által folytatott küzdelemben való segítségnyújtás, a jogállamiság és az alapvető jogok tiszteletben tartása csak a támogatás Egyiptom részére történő nyújtásra irányuló tanácsi politika egyik általános célja; e politika kontextusába illeszkedik többek között az említett határozat. A Törvényszék által a 281. és 282. pontban említett ítéletekben kifejtett elvek a továbbiakban tehát nem ültethetők át a jelen ügyre.

284    Másodszor, a felperesek tévesen hivatkoznak „A korlátozó intézkedések hatékony végrehajtásának legjobb uniós gyakorlata” című, 2015. június 24‑i tanácsi dokumentum 62. és 63. pontjában található azon kritériumokra, amelyek alapján meghatározható, hogy valamely jogi személy valamely más személy vagy szervezet tulajdonában van‑e, vagy annak irányítása alatt áll‑e. Amint azt ugyanis többek között e dokumentum 66. pontja szemlélteti, e kritériumok kizárólag arra irányulnak, hogy azon kockázat elkerülése érdekében, hogy valamely személy vagy szervezet a saját eszközeit érintő befagyasztási intézkedést kijátssza, meghatározható legyen, hogy egy másik jogi személy eszközei e személy vagy szervezet tulajdonába vagy irányítása alá tartoznak‑e, és hogy ezen utóbbiak befagyasztása szükséges‑e. Ezeket a kritériumokat tehát semmiképpen sem lehet annak meghatározására alkalmazni, hogy a Tanácsnak meg kell‑e állapítania, hogy állami pénzeszközök hűtlen kezelésére vonatkoznak‑e az Egyiptomban folyamatban lévő azon bírósági eljárások, amelyekből egyes személyek 2011/172 határozat mellékletébe való felvételének meghosszabbítása során kiindul,.

285    Harmadszor és utolsósorban meg kell állapítani, hogy nem lehet elfogadni azokat a bizonyítékokat, amelyeket először a második kiigazítási beadványban mutattak be a felperesek, és amelyekkel ezen utóbbiak a 2011. évi 107. sz. ügyben és a 2011. évi 291. sz. ügyben folytatott bírósági eljárások tárgyát képező tényállások állami pénzeszközök hűtlen kezelésének minősítést kívánták kétségbe vonni. Ezen ügyek közül az elsővel kapcsolatban a fenti 262. pontban megállapításra került, hogy a bírósági eljárás tárgyát képező tényállás megfelel az állami pénzeszközök hűtlen kezelése fogalom 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése szerinti megfogalmazásának. A felperesek állításával ellentétben, nem kérdőjelezi meg ezt az elemzést e tényállásnak a Tanács részéről 2017. január 6‑án nyilvántartásába vett dokumentumokban található, az egyiptomi hatóságok által készített leírása, amely lényegében nem különbözik attól, ami a 2015‑ben és 2016‑ban a Tanács rendelkezésre álló dokumentumokban szerepelt. Ami a 2011. évi 291. sz. ügyet illeti, a fenti 262. pontban az is megállapításra került, hogy noha ez az ügy pénzmosásról szólt, az állami pénzeszközök hűtlen kezelése tényállásához is kapcsolódott, mivel az első felperesnek tulajdonított pénzmosás olyan hűtlenül kezelt pénzeszközökre irányult, amelyekből e felperes a 2011. évi 38. sz. és a 2011. évi 107. sz. ügyekben részesült. A 2011. évi 291. sz. ügynek a fent említett dokumentumokban szereplő leírása nem tartalmaz olyan új elemet, amely megkérdőjelezheti az ezen ügy és a többi fent említett ügy tárgyát képező állami pénzeszközök hűtlen kezelése közötti fennálló kapcsolatot.

286    A fentiekből következően a harmadik jogalap első részének alátámasztására második kiigazítási beadványban előadott érveket és kifogásokat, következésképpen ezt a teljes részt el kell utasítani.

 c)      A harmadik jogalapnak az első felperessel szemben folytatott bírósági eljárások ténybeli alapjának az egyiptomi semmítőszék által megállapított hiányára alapított második részéről

287    A felperesek a harmadik jogalap második részének alátámasztására azt állítják, hogy az egyiptomi semmítőszék a 2012. december 20‑i, a 2013. május 12‑i és a 2013. december 14‑i határozatában „elutasította” az első felperessel szemben indított eljárásokat. Emellett a 2013. december 14‑i határozatában az említett bíróság úgy ítélte meg, hogy a 2011. évi 38. sz. ügyben nem volt egyetlen bizonyíték sem, amely alapján a felperes bűnössége az elfogadott büntetőjogi minősítés címén megállapítható lett volna, és hogy az elsőfokú bíróság tévesen tagadta meg a védő által bemutatott bizonyítékok és érvek figyelembevételét. Ebből tehát arra kell következtetni, hogy ez az eljárás támadható és megalapozatlan állításokon alapul, valamint hogy a Tanács nem támaszkodhatott volna továbbra is kizárólag az egyiptomi hatóságok nyilatkozataira, hanem saját vizsgálatokat kellet volna lefolytatnia. Ezenkívül a felperesek azzal érveltek, hogy ugyanabban a határozatban az említett bíróság megállapította, hogy az egyiptomi állam nem szenvedett kárt.

288    Először is, amennyiben a jelen részben a felperesek arra hivatkoznak, hogy az egyiptomi semmítőszék megváltoztatta a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben az első felperessel szemben megállapított vádakat, elegendő emlékeztetni arra, hogy a felperesek által hivatkozott ítéletekben ez a bíróság nem bírálta el érdemben az ügyeket, csak hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéleteit, és az ügyeket ezen utóbbihoz új érdemi határozathozatalra visszautalta. Egyebekben úgy tűnik, hogy az említett ítéleteket követően az ezen ügyekben folytatott eljárások tovább haladtak a maguk útján az ügy érdemében eljáró bíróság által meghozandó új határozatig. Ennélfogva a Tanács helytállóan tekinthette úgy, hogy e bíróságnak a szóban forgó ügyekben hozott határozatai nem zárták le a megfelelő bírósági eljárásokat, és hogy következésképpen az említett eljárások alapján továbbra is elrendelheti az első felperes listára való felvételének meghosszabbítását.

289    Másodszor, amennyiben a felperesek a jelen részben arra hivatkoznak, hogy az egyiptomi semmítőszék által a 2013. december 14‑i ítéletében megfogalmazott megfontolások megkérdőjelezik a 2011. évi 38. sz. ügyben szereplő vádak megalapozottságát, meg kell állapítani, hogy a felperesek nem állítják, hogy ez lenne a helyzet a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben. Amint az a fenti 262. és 285. pontban megállapításra került, a Tanács az ezen utóbbi két ügyben folytatott bírósági eljárásra is hivatkozhatott annak érdekében, hogy továbbra is meghosszabbítsa az első felperes listára való felvételét.

290    A 2011. évi 38. sz. ügyet illetően, az egyiptomi semmítőszék 2013. december 14‑i ítéletének tartalmából kitűnik, hogy ez a bíróság kizárólag az alkalmazandó jogszabályok betartására, nem pedig a tények értékelésének megalapozottságára tekintettel végezte el az elsőfokú ítélet bírósági felülvizsgálatát. Ezért nem határozott sem az ebben az ügyben folytatott eljárások alapjául szolgáló tények bizonyított jellegéről, sem a vádlottak felelősségének jellegéről és mértékéről, amit tehát az alapügyben eljáró bírónak az említett ügy visszautalását követően kell meghatároznia. Ezt az elemzést erősítik meg az egyiptomi főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzésében és az NCRAA 2016. december 5‑i feljegyzésében az egyiptomi hatóságok által kifejtett magyarázatok, amelyek rámutatnak, hogy az egyiptomi semmítőszék az egyik büntetőügyben hozott elsőfokú ítélettel szemben benyújtott első fellebbezés keretében kizárólag jogkérdéseket vizsgál.

291    Az egyiptomi semmítőszéknek a felperesek által hivatkozott 2013. december 14‑i ítéletében ismertetett megfontolásai – a felperesek értelmezésével ellentétben – nem az első felperessel szemben felhozott vádak megalapozottságának és az e vádakat alátámasztó bizonyítékok elégséges jellegének értékelését, hanem az e vádakról és bizonyítékokról határozatot hozó elsőfokú bíróság indokolása jogi megfelelőségének értékelését képezik.

292    Egyebekben meg kell állapítani, hogy az egyiptomi semmítőszék – a felperesek állításával ellentétben – a 2013. december 14‑i ítéletének abban a részében, amelyre a felperesek a keresetlevélben kifejezetten hivatkoznak, nem állapította meg, hogy nincs egyetlen olyan bizonyíték sem, amely alapján megállapítható lenne az első felperes bűnössége az ellene felhozott vádakban, sem azt, hogy az elsőfokú bíróság tévesen tagadta meg a védő által bemutatott bizonyítékok és érvek figyelembevételét. Ezen ítélet szóban forgó része ugyanis az ügyész által az elsőfokú bíróság határozatával szemben – amelyben e bíróság felmentett néhány vádlottat az ellenük felhozott vádak némelyike vagy mindegyike alól – benyújtott fellebbezésnek az e semmítőszék általi vizsgálatára vonatkozik. Az említett ítéletnek ez a része tehát nem az első felperes által az első fokon hozott büntetőítéletekkel szemben benyújtott fellebbezés vizsgálatára vonatkozik, és így a felperesek semmiképpen sem hivatkozhatnak azokra a harmadik jogalap e részének alátámasztására.

293    Az egyiptomi semmítőszék által 2013. december 14‑én hozott ítéletnek azon részét illetően, amelyre a felperesek a második kiigazítási beadványban a 2011. évi 38. sz. ügyben az egyiptomi államot ért kár hiányára alapított érvük alátámasztására hivatkoztak illeti, elegendő annyit megjegyezni, hogy ez a bíróság csak annyit állapított meg, hogy ellentmondás áll fenn egyfelől az elsőfokú bíróság indokolásában – amelyben e bíróság azt rótta fel az első felperesnek, hogy egyszerre akarta megszerezni az El‑Dekheila társaságot, és lerombolni azt –, másfelől, hogy nincs alátámasztva az állam által elszenvedett kár mértékére vonatkozó becslés és a vádlottakkal szemben kiszabott pénzbüntetés. Így ezek a megfontolások csak annyit jelentenek, hogy az elsőfokú bíróságnak a visszautalás keretében gondoskodnia kell arról, hogy az indokolása megfelel az állam által elszenvedett kár fennállásáról szóló határozat céljának, és hogy adott esetben az említett kár értékelése kellően alátámasztott. Ezzel szemben ezek a megfontolások semmiképpen sem zárják ki, hogy megállapítsa az ilyen kár fennállását.

294    Mindebből következik, hogy a harmadik jogalap második részét el kell utasítani.

 d)      A harmadik jogalapnak az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárásokat jellemző politikai indíttatáson alapuló harmadik részéről

295    A harmadik jogalap harmadik részének alátámasztására a felperesek arra utalnak, hogy az első felperessel szemben folytatott eljárások rosszhiszeműek, amire – véleményük szerint – az egyiptomi főügyész állításait alátámasztó bizonyítékok hiányából, az egyiptomi semmítőszék 2012. december 20‑i, 2013. május 12‑i és 2013. december 14‑i ítéletéből, valamint a felperesek által az emberi jogok megsértésére vonatkozóan az első és második jogalap keretében benyújtott bizonyítékokból lehet következtetni. E tekintetben úgy vélik, hogy a Tanács 2015. március 24‑i levelében nem tüntette fel, milyen alapon zárta ki azon állításukat mely szerint a megindított eljárásoknak politikai indíttatásúak.

296    Először is, az első felperessel szemben folytatott bírósági eljárások alapját képező bizonyítékok hiányára vonatkozó állítással kapcsolatban elegendő emlékeztetni arra, hogy – amint az az első jogalap első részének alátámasztására a felperesek által előadott érvelésre vonatkozóan a Törvényszék által a fenti 250–285. pontban elvégzett vizsgálatból következik – sem a Tanácsnak, sem a Törvényszéknek nem feladata dönteni a szóban forgó bírósági eljárásokban az első felperessel szemben a vád által összegyűjtött bizonyítékok elégséges jellegéről, mivel ez az ügy érdemében eljáró egyiptomi bíróság hatáskörébe tartozik. Másfelől az egyiptomi hatóságok által a Tanácsnak benyújtott dokumentumokból következik, hogy a bírósági eljárások – legalábbis a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben – számos olyan konkrét ténybeli elemen alapultak, amelyeket az egyiptomi főügyész többek között az első felperes ezen eljárásokban meghatározott bűncselekmények elkövetésében fennálló felelősségének megállapítása céljából gyűjtött össze. Így – e tények jogi minősítésének sérelme nélkül, amelyeknek meghatározása az illetékes egyiptomi bíróság feladata – nem lehet kijelenteni, hogy az említett bírósági eljárások egyáltalán nem alapultak bizonyítékokon.

297    Másodszor, az egyiptomi semmitőszék 2012. december 20‑i, 2013. május 12‑i és 2013. december 14‑i ítéletének tartalmából nem következik, hogy a büntetőeljárások megindítására nem jóhiszeműen került sor. Igaz, hogy – a fenti 185. és 221. pontban megállapítottaknak megfelelően – ezekben az ítéletekben ez a bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság nem vizsgálta meg kellőképpen a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben többek között az első felperes bűnösségének megállapítása céljából elé benyújtott bizonyítékokat. Ugyanakkor ezáltal ez a bíróság nem fogalmazott meg olyan kritikát az e személlyel szemben folytatott eljárásokkal kapcsolatban, amelyek kétségbe vonhatnák ezen eljárások indíttatásait, kifogásai csak az említett eljárások megalapozottságának az elsőfokú bíróság általi vizsgálatára vonatkoznak. Ráadásul a semmítőszék ezekből az ítéletekből csak azt a következtetést vonhatta le, hogy az elsőfokú bíróságnak kell újra megvizsgálnia érdemben a vádlottak felelősségét, azt nem állapíthatta meg, hogy szükségszerűen el kell utasítani az ellenük felhozott vádakat.

298    Harmadszor és utolsósorban, még ha a felperesek által az első és második jogalap keretében az alapvető jogok és a jogállamiság Egyiptomban, különösen az első felperesre vonatkozó bírósági eljárásokban megvalósult sérelmének alátámasztására előterjesztett bizonyítékok alkalmasak lennének is arra, hogy jogszerűségi kérdéseket vessenek fel e jogsértésekkel kapcsolatban, ezekből akkor sem lehetett automatikusan arra következtetni, hogy az említett eljárások tisztán politikai indíttatásúak voltak. Egyébként, még ha a felperesek által ezzel összefüggésben benyújtott dokumentumok – többek között az IBAHRI és D jelentése – a 2011. évi 107. sz. ügyben lefolytatott eljárásra vonatkozóan kifejezetten annak veszélyére utalnak, hogy a Köztársaság korábbi elnöke, Mubarak megbízatása alatt a vezetői körökbe tartozó személyekre vonatkozó bírósági eljárások politikai eszközökké válnak, ezek a dokumentumok akkor sem tartalmaznak elegendő, pontos és egybehangzó bizonyítékokat annak alátámasztására, hogy ennek veszélye fenyegeti az első felperest. Végül – a fenti 221–226. pontban hangsúlyozottaknak megfelelően – a Tanács az egyiptomi semmítőszék ítéletei és az eljárás későbbi szakaszai alapján jogszerűen tekinthette úgy, hogy az első felperes elegendő bírói jogvédelemben részesülhet annak kockázatával szemben, hogy az ellene folytatott eljárások megsérthetik a tisztességes eljáráshoz és az ártatlanság vélelméhez való jogát. Ugyanerre a megállapításra lehet jutni annak veszélyével kapcsolatban is, hogy az említett határozatot befolyásolják az e büntetőeljárások megindítását állítólagosan alátámasztó politikai mozgatórugók.

299    Ennélfogva a fentiekből következik, hogy a Tanács helytállóan vélhette úgy, hogy az első felperes listára való felvétele meghosszabbításának alapjául szolgáló bírósági eljárásokat nem befolyásolhatták politikai megfontolások. A harmadik jogalap harmadik részét tehát el kell utasítani.

 e)      A harmadik jogalapnak a második, a harmadik és a negyedik felperes egyéni helyzetére vonatkozó bizonyítékok elégtelen jellegén alapuló negyedik részéről

300    A keresetlevélben a felperesek csupán arra hivatkoznak, hogy az a körülmény, hogy az első felperesnek a listára való felvétele nem felel meg a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében meghatározott általános kritériumoknak, érvénytelenné teszi a második, a harmadik és a negyedik felperesnek a listára való felvételét is, mivel ez kizárólag a férjükkel szembeni büntetőeljárások keretében hozott, a pénzeszközök befagyasztásáról szóló végzésen alapul. A válaszukban arra hivatkoznak, hogy az említett végzés nem szolgálhat a listára való felvételük meghosszabbításának alapjául, mivel egyetlen, az első felperes ellen indított eljárás sem volt sikeres, a második, a harmadik és a negyedik felperessel szemben pedig nem indult eljárás. Márpedig egy ilyen végzés természeténél fogva járulékos jellegű a szóban forgó pénzeszközök visszatéríttetésére irányuló eljáráshoz képest. A felperesek azt a pontosítást teszik, hogy a harmadik és a negyedik felperes személyes vagyontárgyai már nem tartoznak a pénzügyi eszközök befagyasztásának hatálya alá. Az első kiigazítási beadványukban előadják, hogy az egyiptomi hatóságok 2016. január 2‑i levele nem említi a második, a harmadik és negyedik felperest, és hogy nem tudták benyújtani észrevételeiket az említett hatóságok által 2016. március 7‑én küldött levélre vonatkozóan. Emellett azt állítják, hogy a második felperes 2013 decembere óta már nem felesége az első felperesnek, valamint hogy erről a Tanácsot 2016. január 29‑én tájékoztatták. A második kiigazítási beadványban arra hivatkoznak, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperes a listára való felvételüknek a 2017/496 határozattal való meghosszabbítása előtt nem kapta meg azokat az információkat, amelyek alapján a Tanács a meghosszabbítást elrendelte. Az egyiptomi hatóságok által nyújtott információk továbbá nem utalnak a második, a harmadik és a negyedik felperesre. Egyedül a 2011. évi 38. sz. ügyben elfogadott, a pénzeszközök befagyasztásáról szóló végzés szolgálhat alapul e személyek listára való felvételének meghosszabbításához, mivel a pénzeszközök befagyasztásának elrendeléséről szóló többi végzés olyan büntetőeljárással kapcsolatos, amely nem érint az állami pénzeszközök hűtlen kezelésével kapcsolatos ügyet. Ezenkívül az egyiptomi hatóságok által szolgáltatott információk egyike sem utalt arra, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperessel szemben továbbra is az eszközök befagyasztására vonatkozó határozat van hatályban. Végül azt állítják, hogy a harmadik és a negyedik felperes eszközeinek befagyasztása körében bekövetkezett változás megerősíti, hogy e felperesek nem vonhatók felelősségre az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért.

301    Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy – a fenti 238–239. pontban megállapítottaknak megfelelően – a Törvényszék a Bíróság jóváhagyásával megállapította, hogy a Tanács alapíthatta a második, a harmadik és a negyedik felperes listára való felvételét egy olyan, a pénzeszközök befagyasztásáról szóló végzésre, amely az első felperessel szemben állami pénzeszközök hűtlen kezelésének tényállására vonatkozóan folytatott vizsgálatokhoz kapcsolódik, mivel a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdésében szereplő kritériumok nemcsak az ilyen tényállás miatt büntetőeljárás alatt álló személyekre, hanem a hozzájuk kapcsolódó azon személyekre is vonatkoznak, akikkel szemben többek között az esetlegesen hűtlen kezeléssel érintett pénzeszközök eltüntetésének megelőzése érdekében biztosítási intézkedések alkalmazhatók.

302    Ilyen körülmények között, a felpereseknek a fenti 300 pontban kifejtett érvelése, amennyiben az arra irányul, hogy azon az alapon kérdőjelezze meg a második, a harmadik és a negyedik felperes listára történő eredeti felvételét, hogy a 2011‑es végzés nem tartalmazott szilárd alapot, és hogy a második, a harmadik és a negyedik felperessel szemben nem folytattak büntetőeljárást, sérti a 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélethez (C‑220/14 P, EU:C:2015:147) és a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélethez (T‑256/11, EU:T:2014:93) kapcsolódó ítélt dolog hatályát. Így ez az érvelés elfogadhatatlan.

303    Amennyiben a felpereseknek a fenti 300 pontban kifejtett érvelése az e listára történő felvétel meghosszabbítását kérdőjelezi meg, ez az érvelés részben nyilvánvalóan megalapozatlan. A Törvényszéknek a Bíróság által jóváhagyott megfontolásaira (lásd a fenti 238. és 239. pontot) figyelemmel ugyanis a felperesek nem hivatkozhatnak mindenekelőtt arra, hogy az első felperessel szemben folytatott bírósági eljárások nem zárultak le, mivel a Törvényszék és a Bíróság megállapította, hogy a Tanács kiindulhatott egy folyamatban lévő eljárás fennállásából. Emellett arra sem hivatkozhatnak, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperessel szemben nem indult bírósági eljárás, mivel a Tanács – a Törvényszék és a Bíróság szerint – azzal az indokkal is felveheti őket a listára, hogy a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett kapcsolódó személyekként velük szemben az állami pénzeszközök hűtlen kezelésének tényállása miatt folytatott büntetőeljárásokhoz kapcsolódó eljárás van folyamatban, tekintve, hogy egy ilyen kapcsolódó eljárás a jelen ügyben maga is bírósági eljárásnak minősül. Hasonlóképpen az a második kiigazítási beadványban szereplő érv, amely szerint a harmadik és negyedik felperes személyes vagyontárgyainak a pénzeszközök befagyasztásáról szóló, velük szemben elfogadott végzésből való kizárása azt bizonyítja, hogy nem felelősek az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért, azon a nyilvánvalóan téves előfeltevésen alapul, hogy e személyek pénzeszközeit amiatt fagyasztják be, mivel őket magukat is gyanúsítják az egyiptomi hatóságok az állami pénzeszközök hűtlen kezelése tényállásának megvalósításával.

304    Végül a harmadik jogalap e részének alátámasztására előadott egyetlen új kérdés az, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperesnek a listára történő eredeti felvételét követően sor került‑e az első felperes helyzetében, vagy saját személyes helyzetükben olyan változásokra, amelyek megakadályozták a listára történő eredeti felvételüknek többek között az e felvétel alapjául szolgáló, a pénzeszközeik befagyasztásáról szóló végzés figyelembevételével történő meghosszabbítását.

305    Először is, arról a keresetlevélben szereplő érvről, amelynek alapja az első felperes listára való felvétele meghosszabbításának megalapozatlansága, elegendő annyit megjegyezni, hogy a Törvényszék a fenti 250–299. pontban elutasította a jelen jogalap előző három részét, amely e megalapozottság kétségbevonására irányul, legalábbis, ami a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyet illeti. A második, a harmadik és a negyedik felperes listára való felvétele meghosszabbításának érvényessége tehát ezen az alapon nem vitatható.

306    Másodszor, azon érvek, amelyek a harmadik és a negyedik felperes vagyontárgyai befagyasztása mértékének korlátozottságáról szólnak, és amelyeket először a válaszban ismertettek, még ha elfogadhatók is lennének, irrelevánsak. A felperesek ugyanis pusztán arra hivatkoznak, hogy a pénzeszközök befagyasztása már nem vonatkozik személyes vagyontárgyaikra, azonban nem állítják, hogy azt véglegesen meg kellett volna szüntetni azon vagyontárgyak vonatkozásában is, amelyek a felperessel közös tulajdonban vannak. Ezt az értelmezést megerősítik a felperesek által az állításaik alátámasztására benyújtott dokumentumok. Rámutatnak ugyanis egyfelől, hogy a harmadik felperes eszközeinek befagyasztása a bíróság határozata alapján már nem hatályos az apjától az első felperessel szemben indult bírósági eljárásokat megelőzően örökölt vagyontárgyak és pénzeszközök vonatkozásában, és másfelől, hogy a negyedik felperes esetén az egyiptomi főügyész megszüntette a befagyasztást az előbbinek az első felperessel való házassága előtt tulajdonába kerülő vagyontárgyaira. Következésképpen e tényekből arra kell következtetni, hogy a harmadik és a negyedik felperes azon vagyontárgyaira, amelyek nem tartoznak a fent említett bírósági határozatok hatálya alá, kiterjed a pénzeszközöknek az egyiptomi főügyész által 2011‑ben elrendelt befagyasztása, amit e felperesek nem vitatnak. Ezen érveket tehát csakis elutasítani lehet.

307    Harmadszor, a 2016/411 határozat elfogadását megelőzően a Tanács rendelkezésére álló, a második, a harmadik és a negyedik felperesre vonatkozó, az első kiigazítási beadványban ismertetett információkkal kapcsolatban a felperesek nem vitatják, hogy az egyiptomi hatóságok a 2016. március 7‑i levelükben jelezték a Tanácsnak, hogy mindezen személyekkel szemben továbbra is pénzeszközök befagyasztásának elrendeléséről szóló három végzés van hatályban négy, ez első felperessel szemben a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben folytatott büntetőeljárás keretében, és hogy a második és a harmadik felperes a 2011. évi 4. sz. ügyben szintén a pénzeszközei befagyasztásának hatálya alatt áll. Ilyen körülmények között nem releváns az, hogy ezeket a személyeket nem említette e hatóság 2016. január 2‑i levele. Emellett a jelen jogalap keretében irreleváns az, hogy a felperesek nem nyújthatták be észrevételeiket a 2016. március 7‑i levélben szereplő információkra vonatkozóan, és ez csak a – többek között a felperesek védelemhez való jogán alapuló – negyedik jogalap keretében vizsgálható. Végül, ami azt a körülményt illeti, hogy a második felperes első felperessel fennálló házassága megszűnt, ez nem befolyásolhatja az e személy listára való felvételének meghosszabbítását, mivel – amint azt a 2016. március 7‑i levél megerősítette – néhány, a korábbi férjével szemben folyamatban lévő büntetőeljárás keretében továbbra is fennállnak vele szemben a pénzeszközök befagyasztásáról szóló intézkedések. Márpedig, az említett meghosszabbítás nem az ezen utóbbi személlyel fennálló kapcsolatának jellegén, hanem azon az indokon alapul, hogy vele szemben az állami pénzeszközök hűtlen kezeléséről szóló eljárásokhoz kapcsolódó bírósági eljárásokat folytatnak. Végezetül, a felperesek nem állítják, hogy a házasság felbontása miatt a második felperes nem áll semmilyen – különösen nem vagyoni – kapcsolatban az első felperessel. Ezért nem érinti a listára való felvétel meghosszabbításának jogszerűségét az a körülmény, hogy a Tanács a 2016/411 határozat elfogadásakor továbbra is fenntartotta ezt a személyt mint az első felperes házastársát a 2011/172 határozat mellékletében. Ezeket az érveket ezért el kell utasítani.

308    Negyedszer és utolsósorban, a második kiigazítási kérelemben előadott érvekre vonatkozóan mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a fenti 307. pontban hivatkozottakkal megegyező okokból irreleváns az a körülmény, hogy a Tanács 2017. január 27‑i levelében található információkat a második, a harmadik és a negyedik felperes kifejezetten csak a listára való felvételük meghosszabbítását követően kapta meg. A felperesek ráadásul elismerik, hogy mivel az említett levelet a Tanács az első felperes jogi képviselőinek címezte, akik egyúttal a második, a harmadik és negyedik felperes képviseletét is ellátják, e képviselők még a listára való felvétel meghosszabbítását megelőzően ellenőrizni tudták azokat a tényeket, amelyekből a Tanács kiindult. Ennélfogva a felperesek tévesen állítják, hogy a Tanács csak a 2011. évi 38. sz. ügyben elfogadott, a pénzeszközeik befagyasztásáról szóló végzést vehette alapul. Amint az ugyanis a fenti 262. és 285. pontban megállapításra került, a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügy szintén állami pénzeszközök hűtlen kezelésének a tényállására vonatkozik, így a Tanács az ezekre az ügyekre vonatkozóan az összes felperessel szemben elfogadott, a pénzeszközök befagyasztásának elrendeléséről szóló végzésekből is kiindulhatott. Végül, ami azt érvet illeti, hogy a 2017/496 határozat elfogadására vonatkozóan a Tanács által megküldött információk közül egy sem támasztja alá, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperes továbbra is a pénzeszközeik befagyasztásának hatálya alatt áll, elegendő annyit megjegyezni, hogy ezen információk között a Tanács átadta az összes felperes vonatkozásában 2011‑ben elfogadott különböző végzések másolatát. Márpedig e felperesek csak annyit állítanak, hogy e végzések hatálya – amint azt az első kiigazítási beadványukban jelezték – utólag módosult, azonban egyetlen olyan konkrét bizonyítékot nem nyújtanak be, amely arra utalna, hogy ezek a végzések már nem hatályosak a második, a harmadik és a negyedik felperes vonatkozásában. Ezért ezeket az érveket el kell utasítani.

309    A fentiek összességéből következik, hogy a harmadik jogalap negyedik részét el kell utasítani. Ennélfogva ezt a jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 3.      A negyedik, a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértésén alapuló jogalapról

310    A negyedik jogalap lényegében öt részre tagolódik. Az első részben a felperesek előadják, hogy a Tanács soha nem közölt velük olyan hiteles és konkrét bizonyítékokat, amelyek igazolhatnák korlátozó intézkedések velük szembeni alkalmazását. A második részben azt állítják, hogy a Tanács semmiféle bizonyítékot nem szolgáltatott arra vonatkozóan, hogy alaposan és pártatlanul, többek között az általuk benyújtott észrevételek figyelembevételével vizsgálta a felperesek listára való felvétele meghosszabbítása indokainak megalapozottságát. A harmadik részben a felperesek azt állítják, hogy a Tanács elmulasztotta az összes olyan bizonyítékok közlését, amelyekre a listára való felvételük meghosszabbítása céljából hivatkozott. A negyedik részben a felperesek arra hivatkoznak, hogy abban az esetben, ha a Tanács az összes rendelkezésére álló dokumentumot közölte velük, akkor is úgy kell tekinteni, hogy csupán megismételte az egyiptomi hatóságok nyilatkozatait, anélkül hogy azokat vizsgálta volna. Az ötödik részben a felperesek azt állítják, hogy a Tanács nem reagált a meghallgatás iránti kérelmeiknek, annak ellenére, hogy észrevételeik fényében ez szükséges lett volna.

311    A Tanács arra hivatkozik, hogy a 2015. március 5‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (C‑220/14 P, EU:C:2015:147) és a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítéletben (T‑256/11, EU:T:2014:93) már elutasították a felpereseknek a listára történő eredeti felvételük során a védelemhez való joguk és a hatékony bírói jogvédelemhez való joguk megsértésével kapcsolatos kifogásait. A listára való felvétel meghosszabbításával kapcsolatban ezeket a kifogásokat szintén elutasították a 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzésben (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78). Emellett a Tanács az első kiigazítási beadványra előadott észrevételeiben vitatta, hogy a 2016/411 határozat elfogadásakor megsértette a rendelkezésére álló bizonyítékok közlésére és a felperesek észrevételeinek meghallgatására fennálló kötelezettségét. A második kiigazítási beadványra tett észrevételeiben a Tanács hozzáteszi, hogy az a körülmény, hogy nem fogadta el vagy nem vette figyelembe a felperesek észrevételeit, nem jelenti azt, hogy nem vizsgálta meg azokat. Arra is hivatkozik, hogy nem volt köteles a második, a harmadik és a negyedik felperest külön‑külön tájékoztatni az első felperes jogi képviselőinek megküldött információkról, amelyek csak ezen utóbbi felperes jogi helyzetére vonatkoztak. Végül lényegében arra hivatkozik, hogy a második felperesnek mint az első felperes házastársának a listára való felvétele nem releváns.

312    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós bíróságoknak az EUM‑Szerződés alapján biztosított hatáskörüknek megfelelően biztosítaniuk kell valamennyi uniós jogi aktus jogszerűségének az uniós jogrend szerves részét képező alapvető jogokra, többek között a védelemhez és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogokra tekintettel történő, főszabály szerint teljes felülvizsgálatát (2008. szeptember 3‑i Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑402/05 P és C‑415/05 P, EU:C:2008:461, 326. pont; 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 97. és 98. pont).

313    Különösen egy olyan eljárás keretében, amely valamely személynek a pénzeszközeik befagyasztásával sújtott személyek vagy szervezetek listájára való felvételéről, vagy az ilyen felvétel meghosszabbításáról szól, a védelemhez való jog megköveteli, hogy az Unió hatáskörrel rendelkező hatósága közölje az érintett személlyel azokat az információkat, amelyekkel az említett személy tekintetében – határozatának megalapozásához – rendelkezik, és ezt azért, hogy e személy a jogait a lehető legjobb feltételek mellett védhesse, valamint hogy az ügy teljes ismeretének birtokában dönthessen arról, hogy célszerű‑e az uniós bírósághoz fordulni. Emellett e közlés alkalmával az Unió illetékes hatóságának lehetővé kell tennie e személynek, hogy hasznosan ismertethesse az álláspontját a vele szemben felhozott indokok tekintetében. Végül, az érintett személy nevének az ilyen listán történő fenntartására vonatkozó határozat tekintetében e kettős eljárási kötelezettség tiszteletben tartásának – ellentétben valamely eredeti felvétel esetével – meg kell előznie e határozat elfogadását (lásd ebben az értelemben: 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 111–113. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Azonban ez a kettős eljárási kötelezettség csak akkor áll fenn, ha az érintett személyek listára való felvételének meghosszabbítása keretében a hatáskörrel rendelkező hatóság új információkat vesz alapul. Egyebekben az érintett személyeket minden esetben megilleti az észrevételeik előterjesztésére folyamatosan fennálló jog, különösen az őket érintő korlátozó intézkedések időszakos felülvizsgálata során (lásd ebben az értelemben: 2015. június 18‑i Ipatau kontra Tanács ítélet, C‑535/14 P, EU:C:2015:407, 26. és 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

314    Egyébként a meghallgatáshoz való jog következménye a hatáskörrel rendelkező hatóságnál a határozatai indoklásának kötelezettségében jelenik meg, amelyben köteles meghatározni azokat az egyedi, különös és konkrét okokat, amelyek alapján az illetékes hatóságok úgy vélik, hogy az érintett személlyel szemben fenn kell tartani a korlátozó intézkedéseket az e személy által a mentesítése érdekében bemutatott esetleges bizonyítékok ellenére is (lásd ebben az értelemben: 2012. november 22‑i M ítélet, C‑277/11, EU:C:2012:744, 88. pont; 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 114. és 116. pont).

315    Emellett figyelembe kell venni azt, hogy a védelemhez való jog és a hatékony bírói jogvédelemhez való jog megsértését az adott ügy egyedi körülményei alapján kell értékelni, különösen a szóban forgó jogi aktus jellegére, elfogadásának körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályokra figyelemmel (2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 102. pont).

316    A jelen ügyben – amint az a fenti 81–88. pontban megállapításra került – a Tanács a megtámadott határozatok elfogadása érdekében nemcsak felperesek listára való, 2011‑es eredeti felvételének időpontjában rendelkezésére álló információkat, hanem ezen információk 2014‑ben, 2015‑ben, 2016‑ban és 2017‑ben frissített változatát is alapul vette, különösen azokat, amelyek a felperesekkel szemben folytatott bírósági eljárások alakulására vonatkoztak. Amennyiben ugyanis a felperesek listára való felvételének indoka folyamatban lévő bírósági eljárásokon alapul, a Tanács feladata – különösen a listára való felvétel meghosszabbítása céljából végzett időszakos felülvizsgálata során – annak ellenőrzése, hogy milyen szakaszban vannak ezek a bírósági eljárások, illetve – adott esetben – hogy azok milyen eredménnyel zárultak (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2017. július 26‑i Tanács kontra LTTE ítélet, C‑599/14 P, EU:C:2017:583, 46. és 52. pont). Következésképpen a felperesek védelemhez való jogának és a hatékony bírói jogvédelemhez való jogának tiszteletben tartása érdekében a Tanácsnak közölnie velük ezeket a frissített információkat, és a megtámadott határozatok elfogadását megelőzően lehetővé kell tennie számukra az ezekkel kapcsolatos észrevételeik közlését, továbbá az említett határozatok indokolása keretében tájékoztatnia kell őket azokról az okokról, amelyeket alapján továbbra is úgy véli, hogy indokolt a listára való felvételük meghosszabbítása.

317    E tekintetben meg kell állapítani, hogy – amint azt a felperesek a válaszban pontosították – a jelen jogalap keretében nem a védelemhez való joguknak és a hatékony bírói jogvédelemhez való joguknak a listára történő eredeti felvételükkel összefüggésben megvalósított megsértésére szándékoznak hivatkozni, hiszen elismerik, hogy erről a kifogásról a Törvényszék már határozott. Ezzel szemben egy, a Tanács által a megtámadott határozatokban elkövetett hasonló jogsértésre hivatkoznak. Következésképpen azt, hogy a Törvényszék már megvizsgálta ezt a jogsértést a felpereseknek a listára történő eredeti felvétele és e felvétel 2013‑as meghosszabbítása kapcsán, a Tanács állításával ellentétben nem lehet felhozni a felperesekkel szemben a jelen jogalap keretében.

318    A jelen jogalap különböző részeit e megfontolásokra tekintettel kell megvizsgálni. Mindenekelőtt az e jogalap első és harmadik részét kell együttesen megvizsgálni, mivel lényegében mind a kettő azon alapul, hogy a Tanács megsértette a megtámadott határozatok alapjának tekintett információkra vonatkozó előzetes tájékoztatási kötelezettségét.

 a)      A megtámadott határozatok ténybeli alapjául szolgáló információk előzetes közlésére vonatkozó kötelezettség megsértésére alapított első és harmadik részről

319    Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy az első részt mint a jelen jogalap keretében hatástalant kell elutasítani, amennyiben az a felperesek listára való felvétele meghosszabbításának alátámasztására alkalmas komoly és hitelt érdemlő tények és bizonyítékok hiányára vonatkozik. Olyan kérdésről van szó ugyanis, amely e meghosszabbítás megalapozottságát érinti, és amellyel végső soron a harmadik jogalap keretében a Törvényszék már foglalkozott, továbbá amely ezáltal elkülönül attól a kérdéstől, hogy megsértették‑e a felperesek védelemhez és hatékony bírói jogvédelemhez való jogát (lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2016. június 30‑i Al Matri kontra Tanács ítélet, T‑545/13, nem tették közzé, EU:T:2016:376, 134. pont).

320    Következésképpen meg kell állapítani, hogy a Tanács a megtámadott határozatok elfogadását megelőzően nem közölte mindazokat az információkat, amelyeket az egyiptomi hatóságoktól kapott, és amelyek alapján úgy tekintette, hogy a felperesekkel kapcsolatos meghosszabbítás indokolt.

321    Először, [bizalmas]. Amint azt ezen utóbbiak a Törvényszék 2016. június 1‑jei kérdéseire válaszul pontosították, a Tanács csak később, a 2016/411 határozat és a 2017/496 határozat elfogadásával összefüggésben, közölt azonos tartalmú dokumentumokat. A Tanács egyébként a 2015. március 24‑i levelében, amelyben indokolja a felperesek listára való felvételének 2015‑re történő meghosszabbítását, semmilyen kifejezett utalást nem tett erre a dokumentumra. [bizalmas]. Ráadásul – a fenti 157., 192., 224. és 290. pontban megállapítottaknak megfelelően – ez a dokumentum hasznos tájékoztatást biztosított e kockázat, valamint általánosságban azon jogi háttér értékeléséhez, amelybe a felperesekre vonatkozó bírósági eljárások illeszkednek. [bizalmas]. Végül az, hogy a 2016/411 határozatot és a 2017/491 végrehajtási rendeletet megelőzően a Tanács hasonló tartalmú dokumentumokat közölt velük, úgy tűnik, alátámasztja ezt az álláspontot.

322    Másodszor, amint az a fenti 307. pontban megállapításra került, a Tanács csak a 2016/411 határozat elfogadását követően küldte meg az egyiptomi hatóságok 2016. március 7‑i levelét a felpereseknek. Márpedig ez a levél konkrét információkat tartalmazott az összes felperes pénzeszközeinek befagyasztásáról szóló végzésekre vonatkozóan, ily módon pedig alkalmas volt arra, hogy választ adjon a felperesek arra vonatkozó kifogásaira, hogy a második, a harmadik és a negyedik felperes nem szerepelt ugyanezen hatóságoknak a 2016. január 2‑án kelt levelében, amelyet továbbítottak a felperesek számára. Ez a 2016. március 7‑i levél tehát nyilvánvalóan olyan elem volt, amelyre a Tanács alapíthatta a fent említett személyek listára való felvételének meghosszabbítását, amit ráadásul megerősít a felperesekhez intézett 2016. március 21‑i levele, amelyben az említett levélre hivatkozással, és annak e levélhez csatolásával válaszol a kifogásaikra.

323    Harmadszor – amint az a fenti 308. pontban megállapításra került –, a Tanács 2017. január 27‑i levelét, amely kifejezetten a második, a harmadik és a negyedik felperes egyedi helyzetére vonatkozó információkat tartalmazott, csak az első felperes számára küldték meg a felperesek jogi képviselőin keresztül. Ennek megfelelően, e levél címzettjeinek – mivel a második, a harmadik és a negyedik felperest is képviselték a Tanács előtt – lehetőségük volt arra, hogy ügyfeleik nevében megismerjék a kifejezetten a felpereseket érintő információkat, és hogy e tekintetben észrevételeket terjesszenek elő. Következésképpen nem lehet úgy tekinteni, hogy a Tanács megsértette a második, a harmadik és a negyedik felperessel szemben fennálló kötelezettségeit, amikor a 2017. január 27‑i levelét a valamennyi felperest képviselő jogi képviselőknek csak mint az első felperes képviselőinek küldte meg.

324    Ezzel szemben a fenti 321. és 322. pontból következik, hogy a Tanács a 2015/486 határozat és a 2016/411 határozat elfogadása keretében megsértette a kötelezettségeit, amikor nem közölt kellő időben néhány olyan információt, amelyekre ezekben a határozatokban a felperesek listára való felvételének meghosszabbítását alapozta, és következésképpen, amikor nem tette lehetővé számukra, hogy az említett meghosszabbítás előtt tegyék meg az ezzel kapcsolatos észrevételeiket.

325    Minderre tekintettel meg kell állapítani, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való joggal kapcsolatos szabálytalanság fennállása csak abban az esetben vezethet a vitatott jogi aktus megsemmisítéséhez, ha annak a lehetősége, hogy e szabálytalanság miatt az igazgatási eljárás más eredménnyel zárulhatott volna, nem zárható ki teljes mértékben, és így a szabálytalanság a felperes védelemhez való jogait konkrétan érintette (lásd ebben az értelemben: 2016. június 30‑i Jinan Meide Casting kontra Tanács ítélet, T‑424/13, EU:T:2016:378, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

326    Egyfelől, a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzését illetően a Törvényszék fenti 158. pontban megállapította, hogy a felpereseknek a 2017. június 1‑jei írásbeli válaszukban [bizalmas] lehetőségük volt észrevételeket benyújtani a Törvényszékhez e dokumentum tartalmára vonatkozóan. [bizalmas]. Így nem sérült a hatékony bírói jogvédelemhez való joguk. Egyébként ezekből az észrevételekből nem tűnik ki, hogy a felpereseknek – ha alkalmuk lett volna még a 2015/486 határozat előtt megismerni ezt a dokumentumot – lehetőségük lett volna kétségbe vonni annak tartalmát vagy a listára való felvételük meghosszabbításával kapcsolatos relevanciáját. Következésképpen nem bizonyítják, hogy ha így történt volna, az eljárás más eredménnyel zárult volna.

327    Másfelől, az egyiptomi hatóságok 2016. március 7‑i levelével kapcsolatban nem vitatott, hogy a felperesek tudomást szerezhettek arról a Tanács 2016. március 21‑i leveléből, és hogy nem vitatják, hogy e tudomásszerzésre olyan időpontban került sor, amely elegendő időt hagyott nekik az ezzel kapcsolatos észrevételeiknek az első kiigazítási beadványuk keretében történő benyújtására. Márpedig ezek az észrevételek – amint a fenti 307. pontban szereplő vizsgálatuk mutatja – akkor sem lettek voltak alkalmasak arra, hogy befolyásolják az eljárás kimenetelét, ha lehetőség lett volna a 2016/411 határozat elfogadása előtti benyújtásukra.

328    Következésképpen a fenti 321., 322. és 324. pontban megállapított jogsértések nem vezethetnek a megtámadott határozatok megsemmisítéséhez. E jogalap első és harmadik részét ezért el kell utasítani.

 b)      A negyedik jogalapnak a felperesek listára való felvételének meghosszabbítását igazoló indokok megalapozottságára irányuló alapos és pártatlan vizsgálatnak a Tanács általi elvégzésére vonatkozó bizonyítékok hiányán alapuló második részéről

329    Ebben a részben a felperesek arra hivatkoznak, hogy a Tanács nem szolgáltatott semmilyen bizonyítékot annak igazolására, hogy kellően figyelembe vette a felperesek által korábban, a listára való felvételük minden egyes meghosszabbítása alkalmával benyújtott észrevételeket, és abból a feltételezésből indulnak ki, hogy ezeknek az észrevételeiknek a figyelembevétele a Tanácsot ezen egymást követő meghosszabbítások megalapozatlanságának megállapítására késztette volna.

330    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, bár a védelemhez való jog tiszteletben tartása megköveteli az uniós intézményektől azt, hogy lehetővé tegyék az érintett felek számára az álláspontjuk hasznos módon történő ismertetését, nem teheti kötelezővé az említett intézmények számára, hogy ezen állásponthoz igazodjanak. A felperesek álláspontja előterjesztésének a hasznos jellege kizárólag azt követeli meg, hogy lehetőség nyíljon ezen álláspont időben való előadására annak érdekében, hogy az uniós intézmények azt megismerhessék, és a szükséges figyelemmel értékelhessék annak relevanciáját az elfogadásra kerülő jogi aktus tartalma tekintetében (lásd: 2016. június 30‑i Jinan Meide Casting kontra Tanács ítélet, T‑424/13, EU:T:2016:378, 126. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

331    A jelen ügyben az a puszta tény, hogy a Tanács nem állapította meg a felperesek listára való felvétele meghosszabbításának megalapozatlanságát, és a felperesek észrevételei alapján nem ítélte hasznosnak vizsgálatok lefolytatását, önmagában semmiképpen sem valósíthatja meg a felperesek védelemhez való jogának megsértését, mivel ezen utóbbiaknak lehetőségük volt észrevételeiket a kellő időben benyújtani.

332    Feltéve, hogy a felperesek ebben a részben a megtámadott határozatok indokolásának hiányát kívánják felhozni, meg kell állapítani, hogy a Tanács a 2015. március 24‑i, a 2016. március 21‑i és a 2017. március 22‑i levelében meghatározta azokat az egyedi, különös és konkrét okokat, amelyek alapján szükségesnek vélte a felperesek listára való felvételének meghosszabbítását. Ezekben a levelekben válaszolt a felperesek bizonyos észrevételeire is. Az, hogy nem foglalkozott a felperesek által a jelentős számú levelükben felvetett összes kérdéssel, nem jelenti azt, hogy nem vette figyelembe azokat, csupán arra utal, hogy nem tartotta azokat meghatározónak a listára való felvételük meghosszabbításának kérdésében.

333    Egyebekben meg kell állapítani, hogy a felperesek listára való felvételét negyedik, ötödik és hatodik alkalommal meghosszabbító megtámadott határozatok kontextusát ezen utóbbiak ismerték. Egyrészt a listára való felvételük okai nem változtak a listára történő eredeti felvételük óta. Ezenkívül a Törvényszék és a Bíróság már foglalkozott az említett indokok jogszerűségének fontos kérdéseivel. Másrészt az ügy irataiból kitűnik, hogy a felpereseknek a listára történő eredeti felvételétől kezdődően a Tanács ügyelt arra, hogy – ha nem is az egyes meghosszabbítások elfogadását megelőzően, de legalábbis közvetlenül az elfogadás után – megküldje a felperesek részére az egyiptomi hatóságok által kibocsátott és határozatainak alapját képező dokumentumokat, ily módon a felperesek e dokumentumok fényében eldönthették, hogy szükséges‑e kereset benyújtása, és érdemben megtámadhatták e dokumentumok érvényességét. Ugyanígy, a Törvényszék mindezen információk alapján jogilag megkövetelt módon meghatározhatta azokat az egyedi és konkrét okokat, amelyek a megtámadott határozatok alapját képezték, és elvégezhette e határozatok bírósági felülvizsgálatát.

334    A második részt tehát csakis elutasítani lehet.

 c)      A negyedik jogalap arra alapított negyedik részéről, hogy a Tanács csupán megismételte az egyiptomi hatóságok nyilatkozatait, anélkül hogy azokat ellenőrizte volna

335    A jelen részt illetően meg kell állapítani, hogy a felperesek azt csak másodlagosan hozzák fel, arra az esetre, ha a Tanács a rendelkezésükre bocsátotta a birtokában lévő valamennyi dokumentumot. A fenti 321. pontban azonban megállapítást nyert, hogy nem ez volt a helyzet, mivel a Tanács nem közölte velük a főügyészi hivatal 2015. február 9‑i feljegyzését. Mindenesetre az, hogy a Tanács bízott az egyiptomi hatóságok nyilatkozataiban és nem végezte el azok vizsgálatát, nem jelenti a felperesek védelemhez való jogainak és a hatékony bírói jogvédelemhez való joguknak a megsértését (lásd ebben az értelemben: 2016. február 18‑i Tanács kontra Bank Mellat ítélet, C‑176/13 P, EU:C:2016:96, 89. és 90. pont). Ezért ezt a részt csakis elutasítani lehet.

 d)      A negyedik jogalapnak a felperesek meghallgatás iránti kérelmeire a Tanácstól várt válaszok hiányán alapuló ötödik részéről

336    Ezen rész keretében a felperesek arra hivatkoznak, hogy 2014. december 23‑i, 2015. január 12‑i, 2015. február 3‑i, 2015. március 2‑i és 2016. január 29‑i levelükben kérték „soron kívüli” meghallgatás megtartását, és hogy – véleményük szerint – ez a meghallgatás lett volna szükséges a Tanács által elkövetett „nyilvánvaló hibák” elkerüléséhez.

337    E tekintetben a fenti 313. pontban felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a jelen esetben a Tanácsot mérlegelési mozgástér illette meg annak meghatározásakor, hogy helyt adjon‑e, vagy sem, a felperesek meghallgatás iránti kérelmeinek. Ugyanis az eredeti határozat egyszerű meghosszabbítása keretében a felperesek meghallgatáshoz való joga csupán azt jelenti, hogy ezen utóbbiak eredményesen tudnak hivatkozni álláspontjukra oly módon, hogy bármikor, különösen a listára való felvételük felülvizsgálatakor előadhatják észrevételeiket, amelyeket a Tanácsnak alaposan és pártatlanul kell megvizsgálnia. Amennyiben a felperesek kellő időben a Tanács elé terjeszthették azokat a dokumentumokat, amelyek mentő bizonyítékként szolgálhattak, és ismertethették az e dokumentumokból levont következtetéseiket, nem bizonyítják, hogy a jelen ügyben meghallgatás megtartása volt szükséges. A Tanácsnak ugyanis elegendő idő állt rendelkezésére a megtámadott határozatok elfogadása előtt ahhoz, hogy – amennyiben szükségesnek látta volna – a felperesektől kiegészítő írásbeli magyarázatokat vagy pontosításokat kérjen az említett mentő bizonyítékokról, vagy adott esetben vizsgálatokat végezzen az egyiptomi hatóságoknál. Emellett – amint arra a fenti 330. pont emlékeztet – a Tanács nem volt köteles egyetérteni a felperesek által az észrevételeikben előadott állásponttal. Következésképpen az az állítólagos körülmény, hogy meghallgatásra lett volna szükség a Tanács által elkövetett „nyilvánvaló” értékelési hibák elkerüléséhez, nem bizonyíthatja, hogy az ilyen meghallgatás megtartásának elmulasztásával megsértették a felperesek meghallgatáshoz való jogát. Ezenkívül az első, a második és a harmadik jogalapnak a Törvényszék által a fenti 114–308. pontban elvégzett vizsgálatából következik, hogy a felperesek a megtámadott határozatok elfogadása előtt nem nyújtottak be egyetlen olyan bizonyítékot sem, amely szükségessé tette volna egy meghallgatás megtartását.

338    Következésképpen a negyedik jogalap ötödik részét, és így e teljes jogalapot el kell utasítani.

 4.      A felperesek tulajdonhoz való jogának indokolatlan és aránytalan korlátozásán és jóhírnevük megsértésén alapuló ötödik jogalapról

339    E jogalap alátámasztására a felperesek a T‑279/13. sz. ügyben előterjesztett kereset 102–110. pontjában kifejtett érvekre hivatkoznak. Véleményük szerint ezeket az érveket alátámasztja az, hogy pénzügyi eszközeik befagyasztása több mint négy éve tart. Márpedig ennek eredményeképpen a Tanácsnak jelentős mennyiségű idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy az egyiptomi hatóságoknál megvizsgálja az állítólagosan hűtlenül kezelt összegek mértékét, ezt azonban elmulasztotta megtenni. Az első kiigazítási beadványban a felperesek először arra hivatkoznak, hogy nem teljesül az a feltétel, amely szerint az arányosság elve megköveteli azt, hogy egy rendelkezés alkalmas legyen az általa követett jogos célok eléréséhez, mivel a felperesekkel szembeni korlátozó intézkedések nem relevánsak és nem is alkalmasak a 2011/172 határozatban előírt, Egyiptomban a jogállamiság támogatására irányuló célkitűzés megvalósítására. E tekintetben az első jogalap keretében előadott érvelésükre hivatkoznak. Emellett azt állítják, hogy a listára való felvételük nem szükséges, mivel ezeket a célkitűzéseket a tagállamok igazságügyi hatóságainak határozataival kevésbé korlátozó módon el is lehetne érni. Végül előadják, hogy az egyiptomi hatóságok nem állították a Tanács által alapul vett bírósági eljárásokban, hogy az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezeléséből származó pénzeszközöket az Unióba továbbították. Emellett rámutatnak arra, hogy érveiket megerősíti az az igen hosszú, hatéves időszak, amely a listára történő eredeti felvételük óta eltelt.

340    A Tanács vitatja ezt az érvelést, és lényegében arra hivatkozik, hogy a Törvényszék már határozott abban a kérdésben, hogy a vitatott intézkedések megfelelnek‑e az arányosság elvének.

341    Először is, elegendő megállapítani, hogy a Törvényszék a 2016. február 15‑i Ezz és társai kontra Tanács végzés (T‑279/13, nem tették közzé, EU:T:2016:78) 70–74. pontjában elutasította a felperesek azon érveit, amelyeket egy, a jelen jogalaphoz hasonló jogalap alátámasztása érdekében terjesztettek elő az e végzés alapjául szolgáló ügyben. Ennélfogva – anélkül, hogy meg kellene vizsgálni, hogy elfogadható‑e a felperesek hivatkozása egy beadványra, amelyet a keresetlevélhez csatoltak, de a tartalmát nem vették át a keresetben – csakis elutasítani lehet a fent említett ügyben benyújtott kereset 102–110. pontjára való hivatkozásukat.

342    Másodszor, azzal kapcsolatban, hogy a Tanács a felpereseknek a listára történő eredeti felvétele óta rendelkezésre álló idő ellenére nem vizsgálta a hűtlenül kezelt pénzeszközök összegét, emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az Egyiptomban folyamatban lévő bírósági eljárások megalapozottságára vonatkozó bírósági határozat hiánya miatt a Tanács nem ismerhette meg az első felperes által Egyiptomban esetlegesen elkövetett állami pénzeszközök hűtlen kezelésének jellegét, és nem is határozhatta meg a mértékét (2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 208. pont). Márpedig a jelen ügyben az ügyiratokból kitűnik, hogy az első felperessel szemben folytatott egyik büntetőeljárás sem eredményezett végleges bírósági határozatot ebben a szakaszban. Különösen a 2011. évi 38. sz., a 2011. évi 107. sz. és a 2011. évi 291. sz. ügyben folytatott eljárásokban tűnik úgy, hogy az ügyek érdemében eljáró bíróság határozatainak az egyiptomi semmítőszék általi hatályon kívül helyezése és az ügyek új határozathozatal céljából történő visszautalása következtében ezek még mindig függőben vannak. Ezt az érvet ezért el kell utasítani.

343    Harmadszor, az első jogalap első részének és a második jogalap második részének a fenti 118–165. és 176–208. pontban a Törvényszék által elvégzett vizsgálatából következik, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy a Tanács – a 2011/172 határozat hátteréül szolgáló politikai célkitűzésekre tekintettel – nyilvánvaló hibát követett el általánosságban az e határozat alkalmazása fenntartásának és különösen a felperesek listára való felvétele meghosszabbításának szükségességére vonatkozó értékelése során. Ennélfogva csakis elutasítani lehet azt az érvet, amely azon alapul, hogy a megtámadott határozatok nem relevánsak és nem is alkalmasak a Tanács által elérni kívánt, a jogállamiság támogatására irányuló célkitűzés megvalósítására.

344    Negyedszer, emlékeztetni kell arra, hogy a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet (T‑256/11, EU:T:2014:93) alapjául szolgáló ügyben a Törvényszék megállapította, hogy azok az intézkedések, amelyeket a Tanács többek között a 2011/172 határozat 1. cikkének (1) bekezdése alapján hozott, alkalmasak e határozat céljainak a megvalósítására. Ezen intézkedések ugyanis hatékonyan járulnak hozzá az állami pénzeszközök egyiptomi hatóságok kárára elkövetett hűtlen kezelése megállapításának megkönnyítéséhez, és lehetővé teszik, hogy egyszerűbb legyen ugyanezen hatóságok számára e hűtlen kezelésből eredő kár visszatéríttetése (2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet, T‑256/11, EU:T:2014:93, 206. pont). Következésképpen a felperesek jogszerűen nem kérdőjelezhetik meg ezeket a megfontolásokat arra való hivatkozással, hogy az egyiptomi hatóságok 2011. február 24‑i levele a nemzeti igazságügyi hatóságoknak szólt, és hogy következésképpen a Tanács igazgatási és politikai döntése nem volt sem szükséges, sem pedig alkalmas a pénzeszközeik befagyasztásához. Ezt az érvet tehát mint elfogadhatatlant kell elutasítani.

345    Ötödször, a felperesek azon érvére vonatkozóan, hogy az egyiptomi hatóságok a felperessel szemben folytatott bírósági eljárások keretében nem állították, hogy a az egyiptomi állami pénzeszközök hűtlen kezeléséből származó pénzeszközöket az Unióba továbbították, a Törvényszék a fenti 238. pontban már emlékeztetett arra, hogy a 2014. február 27‑i Ezz és társai kontra Tanács ítélet (T‑256/11, EU:T:2014:93) alapjául szolgáló ügyben megállapította – amit a fellebbezés következtében a Bíróság is megerősített –, hogy a Tanács helytállóan vehette fel a felperesek nevét a 2011/172 határozat mellékletébe kizárólag azon az alapon, hogy az állami pénzeszközök hűtlen kezelésére vonatkozó vizsgálatokkal bármilyen kapcsolatban álló bírósági eljárás folyt ellenük Egyiptomban. Ez az érv tehát részben elfogadhatatlan, amennyiben arra irányul, hogy kétségbe vonja a felperesek listára történő eredeti felvételét, és részben nyilvánvalóan megalapozatlan, amennyiben arra irányul, hogy kétségbe vonja e felvétel meghosszabbítását.

346    Hatodszor és utolsósorban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság megállapította, hogy a felperesek pénzeszközeinek befagyasztásához hasonló korlátozó intézkedésekkel érintett személyek tulajdonhoz való jogának gyakorlására vonatkozó korlátozások nemcsak a szóban forgó intézkedés általános hatályából, hanem adott esetben az intézkedés alkalmazásának tényleges időtartamából is erednek (lásd ebben az értelemben: 2013. július 18‑i Bizottság és társai kontra Kadi ítélet, C‑584/10 P, C‑593/10 P és C‑595/10 P, EU:C:2013:518, 132. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Így az az időtartam, amelyen belül egy, a vitatott intézkedéshez hasonló intézkedést alkalmazni kell, egyike azon elemeknek, amelyeket az uniós bíróságnak az említett intézkedés arányosságának vizsgálatakor figyelembe kell vennie (lásd ebben az értelemben: 2016. június 30‑i CW kontra Tanács ítélet, T‑516/13, nem tették közzé, EU:T:2016:377, 172. pont).

347    Azonban a jelen ügyben önmagában nem vezethet az arányosság elvének megsértéséhez csupán az a körülmény, hogy a felperesek pénzeszközeinek az Unióban történő, egymást követő hat évig fenntartott befagyasztása a 2017/496 határozatban ismét meghosszabbodott. E tekintetben egyrészt – a fenti 135. pontban megállapítottakra figyelemmel – az e keretben előírt korlátozó intézkedéseket a 2011/172 határozat céljára tekintettel főszabály szerint a hatékony érvényesülésük megőrzése érdekében az Egyiptomban folytatott bírósági eljárások befejezéséig fenn kell tartani. Márpedig nem vitatott, hogy a felperesek listára való felvétele 2017‑es meghosszabbításának időpontjában az első felperessel szemben folytatott büntetőeljárások még folyamatban voltak. Továbbá – a fenti 308. pontban megállapítottaknak megfelelően – a felperesek nem nyújtottak be olyan bizonyítékot, amely utalhatott volna arra, hogy a mindegyikükkel szemben elfogadott, a pénzeszközeik befagyasztásának elrendeléséről szóló végzések már nem hatályosak. Másrészt a felperesek ezen érv alátámasztására nem hivatkoznak az említett eljárások túlzott időtartamára. Végül meg kell állapítani, hogy ezek az eljárások – amelyek bonyolult tényállásokra vonatkoznak – bizonyos változásokon mentek át, és különösen azt, hogy az elsőfokú határozatokat az egyiptomi semmítőszék hatályon kívül helyezte és az ügyeket új határozathozatalra visszautalta. Az ügy iratai tehát nem támasztják alá, hogy ezen eljárások időtartama nyilvánvalóan túlzott. Ezt az érvet ezért el kell utasítani.

348    Így a fenti indokok alapján az ötödik jogalapot el kell utasítani

349    Ezért – mivel a jelen keresetben kifejtett jogalapok közül egyiknek sem lehet helyt adni – e keresetet teljes egészében el kell utasítani, anélkül hogy szükség lenne a felperesek által kért bizonyítási eszköz elrendelésére.

IV.    A költségekről

350    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

351    A felpereseket, mivel a jelen ügyben pervesztesek lettek, a Tanács kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített ötödik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék Ahmed Abdelaziz Ezzt, Abla Mohammed Fawzi Ali Ahmed Salamát, Khadiga Ahmed Kamel Yassint és Shahinaz Abdel Azizabdel Wahab Al Naggart kötelezi saját költségeiken felül az Európai Unió Tanácsa részéről felmerült költségek viselésére.

Gratsias Labucka Dittrich

Ulloa Rubio       Xuereb

Kihirdetve Luxembourgban, a 2018. szeptember 27‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

*      Az eljárás nyelve: angol.

i A jelen szöveg 69., 71., 124., 212. és 312. pontjában az első elektronikus közzétételt követően nyelvi módosítás történt.

1      Kitakart bizalmas adatok.