A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (harmadik tanács)
2010. március 2.(*)
„Környezet – 2003/87/EK irányelv – Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere – Megsemmisítés iránti kérelem – Közvetlen és személyben való érintettség hiánya – Kártérítés iránti kérelem – Elfogadhatóság – Magánszemélyek számára jogokat keletkeztető magasabb szintű jogi szabály kellően súlyos megsértése – A tulajdonhoz való jog – Szakmai tevékenység szabad gyakorlása – Arányosság – Egyenlő bánásmód – Letelepedés szabadsága – Jogbiztonság”
A T‑16/04. sz. ügyben,
az Arcelor SA (székhelye: Luxembourg [Luxemburg], képviselik kezdetben: W. Deselaers, B. Meyring és B. Schmitt‑Rady, később: W. Deselaers, B. Meyring ügyvédek)
felperesnek
az Európai Parlament (képviselik kezdetben: K. Bradley és M. Moore, később: L. Visaggio és I. Anagnostopoulou, meghatalmazotti minőségben)
és
az Európai Unió Tanácsa (képviselik kezdetben: B. Hoff‑Nielsen és M. Bishop, később: E. Karlsson és A. Westerhof Löfflerova, végül: A. Westerhof Löfflerova és K. Michoel, meghatalmazotti minőségben)
alperesek ellen
támogatja őket:
az Európai Bizottsága (képviseli: U. Wölker, meghatalmazotti minőségben)
beavatkozó
egyrészt az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról és a 96/61/EK tanácsi irányelv módosításáról szóló 2003. október 13‑i 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003. 275., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 7. kötet, 631. o.) részleges megsemmisítése, másrészt a felperes által a hivatkozott irányelv elfogadása miatt elszenvedett károk megtérítése iránt benyújtott kérelme tárgyában,
AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRVÉNYSZÉKE
(harmadik tanács),
tagjai: J. Azizi (előadó) elnök, E. Cremona és S. Frimodt Nielsen bírák,
hivatalvezető: K. Pocheć tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2008. április 15‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
Jogi háttér
I – Az EK‑Szerződés szabályai
1 Az EK 174. cikk többek között így rendelkezik:
„(1) A Közösség környezetpolitikája hozzájárul a következő célkitűzések eléréséhez:
– a környezet minőségének megőrzése, védelme és javítása,
– az emberi egészség védelme,
– a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosítása,
– a regionális vagy világméretű környezeti problémák leküzdésére irányuló intézkedések ösztönzése nemzetközi szinten.
(2) A Közösség környezetpolitikájának célja a magas szintű védelem, figyelembe véve ugyanakkor a Közösség különböző régióinak helyzetében mutatkozó különbségeket. Ez a politika az elővigyázatosság és a megelőzés elvén, a környezeti károk elsődlegesen a forrásuknál történő elhárításának elvén, valamint a „szennyező fizet”‑elven alapul.
[…]
(3) Környezetpolitikája kidolgozása során a Közösség figyelembe veszi:
– a rendelkezésre álló tudományos és műszaki adatokat,
– a Közösség különböző régióinak környezeti feltételeit,
– a beavatkozás, illetve a be nem avatkozás lehetséges hasznait és költségeit,
– a Közösség egészének gazdasági és társadalmi fejlődését, valamint régióinak kiegyensúlyozott fejlődését.
[…]”
2 Az EK 175. cikk (1) bekezdése a következőket írja elő:
„(1) A Tanács a 251. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően, valamint a Gazdasági és Szociális Bizottsággal és a Régiók Bizottságával folytatott konzultációt követően határoz arról, hogy a Közösségnek milyen lépéseket kell tennie a[z EK] 174. cikkben említett célok elérése érdekében.”
II – A megtámadott irányelv
3 Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról 2003. október 13‑i 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 275., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 7. kötet, 631. o.; a továbbiakban: megtámadott irányelv), amely 2003. október 25‑én lépett hatályba, létrehozza a Közösségben az üvegházhatású gázok kibocsátási egységei kereskedelmének rendszerét (a továbbiakban: a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere) az üvegházhatást okozó gázok – különösen a szén‑dioxid – kibocsátása költséghatékony és gazdaságilag eredményes csökkentésének ösztönzése érdekében (a megtámadott irányelv 1. cikke). Az irányelv a Közösségnek az Egyesült Nemzetek éghajlat‑változási keretegyezményéből és a kiotói jegyzőkönyvből származó kötelezettségein alapszik. Az utóbbit az Egyesült Nemzetek éghajlat‑változási keretegyezménye kiotói jegyzőkönyvének az Európai Közösség nevében történő jóváhagyásáról, valamint az abból származó kötelezettségek közös teljesítéséről szóló, 2002. április 25‑i 2002/358/EK határozattal (HL L 130., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 42. kötet, 24. o.) hagyták jóvá. A kiotói jegyzőkönyv 2005. február 16‑án lépett hatályba.
4 A Közösség és a tagállamai kötelezettséget vállaltak arra, hogy a 2008 és 2012 közötti időszakra az 1990‑es szinthez képest 8%‑kal csökkentik a kiotói jegyzőkönyv A. mellékletében felsorolt üvegházhatású gázok általuk történő összesített, emberi eredetű kibocsátását (a 2003/87 irányelv (4) preambulumbekezdése). Ezért abban állapodtak meg, hogy az ún. „tehermegosztási” megállapodás alapján a kiotói jegyzőkönyv 4. cikkének megfelelően vállalt kibocsátáscsökkentési kötelezettségeiket közösen teljesítik, amelynek az egyes tagállamok hozzájárulására vonatkozó táblázata a 2002/358 határozat II. mellékletét képezi.
5 A kiotói jegyzőkönyv három mechanizmust vázol fel annak elősegítése érdekében, hogy a részt vevő országok teljesíthessék az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésére vonatkozó céljaikat, vagyis először is a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét, másodszor a kibocsátáscsökkentési projektek közös végrehajtását, harmadszor a „tiszta” fejlesztési mechanizmust (CDM); a két utóbbi mechanizmust „rugalmassági mechanizmusnak” is nevezik. Miközben a kibocsátáscsökkentési projektek közös végrehajtásának az a célja, hogy csökkentse a kiotói jegyzőkönyv részt vevő országainak üvegházhatást okozó gázkibocsátását, a „tiszta” fejlesztési mechanizmus olyan fejlődő országokban megvalósítandó kibocsátáscsökkentési projektekre vonatkozik, amelyek nem csatlakoztak a kiotói jegyzőkönyv céljaihoz.
6 A kiotói jegyzőkönyvben és a 2002/358 határozatban meghatározott csökkentési célkitűzések Közösségen belüli végrehajtása érdekében a megtámadott irányelv úgy rendelkezik, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének keretében az I. mellékletében felsorolt létesítmények üzemeltetőinek üvegházhatású gázkibocsátásaikat a nemzeti kiosztási terveknek megfelelően kiosztott kibocsátási egységekből kell fedezniük. Amennyiben valamely üzemeltető kibocsátáscsökkentést ér el, többletegységeit más üzemeltetők számára értékesítheti. A túlzott kibocsátással rendelkező üzemeltető pedig megvásárolhatja a szükséges egységeket a többlettel rendelkező üzemeltetőtől.
7 A megtámadott irányelv I. mellékletének értelmében az irányelv hatálya alá tartoznak többek között az egyes energiatermelésre szolgáló égetőművek, valamint vasfémek termelésére és feldolgozására létesítmények, mint például „[v]as vagy acél előállítására szolgáló létesítmények (elsődleges vagy másodlagosolvasztás), beleértve a folyamatos öntést is, 2,5 tonna/óra kapacitás felett”
8 A megtámadott irányelv előre meghatároz egy, a kiotói jegyzőkönyvben megszabott első kötelezettségvállalási időszakot megelőző, 2005‑től 2007‑ig tartó első szakaszt (a továbbiakban: első kiosztási időszak), majd egy 2008‑tól 2012‑ig tartó második szakaszt (a továbbiakban: második kiosztási időszak), amely az említett első kötelezettségvállalási időszaknak felel meg (a megtámadott irányelv 11. cikke). Az első kiosztási időszak alatt a megtámadott irányelv II. mellékletében felsorolt üvegházhatást okozó gázok közül csupán a szén‑dioxidra, és az I. mellékletében felsorolt tevékenységekből – többek között a vasfémek termelésére és feldolgozásából – származó kibocsátásokra kell alkalmazni (a megtámadott irányelv 2. cikke).
9 A kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere konkrétabban egyrészt az üvegházhatású gázokra vonatkozó előzetes kibocsátási engedély kötelezővé tételén (a megtámadott irányelv 4. és 8. cikke), másrészt pedig az adott üzemeltető számára meghatározott mennyiségű üvegházhatású gázkibocsátást engedélyező kibocsátási egységeken alapul azzal, hogy az üzemeltető köteles minden évben a létesítményéből származó teljes kibocsátásának megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet átadni (a megtámadott irányelv 12. cikkének (3) bekezdése).
10 Ezért a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt minden létesítménynek rendelkeznie kell az illetékes nemzeti hatóság által kiállított engedéllyel. A megtámadott irányelv 4. cikke értelmében „[a] tagállamok biztosítják, hogy 2005. január 1‑jétől bármely létesítmény az I. mellékletben felsorolt, és az adott tevékenységhez meghatározott kibocsátást eredményező tevékenységet csak az üzemeltető számára az illetékes hatóság által a [megtámadott irányelv] 5. és 6. cikk[év]el összhangban kiállított engedély birtokában folytat, kivéve ha a létesítményt a [megtámadott irányelv] 27. cikk[é]nek megfelelően átmenetileg kizárták a [kibocsátási egységek] rendszer[ének] hatálya alól”.
11 A megtámadott irányelv 6. cikkének (2) bekezdése továbbá így rendelkezik:
Az üvegházhatású gázra vonatkozó kibocsátási engedély a következő adatokat tartalmazza:
[…]
c) a kibocsátások nyomon követésének követelményei, meghatározva a nyomon követés módszerét és gyakoriságát;
d) a jelentési követelmények; és
e) kötelezettség, a létesítmény adott naptári évben, a [megtámadott irányelv] 15. cikknek megfelelően igazolt teljes kibocsátásával egyenlő számú egység adott év végétől számított 4 hónapon belüli átadására.
12 A megtámadott irányelv 9–11. cikke határozza meg azokat a követelményeket és eljárásokat, amelyek alapján az illetékes nemzeti hatóságok a nemzeti kiosztási tervet figyelembe véve kiosztják a kibocsátási egységeket a létesítmények üzemeltetői számára.
13 A megtámadott irányelv 9. cikke (1) bekezdésének első albekezdése így rendelkezik:
„A [megtámadott irányelv] 11. cikk[ének] (1) és (2) bekezdésében említett minden egyes időszak vonatkozásában minden tagállam kidolgozza saját nemzeti tervét, hogy összesen hány egységet kíván az adott időszakra kiosztani, és azokat miként kívánja kiosztani. A [nemzeti kiosztási] tervet tényszerű és átlátható követelményrendszerre kell alapozni, ideértve a III. mellékletben felsoroltakat, illetve a közvélemény észrevételeinek megfelelő figyelembevételét. A Bizottság, a [z EK‑]Szerződés sérelme nélkül legkésőbb 2003. december 31‑ig kidolgozza a III. mellékletben felsorolt követelmények végrehajtásához szükséges iránymutatást.”
14 Az Európai Közösségek Bizottsága a megtámadott irányelv III. melléklete szerinti követelmények és a vis maior megállapítása feltételeinek tagállami alkalmazására vonatkozó iránymutatásról szóló, 2004. január 7‑i COM (2003) 830 végleges közleménye keretében tette közzé a fent hivatkozott iránymutatás első változatát. A 2005. december 22‑i COM (2005) 703 végleges közleményében a Bizottság közzétette a második kiosztási időszakra benyújtott nemzeti kiosztási tervekről szóló kiegészítő iránymutatást (a továbbiakban: a Bizottság kiegészítő iránymutatása).
15 A megtámadott irányelv 9. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében:
„A [megtámadott irányelv] 11. cikk[ének] (1) bekezdésében említett időszakra vonatkozó [nemzeti kiosztási] tervet legkésőbb 2004. március 31‑ig kell közzétenni, valamint a Bizottságot és a többi tagállamot arról értesíteni. Az azt követő időszakokra vonatkozó [nemzeti kiosztási] terveket legalább 18 hónappal a tárgyidőszakot megelőzően kell közzétenni, valamint a Bizottságot és a többi tagállamot azokról értesíteni.”
16 A megtámadott irányelv 9. cikke (3) bekezdésének értelmében:
„A Bizottság a tagállam nemzeti kiosztási tervéről szóló (1) bekezdés szerinti értesítés megküldésétől számított három hónapon belül elutasíthatja az adott [nemzeti kiosztási] tervet vagy annak egy részét, amennyiben az nem áll összhangban a III. mellékletben felsorolt követelményekkel vagy a [megtámadott irányelv] 10. cikk[ének] tartalmával. A tagállam csak akkor hozhatja meg a [megtámadott irányelv] 11. cikk[ének] (1) vagy (2) bekezdésében meghatározott határozatokat, ha a Bizottság elfogadta a javasolt módosításokat. A Bizottság az elutasító határozatát megindokolja.”
17 A megtámadott irányelv 10. cikke szerint a tagállamok az első kiosztási időszakra az egységek legalább 95%‑át, a második kiosztási időszakra pedig az egységek legalább 90%‑át térítésmentesen osztják ki.
18 A megtámadott irányelvnek a kibocsátási egységek kiosztásáról és kiadásáról szóló 11. cikke értelmében:
„(1) A 2005. január 1‑jével induló hároméves időszakra vonatkozóan minden tagállam eldönti, hogy az adott időszakra hány egységet fog kiosztani összesen, valamint az egyes létesítmények üzemeltetőinek tételesen. Ezt a döntést legalább három hónappal az időszak kezdete előtt kell meghozni a [megtámadott irányelv] 9. cikk[é]nek megfelelően elkészített és a 10. cikk[év]el összhangban álló nemzeti kiosztási terv alapján, a közvélemény észrevételeinek megfelelő figyelembevételével.
(2) A 2008. január 1‑jével kezdődő ötéves időszakra, valamint az azt követő ötéves időszakokra vonatkozóan minden tagállam eldönti, hogy az adott időszakra hány egységet fog kiosztani összesen, valamint megkezdi az egységek egyes létesítmények üzemeltetői számára történő kiosztásra irányuló eljárást. Ezt a döntést a tagállam saját, a [megtámadott irányelv] 9. cikk[é]nek megfelelően elkészített és a 10. cikk[év]el összhangban álló nemzeti kiosztási terve alapján, a közvélemény észrevételeinek megfelelő súlyú figyelembevételével kell meghozni, legalább 12 hónappal a tárgyidőszak kezdete előtt.
(3) Az (1) vagy (2) bekezdés alapján hozott döntéseket a Szerződés követelményeivel, különösen annak 87. és 88. cikkével összhangban kell meghozni. A kiosztásról történő döntéshozatalkor a tagállamoknak tekintettel kell lenniük annak szükségességére, hogy az új belépők számára hozzáférést kell biztosítani a kibocsátási egységekhez.
[…]”
19 A megtámadott irányelv III. melléklete a nemzeti kiosztási tervek tekintetében tizenegy követelményt sorol fel.
20 A megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott (1) követelmény a következő:
„Az adott időszakra kiosztandó kibocsátási egységek összegének összhangban kell állnia az adott tagállamnak a 2002/358 […] határozat és a Kiotói Jegyzőkönyv szerinti kibocsátáscsökkentési kötelezettségével, figyelembe véve egyfelől azt, hogy az ezen irányelv hatályán kívül eső forrásokból származó kibocsátásokhoz képest a fenti kibocsátási egységek a teljes kibocsátás mekkora hányadát képviselik, másfelől pedig a nemzeti energiapolitikát, továbbá összhangban kell állnia a nemzeti éghajlat‑változási programmal. A kiosztandó kibocsátási egységek teljes mennyisége nem lehet több, mint amennyi az e mellékletben meghatározott követelmények szigorú alkalmazásához valószínűleg szükséges. 2008 előtt e mennyiséget össze kell hangolni az egyes tagállamoknak a 2002/358 […] határozat és a Kiotói Jegyzőkönyv szerinti céljai elérése vagy túlteljesítése érdekében követendő kibocsátáscsökkentési ütemmel.”
21 A megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott (3) követelmény előírja:
„A kiosztandó kibocsátási egységek mértékének összhangban kell állnia [a kibocsátási egységek] e [kereskedelmi] rendszer[ének] hatálya alá eső tevékenységek kibocsátáscsökkentési potenciáljával, beleértve a technológiai potenciált is. A tagállamok kibocsátási egységeik kiosztását alapozhatják az egyes tevékenységek termékenkénti átlagos üvegházhatású gáz kibocsátására és az egyes tevékenységekben elérhető eredményekre.”
22 A megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott (6) követelmény értelmében „[a nemzeti kiosztási] tervnek azt is tartalmaznia kell, hogy az új belépők az adott tagállamon belül miként kezdhetik majd meg részvételüket a [kibocsátási egységek kereskedelmi] rendszer[é]ben”.
23 A megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott (7) követelmény szerint „a [nemzeti kiosztási] terv a közösségi rendszer bevezetése előtti önkéntes kibocsátáscsökkentő beruházásokat (korai beruházások) is figyelembe veheti, és tájékoztatást kell tartalmaznia a korai beruházások figyelembe vételére vonatkozóan”. E követelmény értelmében „[n]emzeti kiosztási tervük készítésekor a tagállamok az elérhető legjobb technológiákra vonatkozó referenciadokumentumokból származtatott technológiai referenciaértékeket is alkalmazhatják, és e technológiai referenciaértékek tartalmazhatnak a korai [kibocsátáscsökkentő] beruházások kezelésére vonatkozó elemet is”.
24 A megtámadott irányelv 12. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egységek átruházhatók a Közösségen belüli természetes vagy jogi személyek, illetve harmadik országbeli [természetes vagy jogi] személyek között, feltéve hogy e harmadik országok a megtámadott irányelv 25. cikkének megfelelően megállapodást kötöttek a Közösséggel, és ezen egységeket az egyes tagállamok illetékes hatósága kölcsönösen elismerte. A megtámadott irányelv 12. cikkének (3) bekezdése szerint minden létesítmény üzemeltetője minden évben május 1‑jéig átad annyi egységet, amennyi az előző naptári évben az adott létesítményből származó teljes kibocsátása, hogy ezeket az egységeket azt követően töröljék.
25 A megtámadott irányelv 13. cikkének (1) bekezdése szerint az egységek azokra a kibocsátásokra érvényesek, amelyek abban az időszakban valósultak meg, amelyekre kiadták azokat.
26 A megtámadott irányelv 16. cikkének (2) bekezdése értelmében a tagállamok biztosítják a hivatkozott irányelv 12. cikkének (3) bekezdésben meghatározott kibocsátási egység megfelelő átadására vonatkozó kötelezettséget megsértő üzemeltetők névsorának közzétételét. A megtámadott irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdése értelmében a tagállamok minden üzemeltetőt, aki az adott év április 30‑ig nem adta át az előző évi kibocsátásainak megfelelő mennyiségű egységet, többletkibocsátási bírság megfizetésére köteleznek, amelynek mértéke minden egyes, a létesítmény által kibocsátott, de átadott egységekkel nem fedezett szén‑dioxid tonna-egyenérték után az első kiosztási időszak tekintetében 40 euró, az összes többi ezt követő időszak során pedig 100 euró. Ráadásul a többlet-kibocsátási bírság megfizetése nem mentesíti az üzemeltetőt azon kötelezettsége alól, hogy a többletkibocsátásnak megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet átadjon a rákövetkező évre vonatkozó egységek átadása alkalmával.
27 A megtámadott irányelv 24. cikkének értelmében a Bizottságra ruházott végrehajtási hatáskörök gyakorlására vonatkozó eljárások megállapításáról szóló 1999. június 28-i 468/99 tanácsi határozattal (HL 1999. 184., 23. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 124. o.) együttes olvasatban a hivatkozott irányelv 23. cikkének (2) bekezdésében említett eljárással összhangban a tagállamok az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszerét az I. melléklet felsorolásában nem szereplő tevékenységekre, létesítményekre és üvegházhatású gázokra is alkalmazhatják, amennyiben a Bizottság a releváns követelmények, így különösen a belső piacra gyakorolt hatások, a verseny esetleges torzulásai, a rendszer környezetvédelmi integritása és a tervezett nyomon követési és jelentési rendszerének megbízhatósága figyelembevételével e tevékenységek, létesítmények és üvegházhatású gázok felvételét jóváhagyja.
28 A megtámadott irányelv 27. cikke úgy rendelkezik, hogy a tagállamok kérelmezhetik a Bizottságtól, hogy egyes létesítményeket átmenetileg vegyenek ki a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszeréből, amely kérelemről a Bizottságnak határozat formájában kell döntenie. Ezen túlmenően a megtámadott irányelv 28. cikkének értelmében a tagállamok a Bizottság jóváhagyásával egyes üzemeltetők számára – amennyiben ezt kérelmezik – engedélyezhetik, hogy az azonos tevékenységet folytató létesítmények közös teljesítést vállaljanak. Végül a megtámadott irányelv 29. cikkének alkalmazásában a tagállamok kérelmezhetik a Bizottságnál, hogy bizonyos létesítmények vis maior esetén többletkibocsátási egységeket kapjanak.
29 A megtámadott irányelv „Felülvizsgálat és továbbfejlesztés” című 30. cikke a következőképpen rendelkezik:
„[…]
(2) Az irányelv alkalmazása során szerzett tapasztalatok és az üvegházhatású gázok kibocsátásainak nyomon követése terén elért eredmények alapján, valamint a nemzetközi szinten elért fejlődés fényében a Bizottság jelentést készít az irányelv alkalmazásáról, amely kiterjed arra, hogy:
a) szükséges‑e, és milyen módon valósítható meg a [kibocsátási egység kereskedelmi] rendszer[e] gazdasági hatékonyságának további növelése érdekében az I. melléklet kiegészítése más ágazatokkal, többek között a vegyiparral, az alumínium és a közlekedési ágazatokkal, illetve a II. mellékletben felsorolt egyéb üvegházhatású gázok kibocsátásával;
[…]”
A tényállás és az eljárás
30 A felperes Arcelor SA 2001‑ben az ARBED, az Aceralia és az Usinor nevű társaságok összeolvadásából keletkezett. Az Arcelor SA‑nak a Mittal vállalkozással történt 2006‑os összeolvadásával ArcelorMittalra változott az elnevezése, és a világ legnagyobb acélgyártójává vált. Mindamellett a jelen kereset benyújtásának időpontjában az évi 44 millió tonnás termelési mennyiséggel – amelynek több mint 90%‑a az Európai Unióban került megtermelésre – a felperes a világ acéltermelésének csupán kevesebb mint 5%‑át képviselte. E társaság 17 nyersvas és acél előállítására szolgáló létesítménnyel rendelkezik az Unióban, amelyek Franciaországban (Fos‑sur‑Mer, Florange és Dunkerque), Belgiumban (Liège és Gent), Spanyolországban (Gijón‑Avilés) és Németországban (Bréma és Eisenhüttenstadt) találhatók.
31 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2004. január 15‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
32 A felperes keresetében azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– semmisítse meg a megtámadott irányelv 4. cikkét, 6. cikke (2) bekezdésének e) pontját, továbbá a megtámadott irányelv 2. cikkével, I. mellékletével, valamint a III. mellékletének (1) követelményével együttesen értelmezett 9. cikkét, 12. cikkének (3) bekezdését, 16. cikkének (2)–(4) bekezdését (a továbbiakban: vitatott rendelkezések), annyiban, amennyiben e rendelkezések a nyersvas és acél előállítására – köztük folyamatos öntésre – szolgáló létesítményekre (ideértve a 2,5 tonna/órát meghaladó teljesítményű létesítményeket) vonatkoznak;
– állapítsa meg, hogy az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa köteles a felperes által a vitatott rendelkezések meghozatala miatt elszenvedett károkat megtéríteni;
– kötelezze a Parlamentet és a Tanácsot a költségek viselésére.
33 A felperes válaszában továbbá másodlagosan azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott irányelvet teljes egészében semmisítse meg.
34 A Parlament és a Tanács az Elsőfokú Bíróság Hivatalánál 2004. április 6‑án nyilvántartásba vett külön beadványukban az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 114. cikke alapján elfogadhatatlansági kifogást terjesztett elő. A felperes 2004. június 25‑én terjesztette elő az e kifogásra vonatkozó észrevételeit.
35 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2004. május 5‑én benyújtott beadványával a Bizottság az eljárási szabályzat 115. cikkének 1. §‑a alapján kérte, hogy a jelen eljárásba a Parlament és a Tanács támogatása végett beavatkozhasson. Az Elsőfokú Bíróság harmadik tanácsának elnöke 2004. június 24‑i végzésében megengedte a beavatkozást. A Bizottság az eljárási szabályzat 116. cikkének 4. §‑a alapján 2004. szeptember 2‑án benyújtotta beavatkozási beadványát, amely az elfogadhatatlanságra korlátozódott.
36 A Parlament és a Tanács elfogadhatatlansági kifogásában, valamint a Bizottság az elfogadhatatlanságra vonatkozó beavatkozási beadványában azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– utasítsa el a keresetet mint elfogadhatatlant;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
37 Az Elsőfokú Bíróság 2005. szeptember 26‑i végzésével úgy határozott, hogy az elfogadhatatlansági kifogásról az eljárást befejező határozatban dönt, és a költségekről akkor nem határozott.
38 A Tanács továbbá ellenkérelmében, a Parlament viszonválaszában, illetve a Bizottság az ügy érdemére vonatkozó beavatkozási beadványában másodlagosan azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság utasítsa el a keresetet mint megalapozatlant.
39 Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (harmadik tanács) megnyitotta a szóbeli szakaszt, és az eljárási szabályzat 64. cikkében meghatározott pervezető intézkedések keretében felhívta a Parlamentet, a Tanácsot és a Bizottságot, hogy a tárgyalás előtt válaszoljanak az írásbeli kérdésekre. A Parlament, a Tanács és a Bizottság az előírt határidőn belül válaszolt a kérdésekre.
40 A felek szóbeli előterjesztéseit és az Elsőfokú Bíróság szóbeli kérdéseire adott válaszait az Elsőfokú Bíróság a 2008. április 15‑i tárgyaláson hallgatta meg.
41 Miután a tárgyaláson meghallgatta a feleket, az Elsőfokú Bíróság harmadik tanácsának elnöke az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 77. cikke a) pontjának a Bíróság alapokmány 54. cikke harmadik bekezdésével együttesen értelmezett alkalmazásával az előtte folyó eljárást a Bíróság C‑127/07. sz. ügyben hozandó ítéletének meghozataláig felfüggesztette, amely tényt az Elsőfokú Bíróság a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzített.
42 Miután a Bíróság 2008. december 16‑án meghozta ítéletét a C‑127/07. sz., Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben (EBHT 2008., I-9895. o.), az Elsőfokú Bíróság felhívta a feleket, hogy a fenti ítéletből a jelen eljárásban esetlegesen levonandó következményekkel kapcsolatosan tegyék meg észrevételeiket. Miután a felek az előírt határidőn belül előterjesztették észrevételeiket, az Elsőfokú Bíróság harmadik tanácsának elnöke berekesztette az eljárás szóbeli szakaszát.
43 A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jei hatályba lépését követően az Elsőfokú Bíróság úgy határozott, hogy újra megnyitja a szóbeli szakaszt és felhívta a feleket, hogy terjesszék elő észrevételeiket a jelen eljárás keretében a fenti körülményből eredő esetleges következmények, és különösen az EUMSz 263. cikk negyedik bekezdése tekintetében. Miután a felek előterjesztették észrevételeiket, az Elsőfokú Bíróság harmadik tanácsának elnöke berekesztette az eljárás szóbeli szakaszát.
A jogkérdésről
I – A megsemmisítési kérelem elfogadhatóságáról
A – A felek érvei
1. A Parlament, a Tanács és a Bizottság érvei
44 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával úgy véli, hogy a megtámadott irányelv részleges megsemmisítésére irányuló kereset elfogadhatatlan.
45 A Parlament és a Tanács szerint a megtámadott irányelv az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében „valódi irányelvnek” minősül, vagyis olyan objektíve meghatározott helyzetekre absztrakt módon alkalmazandó aktus, amely általános hatállyal bír, és amelyet a tagállamok kötelesek nemzeti jogukba átültetni. Márpedig az EK 230. cikk negyedik bekezdése nem biztosít keresetindítási jogot magánszemélyek részére az ilyen irányelvvel szemben.
46 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával továbbá úgy ítéli meg, hogy a felperest az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében a vitatott rendelkezések nem érintik sem közvetlenül, sem személyében.
47 A közvetlen érintettség kapcsán a Parlament és a Tanács lényegében arra hivatkozik, hogy a rendeletekkel ellentétben egy „valódi irányelv” nem fejt ki közvetlenül kötelező joghatásokat a magánszemélyek jogi helyzetére, illetve nem keletkeztet velük szemben jogi kötelezettségeket azelőtt, hogy az ezen irányelv végrehajtására szolgáló intézkedéseket nemzeti vagy közösségi szinten meghoznák, illetve az átültetésére meghatározott határidő letelne. Következésképpen az ilyen irányelv az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében önmagában nem érintheti közvetlenül e magánszemélyeket. Mivel a vitatott rendelkezések különösen a kibocsátási engedélyek megadására, a kibocsátások nyomon követésére és jelentésére vonatkozó követelményekre, a nemzeti kiosztási tervek elkészítésére, valamint a kibocsátási egységek kiosztására és kiadására vonatkoznak, e rendelkezések nem rónak semmiféle kötelezettséget a felperesre, illetve nem módosítják a felperes jogi helyzetét mindaddig, amíg e rendelkezéseket a nemzeti jogszabályok át nem ültetik.
48 Egyébiránt a Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával úgy véli, hogy a megtámadott irányelv nagyon széles mérlegelési mozgásteret hagy a tagállamoknak az irányelv nemzeti átültetési intézkedések által történő végrehajtásával kapcsolatosan, így különösen a nemzeti kiosztási terv 9. cikknek megfelelő kidolgozása, a 10. cikk alkalmazásában térítésmentesen kiosztandó egységek legalacsonyabb arányának, az adott kiosztási időszakban kiosztandó kibocsátási egységek teljes mennyisége 11. cikk szerinti meghatározásának, és ezen egységek létesítmények közötti, a megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott követelmények szerinti felosztásának tekintetében.
49 A Tanács a Bizottság támogatásával vitatja azt az elméletet, miszerint a megtámadott irányelv nem teszi lehetővé, hogy a felperes megszerezhesse a környezetszennyezés integrált megelőzéséről és csökkentéséről szóló, 1996. szeptember 24‑i 96/61/EK tanácsi irányelv (HL 1996. 257., 26. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 3. kötet, 80. o.) alapján megadott kibocsátási engedélyt. A 96/61 irányelv ugyanis csupán az ágazati jogszabályok általános keretét kialakító koordinációs eszköz, amely különösen az üzemeltetők általános kötelezettségeit, valamint az engedélyezés feltételeit határozza meg (a 96/61 irányelv (9) preambulumbekezdése). Mindazonáltal ez az irányelv nem keletkeztet kibocsátási jogosultságokat, és nem is tekinthető az ilyen jogosultságok megadása közvetlen jogalapjának. Ráadásul a 91/61 irányelv maga nem határoz meg semmiféle legfelső kibocsátási határt (a 96/61 irányelv (18) preambulumbekezdése).
50 A Parlament és a Tanács a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy a felperest a vitatott rendelkezések nem érintik közvetlenül.
51 A Tanács a személyben való érintettségre vonatkozó kritérium kapcsán arra hivatkozik, hogy a megtámadott irányelv általános jelleggel és absztrakt módon alkalmazandó a hivatkozott irányelv I. mellékletében felsorolt tevékenységeket folytató összes gazdasági szereplőre, valamint az összes szén‑dioxidot kibocsátó nagyméretű létesítményre, ideértve a nyersvasat és acélt előállító létesítményeket. A felperes viszont nem bizonyította, hogy helyzete eltérne a többi a nyersvas- és acélgyártóétól. A Tanács hozzáfűzi, hogy a megtámadott irányelv III. melléklete (6) követelményének és 11. cikke (3) bekezdésének értelmében a tagállamok kötelesek az új belépők számára hozzáférést biztosítani a kibocsátási egységekhez. Ezen túlmenően 2004. május 1‑je óta a megtámadott irányelv azon tíz tagállam nyersvas- és acélgyártóira is alkalmazandó, amelyek ezen időpontban csatlakoztak az Unióhoz, és amelyek tevékenysége ugyancsak a hivatkozott irányelv I. mellékletének hatálya alá esik.
52 A Parlament és a Tanács úgy véli, hogy sem az EK 175. cikk (1) bekezdése – amely a Közösség környezetvédelem terén tett intézkedéseinek jogalapja –, sem az EK 174. cikk nem írja elő a közösségi jogalkotó számára, hogy általános hatályú intézkedések meghozatalánál köteles bizonyos gazdasági szereplők különleges helyzetét figyelembe venni. Nem következik ilyen kötelezettség más magasabb szintű – mint például az arányosság és az egyenlő bánásmód elvére, illetve az alapjogokra vonatkozó – jogi szabályból sem. A Parlament és a Tanács álláspontja szerint a hivatkozott irányelvből nem lehet levezetni valamely magánszemély közösségi bíróság előtti közvetlen kereshetőségi jogát anélkül, hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdésében előírt követelményeket meg ne fosztanánk tartalmuktól. Mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy a vitatott rendelkezések olyan „komoly következményeket” gyakoroltak volna a felperes különös helyzetére, hogy e következmények a hivatkozott magasabb szintű jogi szabályokkal ellentéteseknek tekinthetők legyenek.
53 Ezzel kapcsolatosan a Tanács vitatja a felperes arra vonatkozó érveit, miszerint e rendelkezések állítólag különösen súlyosan érintik őt mint a legnagyobb európai acélgyártót, ugyanis a felperes folyamban lévő szerkezetátalakítása, korlátozott kedvezményezetti mozgástere, valamint a már végrehajtott jelentős szén‑dioxidkibocsátás‑csökkentése miatt egyedülálló helyzetben van. Ahhoz, hogy bizonyos aktusok egyes gazdasági szereplőket személyükben érintsenek, nem elég, hogy e szereplőket az ilyen aktusok gazdaságilag jobban érintsék, mint versenytársaikat. A Tanács véleménye szerint ugyanis a megtámadott irányelv a felperest objektív minőségében, vagyis nyersvas- és acélgyártóként ugyanúgy érinti, mint a többi ugyanilyen helyzetben lévő gazdasági szereplőt. Ráadásul az a körülmény, miszerint egy általános hatályú aktus a hatálya alá tartozó különböző jogalanyokra eltérő, egyedi hatással bírhat, a felperest nem különbözteti meg a többi gazdasági szereplőtől, mivelhogy ez az aktus – mint például a megtámadott irányelv – objektíven meghatározott helyzetben alkalmazandó.
54 A felperes azon állításával kapcsolatosan, miszerint a megtámadott irányelv megakadályozza vállalatcsoportja átalakítását, mert nem teszi lehetővé a különböző tagállamokban található létesítményeinek termelési mennyiségéhez kapcsolódó kibocsátási egységek [egymás közötti] határon túli átruházását, a Tanács azt válaszolja, hogy a felperes nem fejtette ki azon indokait, amelyek miatt ő lenne az egyetlen gazdasági szereplő, amelyet e probléma érint, miközben saját maga is hivatkozik a Corus[‑csoport] szerkezetátalakításának példájára. Mindenesetre annak esetleges lehetősége, hogy a bezárt létesítmények részére engedélyezett kibocsátási egységeket fel lehessen használni, nagymértékben a tagállamok döntésétől függ. A tagállamoknak majdnem a fele lehetővé tette a bezárt létesítmények kibocsátási egységeinek az azok helyébe lépő létesítményekre való átruházását, ám az átruházásokra csupán az adott tagállamon belül kerülhet sor. A Tanács a Bizottság támogatásával arra hivatkozik továbbá, hogy mérlegelési jogköre gyakorlása során a megtámadott irányelv 11. cikke (3) bekezdésének és III. melléklete (6) követelményének alkalmazásával az összes tagállam úgy döntött, hogy a fennmaradó kibocsátási egységekből az új belépők számára térítésmentesen megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet biztosít. Ezen túlmenően még ha fel is tesszük, hogy a felperes nem tudja a bezárásra ítélt létesítményei részére kiosztott kibocsátási egységeket vállalatcsoportjának egyéb létesítményeire átruházni, a többi létesítmény termelési kapacitásainak növelése során akkor is hivatkozhat a kibocsátási egységek térítésmentes kiosztására, mivel az „új belépő” megtámadott irányelv 3. cikkének h) pontja szerinti fogalmába tartozik a létesítmények bővítése is. Végül a kibocsátási egységek közösségi kereskedelmi rendszerének bevezetése előtti esetleges kibocsátáscsökkentő beruházásokkal kapcsolatosan a Tanács emlékeztet, hogy a megtámadott irányelv III. mellékletének (7) követelménye értelmében a nemzeti kiosztási tervek ezen beruházásokat figyelembe vehetik, és hogy a tagállamok e tekintetben bizonyos mozgástérrel rendelkeznek.
55 A Parlament és a Tanács álláspontja szerint a felperes nem bizonyította, hogy a megtámadott irányelvet tekintve a Bíróság 11/82. sz., Piraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ügyben 1985. január 17‑én hozott ítéletének (EBHT 1985., 207. o.), a C‑152/88., Sofrimport kontra Bizottság ügyben 1990. június 26‑án hozott ítélete (EBHT 1990., I‑2477. o.) 28. pontjának, valamint a C‑309/89. sz., Codorníu kontra Tanács ügyben 1994. május 18‑án hozott ítéletének (EBHT 1994., I‑1853. o.) alapjául szolgáló ügyek felpereseihez, illetve az Elsőfokú Bíróság T‑480/93. és T‑483/93. sz., Antillean Rice Mills és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1995. szeptember 14‑én hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑2305. o.), valamint T‑135/96. sz., UEAPME kontra Tanács ügyben 1998. június 17‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., II‑2335. o.) alapjául szolgáló ügyek felpereseihez hasonló helyzetben van. A felperes által az erőművekkel a megtámadott irányelv elfogadását megelőzően kötött hosszú távú gázszállítási szerződésekre vonatkozó érvek kapcsán a Tanács azon az állásponton van, hogy a fent hivatkozott ítéletekben az EK 230. cikk negyedik bekezdésének értelmében a személyében való érintettség fennállása tekintetében meghatározott két kumulatív feltétel, vagyis egyrészt olyan magasabb szintű jogi szabály létezése, amely arra kötelezi a közösségi intézményeket, hogy figyelembe vegyék a felperesnek a többi érintett félhez viszonyított különleges helyzetét, másrészt az a tény, hogy a megtámadott jogi aktus részben vagy egészben megakadályozza a szóban forgó szerződések teljesítését, a jelen ügyben nem teljesülnek. A felperes maga is elismeri, hogy a hivatkozott szerződések tárgyát képező gázszállítás saját erőművei, valamint harmadik erőművek számára történik. Ennélfogva a felperes felhasználhatja a saját csoportjához tartozó erőművek kibocsátási egységeit, vagy azokat különböző termelő létesítményei között átruházhatja. A Tanács véleménye szerint a Bizottság kiegészítő iránymutatásának (lásd a fenti 14. pontot) 92. pontja értelmében amennyiben valamely létesítmény termelési folyamata során visszamaradt hulladékgázt egy másik létesítmény tüzelőanyagként használja fel, az adott tagállam dönthet a kibocsátási egységek két létesítmény közötti elosztásáról. Az adott tagállam tehát dönthet úgy, hogy a hulladékgázt átadó létesítmény üzemeltetőjének – vagyis a jelen esetben egy nyersvas- és acélgyárnak – osztja ki a kibocsátási egységeket még akkor is, ha a hulladékgázt nem maga az acéltermelő létesítmény termeli, hanem egy erőmű. E körülmények között a felperes nem bizonyította, hogy a megtámadott irányelv megakadályozná, hogy a szóban forgó gázszállítási szerződéseket teljesítse. Mindenesetre pusztán az a tény, hogy a megtámadott irányelv a nemzeti jogba történő átültetése révén e szerződések teljesítését nehezebbé teheti, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a felperes személyében érintett.
56 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával kijelenti, hogy a felperes azt sem bizonyította, hogy az üzemeltetők zárt csoportjához tartozna. Tekintettel arra, hogy a megtámadott irányelv olyan általános hatályú intézkedésnek minősül, amely az I. mellékletében meghatározott tevékenységeket végző összes üzemeltetőre alkalmazandó, a hivatkozott irányelv a felperest csak objektív minőségében, nyersvas- és acélgyártóként érinti ugyanúgy, mint a többi ugyanilyen helyzetben lévő gazdasági szereplőt. Ennélfogva az a tény, hogy a megtámadott irányelv elfogadásakor csupán tizenöt nyersvas- és acélgyártó létezett, nem elegendő ahhoz, hogy a felperes személyében érintve legyen. A Parlament álláspontja szerint azon puszta tényből, hogy a felperes egy „zárt és felismerhető csoporthoz” tartozott a megtámadott irányelv elfogadásakor, vagy hogy gazdaságilag jobban érintette ezen irányelv elfogadása, még nem következik, hogy e jogi aktus egyedi címzettjévé válik.
57 A Tanács vitatja, hogy a felperes különleges helyzete miatt nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá válhatna. Ezzel kapcsolatosan először is emlékeztet arra, hogy a tagállamoknak az első kiosztási időszakra az egységek legalább 95%‑át, a második kiosztási időszakra pedig az egységek legalább 90%‑át kell térítésmentesen kiosztaniuk. Másodszor a megtámadott irányelv 12. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében a kibocsátási egységek korlátozás nélkül átruházhatók mind az egyes vállalatcsoportokon belül, mind a Közösségen belüli természetes vagy jogi személyek, illetve harmadik országbeli személyek között. Harmadszor az eredetileg kiosztott egységek mennyiségét minden tagállam – számos tényező és követelmény figyelembevételével – saját hatáskörében maga határozza meg (lásd a fenti 47. és azt követő pontokat). Végül a kiotói jegyzőkönyv rugalmassági mechanizmusai (lásd a fenti 5. pontot) lehetővé teszik a nyersvas- és acélgyártók számára, hogy az érintett projekteknek köszönhetően szerzett kibocsátási egységeket a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerében felhasználható kibocsátási egységekké alakítsák át. Következésképpen a felperes térítésmentesen juthat hozzá a kibocsátása egészét lefedő mennyiségű kibocsátási egységhez.
58 A Tanács a Bizottság támogatásával – álláspontját tanulmányokkal alátámasztva – vitatja azon állítást, miszerint a nyersvas- illetve acélgyártók egyedi csapdahelyzetbe („unique lock‑in situation”) kerülnek amiatt, hogy a kohászati ágazatnak nincs műszaki lehetősége arra, hogy a szén‑dioxid‑kibocsátást tovább csökkentse. Ezzel kapcsolatosan a Tanács lényegében arra hivatkozik, hogy a kohászati ágazatban mind rövid, mind hosszú távon léteznek műszaki megoldások e kibocsátások csökkentésére, hogy a Bizottság jelentős pénzügyi támogatást nyújt az erre vonatkozó kutatásokhoz, és hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere a nyersvas-, illetve acélgyártók részére gazdasági ösztönzést nyújt ahhoz, hogy szén‑dioxid‑kibocsátásukat tovább csökkentsék.
59 A felperes azon állításával kapcsolatosan, miszerint a nyersvas-, illetve acélgyártók a kibocsátásiegység‑vásárlási kényszerből eredő termelési költségnövekedést nem tudnák a fogyasztókra hárítani, a Tanács a Bizottság támogatásával előadja, hogy valamely nyersvas-, illetve acélgyártó azon szükséglete, hogy kibocsátási egységeket vásároljon, az eredetileg a nemzeti kiosztási terv alapján részére kiosztott egységek eredeti mennyiségétől, valamint a saját kibocsátáscsökkentési erőfeszítéseitől függ. A felperes maga is hivatkozik vállalatcsoportja szerkezetátalakítási folyamatára, valamint a kohók számának 2012‑ig történő csökkentésére, amely valószínűleg már önmagában is csökkenteni fogja a kibocsátást. Különösen így történik majd, amennyiben a felperes – nyilvános közleményének megfelelően – kohóit villamos ívkemencés kohókra cseréli le, amelyeknek a megtermelt acél tonnánkénti szén‑dioxid‑kibocsátása jóval alacsonyabb. Még ha fel is tesszük, hogy a felperesnek további kibocsátási egységeket kell vásárolnia, az ezzel járó költségeket – legalább részben – átháríthatja majd a fogyasztókra, mivel a növekedő kohászati ágazatban az árak nagymértékben nőnek.
60 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával a fentiek alapján ebből arra következtet, hogy a felperest nem érinti személyében a megtámadott irányelv, és ebből következően a megsemmisítés iránti keresetét el kell utasítani.
61 Egyébiránt a Parlament a Bizottság támogatásával arra hivatkozik, hogy a megsemmisítés iránti kereset elfogadhatatlan, mivel a vitatott rendelkezések nem választhatók el a megtámadott irányelv többi részétől anélkül, hogy meg ne fosszuk azt tartalmától. Ugyanis a Parlament véleménye szerint, ha például üvegházhatású gázkibocsátásra vonatkozó engedéllyel (a megtámadott irányelv 4. és 6. cikke), valamint a nemzeti kibocsátási tervekkel (megtámadott irányelv 9. cikke) kapcsolatos kötelezettségeket megsemmisítenénk, olyan jogi aktust kapnánk, amelynek tartalma teljesen „fordítottá” válna.
62 Ezzel kapcsolatosan a Parlament vitatja a felperes azon állítását, miszerint a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere „lényegében érintetlen” maradna, amennyiben a nyersvas-, illetve acélgyártókat kizárnánk annak hatálya alól, mivel ez a körülmény egyáltalán nem függ össze azzal a kérdéssel, hogy a vitatott rendelkezések megsemmisítése módosíthatja‑e a megtámadott irányelv fennmaradó részének tartalmát. Ezen túlmenően a Parlament és a Tanács álláspontja szerint a felperes a válasz szakaszában arra vonatkozóan megkésetten tett – és ebből következően az eljárási szabályzat 48. cikke 2. §‑ának követelményeivel ellentétes – kísérlete nem elfogadható, hogy kereseti kérelmét oly módon módosítsa, hogy keresetét úgy kelljen értelmezni, miszerint „az a [megtámadott] irányelv egészének megsemmisítésére irányuló kérelmet foglal magában, amennyiben a hivatkozott irányelv részbeni megsemmisítése nem lehetséges”. Ez a megközelítés azzal járna, hogy a felperes eredeti kereseti kérelmét – amely a megtámadott irányelv részleges megsemmisítésére irányult – nem szűkítené, hanem kiterjesztené. A felperes viszont nem hivatkozott olyan, az eljárási szabályzat 48. cikkének 2. §‑a értelmében az eljárás során felmerült jogi vagy ténybeli elemekre, amelyek indokolhatnák az új jogalapra való hivatkozást.
63 Következésképpen a Parlament és a Tanács úgy véli, hogy a megsemmisítés iránti kérelmet ugyanezen oknál fogva elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.
64 A Parlament és a Tanács – a Bizottság támogatásával – az EUMSz 263. cikk negyedik bekezdésének hatályba lépéséből eredő esetleges következmények tekintetében arra hivatkozik, hogy ez a körülmény nem változtat a fenti értékelésen, ugyanis a fent hivatkozott cikk nem a jelen eljárásban és a megtámadott irányelv e rendelkezés értelmében nem minősül rendeleti jellegű jogi aktusnak.
2. A felperes érvei
65 A felperes elöljáróban arra hivatkozik, hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdésére vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az a puszta körülmény, hogy a megtámadott aktus irányelv, nem elegendő a megsemmisítés iránti kereset elfogadhatatlanná nyilvánításához. Ennélfogva a valamely irányelv bizonyos rendelkezéseinek megsemmisítésére irányuló kereset akkor elfogadható, ha a felperest e rendelkezések közvetlenül és személyében érintik.
66 A személyben való érintettségre vonatkozó kritérium kapcsán a felperes kijelenti, hogy még ha az EK 249. cikk harmadik bekezdésének megfelelően ahhoz, hogy egy irányelv közvetlen hatást fejthessen ki a gazdasági szereplők jogi helyzetére, a tagállamoknak ezen irányelvet át kell ültetniük a nemzeti jogba, ez a követelmény önmagában nem elégséges annak megállapításához, hogy a felperest az irányelv az EK 230. cikk negyedik bekezdésének értelmében nem érinti közvetlenül. Ha ez így lenne, a gazdasági szereplők soha nem támadhatnák meg az irányelveket, ami összeegyeztethetetlen az ítélkezési gyakorlattal, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való joggal. Amennyiben valamely közösségi intézkedés – ideértve az irányelveket is – a felperesre háruló kötelezettség tekintetében nem hagy a tagállamoknak semmiféle mérlegelési mozgásteret, vagyis amikor egy irányelv végrehajtása teljesen automatikus, a szóban forgó felperes közvetlenül érintett. Az intézmények ugyanis az elfogadott jogi aktus formájának megválasztása révén nem foszthatják meg a felperest az EK 230. cikk negyedik bekezdésében előírt bírói jogvédelem lehetőségétől.
67 A jelen ügyben a vitatott rendelkezések a felperesre háruló kötelezettség tekintetében nem hagynak a tagállamoknak semmiféle mérlegelési mozgásteret.
68 E tekintetben a felperes először is megjegyzi, hogy a megtámadott irányelv 4. cikkének értelmében a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy 2005. január 1‑jétől a nyersvas-, illetve acélgyártók csupán engedély birtokában üzemeltethessék létesítményeiket. A tagállamok tehát ezzel kapcsolatosan nem rendelkeznek semmiféle mérlegelési mozgástérrel. A megtámadott irányelv 27. cikkének (1) bekezdése csupán ez alól egyetlen kivételt állapít meg, vagyis ha egy létesítményt átmenetileg – 2007. december 31‑ig – kizárnak a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alól, aminek következtében az engedélykötelezettség legkésőbb 2008. január 1‑jével kellett, hogy hatályba lépjen. A tagállamoknak a megtámadott irányelv 27. cikkének (2) bekezdésében meghatározott azon lehetősége továbbá, hogy 2005 és 2007 között átmeneti kizárást biztosítsanak, nem biztosít számukra semmiféle mérlegelési mozgásteret, ráadásul szigorító feltételei minden gyakorlati érdektől megfosztják e rendelkezést.
69 Másodszor a tagállamoknak a nemzeti kibocsátási terv kidolgozására vonatkozó nagyon széles mérlegelési mozgásterével kapcsolatos érv irreleváns, mivel a megtámadott irányelv világosan különbséget tesz az engedélyezés (4. cikk) és a kibocsátási egységek (9. cikk) között. Az a tény, hogy a tagállamoknak engedélyezniük kell a szén‑dioxid‑kibocsátást, már önmagában is hatást gyakorol a felperes jogi helyzetére, mivel semmissé teszi a 96/61 irányelv alapján termelési létesítményei tekintetében megadott működtetési engedélyeket és a megtámadott irányelv hatályba lépését megelőzően szerzett szén‑dioxid‑kibocsátási jogait. A megtámadott irányelv 6. cikkének (2) bekezdése értelmében ez az engedély további követelmények – úgymint a nyomon követési és jelentési kötelezettség, továbbá az érintett létesítmény minden egyes naptári év során történő szén‑dioxid‑kibocsátásának megfelelő mértékű kibocsátásiegység‑átadási kötelezettség – függvénye. A felperes véleménye szerint a tagállamok a rájuk háruló kötelezettségek tekintetében nem rendelkeznek semmiféle mérlegelési mozgástérrel.
70 Harmadszor a megtámadott irányelv III. melléklete (1) követelményével együttesen értelmezett 9. cikkének értelmében az adott kiosztási időszakra kiosztandó kibocsátási egységek összegének összhangban kell lennie egyrészt az adott tagállamnak a 2002/358 határozat és a kiotói jegyzőkönyv szerinti kibocsátás‑csökkentési kötelezettségével, másrészt annak mennyisége nem lehet nagyobb, mint amennyi a megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott követelmények szigorú alkalmazásához valószínűleg szükséges. Ebből következően amikor a tagállamok meghatározzák a kiosztandó kibocsátási egységek összegét, – anélkül, hogy ezzel kapcsolatban bármilyen mérlegelési jogkörrel rendelkeznének – tiszteletben kell tartaniuk „az egységek abszolút legfelső kibocsátási határát”. Ezt az értelmezést támasztja alá a megtámadott irányelv III. mellékletének (1) követelményére vonatkozó kiegészítő bizottság iránymutatás 10. pontja (lásd a fenti 14. pontot).
71 Végül negyedszer a megtámadott irányelv 12. cikkének (3) bekezdése, valamint 16. cikke értelmében a tagállamok kötelezik – anélkül, hogy ezzel kapcsolatban bármilyen mérlegelési jogkörrel rendelkeznének – az összes létesítményüzemeltetőt, hogy minden évben legkésőbb április 30‑ig adjon át az előző naptári évben az adott létesítményből származó teljes kibocsátásának megfelelő egységet, másrészt e kötelezettség be nem tartása esetén az adott üzemeltetővel szemben bírságot szabnak ki.
72 A felperes ebből azt a következtetést vonja le, hogy a vitatott rendelkezések nem hagynak a tagállamok részére semmiféle mérlegelési mozgásteret a felperessel szemben előírt kötelezettségek végrehajtása tekintetében, ennélfogva e rendelkezések az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül érintik őt.
73 A felperes úgy véli továbbá, hogy a vitatott rendelkezések személyében is érintik. Egyrészt a közösségi jogalkotó köteles figyelembe venni a felperes különleges helyzetére vonatkozóan a vitatott rendelkezésből eredő súlyos következményeket, másrészt a felperes a hivatkozott rendelkezések által érintett korlátozott számú nyersvas-, illetve acélgyártó zárt csoportjához tartozik.
74 Először is a felperes szerint az, hogy a közösségi jogalkotó köteles figyelembe venni az általa elfogadni kívánt jogi aktusnak az egyes magánszemélyek különleges helyzetére gyakorolt következményeit, e személyeket személyükben érintetté teszi (a fenti 54. pontban hivatkozott Piraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 19. pontja; a fenti 54. pontban hivatkozott Sofrimport kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 11. pontja és a Codorníu kontra Tanács ügyben hozott ítélet 20. pontja), és e kötelezettség származhat az EK‑Szerződés egy bizonyos rendelkezéséből (a fenti 54. pontban hivatkozott Antillean Rice Mills és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 67. pontja), vagy más – például az arányosság elvére, az egyenlő bánásmód elvére, illetve az alapjogokra vonatkozó – magasabb szintű jogi szabályból (a fenti 54. pontban hivatkozott UEAPME kontra Tanács ügyben hozott ítélet 90. pontja).
75 Ezzel kapcsolatosan a felperes lényegében azt állítja, hogy az arányosság és az egyenlő bánásmód elvének, továbbá tulajdonhoz való jogának, illetve a gazdasági tevékenysége gyakorlása szabadságának tiszteletben tartása érdekében a közösségi jogalkotónak figyelembe kellett volna vennie, hogy a megtámadott irányelv milyen súlyos hatást gyakorol a felperes különleges helyzetére. Ezért mivel a közösségi jogalkotó a Parlament és a Bizottság kezdeti javaslataival ellentétben a megtámadott irányelv I. mellékletében más ágazatokat – különösen a versenytárs színesfémágazatot, illetve vegyi ágazatot – nem sorolt fel, megsértette az egyenlő bánásmód, valamint a torzításmentes verseny fenntartásának elvét. Megsértette továbbá a felperes tulajdonhoz való jogát, letelepedési szabadságát, továbbá gazdasági tevékenysége gyakorlásának szabadságát, illetve az arányosság elvét azzal, hogy nem vette figyelembe, hogy a nyersvas-, illetve acélgyártóknak nincs sem műszaki, sem gazdasági lehetőségük arra, hogy a szén‑dioxid‑kibocsátásukat tovább csökkentsék. Ezzel a közösségi jogalkotó olyan aránytalan terhet rótt a felperesre, amely veszélyezteti a létezését, ugyanis ennek következtében szükségszerűen „nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá” válik, mivel az ezzel járó költségeket nem tudja a fogyasztókra hárítani. A vitatott rendelkezések továbbá azért is aránytalanok, mert nem kapcsolódnak hozzájuk olyan intézkedések, amelyek legalább könnyítenének a hivatkozott rendelkezések felperesre nézve végzetes következményein, mint például a kibocsátási egységek árát ellenőrző mechanizmus, vagy ezen egységek egyetlen vállalatcsoporton belül történő határon túli átruházása. A fenti átruházás lehetőségének hiányában – amely jelentős hatással lenne a felperes szerkezetátalakítási erőfeszítéseire, valamint versenyképességére – a megtámadott irányelv a felperes tulajdonhoz való jogát, illetve letelepedési szabadságát is sérti. A felperes kifejti, hogy letelepedési szabadságának elfogadhatatlan korlátozását – amely abból ered, hogy a megtámadott irányelv nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely lehetővé tenné a kibocsátási egységek egyetlen vállalatcsoporthoz tartozó különböző létesítmények közötti határon túli átruházását – nem teheti viszonylagossá az az érv, miszerint valamely létesítmény termelési kapacitásainak növelése során hivatkozhat az „új belépőkre” vonatkozó kibocsátásiegység‑kiosztási szabályokra, mivel ennek a lehetőségnek a megadása az érintett fogadó tagállam hatáskörébe tartozik.
76 Másodszor a felperes kijelenti, hogy olyan vállalkozások zárt csoportjához tartozik, amelyeket a megtámadott irányelv különösen érzékenyen érint. A tizenöt tagú Unióban, ahol csupán tizenöt vállalkozás vagy vállalatcsoport – vagyis a Corus, a ThyssenKrupp, a HKM, a Riva, a Luccini, a SSAB, a Voest Alpine, a Salzgitter, a Duferco, a Rauttaruukki, a Fundia, a Saint‑Gobain, a DHS és a Neue Maxhütte – üzemeltetett nyersvas-, illetve acélgyárat, és amelyekhez 2004. május 1‑jével a tíz új tagállam öt nyersvas-, illetve acélgyártó vállalata – vagyis az Ispat Polska, a Czech Steel Company, a Moravia Steel, a Dunaferr Dunai Vasmű és a US Steel Košice – csatlakozott. Mindazonáltal az uniós bővítés az ítélkezési gyakorlat értelmében önmagában nem fosztotta meg a fenti csoportot zárt jellegétől, tekintettel arra, hogy a bővítést a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság Európai Unióhoz történő csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 2003. L 236., 33. o.) 2. cikke a megtámadott irányelv hatálybalépését megelőzően írta elő. Ezen túlmenően az új belépőknek az új kohászati tevékenységek megkezdésével történő piacra lépése gazdaságilag nem járható lehetőség, és ezért gyakorlatilag kizárt. A megtámadott irányelv hatálybalépését követően ugyanis – és tekintettel a kohók számának az Unió területén 1975 óta történő folyamatos csökkenésére – az új belépők csupán felvásárlással tudnának talpon maradni az érintett piacon.
77 A felperes álláspontja szerint e termelői csoport „különleges csapdahelyzete” (unique lock‑in situation) – amely megkülönbözteti e termelőket más személyektől – abból a tényből ered, hogy az előrelátható jövőben műszaki okokból más érintett gazdasági ágazatok – mint például a cementipar, villamosenergia‑ipar, papíripar és üvegipar – helyzetével szemben a nyersvas-, illetve acélgyártók szén‑dioxid‑kibocsátásukat nem tudják a megtámadott irányelv célkitűzéseinek megfelelően jelentős mértékben csökkenteni. Következésképpen az ehhez a csoporthoz tartozó termelők valójában nem tudnak választani a kibocsátáscsökkentés és a többletkibocsátási egységek vásárlása között, és ezért szükségszerűen „nettókibocsátásiegység‑vásárlókká” válnak. Az acélgyártási folyamat során a szén‑dioxid‑kibocsátás a szén mint nyersanyag – és nem mint tüzelőanyag – használata miatt elkerülhetetlen. Ezért nem létezik gazdaságilag kifizetődő helyettesítő megoldás a szén‑dioxid‑kibocsátás csökkentésére, mint például más tüzelőanyag – lásd földgáz – használata. A kohászati technológiák energiafelhasználás tekintetében történő tökéletesítése elérte azt az elméleti határt, amely mellett egy tonna acél termelése még így is 2 tonna szén‑dioxid‑kibocsátással jár. A további kibocsátáscsökkentés csak olyan műszaki fejlődés révén lenne elérhető, amely legalább 20‑30 éves fejlesztést venne igénybe. Ezzel szemben a termelés nem csökkenthető, mivel a kohóknak műszaki okokból állandóan majdnem teljes kapacitással kell működniük.
78 A felperes tanulmányokkal alátámasztva előadja, hogy a következő nagyjából 25 évben a kohóüzemeltetőknek a létező technológiákat kell alkalmazniuk, amelyek fejlődési mozgástere meglehetősen korlátozott, ugyanis mostanáig minden helyettesítő technológiára irányuló kísérlet műszaki és/vagy gazdasági okokból meghiúsult. Hozzáteszi még, hogy a Tanács állításával ellentétben a 2002‑ig a felperes által megvalósított kibocsátáscsökkentés nem a műszaki fejlődés eredménye, hanem főleg öt kohó bezárásának, a többi létesítmény kapacitásai növelésének, valamint a lotaringiai vasérc jobb energiahozamú brazil nyersanyaggal való helyettesítésének tudható be. Ráadásul a felperesnek a 2008 és 2012 közötti kötelezettségvállalási időszakra vonatkozó kibocsátáscsökkentési célkitűzését többek között egyes létesítmények bezárásával és ezek termelésének más tagállamokban található létesítményekbe való áthelyezésével kellene elérnie.
79 A felperes továbbá arra hivatkozik, hogy a kohászati ágazat az egyetlen a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt négy ágazat közül, amelynek szembe kell néznie a hivatkozott irányelv által fel nem sorolt egyéb ágazatokból – vagyis a színesfémágazatból, illetve műanyaggyártásból – származó versennyel. Ezt a nyersvas-, illetve acélgyártókra nézve hátrányos versenyhelyzetet tovább súlyosítja egyrészt különösen az autóipar „nagyon koncentrált” kereslete, másrészt a megtámadott irányelv hatálya alá nem tartozó ágazatokból, valamint a kiotói jegyzőkönyvet alá nem író harmadik országok – mint például az Amerikai Egyesült Államok – termelőitől származó fokozott verseny, amelyek a világ acéltermelésének 65%‑át képviselik. Az európai acéltermelők ezért a kibocsátásiegység‑vásárlási kényszerből eredő termelési költségnövekedést nem tudják a fogyasztóikra hárítani, amely a már amúgy is alacsony jövedelmezőségüket tovább ronthatja. E tekintetben a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt ágazatokban fennálló versenyhelyzet eltérő. Például, ha figyelembe vesszük a villamos áram árának jelentős növekedésére vonatkozó becslést, az energiaszolgáltatók fogyasztóikra háríthatják termelési költségeik bármilyen emelkedését, és ezzel lényegesen növelni tudják jövedelmezőségüket.
80 A felperes hozzáteszi, hogy ezzel szemben még a nemrégiben bekövetkezett acélár‑emelkedés sem teszi lehetővé, hogy a felperes a kibocsátásiegység‑vásárlási kényszerből eredő termelési költségnövekedést a fogyasztóira hárítsa. Ez az áremelés ugyanis csupán a nyersanyagok és szállítás költségei világszerte történt emelkedésének eredménye. Az európai nyersvas- és acélgyártók világviszonylatban komoly versenybe ütköznek olyan harmadik országokból származó termelők részéről, amelyek vagy nem írták alá a kiotói jegyzőkönyvet – így például az Amerikai Egyesült Államok, az Ausztrál Államszövetség és a Török Köztársaság –, vagy aláírták a kiotói jegyzőkönyvet, ám egyelőre nem vállaltak kötelezettséget szén‑dioxid‑kibocsátásuk csökkentésére (a kiotói jegyzőkönyv B. melléklete) – ilyen például India, a Kínai Népköztársaság, illetve a Brazil Szövetségi Köztársaság –, illetve azok az államok – lásd az Orosz Föderációt és Ukrajnát –, amelyek a kiotói jegyzőkönyv alapján csupán arra vállaltak kötelezettséget, hogy szén‑dioxid‑kibocsátásuk jelenlegi szintjét fenntartsák. Ennélfogva csupán az európai nyersvas- és acélgyártóknak kell a kiotói jegyzőkönyv végrehajtásából eredő termelési többletköltségeket maguknak viselniük, miközben a harmadik országokból származó behozatalok miatt egyre nagyobb versenynyomásnak vannak kitéve, amelyek jelentősége az európai piacon uralkodó áraktól függ. A felperes hozzáfűzi még, hogy tekintettel a szén‑dioxid‑kibocsátási egységek jelenlegi tonnánkénti 26 eurós árára, egy tonna acél gyártása – amely nagyjából két tonna szén‑dioxid‑kibocsátással jár – tonnánként 52 eurós többletköltséget von maga után, miközben egy tonna acél világszintű szállítási költsége főszabály szerint nem haladja meg a 20 eurót. A felperes előadja továbbá, hogy a nyersvas-, illetve acélgyártókkal szemben – különösen a németországi és egyesült királysági székhellyel rendelkező – energiatermelők a térítésmentesen szerzett kibocsátási egységek értékét belefoglalják a villamos áram árába, és ebből rendkívüli hasznot húznak.
81 A felperes a fentiekből arra a következtetésre jut, hogy az Unióban székhellyel rendelkező nyersvas-, illetve acélgyártók olyan „különleges csapdahelyzetben” (unique lock‑in situation) vannak, amely megkülönbözteti őket más személyektől. Ezt a helyzetet tovább súlyosítja az a tény, hogy a megtámadott irányelv nem határozza meg sem a kibocsátási egységek árának legfelső határát, sem az azokat ellenőrző mechanizmust. A legújabb tanulmányok szerint a nyersvas-, illetve acélgyártók olyan helyzetben vannak, hogy egy tonna szén‑dioxid‑kibocsátás 20 és 60 euró közötti kibocsátásiegység‑árat vonz maga után, miközben már a 20 eurós tonnánkénti ár is felemészti a kohászati ágazat szereplőinek bruttó nyereségét.
82 Harmadszor a felperes úgy véli, hogy mivel a 40 tonnás acéltermelési mennyiséggel messze ő a legnagyobb európai nyersvas- és acéltermelő – őt követi a Thyssen‑Krupp 17 millió tonnával és a Corus 16 millió tonnával –, a megtámadott irányelv különösen súlyosan érinti. Igen fejlett technológiájú kohóinak alkalmazásával a felperes 1990 óta a kiotói jegyzőkönyv által előírt 8%‑nál már jóval nagyobb mértékben – abszolút értékben a termelt acél tonnájaként 19%‑kal, viszonylagosan pedig 24%‑kal – csökkentette az üvegházhatást okozó gázkibocsátását, ideértve a szén‑dioxid‑kibocsátást is, ám a fenti 77. és 78. pontban említett műszaki okok miatt tovább már nem tudja jelentősen csökkenteni szén‑dioxid‑kibocsátását. Ezen túlmenően 2002‑ben a felperes kohóinak üzemeltetéséből eredő tonnánkénti széndioxid-kibocsátása után bruttó 16 euró, illetve nettó 4 eurós nyereséget ért el. Ebből az következik, hogy még ha a jelenlegi számítások szerinti legalacsonyabb, tonnánkénti 20 eurós kibocsátásiegység‑árral is számolunk – amely a tonnánkénti acél árának 40 eurós többletárának felel meg – a felperes számára a termelés oly mértékben veszíthet jövedelmezőségéből, hogy a felperes nem tudja folytatni európai létesítményei üzemeltetését.
83 Negyedszer a felperes az egyetlen olyan európai nyersvas- és acéltermelő, amelynek a versenyképesség javítása céljából folyamatban lévő szerkezetátalakítása miatt a megtámadott irányelv által teremtett különleges problémával kell szembenéznie. A 2001‑es összefonódással – vagyis a megtámadott irányelv elfogadása előtt – megkezdett szerkezetátalakítás célja (lásd a fenti 30. pontot), hogy az egyes tagállamokban található kevésbé jövedelmező létesítményeket bezárja, illetve a termelési kapacitásokat csökkentse, miközben a más tagállamokban található jövedelmezőbb létesítmények termelési kapacitásait ennek megfelelő növelje. Ez a helyzet kizárólag a felperesre jellemző, és megkülönbözteti őt a többi nyersvas-, illetve acélgyártótól, amelyeknek létesítményei mindig egy adott tagállamon belül találhatók. Az egyetlen kivétel a Corus, amelynek létesítményei az Egyesült Királyságban és Hollandiában találhatók, ám e versenytárs már optimalizálta termelését. A megtámadott irányelv viszont súlyosan veszélyezteti a szerkezetátalakítást azzal, hogy nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy tegyék lehetővé a bezárásra váró létesítmények kibocsátási egységeinek a más tagállamokban található létesítményekre történő, határokon átnyúló átruházását. A belga és a német kormány már a felperes tudomására hozta, hogy amennyiben a felperes a Vallóniában (Belgium) és Brémában (Németország) található létesítményeit bezárja, elveszti az ezek után járó kibocsátási egységeit, ezért ezeket az egységeket nem ruházhatja át a Spanyolországban vagy Franciaországban található létesítményeire, ahol is a termelési kapacitásoknak megfelelő növelését tervezte. Továbbá a német nemzeti kiosztási terv és a kibocsátási egységek első időszakra vonatkozó kiosztásáról szóló német törvénytervezet 10. cikke (1) bekezdésének első mondata létesítménybezárás esetén a kibocsátási egységek megsemmisítését írja elő, kivéve ha az üzemeltető Németországban (és nem egy másik tagállamban) helyez üzembe új létesítményt. A francia nemzeti kiosztási terv ugyanilyen értelemben írja elő, hogy az üzemeltetők kizárólag akkor tarthatják meg a bezárt létesítményük után járó kibocsátási egységeket, amennyiben azokat egy Franciaország területén található másik létesítményre kívánják átruházni. A felperes tehát kénytelen a szerkezetátalakítással, valamint a termelékenysége javításával kapcsolatos célkitűzésével ellentétesen eljárni. További kibocsátási egységeket kell vásárolnia ahhoz, hogy az eredetileg bezárásra ítélt és más tagállamokban található létesítményeibe átvitt termelési kapacitásait lefedje, illetve kevésbé jövedelmező létesítményeinek üzemeltetését csupán azért kénytelen folytatni, hogy a már részére kiosztott kibocsátási egységeket el ne veszítse.
84 A felperes hozzáteszi, hogy a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt ágazatok gazdasági szereplői közül ő az egyetlen, akit érint a különböző tagállamokban található létesítmények közötti, határokon átnyúló termelési kapacitásáttelepítés. Ez a probléma nem érinti a cementipart, az üvegipart, az energiaipart, illetve a papíripart, amelyeknek létesítményei az acéltermelő létesítményekkel ellentétben vagy a fogyasztókhoz közel, vagy a megfelelő mennyiségű nyersanyagellátást biztosító ipari övezetekben találhatók. Következésképpen a fenti ágazatok termelői számára az egyik tagállamban található egyik létesítményük bezárása és termelésük másik tagállamba történő áttelepítése nem tűnik elfogadható lehetőségnek.
85 Mindazonáltal a letelepedés szabadságát illetően semmi sem indokolja annak a kérdésnek a tagállamok saját hatáskörében hagyását, hogy a termelési kapacitások határokon túli áttelepítése milyen mértékben lehetséges. Ez annál inkább is igaz, hogy a tagállamokra jelentős gazdasági és politikai nyomás nehezedik annak érdekében, hogy a termelési kapacitások áttelepítését – ideértve a kibocsátási egységek átruházását is – ne tegyék lehetővé. Egyrészről a kibocsátási egységeket eredetileg kiosztó tagállamnak az ilyen átruházás megkönnyítése, illetve sem a saját területén lévő termelési kapacitások, valamint az ezekhez kapcsolódó munkahelyek, sem a már kiosztott kibocsátási egységek elvesztése egyáltalán nem áll érdekében. Másrészt az áttelepítés célországának minősülő tagállamnak – főleg, ha ez a tagállam kisméretű – nem feltétlenül áll érdekében térítésmentesen új kibocsátási egységeket nyújtani az új belépőnek, tekintettel annak kockázatára, hogy ezzel a kibocsátási egységek nemzeti felső határát túllépi, és következésképpen megsérti a 2002/358 határozat és a kiotói jegyzőkönyv alapján vállalt csökkentési kötelezettségeit. Amint az a Bizottság kiegészítő iránymutatása (lásd a fenti 14. pontot) 4. mellékletének 5. pontjából kiderül, ezt a bizalmatlanságot támasztja alá az a tény, hogy a tagállamok nagy része nem teszi lehetővé a kibocsátási egységek határon túli átruházását. A Bizottság a fent hivatkozott iránymutatásban maga is felhívta a figyelmet e problémára, hangsúlyozva, hogy az első kiosztási időszak alatt a tagállamok számos szabály fogadtak el az új belépők számára fenntartott kibocsátásiegység‑tartalékra, létesítménybezárásokra és -áttelepítésekre vonatkozóan, amely e szabályokat bonyolulttá és átláthatatlanná teszi, továbbá torzíthatja a versenyt. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy meg kellene fontolni a közösségi tartalék létrehozását, valamint az új belépőkre, a létesítménybezárásokra és belső piacon belüli határokon túlnyúló áttelepítésekre alkalmazandó közigazgatási szabályok harmonizációját (a Bizottság kiegészítő iránymutatásának 7. melléklete). A felperes továbbá egy olyan tanulmányra hivatkozik, amely szerint a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerén belül – a tagállamok arra vonatkozó érdekének figyelembevételével, hogy a területükön található létesítményekhez kapcsolódó adóbevételt és munkahelyeket szeretnék megőrizni – jelenleg számukra az lenne ésszerű, ha a bezárt létesítményeknek kiosztott kibocsátási egységeket vissza tudnák venni, vagy legalábbis ezen egységek fenntartását új létesítmények területükön történő megnyitásától tennék függővé annak elkerülése érdekében, hogy az adott üzemeltető elhagyja az országot. Ebből viszont a tagállamok között gazdaságilag eredménytelen és politikailag nemkívánatos szabályozási versenyt indíthat el a beruházások megtartása, illetve vonzása érdekében. Ezért ez a tanulmány arra a következtetésre jut, hogy szükségszerű azon szabályok közösségi szintű harmonizációja, amelyek lehetővé teszik az adott létesítmények számára, hogy még a létesítménybezárások esetén is megtartsák kibocsátási egységeiket. Következésképpen a felperes álláspontja szerint a letelepedés szabadságának hatékony érvényesülése csupán a közösségi jogalkotó beavatkozásával biztosítható.
86 Ötödször a felperes úgy véli, hogy a megtámadott irányelv által különösen érintett, részben a saját csoportján kívüli erőművekkel kötött, a felperesre régóta kötelezettségeket rovó hosszú távú szerződések miatt, amelyeknek tárgya a kohók által termelt szén‑monoxidot, szén‑ dioxidot és nitrogént tartalmazó, villamos áram termelésére szolgáló gáz szállítása. A felperes azon elmélkedik, hogy a megtámadott irányelv 3. cikkének b) és e) pontja értelmében a kibocsátási egységeket neki vagy az adott erőműnek kell‑e kiosztani. Amennyiben a kibocsátási egységek az erőműnek járnak, a felperes helyzete még rosszabb, mivel ebben az esetben a szükséges kibocsátási egységeket a kibocsátási egységek kereskedelmének piacán kellene beszereznie, vagy – amennyiben az erőműnek történő szállítás megszűnik – a kohói által termelt gázokat saját magának kell elégetnie, anélkül hogy rendelkezne az ehhez szükséges mennyiségű kibocsátási egységgel. Ezzel a felperes komoly versenyhátrányt szenvedne azon versenytársaihoz képest, amelyek saját erőművet üzemeltetnek.
87 Végül hatodszor a felperes kijelenti, hogy mivel a vitatott rendelkezések őt különösen érintik, tevékenyen részt vett a jogalkotói folyamatban, különösen a Bizottság, a Parlament és a Tanács képviselőivel tartott különböző megbeszélések során. Ennek keretében a fenti intézmények kezdetben a felperes által kifejtett egyes kifogásokat figyelembe is vették, majd azokat végül bármiféle indokolás nélkül elvetették.
88 A fentiekre tekintettel a felperes megállapítja, hogy bizonyította az őt különösen jellemző körülmények összességének fennállását, amelyek őt minden más személytől megkülönböztetik, és amelyek a megsemmisítés iránti kérelmét az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében elfogadhatóvá teszik.
89 A Parlamentnek a megtámadott irányelv részleges megsemmisítésére vonatkozó kérelemmel kapcsolatos elfogadhatatlansági kifogása kapcsán a felperes hangsúlyozza, hogy nem a vitatott rendelkezések teljes megsemmisítését kéri, hanem azt, hogy e rendelkezések ne legyenek alkalmazhatók a nyersvas és acél előállítására szolgáló létesítményekre. Ennélfogva ez a kérelem egyáltalán nem járhat a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt egyéb ágazatok tekintetében történő módosításával. A megtámadott irányelv alkalmazási körét ugyanis ki lehetne terjeszteni más ágazatokra is – mint ahogy az a színesfémágazattal, illetve vegyi ágazattal kapcsolatban felmerült –, vagy szűkíteni lehetne, anélkül hogy ez a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének működését vagy lényegét veszélyeztetné. A részleges megsemmisítésre vonatkozó kérelem tehát csak a megtámadott irányelv nyersvas és acél előállítására szolgáló létesítményekre vonatkozó – elkülönült és világosan meghatározott – I. mellékletének megsemmisítését vonná maga után.
90 A felperes szerint még ha úgy is véljük, hogy a vitatott rendelkezések nem választhatók el a megtámadott irányelv egészétől, a megsemmisítés iránti kereset ettől még elfogadható. Amennyiben ugyanis a részleges megsemmisítés lehetetlennek mutatkozik, e kérelmet úgy kell értelmezni, mint amelyik a megtámadott irányelv egészének megsemmisítésére irányul. Ez a következtetés abból ered, hogy a kereseti kérelmeket hátterük és a kereset célkitűzéseinek figyelembevételével kell értelmezni, amely keresetnek az a célja, hogy a felperes alapvető jogai megsértésének véget vessen. Amennyiben az Elsőfokú Bíróság nem fogadja el a fenti 89. pontban kifejtett megközelítést, a felperes másodlagosan a megtámadott irányelv egészének megsemmisítését kéri, amelyre még lehetősége van a kereset benyújtását követően is.
91 A felperes a fentiek összessége alapján azt állítja, hogy a megsemmisítés iránti keresete elfogadható.
92 A felperes az EUMSz 263. cikk negyedik bekezdésének hatályba lépéséből eredő következmények tekintetében lényegében arra hivatkozik egyrészt, hogy e rendelkezés a jelen eljárásban alkalmazható, másrészt a megtámadott irányelv tartalmánál fogva rendeleti jellegű jogi aktusnak minősül azon indokból, hogy a megtámadott rendelkezések nem hagynak semmiféle mérlegelési mozgásteret a tagállamoknak a végrehajtásuk vonatkozásában, ezért a felperes mentesül a hivatkozott irányelv általi személyében való érintettség bizonyítása alól.
B – A Törvényszék álláspontja
93 Az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében bármely természetes vagy jogi személy eljárást indíthat a neki címzett határozat, vagy az olyan határozat ellen, amelyet ugyan rendeletként vagy egy másik személyhez címzett határozatként hoztak, de őt közvetlenül és személyében érinti.
94 Az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy az a puszta körülmény, hogy az EK‑Szerződés e rendelkezése nem ismeri el kifejezetten az egyének által valamely irányelv ellen az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében benyújtott megsemmisítés iránti keresetek elfogadhatóságát, nem elegendő az e keresetek elfogadhatatlanná nyilvánításához. A közösségi intézmények ugyanis kizárólag az érintett jogi aktus formájának megválasztásával nem zárhatják ki a Szerződés e rendelkezése által az egyének számára nyújtott bírói jogvédelmet, még ha irányelvről is van szó (az Elsőfokú Bíróság T‑223/01. sz., Japan Tobacco és JT International kontra Parlament és Tanács ügyben 2002. szeptember 10‑én hozott végzésének [EBHT 2002., II‑3259. o.] 28. pontja; T‑154/02. sz., Villiger Söhne kontra Tanács ügyben 2003. április 30‑án hozott végzésének [EBHT 2003., II‑1921. o.] 39. pontja; T‑213/02. sz., SNF kontra Bizottság ügyben 2004. szeptember 6‑án hozott végzésének [EBHT 2004., II‑3047. o.] 54. pontja, és T‑310/03. sz., Kreuzer Medien kontra Parlament és Tanács ügyben 2006. április 25‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 40. és 41. pontja). Ráadásul pusztán az a tény, hogy a vitatott rendelkezések az EK 249. cikk negyedik bekezdésének értelmében egy valódi irányelvnek minősülő általános hatályú jogi aktus részét képezik, és nem egy irányelv formájában hozott határozatnak, önmagában nem elegendő annak kizárásához, hogy e rendelkezések közvetlenül és személyében érintsenek valamely magánszemélyt (lásd e tekintetben a fent hivatkozott Japan Tobacco és JT International kontra Parlament és Tanács ügyben hozott végzés 30. pontját, valamint T‑321/02. sz., Vannieuwenhuyze‑Morin kontra Parlament és Tanács ügyben 2003. május 6‑án hozott végzés [EBHT 2003., II‑1997. o.] 21. pontját).
95 A jelen ügyben megállapítható, hogy a megtámadott irányelv mind formáját, mind tartalmát nézve általános hatállyal bír, amely objektíven meghatározott helyzetekre absztrakt módon alkalmazandó, és amely általánosan és absztrakt módon meghatározott személyek – vagyis a megtámadott irányelv I. cikkében felsorolt tevékenységet végző létesítmények üzemeltetői, többek között a nyersvas- és acélgyártók – csoportjával szemben fejt ki joghatásokat, amely utóbbi csoporthoz a felperes is tartozik.
96 Mindazonáltal nem kizárt, hogy bizonyos körülmények között egy általános hatályú aktus rendelkezései bizonyos magánszemélyeket közvetlenül és személyükben érintsenek (lásd ebben az értelemben a C‑358/89. sz., Extramet Industrie kontra Bizottság Tanács ügyben 1991. május 16‑án hozott ítélet [EBHT 1991., I‑2501. o.] 13. pontját, a fenti 54. pontban hivatkozott Codorníu kontra Tanács ügyben hozott ítélet 19. pontját és a C‑50/00. P. sz., Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑6677. o.] 36. pontját).
97 Egyébiránt az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdésében előírt feltétel, miszerint a kereset tárgyát képező jogi aktusnak közvetlenül kell érintenie a természetes vagy jogi személyt, azt kívánja meg, hogy ezen jogi aktus közvetlen hatást gyakoroljon a jogalany jogi helyzetére, és egyáltalán ne hagyjon mérlegelési lehetőséget a jogi aktus végrehajtásával megbízott címzettek számára, mert az ilyen végrehajtás tisztán automatikus jellegű, és köztes szabályok alkalmazása nélkül, egyedül a közösségi szabályozás alapján történik (lásd a Bíróság C‑486/01. P. sz., Front national kontra Parlament ügyben 2004. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑6289. o.] 34. pontját és a C‑15/06. P. sz., Regione Siciliana kontra Bizottság ügyben 2007. március 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑2591. o.] 31. pontját).
98 A Törvényszék ezért úgy ítéli meg, hogy elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy a felperest a vitatott rendelkezések személyében érintik‑e. Csak ezt követően – amennyiben ennek helye van – vizsgálja meg a Törvényszék, hogy a felperest e rendelkezések közvetlenül is érintik‑e.
99 Amint azt az állandó ítélkezési gyakorlat elismerte, valamely jogi aktus címzettjétől eltérő, más természetes vagy jogi személy csak abban az esetben hivatkozhat arra, hogy a kérdéses jogi aktus őt az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében személyében érinti, ha a kérdéses jogi aktus őt egyes egyedi jellemzői vagy minden más személytől megkülönböztető körülményei folytán érinti, és ezáltal a címzettekhez hasonló módon személyében érintett (a Bíróság 25/62. sz., Plaumann kontra Bizottság ügyben 1963. július 15‑én hozott ítélete [EBHT 1963., 213. és 238. o.], Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑6677. o.] 36. pontja és C‑263/02 P. sz., Bizottság kontra Jégo‑Quéré ügyben 2004. április 1‑jén hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑3425. o.] 45. pontja).
100 A fenti megfontolásokra tekintettel meg kell vizsgálni, hogy a vitatott rendelkezésekből esetlegesen eredő kötelezettségek ugyanolyan személyében érinthetik‑e a felperest, mint ha címzett lenne. Ezzel kapcsolatosan emlékeztetni kell arra, hogy a felperes elsősorban a megtámadott irányelv kibocsátási engedély szükségességét előíró 4. cikkének megsemmisítését, másodsorban a hivatkozott irányelv 6. cikke (2) bekezdése e) pontjának és 12. cikke (3) bekezdésének megsemmisítését – amely rendelkezések előírják az előző naptári évben az adott létesítményből származó teljes kibocsátásnak megfelelő kibocsátási egységek átadásának kötelezettségét –, harmadszor a megtámadott irányelv III. melléklete (1) követelményével – amelyek a nemzeti kiosztási terv készítésével, és arra vonatkozó állítólagos kötelezettséggel kapcsolatosak, miszerint a tagállamok kötelesek a létesítmények üzemeltetőinek maximális mennyiségű kibocsátási egységet kiosztani – együttesen értelmezett 9. cikkének megsemmisítését, valamint negyedszer a megtámadott irányelv 16. cikke (2)–(4) bekezdésének – amely az átadási kötelezettség be nem tartása esetére alkalmazott szankciókra vonatkozik – megsemmisítését kéri, annyiban, amennyiben a megtámadott irányelv az I. mellékletével együttesen értelmezett 2. cikkének értelmében e rendelkezések mindegyike alkalmazandó a nyersvas‑, illetve acélgyártókra.
101 A vitatott rendelkezések általi személyében való érintettségére vonatkozó állításának alátámasztására a felperes lényegében azt adja elő, hogy a közösségi jogalkotó több magasabb szintű jogi szabály alapján – ideértve az alapjogait is – köteles lett volna figyelembe venni a belső piacon belül székhellyel rendelkező nyersvas-, illetve acélgyártók és különösen a felperes különleges helyzetét (a fenti 54. pontban hivatkozott Piraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 19. pontja; a fenti 54. pontban hivatkozott Sofrimport kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 11. pontja, valamint a fenti 54. pontban hivatkozott UEAPME kontra Tanács ügyben hozott ítélet 90. pontja).
102 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy nem létezik semmiféle kifejezett és különös – akár magasabb szintű, akár másodlagos jogból származó – rendelkezés, amely kötelezné a közösségi jogalkotót, hogy megtámadott irányelv elfogadásának folyamata során a nyersvas-, illetve acélgyártók – vagy akár a felperes – helyzetét a hivatkozott irányelv I. mellékletében felsorolt ágazatokhoz képest különösen figyelembe vegye (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑47/00. sz., Rica Foods kontra Bizottság ügyben 2002. január 17‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑113. o.] 41. és 42. pontját; lásd továbbá az Elsőfokú Bíróság T‑45/02. sz., DOW AgroSciences kontra Parlament és Tanács ügyben 2003. május 6‑án hozott végzésének [EBHT 2003., II‑1973. o.] 47. pontját; a T‑264/03. sz., Schmoldt és társai kontra Bizottság ügyben 2004. május 25-én hozott végzésének [EBHT 2004., II‑1515. o.] 117. pontját, valamint a T‑142/03. sz., Fost Plus kontra Bizottság ügyben 2005. február 16-án hozott végzésének [EBHT 2005., II‑589. o. ] 61–65. pontját). Így többek között a Közösség környezetvédelem terén folytatott szabályozási tevékenységének jogi alapját képező EK 174. cikk és EK 175. cikk (1) bekezdése sem ír elő ilyen kötelezettséget. Ezen túlmenően a felperes az alapvető jogaira és egyes, őt védő jogi alapelvre való hivatkozáson felül nem hivatkozik egyetlen különösen rá – vagy legalábbis a nyersvas- és acélgyártókra – vonatkozó olyan magasabb szintű jogi szabályra sem, amely ilyen jellegű, a felperest előnyben részesítő kötelezettséget keletkeztetne.
103 Ugyan igaz, hogy valamely általános hatályú aktus elfogadásakor a közösségi intézmények kötelesek a magasabb szintű jogi szabályokat tiszteletben tartani – ideértve az alapvető jogokat is –, az az állítás, miszerint ez az aktus megsérti ezeket a szabályokat vagy jogokat, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valamely magánszemély keresete elfogadhatónak minősüljön, anélkül hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdését meg ne fosztanánk tartalmától, amennyiben ezen állítólagos jogsértés a címzettekhez hasonló módon nem egyéníti őt (lásd a tulajdonhoz való jog kapcsán az Elsőfokú Bíróság T‑94/04. sz., EEB és társai kontra Bizottság ügyben 2005. november 28‑án hozott végzésének [EBHT 2005., II‑4919. o] 53‑55. pontját; lásd továbbá ebben a tekintetben az Elsőfokú Bíróság T‑311/03. sz., Nürburgring kontra Parlament és Tanács ügyben 2006. június 29‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 65. és 66. pontját). E tekintetben a felperes nem hivatkozhat érvényesen a fenti 54. pontban hivatkozott Cordoníu ügyben hozott ítélet 20–22. pontjára, amely ügyben a megtámadott rendelettel szembeni kereset elfogadhatósága annak kizárólag a felperest a szóban forgó elnevezésre vonatkozó vitatott rendelkezések személyében érintő jellegéből származott, amelynek alapján a felperes régóta valamely védjegyjognak az egyedüli jogosultja volt.
104 Mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy a vitatott rendelkezések, és különösen a megtámadott irányelv 4. cikke alapján előírt kibocsátási engedély kötelezővé tétele, a megtámadott irányelv 6. cikke (2) bekezdése e) pontjával együttesen értelmezett 12. cikkének (3) bekezdése alapján előírt, a kibocsátási egységek átadása, valamint az említett irányelv 16. cikkének (2)–(4) bekezdése szerinti szankciók megsértették volna a felperes alapvető jogait, és olyan súlyos kárt okoztak volna neki, amely a címzettekhez hasonló módon személyében érintette volna a hivatkozott rendelkezések által érintett többi gazdasági szereplőhöz képest (lásd e tekintetben a fenti 100. pontban hivatkozott Nürburgring kontra Parlament és Tanács ügyben hozott végzés 66. pontját). E rendelkezések ugyanis általános jelleggel és absztrakt módon alkalmazandók a hivatkozott irányelv I. mellékletében felsorolt tevékenységeket folytató összes gazdasági szereplőre és objektíven meghatározott helyzetekre. Ennélfogva e rendelkezések a fent hivatkozott gazdasági szereplők jogi helyzetét ugyanolyan módon érintik.
105 Következésképpen a felperes arra vonatkozó érvei, miszerint a közösségi jogalkotó köteles bizonyos jogi alapelveket és az alapjogokat tiszteletben tartani, nem elegendők annak megállapításához, hogy a vitatott rendelkezések személyében érintenék a felperest, és ennélfogva nincs szükség e tekintetben annak vizsgálatára, hogy e rendelkezések személyében érintik‑e őt.
106 Másodszor a felperes azon érvével kapcsolatosan, miszerint a vitatott rendelkezések által különösen érintett gazdasági szereplők zárt csoportjához tartozik, egyrészt emlékeztetni kell, hogy az a körülmény, hogy a jogalanyok, akikkel szemben valamely intézkedés érvényesül, szám szerint vagy akár személyében többé‑kevésbé pontosan meghatározhatók az adott aktus elfogadásakor, semmi esetre sem jelenti, hogy e jogalanyokat ezen intézkedés által személyükben érintettnek kell tekinteni, amennyiben csupán az állapítható meg – mint a jelen esetben is –, hogy az intézkedés a benne meghatározott objektív jogi vagy ténybeli helyzet folytán alkalmazandó (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑503/07. P. sz., Saint‑Gobain Glass Deutschland kontra Bizottság ügyben 2008. április 8‑án hozott végzésének [EBHT 2008., I‑2217. o.] 70. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Másrészt az a tény, hogy egyes gazdasági szereplőket valamely általános hatályú aktus gazdaságilag jelentősebb mértékben érint, mint másokat, még nem elegendő ahhoz, hogy az adott jogi aktus általi személyes érintettség megállapítható legyen, mivel e rendelkezés egy objektíven meghatározott helyzet tekintetében alkalmazandó (lásd e tekintetben a Bíróság C‑409/96. P. sz., Sveriges Betodlares et Henrikson kontra Bizottság ügyben 1997. december 18‑án hozott végzésének [EBHT 1997., I‑7531. o.] 37. pontját, az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott T-28/07. sz., Fels‑Werke és társai kontra Bizottság ügyben hozott végzésének [az EBHT-ban nem tették közzé] 60. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, továbbá T‑391/02. sz., Bundesverband der Nahrungsmittel- und Speiseresteverwertung és Kloh kontra Parlament és Tanács ügyben 2004. május 10‑én hozott végzésének [EBHT 2004., II‑1447. o.] 53. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
107 Meg kell állapítani ugyanis, hogy a felperest a vitatott rendelkezések főleg objektív minőségében érintik, egyrészt mint üvegházhatást okozó gázokat kibocsátó létesítmények üzemeltetőjét, másrészt mint nyersvas- és acélgyártót ugyanolyan címen, mint a többi olyan létesítményüzemeltetőt, illetve nyersvas- és acélgyártót, akiknek tevékenységét a megtámadott irányelv I. melléklete felsorolja. Ennélfogva még ha a megtámadott irányelv hatálybalépése idején a felperes a belső piacon tevékenységet végző csupán tizenöt nyersvas-, illetve acélgyártót magában foglaló csoporthoz is tartozott, önmagában ez nem elegendő ahhoz, hogy a címzettekhez hasonló módon személyében érintettnek minősüljön az összes többi gazdasági szereplőhöz képest, akik a megtámadott irányelv I. mellékletének értelmében folytatják tevékenységüket, amely csoportnak a nyersvas-, illetve acélgyártók is tagjai.
108 Ezen túlmenően még ha úgy is tekintjük, hogy a nyersvas-, illetve acélgyártók egy különösen érintett csoportot alkotnak, a vitatott rendelkezések ugyanazokat a ténybeli és jogkövetkezményeket keletkeztetik velük szemben, mint a felperessel szemben egy objektíven meghatározott helyzet miatt, vagyis hogy tevékenységük szerepel a megtámadott irányelv I. mellékletében foglalt felsorolásban. Ezért az a körülmény, hogy a nyersvas-, illetve acélgyártóknak más ipari ágazatok gazdasági szereplőihez képest állítólag nincs sem műszaki, sem gazdasági lehetőségük arra, hogy az üvegházhatást okozó gázkibocsátást tovább csökkentsék, és hogy a kibocsátásiegység‑vásárlási kényszerből eredő termelési költségnövekedést a fogyasztóikra hárítsák, a nyersvas- és acélipari ágazat egészét ugyanúgy érinti. Ráadásul a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének megvalósítását követően e termelők mind ugyanúgy ki vannak téve a kibocsátási egységek kereskedelme piacának és az adott termékek piaca alakulásának, ideértve a többi ipari ágazatból, illetve a harmadik országok nyersvas-, illetve acélgyártóktól származó versenyt is.
109 Ezzel összefüggésben el kell vetni a felperes azon elméletét is, miszerint a belső piacon székhellyel rendelkező nyersvas-, illetve acélgyártók a gazdasági szereplők zárt csoportját alkotják, amelynek összetétele már nem változhat. Ezzel kapcsolatosan a Parlament és a Tanács jogosan hivatkozik a megtámadott irányelv hatálya alá tartozó nyersvas-, illetve acélgyártók számának az Unió 2004‑ben történt bővítését követő növekedésére, valamint arra a lehetőségre, hogy a jövőben más, kohászati ágazattal rendelkező európai államok is csatlakozzanak az Európai Unióhoz. Ezen túlmenően a felperes nem bizonyította, hogy a megtámadott irányelv hatálybalépésékor a hivatkozott nyersvas-, illetve acélgyártók olyan különös jellemzőkkel rendelkeztek volna, amely megkülönböztette volna őket minden más termelőtől vagy új belépőtől, például annyiban, hogy korábban szerzett sajátos jogokkal rendelkeztek volna (lásd e tekintetben a Bíróság C‑125/06. P. sz., Bizottság kontra Infront WM ügyben 2008. március 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑1451. o.] 71–77. pontját). Még ha feltételezzük is, hogy e termelők a 96/61 irányelv alapján jóváhagyott kibocsátási jogokkal rendelkeztek volna (lásd a fenti 48. pontot), ezek az állítólagos jogok – amelyek legkevésbé sem sajátosak, sőt csupán a felperesre érvényesek –a hivatkozott irányelv I. mellékletében felsorolt tevékenységeket folytató összes gazdasági szereplőre ugyanúgy vonatkoztak. Végül az a puszta tény, hogy a felperes állítása szerint az érintett piacra való belépés csupán az e piacon már letelepedett termelő felvásárlása révén lehetséges, nem zárja ki, hogy a letelepedett termelőt felvásárló termelő vagy új belépő személye változzon, és így az érintett termelők csoportjának összetétele is módosuljon.
110 Következésképpen a vitatott rendelkezések joghatásai, vagyis a kibocsátás engedélyezésének, valamint a kibocsátási egységek átadásának kötelezettsége, az e kötelezettség be nem tartása esetére alkalmazott szankciók, valamint a kibocsátási egységeknek a megtámadott irányelv 9. cikke alapján megszabott állítólagos felső határa a megtámadott irányelvben objektíven meghatározott helyzet miatt ugyanolyan hatással vannak a hivatkozott irányelv I. mellékletében felsorolt tevékenységeket folytató gazdasági szereplők – ideértve a nyersvas- és acélgyártókat is – gazdasági tevékenységére és jogi helyzetére. Ennélfogva e rendelkezések a felperes ténybeli és jogi helyzetét nem különböztetik meg a többi gazdasági szereplőétől, és következésképpen nem érintik személyében a címzettekhez hasonló módon, ezért azt sem kell megvizsgálni, hogy e rendelkezések a felperest közvetlenül érintik‑e.
111 Harmadszor a felperes nagy méretére, éves termelésének mennyiségére, valamint az arra vonatkozó érv kapcsán, hogy önmagában nincs sem műszaki, sem gazdasági lehetősége arra, hogy szén‑dioxid‑kibocsátását tovább csökkentse, meg kell állapítani, hogy a felperes nem fejti ki azon indokait, amelyek miatt a versenytárs nyersvas-, illetve acélgyártók méretükből, termelési mennyiségeiktől és a szén‑dioxid‑kibocsátásuk csökkentésére vonatkozó erőfeszítéseiktől függően ne lennének kitéve hasonló adaptációs problémáknak és nehézségeknek. Valamely, a felperesnél kisebb méretű és kisebb mennyiségű nyersvasat és acélt termelő gazdasági szereplő ugyanis szükségszerűen kevesebb kibocsátási egységgel rendelkezik, és ezért ezzel arányosan a szén‑dioxid‑kibocsátásának csökkentésével kapcsolatos gazdasági, illetve műszaki nehézségei a felpereséhez hasonlítható mértékűek lehetnek. A megtámadott irányelv I. mellékletének megfelelően ugyanis a vitatott rendelkezésekből eredő kötelezettségek egységesen és általánosan alkalmazandók – méretüktől függetlenül – minden olyan létesítmény üzemeltetőjére, amelynek a termelése túllépi a fent hivatkozott mellékletben meghatározott alsó határt. Egyébiránt e kötelezettségek terjedelme csupán az adott létesítmény üvegházhatást okozó gázkibocsátási mennyiségétől függ, amely – az ellenkező bizonyításának hiányában – az adott létesítmény méretének és termelési kapacitásának növekedésével együtt nő, ezért az összes érintett üzemeltető hasonló helyzetben van (lásd ebben az értelemben a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet 34. pontját). Ennélfogva a felperes nem hivatkozhat érvényesen arra, hogy a vitatott a rendelkezések őt különösen érintik, és ezért címzettként személyében érintettnek minősül, ezért azt sem kell megvizsgálni, hogy e tekintetben közvetlenül érintett‑e.
112 Negyedszer a felperes nem bizonyította jogilag megfelelő módon, hogy az a körülmény, hogy vállalatcsoportja szerkezetátalakítása miatt állítólagosan „különleges csapdahelyzetbe” került, őt egyénítette volna a többi gazdasági szereplőhöz képest. Ugyanis még ha úgy is véljük, hogy a felperes az egyetlen olyan, belső piacon letelepedett nyersvas-, illetve acélgyártó, amely ilyen szerkezetátalakítást hajtott végre, az a tény, hogy a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt egyéb ipari ágazatokhoz tartozó termelőknek a hivatkozott irányelv végrehajtását követően nem kellett hasonló következményekkel szembenézniük azért, mert hasonló lépéseket tettek, vagy nem tettek, nem bizonyított. Ezzel kapcsolatosan a felperes azon állításai, miszerint a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt egyéb ágazatok vállalkozásai nincsenek kitéve ugyanilyen nehézségeknek, túl általánosak és elméletiek ahhoz, hogy kizárhassuk más termelők ugyanilyen érintettségét, így például az energiaágazatban tevékenységet folytató termelőkét, amelyek a hivatkozott ágazat közösségi szintű liberalizációját követően jelentős határokon átnyúló szerkezetátalakításokat hajtottak végre.
113 Mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy ezen állítólagos „különleges csapdahelyzet” miatti érintettsége különösen a vitatott rendelkezések joghatásainak tudható be oly módon, hogy az őt személyében érinti. A felperes saját állítása szerint e helyzet lényegében először is abból fakad, hogy állítólag nem elég az állami hatóságok által térítésmentesen kiosztott kibocsátási egységek mennyisége, amiből következően ő „nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá” válik, másodszor abból, a kibocsátási egységek kereskedelmének piacán megvásárolható egységek ára esetlegesen emelkedik, és/vagy eleve magas, harmadszor pedig abból, hogy a belső piacon belül nem ruházhatja át a bezárandó létesítmények után kapott kibocsátási egységeit olyan létesítményekre, ahol a termelési kapacitásait bővíteni kívánja.
114 Ezen túlmenően még ha feltételezzük is, hogy az állítólagos szerkezetátalakítás csak a felperesre jellemző sajátosságokkal bír, meg kell állapítani, hogy a fenti 109. pontban említett körülményekből fakadó állítólagos „különleges csapdahelyzet” nem tudható be sem a megtámadott irányelv 4. cikke alapján előírt kibocsátási engedély kötelezővé tételének, sem a 6. cikk (2) bekezdése e) pontjával együttes olvasatban értelmezendő 12. cikk (3) bekezdése szerinti visszaadási kötelezettségnek, sem a 16. cikk (2)–(4) bekezdésében előírt szankcióknak, hanem – amennyiben a fent említett csapdahelyzet fennállása igazolt – az egyes tagállamok nemzeti kiosztási terveinek végrehajtása és az erre vonatkozó jogszabályaik következménye. Márpedig a tagállamok a megtámadott irányelv 9. cikkének (1) bekezdése és 11. cikkének (1) bekezdése értelmében széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek mind a kibocsátásiegység‑kontingensek különböző ipari ágazatok közötti elosztása, mind a kibocsátási egységeknek az egyes üzemeltetők részére történő kiutalása és visszavonása – ideértve az egyes létesítmények bezárásának esetét is – tekintetében (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑374/04. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2007. november 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑4431. o.] 102–106. pontját).
115 A megtámadott irányelv 4. cikke ugyanis csupán azt írja elő, hogy minden üvegházhatást okozó gázokat kibocsátó üzemeltető köteles kibocsátási engedélyt beszerezni, anélkül hogy pontosabban meghatározná – amint azt bizonyos tagállamok teszik – a kibocsátási egységek kiosztásának, illetve visszavonásának módszerét, amely intézkedések tekintetében a felperes azt állítja, hogy ezek képezik szerkezetátalakítási nehézségeinek forrását. Ez az érvelés analógia útján a megtámadott irányelv 6. cikke (2) bekezdésének e) pontjával együttesen értelmezett 12. cikkének (3) bekezdésében előírt kibocsátásiegység‑átadási kötelezettségre, valamint az említett irányelv 16. cikk (2)–(4) bekezdésében előírt szankciókra is alkalmazandó, miközben a felperes nem adott rá magyarázatot, hogy milyen indokok alapján véli úgy, hogy e rendelkezések bármilyen összefüggésben állnak a hivatkozott nehézségekkel. E körülmények között a felperes által amiatt állítólagosan elszenvedett károk, hogy a kibocsátási egységek beszerzési ára emelkedik, és/vagy bizonyos kibocsátási egység-mennyiséget elveszít – még ha az egyik létesítménye bezárását és az e létesítmény után járó kibocsátási egységeknek az adott tagállam hatóságai általi visszavonását követően e károk jelentősebbek és megterhelőbbek is, mint más gazdasági szereplők esetében – nem a fenti rendelkezésekből eredő kötelezettségeknek tudhatók be, és e kifogás alapján a felperes nem hivatkozhat az E 230. cikk negyedik bekezdése értelmében személyében való érintettségére.
116 Végül amennyiben a felperes a megtámadott irányelv III. mellékletének (1) követelményével együttesen értelmezett 9. cikkét is támadja azon indokból, hogy e cikk előírja, hogy a tagállamok kötelesek a kibocsátási egységek „abszolút legfelső határát” megállapítani, elegendő megjegyezni, hogy még ha úgy is vélnénk, hogy ezen érv megalapozott, ez a felső határ az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében nem érintheti személyében a felperest, mivel a hatóságok által a különböző ipari ágazatok között – vagy akár az egyes üzemeltetők között – kiosztandó kibocsátási egységek mennyiségét még megközelítőleg sem lehet meghatározni. Ezt a megállapítást megerősíti az a tény, hogy a felperes a tárgyalás során a megtámadott irányelv és a 2002/358 határozat tekintetében nem tudta pontosan meghatározni, vagy legalább megbecsülni a tagállamok által a felperes részére a belső piacon található termelési létesítményei után térítésmentesen nyújtandó kibocsátási egységek mennyiségét, sem azt, hogy milyen mértékű költségei lennének, ha e kibocsátásiegység‑mennyiség nem lenne elegendő.
117 Következésképpen a felperes nem bizonyította, hogy a vállalatcsoportjának határokon átnyúló szerkezetátalakításából eredő állítólagos „különleges csapdahelyzete” miatt a vitatott rendelkezések közvetlenül és személyében érintették volna.
118 Ötödször a felperes által állítólag a megtámadott irányelv hatálybalépését megelőzően több erőművel kötött hosszú távú gázszállítási szerződések sem alkalmasak annak bizonyítására, hogy a vitatott rendelkezések a felperest személyében érintik. E rendelkezések ugyanis általános jelleggel és absztrakt módon szabályozzák a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozó gazdasági szereplők kötelezettségét, anélkül hogy pontosan meghatároznák a kibocsátási egységek tagállamok általi kiosztásának, illetve visszavonásának feltételeit és módszereit (lásd a fenti 109–113. pontot). Ebből mindenesetre az következik, hogy a gázszállítási szerződések végrehajtásának esetleges érintettsége csupán a kibocsátási egységek kiosztását szabályozó nemzeti rendelkezésekre vezethető vissza, ezért a felperes e tekintetben sem állíthatja azt, hogy közvetlenül érintett. Egyébiránt amint arra a Tanács is hivatkozik, a felperes maga állítja azt, hogy e gázszállítási szerződések – legalábbis részben – a saját vállalatcsoportjához tartozó erőműveket érinti. Tehát amennyiben ezen erőművek tevékenysége a megtámadott irányelv I. mellékletének hatálya alá tartozik, mivel a tevékenységük a mellékletben meghatározott termelési mennyiséget túllépi, a felperes szükségszerűen a nemzeti kiosztási tervek alapján és a hatályos nemzeti jogszabályok értelmében a szóban forgó gázok elégetésének megfelelő mennyiségű kibocsátási egységgel rendelkezik. Végül eltekintve attól a ténytől, hogy az energiatermelés főszabály szerint a megtámadott irányelv I. mellékletének hatálya alá tartozó tevékenységnek minősül, a felperes nem fejtette ki sem azt, hogy e gázszállítási szerződések mennyiben kötelezik őt harmadik erőművekkel szemben, sem azt, hogy az utóbbi erőművek saját nevükben jogosultak‑e kibocsátási egységekhez jutni, vagy azért van e kibocsátási egységekre szükségük, mert tevékenységük szerepel az I. mellékletben, sőt, arra sem adott magyarázatot, hogy mennyiben befolyásolja a hivatkozott szerződések végrehajtását az a tény, ha ezen erőművek nem rendelkeznek megfelelő mennyiségű kibocsátási egységgel. E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a vitatott rendelkezések közvetlenül és személyében érintik annál a ténynél fogva, hogy a szóban forgó hosszú távú gázszállítási szerződések végrehajtását e rendelkezések állítólagosan befolyásolják.
119 Hatodszor a felperes azon meglehetősen kevéssé kifejtett érvével kapcsolatosan, miszerint részt vett a megtámadott irányelv elfogadásához vezető döntéshozatali folyamatban, emlékeztetni kell arra, hogy az a tény, hogy valamely személy részt vesz egy közösségi jogi aktus elfogadásához vezető folyamatban, még nem teszi őt egyénítetté a kérdéses jogi aktus viszonylatában, kivéve ha az alkalmazandó közösségi jogi szabályozás bizonyos eljárási garanciákat biztosít e személy számára. Ezzel ellentétes kifejezett rendelkezés hiányában tehát sem az általános hatályú jogi aktusok kidolgozásának folyamata, sem maguk az általános hatályú jogi aktusok mint olyanok nem követelik meg az általános közösségi jogelvek – mint például a meghallgatáshoz való jog – értelmében, hogy az érintett személyek részt vegyenek az eljárásban, mivel érdekeik képviseletét az e jogi aktusok elfogadására hivatott politikai szervek feladata ellátni. Következésképpen a kifejezetten biztosított eljárási jogok hiányában az EK 230. cikk szövegével és szellemével ellentétes lenne lehetővé tenni minden olyan magánszemélynek, aki valamely szabályozó aktus előkészítésében részt vett, hogy ezzel az aktussal szemben később keresetet nyújtson be (lásd ebben az értelemben az Elsőfokú Bíróság T‑369/03. sz., Arizona Chemical és társai kontra Bizottság ügyben 2005. december 14‑én hozott végzésének [EBHT 2005., II‑5839. o.] 72–73. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
120 A jelen ügyben meg kell állapítani egyrészt, hogy a megtámadott irányelv kidolgozására és elfogadására vonatkozó eljárás az EK 175. cikk (1) bekezdésének és az EK 251. cikk értelmében a Tanács és a Bizottság mint közösségi jogalkotók közös eljárását feltételező döntéshozatali folyamat volt, amelynek eredményeképpen egy általános hatályú intézkedést hoztak, anélkül hogy a gazdasági szereplők ezzel kapcsolatos bármiféle részvétele előírás lett volna, másrészt pedig a felperes nem állította, és nem is bizonyította, hogy olyan eljárási jogosultságokkal rendelkezett volna, amely kereshetőségi jogát a fenti 116. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében megalapozta volna.
121 Ebből következően a felperes állítólagos részvétele a megtámadott irányelv elfogadásához vezető döntéshozatali folyamatban nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a felperes az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében személyében érintett, anélkül hogy meg kellene vizsgálnunk közvetlen érintettségét e tekintetben.
122 A fenti megfontolásokból az következik, hogy a vitatott rendelkezések az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében sem személyében, sem közvetlenül nem érintik a felperest, ezért megsemmisítés iránti keresetét el kell utasítani, anélkül hogy szükséges lenne annak vizsgálata, hogy a vitatott rendelkezések elválaszthatók‑e a megtámadott irányelv egészétől, vagy sem.
123 Ezt a megoldást egyébként nem cáfolja meg az EUMSz 263. cikk negyedik bekezdés. Amint ugyanis a fenti 114. pontban emlékeztettünk rá, a tagállamok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a hivatkozott irányelv végrehajtása vonatkozásában. Ennélfogva a felperes állításával ellentétben ezen irányelv semmiképpen nem minősül az EUMSz 263. cikk negyedik bekezdése értelmében vett olyan rendeleti jellegű jogi aktusnak, amely nem tartalmaz végrehajtási intézkedéseket.
II – A kártérítési kérelem elfogadhatóságáról
A – A felek érvei
124 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával arra hivatkozik, hogy a kártérítési kérelem ugyancsak elfogadhatatlan.
125 A felperes kérelme nem felel meg az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑ának c) pontjában meghatározott követelményeknek, mivel egyrészt az állítólagos kár nem bizonyosan bekövetkezéssel fenyegető, és nem is megfelelően meghatározott, másrészt pedig nem áll fenn közvetlen okozati összefüggés a megtámadott irányelv és a kár között. A Parlament hozzáfűzi, hogy a felperes nem teljesítette a bizonyítási teherre vonatkozó kötelezettségét a tekintetben, hogy a közösségi jogalkotó döntése miért sérti súlyosan és nyilvánvalóan a hivatkozott magasabb szintű jogi szabályokat, mint például az egyenlő bánásmód elvét. Nem bizonyította tehát, hogy a vegyipar és az alumíniumágazat ugyanazon piaci szektorban helyezkedne el, mint a nyersvas- és acélipari ágazat, és hogy ezen ágazatok közvetlen szén‑dioxid‑kibocsátása olyan mértékű, hogy ezen ágazatokat a megtámadott irányelvnek eleve fel kellett volna sorolnia.
126 A Tanács az állítólagos kár fennállásával kapcsolatosan arra hivatkozik, hogy a megtámadott irányelv ugyan már hatályos volt a kereset benyújtásának időpontjában, mégsem gyakorolt semmiféle közvetlen hatást a felperes gazdasági tevékenységére, és az esetleges jövőbeli hatások nem minősülnek bekövetkezéssel fenyegetőnek. Ezen túlmenően a felperes nem bizonyította a tényleges kár fennállását, mivel ennek bizonyítása az eljárás ezen szakaszában több okból is lehetetlen. Ezzel kapcsolatban a Parlament és a Tanács különösen arra hivatkozik, hogy a felperes állítólagos „nettókibocsátásiegység‑vásárlói” helyzete csupán hipotetikus, és nem a megtámadott irányelv közvetlen, szükségszerű és tényleges következménye.
127 A Tanács álláspontja szerint az a kérdés, hogy a felperes vajon „nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá” válik‑e, számos, a jelen ügyben nem ismert és nem bizonyított tényező – mint például a nemzeti hatóságok által a nemzeti kiosztási tervek alapján eredetileg kiosztott kibocsátási egységek összesített mennyisége, valamint a kibocsátási értékek csökkentésének a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerében vásárolható kibocsátási egységek árához viszonyított költségei – függvénye. A felperes részére kiosztott kibocsátási egységek mennyisége további tényezőktől is függ, mint például az adott tagállam által vállalt kibocsátáscsökkentési célkitűzéstől, attól, hogy e tagállam esetleg szándékozik‑e a világpiacon a kiotói jegyzőkönyv által meghatározott kibocsátáscsökkentési egységeket vásárolni, illetve az arra vonatkozó döntésétől, hogy a szükséges kibocsátáscsökkentési kötelezettséget milyen módszerekkel osztja fel a különböző ipari ágazatok között. A Tanács továbbá arra hivatkozik, hogy amennyiben a kiosztott kibocsátási egységek nem elegendők, a megtámadott irányelv hatása attól függ, hogy az üzemeltető – figyelembe véve az ezzel járó beruházás költségeit – amellett dönt‑e, hogy többlet kibocsátási egységeket vásárol szén‑dioxid‑kibocsátása fedezése érdekében, vagy szén‑dioxid‑kibocsátásának csökkentésére irányuló intézkedéseket hoz.
128 A tényleges kár fenn nem állását támasztja alá az a tény, hogy a megtámadott irányelv III. mellékletének (3) és (7) követelménye kifejezetten előírja, hogy a kiosztandó kibocsátási egységek mértékének összhangban kell állnia a gazdasági szereplők tevékenységének kibocsátáscsökkentési potenciáljával, beleértve a műszaki potenciált, továbbá a nemzeti kiosztási terv a közösségi rendszer bevezetése előtti önkéntes kibocsátáscsökkentő beruházásokat is figyelembe veheti, amely beruházásokat a felperes saját állítása szerint 1990 óta meg is tett. Egyébiránt a Tanács emlékeztet, hogy a felperes határokon túlnyúlóan is átruházhatja vállalatcsoportja különböző létesítményei között a fel nem használt kibocsátási egységeket, ugyanis e lehetőség képezi a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének alapját.
129 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával megjegyzi, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a megtámadott irányelv végrehajtása miatt többletköltségek – mint például a szén‑dioxid‑kibocsátást nyomon követésével foglalkozó alkalmazottak felvételének, illetve a jelentések elkészítésének költségei – terhelnék, mivel ezeket a kötelezettségek már a 96/61 irányelv alapján fennállnak. A Tanács azzal érvel, hogy a felperesnek a további alkalmazottakkal kapcsolatos költségeire, valamint a jövőbeli nyereségveszteségre vonatkozó állításai túl általánosak és pontatlanok ahhoz, hogy a jövőbeli kárt bizonyítsák. Ráadásul az esetleges piaci részesedésvesztés, illetve nyereségveszteség nem tekinthető ténylegesnek, továbbá ismeretlen és a megtámadott irányelvtől független tényezőktől, például a nyersvas és acél árának, illetve az ezekkel versenyző termékek árának alakulásától függ.
130 A Parlament és a Tanács a Bizottság támogatásával azon az állásponton van, hogy a felperes azt sem bizonyította, hogy okozati összefüggés állna fenn a megtámadott irányelv és a felperesnek állítólag a jövőben okozandó kár között. A megtámadott irányelv – figyelemmel a tagállamok mérlegelési mozgásterére – önmagában közvetlenül nem okozhat kárt a felperesnek, mivel e kár csupán a nemzeti átültető jogszabályokból és különösen a kibocsátási egységek kiosztásából származhat.
131 A felperes úgy véli, hogy kártérítési kérelme megfelel az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑ának c) pontjában meghatározott követelményeknek, és ennélfogva elfogadható.
B – A Törvényszék álláspontja
132 Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság alapokmányának 53. cikke első bekezdésével és az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑ának c) pontjával együttesen értelmezett 21. cikke első bekezdése szerint minden keresetlevélnek tartalmaznia kell a jogvita tárgyát és a felhozott jogalapok rövid ismertetését. A keresetlevélnek kellően világosnak és pontosnak kell lennie ahhoz, hogy az alperes előkészíthesse a védekezést, és a Törvényszék dönthessen a keresetről adott esetben minden további információ nélkül. A jogbiztonság és a gondos igazságszolgáltatás biztosítása érdekében a kereset elfogadhatóságához szükséges, hogy maga a keresetlevél tartalmazza az alapjául szolgáló alapvető jogi és ténybeli elemeket, legalább összefoglaló jelleggel, de összefüggő és érthető módon. Pontosabban e követelmények kielégítése végett a valamely közösségi intézmény által okozott állítólagos károk megtérítésére irányuló keresetlevélnek tartalmaznia kell azokat az elemeket, amelyek azonosíthatóvá teszik a felperes által kifogásolt magatartást, és azokat az okokat, amelyek alapján a felperes úgy ítéli meg, hogy ok-okozati összefüggés áll fenn e magatartás és az állítólagosan elszenvedett sérelem között, valamint tartalmaznia kell a sérelem természetét és terjedelmét (az Elsőfokú Bíróság T‑19/01. sz., Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben 2005. február 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑315. o.] 64. és 65. pontja; a T‑279/03. sz., Galileo International Technology és társai kontra Bizottság ügyben 2006. május 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑1291. o.] 36. és 37. pontja; a T‑304/01. sz., Abad Pérez és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2006. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑4857. o.] 44. pontja, és a T‑138/03. sz., É. R. és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2006. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑4923. o.] 34. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑379/02. sz., Andolfi kontra Bizottság ügyben 2004. május 27‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 41. és 42. pontja).
133 A Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a keresetlevél megfelel az alaki követelményeknek, ezért el kell utasítani a Parlament és a Tanács erre vonatkozó érveit, amelyek nagy része a kártérítés iránti kérelem megalapozottságának értékelésére, és nem annak elfogadhatóságára vonatkozik. A felperes keresetlevelében elegendő bizonyítékot szolgáltatott a közösségi jogalkotó sérelmezett magatartására, és kifejtette azokat az okokat, amelyek alapján a felperes úgy ítéli meg, hogy ok-okozati összefüggés áll fenn e magatartás és az állítólagosan elszenvedett sérelem között, valamint a kereset tartalmazza a sérelem természetét és esetleges terjedelmét; egyébiránt ezek az elemek tették lehetővé, hogy a Parlament és a Tanács hatékonyan védekezzen e kifogásokkal kapcsolatosan, és ezek alapján terjesztettek elő olyan érveket, amelyek ténylegesen azt kívánják bizonyítani, hogy a kártérítés iránti kérelem nem megalapozott.
134 A Parlament és a Tanács állítólagos jogellenes magatartásával kapcsolatosan meg kell állapítani, hogy a felperes az ítélkezési gyakorlat által elismert követelményeknek megfelelően (a Bíróság C‑352/98. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélete [EBHT 2000., I‑5291. o.] 39. és azt követő pontjai, valamint a C‑198/03. P. sz., Bizottság kontra CEVA és Pfizer ügyben 2005. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑6357. o.] 61. és azt követő pontjai) részletes érveket adott elő több, a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető szabály – így többek között magasabb szintű jogi szabályok, mint például az egyenlő bánásmód elve, illetve a letelepedés szabadsága – kellően súlyos megsértésének bizonyítása érdekében.
135 A sérelem kapcsán először is meg kell állapítani, hogy a kereset benyújtásának időpontjában fennálló körülményekre tekintettel e sérelem szükségszerűen csak jövőbeli lehetett abból eredően, hogy a megtámadott irányelvet még a különböző tagállamoknak át kellett ültetniük saját jogrendszerükbe, és a tagállamok még csak ekkor kezdték kidolgozni nemzeti kiosztási tervüket, illetve az első kiosztási időszakra vonatkozó jogszabályaikat. Ezen túlmenően a tagállamok a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a nemzeti kiosztási tervük alapján történő saját területükön való végrehajtására vonatkozó mérlegelési mozgásterére tekintettel (lásd a fenti 113. pontot) a felperes keresete benyújtása időpontjában nem is határozhatta meg e sérelem pontos terjedelmét. E sajátos körülmények között – amelyekre a felperes is hivatkozott – a felperes nem volt köteles a keresetében a sérelem pontos terjedelmét meghatározni ahhoz, hogy az elfogadható legyen, még kevésbé számszerűsíteni a kártérítés mértékét, mivel erre egyénként is lehetősége nyílik válasza benyújtásakor, feltéve hogy a felperes e körülményekre hivatkozik, és megjelöli azokat a tényezőket, amelyek lehetővé teszik a sérelem természetének és esetleges terjedelmének mérlegelését, mivel ebben az esetben az alperes(ek)nek lehetősége van védekezni (lásd ebben az értelemben a fenti 128. pontban hivatkozott Andolfi kontra Bizottság ügyben hozott végzés 48. és 49. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, továbbá a T‑376/04. sz., Polyelectrolyte Producers Group kontra Tanács és Bizottság ügyben 2005. július 22‑én hozott végzés [EBHT 2005., II‑3007. o.] 55. pontját).
136 Meg kell jegyezni továbbá, hogy a felperes elegendő bizonyítékot szolgáltatott jövőbeli sérelme pontos meghatározására – többek között annak terjedelmére és különböző összetevőire nézve – ahhoz, hogy megfeleljen az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑ának c) pontjában meghatározott feltételeknek. Először is a felperes a keresetlevelében hivatkozott a megtámadott irányelv 14. és 15. cikkében előírt szén‑dioxid‑kibocsátást nyomon követésére és jelentésére hivatott alkalmazottak alkalmazása révén felmerült többletköltségekre. Ezenfelül az elfogadhatatlansági kifogásra adott észrevételeiben a felperes pontos és számszerű becslést nyújtott be e többletköltségekről. Másodszor a felperes olyan vagyoni, illetve nem vagyoni kárra hivatkozik, amely a piaci részesedésének elvesztéséből, valamint környezetvédelmi hírnevének amiatti sérelméből származik, hogy a versenytárs színesfémágazat, illetve vegyi ágazat nem tartozik a megtámadott irányelv hatálya alá. Harmadszor a felperes számszerű becslésekkel (lásd a fenti 78. és 79. pontot) alátámasztva arra hivatkozott, hogy sérelem érte amiatt, hogy „nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá” vált, illetve amiatt, hogy a kibocsátási egységek ára valószínűleg emelkedni fog, ami kiiktatja bruttó haszonkulcsát. Negyedszer a felperes kérte az abból származó nyereségveszteségének megtérítését, hogy nem tudja megvalósítani a határokon átnyúló szerkezetátalakítási stratégiáját. Következésképpen a sérelem meghatározására vonatkozó minimumkövetelmények a jelen ügyben teljesültek.
137 Végül a jogellenes magatartás és a sérelem közötti okozati összefüggésre vonatkozóan a felperes elegendő pontossággal és érvelési logikájának megfelelően előadja, hogy az egyes tagállamok nem rendelkeztek mérlegelési mozgástérrel a vitatott rendelkezések és az abból származó kötelezettségek nemzeti jogba való átültetésekor, és ebből következően minden esetlegesen elszenvedett kár a közösségi jogalkotó állítólagos jogellenes magatartásának tudható be. Ezzel kapcsolatosan nem fogadhatók el a Parlament, a Tanács és a Bizottság azon érvei, miszerint a felperesnek kellett volna „bemutatni” vagy „bizonyítani” ezt az összefüggést ahhoz, hogy a kérelem elfogadható legyen, mivel ez az értékelés a hivatkozott kérelem megalapozottsága, és nem az elfogadhatósága vizsgálatának része.
138 A fenti megfontolások összességére tekintettel el kell utasítani a Parlamentnek és a Tanácsnak a kártérítési kérelemre vonatkozó elfogadhatatlansági kifogását.
III – A kártérítési kérelem megalapozottságáról
A – A Közösségi szerződésen kívül okozott károkért való felelősségének feltételei
139 Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Közösségnek az intézményei jogellenes magatartásáért fennálló szerződésen kívüli felelősségének beállásához szükséges az EK 288. cikk második bekezdése szerinti feltételek együttes fennállása, azaz az intézménynek felróható jogellenes magatartás, a kár tényleges felmerülése, és az állítólagos magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés (lásd a Bíróság C‑243/05. P. sz., Agraz és társai Bizottság ügyben 2006. november 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑10833. o.] 26. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; az Elsőfokú Bíróság T‑333/03. sz., Masdar (UK) kontra Bizottság ügyben 2006. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑4377. o.] 59. pontját és a fenti 128. pontban hivatkozott Abad Pérez kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 97. pontját, továbbá a fenti 128. pontban hivatkozott É. R. és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 99. pontját, valamint T‑259/03. sz., Nikolaou kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 37. pontját).
140 E feltételek kumulatív jellegére tekintettel amennyiben ezek egyike nem teljesül, a keresetet teljes egészében el kell utasítani (lásd e tekintetben a fenti 128. pontban hivatkozott Abad Pérez kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 99. pontját, és a fenti 128. pontban hivatkozott É. R. és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 101. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
141 Ezek közül az első feltétel az, hogy a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogszabály kellően súlyos megsértése megállapítható legyen (a fenti 130. pontban hivatkozott Goupil kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 42. pontja). E követelménynél az a döntő tényező annak megállapításához, hogy egy közösségi jogsértés kellően súlyos‑e, hogy a közösségi intézmény a mérlegelési jogkörének korlátait nyilvánvalóan és súlyosan túllépte‑e. Amennyiben ezen intézmény csupán jelentősen korlátozott mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, sőt nem is rendelkezik mérlegelési mozgástérrel, már a közösségi jog egyszerű megsértése is elegendő lehet a kellően súlyos jogsértés megtörténtének megállapításához (a Bíróság C‑312/00. P. sz., Bizottság kontra Camar és Tico ügyben 2002. december 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑11355. o.] 54. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑198/95., T‑171/96., T‑230/97., T‑174/98. és T‑225/99. sz., Comafrica és Dole Fresh Fruit Europe kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑1975. o.] 134. pontja, és a fenti 128. pontban hivatkozott Abad Pérez és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 98. pontja, továbbá a fenti 128. pontban hivatkozott É. R. és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 100. pontja).
142 A felperes által hivatkozott jogellenességre vonatkozó jogalapok megalapozottságát először a fenti 137. pontban meghatározott feltételek fényében kell megvizsgálni.
143 Ezzel kapcsolatosan a jelen ügy keretében meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó jogi szabályok kellően súlyos esetleges megsértésének a közösségi jogalkotó EK 174. és EK 175. cikk alapján a környezetvédelem terén biztosított hatásköreinek gyakorlása tekintetében fennálló széles mérlegelési jogköre korlátainak nyilvánvaló és súlyos túllépésén kell alapulnia (lásd ebben az értelemben analógia útján egyrészt az Elsőfokú Bíróság T‑125/96. és T‑152/96. sz., Boehringer kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1999. december 1‑jén hozott ítéletének [EBHT 1999., II‑3427. o.] 74. pontját, valamint a T‑64/01. és T‑65/01. sz., Afrikanische Frucht‑Compagnie kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2004. február 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑521. o.] 101. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, másrészt az Elsőfokú Bíróság T‑13/99. sz., Pfizer Animal Health kontra Tanács ügyben 2002. szeptember 11‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑3305. o.] 166. pontját, valamint a T‑74/00., T‑76/00., T‑83/00–T‑85/00., T‑132/00., T‑137/00. és T‑141/00. sz., Artegodan kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. november 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑4945. o.] 201. pontját). E mérlegelési jogkör gyakorlása ugyanis egyrészt magában foglalja azt, hogy a közösségi jogalkotónak összetett és bizonytalan ökológiai, tudományos, műszaki és gazdasági fejlődési folyamatokat kell előre látnia és értékelnie, másrészt az EK 174. cikkben meghatározott különböző célkitűzéseket, elveket és érdekeket kell mérlegelnie, és ezek között egyensúlyt teremtenie (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑284/95. sz., Safety Hi‑Tech ügyben 1998. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑4301. o.] 36. és 37. pontját; C‑86/03. sz., Görögország kontra Bizottság ügyben 2005. december 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑10979. o.] 88. pontját, valamint a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítéletének 57–59. pontját; lásd továbbá analógia útján a fenti 128. pontban hivatkozott Chiquita Brands és társai kontra Bizottság 228. pontját). Ez a megfontolás a megtámadott irányelvben számos különböző egymásnak részben ellentmondó célkitűzés és alcélkitűzés meghatározása formájában jelenik meg (lásd ebben az értelemben a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet 28–33. pontját és a fenti 111. pontban hivatkozott Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 121–125. és 136–139. pontját).
144 Következésképpen azt kell megvizsgálni, hogy a felperes által hivatkozott jogi szabályok állítólagos megsértése a közösségi jogalkotónak a megtámadott irányelv elfogadásakor fennállt széles mérlegelési mozgástere korlátainak nyilvánvaló és súlyos túllépésének minősül‑e.
145 Tekintettel arra, hogy a felperesnek a jogellenességre vonatkozó első két jogalapja nagymértékben összekeverődik, azokat együttesen kell vizsgálni.
B – A tulajdonhoz való jognak, a gazdasági tevékenység gyakorlása szabadságának, illetve az arányosság elvének kellően súlyosan megsértéséről
1. A felek érvei
146 A felperes azt állítja, hogy a vitatott rendelkezések sértik a tulajdonhoz való jogát és a gazdasági tevékenység gyakorlásának szabadságát, amelyek a közösségi jogrend által biztosított alapvető jogok, amint ezt az Európai Unió 2000. december 7‑én, Nizzában kihirdetett Alapjogi Chartájának (HL 2000. C 364., 1. o.) 16. és 17. cikke is kimondja. A „tulajdon használatát” bizonyos feltételektől függővé tévő kötelező intézkedések korlátozhatják a tulajdonjog gyakorlását, amennyiben ezen intézkedések megakadályoznak valamely magánszemélyt tulajdonjoga gyakorlásában, és ezzel e jog tartalmát sértik.
147 A felperes úgy véli, hogy a vitatott rendelkezések aránytalan mértékben sértik tulajdonjoga taralmát, valamint gazdasági tevékenysége gyakorlásának szabadságát azzal, hogy arra kényszerítik a felperest, hogy létesítményeit gazdaságilag lehetetlen feltételek mellett üzemeltesse. Egyrészt e rendelkezések következményeképpen a felperes „nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá” válik (lásd a fenti 73. és 75. pontot), tekintettel arra, hogy a múltban kifejtett erőfeszítései ellenére az előrelátható jövőben műszaki okokból más gazdasági ágazatok gazdasági szereplőivel szemben a felperes szén‑dioxid‑kibocsátását nem tudja még nagyobb mértékben csökkenteni (lásd a fenti 75. és 76. pontot). Másrészről a kohászati ágazatban fennálló verseny sajátos jellemzői (lásd a fenti 77. pontot) nem teszik lehetővé, hogy a felperes a kibocsátásiegység‑vásárlási kényszerből eredő termelési költségnövekedést a fogyasztóira hárítsa (lásd a fenti 78. pontot). Következésképpen veszteséget termel, és vagy tovább üzemelteti a belső piacon található veszteséges és kevéssé hatékony létesítményeit, vagy bezárja ezeket, és tevékenységét olyan harmadik országokba telepíti át, amelyek nem rónak ki vele szemben kibocsátáscsökkentési kötelezettségeket a kiotói jegyzőkönyv alapján.
148 A felperes válaszában előadja, hogy a megtámadott irányelv három indokból is torzítja a versenyt. Először is, miközben a közösségi ipar a termelési költségeket növelő szén‑dioxidkibocsátás‑csökkentési korlátok közé szorított, harmadik országokban a termelési költségek változatlanok, illetve a kiotói jegyzőkönyvben előírt „tiszta” fejlesztési mechanizmus keretében megvalósított beruházások miatt akár alacsonyabbak is (lásd a fenti 5. pontot). Másodszor a belső piacon belül a termelési költségek emelkedése a nemzeti kibocsátáscsökkentési célkitűzések, valamint a kibocsátásiegység‑kiosztásra vonatkozó nemzeti politikák közötti eltérések miatt változók. Harmadszor csupán bizonyos termékek gyártása – többek között az acélgyártás – tartozik a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá. A felperes szerint minden terméket ugyanúgy – az annak előállításával járó szén‑dioxid‑kibocsátással arányosan, és mind a termelési folyamatot, mind az érintett termék élettartamát figyelembe véve – kellene kezelni.
149 A felperes úgy véli, hogy a megtámadott irányelv nem alkalmas arra, hogy a létesítményüzemeltetőket szén‑dioxid‑kibocsátásuk csökkentésére ösztönözze, egyrészt azért, mert nem segíti elő a műszaki újítást, mivel azt írja elő, hogy az új létesítmények tényleges szükségleteik arányában részesülnek kibocsátási egységekből, amely a termelőket arra ösztönzi, hogy a nem jövedelmező létesítményeiket tovább üzemeltessék. Másrészt a megtámadott irányelv nem „jutalmazza” a kibocsátáscsökkentést, ideértve az európai kohászati ágazatban a múltban ennek érdekében kifejtett jelentős erőfeszítéseket. Éppen ellenkezőleg, valamely nem hatékony létesítmény bezárása a kiosztott kibocsátási egységek elvesztésével jár, ezért e kibocsátási egységeket nem lehet egy másik tagállamban található létesítményre átruházni (lásd a fenti 81–83. pontot). A nyersvas-, illetve acélgyártóknak tehát nem érdekük kibocsátásuk csökkentése, illetve termelésük hatékonyabb – és ezért környezetkímélőbb – létesítményekbe való áttelepítése. A felperes tulajdonhoz való jogának és gazdasági tevékenysége szabad gyakorlásának e súlyos megsértésére tekintettel kétli továbbá, hogy a megtámadott irányelv az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésére és a környezet védelmére vonatkozó célkitűzése így elérhető. A kohászati ágazatban a nem hatékony létesítmények további üzemeltetése és az acéltermelés harmadik országokba történő áttelepítése miatt valószínű, hogy összességében a kibocsátás egyáltalán nem is csökken.
150 A felperes szerint a tulajdonhoz való jogának, letelepedési szabadságának, továbbá gazdasági tevékenysége gyakorlásának szabadságának megsértését bizonyító fenti megfontolásokból az következik, hogy a vitatott rendelkezések az arányosság elvét is sértik. Ezen elv értelmében a közösségi aktusok és intézkedések jogszerűsége attól függ, hogy azok arányosak‑e és szükségesek‑e a szóban forgó szabályozás által elérni kívánt jogszerű cél megvalósításához. Továbbá az EK 5. cikk harmadik bekezdése is megköveteli, hogy a Közösség jogi aktusai ne lépjék túl az EK‑Szerződés célkitűzéseinek eléréséhez szükséges mértéket. Ezen túlmenően több megfelelő intézkedés közül a kevésbé korlátozó jellegűt kell választani, és az okozott kellemetlenségek az elérendő célhoz képest nem lehetnek aránytalanok. Mindazonáltal a nyersvas- és acélgyártásra szolgáló létesítményeknek a megtámadott irányelv I. mellékletben történt felsorolása eleve alkalmatlan volt arra, hogy elősegítse a megtámadott irányelv kibocsátáscsökkentésre és környezetvédelemre vonatkozó céljának megvalósítását, miközben a vitatott rendelkezések olyan súlyos és aránytalan terhet rónak a felperesre, amely még a létezését is veszélybe sodorhatja (lásd a fenti 143–145. pontot).
151 A Parlament és a Tanács vitatja, hogy a megtámadott irányelv aránytalanul korlátozná a felperes tulajdonhoz való jogát, illetve gazdasági tevékenysége gyakorlásának szabadságát. Még ha feltételezzük is, hogy a megtámadott irányelvből eredő kötelezettségek a felperes fenti jogait korlátozzák, ez a megtámadott irányelv és a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere által követett közérdekű célra – vagyis a környezet védelmére – tekintettel nem jelent aránytalan és elviselhetetlen beavatkozást.
152 Ennélfogva az első és második jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.
2. A Törvényszék álláspontja
153 Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy mind a tulajdonhoz való jog, mind pedig a gazdasági tevékenység szabad gyakorlása a közösségi jog általános elvei közzé tartozik. Ezek az elvek azonban nem jelentenek korlátlan jogosultságot, hanem a társadalmi szerepükre való tekintettel kell figyelembe venni őket. Következésképpen a tulajdonhoz való jog és a gazdasági tevékenység szabad gyakorlása korlátozható, amennyiben e korlátozások a Közösség által követett közérdekű célok megvalósításához szükségesek, és a célzott joghatásra tekintettel nem jelentenek olyan aránytalan és elviselhetetlen beavatkozást, amely az így biztosított jogok lényegét veszélyeztetné (lásd e tekintetben a Bíróság a C‑295/03. P. sz., Alessandrini és társai kontra Bizottság ügyben 2005. június 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑5673. o.] 86. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a fenti 128. pontban hivatkozott Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 220. pontját).
154 Pontosabban a tulajdonjog állítólagos megsértésével kapcsolatosan meg kell állapítani, hogy azon a meglehetősen általános állításon felül, miszerint a vitatott rendelkezések következtében a felperes már nem képes a belső piacon található kohászati létesítményeit jövedelmezően üzemeltetni, nem határozta meg pontosabban, hogy a hivatkozott rendelkezések alkalmazása, illetve nemzeti jogba való átültetése ténylegesen miért sérti, sőt fosztja meg a termelőeszközei részét képező egyes vagyontárgyak és immateriális javak feletti tulajdonjogát valódi tartalmától. A felperes azt sem jelölte meg, hogy termelő létesítményei közül különösen melyeket érintik a vitatott rendelkezések, és hogy e létesítmények mindegyikének a székhelyük szerinti tagállamban fennálló egyéni helyzetéből következően és a rájuk irányadó nemzeti kiosztási tervek fényében miért állna fenn ilyen érintettsége. E tekintetben a felperes csupán arra szorítkozott, hogy általánosságban hivatkozzon arra, hogy nem tudta bezárni egyes nem hatékony és nem jövedelmező létesítményeit, mert elveszítette volna az e létesítményeknek kiosztott kibocsátási egységeket, anélkül hogy magyarázatot adott volna arra, hogy a hatékonyság és jövedelmezőség hiánya, továbbá az ebből származó gazdasági nehézségek miért tudhatók be különösen a vitatott rendelkezések alkalmazásának. A felperes saját kijelentései szerint ugyanis e gazdasági nehézségek már jóval a 2001 előtti összefonódás (a fenti 30. pont) előtt is fennálltak, és éppen e nehézségek képezték az összefonódás egyik gazdasági indokát.
155 Egyébiránt a tulajdonhoz való joga, valamint a gazdasági tevékenysége gyakorlása szabadságának állítólagos megsértésével kapcsolatosan a felperesnek sem beadványaiban, sem a tárgyalás során nem sikerült elfogadható módon és konkrét bizonyítékokkal alátámasztva bizonyítania, hogy a megtámadott irányelv végrehajtása miatt hogyan és miért válhatott „nettókibocsátásiegység‑vásárlóvá” oly módon, hogy ennek költségeit nem tudta továbbhárítani a fogyasztóira. A felperes ugyanis nem azt állította, hogy az első kiosztási időszak során – amely 2007‑ben fejeződött be – valamely belső piacon található létesítményében a kibocsátási egységek nem megfelelő mennyisége miatt többlet kibocsátási egységeket kellett vásárolnia. Éppen ellenkezőleg, a tárgyaláson az Elsőfokú Bíróság egyik kérdésére adott válaszában a felperes elismerte – ami a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítésre is került –, hogy 2006‑ban a kibocsátási egységek kereskedelmének piacán eladta fel nem használt kibocsátási egységeit, és ebből 101 millió euró nyereségre tett szert. Ennélfogva kizárt, hogy a vitatott rendelkezések összességükben szükségszerűen olyan negatív pénzügyi következményekkel járnának, amelyek sértik a felperes tulajdonjogát, illetve gazdasági tevékenysége gyakorlásának szabadságát.
156 Meg kell állapítani továbbá, hogy a felperes kártérítés iránti kérelmében nem állította, hogy a belső piacon található egyes termelési létesítményeit veszteségek érték a vitatott rendelkezések alkalmazása miatt, és nem szolgáltatott pontos számszerű adatokat e létesítmények jövedelmezőségének a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere életbe lépése óta történt alakulására vonatkozóan. A felperes továbbá azt sem fejtette ki pontosan egyrészt, hogy e létesítmények mindegyike milyen módon alkalmazkodott az érintett tagállamokban meghatározott különböző kibocsátási célkitűzésekhez – amely tagállamok közül egyesekben, így a Spanyol Királyságban a 2002/358 határozatnak megfelelően még a kibocsátás növelésére is lehetőség van – és a tehermegosztási tervekhez, másrészt pedig azt a kérdést, hogy az e létesítmények után a felperes által a különböző nemzeti kiosztási tervek alapján igényelhető kibocsátásiegység‑kontingens elegendő volt‑e, vagy sem. Végül még ha feltételezzük is, hogy a különböző nemzeti kiosztási tervek és nemzeti kibocsátáscsökkentési célkitűzések sérthetik a felperes jogait, nem hivatkozott arra, és nem is bizonyította, hogy ez a veszély önmagában a vitatott rendelkezéseknek, és nem a tagállamoknak az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében a megtámadott irányelv átültetése tekintetében fennálló mérlegelési mozgástere keretében elfogadott nemzeti szabályozásának tudható be.
157 A felperes azon érve tekintetében, miszerint az acélgyártóknak nincs sem műszaki, sem gazdasági lehetősége arra, hogy szén‑dioxid‑kibocsátásukat tovább csökkentsék, elegendő megjegyezni, hogy a megtámadott irányelv III. mellékletének (3) követelménye arra kötelezi a tagállamokat, hogy a kibocsátási egységek kiosztása során vegyék figyelembe a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá eső tevékenységek kibocsátáscsökkentési potenciálját, beleértve a műszaki potenciált is (lásd ebben az értelemben Poiares Maduro főtanácsnoknak a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet alapját képező ügyben előterjesztett indítványának 57. pontját). Ebből következően a kibocsátási egységek különböző ipari ágazatok közötti elosztása, illetve az ezen ágazatok létesítményüzemeltetői közötti kiosztása során a tagállamoknak figyelembe kell venniük az összes ágazat és üzemeltető – így a nyersvas-, illetve acélgyártók – kibocsátáscsökkentési potenciálját. Ezen túlmenően a megtámadott irányelv III. melléklete (7) követelményének értelmében „[a] [nemzeti kiosztási] terv a közösségi rendszer bevezetése előtti önkéntes kibocsátáscsökkentő beruházásokat (korai beruházások) is figyelembe veheti”, ezért a tagállamoknak legalábbis lehetőségük van arra, hogy figyelembe vegyék az adott ágazatban, illetve az adott üzemeltetők által már elért kibocsátáscsökkentési erőfeszítéseket. Ennélfogva az a tény, hogy az adott tagállam a megtámadott irányelv végrehajtására vonatkozó jogszabályok elfogadása során nem vette megfelelően figyelembe ezt a kibocsátáscsökkentési kapacitást, nem a vitatott rendelkezéseknek tudható be.
158 E körülmények között kizártnak tűnik, hogy a vitatott rendelkezések sértenék a felperes tulajdonhoz való jogát, illetve a gazdasági tevékenysége gyakorlásának szabadságát, sőt, az is kizárt, hogy ez az állítólagos sérelem kárt okozhasson neki. Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a vitatott rendelkezések e jogokat kellően súlyosan megsértették, illetve aránytalanul korlátozták volna, sem azt, hogy ez az állítólagos sérelem okozta volna a felperes által elszenvedett kárt.
159 Ezen túlmenően amennyiben a felperes az arányosság elvének megsértésére külön jogellenességi jogalapként hivatkozik, a fenti 150–154. pontban kifejtett megfontolásokból következően a felperesre háruló állítólagos súlyos és aránytalan teher fennállása sem nyert bizonyítást. Ráadásul anélkül, hogy szükség lenne a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere működésének különböző zavaraira vonatkozó állítások érdemi vizsgálatára (lásd a fenti 145. és 146. pontot), mint megalapozatlant el kell utasítani a felperes fő érvét, miszerint az acélgyártóknak mint a legnagyobb ismert ipari szén‑dioxid‑kibocsátóknak a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerében való részvétele nem alkalmas, illetve nem megfelelően járul hozzá a megtámadott irányelv – vagyis az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésére és a környezet védelmére vonatkozó – fő célkitűzésének eléréséhez. Végül mindenesetre a felperes nem bizonyította, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere önmagában alkalmatlan lenne a szén‑dioxidkibocsátás‑csökkentés céljának elérésére, valamint hogy a közösségi jogalkotó széles mérlegelési jogköre korlátait nyilvánvalóan és súlyosan túllépte.
160 Ennélfogva a felperes tulajdonhoz való jogának, a gazdasági tevékenység gyakorlása szabadságának és az arányosság elvének kellően súlyos megsértésére vonatkozó jogellenességi jogalapokat mint megalapozatlanokat el kell utasítani.
C – Az egyenlő bánásmód elve kellően súlyos megsértésének fennállásáról
1. A felek érvei
161 A felperes azt állítja, hogy a vitatott rendelkezések sértik az egyenlő bánásmód elvét.
162 Egyrészt a versenytárs színesfémágazat, illetve a vegyi ágazat mindenféle objektív indokolás hiányában nem tartozik a megtámadott irányelv hatálya alá, miközben e két ágazat is a kohászati ágazathoz hasonló, sőt annál nagyobb mennyiségben bocsát ki szén‑dioxidot. Ezzel kapcsolatban a felperes vitatja, hogy a számos létesítményt magában foglaló vegyipari ágazatnak a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerébe való belefoglalása jelentős adminisztratív nehézségekkel járna. Az adminisztratív többlet‑erőfeszítés önmagában nem indokolhatja a verseny jelen esetben fennálló súlyos torzítását. Ezen túlmenően az eredeti javaslatnak megfelelően legalább az alap vegyi termékeket gyártó és jelentős mennyiségű szén‑dioxidot kibocsátó nagy létesítményeket bele kellett volna foglalni e rendszerbe. A színesfémágazat – mint például az alumíniumgyártás – kizárása tekintetében (a megtámadott irányelv (15) preambulumbekezdése) a Parlament és a Tanács még indokolással sem szolgált az egyenlő bánásmód megsértésére. Végül semmilyen más intézkedés sem született e versenytárs ágazatokra nézve a fenti versenytorzítás enyhítése érdekében. Másrészt az a tény, hogy a kohászati ágazat, valamint a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt egyéb ágazatok minden objektív indokolás nélkül ugyanazon bánásmód alá esnek, megsérti az egyenlő bánásmód elvét, mivel ezek az ágazatok különböző helyzetben vannak. A nyersvas-, illetve acélgyártók „különleges csapdahelyzete” (lásd a fenti 74. és azt követő pontokat) ugyanis megkülönbözteti őket a többi ágazattól, és ebből következően a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének résztvevői közül ők válnak e rendszer „természetes veszteseivé”.
163 A felperes válaszában kifejti, hogy a színesfémágazat, illetve a vegyi ágazat a kohászati ágazattal összehasonlítható helyzetben van, és – amint azt a Bizottság összefonódási ügyekben folytatott gyakorlata is megerősíti – léteznek bizonyos versenykapcsolatok a fenti ágazatok között. A nagy gépjárműgyártók ugyanis az acélt a „külső alkatrészek” – például a motor, a motorháztető és az ajtók – tekintetében egyre inkább alumíniummal helyettesítik. Ezenfelül az alkoholmentes italok piacán az acél üdítőitalos dobozokat egyre inkább alumíniumdobozokkal, illetve műanyag üvegekkel helyettesítik. Egyébiránt pusztán az a tény, hogy a kohászat teljes szén‑dioxid‑kibocsátása magasabb az alumíniumgyártásénál, illetve a műanyaggyártásénál, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy ezen ágazatokat megkülönböztessük, tekintettel arra, hogy a vegyiparnál kisebb mennyiségű szén‑dioxidot kibocsátó ágazatokat – vagyis az üveg-, kerámia- és építőanyag‑ipart, illetve a papír- és nyomdaipart – a megtámadott irányelv I. melléklete ugyancsak felsorolja. A Parlament azért javasolta az „alumíniumgyártó- és feldolgozó létesítmények” és a „vegyipar” megtámadott irányelvben való felsorolását, mert ezen ágazatok összehasonlíthatók. Végül az a tény, hogy az alumíniumipart a villamosenergia‑árak emelkedése miatt a megtámadott irányelv közvetve érinti, nem elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessük a kohászattól, mivel az utóbbira ennek következményei ugyanúgy vonatkoznak.
164 A felperes álláspontja szerint a megtámadott irányelv 24. cikkére ezzel kapcsolatban nem lehet hivatkozni. Az, hogy a tagállamok egyéb tevékenységeket és létesítményeket is a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerébe foglaljanak, csupán lehetőség, nem pedig kötelezettség, és a Bizottság különböző feltételek teljesítéséhez fűzött jóváhagyásától függ. Mindenesetre arra, hogy egyes tagállamok esetleg – ám nem bizonyosan – e rendszerbe foglalják a kohászattal versenyző ágazatokat, csupán 2008‑tól nyílt lehetőség, és ezért ez a tény nem orvosolhatja az egyenlő bánásmód elvének az első kiosztási időszak alatti megsértését. Végül nincs objektív magyarázata az egyenlő bánásmód megsértésének, mivel a vitatott rendelkezések nem szükségesek, és nem arányosak a környezet védelmére vonatkozó célkitűzéssel.
165 A tárgyalás során, valamint a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítéletből levonandó következtetésekre vonatkozó észrevételeiben a felperes megismételte és kiegészítette az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó érveit.
166 A Parlament, a Tanács és a Bizottság a jelen jogalap elutasítását kéri, főleg mivel a Bíróság a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítéletében jogerősen is így határozott.
2. A Törvényszék álláspontja
167 Elöljáróban emlékeztetni kell, hogy az egyenlő bánásmód elvének kellően súlyos megsértésére vonatkozó jogellenességi kifogás két részből, vagyis egyrészt hasonló helyzetek állítólagos különböző módon történő kezelésére, másrészt különböző helyzetek állítólagos azonos módon történő kezelésére vonatkozó érvből áll.
168 Az első részre vonatkozóan a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítéletre kell hivatkozni, amelyben a Bíróság a következőképpen határozott:
„A hasonló helyzetek eltérő kezeléséről
25. Az egyenlő bánásmód elvének az eltérő kezelés általi megsértése azt feltételezi, hogy a hivatkozott helyzetek többé‑kevésbé hasonlók valamennyi, az ezeket jellemző tényező fényében.
26. Az eltérő helyzeteket jellemző tényezőket, és így e helyzetek hasonló jellegét főként a szóban forgó különbségtételt létrehozó közösségi aktus tárgyának és céljának fényében kell meghatározni és értékelni. Ezen túlmenően tekintetbe kell venni azon szabályozási terület elveit és céljait, amely alá a szóban forgó aktus tartozik (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] 6/71. sz. Rheinmühlen Düsseldorf ügyben 1971. október 27‑én hozott ítéletének] [EBHT 1971., 823. o.] 14. pontját; a 117/76. és 16/77. sz., Ruckdeschel és társai egyesített ügyekben 1977. október 19‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1977., 1753. o.] 8. pontját; a C‑280/93. sz., Németország kontra Tanács ügyben 1994. október 5‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1994., I‑4973. o.] 74. pontját, valamint a C‑364/95. és C‑365/95. sz., T. Port egyesített ügyekben 1998. március 10‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1998., I‑1023. o.] 83. pontját).
27. A jelen ügyben a [megtámadott] irányelv érvényességét mind a kohászati ágazatnak az irányelv hatálya alá vonása, mind a vegyipari és színesfémágazatnak e hatály alól történő kizárása tekintetében értékelni kell, amely ágazatokhoz tartozik […] a műanyag‑, illetve az alumíniumágazat.
28. A [megtámadott] irányelv 1. cikkének értelmében ezen irányelv célja a kibocsátási egységek […] kereskedelmi rendszerének létrehozása. Amint az a[z üvegházhatást okozó gázok Európai Unión belüli kereskedelméről szóló, 2000. március 8‑i] zöld könyv 4.2. és 4.3. pontjából következik, a Közösség ezen irányelvvel e rendszert a vállalkozások szintjén, tehát a gazdasági tevékenységek vonatkozásában kívánta létrehozni.
29. A [megtámadott] irányelvnek (5) preambulumbekezdése értelmében az a célja, hogy e rendszer létrehozásával hozzájáruljon a Közösség és tagállamai által a [k]iotói [j]egyzőkönyv alapján vállalt kötelezettségek teljesítéséhez, amely egyezmény célja az üvegházhatást okozó gázok légköri kibocsátásának olyan szintre való csökkentése, amely megakadályozza az éghajlati rendszer veszélyes, emberi eredetű befolyásolását, végső célkitűzése tehát a környezet védelme.
30. A Közösség környezetpolitikájának célja, amelynek területe alá az alapügy tárgyát képező jogszabályi aktus tartozik, és amelynek egyik alapvető célkitűzése a környezet védelme, az EK 174. cikk (2) bekezdésének értelmében a magas szintű védelem, és az elővigyázatosság és a megelőzés elvén, valamint a „szennyező fizet” elven alapul (lásd a [Bíróság] C‑157/96. sz., National Farmers’Union és társai ügyben 1998. május 5‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1998., I‑2211. o.] 64. pontját, valamint a C‑14/06. és C‑295/06. sz., Parlament kontra Bizottság egyesített ügyekben 2008. április 1‑jén hozott ítélet[ének] [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 75. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
[…]
34. Ebből következik, hogy a [megtámadott] irányelv tárgyának, ezen irányelv jelen ítélet 29. pontjában ismertetett céljainak, valamint a közösségi környezetpolitika alapját képező elveknek a fényében az üvegházhatást okozó gázok gazdasági tevékenységből származó különböző kibocsátási forrásainak helyzete főszabály szerint hasonló, tekintettel arra, hogy minden üvegházhatást okozó gáz kibocsátása alkalmas a klímarendszer veszélyes befolyásolására, és az ilyen gázt kibocsátó valamennyi gazdasági ágazat hozzájárulhat a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének működéséhez.
35. Ezen túlmenően hangsúlyozni kell egyrészt, hogy a [megtámadott] irányelv (25) preambulumbekezdése kimondja, hogy a kibocsátások jelentős csökkentése érdekében szabályokat és intézkedéseket kell végrehajtani az Unió gazdaságának minden ágazatában, másrészt hogy a [megtámadott] irányelv 30. cikke akként rendelkezik, hogy felülvizsgálatot kell végezni más ágazatoknak az irányelv hatálya alá vonása céljából.
36. Következésképpen a szóban forgó ágazatok helyzetének a [megtámadott] irányelv tekintetében való hasonlóságát illetően az ezen ágazatok közötti verseny[viszony] esetleges fennállása nem tekinthető döntő szempontnak […].
37. Ezen ágazatok hasonlóságának értékelése során […] nem alapvető fontosságú az ezen egyes ágazatok által kibocsátott CO2 mennyisége sem, tekintettel főként a [megtámadott] irányelv céljaira és a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a jelen ítélet 31–33. pontjában bemutatott működésére.
38. A kohászati, a vegyipari és a színesfémágazat helyzete tehát a [megtámadott] irányelv érvényességének az egyenlő bánásmód elvére tekintettel történő vizsgálata szempontjából hasonló, ám ezeket eltérő módon kezelik.
A hasonló helyzetek eltérő kezeléséből eredő hátrányról
39. […A]hhoz, hogy a közösségi jogalkotónak felróható legyen az egyenlő bánásmód elvének megsértése, az szükséges, hogy hasonló helyzeteket eltérően kezeljen, és ezáltal egyes személyeket másokhoz képest hátrányos helyzetbe hozzon (lásd a [Bíróság] 17/61. és 20/61. sz., Klöckner‑Werke és Hoesch kontra Főhatóság egyesített ügyekben 1962. július 13‑án hozott ítélet[é]t [EBHT 1962., 615., 652. o.], a 250/83. sz., Finsider kontra Bizottság ügyben 1985. január 15‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1985., 131. o.] 8. pontját, valamint a C‑462/99. sz. Connect Austria ügyben 2003. május 22‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 2003., I‑5197. o.] 115. pontját).
[…]
42. Bizonyos ágazatoknak […] a kibocsátási egységek kereskedelmének […] rendszere alá vonása kötelezővé teszi az érintett üzemeltetők számára, egyrészt, hogy rendelkezzenek üvegházhatást okozó gáz kibocsátására vonatkozó engedéllyel, másrészt, hogy létesítményeik adott időszakbeli teljes kibocsátásával egyenlő számú egységet adjanak át pénzbírság terhe mellett. Ha a létesítmény kibocsátásai meghaladják a kibocsátási egységek nemzeti kiosztási tervében az érintett üzemeltető részére kiosztott mennyiségeket, ezen üzemeltetőnek kötelessége a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere által további kibocsátási egységeket beszerezni.
43. Ugyanakkor ehhez hasonló, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését célzó közösségi szintű jogi kötelezettségek nem állnak fenn az olyan létesítmények üzemeltetőivel szemben, akik nem tartoznak a [megtámadott] irányelv I. mellékletének hatálya alá. Következésképpen valamely gazdasági tevékenységnek a [megtámadott] irányelv hatálya alá történő vonása az érintett üzemeltetőket hátrányos helyzetbe hozza az olyan tevékenységek gyakorlóihoz képest, amelyekre az irányelv nem vonatkozik.
44. Még ha feltételezzük is, hogy egy ilyen rendszer alá történő sorolás […] nem jár szükségszerűen és módszeresen hátrányos gazdasági következményekkel, e hátrány fennállása önmagában ezen oknál fogva nem tagadható, mivel az a hátrány, amelyet az egyenlő bánásmód elvére tekintettel figyelembe kell venni, az eltérő bánásmód által érintett személy jogi helyzetét is befolyásolhatja.
45. Egyébiránt, […] a hátrányos helyzet, amelybe a [megtámadott] irányelv hatálya alá vont ágazatokba tartozó létesítmények üzemeltetői kerültek, nem kompenzálható a közösségi jog által nem meghatározott nemzeti intézkedésekkel.
Az eltérő bánásmód igazolásáról
46. Az egyenlő bánásmód elvének megsértése mindazonáltal nem állapítható meg, amennyiben az egyrészt a kohászati ágazat, másrészt a vegyipari és színesfémágazat közötti eltérő bánásmód igazolható.
47. Az eltérő bánásmód akkor igazolható, ha objektív és ésszerű megfontolásokon alapul, azaz kapcsolatban áll a szóban forgó szabályozás által indokoltan elérni kívánt céllal, illetve arányos az ezen bánásmód által elérni kívánt céllal (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] 114/76. sz. Bela‑Mühle Bergmann ügyben 1977. július 5‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1977., 1211. o.] 7. pontját; 245/81. sz., Edeka Zentrale ügyben 1982. július 15‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1982., 2745. o.] 11. és 13. pontját; C‑122/95. sz., Németország kontra Tanács ügyben 1998. március 10‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑973. o.] 68. és 71. pontját, valamint C‑535/03. sz., Unitymark és North Sea Fishermen’s Organisation ügyben 2006. március 23‑án hozott ítéletének] [EBHT 2006., I‑2689. o.] 53., 63., 68. és 71. pontját).
48. Tekintettel arra, hogy közösségi jogi aktusról van szó, a közösségi jogalkotót terheli annak bizonyítása, hogy az igazolás címén előterjesztett objektív megfontolások fennállnak, valamint az e megfontolások fennálltának bírósági vizsgálatához szükséges bizonyítékoknak a Bíróság előtti bemutatása (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] 124/76. és 20/77. sz., Moulins et Huileries de Pont‑à‑Mousson és Providence agricole de la Champagne egyesített ügyekben 1977. október 19‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1977., 795. o.] 22. pontját, valamint a fent hivatkozott Németország kontra Tanács ügyben 1998. március 10‑én hozott ítélet[ének] 71. pontját).
[…]
57. A Bíróság a közösségi jogalkotó számára széles körű mérlegelési jogkört ismert el a ráruházott hatáskörök gyakorlása során, amennyiben magatartása politikai, gazdasági és szociálpolitikai döntéseket igényel, illetve amikor összetett értékelést és mérlegelést kell végeznie (lásd a C‑344/04. sz., IATA és ELFAA ügyben 2006. január 10‑én hozott ítélet [EBHT 2006., I‑403. o.] 80. pontját). Továbbá amikor a közösségi jogalkotónak összetett rendszert kell átszerveznie vagy megalkotnia, dönthet úgy is, hogy szakaszos megközelítést alkalmaz (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] 37/83. sz. Rewe‑Zentrale‑ügyben 1984. február 29‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1984., 1229. o.] 20. pontját; a C‑63/89. sz., Assurances du crédit kontra Tanács és Bizottság ügyben 1991. április 18‑án hozott ítélet[ének] [EBHT 1991., I‑1799. o.] 11. pontját, valamint a C‑233/94. sz., Németország kontra Parlament és Tanács ügyben 1997. május 13‑án hozott ítélet[ének] [EBHT 1997., I‑2405. o.] 43. pontját), és főként a megszerzett tapasztalat fényében jár el.
58. Mindazonáltal a közösségi jogalkotónak választását még ilyen jogkör birtokában is objektív és a szóban forgó szabályozás által követett célnak megfelelő megfontolásokra kell alapoznia (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] 106/81. sz., Kind kontra EGK ügyben 1982. szeptember 15‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1982., 2885. o.] 22. és 23. pontját, valamint a fent hivatkozott Sermide‑ügyben hozott ítélet[ének] 28. pontját), tekintetbe véve a szóban forgó aktus elfogadásakor rendelkezésre álló valamennyi ténybeli elemet, illetve műszaki és tudományos adatot (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] C‑284/95. sz. Safety Hi‑Tech ügyben 1998. július 14‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 1998., I‑4301. o.] 51. pontját).
59. Mérlegelési jogkörének gyakorlása során a közösségi jogalkotónak a környezet védelmének alapvető célján túl a fennálló érdekeket is teljes körűen figyelembe kell vennie (lásd a mezőgazdasági intézkedések vonatkozásában a [Bíróság] C‑96/03. és C‑97/03. sz., Tempelman és van Schaijk egyesített ügyekben 2005. március 10‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 2005., I‑1895. o.] 48. pontját, valamint a C‑504/04. sz. Agrarproduktion Staebelow ügyben 2006. január 12‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 2006. I‑679. o.] 37. pontját). A különböző lehetséges intézkedésekhez kapcsolódó korlátok vizsgálata során tekintetbe kell venni, hogy – noha az elérni kívánt célok jelentősége az egyes gazdasági szereplőket érő, akár jelentős mértékű, kedvezőtlen gazdasági következményeket is igazolja (lásd ebben az értelemben a [Bíróság] C‑331/88. sz., Fedesa és társai ügyben 1990. november 13‑án hozott ítélet[ének] [EBHT 1990., I‑4023. o.] 15–17. pontját, valamint a C‑86/03. sz., Görögország kontra Bizottság ügyben 2005. december 15‑én hozott ítélet[ének] [EBHT 2005., I‑10979. o.] 96. pontját) – a közösségi jogalkotó mérlegelési jogkörének gyakorlása nem vezethet az e céloknak ugyancsak megfelelő más intézkedésekből eredő eredményeknél nyilvánvalóan kevésbé megfelelő eredményekhez.
60. A jelen ügyben vitathatatlan egyrészt, hogy a kibocsátási egységek [megtámadott] irányelv által bevezetetett kereskedelmi rendszere új és összetett rendszer, amelynek bevezetését és működését megzavarhatta volna túlságosan nagy számú résztvevő bevonása, másrészt hogy a [megtámadott] irányelv hatályának kezdeti korlátozását az e rendszer létrehozásához a résztvevők szükséges kritikus tömege elérésének objektív célja tette szükségessé.
61. Az említett rendszer újdonságára és összetettségére tekintettel a [megtámadott] irányelv hatályának kezdeti korlátozása és az alkalmazott fokozatosság, amely főként a megvalósítás első szakasza folyamán megszerzett tapasztalaton alapul, megakadályozandó e rendszer bevezetésének megzavarását, a közösségi jogalkotó számára biztosított mérlegelési mozgástér körébe tartozott.
62. Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy noha a közösségi jogalkotó jogosan alkalmazhatott ilyen fokozatos megközelítést a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének bevezetésére, a [megtámadott] irányelv céljaira és a közösségi környezetpolitikára tekintettel ésszerű időközönként felül kell vizsgálnia, főként a [megtámadott] irányelvvel érintett ágazatok vonatkozásában, a bevezetett intézkedéseket, amint azt egyébiránt ezen irányelv 30. cikke is előírja.
63. Mindazonáltal […] azon mérlegelési mozgástér, amellyel a közösségi jogalkotó e fokozatos megközelítés vonatkozásában rendelkezett, az egyenlő bánásmód elvére tekintettel nem mentesíthette őt az alól, hogy azon ágazatok meghatározása során, [a]melyeket alkalmasnak vélt arra, hogy kezdettől fogva a [megtámadott] irányelv hatálya alá vonja, az ezen irányelv elfogadásának idején rendelkezésre álló műszaki és tudományos adatokon alapuló objektív megfontolások alapján járjon el.
64. Először is, ami a vegyipari ágazatot illeti, a [megtámadott] irányelv elfogadásának körülményeiből következik, hogy ezen ágazat alá különlegesen nagyszámú, nevezetesen mintegy 34 000 létesítmény tartozik, nem csupán az általuk okozott kibocsátások, hanem a jelenleg a [megtámadott] irányelv hatálya alá vont mintegy 10 000 létesítmény számának tükrében is.
65. Ezen ágazatnak a [megtámadott] irányelv hatálya alá vonása tehát megnehezítette a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének irányítását, és fokozta annak adminisztratív terheit, miáltal nem lehet kizárni, hogy ezen ágazat besorolása e rendszer megvalósítása során annak működésében zavart kelthet. Ráadásul a közösségi jogalkotó vélhette úgy, hogy a [megtámadott] irányelv céljának megvalósítása szempontjából azok az előnyök, amelyek a teljes ágazatnak a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének megvalósítása kezdetén történő kizárásából származnak, jelentősebbek az ugyanezen ágazat bevonásából eredő előnyöknél. Következésképpen a közösségi jogalkotó jogilag megkövetelt módon bizonyította, hogy objektív megfontolásokra alapozta döntését, amikor a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere megvalósításának első szakaszában a [megtámadott] irányelv hatálya alól kizárta a teljes vegyipari ágazatot.
66. […A]zon érv[…], [mi]szerint az említett ágazatok olyan vállalkozásainak a [megtámadott] irányelv hatálya alá vonása, amelyek egy adott küszöbértéket meghaladó mennyiségű CO2–t bocsátanak ki, nem okozott volna adminisztrációs problémákat, nem kérdőjelezi meg a fenti álláspontot.
[…]
69. A fenti megfontolások fényében és tekintettel a fokozatos megközelítésre, amely a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere megvalósításának első szakaszában a [megtámadott] irányelv alapját képezi, a vegyipari ágazatnak a kohászati ágazattól eltérő kezelését igazoltnak lehet tekinteni.
70. Másodsorban, ami a színesfémágazatot illeti, […] a [megtámadott] irányelv kidolgozása és elfogadása során […] az ezen ágazat közvetlen CO2–kibocsátása […] 1990‑ben 16,2 millió tonn[ának felelt meg], míg a kohászati ágazat kibocsátása 174,8 millió tonna volt.
71. Tekintettel a közösségi jogalkotó azon szándékára, hogy a [megtámadott] irányelv hatályát korlátozza a célból, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének adminisztratív megvalósíthatóságát a kezdeti szakaszban ne zavarja meg túl nagyszámú résztvevő bevonásával, e jogalkotónak nem volt kötelessége, hogy azzal az egyetlen eszközzel éljen, hogy az elérni kívánt cél megvalósítása érdekében valamennyi, [szén-dioxidot] kibocsátó gazdasági ágazat számára küszöbértéket vezet be. Tehát […] a [megtámadott] irányelv elfogadásához vezető körülmények között a jogalkotó e rendszer bevezetése során érvényesen korlátozhatta ugyanezen irányelv hatályát, ágazatonkénti megközelítést alkalmazva, anélkül hogy túllépte volna a számára biztosított mérlegelési jogkör korlátait.
72. A két érintett ágazat közvetlen kibocsátási szintjei közötti különbség olyan jelentős, hogy ezen ágazatok eltérő kezelése a kibocsátási egységeik kereskedelmi rendszere megvalósításának első szakaszában és tekintettel a [megtámadott] irányelv alapját képező fokozatos megközelítésre igazoltnak tekinthető, anélkül hogy a közösségi jogalkotónak tekintetbe kellene vennie az egyes ágazatoknak tulajdonítható közvetett kibocsátásokat.
73. Meg kell állapítani tehát, hogy a közösségi jogalkotó nem sértette meg a hasonló helyzetek eltérő kezelése által az egyenlő bánásmód elvét azzal, hogy a [megtámadott] irányelv hatálya alól kizárta a vegyipari és színesfémágazatot.”
169 Mivel a Bíróság fentiekben hivatkozott ítéletének indokolása teljes választ ad a jelen jogellenességi kifogásnak a kohászati ágazat, valamint a színesfémágazat, illetve a vegyi ágazat közötti eltérő bánásmód igazolásának hiányára vonatkozó első részére, e részt mint megalapozatlant el kell utasítani.
170 A kohászati ágazattal és a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt egyéb ágazatokkal szembeni egyenlő bánásmód – miközben a többi ágazattal szemben a kohászati ágazat olyan „természetes vesztes”, amely „különleges csapdahelyzetben” van – igazolásának hiányára vonatkozó második rész tekintetében elegendő annak megállapítása, hogy a környezetnek az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentése révén történő védelme általános célkitűzésének, valamint a „szennyező fizet” elvének a szempontjából ezen ágazatok hasonló helyzetben vannak (lásd ebben az értelemben analógia útján a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet 29–38. pontját). Ezen túlmenően a fenti 109–113. pontból kitűnik, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a kohászati ágazat különös helyzete megkülönbözteti azt a megtámadott irányelv I. mellékletében felsorolt többi ágazattól (lásd ebben az értelemben továbbá Poares Maduro főtanácsnok fenti 153. pontban hivatkozott, az Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet tárgyát képező ügyben előterjesztett indítványának 57. pontját).
171 Következésképpen az egyenlő bánásmód elvének kellően súlyos megsértésére vonatkozó jogellenességi kifogást mint megalapozatlant teljes egészében el kell utasítani.
D – A letelepedés szabadsága kellően súlyos megsértésének fennállásáról
1. A felek érvei
172 A felperes azt állítja, hogy a vitatott rendelkezések súlyosan sértik az EK 43. cikk első bekezdése alapján őt megillető letelepedési szabadságát.
173 A letelepedési szabadság korlátozásának tilalma nem csupán az állami intézkedésekre irányadó, hanem jogelvként a Közösséget is kötelezi. Az EK 39. cikk és az EK 43. cikk ugyanis az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjában előírt azon alapelvet kívánja végrehajtani, miszerint az EK 2. cikkben foglaltak megvalósítása céljából a Közösség tevékenysége magában foglalja a személyek és a szolgáltatások tagállamok közötti szabad mozgását gátló akadályok eltörlését. Ezen túlmenően a közösségi intézmények ugyancsak kötelesek a közös piac alapelvét, a szabad kereskedelmet tiszteletben tartani, amelyből a letelepedés szabadsága is következik. A felperes megjegyzi, hogy az EK 43. cikk biztosítja, hogy a vállalkozások gazdasági kritériumok alapján szabadon választhatják meg, hogy hova helyezik termelésüket a közös piacon belül. Továbbá ez az alapvető szabadság tiltja azt, hogy a származás szerinti tagállam saját területén olyan akadályokat állítson fel, amelyek arra irányulnak, hogy meggátolják a vállalkozások más tagállamba való áttelepítését, ellenkező esetben az EK 43. cikkben biztosított jogokat megfosztják azok tartalmától.
174 A vitatott rendelkezések tehát sértik a felperes azon jogát, hogy az egyik tagállamban lévő kevésbé jövedelmező létesítménye termelését egy másik tagállamban található jövedelmezőbb létesítménybe telepítse át, mivel a tagállamok nem biztosítják a bezárandó, illetve áttelepítendő termelési kapacitásnak megfelelően kiosztott kibocsátási egységek átruházását (lásd a fenti 145. és azt követő pontokat). Tehát anélkül, hogy létezne erre nézve valamilyen objektív igazolás, a felperes köteles továbbüzemeltetni kevésbé jövedelmező termelési kapacitásait csupán azért, hogy e kibocsátási egységeit ne veszítse el. A megtámadott irányelv környezet védelmére vonatkozó célkitűzésének nem megfelelő jellegére (lásd a fenti 145. pontot), valamint a letelepedési szabadság gyakorlásának a közös piac megvalósításában betöltött alapvető jelentőségére tekintettel a felperes letelepedési szabadságának e korlátozása aránytalan.
175 A Parlament és a Tanács a jelen jogalap elutasítását kéri.
2. A Törvényszék álláspontja
176 A felperes a jelen jogalappal lényegében arra hivatkozik, hogy az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjával együttesen értelmezett EK 43. cikk értelmében vett letelepedés szabadsága fényében a közösségi jogalkotónak az EK 174. és EK 175. cikk alapján a környezetvédelem terén biztosított hatásköreinek gyakorlása tekintetében fennálló széles mérlegelési jogköre (lásd a fenti 139. pontot) oly mértékben korlátozott, hogy a megtámadott irányelv keretében – amelyet az utóbbi az EK 175. cikk (1) bekezdés értelmében fogadott el – nem mondhatott volna le jogszerűen a kibocsátási egységek egy vállalatcsoporton belül határon átnyúló átruházása problémájának szabályozásáról, és nem biztosíthatott volna a tagállamoknak az említett irányelv átültetése érdekében széles mozgásteret, amely olyan eltérő értelmű nemzeti szabályok elfogadásához vezetett, amelyek jogellenes akadályokat képezhetnek a letelepedés szabadságának gyakorlására nézve.
177 Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a közösségi intézmények – ugyanúgy, mint a tagállamok – kötelesek az alapvető szabadságokat, így a letelepedés szabadságát tiszteletben tartani, amelyek a Közösség alapvető célkitűzéseinek elérését, és így különösen az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjában szabályozott belső piac megvalósítását szolgálják (lásd ebben az értelemben a Bíróság 37/83. Rewe-Zentrale‑ügyben 1984. február 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1984., 1229. o.] 18. pontját).
178 Mindazonáltal ebből az általános kötelezettségből nem következik, hogy a közösségi jogalkotó a szóban forgó kérdést úgy köteles szabályozni, hogy a közösségi szabályozás – különösen akkor, ha e szabályozás az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében irányelv formájában történik – kimerítő és végleges megoldást nyújtson a belső piac megvalósítása kapcsán felvetődött bizonyos problémákra, vagy hogy a nemzeti jogszabályokat teljes mértékben harmonizálja annak érdekében, hogy elhárítson a tagállamok közötti kereskedelmet érintő bármilyen elképzelhető akadályt. Amikor a közösségi jogalkotónak összetett rendszert kell átszerveznie vagy megalkotnia – így például a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét –, dönthet úgy is, hogy szakaszos megközelítést alkalmaz (lásd e tekintetben a fenti 42. pontban hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet 57. pontját), és a szóban forgó nemzeti jogszabályokat csak fokozatosan harmonizálja, mivel az ilyen intézkedéseket általában nehéz végrehajtani, ugyanis az illetékes közösségi intézmények részéről az eltérő és összetett nemzeti rendelkezésektől kiindulva olyan közös szabályok kidolgozását feltételezi, amelyek megfelelnek az EK‑Szerződésben meghatározott céloknak, amelyeket a Tanács tagjainak minősített többsége is jóváhagy (lásd ebben az értelemben a Bíróság fenti 173. pontban hivatkozott Rewe‑Zentrale‑ügyben hozott ítéletének 20. pontját; a C‑63/89. sz., Assurances du crédit kontra Tanács és Bizottság ügyben 1991. április 18‑án hozott ítéletének [EBHT 1991., I‑1799. o.] 11. pontját; a C‑233/94. sz., Németország kontra Parlament és Tanács ügyben 1997. május 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1997., I‑2405. o.] 43. pontját; a C‑166/98. sz. Socridis‑ügyben 1999. június 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑3791. o.] 26. pontját, valamint a C‑221/05. sz., Sam Mc Cauley Chemists (Blackpool) és Sadja ügyben 2006. július 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑6869. o.] 26. pontját). Ugyanez igaz az EK 174. cikk és EK 175. cikk alapján a környezetvédelem területén történő közösségi szabályozásra is.
179 Ezen túlmenően emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy az EK 249. cikk harmadik bekezdésének értelmében az irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a Szerződés a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja, amely logikusan a tagállamok számára az átültetésre vonatkozó intézkedések meghatározásához szükséges mérlegelési mozgásteret foglal magában (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑275/06. sz. Promusicae‑ügyben 2008. január 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑271. o.] 67. pontját), másrészt pedig arra, hogy a megtámadott irányelv (30) preambulumbekezdése hivatkozik az EK 5. cikk második bekezdésében előírt szubszidiaritás elvére. Ezen elv értelmében azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt azok közösségi szinten jobban megvalósíthatók. Márpedig az EK 174–176. cikkből kitűnik, hogy a környezetvédelem terén a Közösség és a tagállamok között megoszlik a hatáskör. Ennélfogva a közösségi szabályozás e téren nem ír elő teljes harmonizációt, és az EK 176. cikk úgy rendelkezik, hogy a tagállamok szigorúbb védintézkedéseket is hozhatnak azzal a feltétellel, hogy ezen intézkedéseknek összeegyeztethetőknek kell lenniük az EK‑Szerződéssel, és azokról a tagállamoknak értesíteniük kell a Bizottságot (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑6/03. sz. Deponiezweckverband Eiterköpfe ügyben 2005. április 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑2753. o.] 27. pontját, továbbá az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
180 Ezen elveknek megfelelően a megtámadott irányelv közösségi szinten nem írja elő a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének létrehozását és működését meghatározó feltételek teljes harmonizációját. Az EK‑Szerződés szabályainak figyelembevételével ugyanis a tagállamok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének végrehajtása tekintetében, és különösen nemzeti kiosztási tervük kidolgozása során, valamint a kibocsátási egységeknek a megtámadott irányelv 9. cikkének (1) bekezdése és 11. cikkének (1) bekezdése címén történő kiosztására vonatkozó önálló döntésük során (a fenti 111. pontban hivatkozott Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 102–106. pontja). Következésképpen az a puszta tény, hogy a közösségi jogalkotó nyitva hagyott egy, a megtámadott irányelv hatálya alá tartozó és egy alapvető szabadságot érintő sajátos kérdést, és így a tagállamok feladata, hogy e kérdést széles mérlegelési mozgásterük gyakorlása során – természetesen a magasabb szintű közösségi jogi szabályoknak megfelelően – szabályozzák, önmagában nem igazolja azt, hogy e joghézagot az EK‑Szerződés szabályaival ellentétesnek minősítsük (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑377/98. sz., Hollandia kontra Parlament és Tanács ügyben 2001. október 9‑én hozott ítélete alapját képező ügyben Jacobs főtanácsnok által ismertetett indítvány [EBHT 2001., I‑7084. o.] 87. és 88. pontját). Ez annál is inkább megállja a helyét, minthogy a tagállamok az EK 10. cikk szerinti jóhiszemű együttműködési kötelezettségük értelmében kötelesek biztosítani az irányelvek hatékony érvényesülését (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑40/04. sz. Yonemoto‑ügyben 2005. szeptember 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑7755. o.] 58. pontját), amely azt is magában foglalja, hogy a tagállamok kötelesek belső jogukat az adott irányelv alapját képező célkitűzések és elvek fényében értelmezni (a valamely irányelv fényében történő értelmezés elve tekintetében lásd a Bíróság C‑321/05. sz. Kofoed‑ügyben 2007. július 5‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑5795. o.] 45. pontját).
181 Egyébiránt közösségi jogalkotó egy irányelv elfogadásakor – ugyanúgy, mint a tagállamok az ezen irányelv nemzeti jogba való átültetésekor – köteles a közösségi jog általános elveinek tiszteletben tartását biztosítani. Amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, a közösségi jogrendben elismert általános elvek – amelyek között az alapvető jogok is szerepelnek – védelméből eredő követelmények akkor is kötik a tagállamokat, ha közösségi szabályozásokat hajtanak végre, és ezért a tagállamok kötelesek a lehető legjobban alkalmazni e szabályozásokat olyan feltételekkel, amelyek nem sértik az említett követelményeket (lásd a Bíróság C‑540/03. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 2006. június 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑5769. o.] 105. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; lásd továbbá ebben az értelemben a Bíróság C‑101/01. sz. Lindqvist‑ügyben 2003. november 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑12971. o.] 84–87. pontját).
182 A Törvényszék úgy ítéli meg, hogy ezen elvek analógia útján az EK‑Szerződés alapvető szabadságaira is alkalmazandók. Ugyanis bár a megtámadott irányelv – és különösen 9. cikkének (1) bekezdése, illetve 11. cikkének (1) bekezdése – mérlegelési mozgásteret hagy a tagállamoknak, e mozgástér kellően széles ahhoz, hogy lehetővé tegye számukra a hivatkozott irányelv rendelkezéseinek az alapvető jogok és szabadságok EK‑Szerződésben biztosított védelméből eredő követelményeknek megfelelő értelemben történő átültetését. Ezen túlmenően mivel a megtámadott irányelv végrehajtásának felülvizsgálata a nemzeti bíróságok feladata, amennyiben e bíróságok az irányelv értelmezésével vagy érvényességével kapcsolatos nehézségbe ütköznek, kötelesek az EK 68. cikkben és az EK 234. cikkben foglalt feltételekkel valamely előzetes döntéshozatalra irányuló kérdést a Bíróság elé terjeszteni (lásd e tekintetben analógia útján a fenti 177. pontban hivatkozott Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítélet 104. és 106. pontját).
183 Ennélfogva a tagállamok hatóságainak és bíróságainak, amellett hogy saját nemzeti jogukat a megtámadott irányelvvel összhangban kell értelmezniük, arra is ügyelniük kell, hogy ezen irányelv valamely szabályának ne olyan értelmezését vegyék alapul, amely ellentétes a közösségi jogrend révén védelemben részesített alapvető jogokkal vagy az EK‑Szerződés alapvető szabadságaival, például a letelepedés szabadságával (lásd ebben az értelemben analógia útján a fenti 177. pontban hivatkozott Lindqvist‑ügyben hozott ítélet 87. pontját; a C‑305/05. sz., Ordre des barreaux francophones et germanophone és társai ügyben 2007. június 26‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑5305. o.] 28. pontját, valamint a fenti 175. pontban hivatkozott Promusicae‑ügyben hozott ítéletének 68. pontját).
184 A fenti megfontolások összességéből következően a közösségi jogalkotóval szemben nem kifogásolható az, hogy valamely irányelv keretében nem nyújtott kimerítő és végleges megoldást egy, a letelepedési szabadság hatálya alá tartozó probléma tekintetében, amennyiben az irányelv olyan mérlegelési mozgásteret biztosít a tagállamok részére, amely lehetővé teszi számukra, hogy az EK‑Szerződés szabályait és a közösségi jog általános elveit teljes mértékben tiszteletben tartsák.
185 A jelen ügyben a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy a fenti megfontolásokra tekintettel érdemes megvizsgálni, hogy a megtámadott irányelv alkalmas‑e arra, hogy a tagállamok azt az EK 43. cikkben biztosított letelepedési szabadságnak megfelelően értelmezzék és ültessék át (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑465/00., C‑138/01. és C‑139/01. sz., Österreichischer Rundfunk és társai egyesített ügyekben 2003. május 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑4989. o.] 68. és 91. pontját, valamint a C‑482/01. és C‑493/01. sz., Orfanopoulos egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑5257. o.] 109. és 110. pontját).
186 Amint arra a felperes hivatkozik, a megtámadott irányelv nem ír elő olyan különös szabályt, amely lehetővé tenné a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozó létesítményüzemeltetők részére, hogy egy bezárt létesítménynek kiosztott kibocsátásiegység‑kontingenst az ugyanahhoz a vállalatcsoporthoz tartozó, ám másik tagállamban található másik létesítményre ruházzák át.
187 Mindazonáltal a megtámadott irányelv 3. cikk (1) bekezdésének a) és g) pontjával együttesen értelmezett 12. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy „[a] tagállamok biztosítják, hogy az egységek átruházhatók legyenek [a Közösségen belüli természetes és jogi] személyek között”. A megtámadott irányelv 12. cikkének (1) bekezdése továbbá előírja, hogy „[a] tagállamok biztosítják, hogy egy másik tagállam illetékes hatósága által kiadott egységeket az üzemeltető a (3) bekezdés szerinti [felnemhasználtkibocsátásiegység‑átadási] kötelezettségeinek teljesítése céljára felhasználhatja”. Következésképpen egyrészt a megtámadott irányelv (5) preambulumbekezdésében meghatározott célkitűzésnek megfelelően – amely az „üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmét hatékonyan bonyolító európai piac létrehozását” mondja ki – a megtámadott irányelv által létrehozott kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere közösségi szintű, másrészt pedig e piac a kibocsátási egységek határon átnyúló, természetes és jogi személyek közötti szabad átruházásán alapszik.
188 A kibocsátási egységek megtámadott irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a) pontjával együttesen értelmezett 12. cikkének (2) és (3) bekezdése szerinti határon átnyúló szabad átruházásának hiányában ugyanis a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a megtámadott irányelv 1. cikkének értelmében vett hatékonysága és teljesítménye súlyos akadályokba ütközik. A megtámadott irányelv emiatt írja elő 12. cikkének (2) bekezdésében a tagállamok számára azt az általános kötelezettséget, hogy „biztosítsák”, hogy e szabadság ténylegesen érvényesülhessen az adott nemzeti szabályozás keretében. Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy a megtámadott irányelv – függetlenül attól, hogy e jogi személyek gazdasági tevékenysége és/vagy létesítő okirata szerinti székhelye a belső piacon hol található – nem ír elő korlátozást az ugyanazon vállalatcsoporthoz tartozó jogi személyek közötti határon átnyúló átruházás tekintetében. A megtámadott irányelv fent hivatkozott rendelkezéseinek fényében tehát nem állapítható meg, hogy a hivatkozott irányelv az EK‑Szerződésben biztosított alapvető szabadságokat – ideértve a letelepedés szabadságát – jogellenesen korlátozó rendelkezéseket tartalmazna, vagy hogy arra ösztönözné a tagállamokat, hogy ne tartsák tiszteletben e szabadságokat.
189 Éppen ellenkezőleg – amint azt a felperes beadványaiban maga is kijelenti –, a felperes által felvetett probléma a tagállamok által a megtámadott irányelv átültetésének érdekében elfogadott részben eltérő szabályozásokból ered, anélkül hogy ez a megközelítés a megtámadott irányelv valamely rendelkezésének – így akár a vitatott rendelkezéseknek – lenne felróható. Ezzel kapcsolatosan emlékeztetni kell, hogy a tagállamok kötelesek a részükre az EK 249. cikk harmadik bekezdésében biztosított szabadság keretében a leginkább megfelelő formákat és eszközöket megválasztani az irányelv hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében (a fenti 176. pontban hivatkozott Yonemoto‑ügyben hozott ítélet 58. pontja) és saját nemzeti jogukat a megtámadott irányelvvel és az EK‑Szerződésben biztosított alapvető szabadságokkal – így például a letelepedési szabadsággal – összhangban kell alkalmazniuk (lásd ebben az értelemben analógia útján a fenti 177. pontban hivatkozott Lindqvist‑ügyben hozott ítélet 87. pontját, valamint a fenti 175. pontban hivatkozott Promusicae‑ügyben hozott ítélet 68. pontját).
190 Ennélfogva anélkül, hogy szükséges lenne érdemben határozni arról a kérdésről, hogy a releváns nemzeti jogszabályok – amelyek alapján a felperes nem tudja a kibocsátásiegység‑kontingenseit a különböző tagállamokban található létesítményei között szabadon átruházni – megfelelnek‑e az EK 43. cikkben biztosított letelepedés szabadságának, meg kell állapítani, hogy e szabadság korlátozása nem a megtámadott irányelvnek tudható be, pusztán azon indoknál fogva, hogy az utóbbi nem tiltja meg kifejezetten, hogy a tagállamok ilyen gyakorlatot folytassanak. De leginkább azért nem vonható felelősségre a közösségi jogalkotó, hogy az EK 43. cikkel együttesen értelmezett EK 174. cikk alapján fennálló széles mérlegelési mozgásterének korlátait nyilvánvalóan és súlyosan túllépte volna.
191 E körülmények között nem kell megvizsgálni a felek által arra vonatkozóan felhozott érvek megalapozottságát, miszerint a felperes szabadon hivatkozhat azon nemzeti jogszabályokra, amelyek az új belépők számára térítésmentesen megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet biztosítanak. A megtámadott irányelv I. mellékletének (6) követelményével együttesen értelmezett 11. cikkének (3) bekezdése ugyanis előírja, hogy a tagállamoknak tekintettel kell lenniük annak szükségességére, hogy az új belépők számára hozzáférést kell biztosítani a kibocsátási egységekhez, ám e tartalék képzését a megtámadott irányelv nem írja elő. Vagyis a kibocsátási egységek valamely létesítmény bezárásához kapcsolódó elvesztésének pótlására hivatott hozzáférés esetleges hiányos volta sem a közösségi jogalkotónak tudható be.
192 Következésképpen a letelepedés szabadságának kellően súlyos megsértésére vonatkozó jogellenességi jogalapot el kell utasítani mint megalapozatlant.
E – A jogbiztonság elve kellően súlyos megsértésének fennállásáról
1. A felek érvei
193 A felperes azt állítja, hogy a vitatott rendelkezések sértik a jogbiztonság elvét. A közösségi jognak – az irányelvet is beleértve – biztosnak, egyértelműnek és pontosnak, alkalmazásának pedig a jogalanyok számára kiszámíthatónak kell lennie, lehetővé téve azt, hogy a jogalanyok félreérthetőség nélkül megismerjék jogaikat és kötelezettségeiket, és ezeknek megfelelően járjanak el. E követelményeknek még szigorúbban kell érvényesülniük a pénzügyi következményekkel járó szabályozás esetén.
194 A felperes álláspontja szerint a vitatott rendelkezések két indokból sértik a jogbiztonság elvét. Egyrészt, mivel a megtámadott irányelv nem határozza meg a kibocsátási egységek árának legfelső határát, vagy az árakat ellenőrző mechanizmust, a felperes – az abból a tényből eredő „nettókibocsátásiegység‑vásárlói” státusza miatt, hogy szén‑dioxid‑kibocsátását nem tudja tovább csökkenteni – kénytelen a kibocsátási egységeket a nagyjából 20 és 60 euró között becsült „teljesen kiszámíthatatlan áron” megvásárolni (lásd a 78. és azt követő pontokat). Másrészt a megtámadott irányelv nem ír elő olyan szabályt, amely biztosítaná az eredetileg valamely bezárandó létesítménynek kiosztott kibocsátási egységek ugyanazon vállalatcsoporthoz tartozó, ám másik tagállamban található létesítményre való átruházását. A tagállamoknak ugyanis érdekében áll a bezárásra ítélt létesítményeknek kiosztott kibocsátási egységek visszavonása, mivel a létesítménybezárások révén a 2002/358 határozat keretében meghatározott kibocsátáscsökkentési célkitűzésük érdekében tovább csökkenthetik szén‑dioxid‑kibocsátásukat. Az ebből eredő jogbizonytalanság megakadályozza a felperest abban, hogy meg tudja tervezni hosszú távú intézkedéseit, és hogy a termelésének jövedelmezőbb létesítményekbe való áttételéből álló szerkezetátalakítási stratégiáját folytassa. Tekintettel arra, hogy szerkezetátalakítási stratégiája volt a 2001‑es összefonódás tényleges indoka (lásd a fenti 30. pontot), a megtámadott irányelv a bizalomvédelem elvét is sérti. A felperes válaszában kijelenti, hogy hosszú távú beruházásainak, valamint gazdasági projektjeinek tervezése ellehetetlenült, különösen amiatt, hogy a különböző tagállamok a kibocsátáscsökkentési célkitűzéseiket és intézkedéseiket eltérően határozták meg. Ezt a bizonytalanságot erősíti a szén‑dioxid‑kibocsátási egységek árának jelentős emelkedése is. 2005 februárja és 2006 márciusa között a szén‑dioxid‑kibocsátási egységek ára nagyjából 6 euróval 26 euróra emelkedett. Egyébiránt a kibocsátási egységek jövőbeli kiosztása – különösen a második kiosztási időszak és az azt követő időszakok tekintetében – nem látható előre.
195 A Parlament és a Tanács a jelen jogalap elutasítását kéri.
2. A Törvényszék álláspontja
196 A jelen jogalapban a felperes előadja, hogy a vitatott rendelkezések nem kellően egyértelműek és pontosak, amennyiben olyan jelentős pénzügyi terhet rónak a felperesre, amely lehetetlenné teszi, hogy gazdasági döntéseit előre megtervezze. E tekintetben a közösségi jogalkotónak egyrészt meg kellett volna határoznia a kibocsátási egységek árának legfelső határát vagy az árakat ellenőrző mechanizmust, másrészt olyan különös rendelkezést kellett volna hoznia, amely biztosítaná a kibocsátási egységek egyetlen vállalatcsoporton belüli különböző létesítmények között történő határon túli átruházását.
197 A tekintetben, hogy a felperes a jogalap második részében megismétli a letelepedési szabadság állítólagos megsértésére vonatkozó érvelését, meg kell jegyezni, hogy a fenti 172–182. pontban kifejtett megfontolásokból következően ez az érvelés a jogbiztonság elvének állítólagos kellően súlyos megsértésére nézve sem állja meg a helyét. Ennélfogva a jelen jogalap második részét mint megalapozatlant el kell utasítani.
198 A jelen jogalap első részét illetően emlékeztetni kell először is azon ítélkezési gyakorlatra, miszerint a jogbiztonság elve azt követeli meg, hogy a jogszabályok egyértelműek, pontosak és hatásaikat illetően előre láthatóak legyenek, különösen olyankor, amikor a magánszemélyekre és vállalkozásokra nézve kedvezőtlen következményeik lehetnek (lásd e tekintetben a Bíróság C‑17/03. sz., VEMW és társai ügyben 2005. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑4983. o.] 80. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
199 Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyezni továbbá, hogy a megtámadott irányelv nem tartalmaz semmiféle, az egyes létesítményeknek kiosztott kibocsátási egységek esetlegesen nem megfelelő mennyiségéből, illetve ezen kibocsátási egységek árából származó pénzügyi következmények terjedelmét szabályozó rendelkezést, mivel a kibocsátási egységek árát kizárólag a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének – amely rendszernek a megtámadott irányelv 1. cikke értelmében „az üvegházhatású gázok kibocsátásának költséghatékony és gazdaságilag eredményes csökkentésének ösztönzése” a célja – létrehozását követően kialakult piaci erőviszonyok határozzák meg. Mindazonáltal a fenti 174–180. pontban kifejtett megfontolásokra tekintettel a közösségi jogalkotó nem volt köteles ezzel kapcsolatosan külön rendelkezéseket elfogadni, és ezáltal a tagállamoknak a megtámadott irányelv átültetésével kapcsolatosan fennálló mérlegelési mozgásterét korlátozni.
200 Éppen ellenkezőleg, a kibocsátási egységek árának közösségi szabályozása meghiúsíthatná a megtámadott irányelv fő célkitűzését, vagyis azt, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását a kibocsátási egységek hatékony kereskedelmi rendszere révén csökkentse, amelynek keretében a kibocsátások és a kibocsátáscsökkentés érdekében megvalósított beruházások költségét lényegében a piaci mechanizmusok határozzák meg (a hivatkozott irányelv (5) preambulumbekezdése). Ebből az következik, hogy a kibocsátási egységek nem megfelelő mennyisége esetén az üzemeltetők arra való ösztönzése, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkentsék‑e, vagy sem, olyan összetett gazdasági döntés függvénye, amely többek között figyelembe veszi egyrészt a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerében megvásárolható kibocsátási egységek árát, másrészt az esetleges kibocsátáscsökkentési intézkedések költségeit, amely intézkedéseknek tárgya vagy a termelés csökkentése, vagy a nagyobb energiahatékonyságú termelési eszközökbe való beruházás (a megtámadott irányelv (20) preambulumbekezdése; lásd továbbá e tekintetben a fenti 111. pontban hivatkozott Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 132. és azt követő pontjait).
201 Ebben a rendszerben a kibocsátási költség, és ennélfogva a kibocsátási egységek árának emelkedését – amely számos gazdasági tényezőtől függ – a közösségi jogalkotó nem tudja előzetesen szabályozni anélkül, hogy ne csökkentené vagy akár ki ne iktatná azokat a gazdasági ösztönzőket, amelyek e rendszer működésének alapját képezik, illetve hogy ezzel ne zavarná meg kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatékonyságát. Ezen túlmenően e rendszernek a kiotói jegyzőkönyvből eredő kötelezettségek betartása érdekében történt létrehozása – ideértve az ennek alapját képező gazdasági előfeltételezéseket – az EK 174. cikk által a közösségi jogalkotónak biztosított széles mérlegelési mozgástérbe tartozik (lásd a fenti 139. pontot), és már önmagában is e jogalkotó jogszerű és megfelelő választásának tekinthető, amelynek megalapozottságát a felperes nem is vitatta.
202 Egyébiránt a közösségi jogalkotó e jogszerű választás alapján alapozta a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét arra az előfeltételezésre, miszerint a megtámadott irányelv 9. cikke (1) bekezdésének és 11. cikke (1) bekezdésének értelmében a tagállamok feladata, hogy nemzeti kiosztási tervük alapján és az e tekintetben rendelkezésükre álló mérlegelési mozgástér gyakorlása során határozzanak a kibocsátási egységek összmennyiségéről, valamint arról, hogy a kibocsátási egységeket milyen módon osztják szét a területükön található egyes létesítmények között (lásd ebben az értelemben a fenti 111. pontban hivatkozott Németország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 102–106. pontját). E döntést ráadásul a Bizottság csupán a megtámadott irányelv 9. cikkének (3) bekezdésében foglalt körülhatárolt körben – így különösen a megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott követelmények tekintetében – jogosult előzetesen vizsgálni (az Elsőfokú Bíróság T‑387/04. sz., EnBW Energie Baden‑Württemberg kontra Bizottság ügyben 2007. április 30‑án hozott végzésének [EBHT 2007., II‑1195. o.] 104. és azt követő pontjai). Ennélfogva a különböző tagállamok kiotói jegyzőkönyvből eredő kötelezettségeikből származó kibocsátáscsökkentési célkitűzéseikre és intézkedéseikre jellemző eltérések – amelyeket a 2002/358 határozatban meghatározott tehermegosztási tervek is tükröznek –, és ennélfogva a különböző ipari ágazatok és üzemeltetők között a különböző nemzeti kiosztási tervek alapján elosztandó egyéni kibocsátási egységek mennyiségére vonatkozó bizonytalanság önmagában nem a vitatott rendelkezéseknek tudható be.
203 Végül a felperes nem vitatta különösen más vitatott rendelkezések egyértelműségét és pontosságát annak bizonyítása érdekében, hogy nem lett volna képes félreérthetőség nélkül felismerni, hogy milyen jogai és kötelezettségei erednek e rendelkezésekből. A megtámadott irányelv 4. cikke alapján előírt kibocsátási engedély megszerzése, a 12. cikk (3) bekezdésével együttesen értelmezett 6. cikk (2) bekezdésének e) pontja értelmében vett kibocsátásiegység‑átadási kötelezettség, valamint a hivatkozott irányelv 16. cikkének (2)–(4) bekezdésében előírt szankciók kellően egyértelmű, pontos és hatásaikat illetően előre látható rendelkezések, amelyeknek tényleges hatálya nem függ az üzemeltetők részére térítésmentesen rendelkezésre bocsátott kibocsátási egységek mennyiségétől, illetve a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerében megvásárolható kibocsátási egységek árától. Az utóbbi tényezővel kapcsolatosan érdemes emlékeztetni arra, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere alakulásának előre nem láthatósága az e rendszert jellemző gazdasági mechanizmus velejárója, és annak el nem választható részét képezi, amelyre a megtámadott irányelv (7) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 1. cikkében, valamint az EK 2. cikkben, és az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) és g) pontjában meghatározott elveknek megfelelő szabad és versenyző piacot jellemző kereslet‑kínálat klasszikus szabályai érvényesek. Ez a tényező tehát nem minősíthető a jogbiztonság elvébe ütközőnek anélkül, hogy magukat a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a megtámadott irányelv által az EK‑Szerződés rendelkezéseinek megfelelően meghatározott gazdasági alapjait ne vonnánk kétségbe.
204 E körülmények között az a tény, hogy a megtámadott irányelv nem tartalmaz olyan különös szabályt, amely a kibocsátási egységek árának legfelső határát vagy az árakat ellenőrző mechanizmust meghatározná, nem minősül a közösségi jogalkotó mérlegelési jogköre korlátai nyilvánvaló és súlyos túllépésének.
205 Következésképpen a jelen jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.
206 A fenti megfontolások összességéből következően a felperes nem bizonyította, hogy a közösségi jogalkotó azzal, hogy elfogadta a megtámadott irányelvet, jogellenesen járt el, sőt a felperes számára jogokat keletkeztető jogi szabályt kellően súlyos mértékben sértett volna. Következésképpen a kártérítési kérelmet el kell utasítani, anélkül hogy szükség lenne arra, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelősségét megalapozó többi feltételről, illetve a Tanács által a felperes válaszának egyes mellékleteivel kapcsolatosan felhozott elfogadhatatlansági kifogásról döntés szülessen.
A költségekről
207 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, a Parlament és a Tanács kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
208 Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑a első bekezdésének alkalmazásában az eljárásba beavatkozó tagállamok és intézmények maguk viselik saját költségeiket. Következésképpen a Bizottság – amely a Parlament és a Tanács támogatása érdekében avatkozott be a jelen eljárásba – saját maga viseli költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (harmadik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A keresetet elutasítja.
2) Az Arcelor SA‑t kötelezi a saját, valamint az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa költségeinek viselésére.
3) Az Európai Bizottság viseli saját költségeit.
Azizi | Cremona | Frimodt Nielsen |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2010. március 2‑i nyilvános ülésen.
Aláírások
Tartalomjegyzék
Jogi háttér
I – Az EK‑Szerződés szabályai
II – A megtámadott irányelv
A tényállás és az eljárás
A jogkérdésről
I – A megsemmisítési kérelem elfogadhatóságáról
A – A felek érvei
1. A Parlament, a Tanács és a Bizottság érvei
2. A felperes érvei
B – A Törvényszék álláspontja
II – A kártérítési kérelem elfogadhatóságáról
A – A felek érvei
B – A Törvényszék álláspontja
III – A kártérítési kérelem megalapozottságáról
A – A Közösségi szerződésen kívül okozott károkért való felelősségének feltételei
B – A tulajdonhoz való jognak, a gazdasági tevékenység gyakorlása szabadságának, illetve az arányosság elvének kellően súlyosan megsértéséről
1. A felek érvei
2. A Törvényszék álláspontja
C – Az egyenlő bánásmód elve kellően súlyos megsértésének fennállásáról
1. A felek érvei
2. A Törvényszék álláspontja
D – A letelepedés szabadsága kellően súlyos megsértésének fennállásáról
1. A felek érvei
2. A Törvényszék álláspontja
E – A jogbiztonság elve kellően súlyos megsértésének fennállásáról
1. A felek érvei
2. A Törvényszék álláspontja
A költségekről