A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (nagytanács)
2023. december 21.(*)
„Előzetes döntéshozatal – Európai uniós polgárság – EUMSZ 21. és EUMSZ 45. cikk – Az uniós polgároknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga – Eredeti állampolgárságának megőrzése mellett a fogadó tagállam állampolgárságát megszerző munkavállaló – 2004/38/EK irányelv – 3. cikk – Kedvezményezettek – A 2. cikk 2. pontjának d) alpontja – Családtag – Az uniós polgár munkavállaló eltartott egyenes ági felmenői – A 7. cikk (1) bekezdésének a) és d) pontja – Tartózkodás joga három hónapot meghaladóan – Az eltartotti jogállás megőrzése a fogadó tagállamban – A 14. cikk (2) bekezdése – A tartózkodási jog megtartása – 492/2011/EU rendelet – A 7. cikk (2) bekezdése – Egyenlő bánásmód – Szociális kedvezmények – Szociális segítségnyújtási ellátások – A fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerének okozott indokolatlan teher”
A C‑488/21. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) a Bírósághoz 2021. augusztus 10‑én érkezett, 2021. július 27‑i határozatával terjesztett elő a
GV
és
a Chief Appeals Officer,
a Social Welfare Appeals Office,
a The Minister for Employment Affairs and Social Protection,
Írország
és
a The Attorney General
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (nagytanács),
tagjai: K. Lenaerts elnök, L. Bay Larsen elnökhelyettes, A. Arabadjiev, A. Prechal, E. Regan, F. Biltgen és N. Piçarra tanácselnökök, S. Rodin, P. G. Xuereb, L. S. Rossi, A. Kumin (előadó), N. Wahl, I. Ziemele, D. Gratsias és M. L. Arastey Sahún bírák,
főtanácsnok: T. Ćapeta,
hivatalvezető: C. Strömholm tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2022. október 18‑i tárgyalásra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– GV képviseletében D. Shortall SC, P. Brazil BL és S. Kirwan solicitor,
– a Chief Appeals Officer, a Social Welfare Appeals Office, a Minister for Employment Affairs and Social Protection, Írország és az Attorney General képviseletében M. Browne Chief State Solicitor, A. Delaney és A. Joyce, meghatalmazotti minőségben, segítőik: N. J. Travers SC és A. Carroll BL,
– a cseh kormány képviseletében M. Smolek és J. Vláčil, meghatalmazotti minőségben,
– a dán kormány képviseletében M. Jespersen, C. Maertens, V. Pasternak Jørgensen, M. Søndahl Wolff és Y. T. Thyregod Kollberg, meghatalmazotti minőségben,
– a német kormány képviseletében J. Möller, R. Kanitz és N. Scheffel, meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében E. Montaguti és J. Tomkin, meghatalmazotti minőségben,
a főtanácsnok indítványának a 2023. február 16‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.) 7. cikke (1) bekezdése d) pontjának értelmezésére vonatkozik.
2 Ezt a kérelmet GV és a Chief Appeals Officer (a szociális ügyekben előterjesztett jogorvoslatok elbírálásáért felelős hatóság vezetője, Írország), a Social Welfare Appeals Office (a szociális ügyekben előterjesztett jogorvoslatok elbírálásáért felelős hatóság, Írország), a Minister for Employment Affairs and Social Protection (munkaügyi és szociális védelemért felelős miniszter, Írország), Írország és az Attorney General (főügyész, Írország) között, rokkantsági nyugdíj (a továbbiakban: rokkantsági nyugdíj) GV részére történő megítélése tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.
Jogi háttér
Az uniós jog
A 883/2004/EK rendelet
3 A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.; a továbbiakban: 883/2004 rendelet) III. címe tartalmazza a „Különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátások” című 9. fejezetet. E fejezeten belül e rendelet „Általános rendelkezések” című 70. cikke előírja:
„(1) Ezt a cikket kell alkalmazni a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra is, amelyek olyan jogszabályokban kerülnek megállapításra amelyek – személyi hatályuk, célkitűzéseik és/vagy a jogosultságra vonatkozó feltételeik miatt – a 3. cikk (1) bekezdésében említett szociális biztonsági jogszabályok, valamint a szociális segélyezés jellegzetességeit egyaránt magukban hordozzák.
(2) E fejezet alkalmazásában a »különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátás« az az ellátás, amelynek:
[…]
c) amely szerepel a X. melléklet felsorolásában.
[…]”
4 Az említett rendelet X. melléklete, amely az ugyanezen rendelet 70. cikke (2) bekezdésének c) pontja értelmében vett „[k]ülönleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátások[at]” sorolja fel, előírja, hogy Írország vonatkozásában ezen ellátások közé tartozik a „rokkantsági nyugdíj (a 2005. évi konszolidált szociális jóléti törvény, harmadik rész, 10. fejezet)”.
A 492/2011/EU rendelet
5 A munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2011. L 141., 1. o.) 7. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:
„(1) Valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól eltérő módon, különösen, ami a javadalmazást, a munkaviszony megszüntetését és munkanélkülivé válás esetén az újraelhelyezést vagy újrafoglalkoztatást illeti.
(2) Az említett munkavállaló a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez.”
A 2004/38 irányelv
6 A 2004/38 irányelv (3) és (5) preambulumbekezdése értelmében:
„(3) Az [európai] uniós polgárság a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása kell, hogy legyen, mikor a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogukat gyakorolják. Ezért szükséges a külön a munkavállalókkal, az önálló vállalkozókkal, valamint a diákokkal és más inaktív személyekkel foglalkozó, meglévő közösségi jogi eszközök egységes szerkezetbe foglalása és felülvizsgálata valamennyi uniós polgár szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogának egyszerűsítése és megerősítése érdekében.
[…]
(5) A tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás valamennyi uniós polgárt megillető jogát, ha azt a szabadság és méltóság objektív feltételei mellett gyakorolják, a családtagok számára is biztosítani kell, állampolgárságukra tekintet nélkül […]”
7 Ezen irányelv „Fogalommeghatározások” című 2. cikk 2. pontjának d) alpontjában kimondja:
„Ezen irányelv alkalmazásában:
2. »családtag«:
[…]
d) […] eltartott egyenesági felmenő[k]”
8 Ezen irányelv „Kedvezményezettek” című 3. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:
„Ezt az irányelvet kell alkalmazni mindazokra az uniós polgárokra, akik olyan tagállamba költöznek, vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó, a 2. cikk 2. pontjában meghatározott családtagjaikra.”
9 A 2004/38 irányelvnek „A tartózkodás joga” című III. fejezete tartalmazza többek között az irányelv 7. és 14. cikkét.
10 Ezen, a „Tartózkodás joga három hónapot meghaladóan” című 7. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha:
a) munkavállalók vagy önálló vállalkozók a fogadó tagállamban; vagy
b) elegendő forrásokkal rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet [helyesen: ne jelentsenek terhet] a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk időtartama alatt, és a fogadó tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek; […]
c) - tanulmányok folytatásának fő céljából, ideértve a szakképzést is, beiratkoztak egy magán‑ vagy közoktatási intézménybe, amelyet a fogadó tagállam akkreditált vagy tart fenn jogszabályai vagy közigazgatási gyakorlata alapján, és
– teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek a fogadó tagállamban, és nyilatkozattal vagy választásuk szerint más azzal egyenértékű eszközzel bizonyítják a megfelelő nemzeti hatóságnál, hogy elegendő forrással rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára, ahhoz, hogy a tartózkodásuk időtartama alatt ne jelentsenek terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére; vagy
d) az a), b) vagy c) pontban meghatározott feltételeket teljesítő uniós polgárt kísérő vagy hozzá csatlakozó családtagok.”
11 Ezen irányelvnek „A tartózkodási jog megtartása” címet viselő 14. cikkének (2) bekezdése a következőt írja elő:
„Az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek a 7., 12. és 13. cikkben előírt tartózkodási joggal, amíg megfelelnek az azokban meghatározott feltételeknek.
Különleges esetekben, amennyiben megalapozott kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy az uniós polgár vagy családtagjai megfelelnek‑e a 7., 12. és 13. cikkben foglalt feltételeknek, a tagállamok ellenőrizhetik, hogy ezek a feltételek teljesülnek‑e. Ezt az ellenőrzést nem lehet rendszeresen lefolytatni.”
12 Az említett irányelvnek „A huzamos tartózkodás joga” című IV. fejezetében szereplő 16. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Azok az uniós polgárok, akik jogszerűen öt éven át folyamatosan tartózkodtak a fogadó tagállamban, huzamos tartózkodási jogot nyernek ott. Erre a jogra nem vonatkoznak a III. fejezetben előírt feltételek.”
Az ír jog
A 2015. évi rendelet
13 A 2004/38 irányelv átültetésére irányuló ír szabályozást a European Communities (Free Movement of Persons) Regulations 2015 (az Európai Közösségekről [személyek szabad mozgása] szóló 2015. évi rendelet; a továbbiakban: 2015. évi rendelet) tartalmazza, amely 2016. február 1‑jétől felváltotta a 2006. december 18‑i European Communities (Free Movement of Persons) (n° 2) Regulations 2006‑ot (az Európai Közösségekről [személyek szabad mozgása] szóló 2006. évi 2. rendelet).
14 A 2015. évi rendelet 3. cikke (5) bekezdésének b) pontja a következőképpen határozza meg az „uniós polgár jogosult családtagja” fogalmát:
„i. az uniós polgár házastársa vagy bejegyzett élettársa,
ii. az uniós polgár, házastársa vagy bejegyzett élettársa egyenes ági leszármazottja, aki:
I) a 21. életévét be nem töltötte, vagy
II) az uniós polgár, házastársa vagy bejegyzett élettársa eltartottja; vagy
iii. az uniós polgár, házastársa, vagy bejegyzett élettársa eltartott egyenes ági felmenője.”
15 Az írországi tartózkodási jogot e rendelet 6. cikke határozza meg, amelynek a (3) bekezdése a) pontja a következőket mondja ki:
„A 3. cikk (1) bekezdésének a) pontja szerinti uniós polgár három hónapot meghaladóan tartózkodhat az állam területén, ha:
i. az országban munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként dolgozik; vagy
ii. elegendő forrásokkal rendelkezik önmaga és családtagjai számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet az állami szociális segítségnyújtási rendszerre, és teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik önmaga és családtagjai számára, vagy
iii. tanulmányok folytatásának fő céljából beiratkozott egy magán‑ vagy közoktatási intézménybe, amelyet az állam akkreditált vagy tart fenn, és teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik önmaga és családtagjai számára, továbbá nyilatkozattal vagy más módon biztosítja a minisztert arról, hogy elegendő forrással rendelkezik önmaga és családtagjai számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet az állami szociális segítségnyújtási rendszerre, vagy
iv. a (4) bekezdésre is figyelemmel, az uniós polgár olyan családtagja, aki megfelel az i., ii. vagy iii. alpontban előírt egy vagy több feltételnek.”
16 Az említett rendelet 11. cikkének (1) bekezdése rögzíti az írországi tartózkodási jog megtartásának feltételeit. E rendelkezés a következőket írja elő:
„A 6., 9. vagy 10. cikk alapján az államban tartózkodó személyek mindaddig jogosultak az állam területén tartózkodni, amíg eleget tesznek az érintett rendelet vonatkozó rendelkezéseinek, és nem jelentenek indokolatlan terhet az állami szociális segítségnyújtási rendszerre.”
Az 2005. évi törvény
17 A Social Welfare Consolidation Act 2005 (a szociális ellátásokról szóló 2005. évi, egységes szerkezetbe foglalt törvény, a továbbiakban: 2005. évi törvény) 210. cikkének (1) és (9) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„(1) E törvény rendelkezéseire is figyelemmel a nyugdíj (»rokkantsági nyugdíj«) azon személy részére jár, aki:
a) betöltötte a 16. életévét, de nem érte el a nyugdíjkorhatárt;
b) aki egy adott fogyatékosság miatt jelentősen korlátozottan képes olyan jellegű (a jelen fejezetben »megfelelő munkaként« hivatkozott) munkát vállalni, amely – ha nem szenvedne e fogyatékosságban – megfelelne életkorának, tapasztalatának és képesítésének, függetlenül attól, hogy részesül‑e a Health Act 1970 (1970. évi egészségügyi törvény) 68. cikke értelmében vett fogyatékos személyek képzésére irányuló szolgáltatásban, vagy sem.
c) heti jövedelme, a (2) bekezdésre is figyelemmel, nem haladhatja meg azon rokkantsági nyugdíj összegét (beleértve bármely pótlékot), amely a 10. fejezet értelmében akkor illetné meg, ha semmilyen jövedelem nem állna rendelkezésére.
[…]
9. E cikk alapján nem jogosult rokkantsági nyugdíjra olyan személy, akinek a szokásos tartózkodási helye nem az állam területén van.”
18 A 2005. évi törvény 246. cikkének (1) és (5) bekezdése értelmében:
„(1) A (3) bekezdésben meghatározott rendelkezések mindegyikében szereplő azon követelmény, amely szerint az adott személynek az állam területén kell szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie, azt jelenti, hogy:
a) az érintett személynek a kérelem benyújtásának időpontjában az állam területén kell szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie, és e kérelem benyújtását követően is az állam területén kell szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznie ahhoz, hogy a kért nyugdíjra való jogosultság fennmaradjon;
b) a személy a […] 2004/38 […] irányelv 7. cikkének megfelelően az állam területén tartózkodó munkavállaló vagy önálló vállalkozó […]
c) a személy a b) pontban említett személy családtagja […]
[…]
(5) Az (1)–(4) bekezdéstől eltérve és a (9) bekezdésre is figyelemmel, az a személy, aki nem rendelkezik tartózkodási joggal az állam területén, e törvény alkalmazásában nem tekinthető az állam területén szokásos tartózkodási hellyel rendelkezőnek.
[…]”
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
19 GV, aki román állampolgár, a szintén román állampolgár AC anyja; AC Írországban tartózkodik és dolgozik. AC egyébiránt honosítás útján megszerezte az ír állampolgárságot.
20 A 2009 és 2016 közötti időszakban GV több alkalommal tartózkodott Írországban, majd minden alkalommal visszatért Romániába vagy Spanyolországba. Ezenkívül anyagilag függött a lányától, aki rendszeresen pénzt utalt számára.
21 GV 2017 óta Írországban tartózkodik a lányával. 2017. szeptember 28‑án az egészségi állapotának ízületi gyulladással összefüggő romlása miatt GV a 2005. évi törvény alapján rokkantsági nyugdíjat igényelt.
22 A kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy ez az ellátás, amelynek célja a kedvezményezettek szegénység elleni védelme, olyan szociális segítségnyújtási ellátás, amelyet anélkül folyósítanak, hogy az érintett személynek társadalombiztosítási járulékot kellett volna fizetnie. Ezenkívül az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az érintettnek ahhoz, hogy az említett nyugdíjban részesülhessen, meg kell felelnie bizonyos, az életkorára, a fogyatékosságára és a jövedelmére vonatkozó feltételeknek. Egyébiránt az ír jog kizárja ugyanezen nyugdíj olyan személy részére történő kifizetését, aki nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel Írországban, mint például olyan személy, aki nem rendelkezik tartózkodási joggal ebben a tagállamban. Végül e bíróság emlékeztet arra, hogy a rokkantsági nyugdíj a 883/2004 rendelet értelmében vett „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásnak” minősül.
23 A 2018. február 27‑i határozattal elutasították GV rokkantsági nyugdíj iránti kérelmét. A GV által e határozattal szemben benyújtott jogorvoslatot a 2019. február 12‑i határozattal szintén elutasították. Mind e kérelem, mind e jogorvoslat elutasításának indoka az volt, hogy GV nem rendelkezett tartózkodási joggal Írországban.
24 A GV nevében egy nem kormányzati szervezet által benyújtott kérelmet követően ezt a 2019. február 12‑i határozatot felülvizsgálták. Az Appeals Officer (jogorvoslatok elbírálásáért felelős tisztviselő, Írország) a 2019. július 2‑i határozatával megállapította, hogy GV mint egy Írországban dolgozó uniós polgár eltartott egyenes ági felmenője tartózkodási joggal rendelkezik, de nem jogosult szociális segítségnyújtási ellátásra.
25 A szociális ügyekben előterjesztett jogorvoslatok elbírálásáért felelős hatóság vezetőjéhez felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be. Ez utóbbi 2019. július 23‑i határozatában megerősítette, hogy GV nem jogosult rokkantsági nyugdíjra, mivel a 2015. évi rendelet 11. cikke (1) bekezdésének megfelelően e támogatás nyújtása esetén indokolatlan terhet jelentene a nemzeti szociális segítségnyújtási rendszerre, és ennélfogva már nem rendelkezne tartózkodási joggal.
26 GV keresetet nyújtott be e határozattal szemben a High Court (felsőbíróság, Írország) előtt. A 2020. május 29‑i ítéletével e bíróság megsemmisítette a 2019. július 23‑i határozatot. Ebben az ítéletben az említett bíróság különösen azt állapította meg, hogy a 2015. évi rendelet 11. cikkének (1) bekezdése, amennyiben a GV‑hez hasonló ír állampolgár családtagjának tartózkodási jogát attól a feltételtől teszi függővé, hogy e családtag nem jelenthet indokolatlan terhet az állami szociális segítségnyújtási rendszerre, összeegyeztethetetlen a 2004/38 irányelvvel. Ugyanezen bíróság szerint tehát, ha abban az időpontban, amikor a családtag az érintett uniós polgárhoz csatlakozik, megállapítást nyer, hogy az érintett családtag az uniós polgártól függ, nem szükséges, hogy ugyanez a családtag továbbra is az uniós polgár eltartottja maradjon ahhoz, hogy a fogadó tagállamban továbbra is tartózkodási jogot élvezzen.
27 A szociális ügyekben előterjesztett jogorvoslatok elbírálásáért felelős hatóság vezetője és a munkaügyi és szociális védelemért felelős miniszter fellebbezést nyújtott be az említett ítélettel szemben a Court of Appealhez (fellebbviteli bíróság, Írország), amely a kérdést előterjesztő bíróság.
28 Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a munkaügyi és szociális védelemért felelős miniszter szerint a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontja értelmében vett „családtag” fogalma magában foglalja azt a követelményt, hogy a családtag az érintett uniós polgár eltartottja maradjon mindaddig, amíg a származékos tartózkodási jogra hivatkoznak. Ily módon, amennyiben e családtag és ezen uniós polgár közötti függőségi viszony – többek között a rokkantsági nyugdíjhoz hasonló szociális segítségnyújtási ellátás folyósítása miatt – megszűnik, az említett családtagot, aki így anyagilag a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerétől függ, már nem illeti meg az ilyen tartózkodási jog. Ezt az értelmezést egyrészt megerősíti mind e rendelkezés, mind ezen irányelv 14. cikke (2) bekezdésének szövege, másrészt pedig annak nem mond ellent a Bíróság ítélkezési gyakorlata.
29 A kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy ezzel szemben GV lényegében azt állítja, hogy a 2015. évi rendelet 11. cikkének (1) bekezdése azáltal, hogy az „állami szociális segítségnyújtási rendszerre nehezedő indokolatlan teherre” vonatkozó feltételtől teszi függővé a szociális segítségnyújtási ellátáshoz való jogosultságot az olyan munkavállaló uniós polgár családtagja számára, akit az e munkavállalótól való függésén alapuló származékos tartózkodási jog illet meg, miközben ilyen feltétel nem szerepel a 2004/38 irányelv 7. cikkében, jogellenes rendelkezés. GV szerint a Bíróságnak a „függetlenség” fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlata megerősíti az álláspontját. Ezenkívül a munkaügyi és szociális védelemért felelős miniszter által hivatkozott érvelés sérti az egyenlő bánásmódhoz való, az ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében biztosított jogát.
30 Ebben az összefüggésben határozott úgy a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság), hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) A [2004/38] irányelv 7. cikk[e (1) bekezdésének d) pontja] alapján az uniós polgár munkavállaló egyenes ági felmenője származékos tartózkodási jogának feltétele‑e az, hogy e felmenőt folyamatosan a munkavállaló tartsa el?
2) Ellentétes‑e a [2004/38] irányelvvel, ha a fogadó tagállam korlátozza az uniós munkavállaló származékos tartózkodási joggal rendelkező családtagja szociális segítségnyújtási ellátáshoz való jogosultságát amiatt, hogy az említett munkavállaló tartja el, ha az ilyen ellátásra való jogosultság azt jelentené, hogy a családtagot már nem a munkavállaló tartja el?
3) Ellentétes‑e a [2004/38] irányelvvel az, ha a fogadó tagállam korlátozza az uniós munkavállaló származékos tartózkodási joggal rendelkező családtagja szociális segítségnyújtási ellátáshoz való jogosultságát amiatt, hogy őt a munkavállaló tartja el, azon az alapon, hogy ez az ellátás folyósítása azzal a következménnyel járna, hogy az érintett családtag indokolatlan terhet jelentene az állam szociális segítségnyújtási rendszerére?”
Az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitása iránti kérelemről
31 A Bíróság Hivatalához 2023. március 19‑én benyújtott beadványukban, a főtanácsnok indítványának ismertetését követően az alapeljárás alperesei azt kérték, hogy a Bíróság az eljárási szabályzatának 83. cikke alapján rendelje el az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását.
32 Kérelmük alátámasztása érdekében ezen alperesek lényegében arra hivatkoznak, hogy indítványában a főtanácsnok, amikor a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontja és 7. cikke (1) bekezdésének d) pontja szerinti „függőség” fogalmának tág értelmezését javasolta, vagyis annak megállapítását, hogy e fogalom az „érzelmi támogatás” szükségességére, és ennélfogva az anyagi és különösen pénzügyi jellegű szükségletekre utal, túllépte az alapeljárás tárgyának korlátait, és következésképpen azt javasolta, hogy a kereseten túlterjeszkedő határozatot hozzanak.
33 Ezenkívül sem az eljárás írásbeli szakaszában, sem a tárgyaláson nem vitatták meg azt a kérdést, hogy az említett fogalom teljes egészében vagy részben magában foglalhat‑e érzelmi jellegű függőséget. Így az ügyet olyan érv alapján kellene eldönteni, amelyet a felek, illetve az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23. cikke szerinti érdekeltek nem vitattak meg.
34 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 252. cikk második bekezdése értelmében a főtanácsnok feladata, hogy teljesen pártatlanul és függetlenül eljárva, nyilvános tárgyaláson indokolással ellátott indítványt terjesszen elő azokban az ügyekben, amelyek esetében az Európai Unió Bíróságának alapokmánya szerint a főtanácsnok részvételére van szükség. A Bíróságot nem köti sem ezen indítvány, sem pedig a főtanácsnok ezen indítvány alapjául szolgáló indokolása (2022. május 12‑i Schneider Electric és társai ítélet, C‑556/20, EU:C:2022:378, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
35 Ezenkívül a Bíróság pontosította, hogy az, ha az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23. cikke szerinti érdekelt nem ért egyet a főtanácsnok indítványával, bármilyen kérdéseket is vizsgáljon a főtanácsnok az indítványában, önmagában nem indokolhatja az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását (2022. május 12‑i Schneider Electric és társai ítélet, C‑556/20, EU:C:2022:378, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
36 Kétségtelen viszont, hogy a Bíróság a főtanácsnok meghallgatását követően az eljárás során bármikor elrendelheti az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását az eljárási szabályzat 83. cikke alapján, különösen, ha úgy ítéli meg, hogy az ügy körülményei nincsenek kellően feltárva, vagy ha a fél e szakasz befejezését követően a Bíróság határozatára nézve döntő jelentőségű új tényt hoz fel, illetve ha az ügyet olyan érv alapján kellene eldönteni, amelyet a felek, illetve az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23. cikke szerinti érdekeltek nem vitattak meg.
37 A jelen ügyben azonban a Bíróság rendelkezik a határozathozatalhoz szükséges valamennyi információval, és az ügyet nem olyan érv alapján kell eldönteni, amelyet az eljárás írásbeli és szóbeli szakaszában nem vitattak meg. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a tárgyaláson megvitatták különösen a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontja és 7. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmében vett „függőség” fogalmának terjedelmét, többek között azt a kérdést, hogy e függőség lehet‑e érzelmi jellegű.
38 Ezenfelül az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitására irányuló kérelem nem tartalmaz olyan új tényeket, amelyek döntően befolyásolnák a Bíróság által a jelen ügyben meghozandó határozatot.
39 Ilyen körülmények között a Bíróság a főtanácsnok meghallgatását követően megállapítja, hogy nem kell elrendelni az eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitását.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
40 Elöljáróban meg kell állapítani, hogy még ha a kérdést előterjesztő bíróság formálisan csupán a 2004/38 irányelv értelmezésére korlátozta is kérdését, e körülmény nem képezi akadályát annak, hogy a Bíróság a részére az uniós jognak az előtte folyamatban lévő ügy elbírálásához esetlegesen hasznos, valamennyi értelmezési szempontját megadja, függetlenül attól, hogy ez a bíróság kérdésének megfogalmazásában utalt‑e azokra, vagy sem (2017. november 14‑i Lounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
41 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a román állampolgár AC, aki GV lánya, miután a szabad mozgáshoz való jogával élve Írországban tartózkodott és dolgozott, 2016‑ban honosítás útján megszerezte az ír állampolgárságot.
42 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2004/38 irányelv által az uniós polgár családtagjaira – akik maguk is valamely tagállam állampolgárai, és akik ezt az uniós polgárt kísérik vagy csatlakoznak hozzá – ruházott esetleges jogok, azon önálló jogokon kívül, amelyeket e családtagok ezen irányelvből saját uniós polgár jogállásuk miatt levezethetnek, az említett uniós polgár szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása miatt őt megillető jogokból származtatott jogok (lásd ebben az értelemben: 2017. november 14‑i Lounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
43 Ugyanakkor a 2004/38 irányelv kizárólag valamely uniós polgár olyan tagállamokba való belépésének és tartózkodásának feltételeit szabályozza, amelyeknek e személy nem állampolgára. Mivel ugyanis egy nemzetközi jogi elv értelmében valamely tagállam nem tagadhatja meg saját állampolgáraitól a területére való belépés és az ott‑tartózkodás jogát, és mivel ezen állampolgárok ott feltétlen tartózkodási joggal rendelkeznek, ennek az irányelvnek nem célja, hogy egy uniós polgárnak az állampolgársága szerinti tagállamban való tartózkodását szabályozza. Következésképpen, figyelemmel a jelen ítélet előző pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatra, ezen irányelvnek az sem célja, hogy e tagállam területén származékos tartózkodási jogot biztosítson ezen uniós polgár családtagjai számára (lásd ebben az értelemben: 2017. november 14‑i Lounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 33. és 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
44 A fentiekből következik, hogy a jelen ügyben AC írországi honosításának időpontja óta a 2004/38 irányelv főszabály szerint már nem szabályozza az írországi tartózkodási jogát, sem pedig azt a származékos tartózkodási jogot, amellyel adott esetben az ezen irányelv 2. cikkének 2. pontja szerinti olyan családtagjai, mint GV, rendelkeznek.
45 Mindemellett a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az olyan tagállami állampolgár helyzete, aki a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolta akkor, amikor jogszerűen egy másik tagállamba utazott, és annak területén jogszerűen tartózkodott, nem hasonlítható egy kizárólag amiatt tisztán belső helyzethez, hogy ez az állampolgár e tartózkodás ideje alatt – eredeti állampolgárságán felül – megszerezte a fogadó tagállam állampolgárságát is. A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy az uniós polgárok számára az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében biztosított jogok hatékony érvényesülése megköveteli, hogy az ilyen helyzetben lévő uniós polgárt a fogadó tagállamban azt követően is megillethessék az e rendelkezésből eredő jogok, hogy adott esetben eredeti állampolgárságán felül megszerezte e tagállam állampolgárságát, és e polgár az említett tagállamban rendes családi életet élhessen, a családtagjai jelenléte mellett (lásd ebben az értelemben: 2017. november 14‑i Lounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 49., 52. és 53. pont).
46 E 21. cikk (1) bekezdése, amely általános jelleggel rögzíti a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás valamennyi uniós polgárt megillető jogát, különös kifejeződést kap többek között a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó EUMSZ 45. cikkben (lásd ebben az értelemben: 2021. november 11‑i MH és ILA [Nyugdíjjogosultság csőd esetén] ítélet, C‑168/20, EU:C:2021:907, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
47 Ebből következik, hogy az EUMSZ 45. cikk (1) bekezdésében az uniós munkavállalók számára biztosított jogok hatékony érvényesülése megköveteli, hogy azon uniós polgár munkavállaló családtagja, aki azt követően, hogy a fogadó tagállamban való tartózkodás és munkavégzés során megszerezte e tagállam állampolgárságát, származékos tartózkodási jogot kaphasson.
48 Ami a családtagot megillető származékos tartózkodási jog biztosításával kapcsolatos feltételeket illeti, azok nem lehetnek szigorúbbak, mint az említett tartózkodási jog olyan uniós polgár családtagja számára történő biztosítása tekintetében a 2004/38 irányelvben előírt feltételek, amely uniós polgár a szabad mozgáshoz való jogát valamely, az állampolgársága szerintitől eltérő tagállamban való letelepedés útján gyakorolta. Ugyanis, még ha a jelen ítélet 45. pontjában említetthez hasonló helyzet nem is tartozik ezen irányelv hatálya alá, az irányelvet analógia útján alkalmazni kell erre a helyzetre (lásd ebben az értelemben: 2017. november 14‑i Lounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
49 Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 45. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka‑ és foglalkoztatási feltételek tekintetében. E rendelkezést a szociális kedvezmények nyújtásának sajátos területén a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése tartalmazza, amely kimondja, hogy valamely tagállam állampolgárságával rendelkező munkavállalók más olyan tagállamok területén, amelyeknek nem állampolgárai, ugyanazokat a szociális és adókedvezményeket élvezik, mint a belföldi munkavállalók (lásd ebben az értelemben: 2020. október 6‑i Jobcenter Krefeld ítélet, C‑181/19, EU:C:2020:794, 44. és 78. pont).
50 Márpedig a jelen ítélet 45. és 48. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból mutatis mutandis az következik, hogy az a körülmény, hogy valamely tagállam állampolgára, aki egy másik tagállamba utazott, és ott tartózkodik, ezt követően eredeti állampolgársága mellett megszerzi ez utóbbi tagállam állampolgárságát, nem jelentheti azt, hogy megfosztják a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével végrehajtott EUMSZ 45. cikk (2) bekezdése szerinti egyenlő bánásmódhoz való jogától, és hogy a szociális kedvezmények nyújtására vonatkozó feltételek nem lehetnek szigorúbbak, mint az előbbi rendelkezésben előírt feltételek.
51 A fenti megfontolások fényében kell válaszolni az előterjesztett kérdésekre, amelyeket ebben az összefüggésben úgy kell érteni, hogy azok a másodlagos jog által végrehajtott EUMSZ 45. cikk értelmezésére vonatkoznak.
52 E tekintetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy nem vitatott, hogy GV egy uniós polgár munkavállaló, vagyis AC eltartott egyenes ági felmenője volt mind abban az időpontban, amikor e munkavállalóhoz e tagállamban csatlakozott, mind pedig akkor, amikor rokkantsági nyugdíj iránti kérelmet nyújtott be. Mindazonáltal a munkaügyi és szociális védelemért felelős miniszter lényegében úgy véli, hogy e juttatás GV részére történő folyósítása azt jelentené, hogy GV többé nem a lányától, hanem Írország szociális segítségnyújtási rendszerétől függene. Következésképpen, mivel GV már nem felel meg a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontjában szereplő feltételnek, elveszíti a fogadó tagállamban a 2015. évi rendelet 11. cikke (1) bekezdésének megfelelően őt megillető származékos tartózkodási jogát, amely rendelkezés többek között attól a feltételtől teszi függővé az egyenes ági felmenő származékos tartózkodási jogának megtartását, hogy ezen egyenes ági felmenő ne jelentsen indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.
53 Ebben az összefüggésben vár választ a kérdést előterjesztő bíróság az együttesen vizsgálandó előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseivel lényegében arra, hogy a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével végrehajtott EUMSZ 45. cikket a 2004/38 irányelvvel összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely lehetővé teszi e tagállam hatóságai számára, hogy megtagadják a szociális segítségnyújtási ellátás nyújtását az olyan egyenes ági felmenőtől, aki az ezen ellátásra vonatkozó kérelem benyújtásának időpontjában uniós polgár munkavállaló eltartottja, vagy akár visszavonják a három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jogát azzal az indokkal, hogy az említett ellátás nyújtása azzal a következménnyel járna, hogy e családtag már nem az uniós polgár munkavállaló eltartottja, és így indokolatlan teherré válik az említett tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.
54 Először is, a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmében, amelyet analógia útján alkalmazni kell, amint az a jelen ítélet 48. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból kitűnik, az e 7. cikk „a), b) vagy c) pont[já]ban meghatározott feltételeket teljesítő uniós polgárt kísérő vagy hozzá csatlakozó családtagok” három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való joggal rendelkeznek.
55 A „családtagnak” a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének d) pontjában alkalmazott, analógia útján alkalmazandó fogalmát ezen irányelv 2. cikkének 2. pontja határozza meg, és az többek között a d) alpontban az „eltartott egyenes ági felmenőket” említi.
56 Következésképpen a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontja d) alpontjának és 7. cikke (1) bekezdése a) és d) pontjának együttes olvasatából az következik, hogy az uniós polgár munkavállaló egyenes ági felmenőit három hónapot meghaladó származékos tartózkodási jog illeti meg, amennyiben e munkavállaló „eltartottjai”.
57 E feltételt illetően a Bíróság pontosította, hogy a függőségi helyzetnek fenn kell állnia abban az országban, amelyből az érintett családtag érkezik, abban az időpontban, amikor ez a családtag az őt eltartó uniós polgárhoz való csatlakozását kérelmezi (2014. január 16‑i Reyes ítélet, C‑423/12, EU:C:2014:16, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
58 Mindazonáltal, amint arra a főtanácsnok az indítványának 44. pontjában lényegében rámutatott, a jelen ítélet előző pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapjául szolgáló ügyben a Bíróságnak azon feltételekről kellett határoznia, amelyeknek teljesülniük kell abban az időpontban, amikor az érintett a fogadó tagállamban származékos tartózkodási jogot kér, nem pedig azokról a feltételekről, amelyeket ezen érintettnek teljesítenie kell e jog megőrzése érdekében.
59 Ez utóbbi tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2004/38 irányelvnek „A tartózkodási jog megtartása” című 14. cikke a (2) bekezdésének első albekezdésében előírja, hogy az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek a többek között az irányelv 7. cikkében előírt tartózkodási joggal, amíg megfelelnek az e 7. cikkben meghatározott feltételeknek.
60 Így a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontjával és 7. cikke (1) bekezdésének a) és d) pontjával összefüggésben értelmezett 14. cikkének (2) bekezdéséből az következik, hogy az uniós polgár munkavállaló egyenes ági felmenője származékos tartózkodási joggal rendelkezik mindaddig, amíg e munkavállaló eltartottja marad, mindaddig, amíg e felmenő, miután öt éven keresztül folyamatosan jogszerűen tartózkodott a fogadó tagállam területén, a 2004/38 irányelv 16. cikke (1) bekezdésének megfelelően huzamos tartózkodási jogra nem tarthat igényt.
61 Ez az értelmezés megfelel a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatának, amely szerint a 2004/38 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „kedvezményezett” fogalma azt jelenti, hogy a kedvezményezetti minőség, jóllehet az a múltban megszerzésre került, a későbbiekben elveszthető, ha az e 3. cikk (1) bekezdésében hivatkozott feltételek – különösen az ezen irányelv 2. cikkének 2. pontjában szereplő feltételek – már nem teljesülnek (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 10‑i Chenchooliah ítélet, C‑94/18, EU:C:2019:693, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
62 A jelen ügyben nem vitatott, hogy GV a lánya, vagyis AC eltartottja volt, mind amikor csatlakozott hozzá, mind pedig akkor, amikor rokkantsági nyugdíj iránti kérelmet nyújtott be. Következésképpen e kérelem időpontjában GV teljesítette az ahhoz szükséges feltételt, hogy „családtagként” származékos tartózkodási joggal rendelkezzen a 2004/38 irányelvnek megfelelően.
63 Másodszor, amint az a jelen ítélet 49. és 50. pontjából következik, az uniós polgár munkavállalót az AC – aki a fogadó tagállamban való tartózkodása idején az eredeti állampolgársága mellett megszerezte annak állampolgárságát is – helyzetéhez hasonló helyzetben is megilleti a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével végrehajtott EUMSZ 45. cikk (2) bekezdése szerinti egyenlő bánásmódhoz való jog.
64 Ami az e 7. cikk (2) bekezdése értelmében vett „szociális kedvezmények” fogalmát illeti, a Bíróság pontosította, hogy az minden olyan kedvezményt magában foglal – függetlenül attól, hogy az a munkaszerződéshez kapcsolódik‑e, vagy sem –, amelyet általában a hazai munkavállalók esetében, elsősorban objektív munkavállalói minőségük folytán vagy az állam területén való lakóhellyel rendelkezés egyszerű ténye alapján elismernek, és e fogalomnak a más tagállamok állampolgárságával rendelkező munkavállalókra való kiterjesztése következésképpen jellegénél fogva megkönnyíti az Unión belüli mobilitásukat, és ebből következően a fogadó tagállamba való beilleszkedésüket (2020. október 6‑i Jobcenter Krefeld ítélet, C‑181/19, EU:C:2020:794, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
65 E fogalom magában foglalhatja azokat a szociális segítségnyújtási ellátásokat, amelyek ugyanakkor a 883/2004 rendelet sajátos alkalmazási körébe tartoznak, mint például – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja – a rokkantsági nyugdíj (lásd analógia útján: 1993. május 27‑i Schmid ítélet, C‑310/91, EU:C:1993:221, 17. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
66 Ezenkívül meg kell állapítani, hogy az olyan szociális segítségnyújtási ellátás, mint az egyenes ági felmenőnek nyújtott rokkantsági nyugdíj, a migráns munkavállaló számára a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „szociális kedvezménynek” minősül, mivel ez az egyenes ági felmenő e munkavállalónak a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontja értelmében vett eltartottja (lásd analógia útján: 1987. június 18‑i Lebon ítélet, 316/85, EU:C:1987:302, 12. és 13. pont). Egyébiránt az említett eltartott egyenes ági felmenő, mint az említett munkavállaló számára biztosított egyenlő bánásmód közvetett kedvezményezettje, hivatkozhat e 7. cikk (2) bekezdésére ezen ellátás megszerzése érdekében, ha azt a nemzeti jog értelmében közvetlenül az ilyen felmenőknek nyújtják (lásd ebben az értelemben: 1992. február 26‑i Bernini ítélet, C‑3/90, EU:C:1992:89, 26. pont; 2016. december 14‑i Bragança Linares Verruga és társai ítélet, C‑238/15, EU:C:2016:949, 40. pont).
67 Ugyanis, amint azt a főtanácsnok indítványának 106. pontjában megjegyezte, ha az egyenes ági felmenő – aki jóllehet olyan munkavállaló eltartottja, aki élt a szabad mozgáshoz való jogával – nem részesülhetne a migráns munkavállaló számára „szociális kedvezménynek” minősülő szociális segítségnyújtási ellátásban, amelyre a fogadó tagállam állampolgárságával rendelkező munkavállalók egyenes ági felmenő eltartottjai jogosultak, akkor ez e migráns munkavállalóval szembeni egyenlő bánásmód megsértését eredményezné.
68 Ezen 7. cikk (2) bekezdése tehát védelmet nyújt azokkal a hátrányos megkülönböztetésekkel szemben, amelyekkel a migráns munkavállaló és családtagjai – ideértve a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontjában említetteket is – a fogadó tagállamban szembesülhetnek.
69 Ebből következik, hogy a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontja értelmében vett „eltartott” felmenői minőséget nem érintheti a fogadó tagállamban nyújtott szociális segítségnyújtási ellátás. Az ettől eltérő döntés ugyanis annak elismeréséhez vezetne, hogy az ilyen ellátás nyújtása megfoszthatná az érintettet eltartott családtagi minőségétől, és következésképpen igazolhatná ezen ellátás visszavonását, sőt tartózkodási jogának elvesztését. Egy ilyen megoldás gyakorlatilag megakadályozná, hogy ez az eltartott családtag ezt az ellátást igényelje, és ezzel sértené a migráns munkavállalók tekintetében elismert egyenlő bánásmódot (lásd ebben az értelemben: 1987. június 18‑i Lebon ítélet, 316/85, EU:C:1987:302, 20. pont).
70 A 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése, a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontjával, 7. cikke (1) bekezdésének a) és d) pontjával, valamint 14. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezve tehát hozzájárul az e rendelet által követett – a munkavállalók szabad mozgásának elősegítésére irányuló – cél megvalósításához, mivel lehetővé teszi, hogy azon uniós polgárok családjának beilleszkedése a lehető legkedvezőbb feltételekkel történjen, amely polgárok éltek e szabadsággal, és kereső tevékenységet folytattak a fogadó tagállamban (lásd ebben az értelemben: 2020. október 6‑i Jobcenter Krefeld ítélet, C‑181/19, EU:C:2020:794, 51. pont).
71 E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a migráns munkavállaló által a fogadó tagállamnak az általa ott végzett kereső tevékenység keretében fizetett pénzügyi hozzájárulás révén ez a munkavállaló hozzájárul e tagállam szociális politikájának finanszírozásához, tehát annak előnyeit ugyanolyan feltételek mellett kell élveznie, mint a belföldi munkavállalóknak. Következésképpen a fogadó tagállam számára indokolatlan pénzügyi teher elkerülésének célkitűzése nem igazolhatja a migráns munkavállalók és a belföldi munkavállalók közötti eltérő bánásmódot (lásd ebben az értelemben: 2012. június 14‑i Bizottság kontra Hollandia ítélet, C‑542/09, EU:C:2012:346, 66. és 69. pont).
72 A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a 492/2011 rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével végrehajtott EUMSZ 45. cikket a 2004/38 irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontjával, 7. cikke (1) bekezdésének a) és d) pontjával, valamint 14. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely lehetővé teszi e tagállam hatóságai számára, hogy megtagadják a szociális segítségnyújtási ellátás nyújtását az olyan egyenes ági felmenőtől, aki az ezen ellátásra vonatkozó kérelem benyújtásának időpontjában az uniós polgár munkavállaló eltartottja, vagy akár visszavonják a három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jogát azzal az indokkal, hogy az említett ellátás nyújtása azzal a következménnyel járna, hogy e családtag már nem ezen uniós polgár munkavállaló eltartottja, és így indokolatlan teherré válik az említett tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.
A költségekről
73 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:
A munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 7. cikkének (2) bekezdésével végrehajtott EUMSZ 45. cikket az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikke 2. pontjának d) alpontjával, 7. cikke (1) bekezdésének a) és d) pontjával, valamint 14. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben
a következőképpen kell értelmezni:
azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely lehetővé teszi e tagállam hatóságai számára, hogy megtagadják a szociális segítségnyújtási ellátás nyújtását az olyan egyenes ági felmenőtől, aki az ezen ellátásra vonatkozó kérelem benyújtásának időpontjában az európai uniós polgár munkavállaló eltartottja, vagy akár visszavonják a három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jogát azzal az indokkal, hogy az említett ellátás nyújtása azzal a következménnyel járna, hogy e családtag már nem ezen uniós polgár munkavállaló eltartottja, és így indokolatlan teherré válik az említett tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.
Aláírások