A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített hatodik tanács)

2011. június 16.(*)

„Verseny – Kartellek – A holland sörpiac – Az EK 81. cikk megsértését megállapító határozat – A jogsértés bizonyítéka – Iratbetekintés – Bírságok – Az egyenlő bánásmód elve – Ésszerű határidő”

A T‑235/07. sz. ügyben,

a Bavaria NV (székhelye: Lieshout [Hollandia], képviselik kezdetben: O. Brouwer, D. Mes, A. Stoffer, később: O. Brouwer, A. Stoffer és P. Schepens ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: A. Bouquet, S. Noë és A. Nijenhuis, később A. Bouquet és S. Noë meghatalmazotti minőségben, segítőjük: M. Slotboom ügyvéd)

alperes ellen

elsődlegesen az EK 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/B/37.766 – „holland sörpiac”‑ügy) 2007. április 18‑án hozott C (2007) 1697 bizottsági határozat részleges megsemmisítésére, másodlagosan pedig a határozatban a felperessel szemben kiszabott bírságok összegének csökkentésére irányuló kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített hatodik tanács),

tagjai: V. Vadapalas, elnökként eljárva (előadó), A. Dittrich és L. Truchot bírák,

hivatalvezető: J. Plingers tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2010. március 24‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapjául szolgáló tényállás

1        A felperes, a Bavaria NV egy olyan söripari társaság, amely sört és alkoholmentes üdítőket gyárt és értékesít.

2        A felperes egyike a holland sörpiac négy fő szereplőjének. A piacon jelen lévő további jelentős söripai vállalkozás: először is a Heineken‑csoport (a továbbiakban: Heineken), amelyet a Heineken NV társaság irányít, és amelyen belül annak leányvállalata, a Heineken Nederland BV felelős a gyártásért, másodszor az InBev‑csoport (a továbbiakban: InBev), amely 2004‑et megelőzően Interbrew néven volt ismert, és amelyet az InBev NV irányít, továbbá annak leányvállalata, az InBev Nederland NV felelős a gyártásért, harmadszor pedig a Grolsch‑csoport (a továbbiakban: Grolsch), amelyet a Koninklijke Grolsch NV társaság irányít.

3        A felperes és az ezen a piacon jelen lévő másik három fő söripari vállalkozás a végső fogyasztókhoz két forgalmazási csatornán keresztül juttatja el termékeit. Egyrészt meg kell különböztetni a horeca‑láncban, vagyis létesítményeken (hoteleken, éttermeken, kávézókon) keresztül történő forgalmazást, amelyen belül a fogyasztás a helyszínen történik, másrészt a szupermarketek, valamint bort és tömény alkoholt árusító üzletek keresztül történő „food”‑láncban történő forgalmazást, amely esetben a sörvásárlás otthoni fogyasztási célokat szolgál. Ebbe az ágazatba tartozik a forgalmazó saját márkaneve alatt történő söreladási tevékenység is. A négy érintett söripari vállalkozás közül csak az InBev és a Bavaria tevékeny ebben az ágazatban.

4        E négy söripari vállalkozás tagja a Centraal Brouwerij Kantoornak (a továbbiakban: CBK). Ez egy olyan szövetség, amely alapszabálya szerint tagjai érdekeit képviseli, és közgyűlésből, valamint különböző bizottságokból áll, mint például a horecaforgalmazás kérdéseivel foglalkozó bizottság és a pénzügyi bizottság, amely utóbbi a szövetség irányító bizottságává vált. A CBK‑n belül megtartandó találkozókra a szövetség titkársága szerkeszti meg a meghívókat, és készíti el a folyamatos számozással ellátott hivatalos jegyzőkönyveket, valamint küldi meg azokat a részt vevő tagoknak.

 A közigazgatási eljárás

5        A 2000. január 28‑i, valamint 2000. február 3‑i, 25‑i és 29‑i leveleiben az InBev számos olyan nyilatkozatot tett, amelyek a holland sörpiacon fennálló korlátozó kereskedelmi gyakorlatra vonatkozó információkat tartalmaztak. E nyilatkozatok az Európai Közösségek Bizottsága által 1999‑ben a belga sörpiacon fennálló kartellre és esetleges erőfölényes helyzettel való visszaélésre vonatkozóan folytatott vizsgálat során születtek. E nyilatkozatokkal egy időben az InBev a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló, 1996. július 18‑i bizottsági közleménynek (HL 1996. C 207., 4. o.; a továbbiakban: engedékenységi közlemény) megfelelően engedékenységi kérelmet nyújtott be.

6        2000. március 22‑én és 23‑án, az InBev nyilatkozatait követően, a Bizottság helyszíni vizsgálatokat végzett a felperes, valamint a többi érintett vállalkozás helyiségeiben. Emellett a Bizottság 2001 és 2005 között több kiegészítő információkérést intézett a felpereshez.

7        2005. augusztus 30‑án a Bizottság kifogásközlést küldött a felperesnek és az érintett vállalkozásoknak. A felperes 2005. november 24‑i levelében nyújtotta be a kifogásközlésre vonatkozó észrevételeit. Egyik vállalkozás sem kért meghallgatást.

8        A 2006. március 7‑i és május 8‑i levelekkel a Bizottság kiegészítő dokumentumokat ismertetett a felperessel. Többek között az InBevhez intézett információkérésről, az arra adott válaszokról, valamint egy, a Heinekentől származó belső feljegyzésről volt szó.

9        A Bizottság 2007. április 18‑án elfogadta az [EK 81. cikk] alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/B/37.766 – „holland sörpiac”‑ügy) a C (2007) 1697 határozatot (a továbbiakban: megtámadott határozat), amelynek összefoglalóját az Európai Unió Hivatalos Lapjában 2008. május 20‑án tették közzé (HL 2008. C 122., 1. o.), és amelyet a felperes 2007. április 24‑én vett kézhez.

 A megtámadott határozat

 A szóban forgó jogsértés

10      A megtámadott határozat 1. cikke úgy rendelkezik, hogy az InBev NV, az InBev Nederland, a Heineken NV, a Heineken Nederland és a Koninklijke Grolsch az 1996. február 27. és 1999. november 3. közötti időszakban az EK 81. cikk (1) bekezdésének olyan egységes és folyamatos megsértésében vett részt, amely a közös piacon versenykorlátozó célú vagy hatású megállapodásokból és/vagy összehangolt magatartásokból állt.

11      A jogsértés először a hollandiai sörárak és áremelések – mind a horecaágazatban, mind az otthoni fogyasztási célú eladások ágazatában történő – összehangolásából, ideértve a saját márkanéven forgalmazott söröket is, másodszor a hollandiai horecaágazatban az egyéni ügyfeleknek nyújtott egyéb kereskedelmi feltételek – mint például létesítményeknek nyújtott kölcsönök – alkalmankénti összehangolásából, harmadszor pedig a hollandiai ügyfélkör mind a horecaágazatban, mind az otthoni fogyasztási célú eladások ágazatában alkalmankénti felosztásának összehangolásából állt (a megtámadott határozat 1. cikke, továbbá (257) és (258) preambulumbekezdése).

12      A söripari vállalkozások versenyellenes magatartása a megtámadott határozat szerint egy többoldalú félhivatalos találkozósorozaton valósult meg, amelyen a holland sörpiac négy fő piaci szereplője rendszeresen részt vett, valamint az ugyanazon söripari vállalkozások közötti további, különböző felek részvételével zajló kétoldalú találkozókon. A megtámadott határozat szerint ezek a találkozók szándékosan folytak titokban, mivel a résztvevők tudták, hogy azok tiltottak (a megtámadott határozat (257)–(260) preambulumbekezdése).

13      Először is, számos „Catherijne overleg” (Catherijne‑tömörülés), vagy „agendacommissie” (napirendi bizottság) nevű, többoldalú találkozóra került sor 1996. február 27. és 1999. november 3. között. A megtámadott határozat megállapítja, hogy ezek a főleg a horecaágazatra koncentráló, ám alkalmanként az otthoni fogyasztási ágazatot is érintő találkozók lényegében azt a célt szolgálták, hogy azokon összehangolják a sörárakat és áremeléseket, megbeszéljék az árengedmények összegének korlátozását, valamint az ügyfélkör felosztását, illetve hogy megegyezzenek bizonyos egyéb kereskedelmi feltételekben. A saját márkanéven forgalmazott sörök árait ugyancsak megbeszélték e találkozók során (a megtámadott határozat (85), (90), (98), (115)–(127) és (247)–(252) preambulumbekezdése).

14      Másodszor a söripari vállalkozások közötti kétoldalú kapcsolatfelvételek tekintetében a megtámadott határozat azt tartalmazza, hogy az InBev és a felperes 1997. május 12‑én találkozott, és beszélte meg a saját márkanéven forgalmazott sörökre vonatkozó áremelést (a megtámadott határozat (104) preambulumbekezdése). Egyébiránt a Bizottság szerint a Heineken és a felperes 1998‑ban találkozott a horecaágazathoz tartozó eladási pontokkal kapcsolatos korlátozások megtárgyalása végett (a megtámadott határozat (189) preambulumbekezdése). A Bizottság megjegyzi, hogy 1999 júliusában a Heineken és a Grolsch között is sor került kétoldalú kapcsolatfelvételre az otthoni fogyasztási ágazatban tevékeny ügyfelek részére nyújtott kompenzációk kapcsán, amelyek átmeneti árcsökkentéseket alkalmaztak (a megtámadott határozat (212) és (213) preambulumbekezdése).

15      Végül a megtámadott határozat értelmében az InBev és a felperes 1997‑ben sörárra vonatkozó általános megbeszélésekkel, valamint a legfőképpen a saját márkanévre vonatkozó megbeszélésekkel kapcsolatosan kétoldalú kapcsolatokat alakított ki, és információkat cserélt. Az információcsere formájában megvalósuló és a saját márkanévre vonatkozó kétoldalú kapcsolattartásokban 1998 júniusában és júliusában belga söripari vállalkozások is részt vettek (a megtámadott határozat (105), (222)–(229) és (232)–(236) preambulumbekezdése).

 A felperessel szemben kiszabott bírság

16      A megtámadott határozat 3. cikkének c) pontja a felperessel szemben 22 850 000 euró összegű bírságot szab ki.

17      E bírság összegének kiszámítása során a Bizottság az [EK 81. cikkben] és [EK 82. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 23. cikke (2) bekezdésének a) pontját, valamint a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatásban (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o.; a továbbiakban: iránymutatás) meghatározott módszert alkalmazta (a megtámadott határozat (436) és (442) preambulumbekezdése). E módszernek megfelelően a felperessel szemben kiszabott bírságot a jogsértés súlya és időtartama alapján határozta meg (a megtámadott határozat (437) preambulumbekezdése).

18      A Bizottság a jogsértést pontosabban „különösen súlyosnak” minősítette, mivel az lényegében az árak, az áremelések és egyéb kereskedelmi feltételek rendszeres összehangolásából állt (a megtámadott határozat (440) preambulumbekezdése). A Bizottság figyelembe vette a versenyellenes magatartások titkos és szándékos jellegét, valamint azt, hogy a jogsértés Hollandia egész területét és a sörpiac egészét, vagyis a horecaágazatot és az otthoni fogyasztási ágazatot is érintette (a megtámadott határozat (453) és (455) preambulumbekezdése). Ezen túlmenően a Bizottság rámutatott, hogy a versenyellenes magatartások által a holland piacra gyakorolt tényleges hatást nem vette figyelembe, mivel azt nem lehetett felmérni (a megtámadott határozat (452) preambulumbekezdése).

19      Emellett a Bizottság a felperest eltérően kezelte annak érdekében, hogy figyelembe vegye tényleges gazdasági kapacitását, és a megállapított egyedi jogsértő magatartásának súlyát. A Bizottság ehhez felhasználta a felperes 1998‑ban, vagyis a jogsértés utolsó teljes naptári évében Hollandiában elért sörértékesítési adatait. Ennek alapján a Bizottság a felperest a harmadik és utolsó csoportba sorolta, amelynek tekintetében kiindulási összeget 17 millió euróban állapította meg (a megtámadott határozat (462) és (464) preambulumbekezdése).

20      Tovbbá, mivel a felperes 1996. február 27. és 1999. november 3. között, vagyis 3 év 8 hónapon át vett részt a jogsértésben, a Bizottság ezt a kiindulási összeget 35%‑kal növelte (a megtámadott határozat (465) és (469) preambulumbekezdése). Az alapösszeget így 22 950 000 euróban állapította meg (a megtámadott határozat (470) preambulumbekezdése).

21      Végül a Bizottság 100 000 euró összeggel csökkentette a bírság összegét, mivel elismerte, hogy a jelen ügyben a közigazgatási eljárás tartama ésszerűtlenül hosszú volt (a megtámadott határozat (495)–(499) preambulumbekezdése).

 Az eljárás és a felek kérelmei

22      A Törvényszék Hivatalához 2007. július 4‑én benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

23      A Törvényszék 2010. február 10‑i határozatával úgy határozott, hogy az eljárási szabályzat 14. cikkének 1. §‑a és 51. cikkének 1. §‑a alkalmazásával az ügyet a kibővített hatodik tanács elé utalja.

24      A Törvényszék a 2010. február 12‑i pervezető intézkedések keretében írásbeli kérdéseket intézett a Bizottsághoz, amelyre az az előírt határidőben válaszolt.

25      A Törvényszék a 2010. március 24‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit, és a Törvényszék kérdéseire adott válaszaikat.

26      Az előadó bírónak a szóbeli szakasz befejezését követő akadályoztatása miatt az ügyet új előadó bírónak osztották ki, és a jelen ítéletet az eljárási szabályzat 32. cikkének értelmében az a három bíró hozta, akik azt aláírásukkal ellátták.

27      A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        semmisítse meg a megtámadott határozatot egészben vagy részben, a felperest érintő részében;

–        másodlagosan csökkentse a felperessel szemben kiszabott bírságot;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

28      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

29      Keresete alátámasztásaként a felperes hat jogalapra hivatkozik, amelyek közül az első a gondos ügyintézés elvének megsértésére, a második az EK 81. cikknek, az ártatlanság vélelme elvének, a jogszerűség elvének, valamint az indokolási kötelezettségnek a megsértésére, a harmadik a jogsértés tartamának meghatározása során elkövetett téves jogalkalmazásra és ténybeli hibára, a negyedik a bírság összegének megállapítása során az 1/2003 rendelet 23. cikkének, az iránymutatásnak, valamint az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének a megsértésére, az ötödik az ésszerű eljárási határidő elvének megsértésére, a hatodik pedig a lényeges eljárási szabályok, a gondos ügyintézés elvének és a védelemhez való jognak a megsértésére vonatkozik, amely abban áll, hogy a Bizottság megtagadta, hogy a felperes betekintsen a többi érintett fél által a kifogásközlésre adott válaszokba, illetve az ügy iratai közé tartozó egyik dokumentumba.

30      A Törvényszék úgy véli, hogy mindenekelőtt a második és harmadik jogalapot kell megvizsgálni, amelyek lényegében a jogsértést vitatják, ezt követően az első és a hatodik jogalapot, amelyek állítólagos eljárási hibákra vonatkoznak, végül pedig a negyedik és ötödik jogalapot, amelyek a bírság összegének megállapítására, illetve a közigazgatási eljárás tartamára vonatkoznak.

 Az EK 81. cikknek, az ártatlanság vélelmének, a jogszerűség elvének, valamint az indokolási kötelezettségnek a megsértésére vonatkozó második jogalapról

 A felek érvei

31      A felperes lényegében egyrészt arra hivatkozik, hogy a Bizottság tévesen értelmezte és alkalmazta a „megállapodás”, az „összehangolt magatartás” és az „egységes és folyamatos jogsértés” fogalmait, másrészt pedig arra, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot, illetve ténybeli értékelési hibákat vétett mind a horecaágazatra, mind az otthoni fogyasztási ágazatra – ideértve a saját márkanéven forgalmazott söröket is – vonatkozó jogsértés megállapítása során.

32      A Bizottság vitatja a felperes érveit.

 A Törvényszék álláspontja

33      Az EK 81. cikk (1) bekezdése szerint a közös piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása.

34      Az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében vett megállapodás létezéséhez elég az, hogy az érintett vállalkozások kifejezzék az arra irányuló közös akaratukat, hogy meghatározott piaci magatartást tanúsítanak (a Törvényszék T‑7/89. sz., Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben 1991. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1991., II‑1711. o.] 256. pontja és a T‑9/99. sz., HFB és társai kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1487. o.] 199. pontja).

35      Valamely megállapodás az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében létrejöttnek tekinthető, ha akaratközösség áll fenn magának a verseny korlátozásának tekintetében, még akkor is, ha a tervezett versenykorlátozás különös elemei még tárgyalás tárgyát képezik (lásd ebben az értelemben a fenti 34. pontban hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 151–157. és 206. pontját).

36      Az összehangolt magatartás fogalma egyfajta egyeztetést jelent a vállalkozások között, amelyek ugyan nem kötnek kifejezetten megállapodást, ám a kockázatokkal teli versenyt tudatosan helyettesítik az egymás közötti gyakorlati együttműködéssel (a Bíróság C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4125. o.] 115. pontja, valamint C‑199/92. P. sz., Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑4287. o.] 158. pontja).

37      E tekintetben az EK 81. cikk (1) bekezdésével ellentétes a gazdasági szereplők közötti bármely olyan közvetlen vagy közvetett kapcsolatfelvétel, amely jellegénél fogva vagy befolyásolja a tényleges, illetve potenciális versenytárs piaci magatartását, vagy feltárja az ilyen versenytárs előtt, hogy az érintett piaci szereplő saját maga milyen piaci magatartásról döntött, illetve milyen piaci magatartást fontolgat, amennyiben e kapcsolatfelvétel célja vagy hatása a verseny korlátozása (lásd ebben az értelemben a fenti 36. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 116. és 117. pontját).

38      Az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó bizonyításfelvételt illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság kötelezettsége bizonyítani az általa megállapított jogsértést, és olyan bizonyítékokat előterjeszteni, amelyek a jogilag megkövetelt módon igazolják a jogsértést megvalósító körülmények fennállását (a Bíróság C‑185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑8417. o.] 58. pontja és a fenti 36. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 86. pontja).

39      Így a Bizottságnak pontos és egybevágó bizonyítékokat kell nyújtania annak bizonyítására, hogy a jogsértés megtörtént (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑62/98. sz., Volkswagen kontra Bizottság ügyben 2000. július 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2707. o.] 43. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

40      Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem szükséges a Bizottság által előterjesztett minden egyes bizonyítéknak a jogsértés összes elemét tekintve eleget tennie e feltételeknek. Elegendő, ha az intézmény által hivatkozott bizonyítékok összességükben értékelve megfelelnek e követelménynek (lásd a Törvényszék T‑67/00., T‑68/00., T‑71/00. és T‑78/00. sz., JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2501. o.] 179. és 180. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

41      A versenyellenes megállapodások tilalmának közismert jellegére figyelemmel a Bizottságtól nem várható el, hogy olyan okirati bizonyítékot nyújtson, amely kifejezetten bizonyítja az érintett szereplők kapcsolatfelvételét. A Bizottság rendelkezésére álló töredékes és szórványos elemek mindenesetre kiegészíthetők a releváns körülmények rekonstruálására alkalmas következtetésekkel. A versenyellenes magatartás vagy megállapodás létezésére tehát bizonyos egybeesésekből és jelekből olyan következtetéseket lehet levonni, amelyek együttes vizsgálata egyéb összefüggő magyarázat hiányában a versenyjogi szabályok megsértésének bizonyítékát nyújthatják (a Bíróság C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., I‑123. o.] 55–57. pontja).

42      Amikor a Bizottság a versenyellenes megállapodás vagy magatartás létezésének alátámasztásaképpen okirati bizonyítékokra hivatkozott, akkor az e megállapítást a Törvényszék előtt vitató felek feladata, hogy ne csak a Bizottság elméletének hihető alternatíváját mutassák be, hanem hivatkozzanak a megtámadott határozatban a jogsértés létezésének alátámasztására előterjesztett bizonyítékok elégtelen voltára is (a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 187. pontja).

43      A bírósági felülvizsgálat terjedelmével kapcsolatban az állandó ítélkezési gyakorlat kimondja, hogy amikor az EK 81. cikk (1) bekezdését alkalmazó határozat megsemmisítése iránti keresetet terjesztenek a Törvényszék elé, e bíróság köteles általában teljes körűen megvizsgálni, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdése alkalmazásának feltételei fennállnak‑e (lásd a Törvényszék T‑41/96. sz., Bayer kontra Bizottság ügyben 2000. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑3383. o.] 62. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

44      Az ártatlanság vélelmének elvével összhangban – amely mint az uniós jogrendszer általános elve, többek között irányadó a vállalkozásokra vonatkozó versenyszabályok megsértésével kapcsolatos olyan eljárásokra, amelyek pénzbüntetés vagy kényszerítő bírság kiszabásához vezethetnek – a bíróságban felmerülő bármely kételynek annak a vállalkozásnak a javát kell szolgálnia, amely a jogsértést megállapító határozat címzettje (a fenti 36. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 149. és 150. pontja, valamint a Törvényszék T‑44/02. OP., T‑54/02. OP. és T‑56/02. OP., T‑60/02. OP., valamint T‑61/02. OP. sz., Dresdner Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3567. o.] 60. és 61. pontja).

45      E megfontolások tükrében kell tehát megvizsgálni, hogy a jelen ügyben a Bizottság jogilag megkövetelt módon bizonyította‑e, hogy a felperes magatartása az EK 81. cikk (1) bekezdése értelmében jogsértésnek minősül.

–       Az InBev nyilatkozatáról

46      Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a Bizottság nagymértékben (lásd többek között a megtámadott határozat (40)–(62) preambulumbekezdését) az InBev által az engedékenység iránti kérelme keretében a 2000. január 28‑i, illetve február 3‑i, 25‑i és 29‑i leveleiben tett nyilatkozatra támaszkodik, amelyeket kiegészítenek az InBev öt igazgatójának csatolt nyilatkozatai (a megtámadott határozat (34) és (40) preambulumbekezdése, a továbbiakban együtt: az InBev nyilatkozata).

47      A megtámadott határozatból kitűnik, hogy az InBev nyilatkozata utalt „az összehangolás különböző formáinak [meglétére] […] a holland sörpiacon jelen lévő söripari vállalkozások között”, különbséget téve a CBK közgyűlésének hivatalos találkozói, a CBK pénzügyi bizottságának informális találkozói, valamint a „Catherijne‑tömörülés” néven ismert „egyéb [párhuzamos] találkozók” között, amelyeknek résztvevői változtak, és amelyekkel kapcsolatban az InBev úgy nyilatkozott, hogy azoknak nem találta írásos nyomát. Az „egyéb találkozók” többek között az alábbi alcsoportokra bonthatók: „i. a négy fő söripari vállalkozás (Heineken, Interbrew, Grolsch és Bavaria) horecaigazgatóinak találkozói […] ii. a horecaigazgatók és az otthoni fogyasztási ágazatért felelős igazgatók közös találkozói (1998‑ban kettő), valamint iii. az otthoni fogyasztási ágazatért felelős igazgatók találkozói (1999‑ben egy) […]” (a megtámadott határozat (41)–(46) preambulumbekezdése).

48      Az InBev nyilatkozata szerint a pénzügyi bizottság „hivatalos napirenddel működött, ugyanakkor emellett az otthoni fogyasztási ágazat és a horecaágazat árai rögzítésének vitafórumaként is szolgált[; e] vitákról semmilyen beszámoló nem készült” (a megtámadott határozat (43) preambulumbekezdése).

49      Ugyanezen nyilatkozat szerint az „egyéb találkozókon” megtárgyalt témák kiterjedtek a horecaágazatra, valamint az otthoni fogyasztási ágazatra és a saját márkanéven forgalmazott sörök ágazatára is (a megtámadott határozat (47) preambulumbekezdése).

50      Először is a horecaágazatot illetően két fő téma megvitatására került sor: „létezett egy alapvető megállapodás a mennyiségi árengedmények maximális mértékének rögzítését illetően a horecaágazatban [...], a konzultációk egy másik témája a horecaágazatban eszközölt befektetésekre vonatkozott[; amelynek] célja a status quonak az ágazatban való fenntartása, valamint az egyéb söripari vállalkozások ügyfelei átvételének elkerülése volt” (a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdése).

51      Az InBev egyik igazgatója kijelenti, hogy nem ismeri az említett megállapodás pontos tartalmát, egy másik igazgató pedig azt úgy írja le, mint „egy nagyon bonyolult és homályos megállapodást a [horecaágazatban nyújtott árengedmények] szintj[é]t illetően, amelyben soha nem működtünk közre”, utalva arra, hogy „[a]z összehangolás a horecaágazat igazgatóinak kéthavonta tartott találkozójából állt, amelynek során megvitatták a »szabály« ismert megsértéseit (bár az homályos volt; piaci túllépésről beszéltünk)” (a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdése).

52      Másodszor az otthoni fogyasztási ágazatot illetően az InBev nyilatkozata szerint a megbeszélések mind az általános értelemben vett árszintre, mind a saját márkanéven forgalmazott sörök ágazatára, mint konkrét témára vonatkoztak.

53      Az általános értelemben vett árszintet illetően az InBev egyik igazgatója kijelentette, hogy „szokás volt, hogy egy söripari vállalkozás azt követően emeli az árait, hogy ezt bejelentette a többi söripari vállalkozásnak […;] a kezdeményezés mindig egy nagy söripari vállalkozástól, általában a Heinekentől származott [; i]lyen esetben a többi söripari vállalkozásnak kellő idő állt rendelkezésre az állásfoglaláshoz [; b]ár a söripari vállalkozások nagy vonalakban összehangolták egymással az áraikat, mindegyikük rendelkezett saját árpolitikával, és fenntartotta azt” (a megtámadott határozat (51) preambulumbekezdése).

54      A saját márkanéven forgalmazott sörök ágazatát illetően az InBev kijelenti, hogy az árakra vonatkozó megbeszélések a piaci ágazat holland szereplői (a Bavaria és az Oranjeboom, amelyet később az Interbrew felvásárolt) között 1987 óta folytak. Ehhez hozzáteszi, hogy „[a] két fél megértette, miután arról megbeszélést is folytattak, hogy egyik sem fogadja el a saját márkanévhez kapcsolódó ügyfélkörébe való olyan beavatkozást, amely mennyiségi csökkentéssel jár” (a megtámadott határozat (52) preambulumbekezdése).

55      A Heineken és a Grolsch ebben az ágazatban való érintettségét illetően az InBev nyilatkozata szerint „[a] holland piacot a saját márkanéven forgalmazott sörök (B‑márkanevek) és [az egyéb márkaneveken (A‑márkanevek)] forgalmazott sörök ára közötti jelentős különbség jellemzi; a Heineken, amely nincs jelen a saját márkanéven forgalmazott sörök ágazatában, mindig elutasította az A‑márkanevek árainak emelését, amennyiben a saját márkanéven forgalmazott sörök ára nem nőtt[, és i]lyen módon közvetett nyomást gyakorolt különösen a saját márkanéven forgalmazó gyártókra, így a Bavariára és az Interbrew‑ra” (a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdése).

56      Az InBev kijelenti, hogy a forgalmazói márkanevek árait szintén megvitatta a négy söripari vállalkozás, vagyis másként fogalmazva e megbeszélésre a Grolsch jelenlétében került sor egy általánosabb, a sörmárkák árai közötti fenntartandó eltérésekre vonatkozó téma keretében. Az InBev nyilatkozata szerint „a Heineken és a Grolsch évekig nem emelte az árait, és a saját márkanéven forgalmazott sörök, valamint az egyéb söripari vállalkozások saját márkanéven forgalmazott söreinek ára sem nőtt[; a]z utóbbi években a Bavaria és az Interbrew növelte árait, és követte őket a Grolsch is” (a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdése). Az is kiderült, hogy „3–4 évvel ezelőtt ezeket az informális konzultációkat integrálták a horecával kapcsolatos Catherijne‑tömörülésbe, amelyben a CBK képviselői is részt vettek [; n]éhány találkozó után úgy döntöttek, hogy a találkozókat ismét otthoni fogyasztási ágazati‑ és horecatalálkozókra bontják” (a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdése).

57      Továbbá az InBev kijelenti, hogy a Martens belga söripari vállalkozás 1996–1997‑től kezdődő piaci részesedésszerzése „egy, a forgalmazói márkanevek piacán aktív belga és holland söripari vállalkozások közötti megállapodást[; k]ét, 1998‑ban Bredában [egy szállodában] tartott találkozót [eredményezett; m]egállapodtak abban, hogy a saját márkanév alatt forgalmazott sörök tekintetében tiszteletben tartják a hollandiai és belgiumi ügyfelek részére értékesített mennyiségeket” (a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdése).

58      Az InBev igazgatóinak nyilatkozatai szerint az „egyéb találkozókat” annak érdekében szervezték, hogy kölcsönösen biztosítsák egymást a piacon tanúsított „korlátozott jellegű agresszivitásról” (a megtámadott határozat (46) preambulumbekezdése).

59      Az információkérésre 2001. december 19‑én adott válaszában az InBev kijelenti, hogy „az elmúlt évek napirendjeit és az informális találkozók során készített jegyzeteket 1998 novemberének végén megsemmisítették[; a] holland söripari vállalkozások közötti összehangolás létezése ezen időszak körül vált ismertté a piacon, és ekkor alakult ki a holland versenyhatóság ellenőrzésétől való félelem[; a] napirendeket az ezt követő évek során semmisítették meg” (a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdése).

60      Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az uniós jog egyetlen előírása vagy általános elve sem tiltja, hogy a Bizottság valamely vállalkozással szemben más, jogsértés elkövetésével vádolt vállalkozások nyilatkozatára támaszkodjon. Ha ez nem így lenne, az EK 81. cikkbe és EK 82. cikkbe ütköző magatartás bizonyításának a Bizottságra háruló terhe tarthatatlan és ellentétes lenne az EK‑Szerződés alapján ráruházott azon feladattal, hogy ezen előírások megfelelő alkalmazását felügyelje (a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 192. pontja, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61      A jelen ügyben a felperes nem vitatja az InBev nyilatkozatában szereplő állításokat, amelyek szerint találkozókra került sor a hollandiai sörgyártók képviselői között. Azt sem vitatja, hogy a legtöbb ilyen találkozón képviseltette magát, illetve hogy azok során megbeszéléseket tartottak a holland piacon alkalmazott árszinteket, valamint a horecaágazatbeli ügyfelekkel szemben alkalmazott árengedményeket illetően.

62      Ilyen körülmények között a Bizottság megalapozottan állapíthatta meg, hogy az InBev nyilatkozatában hivatkozott találkozókra sor került, és hogy a felperes képviselői legalábbis ezek közül egyes találkozókon ténylegesen részt vettek.

63      A felperes ugyanakkor vitatja, hogy a szóban forgó találkozók során folytatott megbeszélések versenyellenes megállapodás megkötését vagy az összehangolt magatartás tanúsítására való kötelezettségvállalást eredményezték volna. Kifejti, hogy az említett találkozók jogszerű témákra vonatkoztak, és hogy amennyiben a piaci helyzetet vitatták meg, ezt nem versenyellenes célból tették. E tekintetben a felperes vitatja az InBev nyilatkozatának megbízhatóságát, kifejtve, hogy az homályos, összefüggéstelen, és ellentmond önmagának.

64      A felperes az InBev nyilatkozatának ellentmondásos jellege kapcsán különösen megjegyzi, hogy az több mentő nyilatkozatot tartalmaz.

65      Egyrészt az InBev 2000. február 3‑i kiegészítő nyilatkozatáról van szó, amelyben a következők szerepelnek: „»[F]őként annak érdekében tárgyaltunk, hogy kölcsönösen jelezzük egymásnak, hogy nyugodtak maradunk a piacon. Érintőlegesen vagy egyáltalán nem volt szó árszintekről és eladási pontokról. Tulajdonképpen mindenki hülyének nézte a másikat.« Az utolsó években e találkozók egyre inkább értelmüket veszítették, és az összehangolás homályosabb jelleget öltött” (a megtámadott határozat (46) preambulumbekezdése).

66      Másrészt a felperes az InBev igazgatói nyilatkozatainak bizonyos szakaszaira utal, amelyek értelmében különösen „nem létezett megállapodás az élelmiszerágazatot illetően”; „az áremelésekre ugyanakkor nem megállapodások keretében került sor”; „nincs tudomásom megállapodásról a »forgalmazói márkanevek« ágazatában”; „e találkozó nem volt túl tartalmas. Inkább egy kellemes találkozóról volt szó, konkrét napirend nélkül. Általános észrevételek hangzottak el az árengedményekkel kapcsolatban. Olyan benyomásom volt, hogy már évek óta létezik egyfajta árszintekkel kapcsolatos rendszer vagy az árengedményekre vonatkozó szabály, de ezt konkrétan sosem mondták ki. Csak az árengedmények összesített összegéről beszéltünk nagy általánosságban, amire egyes incidensek kiemelése érdekében került sor”; „[az Interbrew] semmilyen árakkal kapcsolatos megállapodásban nem vett részt”; „továbbá semmilyen összehangolásra nem került sor. Teljesen függetlenül léptünk fel, és a valamennyi sört érintő 1999‑es áremelkedés során növeltük az A‑márkák árát (miután a Bavaria és a Grolsch így tett pár hónappal korábban), ügyfeleink pedig erős ellenállást fejtettek ki a forgalmazói márkanevek kapcsán […], vagyis teljesen jogszerű módon jártunk el”.

67      A felperes előadja, hogy a fent említett nyilatkozatok összeegyeztethetetlenek a Bizottságnak az EK 81. cikk megsértésére vonatkozó megállapításaival. A felperes szerint ebből az következik, hogy az otthoni fogyasztási ágazatban alkalmazott árakban nem állapodtak meg, és azokat nem egyeztették, hogy az Interbrew teljesen függetlenül határozta meg értékesítési árait, hogy a holland söripari vállalkozások között mindig élénk verseny folyt, és hogy nem állt fenn megállapodás a söripari vállalkozások között a horecaágazatban alkalmazott csökkentéseket illetően.

68      Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a felperes részéről az InBev nyilatkozatának egyes, a megbeszélések általános jellegére utaló elemei alapján levont következtetések – amelyek a megbeszélések általános jellegére, egyes ágazatok tekintetében a megállapodás, valamint a megbeszéléseknek a söripari vállalkozások piaci magatartására gyakorolt hatásának hiányára utalnak –önmagukban nem alkalmasak a Bizottság jogsértés fennállására vonatkozó megállapításának megkérdőjelezésére.

69      Az említett nyilatkozat állítólagosan általános jellegét illetően ugyanis emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottságnak gyakran kedvezőtlen körülmények között kell bebizonyítania a jogsértés fennállását, mivel több év telhetett el a jogsértést megvalósító események óta, és mivel a vizsgálat alá vont több vállalkozás nem működött vele tevékenyen együtt. Míg szükségszerűen a Bizottság feladata, hogy bebizonyítsa a jogellenes piacfelosztó megállapodás megkötését, túlzás lenne ezenfelül elvárni, hogy bizonyítékot szolgáltasson e cél elérésének konkrét mechanizmusáról is. A jogsértésért felelős vállalkozásnak ugyanis túl könnyű lenne kibújni a szankció alól, ha arra hivatkozhatna, hogy a jogellenes megállapodás működésével kapcsolatban előterjesztett információk homályosak, olyan helyzetben, amikor a megállapodás létezése és versenyellenes célja mindazonáltal kellőképpen igazolt. A vállalkozások ilyen helyzetben hatékonyan védekezhetnek, feltéve hogy lehetőségük van a Bizottság által velük szemben felhozott valamennyi bizonyítékkal kapcsolatban észrevételeket tenni (a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 203. pontja; lásd még ebben az értelemben a C‑403/04. P. és C‑405/04. P. sz., Sumitomo Metal Industries és Nippon Steel kontra Bizottság egyesített ügyekben 2007. január 25‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑729. o.] 50. pontját).

70      Továbbá az InBev nyilatkozatának állítólagosan azzal kapcsolatos ellentmondásos jellegét illetően, hogy az a jogvita tárgyát képező magatartás által a piacra gyakorolt hatás hiányára utal, emlékeztetni kell arra, hogy magából az EK 81. cikkben található rendelkezés szövegéből az következik, hogy a vállalkozások közötti megállapodások és összehangolt magatartások a piacra gyakorolt hatástól függetlenül tiltottak, amennyiben azoknak versenyellenes céljuk van (a fenti 36. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 163–166. pontja, valamint a C‑8/08. sz., T‑Mobile Netherlands és társai ügyben 2009. június 4‑én hozott ítélet [EBHT 2009., I‑4529. o.] 29. pontja).

71      Ennek megfelelően, amennyiben a Bizottság megállapította, hogy versenyellenes célú megállapodások és összehangolt magatartások álltak fenn, e megállapítást nem cáfolhatják meg az összejátszásra irányuló megegyezések alkalmazásának elmaradásából vagy a piacra gyakorolt hatás hiányából levont következtetések.

72      Az otthoni fogyasztási ágazatban és a horecaágazatban a megállapodás hiányára vonatkozó állítólagos kijelentéseket illetően meg kell állapítani, hogy a felperes által hivatkozott szakaszokat összefüggésükben értelmezve semmiképpen sem zárható ki, hogy megállapodás vagy összehangolt gyakorlat létezett az érintett ágazatokban.

73      Ugyanis az otthoni fogyasztási ágazatot illetően (kiskereskedelem) az InBev egyik igazgatójának azon állítását, miszerint „[n]em létezett megállapodás ezen ágazatot illetően”, a söripari vállalkozások által alkalmazott áregyeztetési mechanizmus konkrét leírása követi. A vonatkozó szakasz így szól (a megtámadott határozat (51) preambulumbekezdése):

„Nem létezett megállapodás a kiskereskedelmi (Food) ágazatot illetően. A sörárak emelését illetően szokásos volt, hogy egy söripari vállalkozás azt követően emeli az árait, hogy ezt bejelentette a többi söripari vállalkozásnak. Amikor valamelyik fél ilyen bejelentést tett, megvitatták az emelés piacra gyakorolt hatását; a sör árának emelésére ugyanakkor mégis sor került. A kezdeményezés mindig egy nagy söripari vállalkozástól, általában a Heinekentől származott. Ilyen esetben a többi söripari vállalkozásnak kellő idő állt rendelkezésre az állásfoglaláshoz. A söripari vállalkozások ugyan nagy vonalakban összehangolták egymással az áraikat, azonban mindegyikük rendelkezett saját árpolitikával, és fenntartotta azt.”

74      Ebben az összefüggésben az a puszta tény, hogy az InBev igazgatója a megállapodás „hiányára” utal, nem minősül érvényes érvnek, mivel a Bizottság, illetve adott esetben a Törvényszék feladata az érintett vállalkozások felelősei által tett nyilatkozatokban leírt magatartások jogi minősítése.

75      Ami a horecaágazatban a megállapodás állítólagos hiányát, illetve a megállapodás tiszteletben tartását illeti, meg kell állapítani, hogy az InBev 2000. február 3‑i kiegészítő nyilatkozatának, valamint az InBev igazgatói nyilatkozatának a fenti 65. és 66. pontban hivatkozott szakaszai nem zárják ki az ezen ágazatbeli ügyfeleknek biztosított árengedményekről szóló megállapodás fennállását. Kiemelik, hogy a megbeszélések általános jellegűek voltak, és ritkán vonatkoztak az árszintekre vagy pontos eladási pontokra, e szakaszok a megbeszélések részletességének mértékére vonatkoznak, anélkül azonban, hogy ezek nem cáfolják az EK 81. cikk értelmében vett megállapodás létezését. Ennek megfelelően nem tekinthetők úgy, hogy ellentmondanak annak az InBev nyilatkozatának keretében tett állításnak, miszerint „[l]étezett egy alapvető megállapodás a horecaágazatban a mennyiségek után nyújtott maximális árengedmények rögzítését illetően” (a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdése).

76      A fentiekre tekintettel a felperesnek az InBev nyilatkozatának állítólagosan homályos és ellentmondásos jellegére, és ebből kifolyólag a Bizottság részéről az e nyilatkozat szelektív felhasználására vonatkozó érvelése nem megalapozott.

77      Végül az InBev nyilatkozata megbízhatóságának általános értékelését illetően meg kell állapítani, hogy a felperes előadásával ellentétben a Bizottság megalapozottan tulajdoníthatott az InBev nyilatkozatának különösen jelentős bizonyító erőt, mivel egy vállalkozás nevében adott válaszról van szó, amelynek megbízhatósága meghaladja az alkalmazottai valamelyike által tett nyilatkozat hitelességét, akármilyen tapasztalattal vagy személyes véleménnyel is rendelkezzen az utóbbi. Azt is fontos megjegyezni, hogy az InBev nyilatkozata a vállalkozás által végzett belső vizsgálat eredményét tükrözi, és hogy azt a Bizottsághoz egy ügyvéd terjesztette elő, akinek szakmai kötelessége volt a vállalkozás érdekei alapján eljárni. Így nem vallhatta be könnyelműen a jogsértés létezését anélkül, hogy értékelte volna ennek következményeit (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑23/99. sz., LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1705. o.] 45. pontját, valamint a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 206. pontját).

78      Emellett az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy bár általánosan elfogadott, hogy a jogsértő kartell fő résztvevői által önkéntesen szolgáltatott bizonyítékok bizonyos fenntartással kezelendők, tekintettel arra a lehetőségre, hogy e résztvevők hajlamosak kicsinyíteni a jogsértésben való közreműködésük jelentőségét, a többiekét pedig nagyítani, az a tény, hogy valamely vállalkozás a bírság összegének csökkentése érdekében el kívánja érni az engedékenységi közlemény vele szemben való alkalmazását, ez nem jelent szükségszerűen indítékot arra, hogy a kartell többi tagjának részvételére vonatkozóan elferdített bizonyítékokat terjesszen elő. A Bizottság félrevezetésére irányuló szándék ugyanis megkérdőjelezi a kérelmező együttműködésének őszinteségét és teljességét, következésképpen az engedékenységi közlemény kedvezményéből való részesülést veszélyezteti (a Törvényszék T‑120/04. sz., Peróxidos Orgánicos kontra Bizottság ügyben 2006. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑4441. o.] 70. pontja).

79      Valójában figyelembe kell venni azt is, hogy egyetlen, kartellben való részvétellel vádolt vállalkozás vallomása, amelynek pontosságát több más, hasonlóan megvádolt vállalkozás vitatja, nem tekinthető az utóbbiak által elkövetett jogsértés megfelelő bizonyítékának, ha más bizonyíték azt nem támasztja alá (lásd ilyen értelemben a Törvényszék T‑337/94. sz., Enso‑Gutzeit kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1571. o.] 91. pontját, valamint a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 219. pontját).

80      Az InBev nyilatkozata tehát önmagában nem elegendő a jogsértés fennállásának bizonyításához, hanem azt más bizonyítékoknak is meg kell erősíteniük.

81      Mindazonáltal meg kell állapítani a jelen ügyben a megerősítés elvárt mértéke az InBev nyilatkozatának hitelességét tekintve annak pontossága és megbízhatósága vonatkozásában is alacsonyabb, mint abban az esetben volna, ha e nyilatkozat nem lenne különösebben hiteles. Tehát ha megállapítható, hogy egybehangzó bizonyítékok valamely csoportja lehetővé tette az InBev nyilatkozatában hivatkozott és a megtámadott határozat 1. cikkében említett magatartások létezésének és bizonyos konkrét részleteinek alátámasztását, akkor az utóbbi nyilatkozat önmagában is elegendő lehet a megtámadott határozat más részeinek igazolására. Amennyiben továbbá valamely dokumentum nem mond nyilvánvalóan ellent az InBev nyilatkozatának a kifogásolt magatartások létezésével vagy alapvető tartalmával kapcsolatban, akkor ahhoz, hogy e nyilatkozat a terhelő bizonyítékok körében megerősítő bizonyíték gyanánt bizonyos értékkel bírjon, elegendő, ha a benne leírt magatartások lényeges elemeit tanúsítja (lásd ebben az értelemben a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 220. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

82      A fentiek tükrében meg kell vizsgálni a felperesnek a Bizottság által a megtámadott határozatban az InBev nyilatkozatából levont megállapítások alátámasztása érdekében hivatkozott egyéb bizonyítékokra vonatkozó érveit.

–       Az egyéb bizonyítékokról

83      A megtámadott határozatban a Bizottság kijelenti, hogy az InBev nyilatkozatát a felperestől és a többi holland söripari vállalkozástól származó számos belső dokumentum, valamint a helyszíni vizsgálatokat, illetve az információkérést követően szerzett és a találkozókról készült kézzel írott jegyzetek, költségkimutatások és határidőnapló‑másolatok is megerősítik.

84      A megtámadott határozat (67) preambulumbekezdésében a Bizottság a Grolsch egyik kereskedelmi igazgatójának az 1996. február 27‑én tartott találkozóra vonatkozó kézzel írott jegyzeteire hivatkozik, amelyekben a találkozó a célját a „CBK cie HOR cath” megjegyzés jelöli. E jegyzetek között szerepel a következő szakasz „Kezesség/finanszírozás: fin[anszírozás] […] céljából […] meghaladják az egyes [eladási] pontok szükségleteit. Vagyis […] millió”.

85      A Bizottság szerint e szakaszból kitűnik, hogy a szóban forgó négy söripari vállalkozás egy „Catherijne”‑találkozó keretében megvitatta az egyes horecaügyfelekkel szemben alkalmazott vagy alkalmazandó pénzügyi feltételeket (a megtámadott határozat (72) preambulumbekezdése), és konkrétabban egy számos Hollandiában található horecalétesítménnyel rendelkező tulajdonos által működtetett létesítményekkel szemben alkalmazott pénzügyi feltételeket.

86      A megtámadott határozat (76) preambulumbekezdésében a Bizottság a Bavaria egy horecaigazgatójának kézzel írott, az 1996. június 19‑én tartott találkozóra vonatkozó jegyzeteire hivatkozik. A jegyzetek a következőket tartalmazzák:

„– áradaptáció

      otthoni fogyasztás magas – alacsony

            Bavaria – Interbrew egyzetetés

                  […] és […] -> probléma […]

                        Martens

                              Schultenbrau !! 89 ct

      – csak a hordónkénti ár emelése

                  érvek

                  csak teljes egészében Hein + Grolsch

                                    Frise US Heit

Interbrew \

                   |               együttesen emelnek

Bavaria /

                        -> […] szintén

az alsó jobban emelkedik, mint a felső

– levegő befújása

– megállapodások

egészségesebbé tenni a Heineken hordónkénti 7,5 italárusítási árengedményét

a képviselők felkészítése az esetleges megállapodásokkal kapcsolatban

Interbrew \

                  |       levegőt lehet használni

Grolsch /”.

87      A Bizottság szerint e jegyzetek azt mutatják, hogy a jelen lévő söripari vállalkozások részletesen megvitatták az árakat, mind a saját márkanéven, mind a hordókban forgalmazott sör tekintetében, valamint hogy az olcsóbb, az Interbrew és a Bavaria által előállított sörök árának nagyobb mértékben kellett emelkednie, mint a drágább, a Heineken és a Grolsch által értékesített sörök árának (a megtámadott határozat (85) preambulumbekezdése).

88      A megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében a Bizottság egy levélre hivatkozik, amelyet az Interbrew Nederland vezérigazgatója 1997. március 25‑én küldött az InBev belgiumi székhelyére:

„Jelenleg konszenzus áll fenn a fő söripari vállalkozások között az árak 1998 előtti emelése tekintetében. Ez lehetővé teszi a söripari vállalkozások számára, hogy növeljék a szükséges kiegészítő promóciós költségvetést érintő árrésüket. Az A‑márkák által érintett piaci szereplők arra törekszenek, hogy az A‑márkákat (plusz 2 NLG/hl) és a B‑márkákat (plusz 4 NLG/hl) érintő áremelés között különbséget tegyenek. Ez számomra igen irreálisnak tűnik – valamennyiünknek egységes 4 NLG emelést kell végrehajtanunk. Kizárom az áremelést a különleges, »magukat itató« söreink esetében (DAS, Hoegaarden, Leffe). A tárgyalások megkezdődtek.”

89      A Bizottság e levél alapján arra a következtetésre jutott, hogy a fő gyártók az ártárgyalásaikat követően 1998 előtti áremelést irányoztak elő. Ezen túlmenően e levél megerősíti a gyártók, illetve és az olcsóbb és drágább sörmárkák közötti különbségtételt (a megtámadott határozat (90) preambulumbekezdése).

90      A megtámadott határozat (92) preambulumbekezdésében a Bizottság a Bavaria igazgatótanácsa egy tagjának kézzel írott, az 1997. május 1‑jei találkozóra vonatkozó jegyzeteire hivatkozik. A következő szakaszokat idézi:

„Catherijne klub 1/5 – 97

a csoport »belső« átlépéseinek

szintén tiszteletben kell tartaniuk az »árszintet«

[…] »Hága«

A Monster ZH [Dél‑Hollandia] magasabb versengő kínálat”.

91      A Bizottság szerint e jegyzetek megerősítik, hogy a söripari vállalkozások az egyedi értékesítési pontokra alkalmazott kereskedelmi feltételek tekintetében megvitatták az „árszintet”, az egyik csoportból a másik csoportba való átlépés esetében, valamint a csoporton belüli átlépés esetében is (a megtámadott határozat (99) preambulumbekezdése).

92      A megtámadott határozat (100) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapítja, hogy a fent említett jegyzetek tartalmazzák a „Heineken/Amstel/Brand/Grolsch” neveket az első sorban, valamint az „Interbrew/Bavaria” neveket a második sorban, e két sort pedig egy kapcsos zárójel köti össze, amely után a „nincs áremelés” szöveg áll. A Bizottság ebből arra a következtet, hogy a Heineken és a Grolsch tulajdonában álló A‑márkák és az Interbrew és a Bavaria tulajdonában álló B‑márkák közötti megkülönböztetés állt a söripari vállalkozások által a söráremelés tárgyában folytatott megbeszélések középpontjában (a megtámadott határozat (103) preambulumbekezdése).

93      A megtámadott határozat (117) preambulumbekezdésében a Bizottság a Bavaria igazgatótanácsa egyik tagjának az 1997. december 17‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott jegyzeteire hivatkozik. A következő szakaszt idézi:

„2) Az árak helyzete:          március/április

      egylépcsős rakéta/kétlépcsős rakéta

      a) a Heineken nem kelt túl nagy feltűnést! ! Heineken 18.59

      b) emelés esetén: teljesen megvitatható; teljes meggyőződéssel; lesz támogatás”.

94      A Bizottság ebből azt a következtetést vonja le, hogy az 1997. november 17‑i találkozón jelen lévő söripari vállalkozások – vagyis a Bavaria, a Grolsch és a Heineken – az áremeléseket, valamint az áremelkedésekre adott lehetséges reakciókat vitatták meg (a megtámadott határozat (127) preambulumbekezdése).

95      A megtámadott határozat (129) preambulumbekezdésében a Bizottság a Bavaria egyik horecaigazgatójának az 1998. március 12‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott jegyzeteire hivatkozik:

„– Kevés dolog történt január 1‑je óta

– A‑márkák: nincs pánik az árhoz képest Hein

9,95‑re lemenni 11,49‑ről nincs sok értelme Int

9,75      9,36 Bavaria

2x      4,95 4,75 }→

      forgalmazói márkák

a piac alján lévő ár

[…] március közepe Bavaria valami

      az Amstel (17) alatt a Bavaria (15)

      9.75‑ről 10,75‑re, ha semmi

      se történik, akkor a Grolsch és a Hein

      emelés kis sörfőzőknél

→ megállapodás rögzítése […] és Dick

Ennek »bizonyíthatónak« kell lennie Nielsen révén, különben

semmi sem történik”.

96      A Bizottság szerint ebből kitűnik, hogy az 1998. március 12‑i találkozón jelenlévő söripari vállalkozások megvitatták a holland szupermarketeknek nyújtott engedményeket (a megtámadott határozat (137) preambulumbekezdése), valamint hogy a Bavaria által végzett áremeléseknek az a szupermarketek pénztárainak AC Nielsen által gyűjtött adatai által kimutathatónak kellett lenniük (a megtámadott határozat (133) preambulumbekezdése).

97      A megtámadott határozat (138) preambulumbekezdésében a Bizottság a fent említett kézzel írott jegyzetek egy másik szakaszára hivatkozik:

„Bav      kamat 4% ?          6 1/2

kivéve

ha reklámtérítés van”.

98      A Bizottság szerint e szakasz azt bizonyítja, hogy megbeszélést folytattak a horeca‑eladásipontoknak nyújtott hitelekre alkalmazott kamatok szintjéről (a megtámadott határozat (142) preambulumbekezdése).

99      A megtámadott határozat (143) preambulumbekezdésében a Bizottság továbbá a fent említett kézzel írott jegyzetek harmadik szakaszára hivatkozik:

„Futballklubok Előadótermek Színházak

Diákszervezetek

[…]

      Grolsch

Az árszint felett/azon kívül

      130

[…]                                 (125) 124,5”.

100    A Bizottság szerint ebből kitűnik, hogy a söripari vállalkozások külön megbeszélést tartottak meghatározott horecaügyfelekről egy „árszinttel” összefüggésben, ami megerősíti az InBev nyilatkozatát az „árszint” kifejezéssel jelölt megállapodás létezése tekintetében (a megtámadott határozat (147) preambulumbekezdése).

101    A megtámadott határozat (156) preambulumbekezdésében a Bizottság a Bavaria igazgatótanácsa egyik tagjának az 1998. július 3‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott jegyzeteinek egy szakaszára hivatkozik:

„[…] Heineken emelt

[…] >> Heineken hordós sör”.

102    A Bizottság ebből azt a következtetést vonja le, hogy a söripari vállalkozások megvitatták mind az otthoni fogyasztási ágazat ügyfeleivel, mind az egyik, horecaügyféllel szemben alkalmazott árakat (a megtámadott határozat (162)–(164) preambulumbekezdése).

103    A megtámadott határozat (165) preambulumbekezdésében a Bizottság a fent említett kézzel írott jegyzetek egy másik szakaszára hivatkozik:

„Kávézó[…]      1800 […]

      […]      400   […]

                  60/hl 

      650.000,- V.B.K.”.

104    A Bizottság szerint ebből a szakaszból kitűnik, hogy a söripari vállalkozások megvitattak egy meghatározott horeca‑eladásipontokban nyújtott árengedményt és/vagy a számukra biztosított vagy biztosítandó árcsökkentést (a megtámadott határozat (171) preambulumbekezdése).

105    A megtámadott határozat (174) preambulumbekezdésében a Bizottság egy 1998. június 30‑án kelt dokumentumra, valamint a Heineken egy, az új, az üveges és csapolt sörökre (tartályos és hordós sörök) 1998. június 1‑jétől alkalmazandó árakat bejelentő árlistájára hivatkozik, amely dokumentumokat a Grolsch egyik „otthoni fogyasztási” értékesítési igazgatójának irodájában találtak meg, és amelyek az „agenda c[ommiss]ie CBK”‑ra (a CBK napirendi bizottsága) utalnak. A Bizottság szerint ezek a dokumentumok megerősítik az InBev nyilatkozatát, miszerint az érintett találkozókon mind az otthoni fogyasztásra vonatkozó árakat, mind a horecapiacon folytatott versenyt megtárgyalták (a megtámadott határozat (175) preambulumbekezdése).

106    A megtámadott határozat (179) preambulumbekezdésében a Bizottság a Heineken egy, a Heineken igazgatóságának címzett 1998. október 14‑i belső feljegyzésére hivatkozik, amely a következőképpen szól: „a Bavaria által a CBK keretében ígért áremelés nem tűnik ki egyértelműen a Nielsen [adataiból]”. A Bizottság szerint ez a feljegyzés megerősíti azt a következtetést, miszerint a Bavaria az 1998. március 12‑én tartott találkozó során bejelentette, hogy elsőként szándékozik emelni árait az otthoni fogyasztási ágazatban, amelyet a többi söripari vállalkozásnak később kellett követnie, és a Bavaria által alkalmazott emeléseknek a Nielsen adatai alapján „bizonyíthatónak” kellett lenniük (a megtámadott határozat (180) preambulumbekezdése).

107    A megtámadott határozat (184) preambulumbekezdésében a Bizottság a Heineken hollandiai horecaágazata egyik igazgatójának a Brand BV Heineken söripari vállalkozás marketingigazgatója, illetve otthoni fogyasztási ágazatának igazgatója által a Bavaria igazgatótanácsának egyik tagjával folytatott találkozóra vonatkozóan küldött levélre hivatkozik:

„Az [1998.] szeptember 9‑én Noordwijkban tartott élelmiszeripari kiállításon [a Bavaria igazgatótanácsának egyik tagja] beszélt velem az ügyről […] és a Heineken reakciójáról. Röviden, álláspontja szerint a Heineken sokkal hamarabb is leülhetett volna a tárgyalóasztalhoz a Heineken és a Bavaria felsővezetőivel a hollandiai horecapiacot illetően. Az elveszített hektolitereket így más módon lehetett volna kompenzálni. Emellett hozzátette, hogy a Bavaria akkor talán más olyan potenciális horecaágazatbeli ügyfelekre volt figyelemmel, akik önkéntesen (a hangsúly szerinte az önkéntesen kifejezésen volt, mint szerinte […] esetében) át kívántak lépni a Bavariához [a Heineken egy hollandiai horecaágazati felelősének keresztneve], magától értetődik, hogy e mondatok teljes mértékben illeszkednek a […] jól ismert mondandójába […]. Nem akartalak megfosztani ettől az információtól. Sok sikert a találkozódhoz.”

108    A Bizottság úgy véli, hogy ez a levél megerősíti az InBev nyilatkozatát, miszerint a söripari vállalkozások nemcsak az árcsökkentések korlátozásait tárgyalták meg, hanem a másik söripari vállalkozáshoz átpártoló eladási pontokra vonatkozó korlátozásokat is, és nemcsak többoldalú találkozók során, hanem kétoldalú találkozók alkalmával is (a megtámadott határozat (189) preambulumbekezdése).

109    A megtámadott határozat (193) preambulumbekezdésében a Bizottság a Grolsche Bierbrouwerij Nederland egyik ügyvezető igazgatójának az 1999. január 8‑i találkozóra szóló meghívóján szereplő kézzel írott jegyzeteire hivatkozik:

„– ’98‑as eladások

– a sör ára →

– »pinool« típusú rekeszek          |       akciók/II. kat.

– rekeszek                            |       alacsony

                  |      hordó

                  |      NMA”.

110    Ebből a Bizottság szerint az következik, hogy a sör áráról folytatott megbeszélések négy tényezőre összpontosítottak: egyrészt az otthoni fogyasztási piacon gyakorolt kedvezményes akciókra, másrészt az alacsonyabb árú és saját márkanéven forgalmazott sörök árára, harmadrészt a hordós – vagyis a holland sörpiac horecaágazatában használt nagy tartályokban tárolt – sörök árára, negyedrészt pedig a holland versenyhatóságra, az NMA‑ra (a megtámadott határozat (194) preambulumbekezdése).

111    A megtámadott határozat (197) és (199) preambulumbekezdésében a Bizottság az 1999. január 8‑i értekezleten megtárgyalandó témák listájára hivatkozik, amelyen a Grolsch egyik képviselője feljegyezte a „BP” rövidítést, amit a Bizottság úgy értelmez, mint a „sör árát” (bierprijs) vagy „alsó árat” (bodemprijs), valamint azt, hogy „P[rivate] L[abel] 50 ct.‑vel több”. A Bizottság ezekből az utalásokból arra következtet, hogy a hordós sör tekintetében a söripari vállalkozások részletesen megvitatták az árakat (a megtámadott határozat (203) preambulumbekezdése).

112    A megtámadott határozat (212) és (213) preambulumbekezdésében a Bizottság egy olyan dokumentumra hivatkozik, amely a Heineken és a Grolsch között három igazgatósági szintű kapcsolatfelvételre utal 1999. július 5. körül, utalva a két söripari vállalkozás közötti „árháborúra”. A Bizottság ebből azt a következtetést vonja le, hogy a Heineken közvetlenül kapcsolatba lépett a Grolschsal a csökkentések tekintetében, és erre másfél hónappal azelőtt került sor, hogy egy olyan áruházlánc, amellyel szemben a Grolsch elutasította a kompenzáció nyújtását, átmenetileg ténylegesen csökkentette volna az árakat (a megtámadott határozat (213) preambulumbekezdése).

113    A megtámadott határozat (224) preambulumbekezdésében a Bizottság a közigazgatási eljárás iratai között szereplő több dokumentumra hivatkozik, amelyekből kitűnik, hogy milyen kérdéseket vitattak meg a Bavaria és az InBev között 1995. március 8‑án, 1997 márciusának második felében, 1997. május 12‑én, 1997. június 19‑én és 1997. szeptember 8‑án tartott kétoldalú találkozókon. Ezek közül a következő szakaszokra hivatkozik:

–        az 1995. március 8‑án tartott találkozó: „a [Bavaria] és az [Interbrew Nederland] egyaránt megerősítette, hogy súlyos problémái vannak [...]‑vel Hollandiában” (a megtámadott határozat 491. lábjegyzete);

–        az 1997. május 12‑én tartott találkozó: úgy hivatkoztak az „áremelésre” és „a saját márkanevekre, mint Damoklész kardjára […] a Grolsch és főként a Heineken által a saját márkanéven forgalmazott sörök árának emelése érdekében gyakorolt pszichológiai nyomás” (a megtámadott határozat 493. lábjegyzete);

–        az 1997. június 19‑én tartott találkozó: megvitatták „a forgalmazói márkanevek szegmensében követendő magatartást és ehhez kapcsolódóan az Interbrew‑nak a Martensszel szembeni helyzetét (amelyet nem kívánatos vendégnek tekintettek a holland sörök világában [)]” (a megtámadott határozat 494. lábjegyzete);

–        az 1997. szeptember 8‑án tartott találkozó: hivatkoztak „a saját márkanevek piacának helyzetére Hollandiában, valamint arra, hogy a Bavaria átvett egy ügyfelet az Interbrew‑tól […] a Bavaria [ügyfelének] tett alsó ajánlat […] megváltoztatta a status quót […]”(a megtámadott határozat 495. lábjegyzete).

114    A Bizottság úgy értelmezi ezeket a dokumentumokat, mint annak bizonyítékát, hogy a Bavaria és az InBev között folyt kétoldalú megbeszélések lehetővé tették a „fegyveres béke” vagy egy „meg nem támadási szerződés” fenntartását a saját márkanéven forgalmazott sörök tekintetében (a megtámadott határozat (223) preambulumbekezdése).

115    A megtámadott határozat (227) preambulumbekezdésében a Bizottság az 1997. szeptember 26‑án kelt levélre hivatkozik, amelyet az Interbrew Nederland egyik exportigazgatója intézett az Interbrew székhelyének egyik exportigazgatójához a „németországi sörértékesítések és a forgalmazói márkanevek” tárgyában:

„Nemrégiben tárgyaltam ezzel kapcsolatban fő hollandiai versenytársunkkal, és ebből az alkalomból megtudtam, hogy találkozni fognak […], hogy az 1998‑ban értékesítendő TIP sörök mennyiségét tekintve előrelépjenek‑e, vagy sem. Érdeklődtem azon árszint felől, amellyel dolgozni kívánnak, és számomra a […] székhelyének járó hozzájárulás levonásával pontosan ugyanezt az árat erősítette meg, valamint azt a tényt, hogy ezen az áron körülbelül 200 000 hl mennyiséget fogadna el.”

116    A Bizottság szerint ebből kitűnik, hogy az Interbrew részletes információkat kért és kapott a Bavariától az általa saját márkanéven valamely német nagykereskedelmi lánc számára végzendő esetleges sörszállításra vonatkozó mennyiségeket és árakat illetően. A Bizottság úgy véli, hogy e körülmény megerősíti az InBev nyilatkozatát, miszerint az Interbrew és a Bavaria információkat cserélt a saját márkanéven forgalmazott sörök ügyfeleknek javasolt árszintjeit illetően. A Bizottság ezen túlmenően kifejti, hogy ezt a tényt az Interbrew egy 2006. február 21‑én kelt levélben elismerte (a megtámadott határozat (228) preambulumbekezdése).

117    A megtámadott határozat (234) preambulumbekezdésében a Bizottság a Haacht söripari vállalkozásnak az 1998. június 14‑én vagy 15‑én a Bavaria, az Interbrew Nederland, valamint az Interbrew Belgique, Alken‑Maes, Haacht és Martens söripari vállalkozások között zajlott találkozóra vonatkozó alábbi nyilatkozatára hivatkozik:

„E találkozó során a holland söripari vállalkozásokat tájékoztatták a belga résztvevők között zajlott információcsere tartalmáról. A holland söripari vállalkozások hozzájárulásukat adták az adatok cseréjéhez a mennyiségeket, az kiszerelés típusait, a szerződések tartamát és az esetleges lejárati időpontokat, valamint az ügyfeleket illetően. Az árak tekintetében a felek elvi alapon megállapodtak, hogy azzal kapcsolatban nem cserélnek információkat […]

A találkozó résztvevői úgy vélték, hogy egy semleges felet kell megbízni az információcsere központosításával. Ezt az igényt azért terjesztették elő, mert a holland piacon jelenlévő szereplők nem bíztak a többi félben. A Haachtot kérték fel, hogy központosítsa az információkat, mivel nem volt tevékeny a holland piacon.”

118    A Bizottság úgy véli, hogy ez a nyilatkozat a tárgyalt ponton megerősíti az InBev nyilatkozatát (a megtámadott határozat (235) preambulumbekezdése).

119    A megtámadott határozat (236) preambulumbekezdésében a Bizottság a fent említett 1998. június 14‑én vagy 15‑én tartott találkozón készített, kézzel írott jegyzetekre hivatkozik, amelyeket a Bavaria igazgatótanácsa egyik elnöke titkárnőjének irodájában találtak:

„Martens → Hollandiában soha semmi nem konkretizálódott

→ alacsony – piac – árletörő

      |→ az árajánlatokat előterjesztették

Interbrew Nederland – Martens -> árajánlat előterjesztve valamelyik nagy forgalmazóimárka‑ügyfélnek

[…]

                        7,68 [nagyjából]

Martens – »árcsökkentés Belgium«

jelenleg NL → […]

az Interbrew Belgique megtette az első lépést a P[rivate] L[abel]‑t illetően

kizárólag                   […]

Pilsener                            […]

/ \                         /        \

      egy többszörös

[…] – „eldöntött” |→ az Interbrew‑nál

                        KAT I+II”.

120    A Bizottság szerint e jegyzetek megerősítik, hogy az Interbrew Belgique találkozót kezdeményezett a saját márkanéven forgalmazott söröket illetően, amelynek során döntöttek arról, hogy valamely kiskereskedelmi beszerző szervezettel kötött szerződés „a hollandiai Interbrew‑hoz kerül” (a megtámadott határozat (237) preambulumbekezdése).

121    Ezen utóbbi találkozót illetően a Bizottság hivatkozik továbbá az InBev egyik „otthoni fogyasztási” igazgatójának alábbi nyilatkozatára, amelyet az InBev 2006. február 21‑én az információkérésre válaszul nyújtott be (a megtámadott határozat (238) preambulumbekezdése):

„Egy adott pillanatban […], [...] úr a […]‑től szembesített a Martens által neki javasolt alacsony árral. Azt állította, hogy üvegenként 0,32 NLG árat kapott. Ez megfelel a [Bavaria felelőse] jegyzeteiben említett 24 üveges rekeszenkénti 7,68 NLG árnak. E megbeszélések keretében, amelyekre 1998 áprilisától június elejéig került sor, azt javasoltam, hogy lépjenek át a II. kategóriába, és így majd csökkenni fog a jövedéki adójuk. Végül 1998 júniusának elején megállapodást kötöttünk a [...]‑val, amely egy új [...] II. kategóriás sör szállítására vonatkozott. A II. kategóriába tartozó sörre való átállásból eredő jövedékiadó‑csökkentésnek köszönhetően lehetőségünk volt 6,36 NLG összeget ajánlani (amely tartalmazta a 0,84 NLG jövedékiadó‑csökkenést), és így elhárítani a Martens ajánlatát.

[…]

Az 1998. június 14‑én vagy 15‑én tartott találkozó idején […] az Interbrew […]‑val az I. kategóriába […] és II. kategóriába tartozó sörök szállításáról állapodott meg. E találkozó során két okból [...] rögzítettem a megbeszéléseket és a […]‑val kötött megállapodást. Először is szembesíteni szerettem volna a Martenst az általa […]‑nak tett ajánlattal, mivel mindig tagadta, hogy ajánlatokat tett volna Hollandiában. Másodszor tájékoztatni kívántam a többi résztvevőt, hogy a továbbiakban ne tegyenek ajánlatokat […]‑nak, tekintettel az Interbrew és a […] között kötött megállapodásra. A [megtámadott határozat (236) preambulumbekezdésében szereplő dokumentum] n. sora tanúsítja az I. kategóriába és a II. kategóriába tartozó sörök szállítására vonatkozó szerződés Interbrew és […] közötti megkötésére vonatkozó közlésemet. E szerződés fennállása […] kitűnik az 1998. június 24‑i faxból.”

122    A megtámadott határozat (240) preambulumbekezdésében a Bizottság a belga Haacht söripari vállalkozásnak az 1998. július 7‑én tartott második belga–holland találkozóra vonatkozó nyilatkozatára hivatkozik, miszerint:

„Ez a felek között szervezett utolsó találkozó. Az utolsó találkozó során a Haacht ismertette a holland piacon gyűjtött információkat.

A felek ezt követően témát váltottak annak érdekében, hogy megvitassanak néhány kevésbé fontos kérdést, azonban a Haacht képviselője nem vett részt ezen a megbeszélésen. Mindentől függetlenül semmilyen fontos információt nem cseréltek e témákban. E találkozó olyan benyomást keltett, hogy semmi konkrétumot nem hozott.”

123    A Bizottság szerint az Interbrew egyik „otthoni fogyasztási” igazgatójának nyilatkozata megerősítette a Haacht azon nyilatkozatát, miszerint ez volt az utolsó belga–holland találkozó. A Bizottság úgy véli, hogy az e találkozók beszüntetésére vonatkozó döntés konkrét indokon alapult, mégpedig az attól való félelmen, hogy a holland versenyhatóság egy vagy több söripari vállalkozásnál beavatkozik, amit az InBev nyilatkozata is megerősít (a megtámadott határozat (241) preambulumbekezdése).

124    A megtámadott határozat (248) preambulumbekezdésében a Bizottság a Heineken egyik belső nyilatkozatára hivatkozik, miszerint „a belga Martens söripari vállalkozás által ténylegesen alkalmazott rendkívül alacsony árak […] ellentétben állnak azzal a politikával, amely szerint a piac alsó részét magasabb árszintre kell hozni”.

125    Végül a megtámadott határozat (249) preambulumbekezdésében a Bizottság a 2000. március 23‑án tartott helyszíni vizsgálata során tett és a Grolsche Bierbrouwerij Nederland egyik ügyvezető igazgatója – aki később a Koninklijke Grolsch igazgatótanácsának elnöke lett – által aláírt nyilatkozatra hivatkozik:

„Magával hozta a […] »A nagybani árak nettó 2,00 NLG/hl mértékű emelésén alapuló árak forgatókönyve« című dokumentumot, amelyben szerepel »CBK – Fie – mindig elhozni« a CBK pénzügyi bizottságának üléseire megjegyzés. E dokumentumot arra használta, hogy felhívja az Interbrew és a Bavaria (a saját márkanéven forgalmazott sörök hollandiai gyártói) figyelmét a saját márkanéven forgalmazott sörök árának (rekeszenként kevesebb, mint 10 gulden) szerinte elfogadhatatlan rögzítésére.”

126    A megtámadott határozat ugyanezen preambulumbekezdésében a Bizottság továbbá a Heineken Nederland egyik ügyvezető igazgatójának alábbi nyilatkozatára hivatkozik:

„Már jelen voltam a CBK egyik találkozóján, amikor a többiek a saját márkanéven forgalmazott sörök árának rögzítéséről beszéltek. Az ilyen megjegyezések egyfajta nyugtalanságot fejeztek ki. Én nem reagáltam, mivel főszabály szerint a Heineken nem tevékeny a saját márkanéven forgalmazott sörök gyártásában.”

127    A Bizottság e szakaszokból azt a következtetést vonja le a megtámadott határozat (248) és (249) preambulumbekezdésében, hogy a saját márkanéven forgalmazott sörök gyártói (az Interbrew és a Bavaria) felfedték árstratégiájukat a Heineken és a Grolsch előtt, amelyek nem tevékenyek ebben az ágazatban (a megtámadott határozat (248) preambulumbekezdése). Ebből arra következtet, hogy az Interbrew és a Bavaria között a saját márkanéven forgalmazott sörök árának növelésére irányuló kétoldalúan folytatott megbeszélések, a négy söripari vállalkozás által folytatott általános megbeszélések részét képezték (a megtámadott határozat (252) preambulumbekezdése).

128    Meg kell állapítani, hogy a fent felsorolt bizonyítékok megerősítik az InBev nyilatkozatát, és alátámasztják azt a megállapítást, miszerint a Heineken, a Grolsch, az Interbrew és a Bavaria képviselői rendszeresen találkoztak több informális, „Catherijne‑tömörülés” vagy „napirendi bizottság” néven ismert találkozó során, amelyek összetétele változott (a megtámadott határozat (45) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (65)–(222) preambulumbekezdésében megvizsgált egyéb bizonyítékok). A megtámadott határozatban említett, ebbe a körbe tartozó 18 találkozóra 1996. február 27‑én, 1996. június 19‑én, 1996. október 8‑án, 1997. január 8‑án, 1997. május 1‑jén, 1997. szeptember 2‑án, 1997. december 16‑án, 1997. december 17‑én, 1998. március 12‑én, 1998. április 9‑én, 1998. július 3‑án, 1998. december 15‑én, 1999. január 8‑án, 1999. március 4‑én, 1999. május 10‑én, 1999. augusztus 11‑én, 1999. augusztus 19‑én és 1999. november 3‑án került sor.

129    Az említett találkozók keretében folytatott megbeszélések tartalmát illetően a fent említett bizonyítékok megerősítik az InBev nyilatkozatát, és alátámasztják az alábbi körülményeket:

– az otthoni fogyasztási ágazat tekintetében:

–        a négy söripari vállalkozás megvitatta az árakat (a megtámadott határozat (51) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat, valamint a megtámadott határozat (76), (129), (156), (174), (193), (212) és (213) preambulumbekezdésében hivatkozott bizonyítékok) és a sör árának hollandiai emelését (a megtámadott határozat (51) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat, valamint a megtámadott határozat (76), (89), (117) és (179) preambulumbekezdésében hivatkozott egyéb bizonyítékok);

–        az árakkal kapcsolatos megbeszélések kétoldalú kapcsolatfelvétel révén is folytak, különösen a Grolsch és a Heineken között 1999 júliusában (a megtámadott határozat (212) és (213) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentum);

–        megvitatták az árakkal kapcsolatos konkrét javaslatokat (az Interbrew‑nak a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében hivatkozott belső levele), az információcsere pedig néha meglehetősen részletes volt (a megtámadott határozat (129) és (174) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        1997‑ben és 1998‑ban konszenzus állt fent a söripari vállalkozások között az 1998. évet megelőzően, vagy annak során végrehajtandó áremelést illetően (a megtámadott határozat (89), (174) és (179) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        az A‑márkákat gyártó sörgyártók (a Heineken és a Grolsch) támogatták, a B‑márkákat (vagy a saját márkanéven forgalmazott söröket) gyártó sörgyártók (az Interbrew és a Bavaria) pedig ellenezték, hogy az áremelésre „két szakaszban” kerüljön sor, először a B‑márkák, majd ezt követően az A‑márkák tekintetében, valamint, hogy az emelés mértéke eltérő legyen az A‑márkák és a B‑márkák tekintetében (a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (76), (89), (100), (117) és (193) preambulumbekezdésében hivatkozott egyéb bizonyítékok);

–        a Bavaria bejelentette (valószínűleg az 1998. március 12‑én tartott találkozó során), hogy szándékában áll emelni árait (a megtámadott határozat (129) és (179) preambulumbekezdésében hivatkozott bizonyítékok, valamint a megtámadott határozat (51) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat). A többi söripari vállalkozás valószínűleg a Bavariát követte, amikor a későbbiekben emelték áraikat (a megtámadott határozat (51) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat);

–        a nyomon követési mechanizmust illetően megállapodás született, hogy a Bavaria által végrehajtott áremeléseknek a szupermarketek AC Nielsen által összeállított adatbázisában szereplő adatok alapján kimutathatónak kell lenniük (a megtámadott határozat (129) és (179) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy az 1998. évre előirányzott áremelés megtörtént;

–        az árakkal kapcsolatos konzultációk keretében a söripari vállalkozások megvitatták egyes konkrét szupermarketek helyzetét (a megtámadott határozat (76) és (156) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írt jegyzetek);

–        a megbeszélések során a résztvevők számszerűsített konkrét árakra hivatkoztak (a megtámadott határozat (76), (89), (117), (129) és (174) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

– a saját márkanéven forgalmazott sörök tekintetében:

–        1995‑től a két, saját márkanéven forgalmazott sört gyártó holland gyártó (az Interbrew és a Bavaria) több alkalommal kifejezte aggodalmát a belga Martens söripari vállalkozás arra irányuló tervei kapcsán, hogy belép a holland piacra ebben az ágazatban (a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (224), (236), (238) és (248) preambulumbekezdésében hivatkozott egyéb bizonyítékok);

–        ezeket az aggodalmakat a Bavaria és az InBev megvitatta a közöttük folytatott kétoldalú konzultációkon (a megtámadott határozat (52) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; az InBevnek a megtámadott határozat (227) preambulumbekezdésében hivatkozott belső levele), valamint azon többoldalú találkozók keretében (1995. március 8., 1997 márciusának második fele, 1997. május 12., 1997. június 19. és 1997. szeptember 8.), amelyeket ennek a problémának szenteltek (a megtámadott határozat (224) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        Bredában két „belga–holland” találkozóra is sor került 1998. június 14‑én vagy 15‑én (a megtámadott határozat (234), (236) és (238) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok), valamint 1998. július 7‑én (a Haachtnak a megtámadott határozat (240) preambulumbekezdésében hivatkozott nyilatkozata) az Interbrew Nederland, a Bavaria, valamint a belga Interbrew Belgique, Alken‑Maes, Haacht és Martens söripari vállalkozás között (a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat);

–        az általános vita keretében a saját márkanéven forgalmazott sörökhöz kapcsolódó témákat a Heineken és Grolsch jelenlétében szintén megvitatták (amelyek nem voltak tevékenyek ebben a szegmensben) (a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (156), (193), (248) és (249) preambulumbekezdésében hivatkozott egyéb bizonyítékok);

–        a söripari vállalkozások megvitatták a saját márkanéven forgalmazott sörök árait (a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (193), (199), (227), (236), (238) és (249) preambulumbekezdésében hivatkozott egyéb bizonyítékok);

–        a Heineken és a Grolsch „pszichológiai nyomást” gyakorolt a Bavariára és az Interbrew‑ra annak érdekében, hogy emeljék a saját márkanéven forgalmazott sörök árait (a megtámadott határozat (224) preambulumbekezdésében, 493. lábjegyzetében és (248) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok), elutasítva az A‑márkák árainak emelését (a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat);

–        mind kétoldalú szinten – az Interbrew Nederland és a Bavaria között –, mind többoldalú szinten – az ágazatban aktív holland és belga söripari vállalkozások között – megállapodás született arról, hogy nem próbálják meg elcsábítani az ügyfeleket, és tiszteletben tartják a saját márkanéven forgalmazott sörök mennyiségeit Hollandiában és Belgiumban, valamint hogy az egyik kiskereskedelmi beszerző szervezettel kötött szerződés az Interbrew Nederlandhoz kerül (a megtámadott határozat (55) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (224), (236) és (238) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        a söripari vállalkozások információkat cseréltek az egyes konkrét ügyfeleknek javasolt üzleti feltételekről (a megtámadott határozat (227) preambulumbekezdésében hivatkozott levél, valamint a megtámadott határozat (236) és (238) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        a megbeszélések során a résztvevők számszerűsített konkrét árakat jelöltek meg (a megtámadott határozat (236), (238) és (249) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

– a horecaágazat tekintetében:

–        a négy söripari vállalkozás megvitatta a horecaágazatban gyakorolt árakat (a megtámadott határozat (174), (193), és (197) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok) és áremeléseket (a megtámadott határozat (76) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetek);

–        a söripari vállalkozások között fennállt egy „árszintként” emlegetett megállapodás, amely a horecaügyfeleknek biztosítandó árengedmények összegére vonatkozott (a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a megtámadott határozat (92), (143) és (165) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetek), és amelyet a söripari vállalkozásoknak „tiszteletben kellett tartaniuk” (a megtámadott határozat (92) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetek); a megállapodás tiszteletben tartását nyomon követték, és annak ismert megsértéseit a „Catherijne” találkozók keretében megvitatták (a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat);

–        a konzultációk az ágazatbeli status quo fenntartását célzó korlátozások bevezetésére is kiterjedtek, elkerülve más söripari vállalkozások ügyfeleinek átvételét (a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat; a Heineken belső, a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdésében hivatkozott levele egy hallgatói szervezet Bavaria általi átcsábítására vonatkozóan);

–        az ilyen korlátozásokra vonatkozó megbeszéléseket kétoldalú kapcsolatfelvételek útján is folytatták; ennek megfelelően 1998. szeptember 9‑én a Heineken és a Bavaria igazgatói megvitatták azt, hogy a Bavaria átvette a Heineken egyik horecaügyfelét (a Heineken belső, a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdésében hivatkozott levele);

–        a söripari vállalkozások információkat cseréltek egyes ügyfelekről és eladási pontokról (a megtámadott határozat (92), (143), (156), (165) és (184) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok);

–        e megbeszélések keretében a söripari vállalkozások konkrét adatokra utaltak az árengedmények szintje és a csökkentésre irányuló rendelkezések tekintetében (a megtámadott határozat (143) és (165) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írt jegyzetek).

130    E bizonyítékok tükrében kell megvizsgálni a felperesnek a kifogásolt magatartás három összetevőjére vonatkozó érveit, amelyek először a hollandiai sörárak és áremelések – mind a horecaágazatban, mind az otthoni fogyasztási célú eladások ágazatában, ideértve a saját márkanéven forgalmazott söröket is – összehangolására, másodszor a hollandiai horecaágazatban az egyéni ügyfeleknek nyújtott egyéb kereskedelmi feltételek alkalmankénti összehangolására, harmadszor pedig a hollandiai ügyfélkör mind a horecaágazatban, mind az otthoni fogyasztási célú eladások ágazatában való alkalmankénti felosztásának összehangolására vonatkoztak (a megtámadott határozat 1. cikke és (257), valamint (258) preambulumbekezdése).

–       Az egyrészt a sörárak és áremelések összehangolására, másrészt az ügyfélkör alkalmankénti felosztásának összehangolására vonatkozó ténybeli bizonyítékokról

131    A felperes lényegében azt állítja, hogy a söripari vállalkozások képviselői által a kifogásolt találkozók keretében szerkesztett, kézzel írott jegyzeteket a Bizottság több alkalommal elfogultan, sőt igen célzatosan értelmezte.

132    Vitatja többek között a megtámadott határozat (76), (89), (92), (100), (117), (129), (143), (156), (179), (184), (193), (199), (227), (228), (236) és (238) preambulumbekezdésében hivatkozott bizonyítékok értelmezését (lásd a fenti 86–95., 99–101., 106–111,, 115., 117. és 121. pontot).

133    Mielőtt megvizsgálnánk a felperesnek a fent említett bizonyítékokra vonatkozó érveit, meg kell jegyezni, hogy a fenti 128. és 129. pontban felsorolt ténybeli megállapítások többsége több bizonyítékon alapul.

134    Először a keresetlevél különböző részeiben a felperes a megtámadott határozat (76), (100), (117), (156), (193) és (199) preambulumbekezdéseiben hivatkozott okirati bizonyítékokra lényegében annak alátámasztása érdekében utal, hogy azok nem alkalmasak az árak összehangolásának bizonyítására sem az otthoni fogyasztási ágazatban – ideértve a saját márkanéven forgalmazott söröket is –, sem a horecaágazatban.

135    E tekintetben mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat (174), (212), (213) és (249) preambulumbekezdésében említett dokumentumok is bizonyítják azt a tényt, hogy a söripari vállalkozások megvitatták az árakat és az esetleges áremeléseket ebben az ágazatban. Igaz, hogy e dokumentumok főként a Heineken és a Grolsch közötti megbeszélésekre vonatkoznak, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a felperes tudomással bírt e megbeszélésekről, amelyek legalább részben a jelenlétében zajlottak (lásd a megtámadott határozat (249) preambulumbekezdésében és a fenti 125. pontban hivatkozott dokumentumot), valamint hogy azokkal kapcsolatban ennélfogva megállapítható a felelőssége (lásd a fenti 36. pontban hivatkozott Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben hozott ítélet 80–83. pontját).

136    Ezt követően meg kell állapítani, hogy a felperes állításával ellentétben a megtámadott határozat (76), (100), (117) és (156) preambulumkezdésében hivatkozott dokumentumokból kitűnik, hogy a fogyasztási árak szintjét illetően az egyszerű elégedetlenségnél jóval több uralkodott a söripari vállalkozások között. E dokumentumok azt bizonyítják ugyanis, hogy megbeszéléseik során egyes ügyfelekre és konkrét eladási pontokról beszéltek, valamint konkrét, az árakra és az árengedményekre vonatkozó adatokat említettek.

137    Másodszor a felperes előadja, hogy a Heineken belső levele, amely arról szól, hogy a Bavaria átcsábított egy hallgatói szervezetet (a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdése), az egyetlen olyan bizonyíték, amely konkrétan azt tanúsítja, hogy a söripari vállalkozások (ebben az esetben a Heineken és a Bavaria) megbeszéléseket folytattak a horecaügyfelek átvételéről (lásd a fenti 107. pontot). A felperes szerint ebből a levélből legfeljebb azt a következtetést lehet levonni, hogy a Heineken képviselője kifejezte elégedetlenségét az egyik jelentős horecaügyfél elvesztése miatt. A felperes emellett tagadja, hogy kompenzációs rendszer létezett volna a söripari vállalkozások között az ügyfelek átcsábításának esetére, kifejtve, hogy egy ilyen rendszer létezése összeegyeztethetetlen lenne az ügyfélkör felosztására vonatkozó állítólagos összehangolás létezésével.

138    A felperes ezen állításai nem meggyőzőek. A megtámadott határozatban a Bizottság megalapozottan mutat rá, hogy a szóban forgó levél szövegében „az elveszített hektolitereket más módon lehetett volna kompenzálni” mondat arra utal, hogy nem volt vita a Heineken és a Bavaria között a kompenzáció szükségességét illetően, csak a kompenzáció módjával kapcsolatban (a megtámadott határozat (185) preambulumbekezdése), a „jól ismert mondandó”, „hangsúly” és „önkéntesen” kifejezések használata pedig azt jelenti, hogy a Heinekenhez tartozó szerző gyanítja, hogy a Bavaria nem tartja tiszteletben azt a szabályt, miszerint a söripari vállalkozások nem próbálják meg aktívan elcsábítani a többi söripari vállalkozás horecaügyfeleit (a megtámadott határozat (188) preambulumbekezdése).

139    Ennélfogva a megtámadott határozat (184)–(188) preambulumbekezdésében hivatkozott bizonyíték megerősíti a megtámadott határozat (48) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozatban szereplő állításokat a horecaügyfelek át nem vételére vonatkozó megállapodás fennállása tekintetében.

140    Harmadszor a felperes kifejti, hogy a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében hivatkozott otthoni fogyasztási ágazatban való áremeléssel kapcsolatos 1997. március 25‑i levélben szereplő „konszenzusra” való utalás, illetve a Heineken megtámadott határozat (179) preambulumbekezdésében hivatkozott 1998. október 14‑i belső feljegyzésében a Bavaria ígéretére vonatkozó utalás ellenére, valamint a Bavaria egy horecaigazgatójának a megtámadott határozat (129) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott feljegyezéseiben az ilyen áremelésre vonatkozó pontos mérték megnevezése ellenére, továbbá a megtámadott határozat (92) és (143) preambulumbekezdésében hivatkozott horecaágazatban biztosított árengedményekre vonatkozó kézzel írott jegyzetekből kitűnő megbeszélés ellenére a söripari vállalkozások továbbra is függetlenül alkalmazták saját stratégiáikat a piacon.

141    A Heinekennek a megtámadott határozat (179) preambulumbekezdésében hivatkozott belső feljegyzésében szereplő azon állítást illetően, miszerint „a Bavaria által a CBK keretében ígért áremelés nem tűnik ki egyértelműen a Nielsen [adataiból]”, a felperes megjegyzi, hogy abban az „ígért” melléknévi igenév használata az áremelésre vonatkozó bejelentésének jellemzésére, amely a piacon már hónapok óta ismert volt, nem képezi a kartell meggyőző bizonyítékát.

142    Mindazonáltal rá kell mutatni – ahogy a Bizottság is helyesen emeli ki a megtámadott határozat (182) preambulumbekezdésében –, hogy az „ígérni” szó olyan értelmezése, hogy az pusztán egy áremelés „megemlítését” jelenti, eltér annak rendes értelmétől. A felperes árai emelésére vonatkozó kötelezettségvállalásának fennállását megerősíti az arra a tényre való utalás, hogy az áremelés „nem tűnik ki egyértelműen a Nielsen [adataiból]”. A szupermarketek szóban forgó pénztári adatait ugyanis a nyomon követés eszközeiként használták, amelynek segítségével a Bavaria áremelésének „bizonyíthatóvá” kellett válniuk (a megtámadott határozat (133) preambulumbekezdése). Az ezen adatokra való utalás – amely szerepel a Bavaria horecaigazgatójának a megtámadott határozat (129) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzeteiben is – logikusabban illeszkedik egy kötelezettségvállalás, mint egy puszta utalás ellenőrzésének összefüggésébe.

143    Továbbá az árak 1998 előtti emelésére vonatkozó konszenzus igen egyértelműen kitűnik az Interbrew‑nak a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében hivatkozott 1997. március 25‑i belső leveléből. A felperes arra vonatkozó érvét illetően, hogy valójában semmilyen áremelésre nem került sor 1998 előtt, elegendő annyit megjegyezni, hogy valamely ármegállapodás puszta végre nem hajtása önmagában nem jelenti azt, hogy maga a megállapodás soha nem is létezett.

144    Az a tény, hogy a levélben vázolt áremelkedésnek „1998 előtt” kellett megtörténnie, míg a fent említett bizonyítékok 1998‑ban keletkeztek, szintén nem alkalmas az e dokumentumok közötti kapcsolat megcáfolására. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a végrehajtás módjának megtárgyalásával kapcsolatos nehézségek miatt (különösen az A‑márkáknak és a B‑márkáknak az Interbrew belső levelében említett elkülönülő áremelése kapcsán) az eredetileg 1997‑re tervezett áremelést először elhalasztották a következő évre, majd később azt a söripari vállalkozások elvetették.

145    A felperes azon állítását illetően, miszerint a horecaágazatban nyújtott árengedményekre vonatkozó vita ellenére a söripari vállalkozások továbbra is függetlenül alkalmazták saját stratégiáikat a piacon, elegendő arra emlékeztetni, hogy amíg az érdekelt gazdasági szereplők nem bizonyítják annak ellenkezőjét, vélelmezni kell, hogy a megállapodásban részt vevő, a piacon tevékeny vállalkozások a versenytársaikkal kicserélt információkat figyelembe veszik piaci magatartásuk meghatározásakor. Fokozottan érvényes ez arra az esetre, ha az összehangolt magatartás rendszeres alapon és hosszú távon valósul meg, ahogy az a jelen ügyben is történt (lásd ebben az értelemben a fenti 36. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 162. pontját).

146    Negyedszer az Interbew‑val a saját márkanéven forgalmazott sörök szegmensében folytatott kétoldalú összehangolásokat illetően a felperes mindenekelőtt kifejti, hogy az Interbrew‑nak a megtámadott határozat (227) preambulumbekezdésében hivatkozott 1997. szeptember 26‑án kelt belső levele, valamint az InBevnek a megtámadott határozat (228) preambulumbekezdésében hivatkozott 2006. február 21‑i nyilatkozata egy németországi székhelyű ügyfélre vonatkoznak, és ezért önmagukban nem képezhetik a holland piacot érintő jogsértés bizonyítékát. Továbbá az 1998. június 14‑én vagy 15‑én tartott találkozóra vonatkozó bizonyítékokat, vagyis a felperes egyik igazgatójának a megtámadott határozat (236) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott feljegyzéseit és az InBevnek a megtámadott határozat (238) preambulumbekezdésében hivatkozott 2006. február 21‑i nyilatkozatát illetően – amelyekből az következik, hogy döntés született arról, hogy egy kiskereskedelmi beszerző szervezettel kötött szerződés a hollandiai Interbrew‑hoz kerül, és hogy a későbbiekben az InBev igazgatója tájékoztatta a többi résztvevőt, hogy a továbbiakban ne adjanak ajánlatokat e szervezet részére – a felperes kifejti, hogy a szóban forgó bizonyítékokból az következik, hogy e döntés a találkozó időpontjában már megszületett. A felperes szerint e bizonyítékok tehát nem támasztják alá a közte és a többi söripari vállalkozás közötti összehangolást azon beszállító tekintetében, amely csak ezt követően kezdett szállítani a szóban forgó szervezetnek.

147    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság által a felperes és az Interbrew közötti kétoldalú összehangolás alátámasztása érdekében hivatkozott bizonyítékok nem korlátozódnak a fenti 146. pontban hivatkozottakra, hanem tartalmazzák a megtámadott határozat (224) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumokat is, amelyek a felperes és az Interbrew között tartott kétoldalú találkozók sorozatára vonatkoznak, és amelyek értelmezését a felperes nem vitatja. Ezekből a dokumentumokból kitűnik különösen, hogy a megtárgyalt témák között szerepelt „a forgalmazói márkanevek helyzete Hollandiában, valamint az a tény, hogy a Bavaria átvett egy ügyfelet az Interbrew‑tól […] [valamint az] [ügyfélnek] tett alsó ajánlat” (a megtámadott határozat (224) preambulumbekezdése és 495. lábjegyzete).

148    Ezen túlmenően annak ellenére, hogy a megtámadott határozat (227) és (228) preambulumbekezdésében hivatkozott bizonyítékok egy németországi székhelyű ügyfélre vonatkoznak, a (236) és (238) preambulumbekezdésben hivatkozottak pedig egy már megtörtént tényre utalnak, ettől még ezek a bizonyítékok relevánsak a felperes és az Interbrew között fennálló, érzékeny piaci információk cseréjére vonatkozó gyakorlat bemutatása szempontjából, és ennélfogva megerősítik a megtámadott határozat (224) preambulumbekezdésében azon megállapítás alátámasztása érdekében hivatkozott bizonyítékokat, hogy kétoldalú összehangolás állt fenn a két vállalkozás között a saját márkanéven forgalmazott sörök szegmensében.

149    Ötödször a Bredában az Interbrew Nederlanddal és a belga Interbrew Belgique, Alken‑Maes, Haacht és Martens söripari vállalkozásokkal tartott találkozókon való részvételét illetően a felperes megjegyzi, hogy e találkozókat az Interbrew kezdeményezésére szervezték, és utal az EK‑Szerződés 81. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (IV/37.614/F3 PO/Interbrew és Alken Maes ügy) 2001. december 5‑én hozott 2003/569/EK bizottsági határozat (HL 2003. L 200., 1. o.) (160) és (177) preambulumbekezdésében hivatkozott, az Alken‑Maes belga söripari vállalkozás, valamint a Groupe Danone SA által tett következő nyilatkozatokra:

–        Alken‑Maes: „A holland piacot illetően minden információcserét visszautasítottak”;

–        Groupe Danone: „Ezenfelül a saját márkanéven forgalmazott sörök piaca nem volt teljesen lefedve, mivel a külföldi gyártók elutasították az együttműködést”.

150    E nyilatkozatokat ugyanakkor a Bizottság által a megtámadott határozat (234), (240) és (241) preambulumbekezdésében hivatkozott bizonyítékok tükrében kell értelmezni.

151    Mindenekelőtt a Haacht által az 1998. június 14‑én vagy 15‑én tartott első találkozó tárgyában tett nyilatkozatból kitűnik, hogy az információcsere visszautasítása valójában kizárólag az árakra vonatkozott: „Az árak tekintetében a felek elvi alapon megállapodtak, hogy azzal kapcsolatban nem cserélnek információkat”. A holland söripari vállalkozások ezzel szemben „hozzájárulásukat adták az adatok cseréjéhez a mennyiségeket, az előkészítés típusait, a szerződések tartamát és az esetleges lejárati időpontokat, valamint az ügyfeleket illetően”. Ebből a nyilatkozatból kitűnik továbbá, hogy „a találkozó résztvevői úgy vélték, hogy egy semleges felet kell megbízni az információcsere központosításával[; e]zt az igényt azért terjesztették elő, mert a holland piacon jelenlévő szereplők nem bíztak a többi félben[; a] Haachtot kérték fel, hogy központosítsa az információkat, mivel nem volt aktív a holland piacon”.

152    Ezt követően a Haacht által az 1998. július 7‑én tartott második találkozó tárgyában tett nyilatkozatból kitűnik, hogy e találkozó során „a Haacht ismertette a holland piacon gyűjtött információkat”.

153    Végül az InBev egyik „otthoni fogyasztási” igazgatójának a megtámadott határozat (241) preambulumbekezdésében hivatkozott nyilatkozatából kitűnik, hogy „a Bavaria és az Interbrew csak a mennyiségeket közölte forgalmazói márkanevenként és ügyfelenként, míg a [belga] söripari vállalkozások közölték az árengedményeket is[; e]zt az összesített táblázatot a Haacht kereskedelmi igazgatója állította össze[; a]zt elküldték a jelenlévő személyek magáncímére”.

154    Ezekre a bizonyítékokra figyelemmel a felperes arra vonatkozó érveit, miszerint a találkozók többi résztvevőjével nem állt fenn megállapodás a bizalmas szakmai információk cseréjére, nem lehet elfogadni.

155    A fentiek összességéből következik, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság a pontos és egybevágó bizonyítékok olyan csoportját rögzítette, amelyek a jogilag megkövetelt módon bizonyítják a szóban forgó jogsértést alkotó tényezőkre – vagyis az árakra, az áremelésekre, valamint az ügyfélkör felosztására vonatkozó összehangolásra – vonatkozó ténybeli megállapításokat. E megállapítások érvényességét egyébiránt nem kérdőjelezik meg a felperes által a fenti 132. pontban hivatkozott bizonyítékok kapcsán kifejtett érvek sem.

156    Ennélfogva a felperesnek a szóban forgó jogsértés e két elemére vonatkozó tények hibás értékelésére alapított érvelését el kell utasítani.

–       A horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolására vonatkozó ténybeli bizonyítékokról

157    A felperes úgy véli, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az érintett vállalkozások összehangolták a horecaágazat egyéni fogyasztóinak nyújtott árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételeket.

158    A Bizottság úgy véli, hogy a megtámadott határozat (67) és (138) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetek tartalmazzák az egyes kereskedelmi feltételeknek, mint például a horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált kölcsönök feltételeinek a négy söripari vállalkozás közötti alkalomszerű összehangolására vonatkozó bizonyítékot (a megtámadott határozat (258) preambulumbekezdése).

159    A megtámadott határozat (67) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetek a következőt tartalmazzák: „Kezesség/finanszírozás: fin[anszírozás] […] céljából […] meghaladják az egyes [eladási] pontok szükségleteit. Vagyis […] millió”.

160    A Bizottság szerint ez az idézet tehát azt jelenti, hogy az 1996. február 27‑i találkozón a söripari vállalkozások megvitatták az egy vagy több söripari vállalkozás által konkrét eladási pontoknak nyújtott, illetve nyújtandó kezességeket és finanszírozást (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése).

161    Meg kell állapítani, hogy a felperes egy másik, hihető értelmezését terjeszti elő a Bizottság által hivatkozott szakasznak, utalva arra, hogy az a „kétes adósokkal” kapcsolatos megbeszéléssel függ össze.

162    A megtámadott határozat (138) preambulumbekezdésében a Bizottság a Bavaria egyik horecaigazgatójának az 1998. március 12‑i találkozóra vonatkozó kézzel írott jegyzeteire hivatkozik, amelyek a következő szakaszt tartalmazzák: „Bav kamat […]? kivéve, ha reklámtérítés van”. A Bizottság szerint e szakasz azt bizonyítja, hogy megbeszélést folytattak az eladási pontoknak nyújtott hiteleknél alkalmazott kamatok szintjéről (a megtámadott határozat (142) preambulumbekezdése).

163    Márpedig még ha fel is tesszük, hogy a Bizottság helyesen értelmezte a kézzel írott jegyzeteket, ez az utalás elszigetelt jellege és szűkszavúsága, valamint a szóban forgó kérdések megvitatásában részt vevő egyéb söripari vállalkozásokra vonatkozó bármilyen konkrét utalás hiánya miatt e jegyzetek nem tekinthetők az egyes kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolásából álló összejátszás fennállására vonatkozó elegendő bizonyítékának.

164    A Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszaiban a Bizottság kifejti, hogy a megtámadott határozat (67) és (138) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzeteket megerősíti az InBev nyilatkozata, amelyből kitűnik egyrészt, hogy az 1998. március 12‑én tartott „Catherijne”‑találkozót mind a horeca‑, mind az otthoni fogyasztási ágazathoz kapcsolódó kérdéseknek szentelték, másrészt pedig, hogy a „Catherijne”‑találkozók résztvevői egyeztettek a horecaágazatbeli befektetésekről annak érdekében, hogy elkerüljék az ügyfelek átvételét.

165    Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy a Bizottság által hivatkozott két szakasz, valamint az „InBev nyilatkozatának szellemére” történő utalása nem tartalmaz konkrét bizonyítékot a söripari vállalkozások között a kölcsönfeltételek összehangolása tárgyában folytatott megbeszélések létezésére, és így nem alkalmas a Bizottság ilyen értelmű következtetésének alátámasztására.

166    Ennélfogva meg kell jegyezni, hogy a Bizottságnak a söripari vállalkozások közötti, a horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolására vonatkozó következtetése töredékes és pontatlan bizonyítékokon alapul.

167    Figyelemmel ugyanis egyrészt a megtámadott határozat (67) és (138) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetekben szereplő utalások elszigetelt jellegére és szűkszavúságára, valamint a felperes által előterjesztett, hihető eltérő értelmezésre, másrészt pedig az InBev nyilatkozatában az ezzel kapcsolatos konkrét bizonyítékok hiányára, meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem bizonyította a jogilag megkövetelt módon, hogy a szóban forgó jogsértés kiterjedt „a hollandiai horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolására”.

168    A megtámadott határozat (258) preambulumbekezdésében és 1. cikkében erre vonatkozóan tett megállapítást tehát nem lehet bizonyítottnak tekinteni.

169    Ennélfogva a felperesnek a horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolására vonatkozó tényekkel kapcsolatos értékelési hibára alapított érvelését el kell fogadni.

–       Az állítólagos téves jogalkalmazásról és a tények téves minősítéséről

170    A felperes azt állítja, hogy az a tény, hogy a Bizottság azt állapította meg, hogy, hogy az EK 81. cikk értelmében vett vállalkozások közötti megállapodások és/vagy összehangolt magatartások összessége állt fenn, e rendelkezés téves értelmezésén és alkalmazásán alapul (a megtámadott határozat (337) és (341) preambulumbekezdése).

171    Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a többoldalú találkozók és kétoldalú kapcsolatfelvételek keretében a négy söripari vállalkozás több alkalommal (az árakra, az árengedmények összegére és bizonyos ügyfeleknek adott konkrét ajánlatokra vonatkozó) érzékeny információkat cserélt a piacról, amelyek néha meglehetősen részletesek voltak (a megtámadott határozat (129) és (174) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok), és amelyek konkrét adatokat tartalmaztak az árak (a megtámadott határozat (76), (89), (117), (129) és (174) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok), az árengedmények és a csökkentésre vonatkozó rendelkezések (a megtámadott határozat (143) és (165) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok) tekintetében, valamint az ügyfelekre és az eladási pontokra vonatkozó állításokat, mind a horecaágazatban (a megtámadott határozat (92), (143), (156), (165) és (184) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok), mind az otthoni fogyasztási ágazatban (a megtámadott határozat (76) és (156) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentumok).

172    Megvitattak egyes konkrét, a piaci magatartásra vonatkozó javaslatokat is, így különösen az otthoni fogyasztási ágazatban az árak két részletben történő emelésére vonatkozó javaslatot (a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentum).

173    Az a körülmény, miszerint a „Catherijne”‑találkozókról sosem született hivatalos jegyzőkönyv, hogy a megbeszélések tartalma szinte soha nem tükröződött belső feljegyzésben, valamint hogy a találkozók napirendjeit és az azokról készült jegyzeteket 1998 novemberében megsemmisítették (a megtámadott határozat (61) preambulumbekezdésében hivatkozott InBev‑nyilatkozat), ezen túlmenően arra utal, hogy a felperes állításával ellentétben a megbeszélések titkos jellegűek voltak, és hogy a résztvevők tudatában voltak megatartásuk jogellenességének, ezért megpróbálták elleplezni azt.

174    A felperes állításával ellentétben a Bizottság által megvizsgált okirati bizonyítékokból kitűnik, hogy egyes javaslatokkal kapcsolatban – így az egyik kiskereskedelmi szervezettel kötött szerződésnek az Interbrew részére való odaítélésére (a megtámadott határozat (236) preambulumbekezdésében és 531. lábjegyzetében hivatkozott dokumentum), valamint az árak 1998‑ban vagy azt megelőzően végrehajtandó összehangolt emelésére irányuló javaslatra vonatkozóan (a megtámadott határozat (89) preambulumbekezdésében hivatkozott dokumentum) – akarategység alakult ki.

175    Azt a tényt, hogy az utóbbi esetben az EK 81. cikk értelmében vett megállapodás fennállt, nem kérdőjelezi meg sem az a valószínű körülmény, hogy a söripari vállalkozások közötti akarategység nem terjedt ki az áremelés végrehajtásának konkrét módjára, sem az a tény, hogy arra konkrétan nem került sor a piacon.

176    Ugyanis még ha fel is tesszük, hogy a tervezett korlátozás konkrét elemeit illetően a söripari vállalkozások között soha nem jött létre megállapodás, a Bizottság megalapozottan állapította meg, hogy a megbeszélések rendszeres megtartásával a söripari vállalkozások egyértelműen kinyilvánították arra irányuló közös szándékukat, hogy versenyellenes megállapodásra jussanak (a megtámadott határozat (341) preambulumbekezdése).

177    Mindent összevetve az olyan érzékeny, a nyilvánosság számára hozzá nem férhető információk folyamatos cseréje, amelyeket a négy söripari vállalkozás képviselői hasznosnak találtak feljegyezni határidőnaplójukban, valamint megemlíteni a belső levelezésükben, mindenképpen azzal a következménnyel járt, hogy csökkentette bennük a versenytársak várható magatartásával kapcsolatos bizonytalanságot.

178    E tekintetben vélelmezni kell – hacsak az érdekelt gazdasági szereplők nem bizonyítják ennek ellenkezőjét –, hogy az egyeztetésben részt vevő és a piacon továbbra is tevékeny vállalkozások piaci magatartásuk meghatározása érdekében figyelembe veszik a versenytársaikkal cserélt információkat. Fokozottan érvényes ez arra az esetre, ha az egyeztetés rendszeres alapon és hosszú távon valósult meg, mint a jelen esetben is (lásd ebben az értelemben a fenti 36. pontban hivatkozott Hüls kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 162. pontját).

179    A felperes lényegében úgy véli, hogy megdöntötte ezt a vélelmet, mivel bizonyította, hogy a megbeszélések ellenére a négy söripari vállalkozás önálló módon határozta meg piaci magatartását.

180    Ezen érv nem fogadható el. Igaz ugyan, hogy mind az InBev igazgatóinak nyilatkozatai, mind az a körülmény, hogy a Heineken csak 2000 februárjában növelte az árait, azt bizonyítja, hogy a hivatkozott időszakban minden söripari vállalkozás a saját politikáját követte a piacon. Ugyanakkor, még ha az utóbbi megállapítás alkalmas is a söripari vállalkozások közötti formális kötelezettségvállalások vagy a tényleges összehangolás hiányának bizonyítására, nem elegendő annak bizonyításához, hogy soha nem vették figyelembe saját belátásuk szerint a kifogásolt találkozók során cserélt információkat piaci magatartásuk meghatározása érdekében.

181    A felperesnek nem sikerült tehát cáfolnia a fenti 178. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból eredő vélelmet.

182    Következésképpen meg kell állapítani, hogy az összehangolt magatartásnak a fenti 36. és 37. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következő alkotóelemei a jelen ügyben együttesen fennálltak az egyrészt a sör árainak és áremeléseinek összehangolására, másrészt pedig az ügyfélkör felosztásának alkalmankénti összehangolásra vonatkozó magatartások tekintetében.

183    Ilyen körülmények között meg kell jegyezni, hogy a Bizottság jogosult volt a szóban forgó magatartásokat „megállapodások és/vagy összehangolt magatartások összességének” minősíteni, mivel e magatartások egyszerre tartalmaztak „megállapodásnak” és „összehangolt magatartásnak” minősítendő elemeket. Ilyen összetett ténybeli helyzet esetében ugyanis a Bizottság által a megtámadott határozat 1. cikkében alkalmazott kettős minősítést nem olyan minősítésként kell értelmezni, amely egyidejűleg és együttesen megkívánja annak bizonyítását, hogy minden egyes ilyen eleme tartalmazza a megállapodás és az összehangolt magatartás alkotóelemeit, hanem úgy, hogy e minősítés olyan ténybeli elemeket tartalmazó egységes egészet jelöl, amelyek közül egyesek az EK 81. cikk – amely nem ír elő sajátos minősítést az ilyen összetett jogsértésre – értelmében vett megállapodásnak, mások pedig összehangolt magatartásnak minősülnek (lásd ebben az értelemben a fenti 34. pontban hivatkozott Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 264. pontját).

184    Végül a felperes a ne bis in idem elvének megsértésére hivatkozva vitatja, hogy felelősségre vonható a saját márkanéven forgalmazott sörök szegmensére vonatkozó, a belga söripari vállalkozásokkal történt állítólagos összehangolás miatt.

185    Többek között kifejti, hogy a belga‑holland összehangolás már a 2003/569 határozatnak is tárgyát képezte, és hogy ebben a határozatban a Bizottság nem szabott ki vele szemben szankciót amiatt, hogy jelen volt Bredában az Interbrew Nederlanddal, valamint az Interbrew Belgique, az Alken‑Maes, a Haacht és a Martens belga söripari vállalkozásokkal tartott találkozón, így a Bizottság nem szankcionálhatja újra anélkül, hogy ne sértené a ne bis in idem elvét, amely tiltja, hogy megállapítsák egy vállalkozás felelősségét olyan magatartás miatt, amellyel kapcsolatban korábban már felmentették.

186    Emlékeztetni kell arra, hogy a ne bis in idem elve – amely az uniós jog olyan általános jogelvét képezi, amelynek tiszteletben tartását a bíróságok biztosítják – tiltja, hogy ugyanazt a személyt ugyanazon jogsértő magatartás miatt egyazon védett jogi tárgy védelmében többször szankcionálják. Ezen elv alkalmazása három konjunktív feltétel teljesüléséhez van kötve: a tényállás azonossága, a jogsértés elkövetőjének azonossága és a védett jogi tárgy azonossága (lásd ebben az értelemben a fenti 41. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 338. pontját).

187    A jelen ügyben meg kell jegyezni, hogy a felperes nem szerepel a 2003/569 határozat címzettjei között, és egyébként az említett határozat elfogadásának alapjául szolgáló eljárásban elfogadott kifogásközlés címzettjei között sem. A 2003/569 határozat (250)–(260) preambulumbekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy a Bizottság a felperesnek a bredai találkozókon való részvételére csak a tényállás ismertetésének keretében utal, és az egyáltalán nem képezi a Bizottság jogi értékelésének tárgyát. Az egyébként egyértelmű, hogy az említett határozatnak egyáltalán nem tárgya a felperes részvétele a belga–holland összehangolási magatartásban.

188    Ennélfogva, mivel a Bizottság a felperessel szemben nem szabott szankciót a 2003/569 határozat keretében a jelen ügy tárgyát képező jogsértő magatartás kapcsán, a felperes ne bis in idem elvére alapított érvelése nem megalapozott.

189    A fentiek összessége alapján a felperesnek a téves jogalkalmazásra alapított érvelését nem lehet elfogadni.

190    Végül mivel a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban tévesen alkalmazta az EK 81. cikk (1) bekezdését, a lényegében azon, ugyanerre az előfeltételezésre alapozott érvét is el kell utasítani, miszerint a Bizottság e rendelkezést tévesen értelmezte, megsértve az ártatlanság vélelmének elvét, és nem nyújtott megfelelő indokolást a jogsértés megállapításának alátámasztására.

–       Végkövetkeztetés

191    A második jogalap fenti vizsgálata alapján meg kell jegyezni, hogy Bizottság a hollandiai horecaágazat egyéni fogyasztóinak nyújtott árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolásának fennállására vonatkozó megállapítását nem bizonyította jogilag megkövetelt módon, ezért annak nem lehet helyt adni (lásd a fenti 159–169. pontot).

192    Következésképpen meg kell semmisíteni a megtámadott határozat 1. cikkét annyiban, amennyiben az megállapítja a szóban forgó jogsértést, valamint módosítani kell a felperessel szemben annak következményeként kiszabott bírság összegét. A bírság összege módosításának pontos joghatásait az alábbi 344. és 345. pontban fejtjük ki.

193    A második jogalapot ezt meghaladóan el kell utasítani.

 A jogsértés időtartamára vonatkozó harmadik jogalapról

 A felek érvei

194    A felperes vitatja a vele szemben kifogásolt jogsértés kezdő és befejező időpontjának 1996. február 27‑ében és 1999. november 3‑ában történő megállapítását. Úgy véli különösen, hogy a Bizottságra a jogsértés kezdő és befejező időpontját illetően nagyobb bizonyítási teher hárul, amelynek az a jelen ügyben nem tett eleget.

195    A jogsértés kezdő időpontjaként megjelölt 1996. február 27‑én tartott találkozót illetően a felperes azt állítja, hogy a Bizottság által a megtámadott határozat (67) preambulumbekezdésében hivatkozott kézzel írott jegyzetek azon, a horecaágazatban található „kétes adósokra” vonatkozó általános megbeszélésre vonatkoznak, amely nem tekinthető versenykorlátozónak.

196    A jogsértés befejező időpontjaként megjelölt 1999. november 3‑án tartott találkozót illetően a felperes azt állítja, hogy a Bizottságnak az e találkozó jogellenes jellegére vonatkozó megállapításának ellentmondanak az InBev igazgatóinak nyilatkozatai.

197    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

 A Törvényszék álláspontja

198    A jogsértés időtartama a jogsértés EK 81. cikk (1) bekezdése szerinti fogalmának alkotórésze, amelynek bizonyítása főszabály szerint a Bizottság feladata. E tekintetben az ítélkezési gyakorlat megköveteli, hogy a jogsértés időtartamát közvetlenül megalapozó bizonyítékok hiányában a Bizottság legalábbis egymáshoz időben kellően közeli tényekre vonatkozó bizonyítékokra támaszkodjon ahhoz, hogy ésszerűen elfogadható legyen az, hogy e jogsértés megszakítás nélkül folytatódott a két meghatározott időpont között (lásd a fenti 78. pontban hivatkozott Peróxidos Orgánicos kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 51. pontját).

199    A jelen ügyben a felperes vitatja mind a jogsértés kezdő, mind befejező időpontjának megállapítását.

–       A jogsértés kezdő időpontjának megállapításáról

200    A Bizottság 1996. február 27‑ében – vagyis az első olyan „Catherijne”‑találkozó időpontjában – állapította meg a szóban forgó jogsértés kezdő időpontját, mivel közvetlen bizonyítékokkal rendelkezett a négy söripari vállalkozás ezen a találkozón való jelenlétére.

201    Ahogy a fenti 159–169. pontban megállapítottuk, a megtámadott határozat (67) preambulumbekezdésében hivatkozott, erre a találkozóra vonatkozó kézzel írott jegyzetek önmagukban nem alkotják a bizonyítékok olyan csoportját, amely alkalmas lenne a jogilag megkövetelt módon alátámasztani a horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolására vonatkozó jogsértéssel kapcsolatos megállapítást.

202    Ugyanakkor ez a megállapítás önmagában nem zárja ki, hogy a Bizottság ugyanezeket a bizonyítékokat felhasználja a jogsértés egésze kezdő időpontjának meghatározására.

203    Meg kell állapítani ugyanis, hogy az 1996. február 27‑én tartott találkozó olyan rendszeres találkozók sorába illeszkedett, amelyek azonos részvevőkkel és hasonló körülmények között zajlottak. Ezek „Catherijne‑tömörülés”, vagy „napirendi bizottság” név alatt négy holland söripari vállalkozás, a Heineken, az InBev, a Grolsch és a Bavaria képviselői találkozására adtak alkamat, e találkozókat párhuzamosan szervezték a CBK hivatalos találkozóival, és a kereteik között folytatott megbeszélések a jegyzőkönyvekben soha nem, és a belső feljegyzésekben is alig szerepeltek. Az InBev‑nyilatkozatban e találkozók úgy szerepelnek, mint amelyek egy sorozat részét képezik, továbbá e nyilatkozat magában foglal egy olyan táblázatot, amely tartalmazza a neveket, a címeket, az időpontokat és a találkozók nagy részének helyszínét, beleértve az 1996. február 27‑én tartott találkozót is (a megtámadott határozat (44) preambulumbekezdése).

204    Az InBev‑nyilatkozat és számos egyéb bizonyíték alapján már megállapítást nyert, hogy az ebbe a sorozatba tartozó találkozóknak versenyellenes céljuk volt (lásd a fenti 171–176. pontot). Ennek megfelelően egyrészt a bizonyítékoknak a találkozók rendszeres jellegét, illetve versenyellenes tartalmát bizonyító csoportja, másrészt a jelentős bizonyító erővel rendelkező InBev‑nyilatkozat alapján az ellenkező bizonyításáig megállapítható, hogy a versenykorlátozó cél a szóban forgó találkozók összességére kiterjedt, még ha egyes találkozók esetében azok tartalmára nincs is elegendő bizonyíték.

205    A felperes lényegében úgy véli, hogy e logikát nem lehet alkalmazni a jogsértés kezdő és befejező időpontja megállapítására. Előadja többek között, hogy a Bizottságnak a jogilag megkövetelt módon kell bizonyítania a jogsértés pontos kezdő időpontját.

206    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a jogsértés kezdő időpontjának meghatározása érdekében a Bizottság nem csupán az 1996. február 27‑i találkozóra vonatkozó bizonyítékokra hivatkozott.

207    A megtámadott határozat (466)–(469) preambulumbekezdésében ugyanis valamennyi érintett söripari vállalkozással kapcsolatban – beleértve a felperest is – kijelenti, hogy azok mindegyike „legalább 1996. február 27. és 1999. november 3.” között részt vett a jogsértésben. A megtámadott határozat (56) preambulumbekezdésében ezen túlmenően kiemeli, hogy az InBev nyilatkozata szerint a jogsértés jóval 1996 előtt kezdődött, vagyis:

–        a horecaárak növelésére vonatkozó megbeszélések tekintetében „1990‑ben vagy még korábban”;

–        az árengedményekre és a horeca-eladásipontok söripari vállalkozások közötti átruházásra vonatkozó megbeszélések tekintetében „1993–1994‑ben”;

–        az Oranjeboom‑Interbrew és a Bavaria között a saját márkanéven eladott sörökkel kapcsolatosan folytatott megbeszélések tekintetében pedig „1987‑ben”.

208    Figyelemmel az InBev nyilatkozatának jelentős bizonyító erejére, a Bizottság jogosan állapíthatta meg, hogy a szóban forgó jogsértés legalább az InBev nyilatkozatához csatolt táblázatban szereplő első, 1996‑ban tartott találkozók időpontjában kezdődött, amelyeken az InBev azt követően képviseltette magát, hogy 1995‑ben megszerezte az Oranjeboomot.

209    Ennélfogva, mivel először is bizonyítást nyert, hogy a felperes képviseltette magát az 1996. február 27‑én tartott találkozón, másodszor pedig az InBev nyilatkozatából kitűnik, hogy a felperes 1993‑tól vagy 1994‑től kezdettől fogva részt vett a „Catherijne”‑találkozókon, a Bizottság megalapozottan állapíthatta meg, hogy a felperes legalább 1996. február 27‑től részt vett a jogsértésben.

210    Az a tény ugyanis, hogy a megtámadott határozat nem állapította meg a jogsértés fennállását ezen időpontot megelőzően, engedményt jelent a megtámadott határozat címzettjei felé. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszéknek nem feladata, hogy határozzon ezen engedmény jogszerűségéről vagy célszerűségéről (lásd ebben az értelemben a fenti 40. pontban hivatkozott JFE Engineering és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 340. és 341. pontját).

211    Ilyen körülmények között – mivel olyan találkozóról van szó, amely olyan találkozók rendszerébe illeszkedik, amelyek versenyellenes jellegét a Bizottság jogilag megkövetelt módon bizonyította – a jogsértés kezdő időpontjának megállapítását nem cáfolja meg a felperesnek az 1996. február 27‑én tartott találkozó tartalmára vonatkozó konkrét bizonyíték elégtelenségére hivatkozó érvelése.

212    Következésképpen a jogsértés kezdő időpontja megállapítására vonatkozó kifogást el kell utasítani.

–       A jogsértés befejező időpontjának megállapításáról

213    A Bizottság valamennyi érintett söripari vállalkozás tekintetében 1999. november 3‑ában állapította meg a jogsértés befejező időpontját, vagyis az utolsó olyan „Catherijne”‑találkozó időpontjában, amelynek tekintetében a Bizottság közvetlen bizonyítékokkal rendelkezett a négy söripari vállalkozás részvételéről (a megtámadott határozat (466)–(469) preambulumbekezdése). E találkozó az InBev nyilatkozatához csatolt időrendi táblázat végén szerepel. Az InBev által a Bizottság információkérésére adott válasz szerint az 1999. november 3‑i találkozó egy „Catherijne‑találkozó volt (horecakérdések/napirendi bizottság) [; m]int a Catherijne‑megbeszéléseken mindig, főként túlzó megállapodásokról, valamint a békés egymás mellett élésről beszéltünk” (a megtámadott határozat (221) preambulumbekezdése).

214    A felperes úgy véli, hogy e nyilatkozatnak ellentmondanak az InBev azon igazgatóinak nyilatkozatai, akik részt vettek az 1999. november 3‑án tartott találkozón, és amelyekből a következő szakaszokra hivatkozik:

–        „1999. augusztus 19‑én volt egy egyeztetés, amelyen részt vettem. 1999. november 3‑án volt egy találkozó, amelyen […] és én vettünk részt. Egyik esetben sem beszéltünk konkrétan piaci magatartásokról. A találkozó inkább informális jellegű volt”;

–        „A négy horecaigazgató között léteznek találkozók (Heineken, Grolsch, Bavaria és Interbrew). Én csak egy ilyen találkozón vettem részt, 1999. november 3‑án Enschedében. […] vitt magával, hogy bemutasson. E találkozó nem volt túl tartalmas. Inkább egy kellemes találkozóról volt szó, konkrét napirend nélkül. Általános észrevételek hangzottak el az árengedményekkel kapcsolatban. Olyan benyomásom volt, hogy már évek óta létezik egyfajta, az árszintekkel kapcsolatos rendszer, vagy az árengedményekre vonatkozó szabály, de ezt konkrétan sosem mondták ki. Csak az árengedmények összesített összegéről beszéltünk nagy általánosságban, amire egyes incidensek kiemelése érdekében került sor. Az én benyomásom az, hogy az árszintekre vonatkozó rendszer nem működött. Minden piaci szereplő maga határozta meg stratégiáját. Lehet, hogy volt bizonyos próbálkozás a megfélemlítésre, azonban mindenki belátása szerint járt el”.

215    Meg kell állapítani, hogy a felperes állításával szemben az általa hivatkozott nyilatkozatok nem mondanak ellent a Bizottság által hivatkozott bizonyítékoknak. A „túlzó megállapodásokra”, a „békés egymás mellett élésre”, valamint az „árszintre” és az „árengedményekre vonatkozó szabályokra” való utalások egyértelműen a horecaügyfelekkel szemben alkalmazott árengedmények mértékére vonatkoznak. Az InBev igazgatóinak nyilatkozatai által nyújtott egyetlen pontosítás e megbeszélések részletességének mértékére vonatkozik, amelyek állítólag „általános észrevételekre”, valamint azok piacra gyakorolt hatásának hiányára korlátozódtak, vagyis arra, hogy „az árszintrendszer nem működött”. Márpedig arra már rámutattunk, hogy sem a megbeszélések általános jellege, sem a piacra gyakorolt hatás hiánya nem alkalmas arra, hogy megkérdőjelezze az érintett találkozó jogellenes jellegét (lásd a fenti 69–71. pontot).

216    Az a körülmény, hogy az 1999. november 3‑i találkozó a versenyellenes találkozók rendszerébe illeszkedik (lásd a fenti 203. és 204. pontot), valamint hogy a tárgyalt témák a korábbi, versenykorlátozó megbeszélésekhez kapcsolódtak, arra utal emellett, hogy már a találkozó összehívásának is az volt a célja, hogy biztosítsák az e megbeszélések folytatásához szükséges feltételeket.

217    Mindenesetre még ha fel is tételezzük, hogy fennáll bizonyos fokú ellentmondás egyrészt az InBev alkalmazottainak a felperes által hivatkozott nyilatkozatai, másrészt az InBev által az információkérésre adott válasz között, azt úgy kell tekinteni, hogy az utóbbi bizonyító ereje jelentősebb, figyelemmel arra az ítélkezési gyakorlatra, miszerint egy vállalkozás nevében adott válasz megbízhatósága meghaladja az alkalmazottai valamelyike által tett nyilatkozat hitelességét, akármilyen tapasztalattal vagy személyes véleménnyel is rendelkezzen az utóbbi (lásd ebben az értelemben a fenti 77. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 45. pontját).

218    Következésképpen a jogsértés befejező időpontja megállapítására vonatkozó kifogást, és ebből következően a harmadik jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A gondos ügyintézés elvének megsértésére vonatkozó első jogalapról

 A felek érvei

219    A felperes lényegében arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette a gondos ügyintézés elvét, mivel nem végzett teljes, alapos és elfogulatlan vizsgálatot. Először is a felperes azt állítja, hogy a Bizottság következetesen elfogultan és célzatosan értelmezte a vizsgálati aktában szereplő iratokat. Másodszor arra hivatkozik, hogy az InBev engedékenység iránti kérelméből következő nyilatkozatokat – amelyek a Bizottság által hivatkozott bizonyítékok alappillérei – több fenntartással kellett volna kezelni. Harmadszor a felperes kijelenti, hogy a Bizottság nyilvánvalóan szelektív módon használta fel a rendelkezésére álló többi bizonyítékot, és a megtámadott határozatban ezen bizonyítékoknak csak azokat a szakaszait idézte, amelyek lehetővé tették számára a jogsértés fennállásának alátámasztását, szándékosan eltekintve a többi fél azon érveitől, amelyek cáfolták volna következtetéseit. Negyedszer a felperes kifogásolja a versenypolitikáért felelős biztosnak egy hollandiai televíziós programban közvetlenül a kifogásközlés elfogadását követően a nyilvánossághoz intézett nyilatkozatait. E nyilatkozatokból többek között úgy tűnt, hogy a Bizottság számára a söripari vállalkozások bűnössége már azelőtt bizonyított volt, hogy lehetőségük lett volna a kifogásközléssel szembeni védekezésre.

220    Ötödször a felperes kifogásolja, hogy a Bizottság a vizsgálat során módosította a kifogásközlést. Lényegében arra hivatkozik, hogy az ügyfélkörnek mind a horecaágazatban, mind az otthoni fogyasztási célú eladások ágazatában való alkalmankénti felosztása nem szerepelt a kifogásközlésben. Hatodszor a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság nem elemezte az azt alátámasztó bizonyítékokat, hogy élénk versenyt folytatott, és önállóan rögzítette árait.

221    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

 A Törvényszék álláspontja

222    Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az uniós jogrend által a közigazgatási eljárásokban biztosított garanciák közé tartozik többek között a hatáskörrel rendelkező intézmény azon kötelezettsége, hogy gondosan és pártatlanul vizsgálja meg az adott eset összes lényeges körülményét (a Bíróság C‑269/90. sz. Technische Universität München ügyben 1991. november 21‑én hozott ítélet [EBHT 1991., I–5469. o.] 14. pontja).

223    A jelen ügyben először is azon állítást illetően, miszerint a Bizottság nem vizsgálta meg gondosan és pártatlanul a bizonyítékokat, emlékeztetni kell arra, hogy – ahogy azt már a második jogalap fenti vizsgálata során is megállapítottuk – a Bizottság elegendő bizonyítékot tárt fel a szóban forgó jogsértés két összetevője tekintetében az EK 81. cikk megsértésére nézve (lásd a fenti 155. pontot). E jogalap vizsgálatának keretében a Törvényszék már értékelte a felperesnek az InBev‑nyilatkozat értékelésével kapcsolatos kifogásait, valamint a közigazgatási eljárás során az ennek ellenkezője bizonyítására előterjesztett bizonyítékokat is.

224    Ilyen körülmények között úgy kell tekinteni, hogy a felperesnek a teljes, alapos és pártatlan vizsgálat állítólagos hiányára alapított érvelése egybeesik a fenti második jogalap vizsgálata során értékelt érvekkel, és nem igényel önálló vizsgálatot.

225    Másodszor, mivel a felperesnek a versenypolitikáért felelős biztos által tett nyilatkozatokra vonatkozó érvelése úgy értelmezhető, mint amely valójában az ártatlanság vélelmének megsértésére vonatkozik, meg kell állapítani, hogy az előterjesztett érvelés irreleváns a jelen jogvita eldöntése szempontjából.

226    A jogsértés fennállását ugyanis kizárólag a Bizottság által összegyűjtött bizonyítékok alapján kell értékelni. Amennyiben a Bizottság a jogsértés tényállását ténylegesen bizonyítja a közigazgatási eljárás végén, az a tény, hogy a Bizottság – még ezen eljárás során – idő előtt kinyilvánította azon meggyőződését, miszerint az állítólagos jogsértés fennállt, nem alkalmas arra, hogy megfossza a jogsértésre vonatkozó bizonyítékot annak valós jellegétől (a Törvényszék T‑25/95., T‑26/95., T‑30/95–T‑32/95., T‑34/95–T‑39/95., T‑42/95–T‑46/95., T‑48/95., T‑50/95–T‑65/95., T‑68/95–T‑71/95., T‑87/95., T‑88/95., T‑103/95. és T‑104/95. sz., Cimenteries CBR és társai egyesített ügyekben 2000. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑491. o.] 726. pontja).

227    Mindenesetre egy biztos által egy holland televízióadásban mondottak, amelyek a Bizottság beavatkozásának példájaként utaltak arra, hogy a holland fogyasztók a söripari vállalkozások magatartásának következményeként „túl drágán vették meg a sörüket” – még ha a szóhasználat szerencsétlen is – nem alkalmasak annak bizonyítására, hogy a Bizottság idő előtt ítélkezett volna.

228    Ki kell emelni, hogy a Bizottság mint testület egy határozattervezet alapján dönt. E tekintetben – a felperes állításával ellentétben – az érintett biztos által a Bizottság fellépésével kapcsolatban kifejtettek semmiképpen nem utaltak arra, hogy a Bizottság már bizonyítottnak tekintette a söripari vállalkozások felelősségét.

229    Harmadszor a kifogásközlés és a megtámadott határozat közötti koherencia állítólagos hiányára vonatkozó érvelést illetően az ügyfélkör mind a horecaágazatban, mind az otthoni fogyasztási célú eladások ágazatában való felosztására vonatkozó kifogást illetően meg kell állapítani, hogy a felperes kifogásai nem megalapozottak.

230    A kifogásközlésből ugyanis kitűnik, hogy a Bizottság egyértelműen megállapította a felek felelősségét ezen összehangolás tekintetében. Ennek megfelelően egyrészt a kifogásközlés 262–272. pontjában kifejezetten kiemelte, hogy a söripari vállalkozások a horecaágazatban az ügyfélkör elosztásáról egyeztettek. Másrészt a kifogásközlés 311. és 312. pontjából kitűnik, hogy az ismertetett kifogások különösen az ügyfélkör söripari vállalkozások közötti felosztására vonatkoztak.

231    A fentiekre tekintettel az első jogalap nem elfogadható.

 A lényeges eljárási szabályoknak, a gondos ügyintézés elvének és a védelemhez való jognak abban álló megsértésére vonatkozó hatodik jogalapról, hogy a Bizottság megtagadta, hogy a felperes betekintsen az ügy iratai közé tartozó egyik dokumentumba, illetve a többi érintett vállalkozás által a kifogásközlésre adott válaszokba

 A felek érvei

232    Először is a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság megtagadta, hogy betekintsen az eljárásban érintett többi fél által a kifogásközlésre adott válaszokba, amely a védelemhez való jogát érinti. Előadja különösen, hogy e válaszok lehetővé tették volna számára, hogy olyan egyéb mentő körülményekre hivatkozzon, amelyek alátámasztják azon következtetését, miszerint a söripari vállalkozások soha nem egyeztettek a sör hollandiai piacáról. Ezenfelül kifejti, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (203) preambulumbekezdésében a Heineken válaszának egyik elemét – amelyben a Heineken elismerte, hogy léteztek megbeszélések a hordós sör árát illetően – bizonyítékként használta fel vele szemben annak ellenére, hogy azt vele nem közölte.

233    Másodszor a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megtagadta, hogy betekintsen egy, az iratokhoz tartozó és a védelme szempontjából releváns dokumentumba, megsértve ezzel az 1/2003 rendelet 27. cikkének (2) bekezdését. Kiemeli különösen, hogy nem fért hozzá a söripari vállalkozások által a horecaágazatban az 1997 és 2001 közötti időszakban megszerzett és elveszített ügyfelek számára vonatkozó összefoglalóhoz. A Bizottság állításával ellentétben úgy véli, hogy ezek az információk nem voltak bizalmasak, és hogy e dokumentum révén be tudta volna bizonyítani, hogy a hollandiai sörpiac horecaágazatában folyamatos változások voltak, ami bizonyítja, hogy élénk verseny állt fenn a söripari vállalkozások között.

234    A Bizottság vitatja a felperes érveit.

 A Törvényszék álláspontja

235    Az 1/2003 rendelet 27. cikkének (2) bekezdése szerint „[a]z érintett felek védekezéshez való jogát az eljárás során teljes mértékben tiszteletben kell tartani [; j]ogukban áll a Bizottság irataiba a vállalkozások üzleti titkaik védelmére irányuló jogos érdekének figyelembevételével betekinteni […]”.

236    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a védelemhez való jog elvével velejáró iratbetekintés joga magában foglalja azt, hogy a Bizottság köteles lehetőséget biztosítani az érintett vállalkozás számára a vizsgálat iratai között található valamennyi olyan dokumentum vizsgálatára, amely releváns lehet a védelme szempontjából (lásd ebben az értelemben a C‑199/99. P., Corus UK kontra Bizottság ügyben 2003. október 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑11177. o.] 125–128. pontját és a Törvényszék T‑30/91. sz., Solvay kontra Bizottság ügyben 1995. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑1775. o.] 81. pontját).

237    Ezek magukban foglalják mind a terhelő, mind a mentő okiratokat, kivéve más vállalkozások üzleti titkait, a Bizottság belső iratait és egyéb bizalmas jellegű információkat (a fenti 41. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 68. pontja).

238    A terhelő iratok tekintetében valamely dokumentum közlésének elmulasztása csak abban az esetben sérti a védelemhez való jogot, ha az érintett vállalkozás bizonyítja egyrészről, hogy a Bizottság e dokumentummal támasztotta alá a jogsértéssel kapcsolatos kifogását, másrészről pedig azt, hogy e kifogás csak az említett dokumentumra történő hivatkozással bizonyítható. Az érintett vállalkozás kötelezettsége tehát annak bizonyítása, hogy azon eredmény, amelyre a Bizottság a határozatában jutott, eltérő lett volna, ha a nem közölt dokumentumot nem vehette volna bizonyítékként figyelembe (a fenti 41. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 71–73. pontja).

239    Ezzel szemben valamely mentő irat közlésének elmaradását illetően az érintett vállalkozásnak csak azt kell bizonyítania, hogy hozzáférhetővé nem tétele a hátrányára befolyásolhatta az eljárás lefolyását és a Bizottság határozatának tartalmát. Elegendő tehát, ha a vállalkozás bebizonyítja, hogy az említett mentő dokumentumokat fel tudta volna használni a védelméhez (a Bíróság C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P–C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑8375. o.] 318. pontja, és a fenti 34. pontban hivatkozott Hercules Chemicals kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 81. pontja), bizonyítva különösen, hogy olyan tényezőkre tudott volna hivatkozni, amelyek nem egyeztek a Bizottságnak a kifogásközlés szakaszában levont következtetéseivel, tehát valamilyen módon befolyásolhatta volna a Bizottság által a határozatban elfogadott értékelést (a fenti 41. pontban hivatkozott Aalborg Portland és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 75. pontja).

240    A jelen jogalap keretében a felperes arra hivatkozik, hogy nem tekinthetett be egyrészt a többi érintett vállalkozás által a kifogásközlésre adott válaszokba, másrészt pedig a Bizottság által bizalmasnak minősített egyik dokumentumba.

–       A többi érintett vállalkozás által a kifogásközlésre adott válaszokról

241    Emlékeztetni kell, hogy a kifogásközlés olyan jogi aktus, amelynek célja, hogy körülhatárolja a vállalkozással szemben indított eljárás tárgyát, és hogy biztosítsa a védelemhez való jog hatékony gyakorlását (lásd a Törvényszék T‑69/04. sz., Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑2567. o.] 80. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

242    A védelemhez való jog tiszteletben tartásának elvét alkalmazva ezért a kifogásközlésre is vonatkoznak az eljárási garanciák, amelyeknek részét képezi a Bizottság előtti ügy irataiba való betekintéshez való jog is.

243    A kifogásközlésre adott válaszok nem képezik magának a vizsgálati aktának a részét (a fenti 226. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 380. pontja).

244    A kifogásközlés kézbesítésekor az akta részét nem képező dokumentumokkal kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy a Bizottság csak akkor köteles ismertetni a szóban forgó válaszokat a többi érintett féllel, ha kiderül, hogy azok új terhelő vagy mentő bizonyítékokat tartalmaznak.

245    Továbbá a[z EK 81. és EK 82. cikk], az EGT‑Megállapodás 53., 54. és 57. cikke, valamint a 139/2004/EK tanácsi rendelet alapján folytatott eljárásokban a Bizottság aktájába való betekintés szabályairól szóló bizottsági közlemény (HL 2005. C 325., 7. o.) 27. pontja alapján főszabály szerint a feleknek nem biztosított a vizsgálatban érintett más felek által a kifogásközlésre adott válaszokba való iratbetekintés. A fél csak akkor tekinthet be ezekbe a dokumentumokba, amennyiben az ilyen dokumentumok új, akár terhelő, akár mentő bizonyítékot képezhetnek az illető féllel kapcsolatos a Bizottság kifogásközlésében szereplő állításokkal kapcsolatban.

246    E tekintetben egyrészt az új terhelő bizonyítékokkal kapcsolatosan az állandó ítélkezési gyakorlat kimondja, hogy ha a Bizottság a jogsértés megállapítása érdekében a kifogásközlésre adott valamely válaszból származó bizonyítékra kíván támaszkodni, az ezen eljárásban érintett más feleknek is lehetőséget kell biztosítani, hogy az e bizonyítékkal kapcsolatos álláspontjukat kifejthessék (a Törvényszék fenti 226. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 386. pontja, és a T‑314/01. sz., Avebe kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3085. o.] 50. pontja).

247    A jelen ügyben a felperes kifejti, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (203) preambulumbekezdésében a Heineken válaszának egyik elemét – amelyben a Heineken elismerte, hogy léteztek megbeszélések a hordós sör árát illetően – bizonyítékként használta fel vele szemben annak ellenére, hogy azt vele nem közölte.

248    Meg kell jegyezni, hogy a hivatkozott preambulumbekezdésben a Bizottság a felperes és a Heineken által előterjesztett érvekre válaszul rámutatott, hogy az 1999. január 8‑án tartott találkozón folytatott jogellenes megbeszélések létezése korábban előadott bizonyítékokon alapul, mégpedig az InBev nyilatkozatán, valamint a Grolsch és a felperes képviselőinek jegyzetein. E tekintetben megjegyzendő, hogy bár a Bizottság hozzáteszi, hogy „bizonyos fenntartásokkal” maga a Heineken is elismerte az árakra vonatkozó megbeszélések megtörténtét a kifogásközlésre adott válaszában, ám az utóbbi állítás csupán kiegészítő eleme a Bizottság által a szóban forgó találkozóval kapcsolatban hivatkozott bizonyítékok csoportjának, amely így nem képez a felperessel szemben új terhelő bizonyítékot.

249    Másrészt az új mentő bizonyítékokkal kapcsolatosan az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Bizottság nem köteles ezen iratokat saját kezdeményezésére hozzáférhetővé tenni. Amennyiben a Bizottság a közigazgatási eljárás során elutasította valamely felperesnek az ügy vizsgálati aktájának részét nem képező dokumentumokba való betekintés iránti kérelmét, a védelemhez való jog megsértése csak akkor állapítható meg, ha bizonyított, hogy a közigazgatási eljárás más eredménnyel zárult volna, ha a felperes az eljárás során betekinthetett volna a szóban forgó dokumentumokba (a fenti 226. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 383. pontja).

250    Mivel a felperes arra hivatkozik, hogy a nem közölt válaszok állítólag mentő bizonyítékokat tartalmaznak, az ő feladata először is annak bizonyítása, hogy e dokumentumok hasznosak lehetnek a védelme szempontjából.

251    Különösen azt kell feltüntetnie, hogy melyek az esetleges mentő tényezők, vagy olyan bizonyítékot kell nyújtania, amely valószínűsíti létezésüket és ennélfogva a bírósági eljárásban való hasznosságukat (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑43/02. sz., Jungbunzlauer kontra Bizottság 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3435. o.] 351–359. pontját).

252    A jelen ügyben a felperes azt állítja, hogy az eljárásban érintett többi fél válaszai lehetővé tették volna számára, hogy olyan egyéb mentő körülményekre hivatkozzon, amelyek alátámasztják következtetését, miszerint a söripari vállalkozások soha nem egyeztettek a holland sörpiacról.

253    Márpedig azzal kapcsolatosan, hogy a felperes arra hivatkozik, hogy a többi vállalkozás a kifogásközlésre adott válaszában a jogsértés vitatására vonatkozó érveket is előadott, meg kell jegyezni, hogy pusztán ez az állítás nem elegendő ahhoz, hogy ezeket az érveket mentő bizonyítéknak tekintsük (lásd ebben az értelemben a fenti 251. pontban hivatkozott Jungbunzlauer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 353. és 355. pontját).

254    A fentiekből következik, hogy a felperes nem jelölt meg olyan esetleges új terhelő vagy mentő bizonyítékokat, amelyeket a hivatkozott kifogásközlésre adott válaszok tartalmazhatnak.

255    Ennélfogva az e válaszokba való betekintetés megtagadására vonatkozó kifogást el kell utasítani.

–       Az állítólagosan bizalmas dokumentumról

256    A felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság megtagadta, hogy hozzáférjen a különböző söripari vállalkozások által a horecaágazatban az 1997 és 2001 közötti időszakban megszerzett és elveszített ügyfelek számáról szóló összefoglaláshoz, amely az eljárási akta részét képezte. Úgy véli, hogy az ezekhez az információkhoz való hozzáférés nélkülözhetetlen volt a védelméhez, mivel be tudta volna bizonyítani, hogy változások mentek végbe a hollandiai horecaágazatban, és hogy a Bizottság azon következtetése, miszerint a verseny korlátozott volt ebben az ágazatban, pontatlan.

257    Márpedig meg kell jegyezni – anélkül, hogy határozni kellene arról, hogy a Bizottság megalapozottan minősítette‑e ezeket a dokumentumokat bizalmasnak –, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a szóban forgó ügyféllista hasznos lehetett volna a védelme szempontjából.

258    A megtámadott határozat (259) preambulumbekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy a Bizottság arra vonatkozó következtetése, hogy a felperes részt vett az ügyfélkör felosztásában a horecaágazatban, a Heineken egyik belső levelén alapul, amely a felperes igazgatótanácsának egyik tagjával folytatott megbeszélésről szól, és amelynek szövege a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdésében, míg értelmezése a megtámadott határozat (187)–(189) preambulumbekezdésében szerepel. A söripari vállalkozások által az érintett időszakban megszerzett és elveszített ügyfelek számára vonatkozó információk semmiképpen nem tekinthetők alkalmasnak arra, hogy e megállapítással kapcsolatban mentő bizonyítékot szolgáltassanak.

259    Ennélfogva a horecaágazatbeli ügyfelek listájához való hozzáférés megtagadására vonatkozó kifogást, valamint a jelen jogalap egészét el kell utasítani mint megalapozatlant.

 A bírság összegének megállapítása során az 1/2003 rendelet 23. cikkének, az iránymutatásnak, valamint az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértésére vonatkozó negyedik jogalapról

 A felek érvei

260    Először is a felperes kifogásolja azt a módot, ahogy a Bizottság kiszámította a bírság összegét, pontosabban pedig a Bizottság jogsértés súlyára vonatkozó elemzését. Úgy véli különösen, hogy mivel a Bizottság a megtámadott határozatban enyhítette azokat az igen súlyos kifogásokat, amelyeket a kifogásközlésében megfogalmazott, a jogsértést sokkal kevésbé súlyosnak kellett volna minősítenie. A felperes továbbá azt kifogásolja, hogy a Bizottság a jogsértés súlyának értékelése során nem vette figyelembe, hogy az egyáltalán nem volt hatással a holland sörpiacra. A felperes egyébiránt úgy véli, hogy a megtámadott határozat (452) preambulumbekezdésében foglaltakkal ellentétben a jogsértés piacra gyakorolt hatása mérhető volt.

261    Másodszor a felperes úgy véli, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, amikor jelentősen eltávolodott korábbi határozathozatali gyakorlatától, különösen pedig a 2003/569 határozatában, az EK‑Szerződés 81. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/37.800/F3 – „luxemburgi sörgyárak”‑ügy) 2001. december 5‑én hozott 2002/759/EK határozatában (HL 2002. L 253., 21. o.), valamint az EK‑Szerződés 81. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/C.37.750/B2 ügy – Brasseries Kronenbourg, Brasseries Heineken ügy) 2004. szeptember 29‑én hozott 2005/503/EK határozatában (HL 2005. L 184., 57. o.) kiszabott bírságoktól.

262    Harmadszor a felperes azzal érvel, hogy a Bizottság megsértette az arányosság és az egyenlő bánásmód elvét, mivel a bírság aránytalan a Heinekennel és a Grolschsal szemben kiszabott bírságokhoz képest. A felperes lényegében arra utal, hogy a Bizottság aránytalan jelentőséget tulajdonított forgalmának a bírság összegének megállapítása során, ami súlyosan elferdítette a söripari vállalkozások között fennálló erőviszonyokat, valamint a felperes érintett piacon elfoglalt helyzetét. Egyébiránt úgy véli, hogy a bírság összegének meghatározása során a Bizottságnak forgalmát a jövedéki adó nélkül kellett volna figyelembe vennie.

263    A Bizottság vitatja a felperes által előterjesztett érveket.

 A Törvényszék álláspontja

264    Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése szerint a Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira, amennyiben azok akár szándékosan, akár gondatlanságból megsértik az EK 81. cikket. Ugyanezen rendelkezés szerint a jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át.

265    Emellett az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a bírságkiszámítás módszerének terén. Az iránymutatásban meghatározott számítási módszer számos rugalmassági tényezőt tartalmaz, ami lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy a mérlegelési jogkörét az 1/2003 rendelet szabályai szerint gyakorolhassa (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑322/07. P., C‑327/07. P. és C‑338/07. P. sz., Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑7191. o.] 112. pontját).

266    Továbbá az olyan területeken – mint a bírság összegének az 1/2003 rendelet alapján való meghatározása –, amelyek tekintetében a Bizottság e mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, a mérlegelésére vonatkozó jogszerűségi vizsgálat csupán a nyilvánvaló értékelési hiba fennállására vagy hiányára korlátozódik (lásd e tekintetben a Törvényszék T‑241/01. sz., Scandinavian Airlines System kontra Bizottság ügyben 2005. július 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2917. o.] 79. pontját).

267    Mindazonáltal a Bizottság mérlegelési mozgástere és annak az utóbbi által meghatározott korlátai nem kötik az uniós bíróságot korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlásában, amely jogosult a Bizottság által kiszabott bírságot megsemmisíteni, csökkenteni, illetve növelni (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑3/06. P. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2007. február 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑1331. o.] 60–62. pontját).

268    A jelen jogalap lényegében három részből áll, amelyek közül az első a jogsértés súlyának téves értékelésére, a második az egyenlő bánásmód elvének a Bizottság korábbi gyakorlatára vonatkozó megsértésére, a harmadik pedig az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének a megtámadott határozat többi címzettjével szemben kiszabott bírságokhoz viszonyított megsértésére vonatkozik.

–       Az első, a jogsértés súlyának téves értékelésére vonatkozó részről

269    Az 1/2003 rendelet 23. cikkének (3) bekezdése szerint a bírság mértékének meghatározásakor tekintetbe kell venni mind a jogsértés súlyát, mind annak időtartamát.

270    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogsértés súlyát számos tényező alapján kell meghatározni, mint például az ügy sajátos körülményei, háttere és a bírságok elrettentő hatása, amelyekre vonatkozóan a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik (a C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítélet [EBHT 2005., I‑5425. o.] 241. pontja, valamint a C‑125/07. P., C‑133/07. P., C‑135/07. P. és C‑137/07. P. sz., Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 24‑én hozott ítélet [EBHT 2009., I‑8681. o.] 91. pontja).

271    Így különösen az iránymutatás 1.A. pontjának első bekezdése szerint a jogsértés súlyának megállapításánál figyelembe kell venni a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető, valamint az érintett földrajzi piac méretét.

272    Korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében a Törvényszéknek értékelnie kell, hogy a kiszabott bírság összege arányos‑e a jogsértés súlyával, és mérlegelnie kell a jogsértés súlyát, továbbá a felperes által hivatkozott körülményeket (a Törvényszék T‑38/02. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2005. október 25‑én hozott ítéletének (EBHT 2005., II‑4407. o.) 136. pontja).

273    A felperes két, a jogsértés Bizottság által megállapított súlyának vitatására irányuló érvet terjesztett elő.

274    Először azt kifogásolja, hogy a Bizottság a jogsértést különösen súlyosnak minősítette, utalva arra, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a kifogásközléshez képest a jogsértés több elemét elhagyta.

275    Emlékeztetni kell arra, hogy az iránymutatás 1. A. pontja második bekezdésének harmadik francia bekezdése értelmében a különösen súlyos jogsértések rendszerint „az olyan horizontális korlátozások […], mint az árkartell vagy a piacfelosztó kvóták alkalmazása […]”.

276    Ezen túlmenően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az ilyen típusú kartellek a verseny megsértésének legsúlyosabb formái, mivel céljuknál fogva a verseny egyértelmű megszüntetésére irányulnak az azt végrehajtó vállalkozások között, ennélfogva ellentétesek az Unió alapvető céljaival (lásd ebben az értelemben a fenti 272. pontban hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 147. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

277    Mivel a Bizottság megalapozottan állapította meg, hogy a felperes egy olyan megállapodásokból és/vagy összehangolt magatartások összességéből álló jogsértésben vett részt, amelyek célja a verseny – különösen az árak és áremelések összehangolása, valamint az ügyfélkör felosztása révén történő –, korlátozása volt a közös piacon, a felperes azon érve, miszerint a jogsértés nem tekinthető különösen súlyosnak, nem fogadható el.

278    A megtámadott határozat (442) preambulumbekezdésében szereplő azon megállapítás, miszerint az ügyben szereplő jogsértést az iránymutatásnak megfelelően jellegénél fogva különösen súlyosnak kellett minősíteni, nem téves. E következtetést nem cáfolja az a tény, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a jogsértésnek a kifogásközlésben szereplő bizonyos elemeire nem hivatkozott, mivel a megtámadott határozat ismereti azokat a körülményeket, amelyek igazolják a jogsértés különösen súlyosként történő minősítését.

279    Másodszor a felperes azt kifogásolja, hogy a Bizottság azt állapította meg, hogy a kartell által a piacra gyakorolt hatás nem volt mérhető, és nem vette figyelembe az iratok között szereplő azon bizonyítékokat, amelyek bizonyították, hogy a jogsértés egyáltalán nem volt hatással a piacra.

280    Emlékeztetni kell arra, hogy jóllehet a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatása az elkövetett jogsértés súlyának értékelése során olyan elem, amelyet figyelembe kell venni, ám ez csak egy a többi – azaz a jogsértés jellege, valamint az érintett földrajzi piac mérete – mellett. Az iránymutatás 1.A. pontjának első bekezdése továbbá kimondja, hogy a piacra gyakorolt tényleges hatást csupán akkor kell figyelembe venni, ha az mérhető.

281    Meg kell továbbá jegyezni, hogy a horizontális árkartelleket, illetve a piac megosztására irányuló horizontális kartelleket – mint amilyen a jelen ügyben érintett jogsértés – önmagukban is jellegüknél fogva különösen súlyos jogsértéseknek lehet minősíteni, anélkül hogy a Bizottság köteles lenne bizonyítani a jogsértés által a piacra gyakorolt tényleges hatást. A jogsértés által gyakorolt tényleges hatás csak a figyelembe veendő tényezők egyikét jelenti, amely – ha mérhető – lehetővé teheti a Bizottság számára, hogy a bírság kiindulási összegét a 20 millió euró lehetséges legalacsonyabb összeghez képest növelje (a Bíróság C‑534/07. P. sz., Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑7415. o.] 74. és 75. pontja).

282    A jelen ügyben a megtámadott határozat (452) preambulumbekezdésében a Bizottság a következőket fejti ki:

„A jelen eljárás keretében lehetetlen azon megállapodások tényleges hatásának mérése a holland piacon, amelyekből a jogsértés összetevődik, így a Bizottság az iránymutatásnak megfelelően – miszerint a tényleges hatást csupán akkor kell figyelembe venni, ha az mérhető […] – nem támaszkodik a tényleges hatásra. Ennélfogva a Bizottság nem veszi figyelembe a piacra gyakorolt hatást a jelen ügyben alkalmazandó bírságok meghatározásakor.”

283    Ezt követően a megtámadott határozat (455) preambulumbekezdésében – amely a jogsértés súlyosságára vonatkozó következtetését tartalmazza – a Bizottság a következőket fejti ki:

„Figyelemmel a jogsértés jellegére, valamint arra, hogy az Hollandia egész területére kiterjedt, a jelen határozatban címzettként szereplő vállalkozások az [EK] 81. cikk különösen súlyos megsértését követték el.”

284    E szakaszokból kitűnik, hogy a jogsértés súlyának meghatározása érdekében a Bizottság nem a jogsértés tényleges hatására, hanem a jogsértés jellegére és a szóban forgó földrajzi piac terjedelmére támaszkodott.

285    E tekintetben meg kell állapítani, hogy figyelemmel a megállapított jogsértés jellegére, amelynek célja különösen az árak és az áremelések összehangolása, valamint az ügyfélkör felosztásának alkalmankénti összehangolása volt, a Bizottság jogszerűen nem vette figyelembe a jogsértés piacra gyakorolt hatását.

286    Ebből következik, hogy amikor a szóban forgó jogsértést különösen súlyosnak minősítette, a Bizottság valójában nem tért el az iránymutatásától, és nem sértette meg a felperes által hivatkozott elveket.

287    Ennélfogva a felperes arra vonatkozó érvét, miszerint a kartell nem gyakorolt hatást a piacra, valamint a jogalap jelen részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

–       A második, az egyenlő bánásmód elvének a Bizottság korábbi gyakorlatához képest történő megsértésére vonatkozó részről

288    Elöljáróban hangsúlyozni kell egyrészt, hogy a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgál jogi háttérként a versenyjogi bírságok tekintetében (a Törvényszék T‑203/01. sz., Michelin kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑4071. o.] 292. pontja), másrészt pedig, hogy a Bizottság a 17. rendelet és az 1/2003 rendelet keretében mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a bírságok megállapítása terén annak érdekében, hogy a vállalkozások magatartását a versenyszabályok tiszteletben tartásának irányába terelje (a Törvényszék T‑236/01., T‑239/01., T‑244/01–T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz., Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑1181. o.] 216. pontja), illetve hogy a Bizottság a bírságok mértékét bármikor e politika igényeihez tudja igazítani (a fenti 270. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 169. pontja)

289    A jelen ügyben – ahogy arra már fent rámutattunk – a felperessel szemben kiszabott bírság összegét a Bizottság az 1/2003 rendelet 23. cikke (3) bekezdésének megfelelően a jogsértés súlyára és időtartamára tekintettel állapította meg. E tekintetben a felperes nem hivatkozhat érvényesen pusztán arra a tényre, hogy a korábbi határozathozatali gyakorlatában a Bizottság hasonló magatartásokat alacsonyabb összegű bírságokkal szankcionált, mint amelyet a jelen ügyben vele szemben kiszabott.

290    Ilyen körülmények között a felperes nem hivatkozhat az egyenlő bánásmód elvének megsértésére sem. A Bíróság ugyanis többször is kimondta, hogy a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgálhat a versenyjogi bírságok rögzítésének jogi háttereként, és a más ügyekre vonatkozó határozatok csak jelezhetik az esetleges hátrányos megkülönböztetés fennállását, figyelemmel arra, hogy kevéssé valószínű, hogy azok körülményei, így az érintett piacok, termékek, vállalkozások és azok időpontjai azonosak lennének (lásd a fenti 270. pontban hivatkozott Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 233. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

291    E tekintetben a jelen ügyben a felperesnek a három korábbi, 2003/569, 2002/759 és 2005/503 határozatokban kiszabott bírságok mértékére hivatkozó érvét illetően mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozattól eltérően, amelyben a Bizottság a szóban forgó jogsértést „különösen súlyosnak” minősítette, a 2002/759 és a 2005/503 határozatokban úgy tekintette, hogy „súlyos” jogsértéssel szembesült. A felperes tehát nem hivatkozhat érvényesen az említett határozatokra annak alátámasztása érdekében, hogy a Bizottság hátrányosan megkülönböztető bánásmódot alkalmazott.

292    A felperes a 2003/569 határozat tekintetében az egyenlő bánásmód elvének megsértését abból vezeti le, hogy az ügyben szereplő belga söripari vállalkozásokkal szemben kiszabott bírságok lényegesen alacsonyabbak voltak, mint a megtámadott határozatban kiszabottak, annak ellenére, hogy sem a jogsértések jellege, sem az érintett piacok körülményei nem mutattak olyan különbséget, amely igazolná ezt az eltérést.

293    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság a jogsértések súlyát számos olyan tényező alapján értékeli, amelyek nem a figyelembe veendő körülmények kötelező vagy kimerítő felsorolásából következnek, és hogy ezen túlmenően nem köteles pontos matematikai képlet alkalmazására sem a kiszabott bírság teljes összegét, sem annak különböző elemekre tagolását illetően (lásd a Törvényszék T‑67/01. sz., JCB Service kontra Bizottság ügyben 2004. január 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑0049. o.] 187. és 188. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

294    Ilyen körülmények között két, különböző jogsértésekre vonatkozó határozat címzettjeivel szemben kiszabott bírságok közvetlen összehasonlítása azzal a veszéllyel jár, hogy elferdíti a bírságkiszámítás egyes szakaszainak sajátos funkcióit. A bírságok végső összegei ugyanis az egyes kartellek sajátos körülményeit, valamint az adott ügyre jellemző egyedi értékelést tükrözik.

295    A fentiek összességéből következően a felperes helyzete a kiszabott bírságok mértékét illetően nem hasonlítható össze a hivatkozott korábbi határozatok által érintett vállalkozásokéval.

296    E megfontolásokra tükrében az egyenlő bánásmód elvének a Bizottság korábbi gyakorlatához képest történő megsértésére vonatkozó kifogást el kell utasítani.

–       Az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének a szóban forgó kartellben érintett többi vállalkozással szemben kiszabott bírsághoz képest történő megsértésére vonatkozó harmadik részről

297    A jelen résszel a felperes lényegében a Bizottságnak az általa alkalmazott eltérő kezelés keretében a bírságok kiindulási összegére vonatkozó értékelését vitatja (a megtámadott határozat (462) preambulumbekezdése).

298    E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az iránymutatás szerint, amennyiben a jogsértésben több vállalkozás is érintett, a Bizottság – amint ebben az esetben is tette – súlyozhatja a kiindulási összegeket annak figyelembevétele érdekében, hogy az egyes vállalkozások jogsértő magatartása milyen súlyú, így csoportosítva a kartell tagjait, „különösen, ha az azonos típusú jogsértéseket elkövető vállalkozások mérete között jelentős különbség áll fenn” (az iránymutatás 1. A. pontjának hatodik bekezdése). Az iránymutatás egyébiránt kimondja, hogy „az azonos magatartásért járó azonos büntetés elve – ha a körülmények így kívánják – az érintett vállalkozások vonatkozásában eltérő összegű bírságok kiszabásához vezethet, anélkül hogy ezt a különbségtételt aritmetikai számítások szabályoznák” (az iránymutatás 1. A. pontjának hetedik bekezdése).

299    Az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a jogsértés súlyának meghatározásakor a Bizottság nem köteles biztosítani, hogy ha ugyanazon jogsértésben részt vevő több vállalkozásra szab ki bírságot, akkor a különböző vállalkozások esetén elvégzett számítás eredményeként a bírság végső összege azok teljes forgalmára nézve tükrözze a közöttük tett különbségtételt. Ezzel szemben csoportonként is meghatározhatja e bírságok összegét (a Törvényszék T‑213/00. sz., CMA CGM és társai kontra Bizottság ügyben 2003. március 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑913. o.] 385. pontja, valamint T‑330/01. sz., Akzo Nobel kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3389. o] 57. pontja).

300    Mindazonáltal az érintett vállalkozások csoportokba sorolásának tiszteletben kell tartania az egyenlő bánásmód elvét, amely szerint tilos a hasonló helyzeteket eltérő módon, illetve a különböző helyzeteket azonos módon kezelni, kivéve, ha ez a bánásmód objektíve igazolható. Az ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanakkor a bírság összegének legalábbis arányban kell állnia a jogsértés súlyának értékelésekor figyelembe vett tényezőkkel (a Törvényszék T‑161/05. sz., Hoechst kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., 3555. o.] 124. pontja).

301    A jelen ügyben meg kell jegyezni – amint az a megtámadott határozat (457) és (458) preambulumbekezdéséből is kitűnik –, hogy azon kategóriák meghatározása érdekében, amelyek lehetővé teszik az érintett vállalkozások csoportosítását, a Bizottság úgy döntött, hogy e vállalkozások egyetlen szempont – az 1998‑ban, vagyis a jogsértés utolsó naptári évében elért hollandiai söreladások – alapján az érintett piacon fennálló viszonylagos jelentőségét veszi alapul.

302    Ezen az alapon a Bizottság a vállalkozásokat három kategóriába sorolta. Az első kategóriába tartozott a Heineken, amelynek a hollandiai söreladása 450–480 millió euró volt. A második kategóriába tartozott a Grolsch és az InBev, amelynek a hollandiai söreladása 150–180 millió euró volt. A felperes a harmadik kategóriába került, amelynek hollandiai söreladási adatai 100–130 millió eurónak feleltek meg. A Bizottság az egyes kategóriák tekintetében 65 000 000 euróban, 25 000 000 euróban és 17 000 000 euróban állapította meg a bírságok összegét.

303    A Bizottság ekképpen eljárva következetes módszert választott a kartell tagjainak három kategóriába sorolására, amelyet objektíve indokol a három kategóriába tartozó egyes vállalkozások piaci részesedései közötti különbség (lásd ebben az értelemben a fenti 288. pontban hivatkozott Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítélet 220. pontját). Ezenfelül meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem tért el az iránymutatásban meghatározott szokásos módszerétől. Ezen túlmenően – amennyiben a felperes úgy véli, hogy a kartellben résztvevő vállalkozások közül ő volt a leggyengébb helyzetben – meg kell állapítani, hogy a harmadik kategóriába sorolása ezt a megfontolást tükrözi.

304    A felperes azon érvét illetően, miszerint az, hogy a Bizottság kizárólag a forgalmat vette figyelembe, nem tükrözi pontosan, hogy a vállalkozások milyen gazdasági képességgel rendelkeztek a verseny holland sörpiacon való megsértésére, emlékezetni kell arra, hogy megközelítő jellege ellenére a forgalom a versenyjog területén megfelelő szempontnak tekinthető az érintett vállalkozások méretének és gazdasági erejének értékelése során (lásd ebben az értelemben a Bíróság 100/80–103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 121. pontját).

305    Mivel a Bizottság e szempontot megfelelően alkalmazta a jelen ügyben, semmi nem alapozza meg azt a következtetést, hogy a bírság kiindulási összege meghatározásakor megsértette volna az egyenlő bánásmód és az arányosság elveit.

306    A felperes azzal kapcsolatos kifogását illetően, hogy a Bizottság a jövedéki adót tartalmazó forgalmat használta az egyes bírságok alapösszegének meghatározásakor, hangsúlyozni kell, hogy mivel e számítás a kartell további résztvevői e piacon fennálló viszonylagos súlyának mérlegelésére vonatkozik, az adók vagy jövedéki adók figyelmen kívül hagyása nem módosította volna a Bizottság végső következtetését. Az egyenlő bánásmód elvének sérelme csak akkor lehetne megalapozott, ha a Bizottság a további érintett felekre vonatkozó egyedi kiindulási összegeket olyan forgalom alapján számította volna, amely nem tartalmazza a jövedéki adót.

307    Ennélfogva, mivel a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét a vállalkozások eltérő kezelése során, a jelen részt mint megalapozatlant el kell utasítani.

308    A fentiek összességére tekintettel a negyedik jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A közigazgatási eljárás túlzott időtartamára vonatkozó ötödik jogalapról

 A felek érvei

309    A felperes először is arra hivatkozik, hogy a közigazgatási eljárás túlzott időtartama kihatott a védelemhez való jogára. Azzal érvel különösen, hogy a Bizottság által 2000‑ben végzett vizsgálatok, valamint a felperes által az információkérésekre adott válaszok ellenére az egyes találkozókra vonatkozó adatok nem voltak világosak, úgyhogy ettől az időponttól kezdve lehetősége lett volna az érintett igazgatóknak kérdéseket feltenni.

310    A felperes ezen túlmenően arra hivatkozik, hogy a közigazgatási eljárás túlzott időtartama aránytalan bírságösszeget eredményezett, mivel a Bizottság bírságok mértékére vonatkozó politikája időközben szigorodott.

311    Másodszor azt állítja, hogy a bírságnak a közigazgatási eljárás túlzott időtartama miatti 100 000 eurós csökkentése túlságosan jelentéktelen és aránytalan az eljárás teljes tartamához képest.

312    A Bizottság rámutat, hogy a megtámadott határozat (497)–(500) preambulumbekezdésében kifejezetten elismerte, hogy az eljárás időtartama túlzott volt, és hogy ezért kivételesen csökkentette a felperessel szemben kiszabott bírságot.

313    Ezen túlmenően a Bizottság megjegyzi, hogy bár az állandó ítélkezési gyakorlat elismeri az ésszerű eljárási határidő betartását a közigazgatási eljárás során, ennek túllépése csak akkor alapozhatja meg a jogsértést megállapító határozat megsemmisítését, ha bizonyított, hogy ezen elv megsértése sérti az érintett vállalkozások védelemhez való jogát.

314    E tekintetben a Bizottság kifejti, hogy állításával ellentétben a felperesnek címzett vizsgálatot elrendelő 2000. március 17‑i határozat lehetővé tette számára, hogy tudomást szerezzen a jogsértés nagyobb részéről, valamint azokat a piacokról és időtartamról, amelyekre e határozat vonatkozott. A Bizottság szerint a határozat már utalt a holland sörágazatban – mind a kiskereskedelmi, mind a horecaágazatban – történt árrögzítésre, piacfelosztásra és/vagy az információcserére vonatkozó versenyellenes magatartásokra. A felperes érve emellett a 2001‑től kezdve hozzá intézett kérdések részletes jellege miatt sem elfogadható.

315    Végül a Bizottság vitatja a felperes azon érvét, miszerint a bírság összegének az eljárás túlzott időtartama miatti csökkentése nem arányos. Úgy véli, hogy e tekintetben széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik, és az a lehetőség, hogy saját kezdeményezésére ilyen csökkentést nyújt, saját előjogainak egyikét képezi. Emellett a Bizottság rámutat, hogy a jelen ügyben folytatott közigazgatási eljárás kevésbé volt hosszú, mint más korábbi ügyekben, amelyekben ugyanakkor ugyanilyen mértékű csökkentést alkalmazott.

 A Törvényszék álláspontja

316    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a versenypolitika terén folytatott közigazgatási eljárásokban az ésszerű határidő tiszteletben tartása uniós jogi alapelv, amelynek a betartását az uniós bíróságok biztosítják (a Bíróság fenti 239. pontban hivatkozott Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 167–171. pontja, valamint C‑113/04. P. sz., Technische Unie kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑8831. o.] 40. pontja).

317    Ezen elv alkalmazásakor különbséget kell tenni a közigazgatási eljárás két szakasza, vagyis a közigazgatási eljárás kifogásközlést megelőző első szakasza, valamint az eljárás további részének megfelelő szakasza között, amelyek mindegyike saját belső logikát követ (a fenti 316. pontban hivatkozott Technische Unie kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 42. pontja).

318    A kifogásközléssel záruló első szakasz kezdete az az időpont, amikor a Bizottság a jogsértés elkövetésével kapcsolatos kifogásra utaló intézkedést tesz, és lehetővé teszi számára, hogy az eljárás alakulását illetően állást foglaljon. A második szakasz a kifogásközléstől a végleges határozat elfogadásáig tart. Ez teszi lehetővé a Bizottság számára, hogy a kifogásolt jogsértés tekintetében végleges határozatot hozzon (a fenti 316. pontban hivatkozott Technische Unie kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 43. pontja).

–       A közigazgatási eljárás időtartamáról

319    A jelen ügyben elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (498) preambulumbekezdésében elismerte, hogy a közigazgatási eljárás időtartama túlzott volt, és e tény neki volt betudható.

320    Meg kell ugyanis állapítani, hogy a közigazgatási eljárás első, vagyis azon szakasza, amely a vizsgálatot elrendelő határozat felperesnek való 2000 márciusában történt kézbesítésétől a kifogásközlés 2005 augusztusában történt kézbesítéséig tartott, 65 hónapnyi ideig húzódott.

321    Mivel a Bizottság a vizsgálat során a vizsgálati cselekményeket 2000 márciusában és áprilisában folytatta, a közigazgatási eljárás e szakaszának teljes tartamát nem igazolhatja az a puszta tény, hogy a Bizottság a felekhez több információkérést is intézett 2001 és 2005 között.

322    Ezért a Bizottság részéről az ezen időszak alatt folytatott eljárási cselekményekre vonatkozó kiegészítő információk vagy kiegészítő indokolás hiányában az eljárás első szakaszának időtartamát túlzottnak kell tekinteni (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑5/00. és T‑6/00. sz., Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied és Technische Unie kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. december 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑5761. o.] 77. pontját).

323    A közigazgatási eljárás második szakasza, amely a kifogásközlés kézbesítésétől a megtámadott határozat 2007 áprilisában történt elfogadásáig terjed, 20 hónapig tartott, kiegészítő indokolás nélkül túllépve ezzel a határozat elfogadásához általában szükséges időtartamot.

324    Következésképpen meg kell állapítani, hogy a szóban forgó közigazgatási eljárás tartama túlzott volt, és az a Bizottság mulasztásának volt betudható, amivel megsértette az ésszerű eljárási határidő elvét.

–       A megtámadott határozat jogszerűségére gyakorolt hatásról

325    Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az ésszerű eljárási határidő elvének megsértése csak akkor járhat a jogsértést megállapító határozat megsemmisítésével, ha az eljárás időtartama kihatott az eljárás kimenetelére (lásd ebben az értelemben a fenti 316. pontban hivatkozott Technische Unie kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 48. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

326    A jelen ügyben a felperes azt állítja, hogy a közigazgatási eljárás első szakaszának túlzott időtartama megsértette a védelemhez való jogát, szükségszerűen kihatva az eljárás kimenetelére.

327    Lényegében kifejti, hogy a kifogásközlésben szereplő kifogásokkal szemben való hatékony védekezésének lehetőségei sérültek, mivel a kifogásközlés 2005. augusztus 30‑i kézbesítéséig nem ismerte pontosan a Bizottság által végzett vizsgálat tárgyát. A felperes szerint, amikorra lehetőséget kapott a kifogások elleni védekezésre, majdnem tíz év eltelt a kifogásolt magatartások óta, ami hátrányosan érintette az otthoni fogyasztási ágazat tekintetétben fennálló mentő bizonyítékok összegyűjtésére vonatkozó lehetőségeit, mivel a kifogásolt tényekről közvetlen tudomással bíró egyes alkalmazottai már távoztak.

328    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes tévesen állítja, hogy a kifogásközlés kézbesítéséig nem ismerhette meg az eljárás tárgyát.

329    Egyrészt ugyanis a felperesnek 2000. március 17‑én küldött vizsgálatot elrendelő határozat jelezte, hogy a Bizottság vizsgálata olyan konkrét versenyellenes magatartásokra irányul, mint a holland sörágazatban – mind a kiskereskedelmi, mind a horecaágazatban – történt árrögzítésre, piacfelosztásra és/vagy az információcserére. Másrészt a felperesnek 2001 októberében küldött információkérések pontosan megjelölték a Bizottság által folytatott vizsgálat tárgyát képező találkozók típusait, időpontjait, valamint helyszíneit.

330    A felperes állításával ellentétben e közlések lehetővé tették számára, hogy kellően pontosan megismerje a vizsgálat tárgyát, a vele szemben kifogásolt jogsértéseket, valamint az érintett piaci szegmenseket, azok tehát lehetővé tették számára, hogy azonosítsa és összegyűjtse az esetleges mentő bizonyítékokat.

331    Egyebekben a felperes – bár hivatkozik egy, a bizonyos mentő bizonyítékok összegyűjtésének nehézségeivel kapcsolatos érvre – ezt az állítást nem támasztotta alá konkrét bizonyítékokkal, és különösen nem jelölte meg azt az időpontot, amikor érintett alkalmazottai távoztak a vállalkozástól; azokat a pontos indokokat, amelyek miatt létfontosságú lett volna a védelemhez való jog gyakorlása érdekében az említett személyektől információkat szerezni; sem azokat a körülményeket, amelyek tekintetében már nem tudta ezeket az információkat az érintett személyektől beszerezni (lásd ebben az értelemben a fenti 316. pontban hivatkozott Technische Unie kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 64. pontját).

332    E körülmények között nem elfogadható a felperes azon állítása, miszerint a Bizottság nem tájékoztatta a vizsgálat kezdetétől fogva annak tárgyáról, valamint a Bizottság esetleges kifogásairól, így nem volt képes előkészíteni védekezését és összegyűjteni a rendelkezésére álló mentő bizonyítékokat.

333    A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a közigazgatási eljárás túlzott időtartama megsértette volna a védelemhez való jogát.

334    Végül el kell utasítani a felperes azon érvét is, miszerint a vele szemben alkalmazott szankció mértéke alacsonyabb lett volna, ha a Bizottság hamarabb befejezi a közigazgatási eljárást.

335    Ugyanis, bár a Bizottság a tárgyalás folyamán elismerte, hogy 2005 körül, vagyis a szóban forgó közigazgatási eljárás során megemelte a bírságok általános mértékét, e tényt nem lehet figyelembe venni az eljárás időtartama által a megtámadott határozat tartalmára gyakorolt hatás értékelése során. E tekintetben elegendő emlékeztetni arra, hogy az a tény, hogy a Bizottság a múltban bizonyos típusú jogsértésekre bizonyos mértékű bírságokat alkalmazott, nem fosztja meg a Bizottságot attól a lehetőségtől, hogy az 1/2003 rendeletben meghatározott korlátok között megemelje ezt a mértéket, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy biztosítsa a versenypolitika végrehajtását; éppen ellenkezőleg: a versenyszabályok hatékony alkalmazása megkívánja, hogy a Bizottság a bírságok mértékét bármikor e politika igényeihez tudja igazítani (a fenti 304. pontban hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 109. pontja és a fenti 270. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 169. pontja).

336    Következésképpen figyelemmel a szóban forgó eljárás kimenetelére gyakorolt hatás hiányára, az ésszerű eljárási határidő elvének tiszteletben nem tartása nem eredményezheti a megtámadott határozat megsemmisítését.

–       A bírságcsökkentés mértékéről

337    A felperes azon érvét illetően, miszerint a Bizottság az eljárás túlzott időtartama miatt állítólagosan túlságosan korlátozott mértékben csökkentette a bírság összegét, meg kell jegyezni, hogy valamely eljárási szabálytalanság – még ha nem is eredményezheti a határozat megsemmisítését – igazolhatja a bírság csökkentését (lásd ebben az értelemben a fenti 38. pontban hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 26–48. pontját, valamint a fenti 322. pontban hivatkozott Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied és Technische Unie kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 436–438. pontját).

338    Az ésszerű eljárási határidő túllépése alkalmas a Bizottság arra irányuló határozatának megalapozására, hogy méltányosságból csökkentse a bírság összegét, mivel e csökkentésről saját előjogai gyakorlásának keretében határozhat (lásd ebben az értelemben a fenti 316. pontban hivatkozott Technische Unie kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 202–204. pontját).

339    A jelen ügyben a Bizottság úgy határozott, hogy a közigazgatási eljárás „ésszerűtlen” időtartama miatt csökkenti a felperessel szemben kiszabott bírság összegét (a megtámadott határozat (498) és (499) preambulumbekezdése).

340    A Bizottság ezen előjogának gyakorlása nem akadályozza meg a Törvényszéket abban, hogy korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében tovább csökkentse a bírság összegét.

341    Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bizottság által alkalmazott 100 000 eurós átalánycsökkentés egyáltalán nem veszi figyelembe a felperessel szemben kiszabott bírság összegét – amely e csökkentés előtt 22 950 000 euró volt –, és ennélfogva nem tekinthető a szankció olyan mértékű csökkentésének, amely alkalmas megfelelő módon orvosolni a közigazgatási eljárás ésszerű időtartamának túllépéséből eredő jogsértést.

342    E tekintetben a felperes megalapozottan hivatkozik arra, hogy az ésszerű eljárási határidő elve megsértésnek következményeit a Bizottság nem vette megfelelően figyelembe a bírság összegének csökkentésekor.

343    Figyelemmel a jelen ügy körülményeire, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében a bírság összegét 5%‑kell csökkenteni annak érdekében, hogy a felperes jogainak az eljárás túlzott időtartama miatti sérelme megfelelően orvoslásra kerüljön.

 A bírsággal kapcsolatos végkövetkeztetés

344    A felperes által előterjesztett jogalapok vizsgálata alapján és a Törvényszék korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében a felperessel szemben kiszabott bírság összegét módosítani kell; a Törvényszék egyrészt 17 000 000 euró helyett 16 150 000 euróban rögzíti a kiindulási összeget a megtámadott határozat 1. cikkének amiatt történő megsemmisítése miatt, hogy e cikk a jogsértés azon részét állapítja meg a felperessel szemben, amely a hollandiai horecaágazat egyéni fogyasztóinak nyújtott árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolásában állt (lásd a fenti 191. és 192. pontot), másrészt pedig az ésszerű eljárási határidő túllépése alapján a bírság végleges összegének csökkentését 100 000 euró helyett a bírság 5%‑ában rögzíti (lásd a fenti 343. pontot).

345    A bírság összegének módosítása következtében a jogsértés időtartama alapján a bírság összegét 35%‑kal kell növelni, továbbá az így kapott összeget az ésszerű eljárási határidő túllépése miatt 5%‑kal kell csökkenteni. Következésképpen a Törvényszék a felperessel szemben kiszabott bírság összegét 20 712 375 euróban állapítja meg.

 A költségekről

346    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 3. §‑a alapján a Törvényszék részleges pernyertesség esetén elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását vagy azt, hogy a felek mindegyike maga viselje saját költségeit.

347    Mivel a jelen esetben a felperes keresetének részben helyt adott, a Törvényszék úgy véli, hogy a jelen eset körülményeit igazságosan értékeli, ha úgy dönt, a felperes viselje saját költségeinek, illetve a Bizottság költségeinek kétharmadát, illetve a Bizottság viselje saját költségeinek, valamint a felperes költségeinek egyharmadát.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (hatodik kibővített tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék megsemmisíti az [EK] 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/B‑2/37.766. „holland sörpiac”‑ügy) 2007. április 18‑án hozott C (2007) 1697 végleges bizottsági határozat 1. cikkét annyiban, amennyiben az Európai Bizottság azt állapította meg benne, hogy a Bavaria NV részt vett a hollandiai horecaágazat egyéni fogyasztóinak nyújtott árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolásában megnyilvánuló jogsértésben.

2)      A Törvényszék a C (2007) 1697 határozat 3. cikkének c) pontjában a Bavariával szemben kiszabott bírság összegét 20 712 375 euróban állapítja meg.

3)      A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja.

4)      A Törvényszék a Bavariát kötelezi saját költségei kétharmadának, és az Európai Bizottság költségei kétharmadának viselésére.

5)      A Törvényszék a Bizottságot kötelezi saját költségei egyharmadának, és a Bavaria költségei egyharmadának viselésére.

Vadapalas Dittrich Truchot

Kihirdetve Luxembourgban, a 2011. június 16‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

Tartalomjegyzék

A jogvita alapjául szolgáló tényállás

A közigazgatási eljárás

A megtámadott határozat

A szóban forgó jogsértés

A felperessel szemben kiszabott bírság

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

Az EK 81. cikknek, az ártatlanság vélelmének, a jogszerűség elvének, valamint az indokolási kötelezettségnek a megsértésére vonatkozó második jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

– Az InBev nyilatkozatáról

– Az egyéb bizonyítékokról

– Az egyrészt a sörárak és áremelések összehangolására, másrészt az ügyfélkör alkalmankénti felosztásának összehangolására vonatkozó ténybeli bizonyítékokról

– A horecaágazat egyéni fogyasztóinak kínált árakon kívüli egyéb kereskedelmi feltételek alkalomszerű összehangolására vonatkozó ténybeli bizonyítékokról

– Az állítólagos téves jogalkalmazásról és a tények téves minősítéséről

– Végkövetkeztetés

A jogsértés időtartamára vonatkozó harmadik jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

– A jogsértés kezdő időpontjának megállapításáról

– A jogsértés befejező időpontjának megállapításáról

A gondos ügyintézés elvének megsértésére vonatkozó első jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

A lényeges eljárási szabályoknak, a gondos ügyintézés elvének és a védelemhez való jognak abban álló megsértésére vonatkozó hatodik jogalapról, hogy a Bizottság megtagadta, hogy a felperes betekintsen az ügy iratai közé tartozó egyik dokumentumba, illetve a többi érintett vállalkozás által a kifogásközlésre adott válaszokba

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

– A többi érintett vállalkozás által a kifogásközlésre adott válaszokról

– Az állítólagosan bizalmas dokumentumról

A bírság összegének megállapítása során az 1/2003 rendelet 23. cikkének, az iránymutatásnak, valamint az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértésére vonatkozó negyedik jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

– Az első, a jogsértés súlyának téves értékelésére vonatkozó részről

– A második, az egyenlő bánásmód elvének a Bizottság korábbi gyakorlatához képest történő megsértésére vonatkozó részről

– Az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének a szóban forgó kartellben érintett többi vállalkozással szemben kiszabott bírsághoz képest történő megsértésére vonatkozó harmadik részről

A közigazgatási eljárás túlzott időtartamára vonatkozó ötödik jogalapról

A felek érvei

A Törvényszék álláspontja

– A közigazgatási eljárás időtartamáról

– A megtámadott határozat jogszerűségére gyakorolt hatásról

– A bírságcsökkentés mértékéről

A bírsággal kapcsolatos végkövetkeztetés

A költségekről

* Az eljárás nyelve: holland.