T‑16/04. sz. ügy

Arcelor SA

kontra

Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa

„Környezet – 2003/87/EK irányelv – Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere – Megsemmisítés iránti kérelem – Közvetlen és személyben való érintettség hiánya – Kártérítés iránti kérelem – Elfogadhatóság – Magánszemélyek számára jogokat keletkeztető, magasabb rendű jogi szabály kellően súlyos megsértése – A tulajdonhoz való jog – Szakmai tevékenység szabad gyakorlása – Arányosság – Egyenlő bánásmód – Letelepedés szabadsága – Jogbiztonság”

Az ítélet összefoglalása

1.      Megsemmisítés iránti kereset – Természetes vagy jogi személyek – Őket közvetlenül és személyükben érintő jogi aktusok – Normatív jogi aktus – Irányelv

(EK 230. cikk, negyedik bekezdés és EK 249. cikk, harmadik bekezdés)

2.      Megsemmisítés iránti kereset – Természetes vagy jogi személyek – Őket közvetlenül és személyükben érintő jogi aktusok – 2003/87 irányelv – Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere

(EK 174. cikk, EK 175. cikk, (1) bekezdés és EK 230. cikk, negyedik bekezdés; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv, I. melléklet)

3.      Eljárás – Keresetlevél – Alaki követelmények – A jogvita tárgyának megjelölése – A felhozott jogalapok rövid ismertetése

(A Bíróság alapokmánya, 21. cikk, első bekezdés és 53. cikk, (1) bekezdés; a Törvényszék eljárási szabályzata, 44. cikk, 1. §, c) pont)

4.      Szerződésen kívüli felelősség – Feltételek – Jogellenesség – A közösségi jog kellően súlyos megsértése

(EK 174. cikk, EK 175. cikk és EK 288. cikk, második bekezdés; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv)

5.      Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – A Szerződés rendelkezései

(EK 3. cikk, (1) bekezdés, c) pont, EK 43. cikk, EK 174. cikk, EK 175. cikk és EK 249. cikk, harmadik bekezdés; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv)

6.      Környezet – Levegőszennyezés – 2003/87 irányelv – Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere

(EK 5. cikk, második bekezdés, EK 10. cikk, EK 174–EK 176. cikk és EK 249. cikk, harmadik bekezdés; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv 9. cikk, (1) bekezdés és 11. cikk, (1) bekezdés)

7.      Közösségi jog – Elvek – Alapvető jogok

(2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 9. cikk, (1) bekezdés és 11. cikk, (1) bekezdés)

8.      Környezet – Levegőszennyezés – 2003/87 irányelv – Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere

(EK 43. cikk és EK 174. cikk; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 3. cikk, a) pont, és 12. cikk, (2) és (3) bekezdés)

9.      Környezet – Levegőszennyezés – 2003/87 irányelv – Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmi rendszere

(EK 174. cikk; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 9. cikk, (1) és (3) bekezés, 11. cikk, (1) bekezdés és III. melléklet; 2002/358 tanácsi határozat)

10.    Közösségi jog – Elvek – Jogbiztonság

(EK 2. cikk és EK 3. cikk, (1) bekezdés, c) és g) pont; 2003/87 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 1. cikk)

1.      Az a puszta körülmény, hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdése nem ismeri el kifejezetten az egyének által valamely irányelv ellen az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében benyújtott megsemmisítés iránti keresetek elfogadhatóságát, nem elegendő az e keresetek elfogadhatatlanná nyilvánításához. A közösségi intézmények ugyanis kizárólag az érintett jogi aktus formájának megválasztásával nem zárhatják ki a Szerződés e rendelkezése által az egyének számára nyújtott bírói jogvédelmet, még ha irányelvről is van szó. Ráadásul pusztán az a tény, hogy a vitatott rendelkezések az EK 249. cikk negyedik bekezdése értelmében egy valódi irányelvnek minősülő általános hatályú jogi aktus részét képezik, és nem irányelv formájában hozott határozatnak, önmagában nem elegendő annak kizárásához, hogy e rendelkezések közvetlenül és személyében érintsenek valamely magánszemélyt.

(vö. 94. pont)

2.      Ugyan igaz, hogy valamely általános hatályú aktus elfogadásakor a közösségi intézmények kötelesek a magasabb szintű jogi szabályokat tiszteletben tartani – ideértve az alapvető jogokat is –, az az állítás, miszerint ez az aktus megsérti ezeket a szabályokat vagy jogokat, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valamely magánszemély keresete elfogadhatónak minősüljön, anélkül hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdését meg ne fosztanánk tartalmától, amennyiben az állítólagos jogsértés a címzettekhez hasonló módon nem egyéníti őt.

E tekintetben nem létezik semmiféle kifejezett és különös – akár magasabb szintű, akár másodlagos jogból származó – rendelkezés, amely kötelezné a közösségi jogalkotót, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv elfogadásának folyamata során a nyersvas-, illetve acélgyártók helyzetét a hivatkozott irányelv I. mellékletében felsorolt ágazatokhoz képest különösen figyelembe vegye. Így többek között a Közösség környezetvédelem terén folytatott szabályozási tevékenységének jogi alapját képező EK 174. cikk és EK 175. cikk (1) bekezdése sem ír elő ilyen kötelezettséget.

Továbbá nem tekinthető úgy, hogy valamely acélgyártó vállalkozást a 2003/87 irányelv rendelkezései személyében érintik.

(vö. 102–103., 105. pont)

3.      A valamely közösségi intézmény által okozott állítólagos károk megtérítésére irányuló keresetlevélnek tartalmaznia kell azokat az elemeket, amelyek azonosíthatóvá teszik a felperes által kifogásolt magatartást, és azokat az okokat, amelyek alapján a felperes úgy ítéli meg, hogy ok-okozati összefüggés áll fenn e magatartás és az állítólagosan elszenvedett sérelem között, valamint tartalmaznia kell a sérelem természetét és terjedelmét.

Mindazonáltal, mivel az Európai Parlament és Tanács által az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv elfogadásával okozott állítólagos károk megtérítésére irányuló keresetlevél benyújtásának időpontjában fennálló körülményekre tekintettel e sérelem szükségszerűen csak jövőbeli lehetett abból eredően, hogy a megtámadott irányelvet még a különböző tagállamoknak át kellett ültetniük saját jogrendszerükbe, és a tagállamok a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a kibocsátási egységekre vonatkozó nemzeti kiosztási tervük alapján történő saját területükön való végrehajtására vonatkozó mérlegelési mozgásterére tekintettel a felperes keresete benyújtása időpontjában nem is határozhatta meg e sérelem pontos terjedelmét, a felperes nem volt köteles a keresetében a sérelem pontos terjedelmét meghatározni ahhoz, hogy az elfogadható legyen, még kevésbé számszerűsíteni a kártérítés mértékét, mivel erre egyénként is lehetősége nyílik válasza benyújtásakor, feltéve hogy a felperes e körülményekre hivatkozik, és megjelöli azokat a tényezőket, amelyek lehetővé teszik a sérelem természetének és esetleges terjedelmének mérlegelését, mivel ebben az esetben az alperes(ek)nek lehetősége van védekezni.

(vö. 132., 135. pont)

4.      A Közösségnek az intézményei által az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv elfogadásából következő jogellenes magatartásáért fennálló szerződésen kívüli felelőssége megállapításához a magánszemélyek számára jogokat keletkeztető jogi szabályok kellően súlyos esetleges megsértésének a közösségi jogalkotó EK 174. és EK 175. cikk alapján a környezetvédelem terén biztosított hatásköreinek gyakorlása tekintetében fennálló széles mérlegelési jogköre korlátainak nyilvánvaló és súlyos túllépésén kell alapulnia. E mérlegelési jogkör gyakorlása ugyanis egyrészt magában foglalja azt, hogy a közösségi jogalkotónak összetett és bizonytalan ökológiai, tudományos, műszaki és gazdasági fejlődési folyamatokat kell előre látnia és értékelnie, másrészt az EK 174. cikkben meghatározott különböző célkitűzéseket, elveket és érdekeket kell mérlegelnie, és ezek között egyensúlyt teremtenie. Ez a megfontolás a szóban forgó irányelvben számos különböző egymásnak részben ellentmondó célkitűzés és alcélkitűzés meghatározása formájában jelenik meg.

(vö. 141., 143. pont)

5.      A közösségi intézmények – ugyanúgy, mint a tagállamok – kötelesek az alapvető szabadságokat, így a letelepedés szabadságát tiszteletben tartani, amelyek a Közösség alapvető célkitűzéseinek elérését, és így különösen az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjában szabályozott belső piac megvalósítását szolgálják.

Mindazonáltal ebből az általános kötelezettségből nem következik, hogy a közösségi jogalkotó a szóban forgó kérdést úgy köteles szabályozni, hogy a közösségi szabályozás – különösen akkor, ha e szabályozás az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében irányelv formájában történik – kimerítő és végleges megoldást nyújtson a belső piac megvalósítása kapcsán felvetődött bizonyos problémákra, vagy hogy a nemzeti jogszabályokat teljes mértékben harmonizálja annak érdekében, hogy elhárítson a tagállamok közötti kereskedelmet érintő bármilyen elképzelhető akadályt. Amikor a közösségi jogalkotónak összetett rendszert kell átszerveznie vagy megalkotnia – mint például az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelvvel létrehozott kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét –, dönthet úgy is, hogy szakaszos megközelítést alkalmaz, és a szóban forgó nemzeti jogszabályokat csak fokozatosan harmonizálja, mivel az ilyen intézkedéseket általában nehéz végrehajtani, ugyanis az illetékes közösségi intézmények részéről az eltérő és összetett nemzeti rendelkezésektől kiindulva olyan közös szabályok kidolgozását feltételezi, amelyek megfelelnek a Szerződésben meghatározott céloknak, amelyeket a Tanács tagjainak minősített többsége is jóváhagy. Ugyanez igaz az EK 174. cikk és EK 175. cikk alapján a környezetvédelem területén történő közösségi szabályozásra is.

(vö. 177–178. pont)

6.      Az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében az irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a Szerződés a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja, amely logikusan a tagállamok számára az átültetésre vonatkozó intézkedések meghatározásához szükséges mérlegelési mozgásteret foglal magában. Egyébiránt az EK 5. cikk második bekezdésében előírt szubszidiaritás elve értelmében – amelyre az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv (30) preambulumbekezdése is hivatkozik – azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítően megvalósítani, és ezért a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt azok közösségi szinten jobban megvalósíthatók. Márpedig az EK 174–EK 176. cikkből kitűnik, hogy a környezetvédelem terén a Közösség és a tagállamok között megoszlik a hatáskör. Ennélfogva a közösségi szabályozás e téren nem ír elő teljes harmonizációt, és az EK 176. cikk úgy rendelkezik, hogy a tagállamok szigorúbb védintézkedéseket is hozhatnak azzal a feltétellel, hogy ezen intézkedéseknek összeegyeztethetőknek kell lenniük a Szerződéssel, és azokról értesíteniük kell a Bizottságot.

Ezen elveknek megfelelően a szóban forgó 2003/87 irányelv közösségi szinten nem írja elő a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének létrehozását és működését meghatározó feltételek teljes harmonizációját. A Szerződés szabályainak figyelembevételével ugyanis a tagállamok széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének végrehajtása tekintetében, és különösen nemzeti kiosztási tervük kidolgozása során, valamint a kibocsátási egységeknek a hivatkozott irányelv 9. cikkének (1) bekezdése és 11. cikkének (1) bekezdése címén történő kiosztására vonatkozó önálló döntésük során. Következésképpen az a puszta tény, hogy a közösségi jogalkotó nyitva hagyott egy, az ezen irányelv hatálya alá tartozó és egy alapvető szabadságot – vagyis a letelepedés szabadságát – érintő sajátos kérdést, és így a tagállamok feladata, hogy e kérdést széles mérlegelési mozgásterük gyakorlása során – természetesen a magasabb szintű közösségi jogi szabályoknak megfelelően – szabályozzák, önmagában nem igazolja azt, hogy e joghézagot a Szerződés szabályaival ellentétesnek minősítsük. Ez annál is inkább megállja a helyét, minthogy a tagállamok az EK 10. cikk szerinti jóhiszemű együttműködési kötelezettségük értelmében kötelesek biztosítani az irányelvek hatékony érvényesülését, amely azt is magában foglalja, hogy a tagállamok kötelesek belső jogukat az adott irányelv alapját képező célkitűzések és elvek fényében értelmezni.

(vö. 179–180. pont)

7.      A közösségi jogalkotó egy irányelv elfogadásakor – ugyanúgy, mint a tagállamok az ezen irányelv nemzeti jogba való átültetésekor – köteles a közösségi jog általános elveinek tiszteletben tartását biztosítani. A közösségi jogrendben elismert általános elvek – amelyek között az alapvető jogok is szerepelnek – védelméből eredő követelmények ugyanis akkor is kötik a tagállamokat, ha közösségi szabályozásokat hajtanak végre, és ezért a tagállamok kötelesek a lehető legjobban alkalmazni e szabályozásokat olyan feltételekkel, amelyek nem sértik az említett követelményeket. Ezen elvek analógia útján a Szerződés alapvető szabadságaira is alkalmazandók.

E tekintetben mivel az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv – és különösen 9. cikkének (1) bekezdése, illetve 11. cikkének (1) bekezdése – mérlegelési mozgásteret hagy a tagállamoknak, e mozgástér kellően széles ahhoz, hogy lehetővé tegye számukra a hivatkozott irányelv rendelkezéseinek az alapvető jogok és szabadságok Szerződésben biztosított védelméből eredő követelményeknek megfelelő értelemben történő átültetését. Ezen túlmenően, mivel ezen irányelv végrehajtásának felülvizsgálata a nemzeti bíróságok feladata, amennyiben e bíróságok a hivatkozott irányelv értelmezésével vagy érvényességével kapcsolatos nehézségbe ütköznek, kötelesek az EK 234. cikkben foglalt feltételekkel valamely előzetes döntéshozatalra irányuló kérdést a Bíróság elé terjeszteni. Ennélfogva a tagállamok hatóságainak és bíróságainak, amellett hogy saját nemzeti jogukat a megtámadott irányelvvel összhangban kell értelmezniük, arra is ügyelniük kell, hogy ezen irányelv valamely szabályának ne olyan értelmezését vegyék alapul, amely ellentétes a közösségi jogrend révén védelemben részesített alapvető jogokkal vagy a Szerződés alapvető szabadságaival, például a letelepedés szabadságával. A közösségi jogalkotóval szemben nem kifogásolható az, hogy valamely irányelv keretében nem nyújtott kimerítő és végleges megoldást egy, a letelepedési szabadság hatálya alá tartozó probléma tekintetében, amennyiben az irányelv olyan mérlegelési mozgásteret biztosít a tagállamok részére, amely lehetővé teszi számukra, hogy a Szerződés szabályait és a közösségi jog általános elveit teljes mértékben tiszteletben tartsák.

(vö. 181–184. pont)

8.      A kibocsátási egységeknek az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a) pontjával együttesen értelmezett 12. cikkének (2) és (3) bekezdése szerinti határon átnyúló szabad átruházásának hiányában ugyanis a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a hivatkozott irányelv 1. cikke értelmében vett hatékonysága és teljesítménye súlyos akadályokba ütközik. A hivatkozott irányelv emiatt írja elő 12. cikkének (2) bekezdésében a tagállamok számára azt az általános kötelezettséget, hogy „biztosítsák”, hogy e szabadság ténylegesen érvényesülhessen az adott nemzeti szabályozás keretében. Ezzel szemben a szóban forgó irányelv – függetlenül attól, hogy e jogi személyek gazdasági tevékenysége és/vagy létesítő okirata szerinti székhelye a belső piacon hol található – nem ír elő korlátozást az ugyanazon vállalatcsoporthoz tartozó jogi személyek közötti határon átnyúló átruházás tekintetében. A 2003/87 irányelv fent hivatkozott rendelkezéseinek fényében tehát nem állapítható meg, hogy a hivatkozott irányelv a Szerződésben biztosított alapvető szabadságokat – ideértve a letelepedés szabadságát – jogellenesen korlátozó rendelkezéseket tartalmazna, vagy hogy arra ösztönözné a tagállamokat, hogy ne tartsák tiszteletben e szabadságokat. De leginkább azért nem vonható felelősségre a közösségi jogalkotó, hogy az EK 43. cikkel együttesen értelmezett EK 174. cikk alapján fennálló széles mérlegelési mozgásterének korlátait nyilvánvalóan és súlyosan túllépte volna.

(vö. 188., 190. pont)

9.      Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv nem tartalmaz semmiféle, az egyes létesítményeknek kiosztott kibocsátási egységek esetlegesen nem megfelelő mennyiségéből, illetve ezen kibocsátási egységek árából származó pénzügyi következmények terjedelmét szabályozó rendelkezést, mivel a kibocsátási egységek árát kizárólag a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének – amely rendszernek a hivatkozott irányelv 1. cikke értelmében „az üvegházhatású gázok kibocsátásának költséghatékony és gazdaságilag eredményes csökkentésének ösztönzése” a célja – létrehozását követően kialakult piaci erőviszonyok határozzák meg. A kibocsátási egységek árának közösségi szabályozása meghiúsíthatná ezen irányelv fő célkitűzését, vagyis azt, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását a kibocsátási egységek hatékony kereskedelmi rendszere révén csökkentse, amelynek keretében a kibocsátások és a kibocsátáscsökkentés érdekében megvalósított beruházások költségét lényegében a piaci mechanizmusok határozzák meg (a megtámadott irányelv (5) preambulumbekezdése). Ebből az következik, hogy a kibocsátási egységek nem megfelelő mennyisége esetén az üzemeltetők arra való ösztönzése, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkentsék‑e, vagy sem, olyan összetett gazdasági döntés függvénye, amely többek között figyelembe veszi egyrészt a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerében megvásárolható kibocsátási egységek árát, másrészt az esetleges kibocsátáscsökkentési intézkedések költségeit, amely intézkedéseknek tárgya vagy a termelés csökkentése, vagy a nagyobb energiahatékonyságú termelési eszközökbe való beruházás (a fenti irányelv (20) preambulumbekezdése).

Ebben a rendszerben a kibocsátási költséget, és ennélfogva a kibocsátási egységek árának emelkedését – amely számos gazdasági tényezőtől függ – a közösségi jogalkotó nem tudja előzetesen szabályozni, anélkül hogy ne csökkentené vagy akár ki ne iktatná azokat a gazdasági ösztönzőket, amelyek e rendszer működésének alapját képezik, illetve hogy ezzel ne zavarná meg a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatékonyságát. Ezen túlmenően e rendszernek a kiotói jegyzőkönyvből eredő kötelezettségek betartása érdekében történt létrehozása – ideértve az ennek alapját képező gazdasági előfeltételezéseket – az EK 174. cikk által a közösségi jogalkotónak biztosított széles mérlegelési mozgástérbe tartozik, és már önmagában is e jogalkotó jogszerű és megfelelő választásának tekinthető. A közösségi jogalkotó e jogszerű választás alapján alapozta a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét arra az előfeltételezésre, miszerint a 2003/87 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése és 11. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok feladata, hogy nemzeti kiosztási tervük alapján és az e tekintetben rendelkezésükre álló mérlegelési mozgástér gyakorlása során határozzanak a kibocsátási egységek összmennyiségéről, valamint arról, hogy a kibocsátási egységeket milyen módon osztják szét a területükön található egyes létesítmények között. E döntést a Bizottság csupán a szóban forgó irányelv 9. cikkének (3) bekezdésében foglalt körülhatárolt körben – így különösen a megtámadott irányelv III. mellékletében meghatározott követelmények tekintetében – jogosult előzetesen vizsgálni. Ennélfogva a különböző tagállamok kiotói jegyzőkönyvből eredő kötelezettségeikből származó kibocsátáscsökkentési célkitűzéseikre és intézkedéseikre jellemző eltérések – amelyeket az Egyesült Nemzetek éghajlat‑változási keretegyezménye kiotói jegyzőkönyvének az Európai Közösség nevében történő jóváhagyásáról, valamint az abból származó kötelezettségek közös teljesítéséről szóló 2002/358 határozatban meghatározott tehermegosztási tervek is tükröznek –, és ebből következően a különböző ipari ágazatok és üzemeltetők között a különböző nemzeti kiosztási tervek alapján elosztandó egyéni kibocsátási egységek mennyiségére vonatkozó bizonytalanság önmagában nem a hivatkozott irányelv rendelkezéseinek tudható be.

(vö. 199–202. pont)

10.    Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról szóló 2003/87 irányelv által létrehozott kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere alakulásának előre nem láthatósága az e rendszert jellemző gazdasági mechanizmus velejárója, és annak el nem választható részét képezi, amelyre a szóban forgó irányelv (7) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 1. cikkében, valamint az EK 2. cikkben, és az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) és g) pontjában meghatározott elveknek megfelelő szabad és versenyző piacot jellemző kereslet‑kínálat klasszikus szabályai érvényesek. Ez a tényező tehát nem minősíthető a jogbiztonság elvébe ütközőnek, anélkül hogy magukat a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a megtámadott irányelv által a Szerződés rendelkezéseinek megfelelően meghatározott gazdasági alapjait ne vonnánk kétségbe.

(vö. 203. pont)