M. POIARES MADURO

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2008. február 20.¹(1)

C‑120/06. P. és C‑121/06. P. sz. egyesített ügyek

Fabbrica Italiana Accumulatori Motocarri Montecchio SpA (FIAMM),

Fabbrica Italiana Accumulatori Motocarri Montecchio Technologies Inc (FIAMM Technologies)

kontra

az Európai Unió Tanácsa,

az Európai Közösségek Bizottsága

és

Giorgio Fedon & Figli SpA,

Fedon America, Inc.

kontra

az Európai Unió Tanácsa,

az Európai Közösségek Bizottsága

„Fellebbezés – WTO – Az EK és az USA közötti kereskedelmi kapcsolatok – A GATT‑tal ellentétesnek nyilvánított európai banánbehozatali rendszer – Megtorló intézkedések alkalmazása néhány közösségi termék vonatkozásában – Kártérítési kereset”

1.        „Két végéről eszi a banánt”, átvitt értelemben ezzel lehetne jellemezni azt a „banánháborúnak” is nevezett konfliktust, amely amerikai és európai szereplők között robbant ki. Ez a „háború” már számtalan jogvitát váltott ki. A jelen ügy, amely az e háború mellékszereplői által elszenvedett veszteségek kérdését veti fel, csupán egy újabb kedvezőtlen fejlemény. Mindazonáltal nem lehet azt állítani, hogy a kérdés jogi szempontból érdektelen lenne, sőt éppen ennek az ellenkezője igaz. Jelen ügy arra irányul, hogy a Bíróság egy nagy jelentőségű új kérdésben döntsön.

2.        A Bíróság előtti jelen ügy alapja egyrészt a Fabbrica italiana accumulatori motocarri Montecchio SpA és a Fabbrica italiana accumulatori motocarri Montecchio Technologies LLC (a továbbiakban együttesen: FIAMM) által az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben 2005. december 14‑én hozott ítéletével(2) szemben, másrészt a Giorgio Fedon & Figli SpA és Fedon America, Inc. (a továbbiakban együttesen: Fedon) által az Elsőfokú Bíróságnak a Fedon & Figli és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben ugyanazon a napon hozott ítéletével (a továbbiakban: megtámadott ítéletek)(3) szemben benyújtott két fellebbezés. Ezen ítéletekben az Elsőfokú Bíróság elutasította a FIAMM és a Fedon által benyújtott, azon károk megtérítése iránti kereseteket, amelyeket az a vámpótlék okozott, amelyet az Egyesült Államok vetett ki különböző tagállamokból származó állandó akkumulátorok és szemüvegtokok behozatalára megtorlásképpen azért, mert az Európai Közösség nem hajtotta végre azt a határozatot, amelyben a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Vitarendezési Testülete (a továbbiakban: DSB) megállapította, hogy a közösségi banánbehozatali rendszer összeegyeztethetetlen a WTO‑megállapodásokkal.

3.        A fellebbezők által a jelen fellebbezések alátámasztására felhozott jogalapok arra irányulnak, hogy a Bíróság határozzon egyrészt a közösségi szabályozásnak a WTO‑megállapodásokkal való összeegyeztethetetlenségét megállapító határozat hatásáról, a WTO‑szabályok felhívhatóságáról, másrészt a Közösség objektív felelősségének feltételeiről.

I –    Jogi és ténybeli háttér

A –    A jogvita alapját képező tényállás

4.        Az ügy hátterében a banánpiac közös szervezéséről szóló, 1993. február 13‑i 404/93/EGK tanácsi rendelettel(4) bevezetett közösségi banánbehozatali rendszerrel kapcsolatban, az Európai Közösség és az Egyesült Államok között kialakult vita áll. A DSB számos WTO‑tag – köztük az Egyesült Államok – által benyújtott panaszt követően megállapította, hogy a harmadik országokkal való kereskedelemre bevezetett rendszer – mivel preferenciális rendelkezéseket tartalmazott az AKCS‑államokból származó banán javára – összeegyeztethetetlen a WTO‑megállapodásokkal, és azt ajánlotta a Közösségnek, hogy az 1999. január 1‑jére kitűzött ésszerű határidő lejárta előtt teljesítse az összhangba hozatalt.

5.        Ennek érdekében az intézmények 1999. január 1‑jei hatállyal az 1998. október 28‑i 2362/98/EK bizottsági rendelettel kiegészített 1999. július 20‑i 1637/98/EK tanácsi rendelettel módosították a harmadik államokkal folytatott banánkereskedelem rendszerét. Az Egyesült Államok mivel úgy vélte, hogy az új banánbehozatali rendszer fenntartja az előző rendszer jogellenes elemeit, 1999. április 19‑én felhatalmazást kapott a DSB‑től arra, hogy a Közösségből származó behozatal vonatkozásában, az előnyök hatálytalanítása vagy gyengítése miatt elszenvedett hátrány mértékének megfelelő vámot vessen ki 191,4 millió USD összegű éves kereskedelmi forgalom erejéig. Ennek következtében az amerikai hatóságok 1999. április 19‑től 100%‑os értékvámot vetettek ki az általuk összeállított listán szereplő közösségi termékek behozatalára. E termékek között szerepelnek a FIAMM és a Fedon olasz vállalkozások által exportált állandó akkumulátorok és szemüvegtokok.

6.        Az összes érdekelt fél részvételével zajló tárgyalásokat követően a Közösség a 2001. január 29‑i 216/2001/EK tanácsi rendelettel módosította a banánpiac közös szervezését. A Közösség és az Egyesült Államok 2001. április 11‑én egyetértési jegyzőkönyvet írt alá, amely meghatározta azon eszközöket, amelyek lehetővé teszik a köztük folyó vita lezárását. Erre tekintettel az Európai Közösségek Bizottsága a 2001. május 7‑i 896/2001/EK bizottsági rendelettel meghatározta a banánbehozatal 216/2001 rendelettel létrehozott új közösségi rendszerének részletes szabályait. Az Egyesült Államok 2001. június 30‑i hatállyal felfüggesztette a vámpótlék alkalmazását.

7.        Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2000. március 23‑án és 2001. június 18‑án benyújtott keresetlevéllel a FIAMM és a Fedon az EK 235. cikk és az EK 288. cikk második bekezdése alapján annak a kárnak a megtérítését kérték, amely az amerikai hatóságok által a termékeikre 1999. április 19‑től 2001. június 30‑ig kivetett behozatali vámnak a DSB – a közösségi banánbehozatali rendszer WTO‑megállapodásokkal való összeegyeztethetetlenségének megállapítását követően adott – felhatalmazása alapján történő felemeléséből eredt.

B –    A megtámadott ítéletek

8.        Kártérítési kérelmeik alátámasztására a felperesek lényegében a Közösség szerveinek jogellenes magatartására hivatkoztak. Álláspontjuk szerint az a tény, hogy az Európai Unió Tanácsa és a Bizottság a DSB által előírt tizenöt hónapon belül nem hozta összhangba a közösségi banánbehozatali rendszert a Közösséget a WTO‑megállapodások értelmében terhelő kötelezettségekkel, miközben e rendszer WTO‑megállapodásokkal való összeegyeztethetetlenségét a DSB megállapította, olyan jogellenességnek minősül, amely alkalmas a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megállapítására. Pontosították, hogy ha úgy kell tekinteni, hogy a WTO‑megállapodások nem rendelkeznek közvetlen hatállyal, – amely a fenti jogellenesség megállapítását meggátolná – a Közösséget elítélő DSB‑határozat ilyen tulajdonságát akkor is el kellene ismerni.

9.        Válaszul az Elsőfokú Bíróság mindenekelőtt megjegyzi, hogy a közösségi intézmények magatartása jogszerűségének vizsgálatát megelőzően el kell dönteni azt a kérdést, hogy lehet‑e a WTO szabályaira hivatkozni, vagyis hogy „a WTO‑megállapodások jogot teremtenek‑e a közösségi jogalanyok számára, hogy arra a bíróság előtt annak érdekében hivatkozhassanak, hogy vitassák a közösségi szabályozás érvényességét, ha a DSB megállapította, hogy mind ez, mind a Közösség által később, különösen abból a célból elfogadott szabályozás, hogy megfeleljen a WTO szóban forgó szabályainak, összeegyeztethetetlen ez utóbbiakkal”(5). E tekintetben arra az állandó ítélkezési gyakorlatra emlékeztet, mely szerint a WTO‑megállapodások – tekintettel természetükre és felépítésükre – fő szabály szerint nem szerepelnek azon normák között, amelyekre tekintettel a közösségi bíróság a közösségi intézmények eljárásának jogszerűségét felülvizsgálja, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy a WTO szabályainak esetleges megsértése fő szabály szerint nem alkalmas a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megalapozására. Ilyen jogellenesség csak két esetben róható fel kivételesen az alperes intézményeknek. Márpedig a jelen esetben ezek a kivételek nem alkalmazhatók: függetlenül attól, hogy a DSB megállapította az összeegyeztethetetlenséget, a WTO szabályai nem minősülnek olyan normáknak, amelyek alapján vizsgálni lehet az intézmények magatartásának jogszerűségét, sem azon okból, hogy a Közösség különleges kötelezettségeket szándékozott végrehajtani, sem a WTO‑megállapodások meghatározott rendelkezéseire való kifejezett utalás miatt.

10.      Először is, a Közösség azzal, hogy a DSB határozatának 1997. szeptember 25‑i elfogadását követően kötelezettséget vállalt a WTO szabályainak való megfelelésre, nem szándékozott a WTO keretében(6) különleges kötelezettséget vállalni. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja szerint ez azért is igaz, mert a vitarendezési mechanizmusból nem következik az a különleges kötelezettség, hogy a WTO tagjainak meghatározott határidőn belül meg kell felelniük a WTO szabályainak. A vitarendezési egyetértés mindenesetre jelentős szerepet szán a vitában részt vevő WTO‑tagok közötti tárgyalásoknak, még az összeegyeztethetetlennek nyilvánított intézkedéseknek a WTO szabályaival való összhangba hozatalára megszabott határidő lejártát követően is, mivel az érintett WTO‑tag számára több megoldást kínál a DSB olyan határozatának végrehajtására, amely a WTO szabályaival összeegyeztethetetlennek minősít valamely intézkedést. Ebből az következik, hogy a vita tárgyalásos megoldásának keresésében a közösségi jogalkotó és végrehajtó szervek helyzetének gyengítésével járhat, ha a közösségi bíróság az alperes intézmények magatartásának jogszerűségét a WTO szabályai alapján ellenőrizhetné; továbbá amennyiben arra köteleznék a közösségi bíróságot, hogy akadályozza meg a közösségi jog azon szabályainak alkalmazását, amelyek ellentétesek a WTO‑megállapodásokkal, ez megfosztaná az említett szerveket attól a lehetőségtől, hogy tárgyalások útján találjanak megoldást. Az Elsőfokú Bíróság egyébként kiemeli, hogy a Tanács és a Bizottság nem szándékozott a banánbehozatali rendszer egymást követő módosításai által végrehajtani a WTO szabályaiból következő különleges kötelezettségeket, amelyekre tekintettel a DSB megállapította az említett rendszer összeegyeztethetetlenségét; összhangba kívánták hozni a WTO keretében, illetve a Negyedik Loméi Egyezmény más aláírói irányában a Közösség által vállalt nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartását, megőrizve a banánpiac közös szervezésének a banán ágazatban kitűzött céljait. Végül is ez, az Egyesült Államokkal való tárgyalások útján létrejött megoldás tette lehetővé a vita lezárását.

11.      Másodszor, a banánbehozatali rendszerre vonatkozó közösségi szabályozás egyik módosítása sem tartalmaz kifejezett hivatkozást a WTO‑megállapodások meghatározott rendelkezéseire, ezért nem is tekinthető úgy, mint amely azokra kifejezetten visszautal, illetve úgy, mint amely a közösségi jogalanyok számára jogot teremt arra, hogy a bíróság előtt hivatkozhassanak rá.(7)

12.      Az Elsőfokú Bíróság ebből azt a következtetést vonja le, hogy a felperesek a kártérítési kérelmük vonatkozásában nem hivatkozhatnak arra, hogy a Tanácsnak és a Bizottságnak felrótt magatartás ellentétes a WTO szabályaival. Mivel az említett magatartás jogellenessége nem állapítható meg, nem teljesül azon három együttes feltétel egyike, amelyek a Közösség szervei jogellenes magatartása miatti felelősségének beállásához szükségesek.

13.      A felperesek másodlagosan arra hivatkoznak, hogy a Közösségnek az intézményei nem jogellenes magatartásával okozott károk miatti szerződésen kívüli felelőssége megállapításának feltételei, – azaz az elszenvedett kár ténylegessége, a kár és a közösségi intézmények magatartása közötti okozati összefüggés, valamint e kár rendkívüli és különleges jellege – mindenképpen fennállnak. Az Elsőfokú Bíróság elismeri, hogy „amennyiben [...] a közösségi intézményeknek felrótt magatartás jogellenessége nem bizonyított, abból nem következik, hogy a vállalkozások – amelyeknek a gazdasági szereplők adott köréhez való tartozásuk okán aránytalan részét kell viselniük a kiviteli piachoz való hozzáférés korlátozásából származó terheknek – egyáltalán nem részesülhetnek kártérítésben a Közösség szerződésen kívüli felelősségére hivatkozva”(8). Az Elsőfokú Bíróság elismeri, hogy a Közösség – a tagállamok jogában meglévő közös általános elvként – szerződésen kívüli felelősséggel tartozik intézményei jogellenes magatartásáért, amelynek megalapozásához szükséges a felperesek által hivatkozott feltételek együttes fennállása, mivel „a nemzeti jogok szerződésen kívüli felelősségre vonatkozó szabályai a magánszemélyek számára lehetővé teszik – jóllehet különböző mértékben, meghatározott területeken és különféle részletszabályok szerint –, hogy bírósági úton elérjék bizonyos károk megtérítését a károkozó jogellenes magatartása hiányában is”(9).

14.      E feltételek teljesülését vizsgálva az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a felpereseket ért kár ténylegessége és bizonyossága megállapítható. Azt is kiemelte, hogy a kellően közvetlen oksági kapcsolat a közösségi intézmények magatartása és a kár között fennáll. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államokat a DSB csak felhatalmazta arra, hogy megtorló intézkedéseket fogadjon el, és hogy a vámpótlékkal sújtott termékek listájának összeállítása és a behozatali vámok mértékének rögzítése annak diszkrecionális jogkörébe tartozott. Az is igaz azonban, hogy a DSB által hozott, az e rendszernek a WTO szabályaival való összeegyeztethetetlenségét megállapító határozat nélkül az Amerikai Egyesült Államok nem kérhetett és nem kaphatott volna ilyen felhatalmazást a DSB‑től. Ugyanis az amerikai gazdaság által a WTO szabályaival összeegyeztethetetlennek ítélt közösségi banánbehozatali rendszer hatályban tartása miatt elszenvedett kár összege alapján határozta meg a DSB azt a kereskedelmi forgalmat, amelynek erejéig az amerikai kormány jogosult volt felfüggeszteni vámengedményeit a Közösség irányában. Ebből az következik, hogy az alperes intézmények magatartása szükségképpen kiváltotta a megtorló intézkedést az amerikai kormány részéről a vitarendezési egyetértéssel bevezetett és a Közösség által elfogadott szabályoknak megfelelően. Így ezt a magatartást úgy kell tekinteni, mint a felpereseket az amerikai vámpótlék bevezetése miatt ért kár meghatározó okát.

15.      A felpereseknek emellett bizonyítaniuk kell az őket ért kár rendkívüli és különleges jellegét. A felperesek e tekintetben azt állítják, hogy őket hátrányos megkülönböztetés érte azon európai exportőr vállalkozásokhoz képest, amelyeknek a termékei nem szerepelnek az amerikai hatóságok által összeállított listán, és hogy különösen a FIAMM‑ot a vámpótlékkal sújtott többi vállalkozáshoz képest további hátrányos megkülönböztetés érte, mivel az amerikai kormány megtorló intézkedései által eredményezett teljes összegnek 6%‑át egyedül ő viseli. Továbbá a banánpiac közös szervezése szabályainak fenntartásához fűződő érdek nem tekinthető a Közösség olyan jelentős közérdekű célkitűzésének, amely alkalmas az ilyen hátrányos következmények igazolására. A felperesek végül még azt is megemlítik, hogy az ő tevékenységi körüktől teljesen eltérő tevékenységi körben zajló jogvita eredményeként harmadik ország részéről vámpótlékok bevezetésének lehetősége nem tekinthető a gazdasági szereplő számára rendes kockázatnak. Az Elsőfokú Bíróság azonban nem ismeri el a felpereseket ért kár rendkívüli jellegét, mivel az nem haladta meg az exportőri tevékenységükhöz fűződő kockázatok határát. Ugyanis a vámengedmények felfüggesztése, – amely intézkedés a WTO‑megállapodásokban szerepel – nem tekinthető idegennek a nemzetközi kereskedelem szervezettségének jelenlegi állapotában szokásos kockázataitól. Ennélfogva ezt a nehézséget az összes olyan piaci szereplő kénytelen viselni, amely úgy dönt, hogy termékeit a WTO valamely tagjának piacán értékesíti. Ennélfogva bármilyen objektív felelősségen alapuló kártérítéshez való jogot ki kell zárni.

II – A fellebbezések elemzése

16.      A FIAMM és a Fedon e két határozat, azaz a FIAMM‑ügyben és a Fedon‑ügyben 2005. december 14‑én hozott ítéletek ellen nyújtott be fellebbezést. Fellebbezésük alátámasztására a fellebbezők azonos jogalapokra hivatkoznak. Először is az indokolás hiányára hivatkoznak, mivel a megtámadott határozatok nem nyújtanak választ az egyik fő érvükre, amely szerint lehet hivatkozni a WTO által elfogadott határozatra a kártérítési kereset tekintetében a Közösség jogellenes magatartásának bizonyítása céljából. A fellebbezők téves jogalkalmazásra is hivatkoznak, amely az Elsőfokú Bíróság érvelésének a kár rendkívüli jellege hiányát megállapító részét jellemzi. Végül az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás ésszerűtlen elhúzódása okán méltányos kártalanítás megállapítását kérik. Egyébként még azt is meg kell említeni, hogy a Tanács és a Spanyol Királyság, amelyek a fellebbezések elutasítását kérték, csatlakozó fellebbezéseket is benyújtottak, amelyekben a megtámadott ítéletek hatályon kívül helyezését kérik arra hivatkozva, hogy az Elsőfokú Bíróság helytelenül állapította meg, hogy a Közösségnek a jogszerű aktusokért való felelőssége fennáll, helytelenül mondta ki, hogy ez a felelősség a diszkrecionális jellegű jogalkotó hatáskör gyakorlásának elmulasztása esetén is fennállhat, és helytelenül állapította meg az intézmények magatartása és a kár közötti közvetlen okozati összefüggést.

17.      E jogalapok megalapozottságának vizsgálata először is annak feltárására indít, hogy a közösségi szabályozásnak a WTO jogával való összeegyeztethetetlensége megállapításáról szóló DSB‑határozat felhívható‑e a Közösségnek az intézményei jogellenes magatartásáért való szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránti kereset keretében, és ha igen, milyen feltételekkel. Ezt követően meg fogom vizsgálni a Közösség szerződésen kívüli felelősségének elvét és feltételeit. Végül pedig az Elsőfokú Bíróság előtti szóban forgó eljárás időtartamának ésszerű jellegét fogom elemezni.

A –    A DSB‑határozat felhívhatósága a Közösség vétkességen alapuló szerződésen kívüli felelősségének megállapítása iránti kereset alátámasztására

18.      Első jogalapjában a két fellebbező egyértelműen arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozatokból hiányzik az indokolás, mivel az Elsőfokú Bíróság nem adott választ azon érvelésükre, mely szerint a Közösséget elítélő DSB‑határozat a WTO‑megállapodások fel nem hívhatósága alóli olyan kivételnek minősül, amely eltér a Nakajima- és Fediol‑ügyekben szereplő kivételektől, mivel lehetővé teszi a közösségi jogalanyok számára, hogy a Közösség felelősségének megállapítása céljából – magatartása jogellenességének bizonyítása érdekében – a WTO‑megállapodásokra hivatkozzanak. Az Elsőfokú Bíróság szerintük csupán azt vizsgálta, hogy a jelen esetben a WTO‑megállapodások közvetlen hatályának hiányában alkalmazható‑e a Fediol‑ügyben hozott ítéletből és a Nakajima‑ügyben hozott ítéletből eredő két kivétel.

19.      Ezt a jogalapot könnyen el lehetne utasítani azzal az indokkal, hogy mivel nem ez képezi a Közösség magatartásának jogellenességével kapcsolatos érvelés lényegét, ezen állítás csupán rendkívül érintőlegesen fogalmazódott meg az Elsőfokú Bíróság előtt: a Fedon keresetében a lábjegyzetben szerepel, a FIAMM 177 pontból álló keresetében pedig csak kettő tartalmazza. Márpedig „az Elsőfokú Bíróság ítéleteinek indokolására vonatkozó kötelezettsége nem értelmezhető úgy, hogy az Elsőfokú Bíróság köteles részletekbe menően válaszolni a felek minden egyes érvére”(10), és úgy sem, hogy „az Elsőfokú Bíróság olyan magyarázatot köteles adni, amely egyenként és kimerítően követi a felek által előadott összes érvet”(11). Egyébként is az Elsőfokú Bíróság a felperesek álláspontját hallgatólagosan elutasította, hiszen a DSB‑határozat esetleges hatását csak a két hagyományos kivételnek a WTO‑szabályok közvetlen hatályának hiányában való alkalmazhatósága tekintetében vizsgálta.(12)

20.      A fellebbezők azonban valójában az indokolás hiányosságában rejlő alaki hiba ürügyén az Elsőfokú Bíróság azon érvelésének megalapozottságát vitatják, mely szerint a WTO jogának fel nem hívhatósága alóli két hagyományos kivétel fennállásának felülvizsgálata keretében nem lehet vizsgálni és értékelni a DSB marasztaló határozatának hatását. A fellebbezők szerint a Fediol és a Nakajima ügyekben hozott ítéletekben már szereplő két kivételen túl a közösségi jognak a WTO szabályaival való összeegyeztethetetlenségét megállapító DSB‑határozatra is lehet hivatkozni a Közösség magatartása jogellenességének megállapítása érdekében az alábbi együttes feltételek fennállása esetén: a jogellenesség abban nyilvánul meg, hogy a Közösség nem hajtotta végre a DSB határozatát az annak való megfelelésre biztosított ésszerű határidőn belül; a jogellenességre való hivatkozásra a szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti kereset keretében kerül sor; a kártérítési kereset annak a kárnak a megtérítésére irányul, amely olyan megtorló intézkedések miatt keletkezett, amelyeket a Közösség kereskedelmi partnerei hoztak a DSB által az említett határozat végrehajtásának elmaradását követően adott engedély alapján.

21.      A fellebbezői érvek helytállóságának e tekintetben történő vizsgálata érdekében feltétlenül át kell tekinteni általában a nemzetközi megállapodásoknak és különösen a WTO jogának felhívhatóságára vonatkozó ítélkezési gyakorlatot. Csak az ítélkezési gyakorlat hatásának és a mögötte rejlő okoknak a felidézésével lehet megállapítani, hogy kell‑e alkalmazni ezen ítélkezési gyakorlatot a szóban forgó esetek sajátos körülményei között, megtagadva a fellebbezőktől a Közösséget marasztaló DSB‑határozatra a kártérítési kereset érdekében való hivatkozás lehetőségét.

1.      A Bíróságnak a nemzetközi megállapodások felhívhatóságára vonatkozó ítélkezési gyakorlata

22.      A WTO jogának a jogvitákra gyakorolt hatásával kapcsolatos közösségi ítélkezési gyakorlatot mindig is élesen bírálták. A vita – legalábbis részben – félreértésekből származik. Az alábbiakban bemutatásra kerülő döntések talán el tudnak oszlatni néhány ilyen félreértést.

23.      Az említett megoldások csak azon megoldásoknak a WTO‑megállapodások konkrét esetére történő alkalmazása, amelyeket a Bíróság általában a nemzetközi megállapodások közösségi jogrendben való felhívhatóságával kapcsolatban állapított meg. Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a Közösségnek a harmadik államokkal vagy a nemzetközi szervezetekkel megkötött megállapodásai az EK 300. cikk (7) bekezdése (korábban a 228. cikk (7) bekezdése) szerint „kötelezőek a Közösség intézményeire és a tagállamokra”. Ez a megfogalmazás egyszerre utal arra, hogy a megállapodás a nemzetközi jog szerint kötelező hatállyal rendelkezik, és hogy ezeknek a megállapodásoknak a közösségi jogban is kötelező hatályuk van. A Bíróság ebből természetesen azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen megállapodás rendelkezései(13), – valamely a Közösségre nézve kötelező nemzetközi megállapodással létrehozott szerv által elfogadott egyoldalú aktusok rendelkezéseihez hasonlóan(14) – hatálybalépésüket követően a közösségi jogrend szerves részét képezik”. Más szóval a közösségi joggal összhangban elfogadott nemzetközi megállapodások(15), amelyek ebből kifolyólag kötelezőek a Közösségre nézve, a közösségi jog egyik forrását jelentik. A Bíróság ebből kifejezetten azt a következtetést vonta le, hogy a nemzetközi megállapodások a jogszabályi hierarchiában megelőzik a másodlagos jogi aktusokat,(16) és elismeri, hogy elvi hatásköre van arra, hogy valamely közösségi jogi aktus érvényességének kérdésében a Közösséget kötelező valamely nemzetközi megállapodás fényében döntsön.(17)

24.      Ebből kifolyólag ellentmondásosnak tűnhet a WTO jogára vonatkozó azon állandó ítélkezési gyakorlat, mely szerint „a WTO‑megállapodások főszabály szerint nem szerepelnek azon jogi normák között, amelyek tekintetében a Bíróság vizsgálja a közösségi intézmények aktusainak jogszerűségét”(18). Hogyan lehetséges akkor az, hogy valamely nemzetközi aktus a közösségi jogrendbe tartozó normának minősül, ugyanakkor a közösségi aktusok jogszerűségének vizsgálatakor nem mérvadó?

a)      A nemzetközi megállapodások felhívhatóságának feltétele

25.      Ahhoz azonban, hogy a nemzetközi megállapodás valamely közösségi jogi aktus jogszerűségének megítélésénél hivatkozási alapként szolgáljon, és még általánosabban ahhoz, hogy valamely szerződés rendelkezéseinek alkalmazását a bíróságtól joggal kérni lehessen, az is szükséges, hogy a nemzetközi megállapodás a bíróság által alkalmazható legyen. Más szóval az is szükséges, hogy a nemzetközi megállapodás a bíróság előtt felhívható legyen, „azaz olyan jellegű, hogy a Közösség jogalanyai számára olyan jogot keletkeztessen, amelyre a bíróságok előtt hivatkozni lehet”(19), vagyis „közvetlen hatállyal rendelkezzen”(20).

26.      A közvetlen hatályra vonatkozó feltételről azt hihettük, hogy az csak az érvényesség vizsgálatára vonatkozó előzetes döntéshozatali eljáráshoz kötődik, amelynek keretében eredetileg felvetődött, és arra is korlátozódik. A fent hivatkozott International Fruit Company és társai egyesített ügyekben hozott ítéletében a Bíróság kifejezetten megkövetelte a közvetlen hatályra vonatkozó feltétel teljesülését „abban az esetben, ha az érvénytelenségre a nemzeti bíróság előtt hivatkoznak”(21). Ez a megfogalmazás, amely a nemzetközi megállapodások felhívhatóságának és a közösségi jog közvetlen hatályának összetéveszthetőségét eredményezte,(22) kétségtelenül magyarázatul szolgálhat egyes félreértésekre. A nemzetközi megállapodások és a közösségi jog közvetlen hatályának fogalma mindamellett eltér egymástól.

 i.     A nemzetközi megállapodás közvetlen hatályának fogalma

27.      A nemzetközi megállapodások és a közösségi jog közvetlen hatályát eltérően kell vizsgálni. Tudjuk, hogy a Közösség alapító szerződésének tárgyából és rendszeréből az következik, hogy a közösségi jog a maga összességében alkalmas arra, hogy közvetlen hatálya legyen, amely alkalmasságot megerősíti az, ha a szóban forgó közösségi norma egyértelmű, pontos és feltétel nélküli.(23) Szó sincs erről a Közösséget kötelező nemzetközi jogi megállapodások esetében. Ezek a megállapodások is rendelkezhetnek közvetlen hatállyal, ha az aláíró felek így állapodtak meg, de a felek másképpen is dönthetnek. Ugyanis „a nemzetközi jog elveivel összhangban az ilyen megállapodás tárgyalásáért és megkötéséért felelős közösségi intézmények szabadon megállapodhatnak az érintett harmadik államokkal azon hatásokról, amelyeket e megállapodás a szerződő felek belső jogrendjében kivált”(24). Amennyiben az említett megállapodás kifejezetten nem rendelkezik e kérdésről, a szerződő felek bíróságainak kell ezt megtenni.(25) Az állandó ítélkezési gyakorlatból tehát az következik, hogy a közösségi jogrendben valamely nemzetközi megállapodás csak az alábbi két feltétel teljesülése esetén rendelkezik közvetlen hatállyal: ha a megállapodás szövege, valamint természete és rendszere nem gátolja a felhívhatóságot, és ha a hivatkozott rendelkezések a megállapodás mind tárgyát és célját, mind hátterét tekintve feltétel nélküliek és kellően pontosak, vagyis egyértelmű és pontos kötelezettséget foglalnak magukban, amelyeknek a végrehajtása vagy hatásai nem függnek további jogi aktus meghozatalától.(26)

 ii.   A nemzetközi megállapodások közvetlen hatályára vonatkozó feltétel terjedelme

28.      A két fogalom terjedelme szerint is különbözik. Ugyanis a Németország kontra Tanács ügyben hozott ítéletből(27) az következik, hogy a nemzetközi megállapodás közvetlen hatálya nemcsak a nemzeti bíróság, hanem a közösségi bíróság előtti felhívhatóságtól is függ, más szóval ez a feltétel azon kereset jellegétől függetlenül is érvényes, amelynek alátámasztására a nemzetközi megállapodás megsértésére vonatkozó jogalapot felhozták. Az említett ítéletből az is következik, hogy legyen szó akár magánszemélyekről, akár privilegizált felperesekről ez a feltétel a felperesi minőségtől függetlenül érvényes.

29.      Így a közösségi bíróság kizárta a WTO‑megállapodások felhívhatóságát az érvényességre vonatkozó előzetes döntéshozatal(28), a megsemmisítés iránti kereset(29) vagy a kártérítési kereset(30) körében. A közösségi bíróság megtagadta a WTO jogának megsértésére vonatkozó jogalap elfogadását, függetlenül attól, hogy azt magánszemély vagy valamely tagállam terjesztette elő.

30.      Teljes mértékben igazolható az, ha ilyen terjedelmet tulajdonítunk a nemzetközi megállapodások közvetlen hatályának, annak ellenére, hogy a jogirodalom egy része ezt gyakran bírálja. A Bíróságnak mint a közösségi jogrend őrének a nemzetközi jogrend valamely szabályára való hivatkozás esetén általános, egységes és az egész közösségi jogrendre érvényes módon kell meghatároznia annak hatásait. Így könnyen érhető, hogy valamely nemzetközi megállapodás közvetlen hatályára vonatkozó követelménynek a kereset típusától és a felperes minőségétől, illetve attól függetlenül is teljesülnie kell, hogy a vitát a nemzeti vagy a közösségi bíróság elé terjesztették‑e.(31)

31.      Mivel a nemzetközi megállapodások és a közösségi jogrend közvetlen hatályára vonatkozó feltételek egyértelműen különböznek egymástól mind meghatározásuk, mind terjedelmük tekintetében, kétségtelen, hogy a jövőben a kellemetlen félreértések elkerülése végett helyesebb lenne jelölésükre különböző szavakat használni, és ebből kifolyólag csupán a nemzetközi megállapodások felhívhatóságáról beszélni.

 iii. A WTO jogának felhívhatósága

32.      A Bíróság az említett elemzési mintát a GATT‑ra alkalmazva kimondta, hogy rendelkezéseinek nagyfokú rugalmassága, valamint a viszonosság és a kölcsönös előnyök alapján indított tárgyalások elve akadályozza a felhívhatóságát.(32) Másképpen fogalmazva, a Szerződés szelleméből, rendszeréből és szövegéből nem következik az egyezmény közvetlen hatályának elismerésére vonatkozó kötelezettség.(33) Tudjuk, hogy a Bíróság ugyanerre a következtetésre jutott a WTO‑megállapodásokat illetően,(34) noha egyesek úgy gondolták, hogy az e megállapodásokkal bevezetett vitarendezési mechanizmusra való tekintettel ez másként van. A Bíróság az alábbi két érvre támaszkodott, amikor a WTO jogának összessége tekintetében a közvetlen hatályt nem ismerte el.

33.      Először is a vitarendezési mechanizmus jogi szabályozottsága ellenére, a megállapodás nagy teret enged a felek közötti tárgyalásnak, amennyiben az érintett fél a DSB ajánlásokat és határozatokat nem hajtotta végre. Következésképpen amennyiben arra kötelezik az igazságszolgáltatási szerveket, hogy akadályozzák meg a belső jog azon szabályainak alkalmazását, amelyek ellentétesek a megállapodások rendelkezéseivel, ez azzal járna, hogy a közösségi szerveket megfosztják attól a lehetőségtől, hogy tárgyalások útján találjanak megoldást.

34.      Másodszor a Közösség egyes kereskedelmi partnerei elutasítják a Megállapodásra való bárminemű hivatkozás lehetőségét. Ugyanígy szabad kezet kell adni a Közösség jogalkotó és végrehajtó szerveinek, különben kiegyensúlyozatlanná válna a WTO‑szabályok alkalmazása, miközben a WTO a viszonosság és a kölcsönös előnyök elvén alapul.

35.      Összefoglalva: a fenti megállapításokból következik, hogy a WTO‑megállapodásokat úgy kell értelmezni, hogy azok a WTO keretében a közösségi intézmények számára politikai mozgásteret engednek, amelyet az említett megállapodások közvetlen hatályának elismerése megkérdőjelezne. A Bíróság azon az állásponton van, hogy a közvetlen hatály elismerése e területen nem korlátozhatja a politikai szervek jogosítványait az intézmények közötti egyensúly veszélyeztetése nélkül.

36.      Tudvalévő, hogy ezen érvelés helytállóságát a jogirodalomban élesen bírálják,(35) és olykor a főtanácsnokok is vitatják.(36) A Bíróság által korábban valamely nemzetközi megállapodás közvetlen hatályával kapcsolatban kifejtett érvekkel is ellentétesnek tűnik ez az érvelés.(37) Az ebből következő megoldást, vagyis a WTO joga közvetlen hatályának hiányát az ítélkezési gyakorlat azóta csak megerősíti.

37.      Azonban az a tény, hogy a WTO jogára bíróságok előtt nem lehet hivatkozni, meg nem jelenti azt, hogy az nem képezi a közösségi jog részét. Ebből a szempontból a fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítéletében a Bíróság kétségtelenül nem szerencsésen fogalmaz. Arra enged következtetni, hogy a nemzetközi megállapodás nem képezi a közösségi jogrend részét, miközben csupán az említett norma bírósági felülvizsgálatának lehetőségéről, és a bíróság arra vonatkozó hatásköréről van szó. A Bíróság egyébként – ha ügyetlenül is – valójában ezt kívánta mondani. A bíróság elutasítja ugyanis a WTO‑megállapodások azon normák közötti szerepeltetését, amelyekre tekintettel a közösségi jogi aktusok jogszerűségét felülvizsgálja, mert a WTO‑szabályok jellegére való tekintettel nem fogadható el, hogy a közösségi jognak a WTO szabályaival való összhangja biztosítása közvetlenül a közösségi bíróságra hárul.(38) Ezt az ítélkezési gyakorlatot tehát nem úgy kell értelmezni, mint amely tagadja, hogy a WTO‑szabályok a közösségi jog forrásai volnának, hanem mint amely befolyásolja e szabályoknak a peres eljárásokban való alkalmazhatóságát. Ellenkező esetben hogyan is lehetne értelmezni azt, hogy a peres eljárásokban való alkalmazhatóság el nem ismerése csak részleges? Ugyanis, ha a WTO jogának bíróság általi alkalmazása sértené a közösségi intézmények WTO‑n belüli politikai szabadságát, az említett jogra nem lehetne érdemben hivatkozni a Bíróság előtt.

b)      A WTO‑megállapodások fel nem hívhatósága alóli kivételek változásai

38.      A közösségi ítélkezési gyakorlat a WTO‑megállapodások fel nem hívhatósága elvének számos módosítását dolgozta ki, ami csak azért lehetséges, mert a WTO joga a közösségi jogrendszerbe tartozó jogi normának minősül. Ezek a kivételek azokon az érveken alapulnak, amelyek a WTO‑szabályok felhívhatóságának tagadását igazolják. Három ilyen kivétel van.

39.      Először is, a közösségi jogi aktusokat(39) a nemzeti intézkedésekhez hasonlóan(40) a WTO jogával összhangban kell értelmezni. Ez a kötelezettség ugyanis nem befolyásolhatja hátrányosan az intézmények tárgyalási lehetőségeit a WTO‑partnerekkel folytatott vita esetén. Ez nyilvánvaló akkor, amikor az említett kötelezettség a nemzeti jogra vonatkozik. Akkor is igaz, amikor az említett kötelezettség a közösségi jogi aktusokra terjed ki. A WTO jogával összhangban álló értelmezés ugyanis csupán a lehetséges mértékig terjed. Így az intézményeknek a WTO jogával egyértelműen ellentétes jogi aktus elfogadásakor és fenntartásakor megvan az a lehetőségük, hogy a tárgyalásos megoldást válasszák.

40.      Másodszor, a megállapodások tagállami kötelezettségszegés megállapításának alapját is képezhetik.(41) E megoldás is könnyen érthető. A WTO jogával ellentétes közösségi jogi aktus hiánya az intézmények részéről a WTO jogának való megfelelés szándékára utal. Ennélfogva egyetlen tagállam sem vonhatja ki magát egyoldalúan az abból eredő kötelezettségek alól. A tagállam elmarasztalása egyáltalán nem korlátozza az intézményeket abban, hogy a későbbiekben a tárgyalásos megoldás révén eltérjenek a WTO‑szabálytól, azaz a marasztalás alapjától.

41.      Végül a WTO jogának megsértésére vonatkozó jogalap, még ha valamely közösségi jogi aktus jogszerűsége vitatásának alátámasztására hivatkoznak is rá, két esetben fogadható el.(42) amikor a Közösség valamilyen a WTO keretében vállalt különleges kötelezettséget hajt végre,(43) vagy amikor a közösségi aktus a WTO‑megállapodások pontos rendelkezéseire kifejezetten visszautalva jogot biztosított a jogalanyok számára az arra való hivatkozásra.(44) Mivel a WTO‑megállapodások sem kifejezetten, sem a tárgyuk és céljuk fényében értelmezve nem kötelezik az aláíró feleket arra, hogy jogrendjükben elismerjék azok közvetlen hatályát, ezért saját belső joga keretében mindegyik fél szabadon választhatja meg a jóhiszemű végrehajtásukhoz szükséges jogi eszközöket,(45) vagyis dönthetnek arról, hogy biztosítják‑e a jogalanyok számára azt a jogot, hogy a rendelkezéseire hivatkozzanak. A fent említett két, eset a Közösség ilyen irányú szándékának a kifejeződése. Ezáltal a Közösség azt jelzi, hogy a WTO jogának meg kíván felelni, és a WTO szabályai alkalmazásában szándékosan lemond arról a mozgástérről, amelyet azok a szerződő felek élveznek, akik tagadják a fent említett szabályok közvetlen hatályát.

2.      A Közösséget marasztaló DSB‑határozat hatása

42.      A fellebbezők érvei az említett ítélkezési gyakorlat által kialakított keretbe illeszkednek. A fellebbezők annak meghatározására kérik a Bíróságot, hogy a DSB olyan határozata, amely megállapítja valamely közösségi szabályozásnak a WTO‑megállapodások valamely rendelkezésével való összeegyeztethetetlenségét, befolyásolja‑e, és ha igen, miként a fent említett megállapodások felhívhatóságának tagadását, kizárva így a másodlagos jog e megállapodásokkal való összeegyeztethetőségének bárminemű felülvizsgálatát. E vonatkozásban a fellebbezők a DSB‑határozat kötelező jellegére helyezik a hangsúlyt annak alátámasztása érdekében, hogy a határozat végrehajtásának elmaradása felhívható és kifogásolható még akkor is ha magukra a WTO‑megállapodásokra nem lehet hivatkozni. Ebben a formában az érvelés kétségtelenül ügyetlen. Amint azt a Tanács válaszában helyesen megfogalmazta, a DSB határozatának nem lehet kiterjedtebb hatálya, mint a WTO azon szabályainak, amelyek megsértését megállapította. A Bíróságnak pontosabban tehát arra a kérdésre kell választ adnia, hogy az Elsőfokú Bíróság által megtámadott határozatokban használt szavakkal élve: „a WTO megállapodások jogot teremtenek‑e a közösségi jogalanyok számára, hogy arra a bíróság előtt annak érdekében hivatkozhassanak, hogy vitassák a közösségi szabályozás érvényességét, ha a DSB megállapította, hogy mind ez, mind a Közösség által később, különösen abból a célból elfogadott szabályozás, hogy megfeleljen a WTO szóban forgó szabályainak, összeegyeztethetetlen ez utóbbiakkal”(46).

43.      A fellebbezők azt kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletekben nemleges választ adott. Pedig ennek kimondásával az Elsőfokú Bíróság a korábbi ítélkezési gyakorlatot követte. A Bíróság ugyanis arra utalt, hogy a WTO szabályaira való hivatkozás nélkül nem lehet a DSB határozataira hivatkozni.(47) Az a kérdés azonban megválaszolatlan maradt, hogy a Közösséget marasztaló DSB‑határozat befolyásolja‑e a WTO joga fel nem hívhatóságának elvét. Igaz ugyan, hogy először úgy tűnt, hogy a Bíróság e tekintetben szabad utat enged annak kifogásolásával, hogy az Elsőfokú Bíróság nem értékelte azt az érvelést, amely szerint a DSB‑határozat joghatásai az Európai Közösséggel szemben „vitássá tették a WTO szabályai közvetlen hatályának hiányára vonatkozó értékelését, és megindokolták, hogy a közösségi bíróság e szabályok fényében vizsgálja az irányelvek jogszerűségét a felperes által benyújtott kártérítési kereset keretében”(48). Azonban e lehetőség gyorsan bezárult, amikor a közösségi bíróság kimondta, hogy a WTO‑szabályok közvetlen hatálya hiányának ellenére az érvényességre vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében(49) vagy a kártérítési kereset alátámasztása végett(50) csak a Nakajima- és Fediol‑ügyekben hozott döntésekben körülhatárolt szűk keretek között lehet valamely közösségi jogi aktusnak a WTO jogával való összeegyeztethetetlenségére hivatkozni, még akkor is, ha azt a DSB határozatban megállapította.

44.      A FIAMM és a Fedon előtt ismert ez az ítélkezési gyakorlat. Kiemelik, hogy a korábbi ügyekhez képest az ő esetüknek sajátos vonásai vannak, ezért más megoldást igényelnek. E megközelítésben azzal érvelnek, hogy a Bíróságnak arról kell nyilatkoznia, hogy a megtorló intézkedések következtében ténylegesen bekövetkezett károk megtérítése érdekében lehet‑e a megfelelésre megszabott határidő lejárta után valamely DSB‑határozatra hivatkozni. Új esetről van szó, mivel a Van Parys‑ügyben hozott ítéletnek az a tárgya, hogy lehet‑e a DSB határozatára hivatkozni előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében a közösségi szabályozás érvényességének megállapítása érdekében; valamint azért is új esetről van szó, mivel – noha a fent hivatkozott Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben a WTO‑szabályoknak a DSB által megállapított folyamatos megsértése miatt keletkezett károk megtérítésére irányuló kérelemről van szó – a felperes csupán a Nakajima-kivétel alkalmazását kérte.

45.      A fellebbezői érvelés megalapozottságának megítélése céljából vissza kell térni a WTO joga fel nem hívhatóságának alapjaihoz. Ismételten emlékeztetni kell arra, hogy WTO‑megállapodásokra a maguk egészében való hivatkozás – természetükre és felépítésükre tekintettel – főszabály szerint kizárt, és csak annyiban lehet a WTO jogát peres eljárásban alkalmazni, amennyiben az nem érinti sem azokat a tárgyalásos lehetőségeket, amelyeket a WTO‑megállapodások során dolgoztak ki viták esetére, sem a WTO‑n belül vállalt kötelezettségek viszonosságát és kiegyensúlyozottságát; vagyis összegzésképpen csak annyiban, amennyiben az nem korlátozza azt a politikai szabadságot, amelyet az említett megállapodások rendelkezéseinek alkalmazásával kapcsolatban a WTO‑megállapodások természete és felépítése enged a szerződő felek számára. A szóban forgó ügyek sajátos összefüggésrendszerében azt kell tehát meghatározni, hogy sérti‑e a jogalkotó és végrehajtó szervek WTO‑n belüli politikai szabadságát a fellebbezők számára biztosított azon lehetőség, hogy a Közösség magatartása jogellenességének megállapítása érdekében abból a célból hivatkozhatnak a DSB határozatára, hogy azon vámpótlék miatt keletkezett kárukat megtérítsék, amelyet az Egyesült Államok megtorlásként azért vetett ki, mert a Közösség nem hajtotta végre a DSB határozatát.

46.      Ebben az összefüggésben az első kérdés arra vonatkozik, hogy ez a politikai szabadság a szóban forgó ügyek sajátos körülményei között is fennállnak‑e. Bizonyára igenlő lenne a válasz, ha a DSB határozatának végrehajtására megállapított ésszerű határidő nem járt volna le. A Bíróság már kimondta, hogy „a közösségi bíróságok azért nem vizsgálhatják felül a kérdéses közösségi jogi intézkedések jogszerűségét, különösen a Szerződés 178. cikke alapján benyújtott kártérítés iránti kereset tekintetében, mivel az a WTO‑megállapodások által létrehozott vitarendezési rendszer keretében előírt, a DSB ajánlásainak és határozatainak való megfelelésre biztosított ésszerű határidő hatástalanná tételét vonja maga után”(51). Pontosabban, amint azt a FIAMM és a Fedon is helyesen hangsúlyozta, a Közösség számára a DSB határozatának való megfelelésre előírt ésszerű határidő 1999. január 1‑jén lejárt, és a DSB 1999. április 19‑i határozatában megállapította, hogy a fent említett január 1‑jén a közösségi szabályozásnak a WTO szabályaival való összeegyeztethetetlensége továbbra is fennállt. Azt állítják, hogy mivel a kielégítő kompenzációról – mint a vitarendezési egyetértés 22. cikkének (2) bekezdésében biztosított lehetőségről – a megfelelő időszak végétől számított 20 napon belül nem sikerült megállapodni, a Közösségnek már nem volt lehetősége arra, hogy tárgyalások útján találjon megoldást. Nem volt más választás: vagy alkalmazkodik a DSB határozatához, vagy pedig annak elutasítása esetén megtorló intézkedéseknek teszi ki magát. Ahogy látjuk, a vita végső soron a DSB határozatának kötelező hatályáról szól: vajon a DSB a WTO ajánlásainak és határozatainak teljes végrehajtását írja‑e elő?

47.      Őszintén szólva nem osztom a fellebbezőknek a fellebbezésben e vonatkozásban előadott érvelését.(52) Kétségtelen, hogy a vitarendezési egyetértés 22. cikkének 2. pontja előnyben részesíti az intézkedésnek a WTO‑megállapodásokkal való összhangba hozatalát kívánó ajánlás teljes végrehajtását és a vitarendezési egyetértés 3. cikkének 7. pontja értelmében a felek által kölcsönösen elfogadható és az idetartozó megállapodásokkal összhangban álló megoldás hiányában a vitarendezési mechanizmus célja rendszerint, hogy biztosítsa az érintett intézkedések visszavonását, amennyiben azok összeegyeztethetetlensége megállapításra került. Ebből azonban – az ítélkezési gyakorlatból átvett megfogalmazással élve(53) – nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a vitarendezési egyetértés meghatározza a DSB határozatának és így a WTO szabályainak – amelynek megsértését a DSB megállapította – a szerződő felek belső jogrendjében való jóhiszemű végrehajtása biztosításához megfelelő jogi eszközöket. A Közösség megőrzi azt a szabadságát, hogy politikai döntést hozzon a tekintetben, hogy alárendeli‑e magát a DSB által a vitarendezési egyetértés 22. cikkének 2. pontja alapján engedélyezett megtorló intézkedéseknek. Ezen túlmenően, amint arra a Bíróság rámutatott,(54) és az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletekben emlékeztetett,(55) még az összeegyeztethetetlennek nyilvánított intézkedéseknek a WTO szabályaival való összhangba hozatalára megszabott határidő lejártát és megtorló intézkedések engedélyezését és meghozatalát követően is jelentős szerepet tartanak fenn a vitázó felek közötti tárgyalásoknak. A vitarendezési egyetértés 22. cikkének 8. pontja hangsúlyozza az engedmények vagy más kötelezettségek felfüggesztésének ideiglenességét, és korlátozza annak időtartamát arra az időszakra, „amíg az idetartozó egyezményeknek nem megfelelő intézkedéseket megszüntetik, vagy az a Tag, amelynek alkalmaznia kell az ajánlásokat és határozatokat, megoldást nem talál az előnyök hatálytalanítására vagy gyengítésére vonatkozóan, illetve amíg kölcsönösen kielégítő megoldást nem érnek el” azzal az egyetlen, a vitarendezési egyetértés 3. cikkének 5. pontjában megfogalmazott fenntartással, hogy az említett megoldás összhangban legyen a WTO‑megállapodásokkal. Egyébként a banánbehozatal közösségi rendszerének – amelynek a WTO szabályaival való összeegyeztethetetlensége megállapításra került – sorozatos módosításaival, a Tanács és a Bizottság nem törekedett az ellentétesnek ítélt rendelkezések megszüntetésére; egyszerre törekedtek a DSB megállapításainak figyelembevételére és arra, hogy betartsák a Negyedik Loméi Egyezményt aláíró országoknak tett azon nemzetközi kötelezettségvállalást, amely a banánpiac közös szervezése célkitűzéseinek megőrzésére irányul, míg végül az Egyesült Államokkal 2001. április 19‑én megkötött megállapodással véget ért a vita. Az is igaz, hogy a DSB határozatainak és ajánlásainak végrehajtását nem lehet megkerülni, és hogy a hasonló tárgyalásos megoldás a DSB határozata végrehajtásának egyik formáját képezi.(56) Mindazonáltal ez a választási szabadság megmarad, függetlenül attól, hogy a vita tárgyalásos megoldásának mindig is létező lehetőségét minek tekintjük: a DSB‑határozat végrehajtási módjának kiválasztására korlátozott szabadságnak vagy az említett határozat végrehajtása egyik alternatívájának előnyben részesítésére vonatkozó szabadságnak.

48.      Csorbítja‑e ennek következtében a WTO‑szabályoknak – amelyek megsértését a DSB határozata megállapította – a Közösség vétkességen alapuló felelősségének megállapítása céljából való felhívhatósága azt a politikai szabadságot, amellyel a közösség a WTO‑n belül mindenképpen rendelkezik. Másképpen fogalmazva, korlátozná‑e a fent említett szabadságot, ha a közösségi bíróság egy kártérítési kereset keretében – amelyet az ilyen felhívhatóság elismerése lehetővé tenne – megállapítaná a Közösség magatartásának jogellenességét. A fellebbezők a fellebbezésükben azt kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság ezt állapította meg.(57) Arra hivatkoznak, hogy a jogellenesség megállapításával nem annak elérése a cél, – mint az érvényességre vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében, amelyet jól szemléltet a Van Parys‑ügy vagy a megsemmisítés iránti kereset keretében – hogy a WTO jogával ellentétes közösségi intézkedés érvénytelenségét megállapítsák vagy az intézkedést megsemmisítsék; az ilyen bírósági döntés, amely kétségtelenül érintené a Közösség jogalkotó vagy végrehajtó szerveinek azon lehetőségét, hogy tárgyalások útján keressenek megoldást, mivel arra kötelezné az intézményeket, hogy eltávolítsák az Unió jogrendjéből az érvénytelenné nyilvánított vagy megsemmisített intézkedést. A jogellenesség megállapítása a jelen esetben a Közösség vétkességen alapuló szerződésen kívüli felelősségének megállapításához szükséges három feltétel közül az egyik teljesítését célozza, és semmilyen hatással nincs a WTO‑megállapodásokkal összeférhetetlennek tekintett közösségi intézkedés hatékonyságára.

49.      A fellebbezők érvelése e ponton sem meggyőző. Kétségtelen, hogy a DSB által a WTO jogával összeegyeztethetetlennek nyilvánított közösségi szabályozás jogellenessége, amelyet kártérítési kereset keretében a közösségi bíróság állapított meg, formailag nem vezet sem a szabályozás érvénytelenségének megállapításához, sem annak megsemmisítéséhez. A fent említett szabályozás tehát a közösségi jogrend szerves része marad, és elméletileg továbbra is alkalmazható. A jogsértés közösségi bíróság általi megállapítása minden esetben jogerővel bír. Ezért a Közösség politikai szervei nem engedhetik meg, – illetve csak a jogközösség elvének megsértésével – hogy az említett jogellenesség fennmaradjon. A közösségi szervekre hárul az a kötelezettség, hogy megszüntessék ezt a jogellenességet a szóban forgó szabályozás hatályon kívül helyezésével vagy visszavonásával. Így azonban e szervek számára lehetetlenné válik, hogy – ahogy a jelen esetben a vitás banánbehozatali rendszer utóbbi jogszabályi módosításánál tették – tárgyalások útján keressenek olyan megoldást, amely lehetővé tenné a különböző érdekek kiegyensúlyozását. Így a politikai mozgásterük vitathatatlanul veszélybe kerülne.

50.      Egyébként a Közösség vétkességen alapuló szerződésen kívüli felelősségének megállapítása lehetővé tenné az akár magával a WTO szabályaival összeegyeztethetetlen közösségi intézkedés által, akár a megtorló intézkedések által érintett vállalkozások számára az őket ért kár teljes megtérítését. Ilyen pénzügyi teher kilátásba helyezése arra kényszerítené a Közösség politikai szerveit, hogy szüntessék meg a WTO szabályaival össze nem egyeztethetőnek talált intézkedést, és hogy korlátozzák a WTO jogrendje által biztosított cselekvési szabadságot.

51.      A fellebbezők végül azt hozzák fel, hogy annak az elismerése, hogy a DSB határozat végrehajtásának elmaradása miatt elfogadott megtorló intézkedések következtében őket ért kár megtérítése érdekében lehet hivatkozni az említett határozatra, egyáltalán nem befolyásolja a Közösség szerveinek politikai szabadságát, mivel a jelen esetben a Fedon‑ügyben a kártérítés iránti kérelem benyújtására, a Fiamm‑ügyben pedig a kérelem vizsgálatára a kereskedelmi vita megoldása után került sor. A Közösség jogellenes magatartásért fennálló felelősségének amiatt történő elismerése, mert nem tett eleget a megszabott ésszerű határidőn belül a DSB‑határozatnak, Damoklész kardjaként lebegne a Közösség politikai szerveinek WTO‑n belüli szabadsága felett.

52.      A fenti megfontolások alapján csak helyeselni tudom az Elsőfokú Bíróság azon döntését, amely szerint kártérítési keresetek keretében – a Fediol- és Nakajima‑ügyekben szereplő kivételeken kívül – nem végezhető el az alperesi intézmények magatartása jogszerűségének felülvizsgálata azon WTO‑szabályokra tekintettel, amelyek megsértését a DSB megállapította.

B –    A Közösség objektív felelőssége

53.      A fellebbezők azt kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság a rendkívüli kár fogalmát tévesen alkalmazta, ami jelen esetben – helytelenül – e kár fennállásának tagadásához vezetett. Védekezésképpen a Tanács, a Bizottság és a Spanyol Királyság, habár osztják az Elsőfokú Bíróságnak azt az álláspontját, mely szerint a fellebbezők kára nem rendkívüli, és örömmel fogadják a megtámadott ítéleteknek a Közösség objektív felelősségét elutasító rendelkező részét, azt azonban kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság a jogszerű aktusért való felelősséget megállapította, és azt a szóban forgó ügyekben alkalmazhatónak fogadta el, nem értelmezte kellően szigorúan a feltételeket, és tévesen állapította meg bizonyos feltételek, többek között a közvetlen okozati összefüggéssel kapcsolatos feltétel teljesült. Ezért azt javasolják a Bíróságnak, hogy változtassa meg a megtámadott ítéletek indokolását, sőt a Tanács és a spanyol kormány, akik erre vonatkozóan csatlakozó fellebbezéseket terjesztettek elő, a megtámadott ítéletek részbeni hatályon kívül helyezését kérik. A Közösség objektív felelősségét, annak terjedelmét és megállapításának feltételeit, valamint a különböző felek érvelésének helytállóságát fogom vizsgálni.

1.      B –   A Közösség objektív felelősségének elve

54.      A Tanács, a Bizottság és a Spanyol Királyság vitatják az Elsőfokú Bíróság nem megfelelően indokolt azon állítását, mely szerint létezik egy, az összes tagállamban közös, általános elv, amely a Közösség szervei jogellenes magatartásának hiányában is lehetővé teszi a Közösség felelősségének megállapítását. A tagállamok kevesebb mint fele ismeri el jogrendszerében ezt az elvet, és csak két olyan állam van, amely akkor is elismeri, ha a kárt okozó aktus jogalkotói aktus. Az is igaz, hogy az Elsőfokú Bíróság a Közösséget a szervei jogellenes magatartásának hiányában terhelő felelősség elvét – különösebb bizonyítás nélkül – csupán arra az állításra alapozta, hogy „a nemzeti jogok szerződésen kívüli felelősségre vonatkozó szabályai azonban a magánszemélyek számára lehetővé teszik – jóllehet különböző mértékben, meghatározott területeken és különféle részletszabályok szerint –, hogy bírósági úton elérjék bizonyos károk megtérítését a károkozó jogellenes magatartása hiányában is”(58). Az EK 288. cikk második bekezdése megköveteli, hogy a Közösség az intézményei által okozott károkat „a tagállamok jogrendszereiben közös általános elvek” tiszteletben tartásával térítse meg.

55.      De úgy kell‑e értelmezni az EK 288. cikk második bekezdését, mint amely a közhatalom szerződésen kívüli felelősségére vonatkozóan csak olyan megoldás átültetését engedi meg a közösségi jogba, amelyet az összes tagállam elfogad. Vajon a „tagállamok jogrendszereiben közös általános elv” felfedezése csak valamennyi tagállam jogrendszerének szinte mechanikus átfedéséből ered, és azokból csak azokat az elemeket őrizzük meg, amelyek pontosan fedik egymást? Nem hiszem, hogy így van. A legkisebb közös többszörös matematikai elve a Közösség olyan felelősségi rendszerének bevezetését eredményezné, amelyben az intézményeknek betudható jogsértés károsultjainak rendkívül kis esélye lenne a kártérítésre.(59) Noha a Bíróságnak természetesen figyelembe kell vennie a tagállami jogrendszerek legjellemzőbb rendelkezéseit, azonban mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy a közösségi jogrend sajátos vonásainak és igényeinek megfelelő megoldást fogadjon el. Más szóval a Bíróság feladata, hogy a tagállamok jogi hagyományai alapján olyan megoldást találjon a közösségi jogban felmerülő hasonló jogi kérdésekre, amely egyszerre tartja tiszteletben a tagállamok jogi hagyományait, és megfelel a közösségi jogrend sajátosságainak. Ebben a megközelítésben akár kisebbségi megoldás is előnyben részesíthető, ha az felel meg leginkább a közösségi rendszer követelményeinek. Ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, elegendő a közösségi jogban elismert „Vertrauensschutzprinzip”‑re emlékeztetni, amelyet csak a német jog alkalmaz. Ebből kifolyólag az a tény, hogy kizárólag a spanyol és francia jog írja elő a közhatalom jogszerű jogalkotói aktusért való felelősségét, nem jelenti a közösségi jogban való elismerésének akadályát.

56.      Annak van döntő jelentősége, hogy ez a megoldás felel‑e meg leginkább a közösségi jogrend sajátos igényeinek. Ez nem azt jelenti, hogy a közhatalom jogszerű jogalkotói aktusért való felelősségét el kellene ismerni a közösségi jogrendben azért, mert az tűnik a legjobb jogi megoldásnak, és mint ilyet a közösségi jogrendbe át kellene ültetni. A közösségi jogba való átültetés kizárólag a különböző nemzeti jogrendszerek erre vonatkozó rendelkezései összehasonlításának eredménye lehet, amelynek célja a közösségi jogrend sajátos követelményeinek lehető legjobban megfelelő megoldás elérése.(60)

57.      Úgy tűnik, ez a helyzet áll fenn. A Közösség objektív felelősségének elismerése lehetővé tenné az igazságosság érdekében a Közösség vétkességen alapuló felelősségének megállapítására vonatkozó feltételek szigorának ellensúlyozását, e szigor ugyanis a közösségi intézmények magatartásával okozott rendkívül súlyos kár megtérítésnek feltételeként megköveteli a magánszemélyeket védő magasabb szintű jogi norma kellően súlyos megsértését.(61) Az ilyen megoldás helytállósága kétségtelenül magyarázatul szolgál arra, hogy a Bíróság miért nem vetette el e megoldás elfogadásának lehetőségét.(62) Ráadásul, noha ez a jogi megoldás csupán néhány nemzeti jogrendben fordul elő, a hozzá kapcsolódó törekvések és az általa védett jogi érdekek más jogrendekben is jelen vannak, még akkor is, ha azokban más jogi mechanizmusokat alkalmaznak, ahogyan azt látni fogjuk(63).

58.      A jelen ügy sajátos körülményei között az említett megoldás még inkább megfelelőnek tűnik. A WTO‑szabályok felhívhatóságának hiányában azok a jogalanyok, akik a Közösség intézményeinek a WTO szabályaival ellentétes magatartás miatt panaszt kívánnak benyújtani, – mint ahogy láttuk – nem hivatkozhatnak annak jogellenességére. Következésképpen mind a megsemmisítés iránti kereset, mind az előzetes döntéshozatal iránti kérelem vagy vétkességre alapított kártérítési kereset benyújtásának lehetősége is zárva van előttük. A Közösség objektív felelősségének elismerése hiányában még azok sem lennének jogosultak a bírói védelemre, akik e jogellenesség miatt különösen súlyos károkat szenvedtek. Hasonlóképpen megjegyzem, hogy a jogszabályokért való objektív felelősségnek a francia Conseil d’État által történő elismerése gyakran úgy jelenik meg, mint annak ellentételezése, hogy a francia közigazgatási bíróság nem léphet fel alkotmányossági felülvizsgálat gyakorlásával a törvény bírájaként.

59.      Másfelől az objektív felelősség elismerése a felelősségteljes kormányzás követelményét is szolgálná. Arra kötelezné a politikai hatalmat, hogy amikor a DSB által a WTO‑szabályokkal összeegyeztethetetlennek ítélt közösségi szabályozást az annak összhangba hozatalára megszabott ésszerű határidő lejárta után is fenn kíván tartani, jobban mérje fel az Unió polgáraira emiatt háruló terheket, és tegye őket mérlegre a közösségi szabályozás fenntartásával érintett gazdasági ágazat vagy ágazatok számára ebből származó előnyökkel. Ez nem az intézmények diszkrecionális jogkörének szűkítését jelentené a WTO keretein belül, hanem e diszkrecionális jogkör megfontolt gyakorlásának biztosítását.

60.      Végül az objektív felelősség elvének elismerésével lehetővé válna, hogy a közösségi jogrend ellenőrizze a WTO keretében az intézmények cselekvési szabadságával járó következmények belső megoszlását. Nem a kereskedelmi partnereknek kellene diszkrecionális módon eldönteniük, hogy a megtorló intézkedések elfogadásával a közösségi gazdasági szereplőinek mely csoportja viselje az említett szabadság árát, hanem a Közösség fogja eldönteni, hogy ezt a terhet kizárólag a megtorló intézkedésekkel sújtott vállalkozások viselik vagy pedig az egész társadalom.

61.      A fent jelzett okok miatt úgy tűnik, hogy a szóban forgó ügyek nemcsak lehetőséget adnak a Bíróság számára, hogy az ítélkezési gyakorlat terén további lépést tegyen, hanem véleményem szerint rá is kényszerítik erre. A Közösség objektív felelőssége elvének elismerésével az említett ítélkezési gyakorlat az esetlegesség stádiumából a bizonyosságéba, a bizonytalanság korszakából a megoldásokéba lép.(64)

62.      A Közösség objektív felelősségének elismerése a közteherviselés egyenlőségének azon elvén is alapulhat, amelyre a francia közigazgatási jog a jogszabályokért való felelősséget alapította. Az érvek a következő módon foglalhatók össze: feltételezve, hogy a közhatalmi tevékenység az egész közösség javát szolgálja, természetes, hogy az állampolgároknak ellentételezés nélkül kell viselniük az azzal járó terheket, ha azonban a hatóságok egyes egyéneknek – és csak nekik – közérdekből olyan rendkívül súlyos jogsérelmet okoznak, amelynek terhei rendesen nem rájuk hárul, akkor káraikat meg kell téríteni, és mivel a kártérítés terheit az adók révén az egész közösség viseli, a felborult egyenlőség helyreáll.

63.      Ez a felfogás nem áll messze a német jog „Sonderopfertheorie”‑jétől, amely szerint annak az egyénnek, aki a közhatalom jogszerű cselekményéből eredően „különleges áldozatot” vállal, azaz a kisajátítással egyenértékű joghátrányt szenved el, kártérítésben kell részesülnie. Ilyen felfogásban a Közösség objektív felelőssége a tulajdonhoz való jogon is alapulhatna, amelyet a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak megfelelően a közösségi jogrend mint a jog általános elvét védelemben részesíti. Ez azt a felfogást tükrözi, hogy a közösségi jogalkotó szerv akár jogszerű cselekményéből eredő, kisajátítással egyenértékű jogsérelemért kártérítés jár.(65)

2.      A Közösség objektív felelősségének hatálya

64.      Ezen objektív felelősség hatályát illetően a Bizottság többek között azt kifogásolja, hogy miután az Elsőfokú Bíróság elismerte, hogy ez a felelősség csak „meghatározott területeken” érvényesül,(66) annak pontosítását, hogy melyek ezek a területek, nem tartotta szükségesnek. Azonban a szóban forgó ügyek megoldáshoz erre nincs is szükség. Az Elsőfokú Bíróságnak elegendő volt ugyanis megbizonyosodnia arról, hogy az objektív felelősség alkalmazható‑e az említett ügyekben, amelynek beállását az alkalmazási feltételek együttes fennállásának vizsgálata révén hallgatólagosan elismerte. De éppen ez az, amit a Bizottság és a Tanács kifogásol. E vonatkozásban tehát az alábbi észrevételeket kell tenni.

65.      Először is eltérően attól, ahogyan a Bizottság és a Tanács be kívánja mutatni, nem annyira a jogszerű aktusért való felelősségről van szó, amelyet az Elsőfokú Bíróság álláspontom szerint helyesen megállapított a megtámadott határozatokban. Inkább egy tágabb értelemben vett, nem vétkességen alapuló objektív felelősségről. Másképpen mondva, a felelősség akkor is beáll, ha a kár – amelynek bekövetkeztét a felperesnek kell bizonyítania – nem jogellenes magatartásból ered. A felelősség még olyan jogellenes aktusok esetén is fennállhat, amelyek nem okoznak kellően súlyos jogsértést.

66.      Másodszor a Tanácstól eltérően nem értem, hogy ezt az objektív felelősségi rendszert miért ne lehetne alkalmazni a jogalkotás elmulasztásának eseteire. Nem helytálló az a párhuzam, amelyet a Tanács vont e mulasztás és az EK 232. cikkben foglalt intézményi mulasztás között, mivel objektív felelősségről van szó. Mindenesetre nem a normatív aktus hiánya képezi a jelen ügyek tárgyát. A Tanács és a Bizottság a megadott ésszerű határidőn belül számos kezdeményezést tett (a közösségi banánbehozatali rendszer kiigazítása, tárgyalások), amit egyébként maga a Tanács is kiemelt beadványában, de ezek a kezdeményezések nem bizonyultak megfelelőnek a DSB‑határozat helyes végrehajtásához.

67.      Harmadszor, amint azt a Bizottság állítja, nincs semmilyen elfogadható oka annak, hogy a Közösség objektív felelősségét az olyan esetekre korlátozzuk, amikor a kár nem jogalkotói aktusból ered. Az EK 288. cikk második bekezdése előírja a Közösségnek „az intézményei által okozott károk” megtérítésére vonatkozó kötelezettségét anélkül, hogy különbséget tenne közigazgatási és jogalkotói tevékenységük között. Ezen túlmenően a törvényhozó és a végrehajtó hatalom is okozhat közérdekből rendkívül súlyos károkat egyes gazdasági szereplőknek. A jelen esetben egyébként a közösségi banánbehozatali rendszer nem megfelelőnek talált kiigazítása a Tanács alaprendeletével és a Bizottság végrehajtási rendeletével történt meg. Végül, kiegészítésképpen én az ilyen korlátozást – figyelembe véve a jogalkotói és a közigazgatási aktusok közötti elhanyagolható különbséget a közösségi jog jelenlegi állapotában – nem tartom megfelelőnek. Végső soron kizárólag az elsődleges jogi rendelkezések alkalmazásából eredő kár esetén nem követelhető kártérítés.(67)

68.      Végezetül a WTO‑megállapodások betartásának a jelen ügyekben is jelen lévő sajátos körülményei között kizárólag az Unió polgárai hivatkozhatnak az objektív felelősségi rendszerre olyan rendkívül súlyos kár megtérítése érdekében, amelyet közérdekből a közösségi intézmények nekik okoztak. A politikai hatalomtól ugyanis nem követelhető meg, de számára nem is lehetséges, hogy cselekvési szabadságának WTO‑n belüli gyakorlása során azt is vizsgálja, döntései milyen terheket rónak harmadik államok gazdasági szereplőire. Az intézmények által a külkereskedelmi politika terén gyakorolt közösségi hatáskörök keretein belül a közteherviselés egyenlősége megsértésének elmélete csak az Unió polgárai között képzelhető el. Amint azt a Tanács is állítja, nem lehet jogszerűen érvelni azzal, hogy a WTO jogának alkalmazása keretében az objektív felelősség elismerése ellentétes lenne a viszonosság elvével, mivel a Közösség fő kereskedelmi partnerei nem ismerik ezt a felelősséget.

69.      A Közösség ily módon megállapított, alátámasztott és körülhatárolt objektív felelősségének rendeltetése egyértelműnek látszik. Egyáltalán nincs szó a közösségi intézmények arra való kötelezéséről, hogy politikai szabadságuk korlátozásával feleljenek meg a WTO szabályainak. Kizárólag annak biztosításáról van szó, hogy a meghozott politikai döntéseikből származó terhek ne legyenek hatással az Unió polgárainak a közteherviselés terén kimondott egyenlőségére.

70.      Érthető a Tanács és a Bizottság elfogultsága a Közösség objektív felelősségének elismerésével szemben. Nem szabad, hogy egy túlságosan bőkezű felelősségi rendszer létrehozása olyan veszélyt jelentsen a jogalkotói és közigazgatási tevékenységre nézve, amely magának a tevékenységnek a gyakorlását gátolja. Ez az aggodalom, még ha jogos is, nem akadályozhatja meg a Közösség objektív felelősségének elismerését. Ennek figyelembevétele és a közterhek egyenlő viselésének igényével történő összevetése kell hogy tükröződjön az említett felelősség terjedelmében és alkalmazási feltételeiben.

3.      A Közösség objektív felelősségére vonatkozó feltételek

71.      A Tanács és a Bizottság először is vitatják az Elsőfokú Bíróság azon megállapításainak megalapozottságát, amelyeket az összes felelősségi rendszerhez szorosan kapcsolódó, de az objektív felelősségi rendszert nem jellemző feltételek teljesülése vonatkozásában tett. Azt állítják, hogy az Elsőfokú Bíróság félreértelmezte a tényleges és biztos kár fogalmát, és megsértette a bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat. Az Elsőfokú Bíróság azonban helyesen állapította meg, hogy az alperesek nem vitatták, hogy a felpereseknek gazdasági kára keletkezett a termékeik vámpótlék miatti drágulásából, csupán azt kifogásolták, hogy a felperesek megfelelő intézkedések elfogadásával nem tudták mérsékelni ezeket a hatásokat. Az Elsőfokú Bíróság a megállapított kár bekövetkezésének vizsgálatakor a Bizottság által benyújtott statisztikákra hivatkozott, amelyek bizonyítják az Egyesült Államok akkumulátor és szemüvegtok behozatalának csökkenését a fent említett vámpótlék alkalmazásának időszakában.(68)

72.      Az alperesek még komolyabban kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette azt a követelményt, mely szerint a kárnak kellően közvetlen módon kell következnie az érintett intézmény magatartásából.(69) Semmiféle automatizmus nem létezik ugyanis a DSB marasztaló határozata és a szóban forgó vámpótlék kivetése között, az amerikai hatóságok szabad mérlegelésen alapuló magatartása ugyanis megszakította az oksági összefüggést a közösségi intézmények magatartása és a hivatkozott kár között. Egyrészt ez utóbbiak elutasították a Közösség által a vitarendezési egyetértés 22. cikkének 1. és 2. pontja alapján felajánlott kompenzációt. Másrészt szabadon döntöttek arról, hogy engedélyt kérnek a DSB‑től megtorló intézkedések bevezetésére, és hogy a megkapott engedélyt fel is használják, illetve e megközelítésben diszkrecionális jogkörben eljárva határozták meg a vámpótlékkal sújtott termékek körét és a vámpótlék mértékét. Az is igaz, hogy amikor a Közösség nem hajtotta végre a megadott ésszerű határidőn belül a DSB határozatát, az Egyesült Államokat semmi sem kötelezte arra, hogy úgy járjon el, ahogyan tette. Mindazonáltal az amerikai hatóságok válaszlépése az egyik olyan döntési lehetőségnek minősül, amelyet a vitarendezési egyetértés a DSB‑határozat vagy ajánlás végre nem hajtása esetén biztosít, és így előrelátható volt. Amint arra az Elsőfokú Bíróság helyesen rámutatott „az engedmények Közösséggel szembeni visszavonását – amely a behozatali vámpótlék formáját öltötte – úgy kell tekinteni, mint a WTO‑megállapodásokkal összeegyeztethetetlen közösségi banánbehozatali rendszernek az alperes intézmények általi hatályban tartásának objektív következményét, a Közösség által elfogadott WTO vitarendezési rendszer normális és előrelátható lefolyása szerint”(70). Az amerikai hatóságok intézkedései, amelyek egyáltalán nem szakítják meg az okozati összefüggést a Közösség magatartása és az állítólagos kár között, csak az említett láncolat láncszemeinek tűnnek. Az Elsőfokú Bíróság így helyesen minősítette a Közösség magatartását a felpereseket ért kár „meghatározó okának”(71).

73.      Most pedig térjünk át az objektív felelősségi rendszerre vonatkozó sajátos feltételekre. A fellebbezők álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a rendkívüli kár fogalmát. Ezzel szemben az alperesek – elfogadva az Elsőfokú Bíróságnak a rendkívüli kárral kapcsolatban kifejtett álláspontját – úgy vélik, hogy az Elsőfokú Bíróság által előadott, az objektív felelősség megállapítására vonatkozó feltételek nem megfelelőek, és kérik, hogy a Bíróság egészítse ki a megtámadott határozatok indokolását egy további, a kárt okozó intézmények a köz érdekében való eljárásának hiányára vonatkozó követelmény előírásával.

74.      A különböző állítások érdemi vizsgálata megköveteli annak pontosítását, hogy melyek a Közösség objektív felelősségének megállapításához szükséges feltételek. Úgy tűnik, hogy ezeket a feltételeket éppen azok az alapok határozzák meg, amelyeken ez a felelősségi rendszer nyugszik. Ahogyan már megpróbáltam kiemelni, az objektív felelősség elve egyszerre alapulhat a közteherviselés egyenlőségének megsértésén és a tulajdonhoz való alapvető jog védelmén. Ebből kifolyólag az objektív felelősség alapján kizárólag azok a károk téríthetők meg, amelyek rendkívülinek és különlegesnek minősülnek.

75.      Minden egyén ugyanúgy köteles ellentételezés nélkül viselni a társadalom életének szervezéséből és a hatóságok e célból kifejtett tevékenységéből származó terheket, mint ahogyan azok előnyeiből is részesül. Bizonyos értelemben közterhekről van szó, amelyeket úgy kell tekinteni, mint amelyek rendes körülmények között az érintettekre hárulnak. A Bíróságnak akkor sem áll módjában helyreállítani a teljes egyenlőséget, ha ezek a terhek nem egyformán nehezednek minden egyénre. Ez a Bíróság számára aránytalan és hozzá nem illő feladat lenne. Főszabály szerint tehát a közterheket – még akkor is, ha nem egyenlően vannak elosztva – úgy kell tekinteni, mint amelyek rendes körülmények között az egyénekre hárulnak, és amelyek ebből kifolyólag nem teremtenek jogot a kártérítésre. Más a helyzet, ha az állami beavatkozás rendkívüli és különleges kárt okoz.

76.      A kár akkor minősül rendkívülinek, ha olyannak tűnik bekövetkeztének körülményei és sajátos jellemzői folytán. A kár először is akkor rendkívüli, ha meghaladja az érintett ágazat tevékenységéhez fűződő gazdasági kockázatok korlátait, azaz olyan kockázat bekövetkezéséből ered, amelyet a károsult ésszerűen nem láthatott előre, és amely ellen nem tudta magát biztosítani. Ez azonban nem elegendő. Az is szükséges, hogy a kár súlyos legyen. Máskülönben a hátrány nem minősülhet rendkívülinek; a kár nem köthető kisajátításhoz, amely miatt a tulajdonhoz való jog védelme értelmében kártalanítás jár. Ez nem azt jelenti, hogy a kárnak a tulajdontól való teljes és végleges megfosztással egyenlő mértékűnek kell lennie. Ugyanakkor megfelelő súlyossággal kell sértenie a tulajdonjog tartalmi elemeit (usus, fructus és abusus). Még az is kiemelendő, hogy amikor olyan felelősséget vizsgálunk, amely nem vétkességen alapul, lényegtelen, hogy a tulajdonjog megsértése jogos vagy jogellenes volt.

77.      Ezzel szemben a közteherviselés egyenlőségén alapuló felelősségi rendszerben, még az sem alapozza meg a kártérítéshez való jogot, hogy a kár az általam meghatározott értelemben rendkívülinek minősíthető, ha az egyben nem különleges. Ez csak akkor fordul elő, ha a kár csupán kevés egyént érint, vagy pontosabban, ha a gazdasági szereplők egy meghatározott csoportját aránytalanul érinti más gazdasági szereplőhöz képest. Ugyanis csak ebben az esetben sérül a közteherviselés egyenlősége.

78.      A Bizottság állításával szemben a kár rendkívüli és különleges jellegére vonatkozó, a fentiekben kifejtett és meghatározott feltétel kellően korlátozó ahhoz, hogy az objektív felelősségi rendszer jelen ügyekben való alkalmazhatósága ne érintse az intézmények WTO‑n belüli politikai szabadságát, amely alapján a Bíróság a WTO‑megállapodások fel nem hívhatósága mellett döntött. Mindig is korlátozott lesz azon károsultak száma, akik kártérítést igényelhetnek, és a követelményeket is teljesítik, ezért az Unió költségvetésében az esetleges kártérítéssel járó teher soha nem fogja korlátozni a közösségi politikai szervek WTO‑n belüli tevékenységét.

79.      A Közösség objektív felelősségének megállapítását függővé kell‑e tenni egy olyan további feltétel fennállásától, amely a kár okát képező jogi aktus vagy magatartás által követett általános gazdasági érdek hiányára vonatkozik? Ezt követeli a Tanács és a Bizottság, és azt kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott határozatban ezt nem írta elő. E tekintetben a közösségi bíróság néhány olyan – az általános ítélkezési irányvonaltól eltérő – határozatára hivatkoznak, amelyek ezt a követelményt is előírták.(72) Másként fogalmazva, mindennemű kártérítés kizárt, ha a kárt előidéző jogi aktust vagy magatartást az egész közösség érdekében fogadták el, nem pedig azért, hogy bizonyos érdekeknek kedvezzenek. Véleményem szerint nincs helye ezen kisebbségi ítélkezési irányvonal által előírt feltétel elfogadásának. Számomra ez nem tűnik célszerűnek, mivel a közteherviselés egyenlőségének elve és a tulajdonhoz való jog védelme megkívánja, hogy a rendkívüli és különleges kárt szenvedett károsultak kártérítést kapjanak még akkor is, ha az említett kárt okozó intézkedés általános gazdasági érdekkel igazolható. De szükségesnek sem tűnik, mivel a kár rendkívüliségére és különlegességére vonatkozó feltételek kellően korlátozóak ahhoz, hogy az esetleges felelősségtől való félelem ne befolyásolja a politika cselekvési szabadságát valamely általános gazdasági érdek érvényesítése során.

80.      A fentiekben pontosított feltételek – a Közösség objektív felelősségének elismerésétől való tartózkodás ellenére – az ítélkezési gyakorlat nagyobb része által kifejtett és meghatározott azon feltételeknek felel meg, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell. A Bíróság így a Közösség objektív felelősségét kifejezetten a rendkívüli és különleges kár fennállásától teszi függővé.(73) A Bíróság tehát azon okból kifolyólag is elutasította az objektív felelősség fennállását, hogy a hivatkozott kár csak az érintett ágazatban működő gazdasági szereplők által viselendő rendes kockázat következménye volt,(74) illetve hogy az állítólagos kár nem haladta meg „az érintett ágazat tevékenységéhez fűződő gazdasági kockázatok korlátait”(75). Hasonlóképpen a megtámadott ítéletekben az Elsőfokú Bíróság is a Közösség objektív felelősségét a rendkívüli és különleges kár fennállásától tette függővé, amelyeket a következőképpen határozott meg: egyrészt a kár abban az esetben rendkívüli, ha meghaladja az érintett ágazat tevékenységéhez fűződő gazdasági kockázatok korlátait, másrészt akkor különleges, ha a gazdasági szereplők egy meghatározott csoportját aránytalanul érinti más gazdasági szereplőhöz képest.(76) Ennek kimondásával az Elsőfokú Bíróság az általa bemutatott állandó ítélkezési gyakorlatot követte.(77)

81.      A FIAMM és a Fedon azonban nem vitatják sem a kár rendkívüliségével és különlegességével kapcsolatos követelményt, sem azoknak megtámadott határozatban szereplő meghatározását. Arra hivatkoznak, hogy az Elsőfokú Bíróság jogilag téves jelentést tulajdonított a rendkívüli kár általa alkalmazott meghatározásának. Az Elsőfokú Bíróság ugyanis azt mondta ki, hogy a felpereseket ért kár nem haladta meg az exportőri tevékenységükhöz fűződő gazdasági kockázatok korlátait, mivel a megtorló intézkedések alkalmazásának lehetősége, – tekintettel arra, hogy a vitarendezési egyetértésben szerepel –, nem tekinthető idegennek a nemzetközi kereskedelem szervezettségének jelenlegi állapotában szokásos kockázataitól, így az abból származó esetleges káros következményeket valamennyi piaci szereplő, amely úgy dönt, hogy termékeit a WTO valamely tagjának piacán értékesíti, kénytelen viselni. Másképpen fogalmazva, mivel a nemzetközi kereskedelmet szabályozó jogi aktus rendelkezik a megtorló intézkedésekről, ezért azok bármely exportőr vállalkozás számára szükségképpen előreláthatók. Olyan kockázat ez, amely szorosan kapcsolódik az exportőri tevékenységhez.

82.      Ennek kimondásával – amint azt a fellebbezők helyesen állítják – az Elsőfokú Bíróság nem ismerte el, hogy a kár rendkívüli jellege(78) az érintett ágazat tevékenységéhez fűződő gazdasági kockázatok függvényében mérhető, vagyis azt, hogy a kár rendkívüli jelleget ölt, ha az nem az érintett ágazat tevékenységéhez fűződő gazdasági kockázat megvalósulásaként jelenik meg. Ez az eset áll fenn, ha nincs semmilyen kapcsolat a kárt okozó jogi aktus vagy magatartás, valamint azon gazdasági ágazat között, amelyben a károsult vállalkozások a tevékenységüket végzik. Az ilyen kapcsolat hiányában ugyanis a kár nem tekinthető olyan rendes kereskedelmi kockázat megvalósulásának, amely ellen egy körültekintő gazdasági szereplőnek be lehetett volna és be is kellett volna biztosítania magát. Az ítélkezési gyakorlat is ezt az irányvonalat követi. Rendes kárnak minősítették azt a kárt, amely egy hajózási társaságot a tagállamok között közlekedő járatokon árusított és jövedéki adó alá tartozó termékek adómentességére vonatkozó átmeneti rendszer módosítása következtében ért;(79) és azt a kárt is, amelyet a süldő- és baromfitápot savóból előállító termelő amiatt szenvedett el, mert egyes, sertések és baromfik takarmányozására szánt tejpor értékesítésére vonatkozó közösségi rendeletek hatályba léptek.(80)

83.      Jelen esetben azonban semmilyen kapcsolat nincs a közösségi banánbehozatali rendszerre vonatkozó szabályozás elfogadása és fenntartása, valamint az ipari akkumulátorok és szemüvegtokok közösségi exportőrét a megtorló intézkedések következtében ért kár között. E gazdasági szereplők tekintetében ez a kár tehát nem minősíthető rendesnek annál is inkább, mivel a vitarendezési egyetértés 22. cikkének 3. pontja értelmében a megtorló intézkedéseknek elsősorban arra az ágazatra kell vonatkozniuk, amelyben a WTO szabályainak megsértése megállapításra került. A fenti indokok alapján a megtámadott határozatokat téves jogalkalmazás miatt hatályon kívül kell helyezni. Az Elsőfokú Bíróságnak, – azt követően, hogy a fellebbezőktől megkérte a szükséges információkat –, vizsgálnia kell, hogy a hivatkozott kár tekinthető‑e rendkívüli jellegűnek, amennyiben kellő súlyossággal sérti a tulajdonjog tartalmi elemeit, és döntenie kell arról, hogy a kár különlegesnek minősül‑e.

C –    Az eljárás ésszerűtlen elhúzódása

84.      A fellebbezők végül az elsőfokú eljárás elhúzódására tekintettel méltányos kártérítés megállapítását kérik. A Fedon kérelmét könnyen el lehet utasítani a Bíróság eljárási szabályzata 112. cikke 1. §‑ának c) pontja alapján mint elfogadhatatlant, mivel nem tartalmaz indokolást.

85.      Marad a FIAMM által előterjesztett kérelem, amelyben a fellebbező azt állítva, hogy az Elsőfokú Bíróságnak közel öt évre és kilenc hónapra volt szüksége ahhoz, hogy az ügyében döntsön, az ésszerű határidőn belüli eljáráshoz való jog megsértésére hivatkozik, amely jog az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkének (1) bekezdésében foglalt és a közösségi jogrendben a jog általános elveként biztosított méltányos eljáráshoz való jog része. A fellebbező e tekintetben a Baustahlgewebe‑ügyben hozott ítéletre(81) hivatkozik, amelyben a Bíróság elismerte e jog alkalmazhatóságát az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban, és ennek következtében a fellebbviteli eljárásban döntött az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás ésszerűtlen elhúzódása miatti szabálytalanságra vonatkozó jogalapról. A fellebbező úgy véli, hogy az ítélethozatal nagyon elhúzódott annak ellenére, hogy a ténykérdések teljesen világosak voltak, a felek egyikének magatartása sem járult hozzá az eljárás elhúzódásához, és az Elsőfokú Bíróság nem szembesült rendkívüli körülményekkel. Ez az eljárási szabálytalanság jelentős érdeksérelmet okozott, mivel a vámpótlék lerovása érdekében a fellebbező kölcsönöket vett fel, így súlyosan eladósodott, és arra kényszerült, hogy tárgyalásokat folytasson a tőke jelentős részének egy befektetési alap részére történő átruházásáról azért cserében, hogy az átvállalja banki adósságait.

86.      Védekezésképpen a Bizottság itt is elsősorban a jogalap elfogadhatatlansága mellett érvel, és e vonatkozásban többek között arra hivatkozik, hogy az állítólagos eljárási szabálytalanság semmilyen hatással sem volt a jogvita kimenetelére. A Bíróság alapokmányának 58. cikke nem követel meg ilyen hatást ahhoz, hogy az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás szabálytalansága a Bíróság előtt felhozható legyen, elegendő az, ha „a fellebbező érdekeit hátrányosan befolyásolja”. Úgy tűnik, hogy ez a helyzet áll fenn, mivel az ítélethozatal elhúzódása hozzájárult a fellebbező adósságának növekedéséhez. Az Elsőfokú Bíróság ítélethozatalának elhúzódására alapított eljárási szabálytalanság tekintetében a felperesi érdekek hátrányos befolyásolására vonatkozó feltételt néhány esetben a fellebbezőhöz hasonlóan úgy értelmezték, hogy az említett szabálytalanság kizárólag akkor van hatással a jogvita kimenetelére, ha az említett szabálytalanságra alapított jogalapra az Elsőfokú Bíróság ítéletének megsemmisítésére irányuló kérelmek alátámasztására hivatkoznak.(82) A jelen esetben azonban erre a jogalapra méltányos kártérítés megállapítása érdekében hivatkoznak.

87.      A méltányos kártérítés megállapítása iránti kérelmet ellenben az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás elhúzódásából eredő kár megtérítése iránti kérelemként kell vizsgálni. Egyébként ugyanígy kártérítési kérelemként vizsgálták a Baustahlgewebe‑ügyben a felperesnek a Bizottság által kiszabott és az Elsőfokú Bíróság által helyben hagyott pénzbírság mérséklésére irányuló kérelmét, amelyet a felperes az Elsőfokú Bíróság ítélethozatalának elhúzódására alapozott.(83) Bár a Bíróság „pergazdaságossági okokból és az ilyen eljárási szabálytalanság elleni azonnali és hatásos jogorvoslat biztosítása céljából”(84) helyt adott a kérelmeknek, és a pénzbírságból levonta a kártérítés összegét, mégis azt kell megállapítani, hogy a kártérítés ezen módja a jelen esetben nem lehetséges.

88.      A méltányos kártérítés megállapítása iránti kérelmeket a Bírósághoz(85) kell tehát benyújtani az EK 235. cikkre és az EK 288. cikkre alapított szerződésen kívüli felelősség megállapítása iránti kereset keretében, amelyet azon intézmény vagy intézmények ellen kell indítani, amely(ek) magatartása a kárt okozta. Ugyanis, amint azt a Bíróság kimondta, „amikor a Közösség szerződésen kívüli felelőssége valamelyik intézményének magatartása miatt megállapítható, a gondos igazságszolgáltatás érdekében a Közösséget a Bíróság előtt az az intézmény vagy azon intézmények képviselik, amely(ek)nek a kár oka betudható”(86). Azonban, ahogyan azt a Bizottság helyesen megállapította, a jelen eljárásban a Tanács és a Bizottság alperesként szerepelnek, miközben az eljárás elhúzódása az Elsőfokú Bíróságnak tudható be, amely a Bíróság mint intézmény szerves részét képezi. A méltányos kártérítés megállapítása iránti kérelem így mind ratione materiae, mind ratione personae elfogadhatatlan.

III – Végkövetkeztetések

89.      A fenti indokok alapján indítványozom, hogy a Bíróság:

–        helyezze hatályon kívül az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a T‑69/01. sz., FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben, valamint a T‑135/01. sz., Giorgio Fedon & Figli és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2005. december 14‑én hozott ítéleteit a rendkívüli kár fogalmának téves értelmezésében megnyilvánuló téves jogalkalmazás miatt, és utalja vissza az ügyeket az Elsőfokú Bíróság elé;

–        nyilvánítsa elfogadhatatlannak a Fabbrica Italiana Accumulatori Motocarri Montecchio SpA (FIAMM), Fabbrica Italiana Accumulatori Motocarri Montecchio Technologies Inc (FIAMM Technologies), valamint Giorgio Fedon & Figli SpA és Fedon America, Inc. méltányos kártérítés megállapítására irányuló kérelmeit.

1 – Eredeti nyelv: francia.

2 – T‑69/00. sz. ügy (EBHT 2005., II‑5393. o.; a továbbiakban: a FIAMM‑ügyben hozott ítélet).

3 – T‑135/01. sz. ügy (az EBHT‑ban nem tették közzé; a továbbiakban: a Fedon‑ügyben hozott ítélet).

4 – HL L 47., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 3. fejezet, 13. kötet, 388. o.

5 – A fent hivatkozott FIAMM‑ügyben hozott ítélet 108. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 101. pontja.

6 – A C–69/89. sz., Nakajima kontra Tanács ügyben 1991. május 7‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑2069. o.) értelmében.

7 – A 70/87. sz., Fediol kontra Bizottság ügyben 1989. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 1781. o.) értelmében.

8 – A fent hivatkozott FIAMM‑ügyben hozott ítélet 157. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 150. pontja.

9 – A fent hivatkozott FIAMM‑ügyben hozott ítélet 159. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 152. pontja.

10 – A C‑197/99. P. sz., Belgium kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 11‑én hozott ítéletének (EBHT 2003., I‑8461. o.) 81. pontja és a C‑404/04. P. sz., Technische Glaswerke Ilmenau kontra Bizottság ügyben 2007. január 11‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban nem tették közzé) 90. pontja.

11 – A C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítéletének (EBHT 2004., I‑213. o.).

12 – Lásd a fent hivatkozott FIAMM‑ügyben hozott ítélet 113. pontját és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 108. pontját.

13 – Lásd a 181/73. sz. Haegeman‑ügyben 1974. április 30‑án hozott ítélet (EBHT 1974., 449. o.) 5. pontját; a 12/86. sz. Demirel‑ügyben 1987. szeptember 30‑án hozott ítéletének (EBHT 1987., 3719. o.) 7. pontját; az 1991. december 14‑i 1/91. sz. vélemény (EBHT 1991., I‑6079. o.) 37. pontját és a Bíróság C‑162/96. sz. Racke‑ügyben 1998. június 16‑án hozott ítéletének (EBHT 1998., I‑3655. o.) 41. pontját. A WTO‑megállapodások tekintetében lásd különösen C‑344/04. sz., International Air Transport Association és társai ügyben 2006. január 10‑én hozott ítéletének (EBHT 2006., I‑403. o.) 36. pontját, valamint a C‑459/03. sz., Bizottság kontra Írország ügyben 2006. május 30‑án hozott ítéletének (EBHT 2006., I‑4635. o.) 82. pontját és a C‑431/05. sz., Merck Genéricos – Produtos Farmacêuticos ügyben 2007. szeptember 11‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑7001. o.) 31. pontját.

14 – Lásd a 30/88. sz., Görögország kontra Bizottság ügyben 1989. november 14‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 3711. o.) 13. pontját, a C‑192/89. sz. Sevince‑ügyben 1990. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3461. o.) 9. pontját, valamint a C‑188/91. sz. Deutsche Shell ügyben 1993. január 21‑én hozott ítélet (EBHT 1993., I‑363. o.) 17. pontját.

15 – E feltétel tekintetében lásd a C‑402/05. P. sz., Kadi kontra Tanács és Bizottság ügyben 2008. január 16‑án ismertetett indítványom 23. pontját (az ügy még folyamatban van a Bíróság előtt).

16 – Lásd még legutóbb a C‑286/02. sz. Bellio F.lli ügyben 2004. április 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2004., I‑3465. o.) 33. pontját. A GATT‑, illetve WTO‑megállapodások tekintetében lásd a C‑61/94. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1996. szeptember 10‑én hozott ítélet (EBHT 1996., I‑3989. o.) 52. pontját és a fent hivatkozott International Air Transport Association és társai ügyben hozott ítélet 35. pontját.

17 – Lásd a 21/72. és 24/72. sz., International Fruit Company és társai egyesített ügyekben 1972. december 12‑én hozott ítélet (EBHT 1972., 1219. o.) 6. és 7. pontját.

18 – A C‑149/96. sz., Portugália kontra Tanács ügyben 1999. november 23‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑8395. o.) 47. pontja; a C‑76/00. P. sz., Petrotub és Republica kontra Tanács ügyben 2003. január 9‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑79. o.) 53. pontja; a C‑93/02. P. sz., Biret International kontra Tanács ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑10497. o.) 52. pontja; a C‑377/02. sz. Van Parys‑ügyben 2005. március 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2005., I‑1465. o.) 39. pontja; a C‑351/04. sz. Ikea Wholesale‑ügyben 2007. szeptember 27‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑7723. o.) 29. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑18/99. sz., Cordis kontra Bizottság ügyben 2001. május 20‑án hozott ítéletének (EBHT 2001., II‑913. o.) 50. pontja és T‑19/01. sz., Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben 2005. február 3‑án hozott ítéletének (EBHT 2005., II‑315. o.) 114. pontja.

19 – A fent hivatkozott International Fruit Company és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 8. pontja; lásd ebben az értelemben a C‑300/98. és C‑392/98. sz., Dior és társai egyesített ügyekben 2000. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑11307. o.) 44. pontját; az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Cordis kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 46. pontját, valamint a fent hivatkozott Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 114. pontját is.

20 – A fent hivatkozott Dior és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 45. pontja.

21 – A fent hivatkozott International Fruit Company és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 8. pontja.

22 – Amint arra többek között Rideau, J., „Les accords internationaux dans la jurisprudence de la Cour de justice des Communautés européennes”, Revue générale du droit international public,1990, 289. o., különösen 357. o.) emlékeztetett.

23 – A 26/62. sz. Van Gend & Loos ügyben 1963. február 5‑én hozott ítélet (EBHT 1963., 1. o.).

24 – A fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítélet 34. pontja; lásd még a 104/81. sz. Kupferberg‑ügyben 1982. október 26‑án hozott ítélet (EBHT 1982., 3641. o.) 17. pontját.

25 – Ugyanott.

26 – Lásd a 17/81. sz. Pabst & Richarz ügyben 1982. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 1982., 1131. o.) 27. pontját; a fent hivatkozott Kupferberg‑ügyben hozott ítélet 22. és 23. pontját; a fent hivatkozott Demirel‑ügyben hozott ítélet 14. pontját, valamint Darmon főtanácsnoknak ugyanezen ügyre vonatkozó, az ítélkezési gyakorlatot e tekintetben összegző indítványának 18. pontját; a fent hivatkozott Racke‑ügyben hozott ítélet 31. pontját; a fent hivatkozott Dior és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 42. pontját; a fent hivatkozott International Air Transport Association és társai ügyben hozott ítélet 35. pontját; lásd Kokott főtanácsnoknak a C‑308/06. sz., The International Association of Independent Tanker Owners és társai ügyre vonatkozó indítványának 48. pontját is (az ügy még folyamatban van a Bíróság előtt).

27 – A C‑280/93. sz., Németország kontra Tanács ügyben 1994. október 5‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑4973. o.) 103‑113. pontja.

28 – Lásd a fent hivatkozott Van Parys‑ügyben hozott ítéletet és a GATT‑tal kapcsolatban még a fent hivatkozott International Fruit Company ügyben hozott ítéletet.

29 – A fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítélet.

30 – Lásd például a fent hivatkozott Cordis kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 44–60. pontját.

31 – A jogirodalom (lásd Kovar, R., „Les accords liant les CE et l’ordre juridique communautaire”, RMC 1974, 352. o., különösen 358–359. o.) vagy a Bíróság (Joliet, R., Le droit institutionneldes Communautés européennes - Les institutions - Les sources - Les rapports entre ordres juridiques, Liège 1983, különösen 256–257. o.) néhány képviselője ezt tökéletesen és látnoki módon értette meg.

32 – Lásd a fent hivatkozott International Fruit Company és társai egyesített ügyekben hozott ítéletet.

33 – Lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet 10. pontját.

34 – A fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítéletben.

35 – A nagyon gazdag szakirodalomból megemlítem többek között: Eeckhout, P., „The domestice legal status of the WTO Agreement: interconnecting legal systems”, CMLR 1997, 11. o.; Kuijper, P. J. és Bronckers, M., „WTO law in the European Court of justice” CMLR 2005, 1313. o.; Peers, S., „Fundamental Right or political Whim? WTO Law and the European Court of Justice”, in G. de Burca/Scott, The EU and WTO, 2001, 111. o.

36 – Lásd különösen Saggio főtanácsnok fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyre vonatkozó indítványát és Tesauro főtanácsnoknak a C‑53/96. sz. Hermès‑ügyre vonatkozó indítványának (1998. június 16‑án hozott ítélet, EBHT 1998., I‑3603. o.) 28–37. pontját.

37 – Elegendő ezt az érvelést összehasonlítani a Bíróságnak egy nemzetközi megállapodással kapcsolatban a Kupferberg‑ügyben hozott ítéletében előadott elemzésével.

38 – A fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítélet 46. és 47. pontja és a fent hivatkozott Van Parys‑ügyben hozott ítélet 53. pontja.

39 – Lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet 52. pontját; a C‑335/05. sz. Řízení Letového Provozu ügyben 2007. június 7‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑4307. o.) 16. pontját és a fent hivatkozott Merck Genéricos Produtos Farmacêuticos ügyben hozott ítélet 35. pontját.

40 – Lásd a fent hivatkozott Hermès‑ügyben hozott ítélet 28. pontját és a fent hivatkozott Dior és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 47. pontját.

41 – Lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 1996. szeptember 10‑én hozott ítéletet.

42 – Többek között a fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítélet 49. pontjában felidézett esetek.

43 – Ez a Nakajima-eset. Az alkalmazáshoz lásd a fent hivatkozott Petrotub és Republica ügyben 2003. január 9‑én hozott ítélet 52–56. pontját.

44 – Ez a Fediol-eset.

45 – Lásd a fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítélet 35. pontját.

46 – A FIAMM‑ügyben hozott ítélet 108. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 101. pontja.

47 – A Bíróság ugyanis már egyértelművé tette, hogy ha egy jogalany a Közösség számára kötelező DSB‑határozat figyelmen kívül hagyására hivatkozik, akkor ez a WTO‑megállapodások kötelező erejének megsértésére való hivatkozást is jelenti, ami csak e megállapodás kötelező hatálya esetén lehetséges (lásd a Bíróság C‑104/97. P. sz., Atlanta kontra Európai Közösség ügyben 1999. október 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1999., I‑6983. o.] 17–23. pontját).

48 – Lásd a fent hivatkozott Biret International kontra Tanács ügyben hozott ítélet 57. pontját.

49 – Lásd a fent hivatkozott Van Parys‑ügyben hozott ítéletet.

50 – Lásd az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletét.

51 – Lásd a fent hivatkozott Biret International kontra Tanács ügyben hozott ítélet 62. pontját.

52 – Még akkor sem, ha a fellebbezők érvelését néhány főtanácsnoki indítvány is alátámasztja (lásd Alber főtanácsnok fent hivatkozott Biret International kontra Tanács ügyre vonatkozó indítványát és Tizzano főtanácsnok fent hivatkozott Van Parys‑ügyre vonatkozó indítványát.

53 – Lásd a fent hivatkozott Portugália kontra Tanács ügyben hozott ítélet 41. pontját.

54 – Lásd a fent hivatkozott Van Parys‑ügyben hozott ítélet 42–51. pontját. Lásd az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Chiquita Brands és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 164. pontját.

55 – Lásd a FIAMM‑ügyben hozott ítélet 125–129. pontját és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 118–123. pontját.

56 – Lásd e tekintetben Alber főtanácsnok fent hivatkozott Biret International kontra Tanács ügyre vonatkozó indítványának 74–78. ponját és Tizzano főtanácsnok fent hivatkozott Van Parys‑ügyre vonatkozó indítványának 56–57. pontját.

57 – Lásd a FIAMM‑ügyben hozott ítélet 130–135. pontját és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 123–128. pontját.

58 – A FIAMM‑ügyben hozott ítélet 159. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 152. pontja. Az ugyanolyan döntés és indokolás vonatkozásában lásd az Elsőfokú Bíróság T‑279/03. sz., Galileo International Technology és társai kontra Bizottság ügyben 2006. május 10‑én hozott ítéletének (EBHT 2006., II‑1291. o.) 144–147. pontját.

59 – Hasonlóképpen Roemer főtanácsnok is elutasítja „az alsó határ elvének” alkalmazását, amelynek az a döntés az alapja, hogy csak valamennyi tagállamban létező szabályok vehetők át (a 5/71. sz., Zuckerfabrik Schöppenstedt kontra Tanács ügyre vonatkozó indítvány (1971. december 2‑án hozott ítélet, EBHT 1971., 975. o., különösen 991. o.). Azt emeli ki, hogy „nem a jogrendek egyezésére vagy egyfajta többségi szavazásra van szükség, hanem [...] a jog kiegyensúlyozott összehasonlító elemzésére” (a 63/72–69/72. sz., Werhahn és társai kontra Tanács egyesített ügyekre vonatkozó indítvány, (1973. november 13‑án hozott ítélet (EBHT 1973., 1229. o., különösen 1258. o.). Megemlíti, hogy „a jogilag legkidolgozottabb nemzeti szabályozás” is szolgálhat iránymutatásul („überlegenst”) (a fent hivatkozott 5/71. sz. ügyre vonatkozó indítvány, különösen 991. o.) annak megállapításához, hogy melyik jogrend minősül a legjobbnak (a fent hivatkozott 63/72–69/72. sz. egyesített ügyekre vonatkozó indítvány, különösen 1258. o.). Álláspontom szerint nem a legjobb jogi megoldást kell keresni, hanem azt, amelyik a közösségi jogrend összefüggésrendszerének és igényeinek a leginkább megfelel.

60 – A sztrájkjogra vonatkozó módszer vonatkozásában, amely a nemzeti jogrendszerekből származó megoldást veti össze a közösségi jogrendre jellemző követelményekkel, lásd a C‑438/05. sz., International Transport Workers’ Federation és Finnish Seamen’s Union ügyre vonatkozó indítványom (2007. december 11‑én hozott ítélet, EBHT 2007., I‑10779. o.) 60. pontját.

61 – Lásd a C‑352/98. P. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑5291. o.) 41. és 42. pontját.

62 – Lásd a 9/71. és 11/71. sz., Compagnie d’approvisionnement és Grands Moulins de Paris kontra Bizottság egyesített ügyekben 1972. június 13‑án hozott ítélet (EBHT 1972., 391. o.) 46. pontját; az 54/76–60/76. sz., Compagnie industrielle et agricole du comté de Loheac és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1977. március 31‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 645. o.) 19. pontját; az 59/83. sz., Biovilac kontra Európai Gazdasági Közösség ügyben 1984. december 6‑án hozott ítélet (EBHT 1984., 4057. o.) 29. pontját; a 267/82. sz., Développement és Clemessy kontra Bizottság ügyben 1986. június 24‑én hozott ítélet (EBHT 1986., 1907. o.) 33. pontját; a C‑237/98. P. sz., Dorsch Consult kontra Tanács és Bizottság ügyben 2000. június 15‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4549. o.) 18. pontját; az Elsőfokú Bíróság T‑196/99. sz., Area Cova és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2001. december 6‑án hozott ítéletének (EBHT 2001., II‑3597. o.) 171. pontját; a T‑170/00. sz., Förde‑Reederei kontra Tanács és Bizottság ügyben 2002. február 20‑án hozott ítéletének (EBHT 2002., II‑515. o.) 56. pontját; a T‑195/00. sz., Travelex Global and Financial Services és Interpayment Services kontra Bizottság ügyben 2003. április 10‑én hozott ítéletének (EBHT 2003., II‑1677. o.) 161. pontját; a T‑99/98. sz., Hameico Stuttgart és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 2003. július 2‑án hozott ítéletének (EBHT 2003., II‑2195. o.) 60. pontját és a T‑64/01. és T‑65/01. sz., Afrikanische Frucht‑Compagnie és Internationale Fruchtimport Gesellschaft Weichert kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2004. február 10‑én hozott ítéletének (EBHT 2004., II‑521. o.) 150. és 151. pontját.

63 – Lásd a jelen indítvány alábbi 63. pontját.

64 – Picod, F. és Coutron, L. fordulatával élve: „La responsabilité de la Communauté européenne du fait de son activité administrative”, in J. B. Auby et J. Dutheil de la Rochère, Droit administratif européen, Bruylant, 2007, 171. o., lásd különösen 204–208. o.

65 – Hasonló vélekedés jelenik meg Sir Gordon Slynn főtanácsnok fent hivatkozott Biovilac kontra Európai Gazdasági Közösség ügyre vonatkozó indítványában, lásd különösen a 4091. oldalt. Egyébként ez a gondolat a jogrendszerek többségében valamilyen formában megtalálható (lásd Amaral, M. L., Responsabilidade do Estado e dever de indemnizar do legislador, Coimbra Editora, 1998, 474. és azt követő oldalak).

66 – A FIAMM‑ügyben hozott ítélet 159. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 152. pontja.

67 – Lásd az Elsőfoú Bíróság T‑113/96. sz., Dubois et Fils kontra Tanács és Bizottság ügyben 1998. január 29‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., II‑125. o.) 40–48. pontját.

68 – Lásd a FIAMM‑ügyben hozott ítélet 166–170. pontját és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 159–162. pontját.

69 – Lásd a 64/76. és 113/76., 167/78. és 239/78., 27/79., 28/79. és 45/79. sz., Dumortier Frères és társai kontra Tanács egyesített ügyekben 1979. október 4‑én hozott ítéletének (EBHT 1979., 3091. o.) 21. pontját. Lásd az Elsőfokú Bíróság T‑178/98. sz., Fresh Marine kontra Bizottság ügyben 2000. október 24‑én hozott ítéletének (EBHT 2000., II‑3331. o.) 118. pontját is.

70 – A FIAMM‑ügyben hozott ítélet 183. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 177. pontja.

71 – A FIAMM‑ügyben hozott ítélet 185. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 179. pontja.

72 – Lásd a fent hivatkozott Compagnie d’approvisionnement és Grands Moulins de Paris kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 45. és 46. pontját; az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Förde‑Reederei kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 56. pontját és a fent hivatkozott Afrikanische Frucht Compagnie és Internationale Fruchtimport Gesellschaft Weichert kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 151. pontját.

73 – Lásd a fent hivatkozott Dorsch Consult kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 18. és 53. pontját.

74 – Lásd a fent hivatkozott Développement és Clemessy kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 33. pontját.

75 – Lásd a fent hivatkozott Biovilac kontra Európai Gazdasági Közösség ügyben hozott ítélet 28. és 29. pontját.

76 – A FIAMM‑ügyben hozott ítélet 202. pontja és a fent hivatkozott Fedon‑ügyben hozott ítélet 191. pontja.

77 – Lásd korábban többek között az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Afrikanische Frucht Compagnie kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 150. és 151. pontjait; lásd ennek folytán a Galileo International Technology és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 147. és 148. pontjait.

78 – Ha az egyébként kellően súlyosnak is minősül.

79 – Lásd a fent hivatkozott Förde‑Reederei kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 58–60. pontját.

80 – Lásd a fent hivatkozott Biovilac kontra Európai Gazdasági Közösség ügyben hozott ítélet 27–30. pontját.

81 – Lásd a C‑185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítéletet (EBHT 1998. I‑8417. o.).

82 – Lásd a fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 49. pontját; a C‑39/00. P. sz., SGA kontra Bizottság ügyben 2000. december 13‑án hozott végzés (EBHT 2000., I‑11201. o.) 46. pontját.

83 – Lásd Léger főtanácsnok elemzését a fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványának 46–76. pontját.

84 – Lásd a fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 48. pontját.

85 – A Bíróságnak az e kereset tekintetében fennálló döntési hatáskörével és az Elsőfokú Bíróságnak pedig annak hiányával kapcsolatban Léger főtanácsnok érveit fogadom el (a fent hivatkozott Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítvány 66–71. pontja).

86 – Lásd a fent hivatkozott Werhahn és társai kontra Tanács egyesített ügyekben hozott ítélet 7. pontját.