AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)
2007. december 12.(*)
„Közösségi védjegy – Felszólalási eljárás – A »CORPO LIVRE« ábrás védjegy bejelentése – A »LIVRE« nemzeti és nemzetközi szóvédjegyek – A korábbi védjegyek használatának késedelmes igazolása”
A T‑86/05. sz. ügyben,
a K & L Ruppert Stiftung & Co. Handels-KG (székhelye: Weilheim [Németország], képviselik: D. Spohn és A. Kockläuner ügyvédek)
felperesnek
a Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) (képviseli: G. Schneider, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
a többi fél az OHIM fellebbezési tanácsa előtti eljárásban, beavatkozó az Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban:
Natália Cristina Lopes de Almeida Cunha (lakóhelye: Vila Nova de Gaia [Portugália]),
Cláudia Couto Simões (lakóhelye: Vila Nova de Gaia),
Marly Lima Jatobá (lakóhelye: Vila Nova de Gaia),
az OHIM első fellebbezési tanácsa által a K & L Ruppert Stiftung & Co. Handels-KG és Natália Cristina Lopes de Almeida Cunha, Cláudia Couto Simões és Marly Lima Jatobá közötti felszólalási eljárás ügyében 2004. december 7-én hozott határozat (R 328/2004‑1. sz. ügy) ellen benyújtott keresete tárgyában,
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA(második tanács),
tagjai: A. W. H. Meij, elnökként eljáró bíró, I. Pelikánová és S. Papasavvas bírák,
hivatalvezető: K. Andová tanácsos,
tekintettel az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. február 22‑én benyújtott keresetlevélre,
tekintettel az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. június 23‑án benyújtott válaszbeadványra,
a 2007. június 12‑i tárgyalást követően,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
1 2000. augusztus 16-án Natália Cristina Lopes de Almeida Cunha, Cláudia Couto Simões és Marly Lima Jatobá a közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20-i módosított 40/94/EK tanácsi rendelet (HL1994. L 11., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.) alapján közösségi védjegybejelentést nyújtott be a Belső Piaci Harmonizációs Hivatalhoz (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM), melynek tárgya az alább megjelenített ábrás védjegy volt:
2 A bejelentést a védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, felülvizsgált és módosított, 1957. június 15-i Nizzai Megállapodás szerinti 18. és 25. osztályokba tartozó áruk vonatkozásában tették, az alábbi leírással:
– 18. osztály: „bőröndök; kézitáskák; strandtáskák; útitáskák; ládák bőrből vagy műbőrből; utazókészletek (bőripari cikkek); kulcstartók (bőráru); aktatáskák; erszények, nem nemesfémből”;
– 25. osztály: „ruházati cikkek, különösen strandruhák és sportruhák; cipők, különösen strandlábbelik és sportlábbelik; fejfedők (kalapáruk)”.
3 A bejelentést a Közösségi Védjegyértesítő 2001. április 9-i 33/2001. számában tették közzé.
4 2001. július 4-én a felperes a 40/94 rendelet 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján felszólalást nyújtott be a bejelentett védjegy lajstromozásával szemben. A felszólalás a 25. osztályba tartozó áruk ellen irányult.
5 A felszólalás az alábbi korábbi védjegyeken (a továbbiakban: korábbi védjegyek) alapult:
– az 1990. március 23-án bejelentett, 1991. március 5-én lajstromozott és 2000. március 24-i hatállyal megújított 1 173 609. sz. LIVRE német szóvédjegy a 25. osztályba tartozó „ruházati cikkek és cipők” vonatkozásában;
– az 1991. március 27-én bejelentett és 1991. június 3-án lajstromozott, Ausztriára, Franciaországra és Olaszországra kiterjesztett 568 850. sz. LIVRE nemzetközi szóvédjegy, a 25. osztályba tartozó „ruházati cikkek és cipők” vonatkozásában.
6 A közösségi védjegy bejelentőinek 2002. április 19-i kérelmére az OHIM 2002. május 8-i levelével, a 40/94 rendelet 43. cikke (2) bekezdésének, valamint a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK tanácsi rendelet végrehajtásáról szóló 1995. december 13-i 2868/95/EK bizottsági rendelet (HL L 303., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 189. o.) tényállás idején hatályos változata 20. szabálya (4) bekezdésének és 22. szabályának alapján, 2002. július 9-ét jelölte meg határidőként a felperes számára a korábbi védjegyek használatának igazolására.
7 2002. július 9-én 16 óra 56 perckor a felperes képviselője fax útján kérelmet nyújtott be a határidő 2002. szeptember 9-ig történő meghosszabbítása iránt. Kérelmét az alábbiakkal indokolta:
„Sajnálatos módon nem kaptuk még kézhez a korábbi védjegy használatának igazolásához szükséges dokumentumokat, mindazonáltal fel fogjuk hívni a felszólalót, hogy ezeket sürgősen bocsássa rendelkezésünkre. Ezen okból kifolyólag kérjük Önöket a határidő meghosszabbítására”.
8 2002. július 15-i levelével az OHIM jelezte a felperesnek, hogy a határidő meghosszabbítása iránti kérelmének nem ad helyt tekintettel arra, hogy az általa feltüntetett indokok nem utalnak sem rendkívüli, sem váratlan körülményekre.
9 Mindazonáltal 2002. szeptember 6-án a felperes különféle dokumentumokat juttatott el az OHIM-hoz a korábbi védjegyek használatának igazolása céljából. 2002. szeptember 9-én a felperes panasszal élt a határidő meghosszabbításának elutasítása ellen, és kérte, hogy az OHIM az eredeti határidő lejárta ellenére is vegye tekintetbe a megküldött dokumentumokat
10 2002. október 11-én az OHIM tájékoztatta a feleket, hogy nem fogja tekintetbe venni sem a 2002. szeptember 6-án elküldött dokumentumokat, sem a 2002. szeptember 9-i észrevételeket.
11 2004. március 2-i határozatával a felszólalási osztály a korábbi védjegyek tényleges használata igazolásának hiánya miatt elutasította a felperes felszólalását.
12 2004. április 29-én a felperes fellebbezést nyújtott be e határozat ellen. Ennek keretében előadta, hogy az OHIM határidők meghosszabbítására vonatkozó gyakorlatára tekintettel jogosan vélhette úgy, hogy az a jelen eljárás keretében engedélyezi számára a határidő első alkalommal kért meghosszabbítását. Arra hivatkozott továbbá, hogy az a személy, aki a társaságon belül a korábbi védjegyek használatát igazoló egyik bizonyítékot képező megerősített nyilatkozat aláírására illetékes, éppen úton volt a határidő lejártakor.
13 2004. december 7-i határozatával (a továbbiakban: megtámadott határozat) az OHIM első fellebbezési tanácsa elutasította a fellebbezést. Úgy ítélte meg lényegében, hogy:
– a 2868/95 rendelet 71. szabálya értelmében az OHIM elutasíthatja a határidő meghosszabbítása iránti kérelmet, amennyiben azt a körülmények nem igazolják; márpedig jelen esetben a határidő meghosszabbítása iránti kérelmet csupán néhány órával a határidő lejártát megelőzően nyújtották be, anélkül, hogy abban különleges indokot jelöltek volna meg;
– a határidő lejártát követően előterjesztett magyarázat (szabadság miatti távollét) egyébként nem tekinthető rendkívüli körülménynek, és előre látható volt a határidő lejártát megelőzően;
– a határidő lejártát követően benyújtott dokumentumok fellebbezési tanács által történő tekintetbevétele nem igazolt, tekintettel a 2868/95 rendeletnek a tényállás idején hatályos 22. szabálya tartalmára és a vonatkozó ítélkezési gyakorlatra (az Elsőfokú Bíróság T‑388/00. sz., Institut für Lernsysteme kontra OHIM – Educational Services [ELS] ügyben 2002. október 23-án [EBHT 2002., II 4301. o.]) hozott ítélete és a T‑334/01. sz., MFE Marienfelde kontra OHIM – Vétoquinol [Hipoviton] ügyben 2004. július 8-án hozott ítélete [EBHT 2004., II‑2787. o.]).
Az eljárás és a felek kérelmei
14 2006. április 24-i végzésével az Elsőfokú Bíróság második tanácsának elnöke a felek meghallgatását követően elrendelte az eljárás felfüggesztését, amíg a Bíróság C‑29/05. P. sz., OHIM kontra Kaul ügyben nem hoz jogerős ítéletet, amire 2007. március 13-án került sor. Pervezető intézkedésként felhívta a feleket, hogy a tárgyalás során foglaljanak állást a tárgyban, hogy álláspontjuk szerint a jelen ügy vonatkozásában milyen következmények vonhatók le a fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ügyben hozott ítéletből.
15 Az Elsőfokú Bíróság elnöke 2007. március 21-i határozatával az akadályoztatása folytán az eljárásban elnökként részt venni nem tudó J. Pirrung helyettesítésére A. W. H. Meijt jelölte ki az eljáró tanács elnökeként, továbbá a tanács létszámának kiegészítése érdekében S. Papasavvast jelölte ki.
16 A felperes azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– helyezze hatályon kívül a megtámadott határozatot;
– az OHIM-ot kötelezze a költségek viselésére.
17 Az OHIM azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:
– utasítsa el a keresetet;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
Indokolás
18 Kereseti kérelmeinek alátámasztásaként a felperes a 2868/95 rendelet 71. szabályának (ugyanezen rendelet 22. szabályával összefüggésben történt) téves alkalmazására, a 40/94 rendelet 73. cikkében foglalt indokolási kötelezettség megsértésére, ugyanezen rendelet 74. cikke (1) és (2) bekezdésének megsértésére, végezetül pedig a diszpozitivitás elvének megsértésére, valamint az inter partes eljárások jellegéből következő egyes általános rendelkezések megsértésére alapított öt jogalapra hivatkozik.
A 2868/95 rendelet 71. szabályának (ugyanezen rendelet 22. szabályával összefüggésben történt) téves alkalmazására alapított első jogalapról
A felek érvei
19 A felperes úgy véli, hogy a korábbi védjegyek használatának igazolására megjelölt határidő meghosszabbítása iránt a 2868/95 rendelet 71. cikkének megfelelő kérelmet nyújtott be a felszólalási osztályhoz. Ez a kérelem az első határidő-hosszabbítás iránti kérelem volt az eljárás folyamán, melyet az a tény indokolt, hogy a bizonyítékokat nem sikerült a meghatározott határidőn belül összegyűjteni. Továbbá a kérelem a határidő lejártát megelőzően, egész pontosan annak utolsó napján érkezett meg az OHIM-hoz, és egyetlen szabály sem tiltja, hogy a határidő meghosszabbítását annak utolsó napján kérelmezzék. Kérelmének indokolását illetően a felperes úgy véli, hogy az elegendő egy első alkalommal benyújtott határidő-hosszabbítás iránti kérelemhez, főként mivel azt a nyári szabadságok időszakában nyújtották be. A felperes arra hivatkozik, hogy a társaságon belül a védjegyügyekért felelős személy hosszabb utazás miatt volt távol, és ennélfogva nem tudta összeállítani a korábbi védjegyek használatát igazoló dokumentumokat. Egyébiránt a felperes kifejti, hogy az OHIM az első alkalommal benyújtott határidő-hosszabbítás iránti kérelmeknek rendszerint helyt szokott adni, még abban az esetben is, ha azok nincsenek részletes indokolással ellátva.
20 A 2868/95 rendelet 71. szabályának szövegezése alapján az OHIM úgy véli, hogy valamely határidő-hosszabbítás iránti kérelem alátámasztásaként megjelölt körülményeknek különleges jellegűeknek kell lenniük ahhoz, hogy a határidő meghosszabbítását indokolttá tegyék. Az OHIM e tekintetben a honlapján közzétett, az előtte folyó eljárásokra vonatkozó iránymutatásokra, valamint a 71. szabály két eltérő nyelvi változatára hivatkozik. Az OHIM álláspontja szerint a jelen ügyben a felperes által kifejtett indokolás, mely szerint a bizonyítékokat nem lehetett beszerezni, csupán azon tény megállapításának tekinthető, hogy a határidőt nem tudták betartani, ez viszont nem indokolhatja annak meghosszabbítását.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
21 A 2868/95 rendelet 71. szabályának második mondata úgy szól, hogy „[k]ülönösen indokolt esetben a Hivatal [OHIM] a megjelölt határidőt az érintett félnek a határidő lejártát megelőzően benyújtott kérelmére meghosszabbíthatja”. Ebből az következik, hogy a határidő meghosszabbítása nem automatikus, hanem minden egyes eset sajátos, e meghosszabbítás igazolására alkalmas körülményei, továbbá a meghosszabbítás iránti kérelem benyújtásának függvénye. Még inkább ez a helyzet áll fenn inter partes eljárás esetén, amelynek keretében a felek egyikének biztosított valamely előny a másik fél számára hátrányt jelent. Ilyen esetben az OHIM-nak meg kell tehát őriznie pártatlanságát a felek vonatkozásában.
22 A határidő meghosszabbítását kérő félnek kell az ennek igazolására alkalmas körülményekre hivatkoznia, lévén, hogy a meghosszabbítást a saját érdekében szorgalmazza, és adott esetben az OHIM azt ugyancsak az ő érdekében biztosítja. Egyébiránt, amennyiben jelen esethez hasonlóan, e körülmények a határidő meghosszabbítását kérő fél részéről merülnek fel, ezekről kizárólag ez a fél tudja tájékoztatni az OHIM-ot. Következésképpen ahhoz, hogy a felszólalási osztály mérlegelni tudja az esetleges határidő-hosszabbítást igazoló körülmények fennállását, ezeket a határidő-hosszabbítás iránti kérelemben meg kell jelölni.
23 Jelen ügyben a felperes a határidő meghosszabbítása iránti kérelmét a fenti 7. pontban foglaltak szerint indokolta. A felperes jogi képviselője ugyancsak azt a magyarázatot adta, hogy a felperes nem juttatta még el hozzá a szükséges dokumentumokat, és fel fogja hívni, hogy ezt mielőbb tegye meg. Annak okát mutatta be tehát, hogy ő maga miért nem tudta határidőn belül elküldeni az OHIM-nak a korábbi védjegyek használatát bizonyító dokumentumokat. Ugyanakkor annak okait, hogy a felperes miért nem tudta eljuttatni hozzá e dokumentumokat, nem jelölte meg. Márpedig a felszólalási osztályhoz pontosan ezt az információt kellett volna eljuttatni a célból, hogy az értékelni tudja az esetleges határidő-hosszabbítást igazoló körülmények fennállását. Noha a felperes 2002. szeptember 9-i levelével megmagyarázta, hogy a társaságon belül az adott ügyért felelős személy a határidő lejártakor úton volt, hangsúlyozni kell, függetlenül annak kérdésétől, hogy e tény önmagában elegendő-e a kért határidő-módosítás igazolásához, hogy e magyarázat két hónappal a határidő lejártának napján benyújtott határidő-hosszabbítás iránti kérelmet követően érkezett az OHIM-hoz. Meg kell tehát állapítani, hogy a felperes a határidő-hosszabbítás iránti kérelmében nem jelölt meg azt az okot, amely a határidő-hosszabbítást szükségessé tette volna. Következésképpen a felperes által a határidő-hosszabbítás iránti kérelmében adott indokolás nem teljesíti a 2868/95 rendelet 71. szabálya (1) bekezdésének második mondatában foglalt, fent idézett követelményt.
24 Azzal kapcsolatban, hogy a felperes arra hivatkozik, hogy az OHIM állandó gyakorlata szerint az egyszerű, indokolás nélküli kérelemre is automatikusan biztosítja a határidő első meghosszabbítását, meg kell állapítani, hogy a felperes nem terjesztett elő egyetlen olyan megfelelő bizonyítékot sem, amely alkalmas lenne e gyakorlat fennállásának bizonyítására.
25 Azt a következtetést kell tehát levonni, hogy a felszólalási osztály helyesen alkalmazta a 2868/95 rendelet 71. szabálya (1) bekezdésének második mondatában foglalt rendelkezést, amikor a megjelölt határidő meghosszabbítását megtagadta. A felperes első jogalapját tehát el kell utasítani.
A 40/94 rendelet 73. cikkében foglalt indokolási kötelezettség megsértésére alapított második jogalapról
A felek érvei
26 A felperes azt állítja, hogy sem az OHIM első fokon, sem az OHIM másodfokon eljáró szervezeti egysége nem fejtette ki azon indokokat, amelyek érthetővé tennék számára, hogy a korábbi védjegyek használatának igazolására megjelölt határidő meghosszabbítása iránti kérelme miért került elutasításra, továbbá hogy az OHIM ezáltal megsértette a 40/94 rendelet 73. cikkét. Véleménye szerint a 73. cikk megköveteli, hogy pontosan tüntessék fel azon indokokat, amelyek miatt a kérelemben foglaltak nem teljesítik a jogszabályi feltételeket. Az az egyszerű kijelentés, hogy a felperes határidő-hosszabbítás iránti kérelmének alátámasztása céljából hivatkozott indokok nem elégségesek, e követelményt nem teljesíti.
27 Az OHIM véleménye szerint abban az esetben, ha az érdekelt fél nem indokolja határidő-hosszabbítás iránti kérelmét, és nem hivatkozik különleges körülményekre, a bárminemű magyarázat hiányának megállapítása elegendő az elutasítás indokolásához.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
28 Meg kell állapítani mindenekelőtt, hogy mivel a fellebbezési tanács a megtámadott határozatban mindössze arra szorítkozott, hogy helyben hagyta a korábbi védjegyek használatának igazolására szolgáló bizonyítékok előterjesztésére meghatározott határidő meghosszabbításának a felszólalási osztály által történt elutasítását, a második jogalapot a felszólalási osztály ezen elutasító határozatában adott indokolása vonatkozásában kell vizsgálni.
29 Ugyanakkor az indokolási kötelezettséggel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a 40/94 rendelet 73. cikkének első mondata értelmében az OHIM-nak indokolnia kell a határozatait. E kötelezettség terjedelme azonos az EK 253. cikkben foglalt kötelezettség terjedelmével. Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az egyéni határozatok indokolási kötelezettségének kettős célja van: lehetővé teszi egyrészt az érdekelt számára, hogy megismerhesse a meghozott intézkedés okait, és ezáltal védhesse jogait, másrészt a közösségi bíróság számára, hogy ellenőrzést gyakorolhasson a határozat jogszerűsége felett (a Bíróság C‑350/88. sz., Delacre és társai kontra Bizottság ügyben 1990. február 14-én hozott ítéletének [EBHT 1990., I‑395. o.] 15. pontja; és a T‑124/02. és T‑156/02. sz., Sunrider kontra OHIM – Vitakraft-Werke Wührmann és Friesland Brands [VITATASTE és METABALANCE 44] ügyben 2004. április 28-án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑1149. o.] 72. pontja).
30 Jelen ügyben a felszólalási osztály 2002. július 15-i levelével az alábbiak szerint indokolta a részéről történő elutasítást:
„Az Önök 2002. július 9-én benyújtott határidő-módosítás iránti kérelmét az OHIM nem fogadta el, mivel az Önök által előterjesztett indokok nem tekinthetők megfelelőnek a határidő-hosszabbítás vonatkozásában.
A [2868/95 rendelet] 71. szabályának [(1) bekezdése] értelmében a Hivatal [OHIM] a megjelölt határidőt csak különösen indokolt esetben hosszabbíthatja meg. Az Önök számára két hónap állt rendelkezésre a használat igazolására vonatkozó bizonyítékok előterjesztésére, mely határidő az OHIM álláspontja szerint elegendő. Az e határidő meghosszabbítására irányuló kérelem kizárólag akkor fogadható el, ha rendkívüli vagy váratlan körülmények merülnek fel”.
31 E levélből következően a felszólalási osztály úgy ítélte meg, hogy a felperes által a határidő-hosszabbítás iránt benyújtott kérelme alátámasztására hivatkozott indokokból nem utaltak olyan körülményekre, amelyek a határidő meghosszabbítását indokolták volna, ilyen körülmények hiányában pedig a határidőt nem lehetett meghosszabbítani.
32 Tekintettel arra, a fenti 23. pontban megállapítást nyert tényre, hogy a határidő-hosszabbítás iránti kérelem nem tartalmazott kellő indokolást a 2868/95 rendelet 71. szabálya (1) bekezdésének második mondata értelmében, a felperes nem róhatja fel az OHIM-nak, hogy ez utóbbi nem magyarázta meg, mennyiben nem indokolják a felperes által nem hivatkozott körülmények a határidő meghosszabbítását. Az elutasításról szóló határozat tehát joggal szorítkozhatott a határidő-hosszabbítást igazoló megfelelő indokok hiányának megállapítására, ami elégséges ahhoz, hogy a felperes megértse, kérelmét milyen okokból utasították el.
33 A felperes második jogalapját tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.
A 40/94 rendelet 74. cikke (1) és (2) bekezdésének megsértésére alapított harmadik és negyedik jogalapról
34 Mivel a harmadik és negyedik jogalap keretében hivatkozott rendelkezések szorosan kapcsolódnak egymáshoz, e két jogalapot együttesen kell vizsgálni.
A felek érvei
35 A felperes írásbeli beadványaiban arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság által a 40/94 rendelet 74. cikke (1) bekezdésének alkalmazása során kidolgozott funkcionális folyamatosság elvének megfelelően az OHIM-nak tekintetbe kellett volna vennie a korábbi védjegyek használatára vonatkozó, általa 2002. szeptember 6-án benyújtott bizonyítékokat. Úgy véli, hogy a fellebbezési tanács határozatának a felperes által úgy a felszólalási osztály, mint a fellebbezési tanács előtt folyó eljárás során hivatkozott jogalapok és előterjesztett kérelmek összességén kell alapulnia.
36 A tárgyalás során a felperes elismerte, hogy a 40/94 rendelet 74. cikke egyáltalában nem biztosít számára jogot arra, hogy az OHIM tekintetbe vegye az általa 2002. szeptember 6-án benyújtott dokumentumokat, ugyanakkor formálisan nem állt el harmadik jogalapjától.
37 A felperes továbbá azt állítja, hogy a Bíróság fent hivatkozott OHIM kontra Kaul-ügyben hozott ítéletben foglalt, 40/94 rendelet 74. cikke (2) bekezdésére vonatkozó értelmezésének megfelelően a fellebbezési tanács széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a tekintetben, hogy e dokumentumokat elfogadja-e, vagy sem. Úgy véli, hogy az OHIM, azáltal, hogy nem vette tekintetbe a korábbi védjegyek használatának igazolása céljából a határidő lejártát követően, 2002. szeptember 6-án benyújtott dokumentumokat, elmulasztotta a fenti rendelkezésből következő mérlegelési jogkörének gyakorlására vonatkozó kötelezettségét. Ugyanis a felperes álláspontja szerint a megtámadott határozatból nem derül ki, hogy a fellebbezési tanács e jogkörét gyakorolta volna, e határozat csupán arra a gondatlanságra és körültekintés elmulasztására vonatkozó megállapításokat tartalmaz, melyekről ő tett tanúbizonyságot. A fellebbezési tanács tehát megsértette a 40/94 rendelet 74. cikkének (2) bekezdését.
38 Egyébiránt, tekintettel arra a tényre, hogy több mint másfél év telt el azóta, hogy a 2002. október 11-i értesítésével az OHIM elvetette a felperes bizonyítékait, még azt megelőzően, hogy a felszólalási osztály meghozta volna határozatát, a korábbi védjegyek használatának igazolására vonatkozó, határidő lejártát követően benyújtott bizonyítékok tekintetbevételének elutasítása, ellentétben azzal, ahogy a második fellebbezési tanács 2000. december 15-én az R 714/1999‑2. sz., SAINCO kontra SAINCOSA ügyben határozott, jogsértő.
39 Az OHIM elveti a felperesnek a késedelmesen benyújtott dokumentumok figyelembevételére vonatkozó állítólagos kötelezettségével kapcsolatos érveit.
40 Az OHIM-nak tulajdonított mérlegelési jogkörrel kapcsolatban az OHIM a tárgyalás során kifejtette, hogy a 2868/95 rendelet 22. szabálya (1) bekezdésének második mondata – a tényállás idején alkalmazandó változatában – egyértelműen kimondja, hogy ha a felszólaló a határidő lejártát megelőzően nem nyújtja be a bizonyítékokat, az OHIM a felszólalást elutasítja. A fent hivatkozott HIPOVITON-ügyben hozott ítélet 56. pontjában az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy ez a szabály nem értelmezhető akként, hogy az új bizonyítékok benyújtása teljességgel kizárt azt követően, hogy a határidő lejárt. Az OHIM álláspontja szerint a Bíróság ezt a megközelítést erősítette meg a fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ítélet 43. pontjában, amely a 40/94 rendelet 74. cikkének (2) bekezdésével kapcsolatban kimondta, hogy az OHIM széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a késedelmesen benyújtott bizonyítékok figyelembevételét illetően.
41 Ebben az összefüggésben az OHIM arra hivatkozik, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében, amennyiben a közigazgatási szerv mérlegelési jogkörrel rendelkezik, e mérlegelés közösségi bíróság általi felülvizsgálata a nyilvánvaló mérlegelési hiba és a hatáskörrel való visszaélés hiányának vizsgálatára korlátozódik.
42 A fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ügyben hozott ítélet 44. pontjában a Bíróság nem kimerítő módon bemutatott néhány olyan szempontot, melyet a 40/94 rendelet 74. cikkének (2) bekezdésében foglalt mérlegelési jogkör gyakorlása során az OHIM-nak tekintetbe kell vennie, köztük nevezetesen azt, hogy a dokumentumok késedelmes benyújtása az eljárás mely szakaszában történik. Az OHIM álláspontja szerint ugyancsak tekintetbe kell venni azt a tényt, hogy a 2868/95 rendelet tényállás idején alkalmazandó 22. szabályának (1) bekezdésében említett határidőt jogvesztő határidőként kell értelmezni. Márpedig az OHIM álláspontja szerint minél szigorúbban alkalmazzák a 74. cikk (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, annál inkább megszorítóan kell értelmezni ezen bekezdést. A Bíróság a fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ügyben hozott ítéletében azt is megállapította, hogy a határidőkre vonatkozó rendelkezések hatékony érvényesülését meg kell őrizni. Tehát a jelen ügyben a 22. szabály (1) bekezdése hatékony érvényesülésének megőrzése érdekében a 74. cikk (2) bekezdését megszorítóan kell értelmezni.
43 Az OHIM álláspontja szerint a megtámadott határozatban a fellebbezési tanács gyakorolta mérlegelési jogkörét. Meghatározta többek között azt, hogy a felperes által szolgáltatott információk nem voltak elégségesek a határidő-módosítás iránti kérelem igazolásához, valamint hogy a 2868/95 rendelet 22. szabályának (1) bekezdése jogvesztő határidőt ír elő, amely a 40/94 rendelet 74. cikke (2) bekezdésének szigorú értelmezését teszi szükségessé.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
44 Először is, amint azt a Bíróság megállapította, a 40/94 rendelet 74. cikke (2) bekezdésének szövegéből az következik, hogy fő szabályként és eltérő rendelkezés hiányában a tények és bizonyítékok felek általi előterjesztése továbbra is lehetséges a határidők lejárta után, amelyekhez a 40/94 rendelet értelmében ezen előterjesztés kötve van, és az OHIM-nak nem tilos az ilyen, késedelmesen előterjesztett tényeket vagy bizonyítékokat figyelembe vennie (a fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ügyben hozott ítélet 42. pontja).
45 Ugyanakkor a fenti szövegezésből ugyancsak teljességgel bizonyosan következik, hogy a tényekre való ilyen késedelmes hivatkozás, illetve a bizonyítékok ilyen késedelmes előterjesztése nem biztosít feltétlen jogot az eljáró fél számára arra vonatkozóan, hogy e tényeket vagy bizonyítékokat az OHIM tekintetbe is fogja venni (a fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ügyben hozott ítélet 43. pontja).
46 Ebből következik, hogy az OHIM-nak egyáltalán nem volt feltétlen kötelezettsége, hogy tekintetbe vegye a felperes által késedelmesen, 2002. szeptember 6-án benyújtott dokumentumokat.
47 Másodsorban annak lehetősége, hogy az OHIM előtti eljárásban részt vevő felek az e célból meghatározott határidő lejárta után is előterjeszthetnek tényeket és bizonyítékokat, nem feltétlen jelleggel áll fenn, hanem – amint az a fent hivatkozott OHIM kontra Kaul ügyben hozott ítélet 42. pontjából következik – ahhoz a feltételhez van kötve, hogy nincs eltérő rendelkezés. Kizárólag e feltétel teljesülése esetén rendelkezik az OHIM a Bíróság által a 40/94 rendelet 74. cikke (2) bekezdésének értelmezése során számára elismert mérlegelési jogkörrel a késedelmesen előterjesztett tények és bizonyítékok tekintetbevétele vonatkozásában.
48 Márpedig jelen ügyben létezik olyan rendelkezés, amely akadályozza, hogy az OHIM tekintetbe vegye a felperes által 2002. szeptember 6-án előterjesztett bizonyítékokat: a 40/94 rendelet 43. cikkének (2) és (3) bekezdése, amely cikk a 2868/95 rendelet tényállás idején alkalmazandó 22. szabályát hajtja végre. Ez utóbbi szabály ugyanis az alábbiak szerint rendelkezik:
„Ha a [40/94] rendelet 43. cikkének (2) vagy (3) bekezdése alapján a felszólalónak igazolnia kell a védjegy használatát, vagy ki kell mentenie a használat elmaradását, a Hivatal [OHIM] felhívja a felszólalót a szükséges bizonyítékoknak az általa megjelölt határidőn belül történő benyújtására. Ha a felszólaló a határidő lejártát megelőzően a bizonyítékokat nem nyújtja be, a Hivatal [OHIM] a felszólalást elutasítja”.
49 E rendelkezés második mondatából következik, hogy a korábbi védjegy használatát igazoló bizonyítékoknak az e célból megállapított határidő lejártát követően történő benyújtása fő szabályként a felszólalás elutasítását vonja maga után anélkül, hogy e tekintetben az OHIM mérlegelési jogkörrel rendelkezne. Ugyanis a korábbi védjegy tényleges használata olyan előzetes kérdés, amelyet még azelőtt kell tisztázni, hogy magának a felszólalásnak a tárgyában határoznának (az Elsőfokú Bíróság T‑112/03. sz., L’Oréal kontra OHIM – Revlon [FLEXI AIR] ügyben 2005. március 16-án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑949. o.] 26. pontja).
50 Igaz, hogy – amint arra az OHIM hivatkozik – az Elsőfokú Bíróság kimondta a fent hivatkozott HIPOVITON-ügyben hozott ítéletének 56. pontjában, hogy a 2868/95 rendelet 22. szabálya (1) bekezdésének második mondata – tekintettel az új elemek felmerülésére – nem értelmezhető oly módon, hogy az akadályozná további bizonyítékok figyelembevételét, még akkor sem, ha ennek a határidőnek a letelte után nyújtották be azokat. Ugyanakkor a bizonyítékok tekintetbevételének feltételei jelen esetben nem teljesülnek. Ugyanis a felperes által 2002. szeptember 6-án benyújtott bizonyítékok nem „további” bizonyítékoknak, hanem a felperes által a korábbi védjegyek használatát igazoló első és egyedüli bizonyítékoknak tekintendők. Másrészt jelen ügyben nem merültek fel olyan új elemek, amelyek igazolnák a bizonyítékok késedelmes benyújtását, azok akár „további” bizonyítékoknak minősülnek, akár nem.
51 Következésképpen az OHIM jelen ügyben nem rendelkezett mérlegelési jogkörrel a felperes által 2002. szeptember 6-án benyújtott bizonyítékok tekintetbevétele vonatkozásában.
52 Ennélfogva a felperes harmadik és negyedik jogalapját el kell utasítani.
A diszpozitivitás elvének megsértésére, valamint az inter partes eljárások jellegéből következő egyes általános rendelkezések megsértésére alapított ötödik jogalapról
A felek érvei
53 A felperes arra hivatkozik, hogy az OHIM megsértette a diszpozitivitás elvét, valamint az inter partes eljárások jellegéből következő egyes általános rendelkezéseket, amelyek előírják a felszólaló és a közösségi védjegy bejelentője tekintetében az egyenlő bánásmód alkalmazását. A felperes különösen azt kifogásolja, hogy az OHIM a határidő-hosszabbítás kérdését nem a másik fél beleegyezésétől tette függővé, a 2868/95 rendelet 71. szabálya (2) bekezdésének megfelelően.
54 Az OHIM vitatja a felperes érveit.
Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
55 A 2868/95 rendelet 71. szabályának (2) bekezdése értelmében két vagy több fél esetén az OHIM a határidő meghosszabbítását a többi fél beleegyezésétől teheti függővé.
56 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes azon állítása, miszerint az OHIM előtti eljárásban részt vevő másik fél esetleges – a használatot igazoló bizonyítékok benyújtására megjelölt határidő meghosszabbítása iránti – beleegyezése a felszólalási osztályt e határidő meghosszabbítására vezethette volna, e rendelkezés téves értelmezéséből ered. Ugyanis a 71. szabály egészének logikájából eredően annak (2) bekezdése nem a határidő meghosszabbításának egyetlen és kizárólagos feltételét mondja ki, csupán egy további feltétellel egészíti ki az (1) bekezdésben felsorolt feltételeket, amelyek értelmében a határidő meghosszabbítását az érintett félnek a határidő lejártát megelőzően kell kérnie, és azt a körülményeknek különösen alá kell támasztaniuk.
57 Következésképpen az OHIM helyesen vélte úgy, hogy mivel a határidő meghosszabbításának jogi feltételei nem teljesülnek (lásd a fenti 23. pontot), a határidő-hosszabbítás kérdését nem kell a másik fél beleegyezésétől függővé tenni.
58 Ebből következően a felperes ötödik jogalapját el kell utasítani.
59 Miután a felperes valamennyi jogalapja elutasításra került, a keresetet teljes egészében el kell utasítani.
A költségekről
60 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, az OHIM kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (második tanács)
a következőképpen határozott:
1) A keresetet elutasítja.
2) A felperest, a K & L Ruppert Stiftung & Co. Handels-KG-t kötelezi a költségek viselésére.
Kihirdetve Luxembourgban, a 2007. december 12‑i nyilvános ülésen.
hivatalvezető | | elnökként eljáró bíró |