C‑720/17. sz. ügy
Mohammed Bilali
kontra
Bundesamt für Fremdenwesen und Asyl
(a Verwaltungsgerichtshof [Ausztria] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
A Bíróság ítélete (ötödik tanács), 2019. május 23.
„Előzetes döntéshozatal – A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség – Menekültpolitika – Kiegészítő védelem – 2011/95/EU irányelv – 19. cikk – A kiegészítő védelmi jogállás visszavonása – A hatóság ténykörülményekben való tévedése”
1. Határellenőrzések, menekültügy és bevándorlás – Menekültpolitika – Menekült jogállás vagy kiegészítő védelmi jogállás – 2011/95 irányelv – A kiegészítő védelmi jogállás visszavonása, megszüntetése, illetve megújításának megtagadása – A hatóság ténykörülményekben való tévedése – Az említett jogállás visszavonására vonatkozó kötelezettség
(A menekültek helyzetére vonatkozó genfi egyezmény; 2011/95 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 16. cikk és 19. cikk, (1) bekezdés)
(lásd: 40–52., 56., 57., 64. pont és a rendelkező rész)
2. Határellenőrzések, menekültügy és bevándorlás – Menekültpolitika – Menekült jogállás vagy kiegészítő védelmi jogállás – 2011/95 irányelv – A kiegészítő védelmi jogállás visszavonása, megszüntetése, illetve megújításának megtagadása – Az említett jogállás elvesztése – Következmény – A tartózkodási jog automatikus elvesztése – Hiány
(Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 7. cikk; 2011/95 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 19. cikk, (1) bekezdés, és (3) bekezdés, b) pont; 2003/109 tanácsi irányelv,4. cikk, (1a) bekezdés és 9. cikk, (3a) bekezdés)
(lásd: 58–62. pont)
Összefoglalás
A 2019. május 23‑án hozott Bilali ítéletben (C‑720/17) a Bíróság megállapította, hogy a 2011/95 irányelv(1) 19. cikkének az irányelv 16. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a tagállamnak vissza kell vonnia a kiegészítő védelmi jogállást abban az esetben, ha e jogállást oly módon adta meg, hogy az arra vonatkozó feltételek nem teljesültek, és olyan tényeket vett alapul, amelyek a későbbiekben tévesnek bizonyultak, és e visszavonásra annak ellenére is köteles, hogy az érintett személynek nem róható fel, hogy az említett tagállamot a jogállás megadása alkalmával félrevezette volna.
A jelen ügyben a kiegészítő védelmi jogállást, valamint a határozott időre szóló tartózkodási engedélyt, amelyet az érdekeltnek korábban biztosítottak, hivatalból visszavonták, mivel egyrészt hibát követtek el ez utóbbi feltételezett állampolgárságának meghatározása során, másrészt pedig a származási országába vagy a szokásos tartózkodási helye szerinti országba való visszaküldése esetén soha nem volt kitéve a 2011/95 irányelv 15. cikke szerinti súlyos sérelem elszenvedése tényleges veszélyének.
Ebben az összefüggésben a Bíróság mindenekelőtt rámutatott, hogy a 2011/95 irányelv 19. cikke (3) bekezdésének b) pontja a kiegészítő védelmi jogállás elveszítését kétségkívül csak arra az esetre írja elő, ha az érintett személy megváltoztatta a tényeket, vagy tényeket elhallgatott, ami az ilyen jogállás elismerésében döntő szerepet játszott. Ezenfelül semmilyen más rendelkezése nem írja elő kifejezetten, hogy lehetséges vagy kötelező lenne az említett jogállás visszavonása, ha a szóban forgó határozatot téves tények alapján hozták meg, anélkül, hogy az érintett megváltoztatta volna a tényeket, vagy tényeket hallgatott volna el.
Mindazonáltal a Bíróság azt is megállapította, hogy nem kifejezetten kizárt az sem, hogy ez a jogállás elveszíthető, amikor a fogadó tagállam észleli, hogy e jogállást téves adatok alapján adta meg, ami nem az érdekeltnek betudható. E tekintetben a Bíróság megállapította egyrészt, hogy az olyan személy helyzete, aki a kiegészítő védelmi jogállást téves adatok alapján szerezte meg, anélkül hogy valaha is teljesültek volna az arra vonatkozó feltételek, semmilyen összefüggésben nem áll a nemzetközi védelem logikájával. Következésképpen a kiegészítő védelmi jogállás ilyen körülmények között való elveszítése megfelel a 2011/95 irányelv céljának és általános rendszerének, és különösen 18. cikkének, amely a kiegészítő védelmi jogállás megadását csupán olyan személyek tekintetében írja elő, akik megfelelnek az említett feltételeknek. Ha ugyanis az érintett tagállamok jogszerűen nem adhatják meg e jogállást, még inkább kötelezetteknek kell lenniük arra, hogy azt visszavonják, amennyiben annak tévességét észlelik.
Másrészt a Bíróság hangsúlyozta, hogy a 2011/95 irányelv 19. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy a nemzetközi védelmi jogállás iránti, olyan kérelmek vonatkozásában, amelyeket, amint a jelen ügyben, a 2004/83 irányelv(2) hatálybalépését követően nyújtottak be, a tagállamoknak vissza kell vonniuk, vagy meg kell szüntetniük a kiegészítő védelmi jogállást, illetve meg kell tagadniuk annak meghosszabbítását, ha a harmadik ország állampolgára vagy a hontalan személy a 2011/95 irányelv 16. cikke értelmében már nem jogosult kiegészítő védelemre, vagyis akkor, ha az e védelem elismeréséhez vezető körülmények megszűntek, vagy olyan mértékben változtak meg, hogy az említett védelem már nem szükséges. E tekintetben a fogadó tagállamnak az érdekelt személyes helyzetét érintő ismereteinek a változása ugyanúgy – mint a harmadik országban fennálló ténybeli körülmények módosulása – járhat azzal a következménnyel, hogy az azt érintő eredeti félelem, hogy e személy súlyos sérelemnek lesz kitéve, már nem tűnik megalapozottnak, azzal a feltétellel, hogy az ismeretek állapotának változása kellően jelentős és maradandó azon kérdést illetően, hogy az érintett teljesíti–e a kiegészítő védelmi jogállás nyújtásának feltételeit. Következésképpen, ha a fogadó tagállam olyan új információkkal rendelkezik, amelyek bizonyítják, hogy azon harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy helyzetének a kezdeti értékelése ellenére, akinek téves információk alapján kiegészítő védelmet nyújtott, e személy tekintetében soha nem állt fenn súlyos sérelem veszélye, e tagállamnak arra a következtetésre kell jutnia, hogy a kiegészítő védelmi jogállás alapjául szolgáló körülmények oly módon változtak, hogy e jogállás fenntartása többé nem indokolt. Ráadásul az a körülmény, hogy a fogadó tagállam által elkövetett hiba nem tudható be az érdekeltnek, nem olyan jellegű, hogy módosítaná azt a megállapítást, amely szerint ezen utóbbi a valóságban soha nem felelt meg a kiegészítő védelmi jogállás megadását indokoló feltételeknek.
A Bíróság szerint a 2011/95 irányelv ezen értelmezését alátámasztja a Genfi Egyezmény(3) is, mivel az ezen egyezményből eredő követelményeket figyelembe kell venni ezen irányelv 19. cikkének értelmezéséhez. Ezzel kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) által kibocsátott dokumentumok különösen relevánsak a Genfi Egyezmény által az UNHCR–re bízott feladatokra tekintettel. Márpedig, bár az említett egyezmény egyetlen rendelkezése sem írja elő kifejezetten a menekült jogállás elveszítését arra az esetre, ha a későbbiekben kiderülne, hogy e jogállást soha nem kellett volna megadni, az UNHCR úgy véli, hogy az ilyen helyzetben a menekült jogállás megadásáról szóló határozatot főszabály szerint meg kell semmisíteni.
Egyebekben a Bíróság pontosította, hogy a kiegészítő védelmi jogállásnak a 2011/95 irányelv 19. cikkének (1) bekezdése szerinti elvesztése nem jár állásfoglalással arra a külön kérdésre vonatkozóan, hogy az érintett személy az érintett tagállamban elveszíti–e a tartózkodás jogát, és kiutasítható–e származási országába. Egyrészt ugyanis a kiegészítő védelmi jogállásnak a 2011/95 irányelv 19. cikke (3) bekezdésének b) pontja alapján való elvesztésével ellentétben e jogállásnak az említett irányelv 19. cikkének (1) bekezdése szerinti elvesztése nem tartozik azon esetek közé, amelyekben a tagállamoknak a 2003/109 irányelv(4) 4. cikkének (1a) bekezdése szerint meg kell tagadniuk azt, hogy a kiegészítő védelmi jogállással rendelkező személynek a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállást biztosítsák, és azon esetek közé sem tartozik, amelyekben a tagállamok a 2003/109 irányelv 9. cikkének (3a) bekezdése alapján visszavonhatják az említett személytől a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállást. Másrészt a 2011/95 irányelv elismeri, hogy a fogadó tagállamok – saját nemzeti joguknak megfelelően – olyan jogokkal párosuló nemzeti védelmet biztosíthatnak, amely jogok lehetővé teszik a kiegészítő védelmi jogállással nem rendelkező személyek számára, hogy az érintett tagállamok területén tartózkodjanak.
A Bíróság még hozzáfűzte, hogy az érintett tagállam ennek keretében köteles tiszteletben tartani többek között az érintett személy magánélethez és családi élethez fűződő alapvető jogait, amelyeket az Európai Unió Alapjogi Chartájának 7. cikke biztosít. E tekintetben releváns körülménynek minősül, hogy a 2011/95 irányelv 19. cikkének (3) bekezdésében előírt esettel ellentétben az érintett személy, akinek a kiegészítő védelmi jogállását visszavonták az említett irányelv 19. cikkének a 16. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdése alapján, nem tévesztette meg szándékosan az illetékes nemzeti hatóságot e jogállás megadásakor.