A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (hatodik tanács)
2024. február 22.(*)
„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – 2008/104/EK irányelv – Munkaerő‑kölcsönzés – Az 5. cikk (1) bekezdése – Az egyenlő bánásmód elve – A 3. cikk (1) bekezdésének f) pontja – A »kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek« fogalma – A »fizetés« fogalma – A kikölcsönzés során bekövetkezett munkabalesetből eredő, a kölcsönzött munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelensége címén járó kártérítés”
A C‑649/22. sz. ügyben,
az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Tribunal Superior de Justicia del País Vasco (Baszkföld felsőbírósága, Spanyolország) a Bírósághoz 2022. október 14‑én érkezett, 2022. szeptember 27‑i határozatával terjesztett elő az
XXX
és
a Randstad Empleo ETT SAU,
a Serveo Servicios SAU, korábban Ferrovial Servicios SA,
az Axa Seguros Generales SA de Seguros y Reaseguros
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (hatodik tanács),
tagjai: P. G. Xuereb, tanácselnökként eljárva, A. Kumin (előadó) és I. Ziemele bírák,
főtanácsnok: G. Pitruzzella,
hivatalvezető: A. Calot Escobar,
tekintettel az írásbeli szakaszra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– a spanyol kormány képviseletében M. Morales Puerta, meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Bizottság képviseletében I. Galindo Martín és D. Recchia, meghatalmazotti minőségben,
tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint az ügy elbírálására a főtanácsnok indítványa nélkül kerül sor,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 20. és 21. cikkének, az EUSZ 2. cikknek, valamint a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló, 2008. november 19‑i 2008/104/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 327., 9. o.) 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet az egyfelől XXX kölcsönzött munkavállaló, másfelől a vele munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló szerződést kötő társaság, a Randstad Empleo ETT SAU (a továbbiakban: Randstad Empleo), valamint a Serveo Servicios SAU, korábban Ferrovial Servicios SA (a továbbiakban: Serveo Servicios), amely az a kölcsönvevő vállalkozás, amelyhez e munkavállalót kikölcsönözték, és az Axa Seguros Generales SA de Seguros y Reaseguros biztosítótársaság (a továbbiakban: Axa) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az XXX által az e kölcsönvevő vállalkozáshoz való kikölcsönzés során bekövetkezett munkabalesetből eredő, szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló és munkaviszonyának megszűnését eredményező tartós és teljes munkaképtelensége címén igényelhető kártérítés összege.
Jogi háttér
Az uniós jog
A 91/383/EGK irányelv
3 A határozott idejű vagy munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyban álló munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségének javítását elősegítő intézkedések kiegészítéséről szóló, 1991. június 25‑i 91/383/EGK tanácsi irányelv (HL 1991. L 206., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 418. o.) negyedik preambulumbekezdésének szövege a következő:
„mivel a kutatások kimutatták, hogy általában a határozott idejű vagy a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyban álló munkavállalók bizonyos ágazatokban a többi munkavállalónál nagyobb mértékben vannak kitéve az üzemi balesetek és foglalkozási megbetegedések kockázatának”.
4 Ezen irányelvnek „Az irányelv hatálya” című 1. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Ezt az irányelvet kell alkalmazni:
[…]
2. a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás mint a munkaadó és a munkavállaló közötti munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony esetében, amikor a munkavállaló a kölcsönvevő vállalkozás és/vagy kölcsönvevő szervezet ellenőrzése alatt végez munkát.”
5 Az említett irányelvnek „Az irányelv célja” című 2. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Ezen irányelv célja, hogy az 1. cikkben említett munkaviszonyban álló munkavállalókat a munkahelyi biztonságot és egészséget illetően ugyanolyan szintű védelemben részesítsék, mint a vállalkozás és/vagy szervezet más munkavállalóit.
(2) Az 1. cikkben említett munkaviszony nem indokol eltérő bánásmódot a munkafeltételek tekintetében a munkahelyi biztonság‑ és egészségvédelmet, különösen az egyéni védőeszközökhöz való hozzájutást illetően.
[…]”
6 Ugyanezen irányelvnek a „Munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony: felelősség” című 8. cikke értelmében:
„A tagállamok megteszik a szükséges lépéseket a következők biztosítása érdekében:
1. a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás nemzeti jogszabályokban megállapított felelősségének sérelme nélkül, a kölcsönvevő vállalkozás és/vagy szervezet felelős a szerződés ideje alatt a munkavégzésre irányadó feltételekért;
2. az 1. pont alkalmazásában a munkavégzésre irányadó feltételek a munkahelyi biztonsággal, higiéniával és egészséggel kapcsolatos feltételekre korlátozódnak.”
A 2008/104 irányelv
7 A 2008/104 irányelv (1), (10)–(13) és (15)–(17) preambulumbekezdése kimondja:
„(1) Ez az irányelv tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és összhangban van [a Charta] által elismert alapelvekkel. Ezen irányelv célja különösen, hogy biztosítsa a Charta 31. cikkének való teljes megfelelést, amely előírja, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez […].
[…]
(10) Az Európai Unión belül jelentős különbségek állnak fenn a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevétele, valamint a kölcsönzött munkavállalók jogi helyzete, jogállása és munkafeltételei tekintetében.
(11) A munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés nem csak a vállalkozások rugalmasság iránti igényét elégíti ki, hanem a munkavállalók azon igényét is, hogy munkájukat és magánéletüket összeegyeztethessék. Az ilyen jellegű munkavégzés ezáltal hozzájárul a munkahelyteremtéshez, valamint a munkaerő‑piaci részvételhez és integrációhoz.
(12) Ezen irányelv a kölcsönzött munkavállalókat védő olyan keretet hoz létre, amely megkülönböztetéstől mentes, átlátható és arányos, és egyúttal tiszteletben tartja a munkaerőpiacok, valamint a munkaügyi kapcsolatok különbözőségét is.
(13) A [91/383] irányelv megállapítja a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó biztonsági és egészségügyi rendelkezéseket.
[…]
(15) A határozatlan idejű munkaszerződés a munkaviszony általános formája. A munkaerő‑kölcsönzővel tartós szerződésben álló munkavállalók esetében, tekintettel az ilyen szerződés nyújtotta különleges védelemre, rendelkezni kell a kölcsönvevő vállalkozásnál alkalmazandó szabályok alóli mentesülés lehetővé tételéről.
(16) Annak érdekében, hogy rugalmas módon lépést lehessen tartani a munkaerőpiacok és a munkaügyi kapcsolatok változatosságával, a tagállamok lehetővé tehetik a szociális partnerek számára, hogy – a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó védelem általános szintjének tiszteletben tartása mellett – meghatározzák a munka‑ és foglalkoztatási feltételeket.
(17) Továbbá – bizonyos korlátozott körülmények között – a nemzeti szintű szociális partnerek által kötött megállapodás alapján a tagállamok számára lehetővé kell tenni, hogy határok között – a megfelelő szintű védelem biztosítása mellett – eltérhessenek az egyenlő bánásmód alapelvétől.”
8 Ezen irányelv „Hatály” című 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Ez az irányelv a munkaerő‑kölcsönzőkkel kötött munkaszerződéssel rendelkező vagy ott munkaviszonyban álló munkavállalókra vonatkozik, akiket a kölcsönvevő vállalkozásoknál való ideiglenes, az adott vállalkozás felügyelete és irányítása melletti munkavégzésre kölcsönöznek ki.”
9 Az említett irányelv „Cél” című 2. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Ezen irányelv célja a kölcsönzött munkavállalók védelmének biztosítása és a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés minőségének javítása, az 5. cikkben meghatározott egyenlő bánásmód alapelvének a kölcsönzött munkavállalókra való alkalmazása és a munkaerő‑kölcsönzők munkáltatóként való elismerése révén, figyelembe véve, hogy meg kell teremteni a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételét szabályozó megfelelő kereteket a munkahelyteremtéshez és a rugalmas munkavégzési formák kialakításához való eredményes hozzájárulás érdekében.”
10 A 2008/104 irányelv „Fogalommeghatározások” című 3. cikke értelmében:
„(1) Ezen irányelv alkalmazásában:
[…]
f) »alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek«: törvényben, rendeletben, közigazgatási rendelkezésekben, kollektív szerződésekben és/vagy a kölcsönvevő vállalkozásnál hatályban lévő egyéb kötelező erejű általános rendelkezésekben megállapított munka‑ és foglalkoztatási feltételek a következők vonatkozásában:
i. a munkaidő hossza, túlmunka, szünetek, pihenőidő, éjszakai munka, szabadságok és munkaszüneti napok;
ii. fizetés.
(2) Ezt az irányelvet a fizetés, a munkaszerződés, a munkaviszony, illetve a munkavállaló meghatározása tekintetében a nemzeti jog sérelme nélkül kell alkalmazni.
[…]”
11 Ezen irányelv „Egyenlő bánásmód alapelve” című 5. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) A kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek – a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartamára – legalább olyan szintűnek kell lenniük, mintha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.
[…]
(2) A fizetés tekintetében a tagállamok – a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően – mentességet biztosíthatnak az (1) bekezdésben megállapított alapelv alkalmazása alól olyan esetekben, amikor a munkaerő‑kölcsönzővel kötött tartós munkaszerződéssel rendelkező kölcsönzött munkavállaló a kikölcsönzések közötti időszakokban is kap fizetést.
(3) A tagállamok a szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően – megfelelő szinten és az általuk megállapított feltételek szerint – lehetőséget biztosíthatnak a szociális partnerek számára arra, hogy olyan kollektív szerződéseket tartsanak fenn vagy kössenek, amelyek a kölcsönzött munkavállalók általános védelmének tiszteletben tartása mellett a kölcsönzött munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételei tekintetében az (1) bekezdésben említettektől eltérő szabályokat állapítanak meg.
(4) A kölcsönzött munkavállalók megfelelő szintű védelmének biztosítása mellett azok a tagállamok, amelyekben vagy nem létezik olyan jogi rendszer, amely általánosan alkalmazandónak nyilvánítja a kollektív megállapodásokat, vagy nem létezik olyan jogi rendszer vagy gyakorlat, amely egy adott ágazatban vagy földrajzi területen működő valamennyi hasonló vállalkozásra kiterjeszti ezek rendelkezéseit, – a nemzeti szintű szociális partnerekkel folytatott konzultációt követően és egy általuk kötött megállapodás alapján – a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek tekintetében az (1) bekezdésben megállapított alapelvtől eltérő rendelkezéseket is megállapíthatnak. E rendelkezések türelmi időt is előirányozhatnak az egyenlő bánásmód érvényesülésére.
[…]”
A spanyol jog
A 14/1994. sz. törvény
12 Az 1994. június 1‑i ley 14/1994 por la que se regulan las empresas de trabajo temporal (a munkaerő‑kölcsönző vállalkozásokról szóló 14/1994. sz. törvény, a BOE 1994. június 2‑i 131. száma) alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: 14/1994. sz. törvény) 11. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
A kölcsönvevő vállalkozásokhoz való kikölcsönzés céljából alkalmazott munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozásoknál teljesített munkavégzés ideje alatt jogosultak azon alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek alkalmazására, amelyekre akkor lennének jogosultak, ha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.
E rendelkezés alkalmazásában alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek minősülnek a díjazásra, a munkaidő hosszára, a túlmunkára, a pihenőidőre, az éjszakai munkára, a szabadságokra és munkaszüneti napokra vonatkozó feltételek.
A díjazás magában foglalja a kölcsönvevő vállalkozás által alkalmazott kollektív szerződésben a betöltendő munkakörre megállapított és az adott munkakörhöz kapcsolódó valamennyi rögzített vagy változó pénzbeli kifizetést. Minden esetben tartalmaznia kell a heti pihenőidőnek, az éves prémiumoknak és juttatásoknak, a munkaszüneti napoknak és az éves szabadságnak megfelelő arányos részt. A munkavállaló számára végül fizetendő összeget a kölcsönvevő vállalkozás számítja ki, és ebből a célból fel kell tüntetnie a munkavállaló kikölcsönzésére irányuló szerződésben az e bekezdés szerinti díjazást.
Ezen túlmenően […] a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód, továbbá a nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy egyéb meggyőződésen, fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés elleni küzdelmet szolgáló intézkedések alkalmazása tekintetében a kölcsönzött munkavállalókra ugyanazon rendelkezések vonatkoznak, mint a kölcsönvevő vállalkozás munkavállalóira.”
A munkavállalók jogállásáról szóló törvény
13 Az Estatuto de los Trabajadoresnek (a munkavállalók jogállásáról szóló törvény) – a 2015. október 23‑i Real Decreto Legislativo 2/2015 por el que se aprueba el texto refundido de la Ley del Estatuto de los Trabajadoresszel (a munkavállalók jogállásáról szóló törvény egységes szerkezetbe foglalt szövegének elfogadásáról szóló 2/2015. sz. királyi törvényerejű rendelet; a BOE 2015. október 24‑i 255. száma, 100224. o.) megállapított – 49. cikkének (1) bekezdése kimondja:
„A munkaszerződés megszűnik:
[…]
e) a munkavállaló halála, tartós gondozást igénylő rokkantság, tartós és teljes munkaképtelenség vagy rokkantság miatt […]”
A munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés
14 A VI convenio colectivo estatal de empresas de trabajo temporal (a munkaerő‑kölcsönző ügynökségekre vonatkozó hatodik kollektív szerződés, a továbbiakban: a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés) 42. cikke értelmében a kölcsönzött munkavállalók a munkabalesetből eredő, szokásos foglalkozásuk gyakorlása tekintetében bekövetkezett tartós és teljes munkaképtelenség esetén 10 500 euró összegű kártérítésre jogosultak.
A fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés
15 A convenio colectivo para el sector de la industria del transporte de mercancías por carretera y agencias de transporte de Álava (a közúti árufuvarozói ágazatban működő vállalkozásokra és fuvarozó ügynökségekre vonatkozó Álava tartományi kollektív szerződés, a továbbiakban: fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés) 31. cikke 60 101,21 euró összegű kártérítést ír elő a munkavállaló munkabalesetből eredő, szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében bekövetkezett tartós és teljes vagy abszolút munkaképtelensége esetén.
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
16 XXX 2016. október 1‑jei hatállyal munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló szerződést kötött a Randstad Empleóval, amely őt betanított munkaköri feladatok elvégzésére kikölcsönözte a Serveo Servicios részére. E szerződés értelmében e munkaviszonyra a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés alkalmazandó.
17 XXX 2016. október 24‑én, e kikölcsönzés ideje alatt munkabalesetet szenvedett. A Dirección Provincial del Instituto Nacional de la Seguridad Social de Álava (az országos társadalombiztosítási intézet Álava tartományi igazgatósága, Spanyolország) 2019. március 16‑i határozatával megállapította, hogy XXX e munkabaleset következtében szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében tartósan és teljes mértékben munkaképtelenné vált, amely határozatot a Juzgado de lo Social no 2 de Vitoria‑Gasteiz (Vitoria‑Gasteiz‑i 2. sz. szociális és munkaügyi bíróság, Spanyolország) 2019. szeptember 12‑i ítélete megerősítette.
18 2019. november 21‑én az Axa a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés 42. cikke alapján 10 500 euró összegű kártérítést fizetett XXX részére a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében bekövetkezett tartós és teljes munkaképtelenség címén. XXX azonban úgy véli, hogy e jogcímen 60 101,21 euró összegű kártérítést kellett volna számára fizetni, mégpedig a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján.
19 Így 2020. február 7‑én a sindicato Eusko Langileen Alkartasuna (a baszk munkások szolidaritási szakszervezete, Spanyolország) XXX képviselőjeként kártérítési keresetet indított a Juzgado de lo social no 3 de Vitoria (vitoriai 3. sz. szociális és munkaügyi bíróság, Spanyolország) előtt, egyrészt a Randstad Empleóval, a Serveo Serviciosszal és az Axával, másrészt pedig a Fondo de Garantía Salariallal (bérgarancia‑alap, Spanyolország) szemben 49 601,21 euró összeg – vagyis az XXX részére a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés 42. cikke alapján fizetett kártérítés és a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikkében előírt kártérítés különbözetének 20%‑os késedelmi kamattal növelt összege – XXX részére történő megfizetése iránt. E bíróság 2021. december 30‑i ítéletével elutasította e keresetet, többek között azzal az indokkal, hogy XXX‑re a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés alkalmazandó, és hogy a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) ítélkezési gyakorlatára tekintettel a társadalombiztosítási ellátások mellett önkéntes alapon nyújtott olyan kiegészítések, amelyek nem képezik a 14/1994. sz. törvény 11. cikkében rögzített garantált minimális munkabér részét, mint amilyen a jelen esetben az XXX által követelt kártérítés, nem tartoznak a „díjazás” fogalmába.
20 A baszk munkások szolidaritási szakszervezete fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben a kérdést előterjesztő bírósághoz, a Tribunal Superior de Justicia del País Vascóhoz (Baszkföld felsőbírósága, Spanyolország). E bíróság előtt XXX arra hivatkozik, hogy a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján kellett volna kártérítést kapnia, mivel e kártérítés a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontja szerinti „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma alá tartozik. Ezzel szemben az alapeljárás alperesei úgy vélik, hogy XXX‑re a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés alkalmazandó, és hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló kártérítés nem tartozik az ezen irányelv értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” hatálya alá.
21 A kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a 2008/104 irányelv átültetését célzó 14/1994. sz. törvény 11. cikkének a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) általi értelmezése összeegyeztethető‑e a Charta 20. és 21. cikkében foglalt egyenlő bánásmód elvével és a megkülönböztetés tilalmának elvével, valamint ezen irányelv 5. cikkével. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint ugyanis ezen értelmezés szerint a társadalombiztosítási ellátás mellett önkéntesen nyújtott kiegészítések nem tartoznak az e 11. cikk értelmében vett „díjazás” fogalma alá, mivel azok nem kapcsolódnak közvetlenül a munkavégzéshez. Az említett értelmezésből az következik, hogy az alapügyben szóban forgó kártérítés nem tartozik az „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma alá, következésképpen XXX nem jogosult a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján követelt kártérítésre.
22 A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a 2008/104 irányelv, és különösen annak 5. cikke céljára tekintettel – a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően – az „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmát tágan kell értelmezni, hogy XXX ugyanazon kártérítésre legyen jogosult, mint amelyre a közvetlenül a Serveo Servicios által felvett munkavállaló azonos helyzetben jogosult lenne. A 14/1994. sz. törvény 11. cikkének a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) általi értelmezése ugyanis olyan abszurd helyzetet eredményezhet, amelyben két, ugyanazon munkabaleset során megsérült munkavállaló eltérő kártérítésben részesül attól függően, hogy közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette‑e fel őket, vagy sem.
23 Ezenkívül, ami azt a tényt illeti, hogy XXX munkaszerződését a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében bekövetkezett tartós és teljes munkaképtelensége miatt felmondták, a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a 2022. május 12‑i Luso Temp ítéletben (C‑426/20, EU:C:2022:373) a Bíróság kimondta, hogy az a pénzbeli megváltás, amelyet a munkaviszony megszűnése miatt a munkáltató köteles a munkavállaló részére fizetni, az „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmába tartozik.
24 Végül a kérdést előterjesztő bíróság előadja, hogy XXX a szóban forgó munkabaleset miatt rokkanttá vált, és emiatt elvesztette a munkáját. Márpedig a Charta 21. cikke által tiltott, fogyatékosságon alapuló megkülönböztetésnek minősülhet, ha nem ismerik el, hogy XXX‑et ugyanolyan módon illeti meg a kártérítéshez való jog, mint a Serveo Servicios által közvetlenül felvett, azonos helyzetben lévő munkavállalókat, azaz a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján.
25 E körülmények között a Tribunal Superior de Justicia del País Vasco (Baszkföld felsőbírósága) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:
„Úgy kell‑e értelmezni a [Charta] 20. és 21. cikkét, az EUSZ 2. cikket, valamint a [2008/104] irányelv 3. cikk[e (1) bekezdésének] f) pontját és 5. cikkét, hogy azokkal ellentétes a spanyol szabályozásnak az ítélkezési gyakorlatban kialakított olyan értelmezése, amely kizárja az »alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek« fogalmából az azon kölcsönzött munkavállalót megillető kártérítést, akinek a munkaszerződése a munkáját igénybe vevő vállalkozásnál elszenvedett munkabaleset miatti tartós és teljes munkaképtelensége megállapítása folytán szűnt meg?”
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról
26 Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy annak szükségessége, hogy a nemzeti bíróság számára az uniós jog hasznos értelmezését lehessen adni, megköveteli, hogy a nemzeti bíróság meghatározza az általa feltett kérdések ténybeli és jogszabályi hátterét, vagy legalábbis kifejtse azokat a ténybeli körülményeket, amelyeken e kérdések alapulnak. Az EUMSZ 267. cikk szerinti eljárás során a Bíróság ugyanis kizárólag a nemzeti bíróság által rendelkezésére bocsátott tények alapján ítélheti meg az uniós jogi rendelkezés értelmezését (2023. január 12‑i DOBELES HES ítélet, C‑702/20 és C‑17/21, EU:C:2023:1, 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
27 Ezenfelül a Bíróság hangsúlyozza annak fontosságát is, hogy a nemzeti bíróságnak meg kell jelölnie azon pontos okokat, amelyek arra indították, hogy az uniós jog értelmezését kérje, és amelyek alapján szükségesnek tartotta, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesszen a Bíróság elé. E tekintetben elengedhetetlen, hogy a nemzeti bíróság magában az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban minimális magyarázatot adjon az értelmezni kért uniós rendelkezések kiválasztásának okaira, valamint az e rendelkezések és az elé terjesztett ügyben alkalmazandó nemzeti szabályozás közötti kapcsolatra (2021. szeptember 9‑i Toplofikatsia Sofia és társai ítélet, C‑208/20 és C‑256/20, EU:C:2021:719, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
28 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tartalmára vonatkozó ezen követelmények kifejezetten szerepelnek a Bíróság eljárási szabályzatának 94. cikkében, amelynek ismerete a kérdést előterjesztő bíróságtól az EUMSZ 267. cikkben a Bíróság és a nemzeti bíróságok között létrehozott együttműködés keretében elvárható, és amelyeket szigorúan tiszteletben kell tartania. E követelmények említésre kerülnek az Európai Unió Bíróságának a nemzeti bíróságok figyelmébe ajánlott, az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek előterjesztésére vonatkozó ajánlásainak 15. pontjában (HL 2019. C 380., 1. o.) (2021. szeptember 9‑i Toplofikatsia Sofia és társai ítélet, C‑208/20 és C‑256/20, EU:C:2021:719, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
29 A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság a Charta 20. és 21. cikkének, az EUSZ 2. cikknek, valamint a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának és 5. cikkének értelmezését kéri a Bíróságtól. E bíróság azonban nem fejti ki kellően pontosan és egyértelműen azokat az okokat, amelyek arra indították, hogy a Charta 20. és 21. cikkének és az EUSZ 2. cikknek az értelmezését kérje, és nem jelöli meg az e rendelkezések és az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás közötti kapcsolatot sem.
30 Elsőként ugyanis, bár a Charta 20. és 21. cikke az egyenlő bánásmód elvét, illetve a megkülönböztetés tilalmának elvét rögzíti, az Európai Bizottság álláspontjával egyezően meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság e rendelkezések kapcsán mindössze arra a megjegyzésre szorítkozik, hogy az e 21. cikk által tiltott, fogyatékosságon alapuló megkülönböztetésnek minősülhet, ha nem ismerik el, hogy XXX ugyanolyan kártérítésre jogosult, mint ha közvetlenül a Serveo Servicios által felvett munkavállaló lenne.
31 Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság nem fejtette ki, hogy mennyiben minősülhet a fogyatékossággal összefüggő hátrányos megkülönböztetésnek, ha XXX kártérítésének megállapítására a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés 42. cikke, és nem a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján kerül sor. Amint ugyanis az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, a spanyol kormány álláspontjával egyezően meg kell állapítani, hogy azon kérdés eldöntése szempontjából, hogy a munkavállaló e kollektív szerződések közül melyikre alapíthatja a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében bekövetkezett tartós és teljes munkaképtelensége miatti kártérítés iránti igényét, e munkavállaló jogállása a meghatározó, mivel ebben az összefüggésben az említett munkavállaló esetleges fogyatékossága nem releváns.
32 E körülmények között XXX helyzetét nem kell vizsgálnia a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelvnek (HL 2000. L 303., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 79. o.) a – többek között a fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó – 2. és 3. cikke alapján sem, amely rendelkezésekre a bíróság anélkül hivatkozik, hogy kifejtené, hogy e rendelkezések mennyiben relevánsak az alapügy eldöntéséhez.
33 Egyébiránt annyiban, amennyiben az előzetes döntéshozatalra utaló határozat a férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról szóló, 2006. július 5‑i 2006/54/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2006. L 204., 23. o.; helyesbítés: HL 2019. L 191., 45. o.) 14. cikkére hivatkozik, amelynek értelmében „[t]ilos minden nemi alapú közvetlen vagy közvetett megkülönböztetés”, meg kell állapítani, hogy a Bíróság rendelkezésére álló iratokban a legcsekélyebb utalás sincs arra, hogy XXX‑et nemen alapuló megkülönböztetés érte volna.
34 Másodsorban az EUM 2. cikket illetően elegendő rámutatni arra, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem felel meg a jelen ítélet 27. és 28. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak, mivel egyáltalán nem részletezi azokat az okokat, amelyek a kérdést előterjesztő bíróságot arra indították, hogy e rendelkezés értelmezését kérje a Bíróságtól, és nem jelöli meg az említett rendelkezés és az alapeljárásban alkalmazandó nemzeti jogszabály közötti kapcsolatot sem.
35 A fentiekre tekintettel az előzetes döntéshozatal iránti kérelem csak a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésére és 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjára vonatkozó részében elfogadható.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
36 Kérdésével – figyelemmel arra is, ami a jelen ítélet 35. pontjából következik – az előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdését a 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek a nemzeti ítélkezési gyakorlatban kialakult értelmezése alapján a kölcsönzött munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő és a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony megszűnését eredményező, a munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén alacsonyabb összegű kártérítésre jogosultak, mint amit e munkavállalók azonos helyzetben ugyanezen a címen igényelhetnének akkor, ha közvetlenül e kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket azonos munkakörre és időtartamra.
A 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerinti „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmáról
37 Elsőként azt kell megvizsgálni, hogy a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerinti „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmába tartozik‑e az a kártérítés, amely a kölcsönzött munkavállalónak a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő és a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony megszűnését eredményező, a munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén jár.
38 Bár a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének szövegéből egyáltalán nem derül ki, hogy az abban szereplő „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmát úgy kell‑e értelmezni, hogy az magában foglalja az ilyen kártérítést, vagy sem, ez a fogalom – az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjában szereplő meghatározásnak megfelelően – többek között a „fizetés” [„rémunération”] fogalmára való hivatkozást tartalmaz.
39 E tekintetben meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi fogalmat a 2008/104 irányelv nem határozza meg.
40 Igaz ugyan, hogy a 2008/104 irányelv 3. cikkének (2) bekezdése értelmében az irányelvet „a fizetés […] meghatározása tekintetében a nemzeti jog sérelme nélkül kell alkalmazni”, hozzá kell tenni, hogy e rendelkezés nem értelmezhető úgy, mintha az uniós jogalkotó lemondott volna arról, hogy maga határozza meg az ezen irányelv értelmében vett „fizetés” fogalom terjedelmét, mivel ez a rendelkezés pusztán azt jelenti, hogy e jogalkotó meg kívánta őrizni a tagállamok azon hatáskörét, hogy meghatározzák e fogalom nemzeti jog szerinti tartalmát, amely olyan szempont, amelyet az említett irányelv nem kíván harmonizálni (lásd ebben az értelemben: 2016. november 17‑i Betriebsrat der Ruhrlandklinik ítélet, C‑216/15, EU:C:2016:883, 30–32. pont).
41 Amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, azon kifejezések értelmét és terjedelmét, amelyekre az uniós jog semmilyen meghatározást nem ad, az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentésük szerint kell meghatározni, figyelembe véve azon szövegkörnyezetet, amelyben a kifejezéseket használják, és azon szabályozás célkitűzéseit, amelynek részét képezik (2022. augusztus 1‑jei Navitours ítélet, C‑294/21, EU:C:2022:608, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
42 Először is, a „díjazás” [„rémunération”] fogalma alatt annak az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentése szerint általános jelleggel egy meghatározott munkáért vagy valamely szolgáltatás nyújtásáért fizetett pénzösszeget kell érteni.
43 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a díjazás lényegi jellemzője abban áll, hogy az a kérdéses szolgáltatás gazdasági ellentételezését képezi, amely ellentételezés rendszerint a szolgáltatásnyújtó és a szolgáltatás igénybevevője közötti megállapodástól függ (2021. november 11‑i Manpower Lit ítélet, C‑948/19, EU:C:2021:906, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
44 Egyébiránt az EUMSZ 157. cikk (2) bekezdése úgy határozza meg a „díjazás” fogalmát mint „a rendes alap‑ vagy minimálbér, illetve illetmény, valamint minden egyéb olyan juttatás, amelyet a munkavállaló a munkáltatójától közvetlenül vagy közvetve, készpénzben vagy természetben a munkaviszonyára tekintettel kap.” Amint az az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, e fogalmat tágan kell értelmezni, amelybe így különösen valamennyi, készpénzben vagy természetben adott vagy a jövőben adandó juttatás beletartozik, feltéve hogy – akár közvetetten – azt a munkavállalónak a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyára tekintettel, illetve a munkaszerződés vagy jogszabályi rendelkezés alapján vagy önkéntesen biztosítja (2019. május 8‑i Praxair MRC ítélet, C‑486/18, EU:C:2019:379, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
45 A Bíróság hozzátette továbbá, hogy az EUMSZ 157. cikk értelmében vett „díjazásnak” minősülő juttatások közé tartoznak éppen azok a munkáltató által, a fizetett munkaviszony fennállására tekintettel adott juttatások is, amelyek célja, hogy jövedelemforrást biztosítsanak a munkavállalóknak akkor is, ha egyes különleges esetekben semmilyen – a munkaszerződésben meghatározott – munkát nem végeznek. Ezenkívül e juttatás díjazás jellege nem vonható kétségbe csupán mert szociálpolitikai megfontolásokra is figyelemmel van (2018. szeptember 19‑i Bedi ítélet, C‑312/17, EU:C:2018:734, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
46 E tekintetben meg kell állapítani, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 157. cikk (2) bekezdése szerinti „díjazás” az 1998. április 7‑i 98/23/EK tanácsi irányelvvel (HL 1998. L 131., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 278. o.) módosított, az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló, 1997. december 15‑i 97/81/EK tanácsi irányelv (HL 1998. L 14., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 267. o.) mellékletében szereplő, a részmunkaidős foglalkoztatásról 1997. június 6‑án kötött keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja, valamint az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv (HL 1999. L 175., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 368. o.) mellékletében szereplő, a határozott ideig tartó munkaviszonyról 1999. március 18‑án kötött keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2008. április 15‑i Impact ítélet, C‑268/06, EU:C:2008:223, 131. és 132. pont; 2012. november 22‑i Elbal Moreno ítélet, C‑385/11, EU:C:2012:746, 20. és 21. pont).
47 Márpedig, a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése – még célzottabb módon, mint az említett szakaszok – az atipikus és bizonytalan helyzetű munkavállalók hatékony védelmét hivatott biztosítani, így a „díjazás” EUMSZ 157. cikk értelmében vett fogalmának értelmezésére vonatkozóan a jelen ítélet 44. és 45. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatban elfogadotthoz hasonló értelmezés még inkább szükségesnek bizonyul az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának ii. alpontja szerinti fogalom tartalmának meghatározásához (lásd ebben az értelemben: 2022. május 12‑i Luso Temp ítélet, C‑426/20, EU:C:2022:373, 36. pont).
48 Bár kétségtelen, hogy a jelen ítélet 37. pontjában említetthez hasonló kártérítést nem közvetlenül a kölcsönzött munkavállaló munkavégzésének ellentételezéseként fizetik ki, meg kell állapítani, hogy az ilyen kártérítés olyan készpénzben adott juttatást jelent, amelyet egyrészt a munkavállalónak a munkáltató közvetetten biztosít a munkavállaló munkaviszonyára tekintettel, amennyiben e kártérítést a munkaviszonyra alkalmazandó kollektív szerződés írja elő, másrészt pedig azt abból a célból fizetik ki e munkavállaló részére, hogy kompenzálja a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló munkaképtelenségéből eredő jövedelemkiesést, ily módon annak célja, hogy számára jövedelemforrást biztosítson.
49 Következésképpen a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának ii. alpontja szerinti „fizetés” fogalma kellően tág ahhoz, hogy magában foglalja azt a kártérítést, amelyre a kölcsönzött munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő, a szokásos foglalkozásuk gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén jogosultak.
50 Másodszor, a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának ii. alpontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének kontextusát illetően rögzíteni kell, hogy ezen irányelv (13) preambulumbekezdése értelmében a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó biztonsági és egészségügyi rendelkezéseket a 91/383 irányelv állapítja meg.
51 Márpedig a 91/383 irányelv 1. cikkének 2. pontjával összefüggésben értelmezett 2. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy ezen irányelv célja, hogy a kölcsönzött munkavállalókat a munkahelyi biztonságot és egészséget illetően ugyanolyan szintű védelemben részesítsék, mint a kölcsönvevő vállalkozás más munkavállalóit. Az ezen 1. cikk 2. pontjával összefüggésben értelmezett e 2. cikk (2) bekezdése értelmében továbbá a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony nem indokol eltérő bánásmódot a munkafeltételek tekintetében a munkahelyi biztonság‑ és egészségvédelmet illetően, annál is inkább, mivel – amint az az említett irányelv negyedik preambulumbekezdéséből kitűnik – a kölcsönzött munkavállalók bizonyos ágazatokban a többi munkavállalónál nagyobb mértékben vannak kitéve az üzemi balesetek kockázatának.
52 Ezenfelül a 91/383 irányelv 8. cikke lényegében akként rendelkezik, hogy a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges lépéseket annak biztosítása érdekében, hogy – a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás nemzeti jogszabályokban megállapított felelősségének sérelme nélkül – a kölcsönvevő vállalkozás felelősségébe tartozzanak a szerződés ideje alatt a munkavégzésre irányadó, munkahelyi biztonsággal, higiéniával és egészséggel kapcsolatos feltételek.
53 Következésképpen meg kell állapítani, hogy egyrészt a munkahelyi „biztonság” és „egészség” védelme a 91/383 irányelv értelmében vett „munkafeltételek” körébe tartozik, és hogy a kölcsönzött munkavállalót e tekintetben kikölcsönzésének időtartama alatt ugyanúgy kell kezelni, mint a közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás által alkalmazott munkavállalókat.
54 Másrészt a jelen ítélet 37. pontjában foglaltak szerinti kártérítés a munkahelyi „biztonság” és „egészség” védelméhez kapcsolódik, mivel a kölcsönvevő vállalkozásnak és adott esetben a munkaerő‑kölcsönző vállalkozásnak a munkavégzés e védelemmel kapcsolatos feltételeiért való felelőssége maga után vonja a kár megtérítését abban az esetben, ha az említett védelem hatástalannak bizonyul, nevezetesen különösen akkor, ha a kölcsönzött munkavállaló kikölcsönzése során olyan munkabaleset következik be, amelynek következtében e munkavállaló a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében tartósan és teljes mértékben munkaképtelenné válik.
55 Tekintettel arra, hogy a 2008/104 irányelv a 91/383 irányelvre hivatkozik, meg kell állapítani, hogy a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának ii. alpontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének kontextusa alátámasztja azt az értelmezést, miszerint a „fizetés” fogalma, amelyre az e rendelkezésekben szereplő „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma utal, magában foglalja a jelen ítélet 37. pontjában foglaltak szerinti kártérítést.
56 Harmadszor, ami a 2008/104 irányelv célkitűzéseit illeti, annak (1) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az irányelv célja a Charta 31. cikkének való teljes megfelelés biztosítása, amelynek (1) bekezdése általánosságban rögzíti, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. Az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatok (HL 2007. C 303., 17. o.) e tekintetben jelzik, hogy a „munkafeltételek” fogalmat az EUMSZ 156. cikk alapján kell értelmezni, bár e rendelkezés utóbbit nem határozza meg. Az említett irányelv által követett, a kölcsönzött munkavállaló jogainak védelmére irányuló cél fényében a pontosítás e hiánya e fogalom tág értelmezése mellett szól (lásd ebben az értelemben: 2022. május 12‑i Luso Temp ítélet, C‑426/20, EU:C:2022:373, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
57 Következésképpen annyiban, amennyiben a 2008/104 irányelv célja, hogy biztosítsa a kölcsönzött munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségének védelmét, a Bizottság álláspontjával egyezően meg kell állapítani, hogy ha munkabaleset esetén e munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozások számára az általuk közvetlenül felvett munkavállalókhoz képest alacsonyabb pénzügyi kockázatot jelentenének, akkor az kevésbé ösztönözné e vállalkozásokat a kölcsönzött munkavállalók biztonságával kapcsolatos befektetésekre, aminek eredményeként e cél sérülne.
58 Következésképpen a 2008/104 irányelv célkitűzései alátámasztják az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának ii. alpontja értelmében vett „fizetés” fogalmának olyan, az említett irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerinti „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételként” való értelmezését, amely szerint e fogalomba beletartozik az a kártérítés, amelyre a kölcsönzött munkavállaló a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő, a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós teljes munkaképtelenség miatt jogosult.
59 Ez az értelmezés – ellentétben azzal, amit lényegében a spanyol kormány állít – nem cáfolható azon az alapon, hogy ilyen jellegű kártérítés megfizetésére a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony megszűnését követően kerül sor, vagy hogy e kártérítés állítólagosan kizárólag az érintett kölcsönzött munkavállaló tartós és teljes munkaképtelenségének megállapításán, következésképpen munkaviszonyának megszűnésén alapul.
60 Rögzíteni kell ugyanis egyrészt, hogy az a körülmény, hogy a szóban forgó kártérítést a munkaviszony megszűnését követően fizetik meg, nem zárja ki, hogy az jellegét tekintve a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának ii. alpontja szerinti fizetésnek minősüljön (lásd analógia útján: 2019. május 8‑i Praxair MRC ítélet, C‑486/18, EU:C:2019:379, 70. pont).
61 Másrészt emlékeztetni kell arra, hogy ellentétes lenne e rendelkezés kontextusával és a 2008/104 irányelv által elérni kívánt célokkal az „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmának olyan értelmezése, amely kizárná a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének hatálya alól azt a kártérítést, amelyet a munkáltató a kölcsönzött munkavállalónak köteles fizetni, pusztán azért, mert e kártérítés a munkaviszony megszűnéséhez kapcsolódik (lásd ebben az értelemben: 2022. május 12‑i Luso Temp ítélet, C‑426/20, EU:C:2022:373, 39. és 45. pont).
62 Egyébiránt meg kell állapítani, hogy – amint az a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik – az alapügyben szóban forgó munkabaleset, amely szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében XXX tartós és teljes munkaképtelenségét idézte elő, a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében „a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés” során következett be, így nem fogadható el, hogy az e munkaképtelenség miatt fizetett kártérítést kizárólag XXX munkaviszonyának megszűnése alapozza meg.
63 A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy az a kártérítés, amely a kölcsönzött munkavállalónak a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő és a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony megszűnését eredményező, a munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén jár, a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerinti „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmába tartozik.
Az egyenlő bánásmód 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében foglalt elvének terjedelméről
64 Ami másodsorban az egyenlő bánásmód 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében foglalt elvének terjedelmét illeti, meg kell jegyezni, hogy e rendelkezés alapján a kölcsönzött munkavállalókat a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartamára legalább olyan alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek kell megilletniük, mintha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.
65 A kérdést előterjesztő bíróság feladata tehát először is, hogy meghatározza azokat az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeket, amelyek a szóban forgó kölcsönzött munkavállalóra akkor vonatkoznának, ha őket közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás venné fel az általa ténylegesen betöltöttel azonos munkakörre és időtartamra, pontosabban hogy a jelen ügyben mi az a kártérítés, amelyre a kölcsönzött munkavállaló a munkabalesetből eredő és a munkaviszonyának megszűnését eredményező, a szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén jogosult lenne. Másodszor, e bíróság feladata, hogy összevesse ezeket az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeket azokkal, amelyek az adott kölcsönzött munkavállalóra a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartama alatt ténylegesen vonatkoznak, mégpedig annak érdekében, hogy ez a bíróság az alapeljárásban szóban forgó valamennyi releváns körülmény alapján megállapítsa, hogy az egyenlő bánásmód elvét tiszteletben tartották‑e az adott kölcsönzött munkavállaló vonatkozásában, vagy sem (lásd ebben az értelemben: 2022. május 12‑i Luso Temp ítélet, C‑426/20, EU:C:2022:373, 50. pont).
66 A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy tekintettel a 14/1994. sz. törvény 11. cikkének a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság) általi értelmezésére, a kölcsönzött munkavállalók a szokásos foglalkozásuk gyakorlása tekintetében bekövetkezett tartós és teljes munkaképtelenség esetén csak a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződés 42. cikke szerinti kártérítésre tarthatnak igényt, amelynek összege alacsonyabb annál a kártérítésnél, amelyre a kölcsönvevő vállalkozás által közvetlenül felvett munkavállalók a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján jogosultak. Konkrétabban, a Bíróság rendelkezésére álló iratok szerint XXX kölcsönzött munkavállalóként az elsőként említett kollektív szerződés alapján 10 500 euró összegű kártérítésre jogosult, míg ha közvetlenül a Serveo Servicios vette volna fel, a második kollektív szerződés alapján 60 101,21 euró összegű kártérítésre lenne jogosult.
67 Ha ez valóban így van – aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata –, akkor meg kell állapítani, hogy a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében előírtakkal ellentétben XXX a Serveo Servicios részére történő kikölcsönzés időtartamára nem részesült legalább olyan alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételekben, mint amelyek akkor lettek volna alkalmazandók rá, ha közvetlenül e kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel azonos munkakörre és időtartamra.
68 Ezzel összefüggésben meg kell jegyezni, hogy bár a 2008/104 irányelv 5. cikkének (2)–(4) bekezdése értelmében a tagállamok bizonyos meghatározott feltételek mellett előírhatnak az egyenlő bánásmód elvétől való eltéréseket, az előzetes döntéshozatal iránti kérelem és a Bíróság rendelkezésére álló iratok nem tartalmaznak semmilyen információt azzal kapcsolatban, hogy Spanyolországban esetlegesen alkalmazták volna ezen eltérések valamelyikét.
69 Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy bár kétségtelen, hogy a 2008/104 irányelv 5. cikkének (3) bekezdése értelmében a szociális partnerek olyan kollektív szerződéseket köthetnek, amelyek a kölcsönzött munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételei tekintetében az e cikk (1) bekezdésében említettektől eltérő szabályokat állapítanak meg, az ilyen szerződéseknek – az ezen irányelv (16) és (17) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett – e (3) bekezdésnek megfelelően biztosítaniuk kell a kölcsönzött munkavállalók általános védelmét.
70 Márpedig a kölcsönzött munkavállalók általános védelmének biztosítására vonatkozó kötelezettségből többek között az a követelmény fakad, hogy az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek terén olyan előnyöket biztosítsanak e munkavállalók számára, amelyek képesek kompenzálni a velük szemben alkalmazott eltérő bánásmódot, és e kötelezettség tiszteletben tartását konkrétan kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2022. december 15‑i TimePartner Personalmanagement ítélet, C‑311/21, EU:C:2022:983, 44. és 50. pont). Így ahhoz, hogy a munkaerő‑kölcsönzésre vonatkozó kollektív szerződésben el lehessen térni a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített egyenlő bánásmód elvétől, az szükséges – és ennek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata –, hogy e kollektív szerződés alapján biztosítható legyen XXX számára ez az általános védelem azáltal, hogy az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek terén olyan kompenzációs előnyöket biztosít számára, amelyek lehetővé teszik a vele szemben alkalmazott eltérő bánásmód hatásainak ellensúlyozását.
71 Végül emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság több alkalommal megállapította, hogy a kizárólag magánszemélyek közötti jogvita esetén a valamely irányelv által meghatározott kötelezettségek nemzeti jogba való átültetése érdekében hozott rendelkezések alkalmazása során egy tagállami bíróság a nemzeti jogrend valamennyi szabályát köteles figyelembe venni, és azt a lehetőségekhez képest, az irányelv szövegét és célját figyelembe véve köteles úgy értelmezni, hogy az irányelv céljával összhangban lévő eredményre jusson, ez azonban nem terjed ki a nemzeti jog contra legem értelmezésére (lásd ebben az értelemben: 2022. május 12‑i Luso Temp ítélet, C‑426/20, EU:C:2022:373, 56. és 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
72 Következésképpen abban az esetben, ha a kérdést előterjesztő bíróság arra a következtetésre jutna, hogy XXX jogosult lenne az általa a fuvarozási ágazatra vonatkozó kollektív szerződés 31. cikke alapján követelt kártérítésre, ha őt közvetlenül a Serveo Servicios vette volna fel, e bíróság feladata többek között annak vizsgálata, hogy van‑e a 14/1994. sz. törvény 11. cikkének olyan értelmezése, amely összeegyeztethető a 2008/104 irányelv követelményeivel, következésképpen lehet‑e azt másként értelmezni, mint hogy XXX nem részesülhet ebben a kártérítésben, amely értelmezés – amint az a jelen ítélet 67. pontjából kitűnik – ellentétes lenne ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésével.
73 A fenti megfontolások összességéből az következik, hogy a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdését a 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek a nemzeti ítélkezési gyakorlatban kialakult értelmezése alapján a kölcsönzött munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő és a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony megszűnését eredményező, a munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén alacsonyabb összegű kártérítésre jogosultak, mint amit e munkavállalók azonos helyzetben ugyanezen a címen igényelhetnének akkor, ha közvetlenül e kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket azonos munkakörre és időtartamra.
A költségekről
74 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (hatodik tanács) a következőképpen határozott:
A munkaerő‑kölcsönzésről szóló, 2008. november 19‑i 2008/104/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdését a 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben
a következőképpen kell értelmezni:
azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek a nemzeti ítélkezési gyakorlatban kialakult értelmezése alapján a kölcsönzött munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozásnál bekövetkezett munkabalesetből eredő és a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony megszűnését eredményező, a munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenség címén alacsonyabb összegű kártérítésre jogosultak, mint amit e munkavállalók azonos helyzetben ugyanezen a címen igényelhetnének akkor, ha közvetlenül e kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket azonos munkakörre és időtartamra.
Aláírások