C‑516/22. sz. ügy
Európai Bizottság
kontra
Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága
A Bíróság ítélete (ötödik tanács), 2024. március 14.
„Tagállami kötelezettségszegés – Mulasztási eljárás – A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás – A 127. cikk 1. bekezdése – Átmeneti időszak – A Bíróság hatásköre – A Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) ítélete – Kártérítés kifizetését megítélő választottbírósági ítélet végrehajtása – E kifizetést a belső piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatásnak nyilvánító európai bizottsági határozat – Az EUSZ 4. cikk (3) bekezdése – Lojális együttműködés – Az eljárás felfüggesztésére vonatkozó kötelezettség – Az EUMSZ 351. cikk első bekezdése – A tagállamok és harmadik államok között az Unióhoz való csatlakozásukat megelőzően létrejött nemzetközi megállapodás – Az államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló egyezmény (ICSID) – Az uniós jog alkalmazása – EUMSZ 267. cikk – Végső fokon eljáró nemzeti bíróság – Előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek a Bíróság elé terjesztésére vonatkozó kötelezettség – Az EUMSZ 108. cikk (3) bekezdése – A támogatás végrehajtásának felfüggesztése”
1. Kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset – A Bíróság hatásköre – Az Európai Unióból kilépő tagállammal szemben indított kereset – Az Egyesült Királyság kilépéséről szóló megállapodás – 87. cikk – A Bíróság hatásköre az Egyesült Királysággal szemben az átmeneti időszak lejárta után benyújtott, kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetek elbírálására – Feltételek – Az átmeneti időszak lejárta előtti állítólagos kötelezettségszegés – Meghatározott időszak folyamán benyújtott kereset
(A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás, 2. cikk, e) pont, 87. cikk, 1. bekezdés, 126., 127. és 185. cikk; EUMSZ 258. cikk)
(lásd: 50., 51., 53. pont)
2. Nemzetközi megállapodások – A tagállamok megállapodásai – Valamely tagállam által az uniós csatlakozását megelőzően kötött megállapodások – Annak tilalma, hogy az említett megállapodásokból eredő jogok és kötelezettségek érintve legyenek – Feltételek – Olyan kötelezettségek fennállása, amelyek teljesítését harmadik államok követelhetik – Az uniós bíróság azon hatásköre, hogy az ilyen kötelezettségek fennállását értékelje – A tagállamok valamely választottbírósági ítélet végrehajtására vonatkozó kötelezettsége – Az uniós jog nemzeti bíróság általi téves értelmezése – Kötelezettségszegés
(A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás, 127. cikk, 1. bekezdés; EUMSZ 258. cikk és EUMSZ 351. cikk, első bekezdés)
(lásd: 59–65., 68–87., 119–128. pont és a rendelkező rész 1. pontja)
3. Tagállamok – Kötelezettségek – A lojális együttműködés kötelezettsége – Az uniós jog végrehajtása – A nemzeti bíróságok kötelezettségei – A nemzeti bíróság azon kötelezettsége, hogy felfüggessze az eljárást abban az esetben, ha fennáll a határozata és az uniós intézmények határozatai közötti összeütközés kockázata – Az eljárás felfüggesztésének elmulasztása – Kötelezettségszegés
(A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás, 127. cikk, 1. bekezdés; EUSZ 4. cikk, (3) bekezdés; EUMSZ 258. cikk)
(lásd: 94–98., 104–116., 117. pont és a rendelkező rész 1. pontja)
4. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések – A Bírósághoz fordulás – Értelmezési kérdések – Előterjesztési kötelezettség – Terjedelem – Előterjesztési kötelezettség észszerű kétség esetén – Olyan nemzeti bíróság, amely az észszerű kétség hiányára következtetett – Az uniós jog azon bíróság általi téves értelmezésének kockázata, amely olyan határozatot hoz, amellyel szemben a belső jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség – Kötelezettségszegés
(A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás, 127. cikk, 1. bekezdés; EUMSZ 258. cikk és EUMSZ 267. cikk, első és harmadik bekezdés)
(lásd: 141–144., 146–154. pont és a rendelkező rész 1. pontja)
5. Államok által nyújtott támogatások – A Bizottságot, illetve a nemzeti bíróságokat megillető hatáskörök – A nemzeti bíróságok szerepe – A nemzeti bíróságok azon kötelezettsége, hogy tartózkodjanak olyan határozatok meghozatalától, amelyek ellentétesek a Bizottság valamely határozatával – E kötelezettség valamely nemzeti bíróság általi megsértése – Kötelezettségszegés
(A Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás, 127. cikk, 1. bekezdés; EUSZ 4. cikk, (3) bekezdés; EUMSZ 108. cikk, (3) bekezdés és EUMSZ 258. cikk)
(lásd: 159–165., 168–171. pont és a rendelkező rész 1. pontja)
Összefoglalás
A kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset tárgyában eljáró Bíróság egy olyan mulasztási ítéletben, amelyet akként hozott meg, hogy nem terjesztettek elő ellenkérelmet, úgy ítéli meg, hogy Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) ítélete folytán nem teljesítette azokat a kötelezettségeket, amelyek az átmeneti időszak alatt, a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás(1) hatálybalépése folytán hárultak rá.
A Bíróság arról a korábban még fel nem merülő kérdésről határoz, hogy ha valamely tagállam végrehajt egy olyan választottbírósági ítéletet, amelyet egy másik tagállammal szemben az államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló egyezmény(2) rendelkezései alapján hoztak, amely egyezményt az abban részes tagállamok többsége az Unióhoz való csatlakozását megelőzően kötötte meg, vagyis az ő vonatkozásukban az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében vett korábbi nemzetközi egyezménynek minősül, az vajon magában foglalja‑e, hogy e tagállamokat „kötelezettségek” terhelik az ezen egyezményt megkötő harmadik államokkal szemben, így ez utóbbiak abból olyan kapcsolódó „jogokat” szereznek, amelyeket ugyanezen rendelkezés értelmében a Szerződések rendelkezései „érintenek”.
Az ICSID‑egyezmény az Egyesült Királyság és Románia tekintetében az Unióhoz való csatlakozásukat megelőzően lépett hatályba. Ezen egyezmény akként rendelkezik, hogy mindegyik Szerződő Állam az egyezmény értelmében meghozott ítéletet kötelezőnek ismeri el, és a területén az említett ítélet által megállapított pénzbeni kötelezettségeknek úgy tesz eleget, mintha az saját bíróságának jogerős ítélete volna.(3) A Svéd Királyság és Románia 2022‑ben egy kétoldalú beruházási megállapodást(4) kötött, amely akként rendelkezik, hogy minden szerződő fél köteles a másik szerződő fél beruházói által megvalósított beruházásokkal kapcsolatban mindenkor tisztességes és méltányos bánásmódot biztosítani, továbbá önkényes vagy diszkriminatív intézkedésekkel nem akadályozza az említett beruházók ezen beruházásainak igazgatását, irányítását, fenntartását, használatát, haszonélvezetét vagy átruházását.(5)
Románia az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel megszüntetett egy olyan beruházási támogatási programot, amelyet adóösztönzők formájában nyújtott. Az állítólagosan sérelmet szenvedett svéd befektetők ekkor az ICSID‑egyezmény alapján létrehozott választottbíróságnál elérték egy olyan választottbírósági ítélet meghozatalát, amely arra kötelezte Romániát, hogy kártérítés címén fizessen meg a befektetők számára 178 millió eurót; e befektetők kérték továbbá ezen ítélet elismerését és végrehajtását, többek között az Egyesült Királyságban.
Az Európai Bizottság, miután felszólította Romániát, hogy függessze fel e választottbírósági ítélet végrehajtását azzal az indokkal, hogy az ilyen intézkedés jogellenes állami támogatásnak tűnik, 2014‑ben hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatot fogadott el (a továbbiakban: eljárást megindító határozat).(6) A Bizottság 2015‑ben újabb határozatot fogadott el, amelyben annak megállapítását követően, hogy az EUMSZ 351. cikk a jelen ügyben nem alkalmazandó, tekintettel arra, hogy a BIT az Unió két tagállama között létrejött szerződés, így a szóban forgó eljárás egyetlen olyan harmadik államra sem vonatkozott, amely megkötötte az ICSID‑egyezményt, a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a választottbírósági ítéletben megítélt kártérítés kifizetése a belső piaccal összeegyeztethetetlen olyan „állami támogatásnak” minősül,(7) amellyel kapcsolatban Románia többek között arra köteles, hogy azt ne fizesse ki (a továbbiakban: végleges határozat).
A Törvényszék 2019‑ben megsemmisítette a végleges határozatot,(8) lényegében azzal az indokkal, hogy a Bizottság az EUMSZ 108. cikk alapján ratione temporis nem rendelkezett hatáskörrel annak elfogadására (a továbbiakban: a Törvényszék ítélete). Ezen ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be a Bírósághoz. Mielőtt a Bíróság határozhatott volna e fellebbezésről, az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága 2020. február 19‑én, a Micula kontra Románia ügyben (a továbbiakban: szóban forgó ítélet) elrendelte a választottbírósági ítélet végrehajtását. A Bizottság kontra European Food és társai ítéletben(9) a Bíróság hatályon kívül helyezte a Törvényszék ítéletét, és az ügyet visszautalta a Törvényszékhez.
A pert megelőző, 2020 decemberében indított eljárást követően a Bizottság az EUMSZ 258. cikk alapján kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet indított annak kimondása érdekében, hogy a szóban forgó ítélettel Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága nem teljesítette az uniós jogból eredő kötelezettségeit.
A Bíróság álláspontja
A Bíróság első lépésben emlékeztet arra, hogy a kilépési megállapodás értelmében(10) hatáskörrel rendelkezik a kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetek elbírálására abban a négyéves időszakban, amely a 2020. december 31‑én lejáró átmeneti időszak (a továbbiakban: átmeneti időszak) végét követi, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az Egyesült Királyság az átmeneti időszak vége előtt nem teljesítette a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét. A jelen ügyben, mivel a kifogásolt kötelezettségszegés a szóban forgó, az átmeneti időszak alatt hozott ítéletből ered, és mivel e keresetet a Bizottság az ezen átmeneti időszak végét követő négyéves időszakban nyújtotta be, a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az említett kereset elbírálására.
Második lépésben a Bíróság megvizsgálja a Bizottság által a kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetének alátámasztása érdekében felhozott négy kifogást, és helyt ad azoknak. E célból mindjárt az elején rámutat arra, hogy az Egyesült Királyságot – még ha a vele szemben kifogásolt kötelezettségszegés az Unióból való kilépését követően, de az átmeneti időszak lejártát megelőző időpontban következett is be – „tagállamnak” kell tekinteni, egyébiránt pedig ezen átmeneti időszak alatt az uniós jog alkalmazandó volt vele szemben.
i. Az EUMSZ 351. cikk megsértésére alapított kifogásról
A Bíróság először is megállapítja: bizonyított, hogy az ICSID‑egyezmény, amely nem része az uniós jognak, olyan többoldalú szerződés, amelyet az Egyesült Királyság az Unióhoz való csatlakozását megelőzően kötött mind a tagállamokkal, mind pedig harmadik államokkal, következésképpen pedig e nemzetközi egyezmény az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének hatálya alá tartozhat, amely többek között akként rendelkezik, hogy a csatlakozást megelőzően kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket az uniós jog nem érinti.
Ugyanakkor önmagában az a tény, hogy valamely tagállam korábban egy nemzetközi egyezményt kötött harmadik államokkal, nem elegendő e rendelkezés alkalmazásának megalapozásához. Az ilyen nemzetközi egyezményekre a tagállamok közötti kapcsolatokban csak akkor lehet hivatkozni, ha e harmadik államok ezen egyezmények alapján olyan jogokat szereznek, amelyek tiszteletben tartását az érintett tagállamtól megkövetelhetik.
A Bíróság másodszor azt vizsgálja, hogy az ICSID‑egyezmény olyan kötelezettségeket ró‑e az Egyesült Királyságra, amelyek az utóbbit harmadik országokkal szemben terhelik, és amelyekre ez utóbbiak az Egyesült Királysággal szemben hivatkozhatnak. E tekintetben a Bíróság emlékeztet arra, hogy egy olyan választottbíróság, amelyet az ICSID‑egyezmény keretében hoztak létre, a Svéd Királyság és Románia között ez utóbbinak az Unióhoz való csatlakozását megelőzően kötött BIT‑ben foglalt választottbírósági kikötés alapján arra kötelezte Romániát, hogy fizessen kártérítést a svéd befektetőknek. Márpedig a BIT‑et Románia uniós csatlakozása óta olyan szerződésnek kell tekinteni, amely két tagállamot érint.
A jelen ügyben az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága elé terjesztett jogvita az Egyesült Királyság azon állítólagos kötelezettségére vonatkozott, hogy megfeleljen az ICSID‑egyezmény rendelkezéseinek a Svéd Királysággal és annak egyes állampolgáraival szemben, ezzel összefüggésben pedig ez utóbbiak azon állítólagos jogára, hogy az Egyesült Királyságtól e rendelkezések tiszteletben tartását követeljék.
Ezzel szemben a Bíróság megállapítja: nem tűnik úgy, hogy valamely harmadik állam jogosult lenne arra, hogy az ICSID‑egyezmény alapján az Egyesült Királyságtól a választottbírósági ítélet végrehajtását követelje. E nemzetközi egyezmény célja ugyanis – többoldalú jellege ellenére – a szerződő felek közötti kétoldalú kapcsolatoknak egy kétoldalú szerződéshez hasonló módon történő szabályozása. E tekintetben a Bíróság megjegyzi, hogy az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága lényegében annak kiemelésére szorítkozik, hogy az ICSID‑egyezményt megkötő harmadik államoknak érdeke fűződhet ahhoz, hogy az Egyesült Királyság tiszteletben tartsa a valamely más tagállammal szemben fennálló kötelezettségeit azáltal, hogy végrehajt egy választottbírósági ítéletet. Márpedig az ilyen tisztán ténybeli érdek nem azonosítható az EUMSZ 351. cikk első bekezdése értelmében vett olyan „joggal”, amely igazolhatná e rendelkezés alkalmazását.
A szóban forgó ítéletben azonban az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága adós marad azon alapvető kérdés vizsgálatával, hogy valamely harmadik állam milyen mértékben érvényesíthetné az Egyesült Királyság nemzetközi felelősségét amiatt, hogy az a tagállamok közötti jogvita eredményeként hozott választottbírósági ítélet végrehajtása keretében nem teljesíti az ezen egyezményből eredő kötelezettségeit.
Márpedig a Bíróság hangsúlyozza, hogy az EUMSZ 351. cikk olyan szabálynak minősül, amely lehetővé teheti az uniós jog – ideértve az elsődleges jogot is – alkalmazásától való eltérést. E rendelkezés így jelentős hatást gyakorolhat az uniós jogrendre, mivel lehetővé teszi az uniós jog elsőbbségének elvétől való eltérést. Ebben az összefüggésben, ha a szóban forgó ítéletet követnénk, akkor az összes olyan tagállam, amely az ICSID‑egyezményt az Unióhoz való csatlakozását megelőzően kötötte meg, e cikk alapján kivonhatná az uniós joggal kapcsolatos jogvitákat az uniós igazságszolgáltatás rendszere alól azáltal, hogy azokat a választottbíróságokra bízza. A Bíróság azonban emlékeztet arra, hogy az EU‑ és az EUM‑Szerződésben előírt bírósági jogorvoslati rendszer a tagállamok közötti választottbírósági eljárások helyébe lépett. Az EUMSZ 351. cikket tehát szigorúan kell értelmezni annak érdekében, hogy az uniós szerződésekben előírt általános szabályokat ne fosszák meg tartalmuktól.
E körülmények között az Egyesült Királyság legfelsőbb bíróságának a határozathozatalt megelőzően alaposan meg kellett volna vizsgálnia, hogy az ilyen kötelezettség olyan jogokat foglal‑e magában, amelyekre harmadik államok hivatkozhatnak a tagállamokkal szemben. Márpedig a szóban forgó ítéletből hiányzik az ilyen alapos vizsgálat, így a legfelsőbb bíróság tévesen értelmezte és alkalmazta e rendelkezést azáltal, hogy annak olyan széles körű tartalmat tulajdonított, amelynek célja és hatása az uniós jog egésze alkalmazásának szándékos kizárása. Az ilyen értelmezés, amely az uniós jog elsőbbsége elvének elutasításához vezet – amely elv az uniós jog egyik alapvető jellemzője –, veszélyeztetheti az uniós jog koherenciáját, teljes körű érvényesülését és autonómiáját, végső soron pedig a Szerződésekkel létrehozott jog sajátos jellegét. Így az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága súlyosan megsértette az uniós jogrendet.
ii. Az EUSZ 4. cikk megsértésére alapított kifogásról
A Bíróság először is kiemeli, hogy amikor a jogvita eldöntése a Bizottság határozatának érvényességétől függ, a lojális együttműködésnek az EUSZ 4. cikkben előírt követelményéből következik, hogy a nemzeti bíróságnak fel kell függesztenie az eljárást mindaddig, amíg a megsemmisítés iránti keresetről jogerős határozatot nem hoznak az uniós bíróságok, kivéve ha az eset körülményeiből adódóan úgy véli, hogy indokolt előzetes kérdést feltenni a Bíróságnak a bizottsági határozat érvényességére vonatkozóan.
Márpedig a jelen ügyben az uniós intézmények és az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága előtt folyamatban lévő eljárások ugyanarra a kérdésre vonatkoztak, továbbá ugyanazon rendelkezések értelmezését érintették, valamint a Bizottság által elfogadott határozatok érvényességére vagy hatékonyságára vonatkoztak. Így abban az időpontban, amikor az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága meghozta a szóban forgó ítéletet, az a kérdés, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdése milyen hatással van az uniós jog alkalmazására, a Bizottság által folytatott ideiglenes vizsgálat tárgyát képezte, továbbá e kérdést az uniós bíróság még értékelhette. E körülmények között fennállt az egymásnak ellentmondó határozatok kockázata. E kockázat egyébiránt konkretizálódott, mivel az eljárást megindító határozat – hasonlóan a végleges határozathoz, amelynek jogszerűsége ezen ítélet meghozatalának időpontjában fellebbezés tárgyát képezte – a szóban forgó ítélettel homlokegyenest ellentétesen foglalt állást.
Másodszor, a Bíróság úgy véli, hogy e következtetést nem kérdőjelezhetik meg az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága által annak érdekében előadott indokok, hogy mellőzzék a lojális együttműködés elvének alkalmazását.
Ami azt az indokot illeti, amely szerint a korábbi nemzetközi egyezményekből eredő kötelezettségek fennállására és érvényesülési körére vonatkozó kérdések nem kizárólag az uniós bíróságok részére vannak fenntartva, sőt akár kívül is esnek azok hatáskörén, a Bíróság pontosítja, hogy a nemzeti bíróságokat terhelő lojális együttműködési kötelezettség azt feltételezi, hogy ugyanazon kérdés az uniós bíróságok és a nemzeti bíróságok egymással versengő hatáskörébe is tartozhat, ezáltal pedig fennáll az egymásnak ellentmondó határozatok kockázata.
Márpedig az a kérdés, amelyet a jelen ügyben egyszerre terjesztettek az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága és a Bizottság, valamint az uniós bíróságok elé, az EUMSZ 351. cikk első bekezdésének érvényesülési körére vonatkozott, amely cikk az uniós jog egyik rendelkezése. E rendelkezés végleges értelmezése a Bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik. A Bíróság hangsúlyozza, hogy e cikk nem tartalmaz semmilyen utalást a tagállamok jogára vagy a nemzetközi jogra, vagyis az abban foglalt kifejezéseket az uniós jog önálló fogalmainak kell tekinteni. Ebből következik, hogy az uniós bíróságok hatáskörrel rendelkeznek annak meghatározására, hogy az ICSID‑egyezmény olyan kötelezettségeket ír‑e elő, amelyek tiszteletben tartását valamely harmadik állam követelheti, továbbá hogy e jogokat és kötelezettségeket érintik‑e az uniós szerződések. Ez az eset áll fenn a megsemmisítés iránti keresetek, a kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetek vagy akár az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek keretében. Ez utóbbi esetben a nemzeti bíróság hatásköre nem foszthatja meg a Bíróságot az ugyanezen kérdések vizsgálatára vonatkozó minden hatáskörétől. Még kevésbé ez a helyzet akkor, ha az EUMSZ 351. cikk ilyen nemzetközi egyezményre történő alkalmazása meghatározó hatást gyakorolhat egy olyan párhuzamos, megsemmisítés iránti kereset kimenetelére, amely a Bizottság végleges határozatának megsemmisítésére irányul.
Amennyiben ugyanis az uniós bíróságnak valamely uniós jogi aktus érvényességéről kell határoznia, megfelel a nemzeti bíróságok és az uniós bíróságok közötti feladatmegosztásnak, ha kizárólag a Bíróság rendelkezik hatáskörrel a korábbi releváns nemzetközi egyezmény értelmezésére annak meghatározása érdekében, hogy az EUMSZ 351. cikk akadályát képezi‑e, vagy sem, az uniós jog említett jogi aktus általi alkalmazásának, mivel a Bíróság kizárólagos hatáskörrel rendelkezik valamely uniós jogi aktus érvénytelenségének megállapítására.
iii. Az EUMSZ 267. cikk megsértésére alapított kifogásokról
A Bíróság megállapítja, hogy először is, a jelen ügy körülményei között az EUMSZ 351. cikk érvényesülési körének kérdése olyan kérdés, amely még nem merült fel a Bíróság ítélkezési gyakorlatában, továbbá hogy az ugyanezen cikkben szereplő, „a Szerződések rendelkezései […] érintik” kifejezés tartalmát a Bíróság még nem pontosította. Márpedig e cikk jelentős hatást gyakorolhat az uniós jogrendre.
Másodszor, az eljárást megindító határozatban és a végleges határozatban a Bizottság az EUMSZ 351. cikk olyan értelmezését alakította ki, amely ellentétes az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága által a szóban forgó ítéletben elfogadott értelmezéssel. Ezt az értelmezést egyébiránt a befektetők a Törvényszékhez benyújtott, a végleges határozat megsemmisítése iránti keresetük alátámasztása érdekében megkérdőjelezik. Tekintettel tehát az ezen ítélettel szemben a Bírósághoz benyújtott fellebbezésre, az a kérdés, hogy az EUMSZ 351. cikk milyen hatással van a választottbírósági ítélet végrehajtására, továbbra is vizsgálat tárgyát képezi az uniós bíróságok előtt.
Harmadszor, mind a High Court of England and Wales (felsőbíróság [Anglia és Wales]), mind pedig a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság), amelyekhez a befektetők korábban fordultak, azzal az indokkal tagadta meg az EUMSZ 351. cikk alkalmazásának kérdéséről való határozathozatalt, hogy fennállt az egymásnak ellentmondó határozatok kockázata.
Negyedszer, a Bíróság megállapítja, hogy a Nacka tingsrätt (nackai körzeti bíróság, Svédország) úgy ítélte meg, hogy az EUMSZ 351. cikk nem alkalmazandó a választottbírósági ítélet végrehajtására, következésképpen pedig megtagadta ezen ítélet végrehajtását Svédországban.
Ötödször, a választottbírósági ítélet végrehajtásának kérdése a belga bíróságok előtt folyamatban volt akkor, amikor az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága határozatot hozott.
E megállapításokra tekintettel a Bíróság arra a következtetésre jut, hogy a jelen ügyben elegendő olyan körülmény állt fenn, amelyek kétségeket ébreszthettek az EUMSZ 351. cikk értelmezésével kapcsolatban. E kétségek alapján – figyelembe véve e rendelkezésnek az uniós jog egyik alapvető jellemzőjére gyakorolt hatását és az Unión belüli egymásnak ellentmondó határozatok kockázatát – az Egyesült Királyság legfelsőbb bíróságának úgy kellett volna tekintenie, hogy az említett rendelkezés értelmezése nem annyira nyilvánvaló, hogy az minden észszerű kétséget kizár.
E körülmények között a Bíróság úgy ítéli meg, hogy olyan nemzeti bíróságként, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, az Egyesült Királyság legfelsőbb bíróságának feladata lett volna az EUMSZ 351. cikk értelmezésével kapcsolatban előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszteni a Bíróság elé annak érdekében, hogy elkerülje az uniós jog azon téves értelmezésének kockázatát, amelyre a szóban forgó ítéletben ténylegesen jutott.
iv. Az EUMSZ 108. cikk megsértésére alapított kifogásról
A Bíróság megállapítja, hogy a szóban forgó ítélet megköveteli, hogy Románia fizesse meg az e választottbírósági ítéletben megítélt kártérítést, megsértve ezzel az EUMSZ 108. cikkben előírt azon kötelezettséget, hogy a Bizottság végleges határozatának meghozatala előtt ne hajtson végre egy tervezett támogatást. Románia ezáltal az említett ítélet végrehajtását illetően egymásnak ellentmondó határozatokkal szembesül. Ennélfogva a szóban forgó ítélet megsérti e rendelkezést azáltal, hogy egy másik tagállamot annak megsértésére kötelez.
E tekintetben nincs jelentősége annak, hogy a fent hivatkozott cikk az „érintett tagállamot”, vagyis a jelen esetben Romániát terhelő kötelezettséget ír elő. A lojális együttműködés kötelezettsége ugyanis megkövetelte az Egyesült Királyság nemzeti bíróságaival szemben annak elősegítését, hogy Románia tartsa tiszteletben az EUMSZ 108. cikkből eredő kötelezettségeit, különben e rendelkezést megfosztanák hatékony érvényesülésétől.