PAOLO MENGOZZI
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2017. július 26.(1)
C‑355/16. sz. ügy
Christian Picart
kontra
Ministre des Finances et des Comptes publics
(a Conseil d’État [államtanács, Franciaország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Egyrészről az Európai Közösség és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség közötti, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodás – Letelepedési jog – Önálló vállalkozó – A megállapodás I. mellékletének 12. és 15. cikke – Adójogszabályok – Részvények rejtett értéknövekedésének megadóztatása – Az adóilletőség érintett tagállamon kívülre történő áthelyezése”
I. Bevezetés
1. A Conseil d’État (államtanács, Franciaország) által előterjesztett jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az egyrészről az Európai Közösségek és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között 1999. június 21‑jén Luxemburgban aláírt, és 2002. június 1‑jén hatályba lépett, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodás(2) (a továbbiakban: a megállapodás) értelmezésére vonatkozik.
2. E kérelmet a Christian Picart francia állampolgár és a francia adóhatóság között folyamatban lévő eljárás keretében nyújtották be, amelynek tárgya az e hatóság által hozott azon határozat, amelyben újraértékelte a Ch. Picart által birtokolt, és adóilletőségének Franciaországból Svájcba történő áthelyezése során bejelentett részvényekből származó rejtett értéknövekedés összegét, valamint terhére további jövedelemadó‑ és társadalombiztosításijárulék‑fizetési kötelezettséget, és ehhez kapcsolódó szankciókat állapított meg.
3. A jelen ügy lényegében arra nyújt alkalmat, hogy a Bíróság pontosítsa, hogy az EUMSZ letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezéseivel kapcsolatban az általa kimondottakhoz hasonlóan, a megállapodás letelepedéshez való jogra, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére vonatkozó rendelkezéseinek hatálya a rejtett értéknövekedésre „kilépéskor” kivetett olyan adóintézkedésre is kiterjed‑e, amelyet egy állampolgár adóilletőségének Svájcba történő áthelyezésekor annak származási tagállama fogad el.
II. Jogi háttér
A. A megállapodás
4. A megállapodás preambuluma szerint a Szerződő Felek elhatározták, hogy „az Európai Közösségben alkalmazandó előírások alapján megteremtik [a Szerződő Felek felségterületei] között a személyek szabad mozgását”.
5. A megállapodás 1. cikkének a) pontja rögzíti, hogy e megállapodás célja az Európai Közösség tagállamai és Svájc állampolgárai érdekében a belépés, a tartózkodás, a nem önálló munkavállalás, az önálló vállalkozóként való letelepedés és a Szerződő Felek felségterületén való tartózkodás jogának biztosítása.
6. A megállapodásnak „A diszkrimináció tilalma” című 2. cikke úgy rendelkezik, hogy valamely Szerződő Félnek egy másik Szerződő Fél területén jogszerűen tartózkodó állampolgárai, e megállapodás I., II. és III. melléklete rendelkezéseinek alkalmazása során és azoknak megfelelően, nem különböztethetők meg az állampolgárságuk szerint.
7. A megállapodás „A tartózkodáshoz és gazdasági tevékenység végzéséhez való jog” című 4. cikke kimondja, hogy a tartózkodáshoz és a gazdasági tevékenység végzéséhez való jogot az I. melléklet rendelkezéseinek megfelelően biztosítani kell.
8. E megállapodás „Hivatkozás a közösségi jogra” című 16. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy amennyiben a megállapodás alkalmazása a közösségi jog elveinek alkalmazását jelenti, figyelembe kell venni az Európai Unió Bíróságának a megállapodás aláírásának időpontját megelőzően keletkezett, vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. Az aláírás utáni ítélkezési gyakorlatról Svájc tájékoztatást kap. A megállapodás megfelelő működésének biztosítása érdekében a vegyes bizottság bármely Szerződő Fél kérésére meghatározza ezen ítélkezési gyakorlat következményeit.
9. A megállapodás I. melléklete a személyek szabad mozgásával foglalkozik. E mellékletnek az „Egyenlő bánásmódra” vonatkozó 9. cikke előírja:
„(1) Azt a munkavállalót, aki az egyik Szerződő Fél állampolgára, állampolgársága miatt nem lehet a másik Szerződő Fél felségterületén a hazai munkavállalóktól eltérő módon kezelni a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében, különösen pedig a díjazás, az elbocsátás vagy a visszahelyezés, illetve újraalkalmazás tekintetében, ha munkanélkülivé válik.
(2) A munkavállaló és az e melléklet 3. cikkében említett családtagjai ugyanazokat az adókedvezményeket és szociális juttatásokat élvezik, amelyek a hazai munkavállalókat és családtagjaikat megilletik.
[…]”
10. A megállapodás I. mellékletének III. fejezete tartalmazza az önálló vállalkozókra vonatkozó rendelkezéseket. A melléklet 12. cikkének (1) és (2) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:
„(1) Bármelyik Szerződő Fél állampolgára, aki önálló vállalkozói tevékenység végzése céljából le kíván telepedni egy másik Szerződő Fél területén (a továbbiakban: önálló vállalkozó), a kiadás idejétől számított legalább öt év időtartamra érvényes tartózkodási engedélyt kap, ha az illetékes nemzeti hatóságoknál igazolja, hogy e célból telepedett le vagy kíván letelepedni.
(2) A tartózkodási engedélyt legalább ötéves időtartamra automatikusan meghosszabbítják, ha az önálló vállalkozó az illetékes nemzeti hatóságoknál igazolja, hogy önálló vállalkozói gazdasági tevékenységet végez.”
11. A megállapodás I. melléklete „Egyenlő bánásmód” című 15. cikkének (1) és (2) bekezdése így rendelkezik:
„(1) Az önálló vállalkozói tevékenység lehetősége [helyesen: megkezdése] és annak folytatása tekintetében az önálló vállalkozót nem lehet a fogadó országban a saját állampolgároknak biztosítotthoz képest kevésbé kedvező bánásmódban részesíteni.
(2) E melléklet 9. cikkének rendelkezéseit értelemszerűen alkalmazni kell az e fejezetben említett önálló vállalkozókra.”
12. A megállapodás „A kettős adóztatásról szóló kétoldalú megállapodásokhoz való viszony” című 21. cikkének (3) bekezdésében kimondja, hogy „a megállapodás egyetlen rendelkezése sem akadályozza a Szerződő Feleket abban, hogy adók előírására, adófizetésre, valamint a hatékony adóbeszedés biztosítására vonatkozóan intézkedéseket fogadjanak el, illetve alkalmazzanak, valamint hogy nemzeti adójogszabályaik, illetve Svájc és az Európai Közösség egy vagy több tagállama közötti, a kettős adóztatás elkerüléséről szóló megállapodások, vagy bármilyen más, adózással kapcsolatos megállapodás révén megakadályozzák az adófizetési kötelezettség teljesítését”.
13. Az említett I. melléklet V. fejezete a „gazdasági tevékenységet nem folytató személyekkel” foglalkozik. Az I. melléklet „A tartózkodásra vonatkozó szabályok” című 24. cikke (1) bekezdésében többek között úgy rendelkezik, hogy az a személy, aki az egyik Szerződő Fél állampolgára, nem folytat gazdasági tevékenységet a tartózkodási helye szerinti államban, és e megállapodás egyéb rendelkezései szerint nincs tartózkodási joga, legalább öt évre érvényes tartózkodási engedélyt kap, ha az illetékes nemzeti hatóságok számára igazolja, hogy saját maga és a családtagjai számára elegendő pénzeszközzel rendelkezik ahhoz, hogy a tartózkodásuk ideje alatt ne kelljen szociális segélyt igényelnie, valamint ugyanezen személyek tekintetében minden kockázat esetére szóló betegségbiztosítási fedezete is van.
B. A francia adójogszabályok
14. A francia code général des impôts (általános adótörvénykönyv, a továbbiakban: CGI) 167a. cikkének az alapügy tényállásának idején hatályos változata értelmében:
„I. – (1.) A legutóbbi tíz év során legalább hat éven át Franciaországban adóalanyisággal rendelkező adózók lakóhelyük Franciaországon kívülre történő áthelyezésének időpontjától kezdődően [a társaság alaptőkéjének 25%‑át meghaladó mértékű részesedést megtestesítő] társasági értékpapírok tekintetében megállapított tőkenyereség címén adókötelesek.
[…]
II. – (1) A megállapított tőkenyereséggel kapcsolatos adó fizetése elhalasztható az érintett társasági értékpapírok átruházásának, visszavásárlásának, visszatérítésének vagy megsemmisítésének időpontjáig.
A fizetési halasztás feltétele, hogy az adózó bevallja az I. [pont] feltételei szerint megállapított tőkenyereség összegét, halasztás iránti kérelmet nyújtson be, kijelöljön egy franciaországi székhelyű képviselőt, aki jogosult az adóalappal, illetve az adóbehajtással és az adóügyi vitákkal kapcsolatban tájékoztatást kapni, valamint távozása előtt a behajtásért felelős számviteli tisztviselő előtt biztosítékot nyújtson az Államkincstár követeléseinek biztosítására.
[…]
(2) A jelen cikk alkalmazásában fizetési halasztásban részesülő adózók [a CGI 170. cikkének (1) bekezdésében] előírt bevallás megtételére kötelesek. A bevallásban feltüntetésre kerül azon adók halmozott összege, amelyeknek megfizetését elhalasztották, az ehhez csatolt megállapításban pedig a hatóság által kiadott formanyomtatványon szerepel a fizetési halasztás alatt álló adó összege, valamint adott esetben azon esemény jellege és időpontja, amelynek bekövetkezése a halasztási kedvezmény megszűnéséhez vezet.
[…]
Az adózó által helyben megfizetett, a ténylegesen Franciaországon kívül realizált tőkenyereség utáni adót be kell számítani a Franciaországban megállapított jövedelemadóba, feltéve, hogy az ezzel az adóval összehasonlítható.
[…]
(4) A (2) bekezdésben írt bevallás, illetve megállapítás hiánya vagy az ott feltüntetendő információk egészben vagy részben való elmulasztása esetén azon adók, amelyek tekintetében fizetési halasztást engedtek, azonnal esedékessé válnak.”
III. Az alapjogvita alapjául szolgáló tényállás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás
15. Ch. Picart 2002. június 7‑én helyezte át adóilletőségét Franciaországból Svájcba. Ebben az időpontban jelentős részesedéssel rendelkezett több francia társaságban.
16. Ch. Picart adóilletőségének áthelyezéskor a CGI 167a. cikkének megfelelően bevallást tett az e részesedésekből származó rejtett értéknövekedésről, és annak érdekében, hogy e vonatkozásban fizetési halasztásban részesüljön, kijelölt egy franciaországi adóügyi képviselőt, továbbá a francia Államkincstár követeléseit bankgaranciával biztosította.
17. 2005‑ben Ch. Picart átruházta részvényeit, ezzel véget vetett a fizetési halasztásnak. Személyes adózási helyzetének a 2002. január 1‑je és 2004. december 31. közötti időszakra vonatkozó vizsgálatát követően a francia adóhatóság újraértékelte a szóban forgó értéknövekedés összegét, és terhére további jövedelemadó‑fizetési kötelezettséget állapított meg.
18. Ch. Picart panaszt nyújtott be e többletadó alóli mentesítése érdekében, amelyet az adóhatóság elutasított. Ch. Picart ekkor a tribunal administratif de Montreuil‑höz (montreuil‑i közigazgatási bíróság, Franciaország) fordult. Kereseti kérelmének alátámasztásaként arra hivatkozott, hogy a CGI 167a. cikke összeegyeztethetetlen a megállapodással. E tekintetben kifejtette, hogy e megállapodás biztosítja a letelepedés szabadságát, amelyre önálló vállalkozóként hivatkozhat, mivel több, ellenőrzése alatt álló társaságban való közvetett vagy közvetlen részesedésének kezelését jelentő gazdasági tevékenységének folytatása céljából Svájcban telepedett le. Ezt a kérelmet a 2011. március 10‑i ítélet elutasította. Ezen ítélettel szemben a cour administrative d’appel de Versailles‑hoz (versailles‑i közigazgatási fellebbviteli bíróság, Franciaország) benyújtott fellebbezésének elutasítását követően Ch. Picart felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Conseil d’État‑nál (államtanács).
19. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy egyrészről, a megállapodás rendelkezéseinek meghatározásában az önálló vállalkozót megillető letelepedési jog egyenértékűnek tekinthető‑e az EUMSZ 49. cikkben a tagállamok állampolgárai számára biztosított letelepedési szabadsággal, másrészről azt, hogy a 2006. szeptember 7‑i N. ítélet (C‑470/04, EU:C:2006:525), amelynek meghozatalára e megállapodás megkötését követően került sor, alkalmazható‑e a megállapodásra.
20. E körülmények között a Conseil d’État (államtanács) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1. A [megállapodás] 1. és 4. cikkében, valamint I. mellékletének 12. cikkében meghatározott önálló vállalkozóként történő letelepedéshez való jog azonosnak tekinthető‑e az [EUMSZ 49. cikk] által az önálló vállalkozói tevékenységet folytató személyek számára biztosított letelepedési szabadsággal?
2. Ebben az esetben, a megállapodás 16. cikkének rendelkezéseire tekintettel, alkalmazható‑e az e megállapodást követően, 2006. szeptember 7‑én hozott [N.] ítéleten (C‑470/04, EU:C:2006:525) alapuló ítélkezési gyakorlat valamely tagállamnak a lakóhelyét Svájcba áthelyező állampolgára esetében, aki csak azon részvényeit tartja meg, amelyeket az e tagállam joga szerinti társaságokban birtokolt, amelyek lehetővé teszik számára a társaság döntéseinek meghatározó befolyásolását és tevékenységének meghatározását, és nem állítja azt, hogy Svájcban olyan önálló vállalkozói tevékenység végzését tervezi, amely különbözik attól a tevékenységtől, amelyet az állampolgársága szerinti tagállamban gyakorolt, és amely e részvények kezeléséből áll?
3. Arra az esetre, ha ez a jog nem azonos a letelepedés szabadságával, azt ugyanúgy kell‑e értelmezni, mint ahogyan azt az Európai Unió Bírósága a 2006. szeptember 7‑én hozott [N.] ítéletében (C‑470/04, EU:C:2006:525) a letelepedés szabadságával kapcsolatban tette?”
21. E kérdésekkel kapcsolatban Ch. Picart, a francia kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. A 2017. február 16‑i tárgyaláson ugyanezen érdekelt felek, továbbá a német kormány is előadta szóbeli észrevételeit.
IV. Elemzés
A. Előzetes megfontolások
22. 2004. december 31‑ig a CGI 167a. cikke egyes értékpapírok és társasági részesedések értéknövekedésének azonnali adóztatását írta elő főszabályként az olyan, adóilletőségüket Franciaországon kívülre helyező adózókkal szemben, akik az áthelyezést megelőző tíz évben legalább hat éven keresztül adózási szempontból franciaországi lakhellyel rendelkeztek. Ez az adókötelezettség csak azokat az adózókat terhelte, akik az adóilletőség áthelyezését megelőző öt év során több mint 25%‑os részesedést birtokoltak valamely társaságban. Bizonyos feltételek teljesítése – mint például bankgarancia nyújtása – esetén az adózó, az alapügyben Ch. Picart‑hoz hasonlóan, a szóban forgó értékpapírok, illetve társasági részesedések átruházásáig fizetési halasztást kérhetett.
23. E rendelkezésről, amely – amellett, hogy szigorú feltételek betartása esetén fizetési halasztást engedett – az adózó adóilletősége áthelyezésének napján megállapított rejtett értéknövekedés azonnali adóztatását írta elő, a 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítéletben (C‑9/02, EU:C:2004:138) kimondták, hogy korlátozza az EK‑Szerződés 52. cikkében (módosítást követően EK 43. cikk, majd EUMSZ 49. cikk) biztosított letelepedési szabadság gyakorlását.
24. Pontosabban, ezen ítélet 46. és 47. pontjában a Bíróság megállapította, hogy a CGI 167a. cikkének alkalmazása kedvezőtlenebb bánásmódban részesíti a lakhelyüket Franciaországban fenntartó adózókhoz képest azokat, akik francia területen kívülre kívánják áthelyezni lakhelyüket, amely megállapítást a fizetési halasztás feltételeinek – közöttük a bankgarancia‑nyújtási kötelezettség – vizsgálata támasztotta alá. A Bíróság, miután sorra megvizsgálta és elutasította az ügybe beavatkozó kormányok által felhozott közérdeken alapuló jogszerű célokat – azaz az adóelkerülés megelőzését, a nemzeti adórendszer koherenciájának biztosítását és az adóztatási joghatóság tagállamok közötti kiegyensúlyozott megosztását –,(3) amelyek igazolhatnák a letelepedés szabadságának korlátozását, kimondta, hogy az EK‑Szerződés 52. cikkében (később, módosítást követően az EK 43. cikkben, majd az EUMSZ 49. cikkben) foglalt letelepedési szabadság elvével ellentétes az, hogy egy tagállam az adóelkerülés megelőzése érdekében az adózó adóilletőségének az adott tagállamon kívülre történő áthelyezése esetére a CGI 167a. cikkében szabályozotthoz hasonlóan a még nem realizált értéknövekedésre kivetett adóztatási rendszert vezet be.(4)
25. A Bíróság a CGI 167a. cikkében a 2004. december 31‑ig hatályos változatában előírt, a rejtett értéknövekedés „kilépéskori” megadóztatásával (ún. „exit tax”) kapcsolatos megoldását követte a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott, 2006. szeptember 7‑i N. ítéletében is (C‑470/04, EU:C:2006:525) a holland „exit tax”‑rendszerrel kapcsolatban, amely a rejtett értéknövekedés azonnali megadóztatása felfüggesztésének engedélyezését szintén attól tette függővé, hogy az adóilletőségét egyik tagállamból másikba áthelyező adózó bankgaranciát biztosítson.
26. Ezen ítéleteknek az adóilletőségüket egyik tagállamból másikba áthelyező állampolgárok számára kedvező, a letelepedés szabadságának hatályával és értelmezésével kapcsolatos tanulságai vajon alkalmazhatóak‑e az Unió és Svájci Államszövetség közötti megállapodás rendelkezéseinek értelmezése során?(5)
27. Ahogyan az az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásából kitűnik, erre a kérdésre Ch. Picart igenlő választ adott a szóban forgó időszakra vonatkozóan a rejtett értéknövekedést terhelő eredeti (a kérdést előterjesztő bíróság megnevezésében „első”) adókivetéssel szemben a francia közigazgatási bíróságok előtt benyújtott kereseteiben. Ezt az érvet ugyanakkor elvetette a Conseil d’État (államtanács) 2013. április 29‑i ítéletében, lényegében arra való hivatkozással, hogy az érdekelt nem állította, még kevésbé igazolta, hogy adóilletőségét annak érdekében helyezte át Svájcba, hogy ott keresőtevékenységet folytasson.(6)
28. A Conseil d’État (államtanács) ezen ítélete fényében, illetve a 2005‑ben, részvényei átruházásakor a francia adóhatóság által terhére rótt, az értéknövekedés összegét megemelő újraértékelés következtében képviselte Ch. Picart azt az álláspontot, mely szerint a franciaországi székhelyű társaságokban fennálló jelentős részesedéseinek Svájcból történő kezelése „önálló vállalkozói” tevékenységnek minősül a megállapodás rendelkezéseinek értelmében, amelyek az EUMSZ 49. cikkben foglalt letelepedési szabadsághoz hasonló letelepedési jogot biztosítanak, ily módon azokkal ellentétes az olyan intézkedés alkalmazása, mint amelyet a CGI 167a. cikk (2004. december 31‑ig hatályos változatában) ír elő.
29. A Bizottság észrevételeiben alapvetően egyetért Ch. Picart érvelésével. Ez az intézmény úgy véli, hogy a megállapodásban a természetes személyek számára biztosított letelepedési jog egyenértékűnek tekinthető a tevékenységüket önálló vállalkozóként folytató személyek számára az EUMSZ 49. cikkben biztosított letelepedési szabadsággal. A Bizottság véleménye szerint – különösen a Bíróságnak a letelepedés szabadságára vonatkozó ítélkezési gyakorlata fényében –, ezzel a joggal ellentétes az olyan rendszer, mint amelyet a CGI 167a. cikke bevezetett.
30. A francia és a német kormány ezzel ellentétes álláspontot képvisel. Lényegében azzal érvelnek, hogy a megállapodás rendelkezéseire hivatkozni kívánó állampolgár származási tagállama által hozott adójellegű korlátozásokra nem vonatkozik a megállapodás. A német kormány pontosítja, hogy a megállapodás hatálya, 21. cikkének (3) bekezdése szerint az adóintézkedésekre nem terjed ki. Végül, e két kormány álláspontja szerint Ch. Picart nem folytat az „önálló vállalkozó” fogalmi körébe tartozó tevékenységet. Ily módon nem hivatkozhat a letelepedéshez való jogra.
31. Jóllehet a kérdést előterjesztő bíróság nem kéri a Bíróságtól a megállapodás 21. cikke (3) bekezdésének értelmezését, lehetséges, sőt valószínű, hogy amennyiben e rendelkezést a német kormány által javasolt módon kellene értelmezni, az említett bíróság által előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdések megválaszolására nem lenne szükség. A CGI 167a. cikke, mint az adókivetés, az adófizetés és a hatékony adóbeszedés biztosítását célzó, illetve az adóelkerülés megakadályozására irányuló intézkedés ily módon nem tartozna a megállapodásnak a személyek szabad mozgására vonatkozó alaprendelkezései hatálya alá. Így tehát először a megállapodás 21. cikke (3) bekezdésének hatályát szükséges elemezni. Ezt követően a megállapodás által biztosított letelepedéshez való jog hatályát vizsgálom majd meg.
B. A megállapodás 21. cikke (3) bekezdésének hatályáról
32. A megállapodás „[á]ltalános és záró rendelkezése[i]” közé illeszkedő 21. cikke szélesebb hatállyal bír, mint amelyre a címe – amely csak „[a] kettős adóztatásról szóló kétoldalú megállapodásokhoz való viszonyra” utal – következtetni enged. E cikk három bekezdése ugyanis a megállapodás és a kettős adóztatás tárgyában kötött kétoldalú egyezmények között fennálló viszonytól különböző, arra nem korlátozódó helyzetekre és intézkedésekre vonatkozik.
33. Kétségtelen, hogy a megállapodás 21. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy a Svájci Államszövetség és az Európai Közösség tagállamai közötti kettős adóztatásról szóló kétoldalú megállapodásokat e megállapodás rendelkezései nem érintik.
34. Ugyanakkor e cikk (2) bekezdése egy általános értelmezési szabályt ír elő, amely szerint a megállapodás egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy akadályozza a Szerződő Feleket abban, hogy megkülönböztessenek eltérő helyzetű adófizetőket adójogszabályaik ide vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazásakor. E bekezdés tehát nem korlátozódik a megállapodás és a kettős adóztatásról szóló megállapodások közötti viszonyra.
35. Még tágabban fogalmazva, a megállapodás 21. cikkének (3) bekezdése kimondja, hogy a „megállapodás egyetlen rendelkezése sem akadályozza a Szerződő Feleket abban, hogy adók előírására, adófizetésre, valamint a hatékony adóbeszedés biztosítására vonatkozóan intézkedéseketfogadjanak el, illetve alkalmazzanak, valamint, hogy nemzeti adójogszabályaik […] révén megakadályozzák az adófizetési kötelezettség teljesítését [helyesen: megállapodás egyetlen rendelkezése sem akadályozza a Szerződő Feleket abban, hogy nemzeti adójogszabályaiknak […] megfelelően adók kivetésére, adófizetésre, valamint a hatékony adóbeszedés biztosítására vonatkozóan, illetve az adóelkerülés megakadályozása érdekébenintézkedéseket fogadjanak el, illetve alkalmazzanak].”(7)
36. Következésképpen a megállapodás 21. cikkének (3) bekezdése, szövege alapján, és a német kormány által a Bíróság előtti tárgyaláson javasolt értelmezés szerint, vajon azt jelenti, hogy a Szerződő Felek által elfogadott és alkalmazott adóintézkedések összessége nem tartozik a megállapodás hatálya alá?
37. Úgy gondolom, hogy nem.
38. A megállapodás 21. cikkének (3) bekezdését az Uniót kötő valamennyi nemzetközi megállapodás rendelkezéseihez hasonlóan, a szerződések jogáról szóló 1969. május 23‑i Bécsi Egyezmény(8) (kihirdette: az 1987. évi 12. tvr.) 31. cikkével összhangban, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint, valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni.(9)
39. E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy a megállapodás preambulumából, 1. cikkének d) pontjából és 16. cikkének (2) bekezdéséből az következik, hogy annak célja a személyek szabad mozgásának a Szerződő Felek felségterületén való, az uniós polgárok és Svájc állampolgárai érdekében történő megvalósítása az Unióban alkalmazandó előírások alapján, amelynek fogalmait a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően kell értelmezni.(10)
40. A 2013. február 28‑i Ettwein ítéletből (C‑425/11, EU:C:2013:121, 44. és 45. pont), valamint a 2015. november 19‑i Bukovansky ítéletből (C‑241/14, EU:C:2015:766, 41. pont) egyaránt az tűnik ki, hogy a megállapodás 21. cikkének első két bekezdését nem úgy értelmezték, mint amelyek e megállapodás – annak célkitűzésével összhangban a személyek szabad mozgására vonatkozó –alaprendelkezéseinek hatálya alól eleve kizárják a Szerződő Felek által elfogadott adóintézkedéseket.(11)
41. Különösen, a 2015. november 19‑i Bukovansky ítéletben (C‑241/14, EU:C:2015:766, 41. pont), amely többek között a megállapodás 21. cikkének (1) bekezdése és ugyanezen megállapodásnak a munkavállalók számára az adózási és szociális kedvezményekhez való hozzájutás terén egyenlő bánásmódot előíró I. melléklete 9. cikkének (2) bekezdése közötti kapcsolatra vonatkozott, a Bíróság kimondta, hogy a megállapodás 21. cikkének nem lehet olyan terjedelme, amely ütközik az azon megállapodás alapjául szolgáló elvekkel, amelynek maga is részét alkotja. A Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy ez a cikk „tehát nem értelmezhető úgy, hogy az uniós tagállamok és a Svájci Államközösség sérthetik a személyek szabad mozgásának megvalósulását azzal, hogy a köztük létrejött kettős adóztatás elkerüléséről szóló kétoldalú egyezményekben felosztott adóztatási joghatóság gyakorlása során megfosztják az említett megállapodás I. melléklete 9. cikkének (2) bekezdését annak hatékony érvényesülésétől”.
42. A megállapodás 21. cikke (1) és (2) bekezdésének hatálya tehát relatív.
43. Nem látom indokát annak ‐ és végeredményben ezt a német kormány sem fejtette ki ‐, hogy a megállapodás 21. cikkének (3) bekezdését ettől eltérően kellene kezelni.
44. Amennyiben a megállapodás 21. cikkének (3) bekezdését úgy kellene értelmezni, mint amely szerint valamennyi adóintézkedés e megállapodás hatályán kívül áll, feleslegesen került volna sor e cikk első két bekezdésének a megállapodásba való beiktatására. Alapvetőbben, e cikk ilyen módon történő értelmezése a megállapodás I. melléklete 9. cikkének (2) bekezdését és 15. cikkének (2) bekezdését – amelyek különösen azt írják elő, hogy a megállapodás értelmében a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló munkavállalók és önálló vállalkozók ugyanolyan adókedvezményekre jogosultak a befogadó országban, mint a nemzeti munkavállalók és önálló vállalkozók – megfosztaná hatékony érvényesülésétől. Az adókedvezmény lehetővé tétele ugyanis feltételezi, hogy az érintett munkavállaló, illetve önálló vállalkozó jövedelmeire, akár korlátozott mértékben, a Szerződő Fél adóztatási jogkörének gyakorlása során, saját területén adót vet ki.(12)
45. Ennélfogva, a német kormány által állítottakkal ellentétben, a megállapodás 21. cikkének (3) bekezdése nem értelmezhető úgy, mint amely akár adóügyi vonatkozásban mentesíti a Szerződő Feleket e megállapodás alaprendelkezéseinek betartása alól, amelyek e megállapodás célkitűzésével összhangban a személyek Felek közötti szabad mozgását biztosítják.
46. A megállapodás 21. cikkének (3) bekezdése tehát úgy értelmezendő, mint amely felhatalmazza a Szerződő Feleket arra, hogy bármilyen intézkedést elfogadjanak az adókivetésre, az adófizetésre, valamint a hatékony adóbeszedés biztosítására, illetve az adóelkerülés megakadályozására vonatkozóan, azzal a feltétellel, hogy adóztatási hatáskörüket a megállapodás céljának, valamint e céllal összhangban a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseinek tiszteletben tartásával gyakorolják. A megállapodás 21. cikke (3) bekezdésének ezen értelmezése egybevág a Bíróság 1999. június 21‑én, vagyis a megállapodás aláírását megelőzően kialakított ítélkezési gyakorlatával, amely szerint, bár az uniós jog jelenlegi állapotában a közvetlen adók nem tartoznak az Unió hatáskörébe, a tagállamok hatáskörüket az uniós jog tiszteletben tartásával kötelesek gyakorolni.(13)
47. Ezenkívül rámutatok arra, hogy a Bíróság előtti tárgyalás során maga a francia kormány is elismerte, hogy a megállapodás 21. cikkének (3) bekezdése kizárólag olyan adóintézkedések elfogadására jogosítja a Szerződő Feleket, amelyek tiszteletben tartják az arányosság elvét(14) és a megállapodás célját.
48. Ebből következik, hogy a CGI 167a. cikkében előírthoz hasonló intézkedésre kiterjed a megállapodás alaprendelkezéseinek hatálya, annál az egyetlen körülménynél fogva, hogy olyan adóintézkedésről van szó, amely az adófizetés és az adóbeszedés hatékony biztosítására, illetve az adóelkerülés megakadályozására irányul.
C. A megállapodás által biztosított letelepedési jog terjedelméről
49. Az ítélkezési gyakorlat szerint, tekintettel arra, hogy a Svájci Államszövetség nem csatlakozott az Unió belső piacához, magának a megállapodásnak az ilyen értelmű kifejezett rendelkezései hiányában a belső piacra vonatkozó uniós jogi rendelkezéseknek adott értelmezés nem alkalmazható automatikusan a megállapodás értelmezésére.(15)
50. A megállapodás 1. cikkének értelmében e megállapodás célja többek között a tagállamok és a Svájci Államszövetség állampolgárai számára „az önálló vállalkozóként való letelepedés […] jogának” biztosítása a Szerződő Felek területén.
51. A megállapodás 4. cikke biztosítja e megállapodás I. mellékletének megfelelően a tartózkodáshoz és gazdasági tevékenység végzéséhez való jogot.
52. A megállapodás I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdése szerint az „önálló vállalkozó” fogalma azt jelenti, hogy valamely Szerződő Fél állampolgára egy másik Szerződő Fél területén kíván letelepedni önálló vállalkozói tevékenység folytatása céljából. E cikk értelmében, e célból kap legalább öt év időtartamra érvényes tartózkodási engedélyt.
53. Az e rendelkezések által biztosított letelepedési jog tehát valamely Szerződő Fél olyan állampolgárainak van fenntartva, akik önálló tevékenység folytatása céljából kívánnak egy másik Szerződő Fél területén letelepedni.(16)
54. Nem vitatott, hogy az alapügyben Ch. Picart, francia állampolgárként nem önálló vállalkozói tevékenységet kíván a Svájci Államszövetség területén folytatni, hanem franciaországi székhelyű társaságokban birtokolt jelentős részesedéseinek kezeléséből álló tevékenységét kívánja fenntartani, amelynek gazdasági jellege – legalábbis hallgatólagosan – a kérdést előterjesztő bíróság által feltett második kérdés tárgyát képezi.
55. Nem úgy tűnik tehát, hogy Ch. Picart helyzetére a megállapodás I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdését kellene alkalmazni.
56. Kétségtelen, hogy a Bíróság a 2013. február 28‑i Ettwein ítéletében (C‑425/11, EU:C:2013:121) és 2016. szeptember 21‑i Radgen ítéletében (C‑478/15, EU:C:2016:705) egyaránt elismerte, hogy a Szerződő Felek állampolgárai saját országaikkal szemben is hivatkozhatnak a megállapodáson alapuló jogokra.
57. Mindazonáltal, ezt a megállapítást a jelen ügyet jellemzőktől eltérő körülmények között tették.
58. Így a 2013. február 28‑i Ettwein ítéletben (C‑425/11, EU:C:2013:121) a „határ menti ingázó önálló vállalkozókról” volt szó, akik tekintetében a Bíróság megállapította, hogy a személyek e kategóriájára irányadó rendelkezések a megállapodás I. mellékletének az önálló vállalkozók kategóriáját meghatározó 12. cikke (2) bekezdéséhez képest eltéréseket tartalmaznak.(17) Különösen, amint arra a Bíróság a 2013. február 28‑i Ettwein ítélet (C‑425/11, EU:C:2013:121) 34. pontjában emlékeztetett, a megállapodás I. melléklete 13. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy a határ menti ingázó önálló vállalkozó „az egyik Szerződő Fél olyan állampolgára, akinek a lakóhelye az egyik Szerződő Fél felségterületén van, és aki önálló vállalkozói tevékenységet végez a másik Szerződő Fél felségterületén, a lakóhelyére naponta vagy hetente legalább egyszer rendszeresen visszatérve.”
59. Éppen a megállapodás I. melléklete 13. cikke (1) bekezdésének „megfogalmazása alapján” ismerte el e Bíróság a 2013. február 28‑i Ettwein ítéletben (C‑425/11, EU:C:2013:121, 34. és 35. pont), hogy a Svájci Államszövetség területén tartózkodó, önálló tevékenységet a Németországi Szövetségi Köztársaság területén folytató német állampolgárok, az e cikk által az érdekeltek tartózkodási helye és szakmai tevékenységének helye között tett megkülönböztetés alapján, a származásuk szerinti tagállamban adókedvezmény igénylése érdekében hivatkozhattak erre a cikkre. A megállapodás I. melléklete 13. cikkének (1) bekezdése ugyanis „az egyik Szerződő Fél területén lévő lakóhely és az önálló vállalkozói tevékenység folytatásának helye között tesz különbséget, amelynek a másik Szerződő Fél területén kell lennie, az érdekeltek állampolgárságára való tekintet nélkül.”(18)
60. Márpedig a megállapodás I. melléklete 12. cikke (1) bekezdésének szövege különbözik ugyanezen melléklet 13. cikke (1) bekezdése szövegétől, mivel utóbbi kiköti, hogy az önálló tevékenységet ne a természetes személy állampolgársága szerinti Szerződő Fél területén gyakorolják (amely vonatkozásában ez a személy legalább öt év időtartamú tartózkodásra jogosult). Ez a feltétel nem teljesül Ch. Picart esetében, aki azon állam területén tartja fenn tevékenységét, amelynek állampolgára.
61. A 2016. szeptember 21‑i Radgen ítélet (C‑478/15, EU:C:2016:705) körülményei is különböznek jelen ügyétől, mivel a német állampolgárságú P. Radgen szabad mozgáshoz való jogával élve munkavállalói tevékenységet folytatott a Svájci Államszövetség területén.
62. Az igaz, ahogy az a kérdést előterjesztő bíróság és Ch. Picart is kiemelte, hogy az EK 43. cikkben (jelenleg az EUMSZ 49. cikk) rögzített letelepedési szabadság értelmezésével kapcsolatban a Bíróság 2006. szeptember 7‑i N. ítéletének (C‑470/04, EU:C:2006:525) 27. és 28. pontjában elismerte, hogy e szabadság kiterjed egy olyan holland állampolgárra, aki egy holland jog szerint létrejött társaságban fennálló részesedése alapján irányítást biztosító befolyással rendelkezik a társaság döntései felett, amennyiben ezen állampolgár másik tagállamba – ez esetben az Egyesült Királyságba – helyezte át lakóhelyét. Az is kétségtelen, hogy az ítélet egyáltalán nem utal arra, hogy N. lakóhelyének áthelyezését követően a szóban forgó holland jog szerinti társaságokban fennálló jelentős részesedéseinek kezelésén kívül bármilyen más tevékenységet folytatott volna, amely helyzet tagadhatatlanul hasonlít Ch. Picart helyzetére.
63. A 2006. szeptember 7‑i N. ítélet (C‑470/04, EU:C:2006:525) igazolja, hogy az EUMSZ alkalmazásának keretében a letelepedés szabadsága alkalmazandó olyan helyzetben, amelyben az azzal élő természetes személy a származási tagállama területén, nem pedig azon tagállamban működő társaságban fennálló többségi részesedését kezeli, amelybe költözött.
64. Mindazonáltal ez az ítélkezési gyakorlat az Unión belül biztosított letelepedési szabadság két olyan sajátos összetevőjén alapul, amelyek nem szerepelnek a megállapodás letelepedéshez való jogról szóló rendelkezéseinek szövegében.
65. Először is, ellentétben az EK 43. cikkének második bekezdésével és az EUMSZ 49. cikk második bekezdésével, a megállapodás 1. cikkének a) pontja és I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdése a letelepedéshez való jogot kizárólag „az önálló vállalkozók” számára tartja fenn, anélkül hogy bármiféle utalást tartalmaznának vállalkozások – akár kizárólag természetes személyek általi – alapítására és irányítására.
66. E tekintetben fontos rámutatni arra, hogy a 2006. szeptember 7‑i N. ítélet 27. pontja (C‑470/04, EU:C:2006:525) kifejezetten a 2000. április 13‑i Baars ítélet 22. pontján (C‑251/98, EU:C:2000:205) alapul. Ezen ítélet 22. pontjában a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a tagállamok közötti biztosított letelepedési szabadság „vállalkozásoknak – [és] különösen társaságoknak –valamely tagállam állampolgára általi, valamely másik tagállam területén történő alapítására és irányítására vonatkozik. Így valamely tagállam állampolgára letelepedési szabadságával él, ha olyan részesedése van valamely másik tagállamban székhellyel rendelkező társaságban, amely alapján a társaság működését meghatározó befolyással rendelkezik a társaság döntéseire.”(19)
67. Így tehát az önálló vállalkozói tevékenység folytatása mellett a „vállalkozások [alapításának] és [irányításának]” az EK 43. cikk második bekezdése (és immár az EUMSZ 49. cikk második bekezdése) alkalmazási körébe való kifejezett bevonása az, ami a 2000. április 13‑i Baars ítéletből (C‑251/98, EU:C:2000:205) és a 2006. szeptember 7‑i N. ítéletből (C‑470/04, EU:C:2006:525) eredő ítélkezési gyakorlatot megalapozza.
68. Ebből következően, úgy tűnik, hogy egy tagállami állampolgárnak valamely, az Unión belüli székhelyű társaságban fennálló többségi irányítást biztosító részesedésének kezelésére azon oknál fogva terjed ki az EK 43. cikk második bekezdésében biztosított letelepedési szabadság, hogy az kifejezetten és különösen vonatkozik „a vállalkozások irányítására”.
69. Márpedig, ahogy azt az előzőekben említettem, a megállapodás I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdéséből az tűnik ki, hogy az „önálló vállalkozó” fogalma összefonódik a nem munkavállalói tevékenység gyakorlásával. Egyébiránt, a megállapodás kontextusából és céljából egyáltalán nem az következik, hogy a Szerződő Felek e fogalomnak eltérő jelentést kívántak volna adni a megszokottól, amely szerint önálló vállalkozói tevékenységet(20) az a személy folytat, aki tevékenységét a munkakörülmények és a díjazási feltételek tekintetében mindenfajta alárendeltségi viszonyon kívül és saját felelősségére végzi.(21)
70. Ily módon, míg az Unión belül a letelepedés szabadsága magába foglalja mind az önálló vállalkozói tevékenység gyakorlását, mind a vállalkozások alapítását és irányítását, ami azt bizonyítja, hogy e szabadság „igen tág fogalom”(22), a megállapodás 1. cikkének a) pontjában, és I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdésében biztosított letelepedéshez való jog kizárólag a gazdasági tevékenységekre, valamint azok önálló vállalkozóként történő gyakorlására terjed ki.
71. Ennélfogva úgy vélem, hogy feltéve, hogy Ch. Picart francia állampolgár tevékenysége a franciaországi székhelyű társaságokban fennálló jelentős részesedéseinek a Svájci Államszövetség területéről történő kezelésében merül ki, úgy e tevékenység nem tartozik a megállapodás 1. cikke a) pontjának, és I. melléklete 12. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „önálló vállalkozó” fogalmi körébe.
72. Másodszor, ellentétben az EK 43. cikkel, majd az EUMSZ 49. cikkel, amelyek tiltják a tagállamok állampolgárai letelepedési szabadságának „korlátozás[át]”(23), a megállapodás I. melléklete 15. cikkének (1) bekezdése az önálló vállalkozók tekintetében csupán az állampolgárság szerinti hátrányos megkülönböztetést tiltja.
73. A letelepedés szabadságára vonatkozó ilyen „korlátozás[ok]” Unión belüli tilalma lehetőséget nyújtott a Bíróságnak arra, hogy különösen a 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítéletében (C‑9/02, EU:C:2004:138, 42. pont) kimondja, hogy annak ellenére, az e szabadságra vonatkozó rendelkezéseinek szövege szerint azok célja a nemzeti bánásmódnak a fogadó tagállamban történő biztosítása, e rendelkezések ugyanúgy kizárják, hogy a származási állam megakadályozza az állampolgára vagy a joga szerint alapított társaság számára, hogy letelepedjen valamely másik tagállamban.(24)
74. Mindazonáltal, a megállapodás I. melléklete 15. cikkének (1) bekezdése nem támaszt alá ehhez hasonló érvelést. E rendelkezés arra szorítkozik, hogy biztosítsa a megállapodás hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére vonatkozó 2. cikkének alkalmazását az önálló vállalkozók szabad mozgásának területén.(25) Ezen elv kizárólag annyit foglal magában, hogy az önálló vállalkozók számára nemzeti elbánást biztosít a fogadó országban, amelybe beletartozik állampolgárság alapján történő nyílt és rejtett formában való hátrányos megkülönböztetés tilalma.(26)
75. A megállapodásban az önálló vállalkozók számára biztosított letelepedéshez való jog terjedelme tehát körülhatároltabb, mint az EK 43. cikkben és jelenleg az EUMSZ 49. cikkben rögzített tilalom. Ebből következik, hogy még amennyiben a Bíróságnak a valamely tagállam állampolgárának letelepedési szabadságában a származási tagállama által történő akadályozására vonatkozó ítélkezési gyakorlata a megállapodás aláírásának időpontjában, azaz 1999. június 21‑én már fennállt volna, az akkor sem tűnik számomra a megállapodás I. melléklete 15. cikkének (1) bekezdésében előírt tilalomra alkalmazhatónak.
76. Ennélfogva, tekintettel az EUMSZ 49. cikk és a megállapodás I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdésével együttesen értelmezett 15. cikkének (1) bekezdésében foglalt tilalom közötti különbségekre, e tilalom nem foglalja magában azt, ha valamely Szerződő Fél saját állampolgárának letelepedési szabadságát korlátozza vagy akadályozza.
77. Természetesen, amint azt már egyébként említettem, tudatában vagyok annak, hogy a 2011. december 15‑i Bergström ítéletben (C‑257/10, EU:C:2011:839), a 2013. február 28‑i Ettwein ítéletben (C‑425/11, EU:C:2013:121), a 2015. november 19‑i Bukovansky ítéletben (C‑241/14, EU:C:2015:766), valamint a 2016. szeptember 21‑i Radgen ítéletben (C‑478/15, EU:C:2016:705) a Bíróság kimondta, hogy valamely Szerződő Fél szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló állampolgárai saját országaikkal szemben is hivatkozhatnak a megállapodáson alapuló jogokra.
78. A 2011. december 15‑i Bergström ítéletben (C‑257/10, EU:C:2011:839, 27–34. pont) és a 2013. február 28‑i Ettwein ítéletben (C‑425/11, EU:C:2013:121, 33. pont) a Bíróság ezt a lehetőséget „[b]izonyos körülmények” fennállásától „és a [megállapodás] alkalmazandó rendelkezése[itől]” tette függővé.
79. Jóllehet a Bíróság utalt ezen ítélkezési gyakorlatára, e pontosítást nem ismételte meg kifejezetten a 2015. november 19‑i Bukovansky ítéletben (C‑241/14, EU:C:2015:766, 36. pont) és a 2016. szeptember 21‑i Radgen ítéletben (C‑478/15, EU:C:2016:705, 40. pont). Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy elvetette volna.
80. Márpedig az az észrevételem, hogy e négy ügy egyike sem a megállapodás I. melléklete 12. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „önálló vállalkozóra” vonatkozott.
81. Kétségtelenül lehet úgy tekinteni, hogy a 2013. február 28‑i Ettwein ítélet (C‑425/11, EU:C:2013:121) alapjául szolgáló ténybeli helyzet, amely – emlékeztetnék – a megállapodás I. melléklete 13. cikk (1) bekezdése szerinti „határ menti ingázó önálló vállalkozókra” vonatkozott, nem áll annyira távol az önálló vállalkozó helyzetétől, ahogy arra Ch. Picart is hivatkozni próbál. Az Ettwein házaspár tagjai ugyanis mindketten valamely tagállam (a Németországi Szövetségi Köztársaság) állampolgáraként folytattak önálló vállalkozói tevékenységet e tagállamban, de lakóhelyüket Svájcba helyezték át.
82. A Bíróság kimondta, hogy ezek az állampolgárok hivatkozhatnak a megállapodás I. mellékletének 13. cikke (1) bekezdésére és 15. cikke (2) bekezdésére a német hatóságok azon elutasító intézkedésével szemben, amelyben egy adókedvezményt egyszerűen azon indoknál fogva tagadtak meg, hogy az Ettwein házaspár lakóhelyét Svájcba helyezte át.
83. Mindazonáltal, amint azt már említettem, a 2013. február 28‑i Ettwein ítéletben (C‑425/11, EU:C:2013:121) elfogadott megközelítés – a Bíróság által az ítélet 35–37. pontjában egyébként kifejtett – magyarázata véleményem szerint az, hogy ellentétben a megállapodás I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdésével, amely az „önálló vállalkozót” úgy definiálja, mint valamely Szerződő Fél állampolgárát, aki önálló vállalkozói tevékenységet végez egy másik Szerződő Fél területén, ugyanezen melléklet 13. cikkének (1) bekezdése az egyik Szerződő Fél területén található lakóhely és egy másik Szerződő Fél területén gyakorolt önálló vállalkozói tevékenység helye között tesz különbséget, az érdekeltek állampolgárságára való tekintet nélkül.
84. Ennélfogva, míg a megállapodás I. melléklete 15. cikkének (1) bekezdése értelmében vett határ menti ingázó önálló vállalkozók esetében a „fogadó ország” teljesen összeolvadhat ezen ingázók származási országával, amint az a 2013. február 28‑i Ettwein ítélet (C‑425/11, EU:C:2013:121) alapjául szolgáló ügyben is történt, az „önálló vállalkozók” esetében az I. melléklet 12. cikkének (1) bekezdése alapján a fogadó országnak olyan Szerződő Félnek kell lennie, amelynek az önálló vállalkozó nem állampolgára. Amennyiben ez nem így volna, felesleges lenne az említett tevékenység gyakorlása céljából – szintén a megállapodás I. melléklete 12. cikkének (1) bekezdése által előírt – legalább öt évre szóló tartózkodási engedélyt kiadni.
85. Összefoglalva, úgy vélem, hogy a megállapodásnak az önálló vállalkozók letelepedéshez való jogára vonatkozó rendelkezéseit úgy kell értelmezni, mint amelyek kizárólagos kedvezményezettjei azok a természetes személyek, akik önálló vállalkozói tevékenységet folytatnak, vagy kívánnak folytatni valamely, nem az állampolgárságuk szerinti Szerződő Fél területén, amely területen nemzeti bánásmódban kell részesülniük, azaz tilos az állampolgárságuk alapján történő, nyílt vagy rejtett hátrányos megkülönböztetésük. A kérdést előterjesztő bíróság által ismertetettek alapján úgy tűnik, hogy Ch. Picart‑ra nem terjed ki e rendelkezések hatálya.
86. Véleményem szerint e megfontolások alapján lehet a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra utalt három kérdésre válaszolni.
87. Hozzá kívánom fűzni, hogy az alapügy összefüggéseire és körülményeire figyelemmel a Bíróságnak nem feladata azt vizsgálnia, hogy Ch. Picart adott esetben hivatkozhatott‑e volna a megállapodás inaktív személyekre vonatkozó rendelkezéseire.
88. Kétségtelen, hogy a megállapodás 6. cikke a Szerződő Felek területén tartózkodási jogot biztosít az I. melléklet inaktívakra vonatkozó rendelkezései szerint gazdasági tevékenységet nem gyakorló személyek számára. E személyek a megállapodás 24. cikke (1) bekezdésének megfelelően legalább öt év időtartamra szóló tartózkodási engedélyre jogosultak, feltéve hogy egyrészt elegendő pénzeszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy a tartózkodásuk ideje alatt ne kelljen szociális segélyt igényelniük, másrészt minden kockázat esetére szóló betegségbiztosítási fedezettel rendelkeznek. Ezenkívül az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalma, amelyet a megállapodás 2. cikke rögzít, ugyanúgy vonatkozik valamely Szerződő Fél olyan nem aktív állampolgáraira, akik jogszerűen tartózkodnak másik Szerződő Fél területén.
89. Mindenesetre azonkívül, hogy számomra úgy tűnik, a megállapodás ezen rendelkezései nem biztosítanak több jogot, mint az önálló vállalkozókra vonatkozóak, a kérdést előterjesztő bíróság e rendelkezésekkel kapcsolatban nem intéz kérdést a Bírósághoz. Ahogy ugyanis azt a jelen indítvány 27. pontjában kifejtettem, a Conseil d’État (államtanács) 2013. április 29‑i ítéletében nemleges választ adott arra a kérdésre, hogy Ch. Picart hivatkozhat‑e az inaktív személyekre vonatkozó rendelkezésekre a közötte és a francia adóhatóságok közötti perben. Ez az ítélet res iudicatának minősül. Márpedig a res iudicata elve az Unió jogrendjében is nagy jelentőséggel bír, mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásának, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosítása szempontjából. E tekintetben a Bíróság már kimondta, hogy az uniós jog nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a bírósági határozatokat jogerőre emelő belső eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné a szóban forgó határozat által megvalósított uniós jogi jogsértés orvoslását, amennyiben tiszteletben tartják az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét.(27)
90. Kétségtelenül sajnálatos, hogy utolsó fokon eljáró bíróságként a Conseil d’État (államtanács) nem fordult a Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a 2013. április 29‑i ítélet alapjául szolgáló ügy keretében, a megállapodás 2. és 6. cikkének, valamint I. melléklete 24. cikke (1) bekezdésének értelmezésével kapcsolatban, különösen a Bíróság e rendelkezésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatának hiányára tekintettel.
91. Ennek alapján meglehetősen egyértelmű, hogy a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság nem kéri az említett rendelkezések értelmezését, egyrészt a Conseil d’État (államtanács) 2013. április 29‑i, azóta jogerőre emelkedett ítéletének kihirdetésére, másrészt az alapeljárás körülhatároltságára tekintettel, amely a megállapodás alapján az önálló vállalkozókat megillető letelepedési jog értelmezésére összpontosul.
92. E körülmények között, arra is figyelemmel, hogy a jelen ügyben érdekelt felek egyike sem tett észrevételeket a megállapodás 6. cikkének, valamint I. melléklete 24. cikke (1) bekezdésének értelmezésével kapcsolatban, úgy vélem, hogy a Bíróságnak tartózkodnia kéne az említett cikkek hivatalból történő vizsgálatától. Az ezzel ellentétes hozzáállás, amely egy szándékosan fel nem tett kérdés megválaszolásában nyilvánulna meg, figyelmen kívül hagyná azokat a korlátokat, amelyek mentén a kérdést előterjesztő bíróság az alapügy tárgyát meghatározta.(28)
93. Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdésekre az alábbi választ adja: az önálló vállalkozó letelepedéshez való joga a megállapodás 1. és 4. cikkéből, valamint a megállapodás mellékletének 12. cikke (1) bekezdéséből és 15. cikke (1) bekezdéséből következően úgy értelmezendő, mint amely kizárólag olyan természetes személyre terjed ki, aki önálló vállalkozói tevékenységet folytat, vagy kíván folytatni valamely, nem az állampolgársága szerinti Szerződő Fél területén, amely területen nemzeti bánásmódban kell részesülnie, azaz állampolgársága alapján vele szemben tilos mindenfajta, nyílt vagy rejtett hátrányosan megkülönböztető intézkedés. A kérdést előterjesztő bíróság által előadottakra figyelemmel úgy tűnik, hogy az alapeljárásban felülvizsgálatot kérelmező félre nem terjed ki a megállapodás hivatkozott rendelkezéseinek hatálya.
94. Amennyiben a Bíróság nem értene egyet az előzőekben kifejtett elemzéssel, illetve válasszal, és úgy ítélné meg, hogy a megállapodásnak az önálló vállalkozók letelepedési jogára vonatkozó rendelkezései az EK 43. cikkben, majd az EUMSZ 49. cikkben foglalt rendelkezésekhez hasonlóan kiterjednek minden olyan akadályra, amelyet egy Szerződő Fél saját állampolgárának egy másik Szerződő Fél területén való letelepedésével kapcsolatban támaszt, különösen a 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítéletben (C‑9/02, EU:C:2004:138) és a 2006. szeptember 7‑i N. ítéletben (C‑470/04, EU:C:2006:525) kifejtett érvelés nyomán, úgy véleményem szerint a CGI 167a. cikkében előírthoz hasonló, a francia adózó adóilletőségének Svájcba történő áthelyezése esetében hozott, rejtett értéknövekedéssel kapcsolatos adóintézkedés arányos jellegére vonatkozóan kellene a kérdést előterjesztő bíróság számára iránymutatással szolgálnia. E kérdés vizsgálatával kezdem az alábbi, másodlagosan kifejtendő észrevételeimet.
D. Másodlagosan a CGI 167a. cikkéhez hasonló adóintézkedés arányos jellegéről
95. Amint azt hangsúlyoztam, a CGI 167a. cikke alapügy tényállásának idején hatályos szövege szerint a rejtett értéknövekedés azonnali, az adózó Franciaországból történő távozásakor történő adóztatásának elvén alapult. Mindazonáltal az adózó kérelmére ezen adó megfizetését az értéknövekedés realizálásának időpontjáig, bizonyos feltételek – közöttük az értéknövekedés összegének bizonyos határidőn belül történő bevallására, illetve az adóbeszedés fedezetének biztosítására garancia nyújtására vonatkozó kötelezettség – teljesítése mellett el lehetett halasztani.
96. Nem vitatott, hogy Ch. Picart adóilletőségének áthelyezésekor eleget téve e feltételeknek, részvényeinek 2005‑ös átruházásáig az adó megfizetésére halasztást kapott.
97. Az iratokból nem tűnik ki világosan, hogy Ch. Picart a CGI 167a. cikkében előírt értéknövekedésre vonatkozó adóztatási rendszer egészét vitatja‑e, vagy egyszerűen azokat a feltételeket, amelyeknek a fizetési halasztás érdekében eleget kell tenni. Mivel a 2006. szeptember 7‑i N. ítélet (C‑470/04, EU:C:2006:525), amelyre a kérdést előterjesztő bíróság a második és harmadik kérdésében hivatkozik, e két kérdéskörre vonatkozik, feltételezhető, hogy a CGI 167a. cikkében előírt rendszer egésze vitatott a megállapodásnak a letelepedéshez való jogra vonatkozó rendelkezései tekintetében.
98. Amint azt már említettem, a 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítéletben (C‑9/02, EU:C:2004:138) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a CGI 167a. cikkével az adóelkerülés megakadályozása érdekében bevezetett rendszer összeegyeztethetetlen a Szerződés 52. cikkében (később, módosítást követően EK 43. cikk, majd EUMSZ 49. cikk) szabályozott letelepedési szabadsággal.
99. Konkrétan a Bíróság úgy vélte, hogy a CGI 167a. cikke jóval túllépte az adóelkerülés megelőzésének eléréséhez szükséges mértéket, amennyiben e cikk azon az előfeltételezésen alapult, hogy valamennyi, adóilletőségét másik tagállamba helyező adózó szándékában a francia adótörvények megkerülése állt.(29)
100. Ezenfelül a CGI 167a. cikkének végrehajtási részletszabályait, azaz a fizetési halasztás feltételeit megvizsgálva a Bíróság emlékeztetett arra, hogy ez a halasztás nem automatikusan történt, hanem szigorú feltételek – mint garancia nyújtása az adóbeszedés fedezetének biztosítására – teljesítésétől függött, amely feltételek önmagukban a letelepedés szabadsága gyakorlásának korlátozását eredményezték. Mivel e feltételek a CGI 167a. cikkében előírt adóztatási rendszer működtetését szolgálják, amely rendszert az adóelkerülés megelőzésének céljával nem lehetett igazolni, e célra nem lehetett hivatkozni az említett feltételek alátámasztásának érdekében.(30)
101. A 2006. szeptember 7‑i N. ítéletben (C‑470/04, EU:C:2006:525, 49–51. pont), amely, emlékeztetnék rá, a holland „exit tax” rendszerének természetes személyekkel szembeni alkalmazására vonatkozott, a Bíróság megállapította egyrészről, hogy az adóilletőség áthelyezésének pillanatában megkövetelt adóbevallási kötelezettség arányos az adójoghatóság tagállamok közötti megosztásának céljával, másrészről viszont kimondta, hogy a rendesen az államterület elhagyásának időpontjában azonnal esedékes adóra vonatkozó fizetési halasztás engedélyezéséhez szükséges biztosítéknyújtási kötelezettség aránytalan.
102. Az okfejtés e szakaszában fontos tisztázni, hogy ezen ítéleteknek a rejtett értéknövekedésre kivetett adók, valamint a fizetési halasztás feltételeinek arányosságára vonatkozó indokai figyelembe vehetők‑e a megállapodás rendelkezéseinek értelmezése érdekében.
103. A megállapodás 16. cikkének (2) bekezdéséből következően, amennyiben a megállapodás alkalmazása a közösségi jog elveinek alkalmazását jelenti, figyelembe kell venni a Bíróságnak a megállapodás aláírását, azaz 1999. június 21‑ét megelőzően keletkezett ítélkezési gyakorlatát. Ugyanez a cikk pontosítja, hogy a Svájci Államszövetség tájékoztatást kap az ezen időpontot követő ítélkezési gyakorlatról, valamint a megállapodás megfelelő működésének biztosítása érdekében a vegyes bizottság bármely Szerződő Fél kérésére meghatározza ezen ítélkezési gyakorlat következményeit.
104. A „közösségi jog elvei” kifejezésre való hivatkozás, amely úgy tűnik, hogy a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatának anyagi jogi körülhatárolására szolgál – együttesen a megállapodás aláírásának az időbeli körülhatároltságot meghatározó időpontjával –, meglehetősen tág.
105. Ennélfogva, ahogy azt a Bíróság kimondta, e kifejezés körébe tartozik az egyenlő bánásmód elve, amely „az uniós jog egyik fogalma”(31).
106. Ebből a Bíróság azt a következtetést vonja le, hogy a megállapodás keretében a Szerződő Felek adózóival szembeni esetlegesen eltérő bánásmód fennállásának meghatározása érdekében a Bíróság 1999. június 21‑e előtti és később megerősített ítélkezési gyakorlatában kialakított azon elvekre kell hivatkozni, amelyek az adózók helyzetének összehasonlítására, valamint az esetlegesen eltérő bánásmód – feltéve, hogy az alkalmas az általa elérni kívánt cél megvalósításának biztosítására, és nem lépi túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket – közérdeken alapuló nyomós okkal való igazolására vonatkoznak.(32)
107. Az arányosság elve az Unión belül biztosított mozgási szabadság keretében értelmezve tehát szintén uniós jogi fogalom. A Bíróság ezen elvre vonatkozó 1999. június 21‑ét megelőző és később megerősített ítélkezési gyakorlata tehát irányadó a megállapodás rendelkezéseinek értelmezésére.
108. Amennyiben a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a megállapodás 16. cikke (2) bekezdésének alkalmazásában a megállapodás által az önálló vállalkozók részére biztosított letelepedéshez való jog értelmezése érdekében már a 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítéletből (C‑9/02, EU:C:2004:138) és a 2006. szeptember 7‑i N. ítéletből (C‑470/04, EU:C:2006:525) kell kiindulni, úgy főszabály szerint az ezen ítéleteket követő, szintén 1999. június 21‑e utáni, az arányosság elve terjedelmének értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatot is figyelembe kellene vennie.
109. Márpedig, ezen érvelést követve nem minden nehézség nélkül való az arányosság elvének a rejtett értéknövekedés „kilépéshez” fűzött adóztatására kialakított rendszerekre történő alkalmazása.
110. A 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítéletet (C‑9/02, EU:C:2004:138) és a 2006. szeptember 7‑i N. ítéletet (C‑470/04, EU:C:2006:525) követően kialakított ítélkezési gyakorlattal összefüggésben a Bíróság kimondta, hogy aránytalan az a tagállami szabályozás, amely előírja a tényleges ügyvezetési központját más tagállamba áthelyező társaság vagyonának rejtett értéknövekedése után kivetett adó említett áthelyezés pillanatában történő, azonnali beszedését. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy kevésbé sérti a letelepedés szabadságát, amennyiben az adózó választhat ezen adó azonnali megfizetése és annak – adott esetben, az alkalmazandó nemzeti szabályozásnak megfelelően – kamatokkal növelt halasztott megfizetése között.(33)
111. A második opció választásával kapcsolatban a Bíróság a 2011. november 29‑i National Grid Indus ítéletében (C‑371/10, EU:C:2011:785, 74. pont) megállapította, hogy az érintett tagállamnak jogában áll figyelembe vennie az adó beszedése elmulasztásának az idő múlásával egyre növekvő veszélyét is az adótartozások halasztott megfizetésére alkalmazandó nemzeti szabályozásában olyan intézkedések révén, mint például bankgarancia nyújtása.(34)
112. Korábbi indítványaimban foglalkoztam a 2011. november 29‑i National Grid Indus ítélet (C‑371/10, EU:C:2011:785) 74. pontjában kifejtett értékelés, valamint a 2004. március 11‑i de Lasteyrie du Saillant ítélet (C‑9/02, EU:C:2004:138) és a 2006. szeptember 7‑i N. ítélet (C‑470/04, EU:C:2006:525) arra vonatkozó pontjai közötti kapcsolattal, amelyek megállapították, hogy aránytalan az adózóval szemben az adó megfizetésének halasztását bankgarancia nyújtásához kötni.(35)
113. Így ezen ítéletek koherenciájának megőrzése érdekében azt javasoltam, hogy szigorúan értelmezzék a bankgarancia nyújtásának azon követelményét, amely az adótartozás halasztott beszedésének lehetőségéhez társulhat. E tekintetben úgy ítéltem meg, hogy az ilyen garanciát csak az adótartozás beszedése elmulasztásának valós és komoly veszélye esetén lehet megkövetelni.(36)
114. Úgy tűnik, hogy a Bíróság a 2014. január 23‑i DMC‑ítéletében (C‑164/12, EU:C:2014:20) fogékony volt e kétségre, illetve javaslatra. Ugyanis, miután emlékeztetett a fent említett ítéletek vonatkozó szakaszaira, a Bíróság ezen ítélet 67. pontjában kimondta, hogy „főszabály szerint nem lehet [biztosítéknyújtási] követelményt támasztani anélkül, hogy előzetesen felmérnék, hogy mekkora a kockázata az adóbeszedés sikertelenségének”, ugyanezen ítélet 69. pontjában pontosítva, hogy e kockázatnak „ténylegesnek” kell lennie.
115. Újabban, a 2016. december 21‑i Bizottság kontra Portugália ítéletben (C‑503/14, EU:C:2016:979, 53–56. pont) a Bíróság kimondta, hogy a 2011. november 29‑i National Grid Indus ítéletben (C‑371/10, EU:C:2011:785) megfogalmazott elvek a természetes személyeknek az értéknövekedés tekintetében történő adóztatása összefüggéseire is átültethetőek. Így hivatkozott utóbbi ítélet 73. és 74. pontjára,(37) mellőzve bárminemű utalást arra a 2014. január 23‑i DMC‑ítélet (C‑164/12, EU:C:2014:20) 67. és 69. pontjából következő, véleményem szerint árnyaltabb megközelítésre, amely a rejtett értéknövekedésre kivetett adó halasztott beszedésének biztosításához előírt bankgarancia‑nyújtási kötelezettség arányosságára vonatkozik.
116. E rövid elemzés azt kívánja igazolni, hogy a tagállamok között a rejtett értéknövekedés „kilépéskor” való adóztatására vonatkozó rendszerek arányos jellegére vonatkozó bírósági ítélkezési gyakorlat az utóbbi évek során alakult ki, és nem követi a megállapodás aláírásának időpontját megelőzően kialakított állandó ítélkezési gyakorlatot. Az 1999. június 21‑ét követő ítélkezési gyakorlat egyébiránt értelmezésem szerint következetlen annak elismerésével kapcsolatban, hogy egy tagállam megkövetelheti‑e bankgarancia nyújtását attól az adózótól, aki a rejtett értéknövekedésre kivetett adó halasztott megfizetését választja.
117. Így tehát nehéz azt mondani, hogy a Bíróság a rejtett értéknövekedés „kilépéskor” való adóztatására vonatkozó rendszerek arányosságára vonatkozó ítélkezési gyakorlata megerősíti vagy alátámasztja a Bíróság 1999. június 21‑e előtti ítélkezési gyakorlatát, amelyet a megállapodásnak az önálló vállalkozók letelepedéshez való jogára vonatkozó rendelkezései értelmezései során figyelembe kell venni.
118. Kétség esetén álláspontom szerint figyelembe kellene venni a Szerződő Felek azon szándékát, amely szerint a Bíróság 1999. június 21‑ét követően kialakított ítélkezési gyakorlatát nem lehet a megállapodás rendelkezéseinek értelmezésére anélkül kiterjeszteni, hogy – a megállapodás 16. cikke (2) bekezdésének harmadik mondata értelmében – a vegyes bizottság „meghatároz[ná] ezen ítélkezési gyakorlat következményeit”.
119. Kétségtelen, hogy a CGI 167a. cikkében szabályozott rendszer nem jogosít az adó azonnali beszedése, illetve halasztott megfizetése közötti választásra. A 2011. november 29‑i National Grid Indus ítéletre (C‑371/10, EU:C:2011:785, 73. pont), valamint a 2016. december 21‑i Bizottság kontra Portugália ítéletre (C‑503/14, EU:C:2016:979, 58. és 59. pont) figyelemmel e rendszert aránytalannak kell tekinteni.
120. Mindazonáltal, még ha e rendszer ilyen választási lehetőséget is biztosított volna, az alapügyben nehezen feltételezhető, hogy Ch. Picart – különös tekintettel a szóban forgó rejtett értéknövekedés értékére, valamint a követelt adó összegére – adóilletőségének Svájcba történő áthelyezésekor az azonnali adózást választotta volna. Sokkal valószínűbb, hogy az adó megfizetésének az értéknövekedés realizálásáig történő elhalasztását választotta volna, amit a francia adóhatóságok valójában a CGI 167a. cikkében biztosított lehetőség alapján kérelmére engedélyeztek is.
121. Az ilyen fizetési halasztás engedélyezéséhez előírt biztosítéknyújtási kötelezettségre vonatkozó feltételt illetően, amint azt bemutattam, a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem szolgál egységes megoldással, még akkor sem, ha feltételezzük is, hogy Ch. Picart helyzetére kizárólag az EUMSZ 49. cikk irányadó (ami nem így van).
122. Ily módon a de Lasteyrie du Saillant ítélet (C‑9/02, EU:C:2004:138), az N. ítélet (C‑470/04, EU:C:2006:525) és a DMC‑ítélet (C‑164/12, EU:C:2014:20) logikáját követve az ilyen követelmény aránytalannak tűnne. Ugyanis, amint azt a Bizottság írásbeli észrevételeiben kifejtette, jóllehet Ch. Picart 2002 júniusában Svájcba helyezte át lakóhelyét, elegendő eszközzel és vagyontárggyal rendelkezett Franciaországban ahhoz – különösen azon társaságokban, amelyekben jelentős részesedéssel rendelkezett –, hogy ezen adózó együttműködésének hiányában a francia adóhatóságok az adótartozás fedezetének biztosítása érdekében megelőző intézkedéseket hozzanak. A 2014. január 23‑i DMC‑ítélet (C‑164/12, EU:C:2014:20, 69. pont) értelmében úgy tűnik tehát, hogy az adóbeszedés sikertelenségének kockázata ténylegesen nem merült fel.
123. Ezzel szemben a fizetési halasztás engedélyezéséhez az adózó számára előírt biztosítéknyújtási kötelezettséget minden valószínűség szerint arányosnak kellene tekinteni, amennyiben a Bíróság által a 2011. november 29‑i National Grid Indus ítéletben (C‑371/10, EU:C:2011:785, 73. pont) kifejtett érvelést követnénk, amelyet legutóbb a 2016. december 21‑i Bizottság kontra Portugália ítélet (C‑503/14, EU:C:2016:979, 59. pont) is megerősített.
124. Figyelemmel az alapügy körülményeire, továbbá a Bíróságnak a fentiekben elemzett, az arányosság elvének a rejtett értéknövekedés „kilépéskori” megadóztatására való alkalmazására vonatkozó nem egységes ítélkezési gyakorlatára, valamint a Szerződő Feleknek a megállapodás 16. cikke (2) bekezdésének harmadik mondatában kifejezett szándékára, másodlagosan úgy vélem, hogy a Bíróságnak azt kell megállapítania, hogy nem ellentétes a megállapodásnak az önálló vállalkozók letelepedéshez való jogára vonatkozó rendelkezéseivel az olyan adóintézkedés, mint amelyet a CGI 167a. cikke ír elő.
V. Végkövetkeztetések
125. A fentiekben elsődlegesen kifejtett megállapításokra figyelemmel azt javaslom, hogy a Bíróság az alábbiak szerint válaszolja meg a Conseil d’État (államtanács, Franciaország) által előterjesztett kérdéseket:
Az önálló vállalkozó letelepedéshez való joga az egyrészről az Európai Közösségek és tagállamai, másrészről a Svájci Államszövetség között 1999. június 21‑jén Luxemburgban aláírt, a személyek szabad mozgásáról szóló megállapodás 1. és 4. cikkéből, valamint a megállapodás mellékletének 12. cikke (1) bekezdéséből és 15. cikke (1) bekezdéséből következően úgy értelmezendő, mint amely kizárólag olyan természetes személyre terjed ki, aki önálló vállalkozói tevékenységet folytat, vagy kíván folytatni valamely, nem az állampolgársága szerinti Szerződő Fél területén, amely területen nemzeti bánásmódban kell részesülnie, azaz állampolgársága alapján vele szemben tilos mindenfajta, nyílt vagy rejtett hátrányosan megkülönböztető intézkedés. A kérdést előterjesztő bíróság által előadottakra figyelemmel úgy tűnik, hogy az alapeljárásban felülvizsgálatot kérelmező félre nem terjed ki a megállapodás hivatkozott rendelkezéseinek hatálya.