C‑51/15. sz. ügy

Remondis GmbH & Co. KG Region Nord

kontra

Region Hannover

(az Oberlandesgericht Celle [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Az EUSZ 4. cikk (2) bekezdése – A tagállamok nemzeti identitásának tiszteletben tartása, amely elválaszthatatlan része alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésüknek, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat – A tagállamok belső szervezete – Területi és települési önkormányzatok – Közfeladatok ellátása céljából új közjogi jogalanyt létrehozó, valamint felelősség‑ és hatáskör‑átruházó jogszabály – Közbeszerzési szerződések – 2004/18/EK irányelv – Az 1. cikk (2) bekezdésének a) pontja – A »közbeszerzési szerződés« fogalma”

Összefoglaló – A Bíróság ítélete (harmadik tanács), 2016. december 21.

Jogszabályok közelítése – Az építési beruházásra, az árubeszerzésre és a szolgáltatásnyújtásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásai – 2004/18 irányelv – Közbeszerzési szerződés – Fogalom – Két területi, illetve települési önkormányzat között létrejött megállapodás – Közfeladatok ellátása céljából új közjogi jogalanyt létrehozó, valamint e célból felelősség‑ és hatáskör‑átruházó jogszabály – Kizártság – Feltételek – A nemzeti bíróságra háruló vizsgálat

(EUMSZ 4. cikk, (2) bekezdés; 2004/18 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 1. cikk, (2) bekezdés, a) pont)

Az építési beruházásra, az árubeszerzésre és a szolgáltatásnyújtásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásainak összehangolásáról szóló 2004/18/EK irányelv 1. cikke (2) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy nem minősül közbeszerzési szerződésnek két területi, illetve települési önkormányzat között létrejött olyan megállapodás, amely alapján az említett önkormányzatok alapító okiratot fogadnak el közjogi jogi személyiséggel rendelkező, önkormányzati különleges célú társulás létrehozásáról, és ezen új közjogi jogalanyra bizonyos, eddig az ezen önkormányzatokra bízott hatásköröket ruháznak, amelyek ezen önkormányzati különleges célú társulásnak immár a saját hatáskörei.

A hatásköröknek a tagállamon belüli megosztása ugyanis az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében biztosított védelmet élvezi. E védelem a hatáskörök tagállamon belüli olyan átszervezésére is kiterjed, amelyek során az előzőleg hatáskörrel rendelkező hatóság mentesül vagy mentesíti magát egy adott közfeladat teljesítésére vonatkozó kötelezettségtől vagy jogtól, és e kötelezettség vagy jog egyúttal egy másik hatóságé lesz.

A hatáskörök ilyen átcsoportosítása vagy ilyen átruházása nem teljesíti a közbeszerzési szerződés fogalmának meghatározása alapján szükséges összes feltételt.

Kizárólag visszterhes szerződés minősülhet a 2004/18 irányelv értelmében vett közbeszerzési szerződésnek, és ez a visszterhes jelleg azt jelenti, hogy a közbeszerzési szerződést kötő ajánlatkérő e szerződés alapján ellentételezés fejében olyan szolgáltatást kap, amelynek közvetlen gazdasági érdekkel kell bírnia ezen ajánlatkérő számára. A szerződés kétoldalú jellege ezért a közbeszerzési szerződés alapvető jellemzője.

Márpedig függetlenül attól, hogy a közfeladatok ellátására vonatkozó hatáskörök átruházásával kapcsolatos határozat nem tartozik a gazdasági ügyletek körébe, maga az a tény, hogy valamely hatóságot mentesítenek egy olyan hatáskör alól, amelyet előzőleg ellátott, az e hatáskörhöz kapcsolódó feladatok megvalósításával összefüggő minden gazdasági érdeket megszüntet az esetében.

Következésképpen a hatáskör gyakorlásához használt eszközök újbóli kiosztása, amelyeket a korábban hatáskörrel rendelkező hatóság az újonnan hatáskörrel rendelkező hatóságra ruház át, nem tekinthető ellenérték megfizetésének, hanem az éppen ellenkezőleg e hatáskör első hatóságról a második hatóságra való önkéntes átruházásának vagy átcsoportosításának logikus, sőt szükségszerű következménye.

Nem minősül díjazásnak az sem, hogy az a hatóság, amely a hatáskör‑átruházást kezdeményezi, vagy amely a hatáskör átcsoportosításáról dönt, kötelezettséget vállal a költségek bevételekhez képesti esetleges többletének viselésére, amely e hatáskör gyakorlásából eredhet. Ebben az esetben ugyanis harmadik személyek felé irányuló garanciáról van szó, amelynek szükségessége a jelen ügyben abból az elvből következik, hogy valamely hatósággal szemben nem indítható fizetésképtelenségi eljárás. Márpedig az ilyen elv létezése a tagállam belső szervezetének körébe tartozik.

Ugyanakkor a hatóságok közötti hatáskör‑átruházásnak ahhoz, hogy azt belső szervezeti aktusnak lehessen tekinteni, következésképpen pedig az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében biztosított tagállami szabadság körébe tartozzon, meg kell felelnie bizonyos feltételeknek.

A közfeladatok ellátásával kapcsolatos ilyen hatáskör‑átruházás ugyanis csak akkor áll fenn, ha az egyszerre vonatkozik az átruházott hatáskörhöz kapcsoló felelősségre és az átruházott hatáskörrel együtt járó jogkörökre, és így az újonnan hatáskörrel rendelkező hatóság döntéshozatali és pénzügyi autonómiával rendelkezik, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

(vö. 40–47., 49., 55. pont és a rendelkező rész)