Ideiglenes változat
PRIIT PIKAMÄE
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2024. július 11.(1)
C‑767/22., C‑49/23. és C‑161/23. sz. ügyek
1Dream OÜ,
DS,
DL,
VS,
JG (C‑767/22)
AZ,
1Dream OÜ,
Produktech Engineering AG,
BBP,
POLARIS Consulting Ltd (C‑49/23)
VL,
ZS,
Lireva Investments Limited,
VI,
FORTRESS FINANCE Inc. (C‑161/23);
a Latvijas Republikas Saeima
részvételével
(a Latvijas Republikas Satversmes tiesa [alkotmánybíróság, Lettország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – 2014/42/EU irányelv – A bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az Európai Unión belüli befagyasztása és elkobzása – Hatály – A jogellenesen szerzett vagyon elkobzása – Vagyon elkobzására irányuló, nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló nemzeti büntetőeljárás – 4. cikk – A vagyonnal kapcsolatban álló személyek iratokba való betekintése – A vagyon eredete bizonyításának rendszere – Hatékony jogorvoslat – 8. cikk – 2012/13/EU irányelv – (EU) 2016/343 irányelv– Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 17., 47. és 48. cikke”
1. Az Európai Bizottság a bűncselekményből származó vagyon elkobzásáról szóló, 2020. június 2‑án kelt, az Europol által szolgáltatott adatokon alapuló jelentésében jelezte, hogy az Európai Unióban a szervezett bűnözésből származó jövedelem becsült összege évente mintegy 110 milliárd euró, és hogy a bűncselekményből származó jövedelemnek csak mintegy 2%‑át fagyasztják be, és 1%‑át kobozzák el.(2) A jelen előzetes döntéshozatali ügyek ebben az enyhén szólva is aggasztó háttérrel összefüggésben merülnek fel, lehetőséget adva a Bíróságnak arra, hogy első ízben döntsön a 2014/42/EU irányelvnek(3) a jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló, nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló, a feltételezett elkövető bűnösségének megállapítására irányuló eljárással párhuzamosan indított büntetőeljárást előíró nemzeti jogszabályokra való alkalmazhatóságáról. Ha a Bíróság pozitív választ ad a hatáskörét illetően, azt kell vizsgálnia, hogy összeegyeztethetők‑e azzal a vagyonnal kapcsolatban álló személyeknek az elkobzási eljárás ügyirataihoz való hozzáférésére, a vagyon eredete bizonyításának rendszerére és az elkobzást elrendelő határozat bírósági felülvizsgálatára vonatkozó nemzeti szabályok.
I. Jogi háttér
A. Az uniós jog
2. A jelen ügyekben a 2014/42 irányelv 2–4. és 8. cikke, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 17., 47. és 48. cikke releváns.
B. A lett jog
3. A 2005. április 21‑i Kriminālprocesa likums (büntetőeljárási törvény) (Latvijas Vēstnesis, 2005, 74. szám) 626. cikke (1) bekezdésének 2018. szeptember 1‑jétől 2022. november 2‑ig hatályos változata a következőképpen rendelkezett:
„(1) A nyomozó tisztviselő a nyomozást vezető ügyész egyetértésével, illetve az ügyész a büntetőeljárás előkészítő szakaszában felmerült vagyonnal kapcsolatos kérdések gyors megoldása és az eljárás gazdaságossága érdekében a jogellenesen megszerzett vagyonra vonatkozó elemeket a bűnügyi iratanyagból elkülönítheti és eljárást indíthat, ha az alábbi feltételek teljesülnek:
1) a bizonyítékok összessége arra utal, hogy a kivont vagy lefoglalt vagyontárgyakat jogellenesen szerezték meg, vagy bűncselekményhez kapcsolódnak;
2) a büntetőügy belátható időn belül (észszerű időn belül) történő bírósági eljárás alá vonása objektív okokból lehetetlen, vagy jelentős, indokolatlan költségekkel járhat.
(2) A nyomozó tisztviselő a nyomozást vezető ügyész egyetértésével a büntetőeljárás megszüntetésekor, ha az nem valamely személy felmentése miatt történik, a jogellenesen megszerzett vagyonra vonatkozó elemeket a bűnügyi iratanyagból elkülönítheti és eljárást indíthat, ha a bizonyítékok összessége arra utal, hogy a kivont vagy lefoglalt vagyontárgyakat jogellenesen szerezték meg.(4)
(3) Az ügyész a büntetőeljárás megszüntetésekor, ha az nem valamely személy felmentése miatt történik, a bűnügyi iratanyagból elkülönítheti az olyan vagyon jogellenesen megszerzettnek minősítésére vonatkozó elemeket, amelyre vonatkozóan a jogokat a bűncselekmény következtében a közhiteles nyilvántartásba bejegyezték, illetve ott megváltoztatták, és eljárást indíthat.”
4. A büntetőeljárásról szóló törvény 627. cikke (1)–(5) bekezdésének 2018. szeptember 1‑jétől 2022. november 2‑ig hatályos változata a következőképpen rendelkezett:
(1) Az e törvény 626. cikkében említett körülmények között az eljárásért felelős személy dönt a jogellenesen szerzett vagyon miatt indított eljárásról és a jogellenesen megszerzett vagyonra vonatkozó információk bírósághoz történő továbbításáról.
(2) Az eljárásért felelő személy határozatában rögzíti:
1) a vagyon és a bűncselekmény közötti kapcsolat vagy a vagyon jogellenes eredete bizonyítására alkalmas tényekre, valamint a vagyon jogellenes megszerzésével kapcsolatos, a nyomozás alatt a büntetőügy iratanyagából elkülönített elemekre vonatkozó információkat;
2) a vagyonnal kapcsolatban álló személyeket;
3) a jogellenesen megszerzett vagyonnal kapcsolatban általa javasolt intézkedéseket;
4) adott esetben a sértettet.
(3) A határozatot és mellékleteit a rajona (pilsētas) tiesa [körzeti bíróság {városi bíróság}] elé terjesztik.
(4) A jogellenesen szerzett vagyonra vonatkozó iratanyagban szereplő elemek titoktartási kötelezettség alá esnek, és azokba az eljárásért felelős személy, az ügyész és az eljáró bíróság tekinthet be. A jelen törvény 628. cikkében említett személyek az eljárásért felelős személy engedélyével és az általa meghatározott mértékben tekinthetnek be az ügy irataiba.
(5) Az eljárásért felelős személy iratbetekintés iránti kérelmet elutasító határozata ellen a jogellenesen szerzett vagyonnal kapcsolatos ügyben döntésre hivatott rajona (pilsētas) tiesa [körzeti bíróság {városi bíróság}] előtt lehet jogorvoslattal élni. A bíróság a jogorvoslatnak részben vagy egészben helyt adó vagy azt elutasító határozatot hoz. A határozattal szemben nincs helye fellebbezésnek. Annak érdekében, hogy a bíró eldönthesse, hogy az iratanyag elemeihez való hozzáférés sérti‑e az egyének alapvető jogait, a közérdeket vagy a büntetőeljárás céljának elérését, bekérheti a bűnügyi iratanyagot és abba betekinthet.”
II. Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
5. 2012 és 2020 között Lettországban büntetőeljárást indítottak különböző, harmadik államokban, illetve az egyik esetében az Észt Köztársaságban bejegyzett társaságokkal és több harmadik országbeli állampolgár természetes személlyel szemben bűncselekményből származó jövedelem lett bankszámláik felhasználásával elkövetett nagymértékű pénzmosása miatt. E büntetőeljárások keretében, amelyek még mindig a nyomozás szakaszában vannak, az e számlákon elhelyezett pénzeszközöket és ingatlanokat foglaltak le.
6. A lefoglalási intézkedéseket követően és a fent említett eljárásokkal párhuzamosan az eljáró hatóság úgy határozott, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény 626. és 627. cikke alapján jogellenes vagyonszerzés miatt eljárást indít, és e célból az illetékes elsőfokú bírósághoz fordul. Bár némelyik ilyen eljárás jelenleg fel van függesztve, más eljárások keretében a jogellenesen szerzettnek minősülő vagyon állam javára történő elkobzását rendelték el, vagy az eljárás elkobzás nélküli megszüntetését, azon vagyon vonatkozásában, amelyről e bíróság úgy ítélte meg, hogy jogellenes eredete nem bizonyított. Az eljáró hatóság által benyújtott jogorvoslatot követően az eljárást befejező elsőfokú határozatokat a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte, és a szolgáltatott bizonyítékok újbóli vizsgálatát követően elrendelte az érintett vagyon elkobzását azzal az indokkal, hogy azt jogellenesen szerezték meg.
7. A kérdést előterjesztő bíróság, a Latvijas Republikas Satversmes tiesa (alkotmánybíróság, Lettország) előtt a fent említett eljárások és intézkedések tárgyát képező vagyonnal kapcsolatban álló személyek a büntetőeljárásról szóló törvény jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló eljárást szabályozó több rendelkezésének a nemzeti alkotmánnyal való összeegyeztethetőségére vonatkozó keresetet nyújtottak be.
8. Az általa elvégzendő értékeléssel és az uniós jog e célból történő figyelembevételével összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság először is azt kérdezi, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás a 2014/42 irányelv és a 2005/212/IB kerethatározat hatálya alá tartozik‑e(5) (C‑767/22., C‑49/23. és C‑161/23. sz. ügyek). E tekintetben megjegyzi, hogy a vagyon elkobzására irányuló eljárás sajátos abban az értelemben, hogy az büntetőjogi jellegű, és az elrendelt elkobzásra nem a korábban bűncselekmény elkövetése miatt bűnösnek ítélt személy elítélését követően kerül sor, amely helyzetet a Bíróság a fent hivatkozott normák értelmezésére vonatkozó ügyekben még nem vizsgált.
9. Abban az esetben, ha e szabályok bármelyikét a jelen ügyben alkalmazandónak kell tekinteni, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy másodszor az a kérdés merül fel, hogy a vagyonnal kapcsolatban álló személyek eljárási iratokba való betekintésére vonatkozó nemzeti szabályok összeegyeztethetők‑e a 2014/42 irányelv 8. cikkének a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdésében elismert hatékony jogorvoslathoz és tisztességes eljáráshoz való joggal (C‑767/22. sz. ügy). Hangsúlyozza, hogy e személyek csak az eljáró hatóság engedélye alapján és az általa meghatározott mértékben szerezhetnek tudomást az ügynek az egyéni felelősség megállapítására irányuló alap‑büntetőeljárásból származó elemeiről, és e hatóság határozata bírósági felülvizsgálat tárgyát képezheti.
10. A kérdést előterjesztő bíróság harmadszor arra is keresi a választ, hogy a vagyon eredete bizonyításának rendszerét meghatározó nemzeti szabályok összeegyeztethetők‑e a 2014/42 irányelv 8. cikkének a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett (1) bekezdésében biztosított tisztességes eljáráshoz és ártatlanság vélelméhez való joggal (C‑161/23. sz. ügy). Rámutat, hogy e bizonyítási rendszer szerint az eljáró hatóság nem köteles minden észszerű kétséget kizáróan bizonyítani a vagyon jogellenes eredetét, és a vagyonnal kapcsolatban álló személynek kell bizonyítania e vagyon eredetének jogszerűségét.
11. A Latvijas Republikas Satversmes tiesa (alkotmánybíróság) negyedszer arra keresi a választ, hogy biztosítani kell‑e a jogorvoslathoz való jogot az olyan vagyon elkobzását elrendelő határozattal szemben, amelyet első alkalommal az eljárást ilyen intézkedés elrendelése nélkül megszüntető elsőfokú határozattal szemben a fellebbezés tárgyában hozott ítélet szakaszában hoztak meg, amely jogot a nemzeti szabályozás nem ír elő. Hangsúlyozza, hogy az elkobzási eljárás végén hozott határozat véglegesen rendezi a vagyonnal kapcsolatos kérdést. A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az e kérdésre adandó válasz a 2014/42 irányelv 8. cikke (6) bekezdése második mondatának a Charta 47. cikkével összefüggésben történő értelmezését vonja maga után (C‑49/23. sz. ügy).
12. Ötödször, és abban az esetben, ha a szóban forgó nemzeti rendelkezéseket a Bíróság ítéletét követően a lett alkotmánnyal és az uniós joggal összeegyeztethetetlennek kellene tekinteni, a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy azokat semmisnek kell nyilvánítani, ami negatív következményekkel járna az állami költségvetés stabilitására és az e semmisséghez kapcsolódó visszaható hatály esetén a jogbiztonságra nézve. Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a meghozandó ítéletében maga is rögzítheti‑e azt az időpontot, amikor e rendelkezések már nem váltanak ki joghatásokat, amely időpont megfelelhet az érvényességük lejártának, ha az említett rendelkezések már nem hatályosak.
13. E körülmények között a Latvijas Republikas Satversmes tiesa (alkotmánybíróság) úgy határozott, hogy mindhárom érintett ügyben felfüggeszti az eljárást, és a C‑767/22. sz. ügyben előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) A 2014/42 irányelv és különösen annak 4. cikke, valamint a 2005/212 kerethatározat és különösen annak 2. cikke hatálya alá tartozik‑e az a nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a nemzeti bíróság a bűncselekményből származó jövedelem elkobzásáról a jogellenesen szerzett vagyontárgyakat érintő, az alap‑büntetőeljárástól elkülönített külön eljárásban határoz, még mielőtt a bűncselekmény elkövetését megállapítanák és valamely személyt e bűncselekmény elkövetésében elmarasztalnának, és amely előírja a büntetőügy iratai alapján történő elkobzást?
2) Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén, úgy kell‑e tekinteni a jogellenesen szerzett vagyontárgyakat érintő eljárás irataiba való betekintésre vonatkozó szabályozást, hogy az megfelel a Charta 47. cikkében és a 2014/42 irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jognak?
3) Úgy kell‑e értelmezni az uniós jog elsőbbségének elvét, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam alkotmánybírósága – az uniós joggal összeegyeztethetetlennek nyilvánított nemzeti szabályozással szemben benyújtott alkotmányjogi panasz esetén – megállapítja, hogy alkalmazandó a jogbiztonság elve, és hogy az említett szabályozás joghatásai fennmaradnak annak érvényességi idejére?”
14. A C‑767/22. sz. ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és harmadik kérdés mellett a Latvijas Republikas Satversmes tiesa (alkotmánybíróság, Lettország) a C‑161/23. sz. ügyben előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:
„2) Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén, a jogellenesen szerzett vagyontárgyakat érintő eljárásokban a vagyontárgyak bűncselekményből való származásának bizonyítására vonatkozó, a vitatott rendelkezésekben foglaltakhoz hasonló nemzeti szabályozás összeegyeztethetőnek tekinthető‑e a Charta 47. és 48. cikkében, valamint a 2014/42 irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való joggal?”
15. A C‑767/22. sz. ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és harmadik kérdés mellett a Latvijas Republikas Satversmes tiesa (alkotmánybíróság, Lettország) a C‑49/23. sz. ügyben előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„2) Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén: úgy kell‑e tekinteni, hogy a 2014/42 irányelv, különösen annak 8. cikke (6) bekezdésének második mondata értelmében vett »elkobzást elrendelő határozat« fogalma nemcsak a vagyontárgyak jogellenes szerzését megállapító, valamint az e vagyontárgyak elkobzását elrendelő bírósági határozatokat foglalja magában, hanem a jogellenesen szerzett vagyontárgyakkal kapcsolatos eljárást megszüntető bírósági határozatokat is?
3) A második kérdésre adandó nemleges válasz esetén: összeegyeztethető‑e a Charta 47. cikkével, valamint a 2014/42 irányelv 8. cikke (6) bekezdésének második mondatával az a szabályozás, amely nem írja elő a vagyontárgyak által érintett személyeknek az elkobzást elrendelő határozatokkal szembeni jogorvoslathoz való jogát?”
III. A Bíróság előtti eljárás
16. Az alapeljárás egyes felperesei, a lett és a cseh kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. Az alapeljárás felperesei, a lett kormány és a Bizottság a 2024. április 15‑i tárgyaláson szóbeli észrevételeket terjesztettek elő.
IV. Értékelés
17. Amint az az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekből kitűnik, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a 2014/42 irányelvet és a 2005/212 kerethatározatot, valamint a Charta 47. és 48. cikkét a Bíróságnak azon kétségekre tekintettel kell értelmeznie, amelyek a kérdést előterjesztő bíróságban a jogellenesen szerzett vagyon elkobzására vonatkozó nemzeti szabályozásnak az iratbetekintésre, a vagyon eredetére vonatkozó bizonyítási szabályokra és az elkobzást elrendelő határozattal szembeni jogorvoslatra vonatkozó rendelkezései összeegyeztethetőségével kapcsolatban merültek fel. Ezen érdemi vitát megelőzően a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy e szabályok alkalmazhatók‑e a jelen ügyben, aminek alapján meg kell vizsgálnunk a Bíróság hatáskörének kérdését.
A. A Bíróság hatásköréről
18. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megválaszolására, ha nyilvánvaló, hogy az uniós jogi rendelkezés, amelynek értelmezését a Bíróságtól kérik, nem alkalmazható.(6) Ha valamely jogi tényállás nem tartozik az uniós jog alkalmazási körébe, a Bíróság annak elbírálására nem rendelkezik hatáskörrel, a Charta esetleg hivatkozott rendelkezései pedig önmagukban nem alapozhatják meg e hatáskört.(7) A Bizottság és a cseh kormány úgy véli, hogy a Bíróságnak a 2014/42 irányelv és a 2005/212 kerethatározat hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlatára tekintettel e normák nem alkalmazhatók a szóban forgó nemzeti szabályozásra.
1. A 2014/42 irányelv és a 2005/212 kerethatározat alkalmazhatóságáról
a) Az alapügyekben lefolytatott vagyonelkobzási eljárás büntetőjogi jellegéről
19. Figyelemmel a 2014/42 irányelv célkitűzéseire és rendelkezéseinek szövegére, valamint elfogadásának körülményeire, meg kell állapítani, hogy ez az irányelv – csakúgy, mint a 2005/212 kerethatározat, amely rendelkezéseinek kiterjesztésére ezen irányelv a (9) preambulumbekezdése értelmében irányul – olyan aktus, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy a bűncselekményekhez kapcsolódó eszközök és jövedelmek elkobzására vonatkozó közös minimumszabályokat vezessenek be, többek között a büntetőeljárásban hozott, vagyonelkobzást elrendelő bírósági határozatok kölcsönös elismerésének megkönnyítése érdekében.(8)
20. A 2014/42 irányelv és 2005/212 kerethatározat hatálya kapcsán a Bíróság megállapította, hogy e jogi aktusok nem alkalmazandók az olyan tagállami szabályozásra, amely szerint a jogellenesen szerzett vagyon elkobzását a nemzeti bíróság olyan eljárás „keretében” vagy olyan eljárást követően rendeli el, amely nem egy vagy több bűncselekmény megállapítására irányul.(9) E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2014/42 irányelv 2. cikkének 4. pontja(10) értelmében elkobzásnak minősül a „valamely bűncselekménnyel kapcsolatban” bíróság által elrendelt végleges tulajdonvesztés. A Bíróság tehát megállapította, hogy a közigazgatási(11) vagy polgári jogi jellegű elkobzási eljárások nem tartoznak a 2014/42 irányelv és a 2005/212 kerethatározat tárgyi hatálya alá. E következtetés alátámasztására a Bíróság megjegyezte, hogy az utóbbi a belső jogban a büntetőjogi vagyonelkobzás rendszere mellett egyidejűleg létezik, kizárólag az állítólagosan jogellenesen megszerzett vagyonra összpontosít, és azt a feltételezett elkövető ellen indított büntetőeljárástól és annak eredményétől, különösen a feltételezett elkövető esetleges elítélésétől függetlenül folytatják le.(12)
21. Meg kell állapítani, hogy a lett szabályozás nyilvánvaló sajátosságot mutat a fent említett ítélkezési gyakorlatban hivatkozott nemzeti jogszabályokhoz képest, mivel a jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló eljárás nem közigazgatási, és nem is polgári jogi, hanem büntetőjogi jellegű. Az ezen eljárásra vonatkozó szabályokat a büntetőeljárásról szóló törvény, mégpedig elsősorban annak 626–631. cikke tartalmazza. E cikkekből az következik, hogy az elkobzás iránti különleges eljárás megindítására szükségszerűen az egyéni büntetőjogi felelősség megállapítására irányuló nyomozás előzetes szakaszában kerül sor, az eljáró nyomozó nyomozásért felelős ügyész jóváhagyásával hozott határozatával vagy magának az ügyésznek a határozatával. A „jogellenes vagyonszerzés miatti büntetőeljárás megindításáról” szóló határozat azokra a kivont vagy lefoglalt vagyontárgyakra vonatkozik, amelyek esetében minden bizonyíték arra utal, hogy azokat jogellenesen szerezték meg, vagy bűncselekményhez kapcsolódnak,(13) és az említett bizonyítékok az érintett személy bűnösségének megállapítására irányuló úgynevezett fő büntetőeljárás aktájából származnak. E bizonyítékok a nyomozás titkosságának körébe tartoznak, és az érintett vagyonnal kapcsolatban álló személyek ezekről csak az említett eljáró nyomozó engedélyével és az általa meghatározott mértékben szerezhetnek tudomást, azzal, hogy az elutasítás bírósági jogorvoslattal megtámadható, amely kapcsán a megalapozottság értékelése kiterjed azon fő büntetőeljárás célja megvalósulásának figyelembevételére is, amelyet az elkobzási eljárással egyidejűleg és azzal párhuzamosan folytattak le. Ezenkívül a vagyon eredetének bizonyítására vonatkozó rendszert a büntetőeljárásról szóló törvény több rendelkezése is meghatározza. Végül, az elkobzásról szóló határozatot a büntetőbíróság hozza meg, amely ezt követően a büntetőjogi felelősség megállapításával érdemben dönt az ügyben;(14) e határozat ellen az elsőfokú bírósággal azonos hatáskörrel rendelkező másodfokú büntetőbírósághoz lehet fellebbezni.(15)
22. Bár a szóban forgó, vagyonelkobzásra irányuló különleges eljárás formálisan elkülönül a vádlott bűnösségének megállapítására irányuló büntetőeljárástól, az vitathatatlanul és szorosan kapcsolódik ez utóbbihoz, amelynek egy függelékét képezi. Ugyanazokból a cselekményekből ered, és ugyanazon személy ellen folyik, mint a büntetőeljárás egy adott bűncselekménnyel kapcsolatban, akinek a vagyonát azt megelőzően lefoglalják, hogy vele szemben vagyon jogellenes megszerzése miatti „eljárás” megindítását kezdeményezték volna. Amint azt a lett kormány hangsúlyozza, az előbbit csak az utóbbi keretében lehet megindítani, az tehát nem teljesen független a bűncselekmények feltételezett elkövetőjével szemben indított „esetleges” büntetőeljárástól.
23. Végül meg kell állapítani, hogy az azon személyeknek felrótt bűncselekmény, akiknek a büntetőjogi felelősségét meg kívánják állapítani, és akiket ezzel párhuzamosan a vagyon elkobzására irányuló különleges eljárások – a jelen esetben a pénzmosással kapcsolatos eljárás – alá vonnak, megfelel a 2014/42 irányelv 3. cikkében, közelebbről a d) pontban kimerítő jelleggel felsorolt jogi aktusok hatálya alá tartozó bűncselekmények egyikének, így az elkobzás iránti nemzeti eljárás tárgya ezen az alapon ezen irányelv tárgyi hatálya alá tartozik.
24. Nem vitatott ugyanakkor, hogy az illetékes büntetőbíróság, amelyhez a nyomozó vagy az ügyész a büntetőeljárásról szóló törvény 626. és azt követő cikkei alapján fordult, csak a vagyon eredetéről határoz, mielőtt határozatot hozna az érintett személy bűnösségéről, tehát függetlenül az e személy bűnösségét megállapító bármely határozattól a párhuzamosan folyó főeljárás keretében. Ez a helyzet kizárja a 2014/42 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének alkalmazását, azonban felveti az ugyanezen irányelv 2. cikkének 4. pontjával összefüggésben értelmezett 4. cikke (2) bekezdése alkalmazásának kérdését. Ez egy új jogi kérdés, amelyre a Bíróság fent hivatkozott ítélkezési gyakorlata nem ad egyértelmű választ, mivel e jogi aktus 4. cikkének (2) bekezdése soha nem került említésre, és ezért soha nem épült be az elkobzás fogalmának értelmezésére irányuló érvelésbe.(16)
b) A 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének értelmezéséről
25. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi. Valamely uniós jogi rendelkezés értelmezése szempontjából annak keletkezése is relevánsnak bizonyulhat.(17)
1) Szó szerinti értelmezés
26. A 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy amennyiben az ezen cikk (1) bekezdése szerinti elkobzás nem lehetséges, legalább azokban az esetekben, amikor az elkobzás a gyanúsított vagy vádlott betegsége vagy szökése miatt vált lehetetlenné, a tagállamok meghozzák az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy lehetővé tegyék az elkövetési eszközöknek és a bűncselekményből származó jövedelemnek az elkobzását azokban az ügyekben, amelyekben a büntetőeljárást olyan bűncselekmények miatt indították meg, amelyek közvetve vagy közvetlenül valószínűleg gazdasági hasznot eredményeznek és ez az eljárás elítélést eredményezett volna, ha a gyanúsított vagy vádlott meg tudott volna jelenni a bíróság előtt.
27. Először is, ami a szó szerinti értelmezést illeti, a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése negatív formában határozza meg az elkobzás e cikkben előírt két típusának egyikét, mivel az ellentét módszerével „az [említett cikk] (1) bekezdés[e] szerint” nem lehetséges elkobzásra hivatkozik, amely a bűncselekmény feltételezett elkövetőjének jogerős elítélése mellett végrehajtott elkobzásra vonatkozik. A tagállamoknak tehát rendelkezniük kell a jogellenesen szerzett vagyon elkobzásának olyan rendszeréről, amely nem jár ilyen elítéléssel.
28. Úgy kell‑e értelmezni ezt a rendszert, mint amely szükségszerűen kizárólag az érintett személy betegségének vagy szökésének esetére korlátozódik, és a „legalább” kifejezés a harmonizációs szabályok minimális jellegét fejezi ki? Vagy ezzel szemben megfelelőbb e kifejezést úgy értelmezni, hogy az pusztán a lehetetlenség egy példájára utal, nem kimerítő jelleggel, mivel a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése által bevezetett minimális harmonizáció azt jelenti, hogy olyan, a vagyon bűnösséget megállapító ítélet nélküli elkobzására vonatkozó nemzeti szabályozásra van szükség, amely az ilyen büntetőítélet rendes körülmények között történő végrehajtása lehetetlenségének megállapításán alapul?(18) A szóban forgó rendelkezés megfogalmazása tehát nem mentes bizonyos kétértelműségtől, ami megnehezíti a rendelkezés hatálya és a 2014/42 irányelv 4. cikkének két bekezdése közötti kapcsolat megértését.(19)
29. Mindezek mellett felhívnám a figyelmet arra, hogy a szóban forgó különleges elkobzási eljárás a lett jog szerint a hagyományosabb, a bűncselekmény elkövetőjének elítélésére irányuló eljárással párhuzamosan létezik, és hogy annak megindítása különösen azt feltételezi, hogy „a büntetőügy belátható időn belül (ésszerű időn belül) történő bírósági eljárás alá vonása objektív okokból lehetetlen, vagy jelentős, indokolatlan költségekkel járhat”(20). Ez a megfogalmazás azt a gondolatot tükrözi, hogy a klasszikus elkobzási eljárás végrehajtása gyakorlatilag lehetetlen, a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése által elfogadott időbeli nézőpontból nézve.(21)
30. Az ilyen helyzet eredhet a gyanúsított vagy a vádlott betegségéből vagy szökéséből, vagy abból, hogy a büntetőeljárás az érintett személyek (társaságok és természetes személyek) nagy száma, az eljárás lefolytatásáért felelős hatóságoktól eltérő államban található tartózkodási helyük, a bűncselekmények nemzetközi és szervezett jellege, valamint a rendőrségi és igazságügyi jogsegély ebből következő nehézségei, illetve a felrótt bűncselekmény vagy bűncselekmények jellege miatt rendkívül bonyolult, azzal, hogy mindennek meg kell felelnie a nemzeti bűnüldözési rendszer kiterjedésének, valamint azon képességének, hogy a szigorú elévülési szabályok tiszteletben tartása mellett lefolytassa az eljárást, miközben az általános jog szerinti szokásos bűncselekményeket is kezelni tudja. Úgy tűnik számomra, hogy ez a helyzet megfelel a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett, a bűncselekményből származó jövedelem Észtországban, Svájcban és Belizében bejegyzett társaságok, valamint az Ukrajna, Üzbegisztán, a Kínai Népköztársaság és az Oroszországi Föderáció állampolgárai által Lettországban nyitott számlák révén történő nagymértékű pénzmosásával kapcsolatos nemzeti büntetőeljárásnak. A szóban forgó elkobzási eljárás megindítására olyan helyzetben kerül sor, amelyben e személyekkel szemben olyan bűncselekménnyel – a jelen esetben pénzmosással – kapcsolatos büntetőeljárást folytatnak, amely közvetlenül vagy közvetve gazdasági előnnyel járhat, és amelyben ez az eljárás büntetőjogi felelősséget megállapító ítélethez vezethetett volna, ha az említett személyek a rendes feltételek mellett képesek lettek volna az ügy érdemében eljáró bíróság előtt megjelenni.
31. Fontos hangsúlyozni, hogy az irányelvtervezet(22) külön rendelkezést tartalmazott „A nem elítélésen alapuló elkobzás” címmel, amely kifejezetten és kimerítően meghatározza azokat az eseteket, amelyekben ilyen intézkedés alkalmazható. Nem vitatott, hogy a társjogalkotók eltérő álláspontokat fogalmaztak meg e rendelkezéssel kapcsolatban, mivel az Európai Parlament azon szándéka, hogy a nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló elkobzásról szóló rendelkezés általános jellegű legyen, a Tanács ellenállásába ütközött, ami a 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének kevésbé pontos kompromisszumos megfogalmazásában, valamint az elkobzás szóban forgó személy betegségével és szökésével kapcsolatos lehetetlenségének említését megelőző „legalább” kifejezés alkalmazásában nyilvánult meg.(23)
2) Rendszertani értelmezés
32. A rendszertani értelmezés először is azt jelenti, hogy össze kell kapcsolni a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdésében előírt elkobzást elrendelő határozatot a vagyon befagyasztásával, a harmadik személyek vagyonának elkobzására vonatkozó lehetőséggel, valamint az ezen irányelv által az ezen befagyasztási és elkobzási intézkedések által érintett személyek számára biztosított tényleges eljárási biztosítékokkal.
33. Hangsúlyozni kell, hogy a Charta 47. cikkében szereplő alapvető jogokat maga a 2014/42 irányelv is megerősíti, amelynek 8. cikke (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamok meghozzák az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy az ezen irányelv alapján előírt intézkedések által érintett személyek – jogaik védelme érdekében – rendelkezzenek a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való joggal.(24) A Bíróság több alkalommal is hangsúlyozta e rendelkezés szövegének általános jellegét, amely nem hivatkozik a gyanúsítottakra vagy a büntetőeljárás alá vont személyekre, ahogy a bűncselekmény elkövetésében bűnösnek talált személyekre sem. A Bíróság a 2014/42 irányelv 8. cikke (1) bekezdésének és (33) preambulumbekezdésének e megfogalmazására tekintettel megállapította, hogy azok a személyek, akik számára a tagállamoknak garantálniuk kell a hatékony jogorvoslati lehetőségeket és a tisztességes eljárást, nemcsak a bűncselekmény elkövetésében bűnösnek kimondott személyek, hanem azon harmadik személyek is, akiknek vagyonát a befagyasztást vagy elkobzást elrendelő határozat érinti.(25)
34. Ez az átfogó értelmezés, amely minden olyan személy hatékony bírói jogvédelmén alapul, akinek a jogait a befagyasztásra vagy elkobzásra irányuló intézkedés végrehajtása érzékelhetően sérti, teljes mértékben összeegyeztethető a 2014/42 irányelv tárgyi hatályával, amely kiterjed az alapügyben szóban forgó, vagyonelkobzásra irányuló büntetőeljárásra. A Bíróság fent hivatkozott ítélkezési gyakorlata véleményem szerint az ilyen eljárás alá vont személyek javára szolgálhat, illetve a javukra kell szolgálnia, mivel minden ezzel ellentétes eredmény legalábbis ellentmondásos, nem kívánatos helyzetekhez vezet.
35. A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a lett bankszámlákon található pénzeszközöket, valamint a pénzmosás bűncselekményének feltételezett elkövetői (jogi és természetes személyek) tulajdonában lévő ingatlanvagyont az elkobzási eljárás megindítását megelőzően lefoglalták az e címen velük szemben indított büntetőeljárás keretében. Mivel a lefoglalt összegek és vagyontárgyak azért váltak elérhetetlenné, mert a hatóságok ellenőrzése alá kerültek, az alapügyben szóban forgó lefoglalásokat a 2014/42 irányelv 2. cikkének 5. pontja értelmében vett „befagyasztási” intézkedésnek kell tekinteni. Ezenfelül, amennyiben e személyek vagyona a befagyasztás időpontjában a lett jog szerint későbbi elkobzás tárgyát képezhette, e személyek helyzete az említett irányelv 7. cikkének hatálya alá tartozik. Következésképpen az említett irányelvben előírt intézkedés érinti őket az irányelv 8. cikkének (1) bekezdése értelmében, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsák a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot annak érdekében, hogy az érintett személyek megvédhessék jogaikat.(26)
36. A 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének olyan értelmezése, amely kizárja a hatálya alól az alapügyben szóban forgó elkobzási eljárást, az ezen irányelvben előírt bírói jogvédelem megosztott alkalmazásához vezetne abban az értelemben, hogy e védelem megilletné a befagyasztási intézkedéssel érintett személyeket, akiket a fent említett eljárás megindításakor ezt követően megfosztanának attól. Ez a helyzet annál is inkább következetlen, mivel a befagyasztásra és elkobzásra irányuló intézkedések szorosan kapcsolódnak egymáshoz, amint azt a 2014/42 irányelv (27) preambulumbekezdése hangsúlyozza, mivel a bűncselekményből származó jövedelem semlegesítésére irányuló ugyanazon mechanizmus részét képezik.
37. Érdemes továbbá megjegyezni, hogy tekintettel a büntetőeljárási törvény 626. cikkének a vagyonelkobzási eljárás hatályára vonatkozó különösen tág megfogalmazására,(27) a vagyonelkobzási eljárás által érintett személy nemcsak a külön eljárás keretében büntetőeljárás alá vont bűncselekmény feltételezett elkövetője, hanem a 2014/42 irányelv értelmében vett harmadik személyek kategóriájába tartozó személy is lehet, akinek vagyona a 2014/42 irányelv 6. cikkében meghatározott feltételek szerint kobozható el,(28) mivel mindketten érintettek lehetnek ugyanabban az eljárásban. A 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének megszorító értelmezése szintén megdöbbentő dichotómiához vezetne, egyfelől az ugyanazon eljárás keretében az ezen irányelvben előírt elkobzási intézkedéssel érintett személyekként ezen irányelv 8. cikkének (1) bekezdése értelmében hatékony bírói jogvédelemben részesülő harmadik személyek, másfelől pedig a bűncselekmény feltételezett elkövetői között, akiket ez nem illet meg, noha az egyének e két kategóriáját a 2014/42 irányelv a jogaik ezen intézkedés végrehajtásából eredő megsértése tekintetében azonos szinten helyezi el.
38. Másodszor, fontosnak tűnik számomra, hogy a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését egy olyan tágabb normatív kontextusba helyezzük, amely kiterjed az Egyesült Nemzetek Szervezetének korrupció elleni egyezményére (kihirdette: 2005. évi CXXXIV. törvény), amely egyezmény 54. cikke (1) bekezdésének c) pontja arra ösztönzi a részes államokat, hogy könnyítsék meg a nemzetközi együttműködést az elkobzás terén, hogy fontolják meg a szükséges intézkedések meghozatalát annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a korrupcióból származó jövedelmek elkobzását büntetőjogi elítélés nélkül olyan esetekben, amikor az elkövetővel szemben nem lehet vádat emelni elhalálozás, szökés vagy távollét miatt, vagy „más megfelelő esetekben”.(29) Szeretném kiemelni, hogy az Európa Tanács pénzmosásról, a bűncselekményből származó jövedelmek felkutatásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról, valamint a terrorizmus finanszírozásáról szóló egyezménye (kihirdette: 2008. évi LXIII. törvény) 1. cikkének d) pontja kimondja, hogy „elkobzás” az a büntetés vagy intézkedés, amelynek alkalmazását „a bíróság bűncselekménnyel vagy bűncselekményekkel kapcsolatos eljárást követően rendeli el”, és amely a dologtól való végleges megfosztást eredményezi”. Ezen egyezmény 23. cikkének (5) bekezdése arra is felhívja a feleket, hogy nyújtsanak segítséget a nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló vagyonelkobzást elrendelő határozatok végrehajtásához, feltéve többek között, hogy azokat „bűncselekménnyel kapcsolatban” rendelték el.
39. Fontos utalni továbbá a 2018/1805 rendeletre: e rendelet 2. cikkének 2. pontját,(30) amely meghatározza az „elkobzást elrendelő határozat” fogalmát, a (13) preambulumbekezdés fényében kell értelmezni, amely szerint e jogi aktust a bűncselekménnyel kapcsolatos valamennyi típusú befagyasztást és elkobzást elrendelő határozatra kell alkalmazni, ami kizárja a polgári vagy közigazgatási eljárás keretében hozott határozatokat. Ez a rendelet tehát az elkobzásra vonatkozik, függetlenül attól, hogy az bűnösséget megállapító ítéleten alapul‑e vagy sem, amennyiben az elkobzást büntetőeljárás keretében rendelik el.(31) Végül emlékeztetek arra, hogy 2024. április 24‑én elfogadták a 2014/42/EK irányelv helyébe lépő 2024/1260/EK irányelvet: az előbbi kapcsán hangsúlyozták azokat a hiányosságokat, amelyek akadályozták a tagállamok képességét a tiltott vagyon befagyasztására és elkobzására. Érdemes megjegyezni, hogy ez az új norma kétféle, nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló elkobzást elrendelő határozatot ír elő, az egyik jól meghatározott helyzetek listájának felel meg,(32) a másik pedig akkor alkalmazandó, ha az elkobzás ezen irányelv egyéb rendelkezései alapján nem lehetséges, és ha a nemzeti bíróság meggyőződött arról, hogy a befagyasztott vagyon bűnszervezet keretében elkövetett bűncselekményekből származik, figyelembe véve az eset összes körülményét, például azt, hogy a vagyon értéke súlyosan aránytalan a vagyon tulajdonosának jogszerű jövedelméhez képest.(33)
3) Teleologikus elemzés
40. Figyelemmel a 2014/42 irányelv célkitűzéseire és rendelkezéseinek szövegére, valamint elfogadásának körülményeire, meg kell állapítani, hogy ez az irányelv – csakúgy mint a 2005/212 kerethatározat, amely rendelkezéseinek kiterjesztésére ezen irányelv a (9) preambulumbekezdése értelmében irányul – olyan aktus, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy a bűncselekményekhez kapcsolódó eszközök és jövedelmek elkobzására vonatkozó közös minimumszabályokat vezessenek be, többek között a büntetőeljárásban hozott, vagyonelkobzást elrendelő bírósági határozatok kölcsönös elismerésének megkönnyítése érdekében.(34) Amint azt kifejtettem, a 2018/1805 rendelet hatálya valamennyi elkobzást elrendelő határozatra kiterjed, függetlenül attól, hogy az bűnösséget megállapító ítéleten alapul‑e vagy nem, amennyiben azt büntetőeljárás keretében hozzák,(35) ami álláspontom szerint fennáll a szóban forgó nemzeti eljárás eredményeként hozott határozatok esetében. Következésképpen ez utóbbiak e rendelet hatálya alá tartoznak, még akkor is, ha úgy kellene tekinteni, hogy a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése a jelen ügyben nem alkalmazható.(36)
41. Mindemellett a 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének teleologikus értelmezése során figyelembe kell venni az ezen irányelv (41) preambulumbekezdésében említett másik célt, amely egyértelműen jelzi, hogy ezen irányelv célja a büntetőügyekben a vagyon elkobzásának „megkönnyítése”. Ez az intézkedés, a befagyasztási intézkedéssel együtt, joggal jelenik meg a szervezett bűnözés elleni küzdelem egyik legeredményesebb eszközeként, mivel a bűncselekmények elkövetésére sarkalló pénzügyi ösztönzőkkel szemben lép fel.(37) A hatékonyságra való, több mint jogos törekvés álláspontom szerint a 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdésének olyan dinamikus értelmezése mellett szól, amelynek hatálya alá tartozik az alapügyekben alkalmazott típusú elkobzás iránti büntetőeljárás, figyelemmel arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós rendelkezés különböző lehetséges értelmezései közül azt kell előnyben részesíteni, amely alkalmas a rendelkezés hatékony érvényesülésének biztosítására.(38)
42. Amint arra a Bizottság egy munkadokumentumban(39) rámutat, a szervezett bűnözés területén a bűnüldöző hatóságok gyakran szembesülnek olyan összetett pénzmozgásokkal, amelyek célja a vagyon jogellenes eredetének elrejtése, valamint olyan eljárásokkal (fedőcégek, strómanok, stb.), amelyek elterelik a figyelmet a bűncselekmény elkövetőjéről. Még ha fel is fedeznek jogellenes pénzeszközöket, a bűncselekménnyel és a bűncselekmény elkövetőjével való összekapcsolás leküzdhetetlen problémákat vethet fel. A nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló elkobzási eljárás megfelelő választ ad erre a jelenségre.
43. Az ilyen eljárás lehetővé teszi a vagyonnal kapcsolatos kérdés gyors megoldását, ami megfelel a 2014/42 irányelv céljának is, amely irányelv 8. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a befagyasztást elrendelő határozat kizárólag addig marad hatályban, ameddig az a vagyon esetleges elkobzás céljából történő megőrzéséhez szükséges. A gyorsaságra irányuló ezen törekvés az érintett személy jogainak megsértéséből(40) és a tagállamok számára a befagyasztott vagyon gazdasági értékének megőrzését célzó kezelésének kötelezettségéből eredő objektív nehézségekből fakad. Nyilvánvaló, hogy az olyan vagyontárgyak, mint a villák, jachtok, repülőgépek vagy műtárgyak megőrzése és biztosítása jelentős költséget jelent, és ezek harmadik személyeknek történő eladással történő pénzzé tétele(41) jogilag nem egyszerű és kockázatmentes megoldás. Az egyéni büntetőjogi felelősség meghatározásától független vagyonelkobzási rendszer teljes mértékben alkalmasnak tűnik a fent említett cél elérésére.
44. Ezenkívül, amint azt kifejtettem, a 2014/42 irányelv a befagyasztásra és elkobzásra vonatkozó intézkedések által érintett személyek jogainak védelmére irányul, ami különös jelentőséggel bír a vagyon e felelősség értékelése nélküli elkobzására irányuló eljárás esetében. Kívánatosnak tűnik számomra, hogy ezen eljárások lefolytatásának egységesítése céljából azok a 2014/42 irányelv 8. cikke alá tartozhassanak, amely a befagyasztási és elkobzási intézkedések által érintett személyek hatékony jogorvoslathoz és tisztességes eljáráshoz való jogát rögzíti jogaik védelme érdekében.(42)
45. Ebben az összefüggésben, az uniós jogrend szervezett bűnözés elleni küzdelem alapvető területén való általános összhangjának, valamint a vonatkozó nemzetközi jogi eszközökkel való összhangjának biztosítása érdekében relevánsnak tűnik a 2014/42 irányelv 4. cikke (2) bekezdése alkalmazhatóságának megállapítása a bűncselekmény nyomozása során lefoglalt jogellenes vagyontárgyakra vonatkozó elkobzásra irányuló büntetőeljárások esetében, amelyek azon alapulnak, hogy az említett bűncselekmény feltételezett elkövetőit nem lehet párhuzamosan lefolytatott külön eljárásban, észszerű határidőn belül bíróság elé állítani és adott esetben velük szemben büntetőítéletet hozni.
46. Ha viszont a 2014/42 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kellene értelmezni, hogy az ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdésének megfelelően mentesíti a szóban forgó nemzeti szabályozás által előírt elkobzást az irányelvben előírt minimumszabályok alól, akkor e szabályozás a tagállamok azon, az említett irányelv (22) preambulumbekezdésében említett hatáskörébe tartozna, hogy nemzeti jogukban szélesebb hatásköröket biztosítsanak.(43) Ez a következtetés azonban nem tenné lehetővé azon vita lezárását, hogy a Bíróságnak van‑e hatásköre a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem megválaszolására. A Bíróság által a főtanácsnok számára biztosított segítségnyújtási feladat e tekintetben más megközelítések figyelembevételét is magában foglalja.
2. A 2014/42 irányelv szóban forgó nemzeti szabályozás általi végrehajtásáról
47. Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság már több alkalommal kimondta, hogy hatáskörrel rendelkezik az uniós jogi rendelkezésekre vonatkozó, előzetes döntéshozatal iránti kérelmekről való döntésre olyan helyzetekben, amikor az alapeljárás tárgyát képező tények nem tartoznak ugyan e jog hatálya alá, de az említett rendelkezéseket a nemzeti jog a tartalmukra való közvetlen és feltétel nélküli hivatkozással alkalmazandóvá teszi. A Bíróság továbbá következetesen úgy ítélte meg, hogy az ilyen helyzetekben az uniós jogrend nyilvánvaló érdeke, hogy az uniós jogból átvett rendelkezéseket a jövőbeni eltérő értelmezések elkerülése érdekében egységesen értelmezzék.(44)
48. A jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett iratokból kitűnik, hogy a lett szabályozásban 2005‑ben olyan, jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló eljárást vezettek be, amely nem bűnösséget megállapító ítéleten alapul. Írásbeli észrevételeiben és a tárgyaláson a lett kormány jelezte, hogy a 2014/42 irányelvet többek között a büntető törvénykönyvet és a büntetőeljárási törvénykönyvet módosító jogszabályi rendelkezések útján ültették át. A Lett Köztársaság igazságügyi minisztériuma által a büntetőjogot módosító törvénytervezethez készített indokolás(45) tartalmaz egy táblázatot, amely összefoglalja az irányelv különböző cikkeit és az azokat végrehajtó valamennyi nemzeti rendelkezést, ami az irányelv 8. cikkére is érvényes, amelyet teljes mértékben átültettek a büntetőeljárási törvénykönyvbe. Nem vitatott tehát, hogy a több előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tárgyát képező harmonizált rendelkezést alkalmazni kell a jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló, nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló eljárásra, amely tekintetében alapfeltevésként úgy ítélik meg, hogy az nem tartozik a 2014/42 irányelv tárgyi hatálya alá.(46) Nincs jelentősége annak a ténynek, hogy ez az egyértelmű hivatkozás a jogalkotási előkészítő munkálatokra vonatkozó dokumentumban,(47) nem pedig magának a nemzeti jogszabálynak a szövegében szerepel, és az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból egyértelműen kitűnik, hogy az ezen irányelv rendelkezéseinek a Bíróság által adott bármely értelmezése kötelező lenne az alapügyek kérdést előterjesztő bíróság általi elbírálása tekintetében, ami lehetővé teszi ezen utalás „feltétel nélkülinek” minősítését.(48)
49. E körülmények között a Bíróságnak, miután megállapította a 2014/42 irányelv 4. cikke alkalmazhatatlanságát, mindazonáltal meg kell állapítania, hogy hatáskörrel rendelkezik a C‑767/22., a C‑161/23. és a C‑49/23. sz. ügyekben előterjesztett, az iratbetekintésre, a vagyon eredetének bizonyítási rendszerére és a jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó kérdések megválaszolására, vagyis az ezen irányelv Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett 8. cikkének értelmezésére vonatkozó problémakör megválaszolására. Tekintettel arra, hogy a szóban forgó nemzeti szabályok tárgya szorosan kapcsolódik az uniós jog azon rendelkezéseinek céljához, amelyekre e szabályok utalnak, nyilvánvaló érdek fűződik ahhoz, hogy azonos módon kezeljék azokat a nagyon hasonló helyzeteket, amelyek közül az egyiket a nemzeti jog, a másikat pedig az uniós jog szabályozza.
3. A 2012/13/EU és az (EU) 2016/343 irányelv alkalmazhatóságáról
50. Írásbeli észrevételeiben a Bizottság azt javasolta, hogy a C‑767/22. és C‑161/23. sz. ügyekben feltett második kérdést a 2012/13/EU irányelv(49) és az (EU) 2016/343 irányelv(50) fényében vizsgálják meg, amelyeknek egyetlen rendelkezését sem említik a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések. Tény, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a Szerződés és a másodlagos jog valamennyi olyan rendelkezésének fényében kell megválaszolni, amelyek relevánsak lehetnek az előterjesztett kérdés vonatkozásában.(51) A nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkben bevezetett együttműködési eljárásban a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróság részére olyan hasznos választ adjon, amely számára lehetővé teszi az előtte folyamatban lévő ügy elbírálását. Következésképpen, még ha a kérdést előterjesztő bíróság formálisan kizárólag a 2005/212 kerethatározatra és a 2014/42 irányelvre hivatkozott is, a Bíróság a nemzeti bíróság részére az uniós jognak az előtte folyamatban lévő ügy elbírálásához hasznos, valamennyi értelmezési szempontját megadja, függetlenül attól, hogy a nemzeti bíróság kérdései megfogalmazásában utalt‑e azokra, vagy sem.(52) E tekintetben a Bíróságnak kell a nemzeti bíróság által szolgáltatott információk összessége, és különösen az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolása alapján meghatározni az említett jog azon rendelkezéseit, amelyeknek az értelmezése a jogvita tárgyára figyelemmel szükséges.(53)
51. Bár az ebben a szakaszban vizsgálandó kérdés a 2012/13 irányelv és a 2016/343 irányelv alapeljárásokra való kizárólagos alkalmazhatóságának kérdése, mivel ez utóbbiak elméletileg ki vannak zárva a 2014/42 irányelv hatálya alól, megjegyzem, hogy ez utóbbi irányelv (40) preambulumbekezdése és 8. cikkének (7) bekezdése kimondja, hogy azt a büntetőeljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogról szóló, 2010. október 20‑i 2010/64/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2010. L 280., 1. o.), a 2012/13 irányelv és a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2013. L 294., 1. o.) rendelkezéseinek figyelembevételével kell végrehajtani, valamint hogy a 2012/13 irányelv és a 2013/48 irányelv sérelme nélkül, annak a személynek, akinek a vagyonát az elkobzást elrendelő határozat érinti, a bűncselekményből származó jövedelem és az elkövetési eszközök meghatározására vonatkozó elkobzási eljárás során jogai védelmének érdekében joga van ügyvédi segítség igénybevételéhez, és hogy az érintett személyt tájékoztatni kell e jogáról. Meg kell tehát állapítani, hogy az uniós jogalkotó egyértelműen összefüggést teremtett a büntetőügyekben folytatott vagyonelkobzási eljárások lefolytatása – függetlenül attól, hogy azok bűnösséget megállapító ítéleten alapulnak‑e vagy sem –, valamint a büntetőeljárások során a gyanúsítottakat és a vádlottakat megillető eljárási jogok tiszteletben tartása között. Márpedig, amint azt korábban kifejtettem, a szóban forgó vagyonelkobzási eljárás tagadhatatlanul büntető jellegű.
52. Mind a 2012/13 irányelv, mind pedig a 2016/343 irányelv közös célja a büntetőeljárás során a gyanúsítottak és a vádlottak egyes jogaira vonatkozó minimumszabályok meghatározása. A 2012/13 irányelv konkrétabban a jogaira vonatkozó tájékoztatáshoz való jogra vonatkozik, míg a 2016/343 irányelv ugyanezen személyek tekintetében az ártatlanság vélelmére és a tárgyaláson való jelenlét jogára irányul. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kitűnik, hogy a jogellenes vagyonszerzés miatt indított eljárásról szóló határozatot a büntetőeljárásról szóló törvény 628. cikkének megfelelően továbbították „a gyanúsítottnak vagy a terheltnek, valamint annak a személynek, akinek a tulajdonát kivonták vagy lefoglalták, ha e személyek az érintett büntetőeljárás alanyai, vagy más személynek, akit a szóban forgó tulajdon feletti tulajdonjog megillet”.(54)
53. A 2012/13 irányelv, illetve a 2016/343 irányelv hatályát szinte azonos módon határozza meg ezen irányelvek 2. cikke. E rendelkezésekből lényegében kitűnik, hogy ugyanezen irányelveket attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, egészen az eljárás befejezéséig. A két irányelv közül az újabb, nevezetesen a 2016/343 irányelv 2. cikkében szereplő kiegészítő pontosítást, miszerint az irányelvet „a büntetőeljárás minden szakaszában” alkalmazni kell, a 2012/13 irányelvre is alkalmazandónak kell tekinteni. A jelen ügyben emlékeztetni kell arra, hogy a C‑767/22., C‑49/23. és C‑161/23. sz. ügyekben említett valamennyi természetes és jogi személy ellen pénzmosás bűncselekménye miatt folyik büntetőeljárás, és a lett bankszámláikon elhelyezett pénzeszközöket, valamint egyes esetekben az ingatlanjaikat az eljáró hatóságok lefoglalták, és ezek a cselekmények alátámasztják, hogy e személyeket valamely illetékes hatóság gyanúsította, és legalább hallgatólagosan, de szükségszerűen tájékoztatta e gyanúról.(55)
54. Noha ennélfogva e személyek a 2012/13 és a 2016/343 irányelv hatálya alá tartoznak, végül ki kellene‑e zárni őket ezen irányelvek hatálya alól amiatt, hogy velük szemben olyan eljárást indítottak, amely összefügg a büntetőjogi felelősség megállapítására irányuló eljárással (sőt beépül abba), amelynek lehetséges kimenetele a vagyon elkobzása? Az e kérdésre adott igenlő válasz ellentétes lehet a Bíróság ítélkezési gyakorlatával és az e hatályra vonatkozó rendelkezések dinamikus értelmezésével, amelyet az igazol, hogy ezek az irányelvek többek között a Charta 47. és 48. cikkében kimondott jogokra támaszkodnak, és e jogoknak a büntetőeljárás során a gyanúsítottak vagy vádlottak tekintetében való érvényesítésére irányulnak.(56) A Bíróság ezért állapította meg, hogy az említett irányelvek értelmében vett „büntetőeljárás” fogalma azon személy pszichiátriai intézetbe történő beutalására vonatkozó eljárásokra is kiterjed, akiről egy korábbi büntetőeljárás során megállapították, hogy bűncselekménynek minősülő tényállást valósított meg, jóllehet sem a 2012/13 irányelv, sem a 2013/48 irányelv nem tartalmaz arra utaló kifejezett rendelkezéseket, hogy az általuk szabályozott büntetőeljárások azokat a büntetőeljárásokat is magukban foglalják, amelyek pszichiátriai intézetbe történő beutaláshoz vezethetnek. Mindazonáltal a kifejezett rendelkezések e hiánya nem jelenti azt, hogy a pszichiátriai intézetbe történő beutalásra vonatkozó ilyen eljárás nem tartozik ezen irányelvek hatálya alá amiatt, hogy az nem eredményez „bűnösséget megállapító ítéletet”.(57)
55. Az uniós jogrend koherenciája érdekében a Bíróság a jelen ügyben e megoldás analógia útján történő alkalmazását fogadhatja el. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2018/1805 rendelet a „büntetőeljárások” keretében kibocsátott, befagyasztást elrendelő határozatokra vagy vagyonelkobzást elrendelő határozatokra alkalmazandó, amely fogalom az uniós jog önálló fogalma, amely magában foglalja a valamely bűncselekménnyel kapcsolatos eljárás eredményeként kibocsátott, befagyasztási intézkedést elrendelő határozatok és vagyonelkobzást elrendelő határozatok valamennyi típusát, ami az alapügyben szóban forgó eljárások esetére is vonatkozik. A rendelet (18)preambulumbekezdése hozzáteszi, hogy a 2010/64, a 2012/13, a 2013/48, a 2016/343 irányelvben, a büntetőeljárás során gyanúsított vagy vádlott gyermekek részére nyújtandó eljárási biztosítékokról szóló, 2016. május 11‑i (EU) 2016/800 európai parlamenti és tanácsi irányelvben (HL 2016. L 132., 1. o.) és a büntetőeljárások során a gyanúsítottak és a vádlottak, valamint az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban a keresett személyek költségmentességéről szóló, 2016. október 26‑i (EU) 2016/1919 irányelvben (HL 2016. L 297., 1. o.; helyesbítés: HL 2017. L 91., 40. o.) megállapított eljárási jogokat azon tagállamok tekintetében, amelyekre nézve az említett irányelvek kötelezők, az említett irányelvek hatályán belül alkalmazni kell az e rendelet hatálya alá tartozó büntetőeljárásokra. E rendelkezésben a következők szerepelnek: „A Charta szerinti biztosítékok mindenesetre alkalmazandók az e rendelet hatálya alá tartozó valamennyi eljárásra. Különösen a Chartában foglalt, a büntetőeljárásra vonatkozó alapvető biztosítékok alkalmazandók a büntetőügyekben folytatott olyan eljárásokra is, amelyek nem büntetőeljárások, de amelyek e rendelet hatálya alá tartoznak.” Ami a 2024/1260 irányelvet illeti, annak (51) preambulumbekezdése kimondja, hogy ezen irányelv végrehajtása nem érinti az eljárási jogokról szóló valamennyi fent említett irányelvet. E jogszabályok, és különösen a 2012/13 irányelv és a 2016/343 irányelv nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló lett elkobzási eljárásra való alkalmazhatóságának elismerése magában foglalja a Bíróság arra vonatkozó hatáskörét, hogy e szabályok rendelkezéseit – legalábbis a releváns rendelkezéseket – a Charta fényében értelmezze.
B. Az ügy érdeméről
1. Előzetes észrevételek
56. A Bíróság elé előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések érdemi értékelésére vonatkozó alábbi okfejtések azon az előfeltevésen alapulnak, amely szerint az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás a 2014/42 irányelv hatálya alá tartozik, ami szükségessé teszi a Charta alkalmazhatóságát. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság ezen irányelv 8. cikke (1) és (6) bekezdésének a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben történő értelmezését kéri, tekintettel azokra a kételyekre, amelyeket a jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló eljárást meghatározó ezen szabályozás összeegyeztethetőségét illetően táplált, konkrétabban az iratbetekintésre, a vagyon eredetének bizonyítási rendszerére és az elkobzást elrendelő határozattal szembeni jogorvoslatra vonatkozó szabályokat illetően.
57. Először is szükségesnek tartom megvizsgálni a vagyonelkobzást elrendelő intézkedés jogi jellegét. Amint azt már kifejtettem, a büntetőeljárásról szóló törvény 70.10 cikke szerint nem minősül büntetésnek a vagyon különleges elkobzása, amely a jogellenesen szerzett vagyon vagy a bűncselekmény tárgyának minősülő, illetve a bűncselekménnyel összefüggésben megszerzett vagyon állam javára történő, kártalanítás nélküli kényszerértékesítését jelenti. A Bírósághoz benyújtott iratok tartalma nem teszi lehetővé a lett jog szerinti biztonsági intézkedésnek minősítés elvetését vagy elfogadását. Mindenesetre a Charta releváns rendelkezéseinek, különösen 48. cikkének alkalmazása nem korlátozódik a nemzeti jog által „büntetőjoginak” minősített eljárásokra és szankciókra, hanem – a belső jogi minősítéstől függetlenül – kiterjed mindazokra az eljárásokra és szankciókra, amelyeket a jogsértés jellege és az érintett személlyel szemben kiszabható szankció súlya miatt büntetőjogi jellegűnek kell tekinteni. A magának a jogsértésnek a jellegére vonatkozó kritériumot illetően azt kell megvizsgálni, hogy a szóban forgó szankció célja kifejezetten a megtorlásra irányul‑e, és pusztán az, hogy megelőzésre irányuló célt is követ, nem foszthatja meg azt a büntetőjogi szankcióként való minősítéstől.(58)
58. Bár végső soron a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy az alapügyben szóban forgó elkobzási intézkedések „büntetőjogi szankcióknak” minősíthetők‑e, megfigyelhető, hogy ezen intézkedéseket a vagyonnal, nem a személlyel szemben hozták, és azok a jogellenesen szerzett „piszkos pénz”, illetve a jogellenesen szerzett ingatlan‑ és ingó vagyon hivatalos gazdasági és pénzügyi forgalomból való kivonására irányulnak, mivel a cél a bűncselekményeknek a pénzeszközöktől való megfosztás révén történő megelőzése, valamint a gazdasági és pénzügyi rendszer stabilitásának és integritásának biztosítása. Ezek a tényezők azonban nem teszik lehetővé a fent említett minősítés egyértelmű kizárását.
59. Emlékeztetek arra, hogy az elkobzási intézkedéseket azt követően rendelték el, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény 627. cikkének (1) bekezdése alapján büntetőeljárást indítottak egy büntetőbíróság előtt olyan jogi és természetes személyekkel szemben „jogellenes vagyonszerzés” miatt, akikkel szemben ezzel párhuzamosan a pénzmosás bűncselekménye miatt fennálló büntetőjogi felelősségük megállapítására irányuló külön eljárásokat is indítottak. A szóban forgó intézkedés elfogadásához kapcsolódó eljárások kétségtelenül relevánsak az intézkedés minősítése szempontjából.(59) Ezen túlmenően a fent említett rendelkezés megfogalmazása egyértelműen utal a büntetendőnek ítélt egyéni magatartásokra, ami a megelőző célon túlmenően az elkobzási intézkedés büntető jellegét is tükrözi a vagyonnal rendelkező személyekkel szemben. Ezzel szemben a jogellenesen szerzett vagyon elkobzása, amely a vagyonnak az állami vagyon felé történő átruházásában nyilvánul meg, nem tűnik a polgári jellegű intézkedésekre jellemző jóvátételi cél konkrét elérésére irányuló törekvésnek. Mindenesetre a megelőzés és a jóvátétel céljai összeegyeztethetők a büntetés céljával, és a büntetés fogalma alkotóelemeinek tekinthetők. Végül meg kell állapítani, hogy a lett szabályozás bizonyos feltételek mellett előírja a vagyon jogellenes eredetének vélelmét, és olyan szintű széles körű meggyőződésen alapuló elkobzási jogkört biztosít a büntetőbíróságoknak, amely egyszerű valószínűségi mérlegelést tükröz.(60) Ami az elkobzás szankciójának súlyosságát illeti, az megerősítheti azt az elemzést, amely szerint ez az intézkedés büntetőjogi jellegű, mivel a vagyonnak az állam javára való teljes és végleges, kártérítés nélküli elvonásáról van szó.(61) Ilyen körülmények között az elkobzást büntetőjogi szankciónak kell tekinteni.
60. Másodszor hangsúlyozni kell, hogy a 2014/42 irányelv (33) preambulumbekezdése értelmében ezen irányelv lényegesen érinti a személyek jogait, nem csupán a gyanúsítottakét vagy vádlottakét, hanem a büntetőeljárás alá nem vont harmadik felekét is, ezért különleges biztosítékokat és jogorvoslatokat kell előírni annak érdekében, hogy ezen irányelv végrehajtása során garantálni lehessen e személyek alapvető jogainak védelmét. Az említett irányelv (38) preambulumbekezdése kimondja, hogy az irányelv tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és figyelembe veszi a Chartában és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezményben (kihirdette: 1993. évi XXXI. törvény; a továbbiakban: EJEE) elismert elveket, az EJEB ítélkezési gyakorlatának megfelelő értelmezés szerint, mivel az irányelvet az említett jogokkal és alapelvekkel összhangban kell végrehajtani.
61. A jelen ügyekben releváns alapvető jogokat illetően figyelembe kell venni a Charta 17. cikkének (1) bekezdését, amely többek között előírja, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja és azzal rendelkezzen. Ezenkívül a 2014/42 irányelv 8. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy az uniós jogalkotó az alapeljárásban részt vevő felekhez hasonló, többek között az ezen irányelv 2. cikkének 4. pontjában előírt intézkedésekkel érintett személyek számára védelmi eljárásjogi jogállást biztosított, mivel az előbbi rendelkezés általános kötelezettséget ír elő az egyes tagállamok számára, hogy tegyék meg a szükséges intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy e személyek jogaik védelme érdekében rendelkezzenek a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való joggal. A Charta 47. cikkén kívül tehát a Charta 48. cikkének (1) és (2) bekezdése, amely az ártatlanság vélelmét és a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elvét rögzíti, szintén relevánsnak tűnik a kérdést előterjesztő bíróság számára adandó hasznos válasz szempontjából.
62. A fent említett általános kötelezettségen kívül meg kell állapítani, hogy a 2014/42 irányelv 8. cikke olyan különös rendelkezéseket tartalmaz, amelyek annak biztosítására irányulnak, hogy az elkobzást elrendelő határozat elfogadását a bírósági határozatok elfogadására vonatkozó, különösen az érintett személy alapvető jogainak, többek között a hatékony bírói jogvédelemhez való jogának tiszteletben tartására vonatkozó garanciák kísérjék. Így ezen irányelv 8. cikkének (6) és (7) bekezdése szerint minden vagyonelkobzást elrendelő határozatot megfelelően meg kell indokolni, és azt közölni kell az érintett személlyel, akit tájékoztatni kell arról a jogáról, hogy a bűncselekményből származó jövedelem és az elkövetési eszközök meghatározására vonatkozó elkobzási eljárás során joga van ügyvédi segítség igénybevételéhez, továbbá joga van e határozattal szemben bírósági jogorvoslattal élni. Továbbra is igaz, hogy az említett irányelv nem ír elő olyan szabályokat, amelyek meghatározzák a nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló elkobzás iránti eljárás tárgyát képező vagyon eredetére vonatkozó bizonyítási rendszert, és azt sem, hogy az e vagyonnal kapcsolatban álló személyek betekinthetnek‑e az eljárás irataiba, ezáltal mérlegelési mozgásteret hagyva a tagállamok számára az e tekintetben alkalmazandó különös eljárások meghatározása tekintetében.
63. Bár a 2014/42 irányelv 8. cikke mérlegelési mozgásteret enged a tagállamoknak az e rendelkezés értelmében szükséges intézkedések elfogadása tekintetében, mégis – a Charta 51. cikkének (1) bekezdése szerint, illetve amint az az irányelv (38) preambulumbekezdéséből kitűnik – a tagállamok által nyújtott védelem szintje soha nem csökkenhet a Chartában és az EJEE‑ben előírt standardok alá.(62) A jogellenesen szerzett vagyon nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló elkobzására irányuló eljárást oly módon kell megszervezni, hogy az e vagyonnal kapcsolatban álló személyek ezen eljárás során érvényesíthessék alapvető jogaikat, ami még inkább fontos egy olyan rendszerben, amelyben – mint a jelen ügyben is – az illetékes bíróság által az említett eljárás végén hozott határozat, adott esetben a vagyon elkobzása, véglegesen rendezi a vagyonnal kapcsolatos kérdést.
64. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy amint az az Alapjogi Chartához fűzött magyarázatokból (HL 2007. C 303., 17. o.) kitűnik, a Charta 47. cikkének első és második bekezdése, amely a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot rögzíti, megfelel a többek között az EJEE 6. cikkének (1) bekezdéséből eredő tisztességes eljáráshoz való jognak, míg a Charta ártatlanság vélelmére és a védelemhez való jog tiszteletben tartására vonatkozó 48. cikkének (1) és (2) bekezdése megfelel az EJEE 6. cikke (2) és (3) bekezdésének. Ebből következik, hogy a Charta 52. cikke (3) bekezdésének megfelelően az EJEE 6. cikkét figyelembe kell venni a Charta 48. cikkének értelmezéséhez a védelem minimális szintjeként.(63) Ezen túlmenően e jogok, valamint a tulajdonhoz való jog(64) gyakorlásának a 2014/42 irányelv alapján elrendelt intézkedés miatti korlátozásának meg kell felelnie a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, ami többek között azt feltételezi, hogy a szóban forgó korlátozás ténylegesen az Unió által követett közérdekű célkitűzéseket szolgálja, és a kitűzött célra tekintettel nem jelent olyan aránytalan és elviselhetetlen beavatkozást, amely a biztosított jog lényegét sértené.(65)
2. Az iratokba való betekintésről
65. A C‑767/22. sz. ügyben előterjesztett második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezi ki az olyan nemzeti szabályozás összeegyeztethetőségét illetően, amely szerint az elkobzási eljárás tárgyát képező vagyonnal kapcsolatban álló személy iratbetekintési joga korlátozható abban az esetben, ha az iratok hozzáférhetővé tétele veszélyeztetné harmadik személyek alapvető jogait, a közérdeket vagy a büntetőeljárás célja megvalósításának lehetőségét.
66. Emlékeztetni kell arra, hogy a szóban forgó nemzeti vagyonelkobzási eljárás nem indítható meg a bűncselekmény feltételezett elkövetője bűnösségének megállapítására irányuló büntetőeljárás hiányában. Az egyéni büntetőjogi felelősségre vonatkozó eljárást tehát mindig meg kell indítani, mivel ez az eljárás többnyire folytatódik – amint a kérdést előterjesztő bírósághoz forduláshoz vezető eljárásokban is – a vagyonra vonatkozó eljárás befejezését követően, ideértve azt az esetet is, amikor a vagyon elkobzására sor került.
67. A büntetőeljárásról szóló törvény 627. cikkének (4) bekezdése szerint a jogellenesen szerzett vagyonnal kapcsolatos iratokra a nyomozás titkossága vonatkozik, és az eljáró bíró, az ügyész és az eljáró bíróság tekinthet be ezek tartalmába, azzal, hogy az érintett vagyonnal kapcsolatban álló személyek ezen iratokról csak az említett eljáró személy engedélyével és az általa meghatározott mértékben szerezhetnek tudomást. E rendelkezés (5) bekezdése előírja, hogy ez utóbbinak az ügyiratokhoz való hozzáférés iránti kérelmet elutasító határozata bíróság előtt megtámadható, a hatáskörrel rendelkező bíróság pedig bekérheti a bűnügyi iratanyagot és abba betekinthet, annak megállapítása érdekében, hogy az iratokba való betekintés sérti‑e az egyének alapvető jogait, a közérdeket vagy a büntetőeljárás céljának elérését.
68. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a közigazgatási bírósági eljárásokra vonatkozó ügyekben a Bíróság kimondta, hogy a fegyveregyenlőség elvéből, amely szerves részét képezi a magánszemélyek uniós jogból származó jogai Charta 47. cikkében foglalt hatékony bírósági védelme elvének, amennyiben az – többek között a kontradiktórius eljárás elvéhez hasonlóan – magának a tisztességes eljárás fogalmának a velejárója, az következik, hogy észszerű lehetőséget kell biztosítani valamennyi félnek arra, hogy olyan körülmények között ismertesse álláspontját, ideértve a bizonyítékait is, amelyek mellett nem kerül teljesen előnytelen helyzetbe ellenfelével szemben. Ezen elv célja a bírósági eljárásban részt vevő felek közötti eljárásbeli egyensúly biztosítása, e feleknek különösen a bizonyításfelvételre, a bíróság előtti kontradiktórius vitára, valamint az említett felek jogorvoslathoz való jogára vonatkozó szabályokat érintő jogai és kötelezettségei egyenlősége biztosítása révén. A tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó követelmények tiszteletben tartásának érdekében fontos, hogy a felek kontradiktórius eljárásban mind az olyan tényállási elemeket, mind pedig az olyan jogi kérdéseket megvitathassák, amelyek az eljárás kimenete szempontjából meghatározók.(66) A Bíróság azt is megállapította, hogy a védelemhez való jog – beleértve az iratokhoz való hozzáférés jogát is – megsértését az adott ügy egyedi körülményei alapján kell értékelni, különösen a szóban forgó jogi aktus jellegére, elfogadásának körülményeire, valamint az adott tárgyra vonatkozó jogszabályokra figyelemmel.(67)
69. A Bíróság a 2012/13 irányelv rendelkezéseinek értelmezése során is figyelembe vette a fegyveregyenlőség elvét, amelyet a 2014/42 irányelv (40) preambulumbekezdésének megfelelően figyelembe kell venni ezen irányelv végrehajtása során. Így rámutatott arra, hogy az irányelv 6. és 7. cikkének célja éppen a védelemhez való jog eredményes gyakorlásának és az eljárás tisztességességének a biztosítása. Márpedig ez a cél megköveteli, hogy a gyanúsított a vádra vonatkozóan olyan időpontban kapjon részletes tájékoztatást, és legyen lehetősége arra, hogy kellő időben betekintsen az ügy irataiba, amely lehetővé teszi számára, hogy hatékonyan felkészüljön a védelemre. A gyanúsított vagy annak ügyvédje ugyanezen tájékoztatás és ezen iratbetekintés révén szerez pontos információkat a vele szemben figyelembe vett tényekről, e tények jogi minősítéséről, valamint azon bizonyítékokról, amelyeken e tények alapulnak. Annak lehetősége, hogy ezen információkat és bizonyítékokat legkésőbb a tárgyalás megkezdésekor megismerjék, alapvető fontosságú annak érdekében, hogy lehetővé tegye e személy vagy annak ügyvédje számára, hogy a kontradiktórius eljárás és a fegyveregyenlőség elvével összhangban hatékonyan vegyen részt e tárgyaláson, ily módon ténylegesen elő tudja adni álláspontját.(68)
70. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a 2012/13 irányelv 7. cikkének (4) bekezdése eltérést ír elő a gyanúsítottaknak vagy vádlottaknak, illetve ügyvédeiknek a terhelő vagy mentő anyagokba való betekintése alól, tiszteletben tartva az eljárás tisztességes jellegét és az e rendelkezés (2) és (3) bekezdésében meghatározott védelemhez való jogot. Ily módon, – feltéve, hogy ezzel nem sérül a tisztességes eljáráshoz való jog – egyes anyagokba megtagadható a betekintés, ha a betekintés egy másik személy életét vagy alapvető jogait súlyosan veszélyeztethetné, vagy ha a megtagadás valamely fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükséges, például abban az esetben, ha a betekintés hátrányosan befolyásolhatna egy folyamatban lévő nyomozást, vagy súlyosan sérthetné a büntetőeljárás megindításának helye szerinti tagállam nemzetbiztonságát. A tagállamoknak továbbá biztosítaniuk kell, hogy a nemzeti jog szerinti eljárásoknak megfelelően az arra vonatkozó határozatot, hogy e bekezdéssel összhangban egyes anyagokba megtagadják a betekintést, igazságügyi hatóság hozza meg, vagy legalább bírósági felülvizsgálat tárgyát képezze.
71. E tekintetben megjegyzem, hogy a 2014/42 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése a folyamatban lévő nyomozás megfelelő lefolytatásához kapcsolódó közérdek védelmével kapcsolatos ugyanezen törekvést tükrözi. A befagyasztást elrendelő határozatot – annak végrehajtása után – a lehető leghamarabb közölni kell az érintett személlyel, az indokolással együtt, de az indokolás rövid is lehet, és a közlés elhalasztható, ha ez szükséges a nyomozás veszélyeztetésének elkerülése érdekében.(69)
72. A szóban forgó ügyben és a vagyonelkobzási intézkedés tekintetében először is meg kell jegyezni, hogy a vagyon jogellenes megszerzése miatt indított eljárásról szóló határozat egy példányát haladéktalanul közlik a vagyonnal kapcsolatban álló személyekkel, és hogy e határozatnak tartalmaznia kell a vagyon és a bűncselekmény közötti kapcsolatot vagy a vagyon jogellenes eredetét megalapozó tényekre, valamint a vagyon jogellenes megszerzésére vonatkozó, folyamatban lévő büntetőeljárástól elkülönített elemekre vonatkozó információkat.(70) Ezeknek a személyeknek tehát egyértelmű joguk van az ügyirat tartalmáról való tájékoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy megismerjék a birtokukban lévő vagyontárgyakkal kapcsolatos eljárás ténybeli és konkrét alapjait.
73. Másodszor, ezt a tájékoztatást az e személyeket megillető jogosultságok fényében kell vizsgálni, nevezetesen a jogellenesen megszerzett vagyontárgyakkal kapcsolatos eljárásban való részvételhez,(71) a bíróság előtt a meghozott határozattal kapcsolatos álláspontjuk szóban vagy írásban történő kifejtéséhez, valamint a kérelmek előterjesztéséhez való jogukra tekintetettel.(72) Az érdekelt feleknek tehát módjukban áll megkérdőjelezni a szolgáltatott információk tartalmát, teljességét és megbízhatóságát, és kérhetik a bíróságot, hogy engedjen betekintést az aktában szereplő, a jogellenesen megszerzett vagyonra vonatkozó, a nyomozás titkossága alá eső iratokba.
74. Harmadszor, az eljáró hatóságok iratbetekintéssel kapcsolatos értékelése bírósági felülvizsgálat tárgyát képezi a büntetőeljárásról szóló törvénynek az előzetes döntéshozatalra utaló határozatok szerint az alapeljárásokra alkalmazandó változata 627. cikkének (5) bekezdése értelmében. A lett kormány pontosította, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény 627. cikke (4) és (5) bekezdésének végrehajtása során az eljárásért felelős személy és az illetékes bíróság, amikor valamely személynek az iratokba való betekintési jogáról döntenek, kötelesek mérlegelni a felek érdekeit, valamint a büntetőeljárás és a közbiztonság érdekeit.
75. E körülmények között véleményem szerint úgy lehet tekinteni, hogy a 2014/42 irányelv 8. cikkét a 2012/13 irányelv 7. cikkének (4) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely nem kötelezi a vagyon jogellenes megszerzése miatt büntetőeljárást indító hatóságokat arra, hogy teljes körű betekintést biztosítsanak az eljárás irataiba a tervezett elkobzási intézkedéssel érintett személyek számára, hanem azt e személyek kérelméhez és a hatóságok mérlegeléséhez köti. E személyek számára lehetővé kell tenni, hogy kérelmükre átadják nekik a vagyonelkobzási eljárás irataiban szereplő információkat és dokumentumokat, amelyeket a hatóságok figyelembe vesznek a vagyonelkobzást elrendelő határozat illetékes bíróság általi esetleges elfogadása céljából, kivéve, ha különösen valamely harmadik fél életének vagy alapvető jogainak, illetve a folyamatban lévő nyomozás megfelelő lefolytatásának a védelme nem indokolja ezen információkhoz és dokumentumokhoz való hozzáférés korlátozását.
76. A hozzáférés teljes vagy részleges megtagadásának bírósági felülvizsgálata során a bíróság feladata, hogy megfelelő egyensúlyt biztosítson egyrészt a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartása, másrészt a bizonyítékokban említett személyek alapvető jogai védelmének, valamint a folyamatban lévő nyomozások hatékonyságának és a bűncselekmények visszaszorításának követelménye között. E mérlegelés azonban a Charta 47. és 48. cikkében foglalt jogok jelentőségére tekintettel nem foszthatja meg az érintett személy védelemhez való jogát a tényleges érvényesüléstől, és nem üresítheti ki a 2014/42 irányelv 8. cikkének (6) bekezdése szerinti jogorvoslathoz való jogot elkobzást elrendelő határozat meghozatala esetén, különösen azáltal, hogy nem közlik az érintett személlyel vagy adott esetben a tanácsadójával legalább az ügyirat lényeges elemeit, beleértve a folyamatban lévő büntetőeljárásból következő azon elemeket is, amelyek az érintett személy birtokában lévő vagyontárgyak és a szóban forgó bűncselekmény közötti kapcsolatra utalnak.(73)
77. Úgy tűnik számomra, hogy ez a megközelítés megfelel az EJEB ítélkezési gyakorlatában elfogadott védelem minimális szintjének. Ez utóbbi úgy véli, hogy minden büntetőeljárásnak – ideértve annak eljárási vonatkozásait is – kontradiktórius jellegűnek kell lennie, és biztosítania kell a vád és a védelem közötti fegyveregyenlőséget. A kontradiktórius büntetőeljáráshoz való jog mind a vád, mind a védelem számára magában foglalja a másik fél által előterjesztett észrevételek vagy bizonyítékok megismerésének lehetőségét. A releváns bizonyítékok hozzáférhetővé tételéhez való jog azonban az EJEB szerint nem abszolút jog, és egy adott büntetőeljárásban szükséges lehet bizonyos bizonyítékokat elrejteni a védelem elől egy másik személy alapvető jogainak védelme vagy valamely fontos közérdek védelme érdekében, és a vádlottól elvárható, hogy a hozzáférés iránti kérelmét konkrétan indokolja. Az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése értelmében azonban csak azok a védelemhez való jogokat korlátozó intézkedések jogszerűek, amelyek feltétlenül szükségesek.(74) Ami a fontos közérdek védelmét illeti, az EJEE elismeri a bűnügyi nyomozás hatékony lefolytatásának szükségességét, ami jelentheti azt, hogy a nyomozás során gyűjtött információk egy részét titokban kell tartani annak érdekében, hogy a gyanúsítottak ne manipulálhassák a bizonyítékokat és ne akadályozhassák az igazságszolgáltatást.(75)
3. A vagyon eredetének bizonyítási rendszeréről
78. A C‑161/23. sz. ügyben előterjesztett második kérdésében a kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezi ki azon nemzeti szabályozás(76) 2014/42 irányelv 8. cikkének – a Charta 47. és az ártatlanság vélelmének elvét rögzítő 48. cikkének fényében értelmezett – (1) bekezdésével való összeegyeztethetőségét illetően, amely a vagyon jogellenes eredetére vonatkozó ténybeli vélelmet ír elő, és a vagyon eredete jogszerűségének bizonyítását az e vagyonnal kapcsolatban álló személyre hárítja.
79. A Bíróság elé terjesztett iratokból kitűnik, hogy az alapügyben szóban forgó szabályozás ténylegesen az érintett vagyon jogellenes eredetének vélelmét írja elő abban az esetben, ha az azokat birtokló személy nem tudja bizonyítani ezen eredet jogszerűségét az eljáró hatóság által szolgáltatott azon bizonyítékokra tekintettel, amelyek azt mutatják, hogy az említett vagyon minden valószínűség szerint jogellenes eredetű, ami alacsonyabb bizonyítási szintnek felel meg, mint az egyén bűnösségének megállapításához szükséges „minden észszerű kétséget kizáróan” szint.
80. Ami a vagyon jogellenes eredetének bizonyítását illeti, az ártatlanság vélelmének elvére tekintettel a 2016/343 irányelvet a 2012/13 irányelvhez hasonlóan figyelembe kell venni a 2014/42 irányelv végrehajtása során.(77) A 2016/343 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak vagy a vádlottak bűnösségének megállapítása tekintetében a bizonyítási teher a vádhatóságot terhelje, összhangban az ártatlanság vélelmének az ezen irányelv 3. cikkében foglalt elvével, amely szerint az említett államoknak biztosítaniuk kell, hogy „a gyanúsítottak és a vádlottak mindaddig ártatlannak tekintendők, amíg bűnösségüket jogszerűen meg nem állapították”. A Bíróság megállapította, hogy a fent hivatkozott 6. cikk (1) bekezdésében szereplő „bűnösség” megállapítására történő hivatkozást úgy kell érteni, hogy e rendelkezés célja az, hogy a bizonyítási teher megoszlását kizárólag a bűnösségre vonatkozó bírósági határozatok meghozatala tekintetében szabályozza.(78) Márpedig nem vitatott, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló eljárások célja nem az érintett személy bűnösségének meghatározása, hanem a vagyon elkobzásáról való döntés, figyelembe véve, hogy a vagyon jogellenes eredetű‑e vagy sem, ennélfogva úgy tűnik, hogy a 2016/343 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése nem alkalmazható a kifogásolt nemzeti szabályozásra.(79)
81. Mindemellett a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az ártatlanság vélelmének a Charta 48. cikkében kimondott elve alkalmazandó, amikor az uniós jogban előírt olyan jogsértés objektív tényállási elemeinek meghatározásáról van szó, amely büntető jellegű közigazgatási szankciók kiszabásához vezethet. Ugyanez vonatkozik a hallgatáshoz való jogra, amely a Charta 47. cikkének második bekezdéséből és 48. cikkéből eredő garancia.(80) A kérdést előterjesztő bíróság által a nem bűnösséget megállapító ítéleten alapuló elkobzási intézkedés büntetőjogi jellegének elmarasztaló ítélet nélkül történő végső értékelésétől függően, e joggyakorlat analógián alapuló alkalmazása arra a következtetésre vezet, hogy az ártatlanság vélelme és a hallgatáshoz való jog alkalmazandó az e bíróság elé terjesztett ügyekben.
82. Az EJEB‑nek az EJEE 6. cikke (2) bekezdésére vonatkozó, a Charta 48. cikkének megfelelő ítélkezési gyakorlatát beépítve a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a bűncselekmény elkövetésével vádolt valamennyi személy ártatlanság vélelméhez való joga, illetve azon joga, hogy a vele szemben megfogalmazott állítások bizonyításának terhe a vádra háruljon, nem abszolút jellegű, mivel valamennyi jogrendszer ismer ténybeli vagy jogi vélelmeket. Noha az igaz, hogy a Charta 48. cikkével nem ellentétes, ha valamely tagállam büntetendővé minősít önmagában egy adott anyagi vagy objektív tényt, illetve ténybeli vagy jogi vélelmeket állít fel, az arra kötelezi a tagállamokat, hogy büntetőjogi szempontból ne lépjenek túl egy bizonyos küszöböt. Konkrétabban, az ártatlanság vélelmének e rendelkezésben kimondott elve arra kötelezi e tagállamot, hogy szorítsa észszerű keretek közé a büntetőtörvényeiben szereplő vélelmeket, figyelembe véve a büntetés súlyosságát és fenntartva a védelemhez való jogot, ellenkező esetben ugyanis aránytalanul sérülne ezen elv. E küszöbön akkor lépnek túl, ha a vélelem azt eredményezi, hogy megfosztja a személyt a terhére rótt cselekmények alóli felmentés lehetőségétől, és ezáltal attól, hogy az ezen elv által biztosított védelemben részesülhessen.(81)
83. Ugyanezen ítélkezési gyakorlatra támaszkodva a Bíróság rámutatott, hogy a hallgatáshoz való jog általánosan elismert nemzetközi normának minősül, amely a tisztességes eljárás fogalmának középpontjában áll. Azáltal, hogy a vádlottat megvédi a hatóságok visszaélésszerű kényszerítésétől, e jog hozzájárul a bírói tévedések elkerüléséhez és az ilyen eljárás által elérni kívánt eredmény biztosításához. Mivel a hallgatáshoz való jog védelme annak biztosítására irányul, hogy valamely büntetőeljárásban a vád anélkül alapozza meg az érvelését, hogy a vádlottól annak akarata ellenére kényszerrel vagy nyomásgyakorlással megszerzett bizonyítékokat használna fel, e jog különösen olyan gyanúsított helyzetében sérül, akit szankciókkal fenyegetnek, amennyiben nem tesz vallomást, és ennek következtében vallomást tesz, vagy szankciókat rónak ki rá amiatt, hogy nem tett vallomást. A hallgatáshoz való jog észszerűen nem korlátozódhat a bűncselekmények beismerésére vagy a vizsgálat alá vont személyt közvetlenül terhelő megjegyzésekre, hanem magában foglal olyan ténykérdésekre vonatkozó információkat is, amelyeket a későbbiekben felhasználhatnak a vád alátámasztására, és amelyeknek ily módon hatása lehet az elítélésre vagy az e személlyel szemben kiszabott szankcióra. Ugyanakkor a hallgatáshoz való jog nem igazolhatja az illetékes hatóságokkal való együttműködés bármely hiányát, és ezért nem képez abszolút jogosultságot.(82)
84. A fenti megfontolások fényében kell értékelni a nemzeti szabályozás összeegyeztethetőségét, emlékeztetve arra, hogy a Bíróság iránymutatást adhat azokról a tényezőkről, amelyeket figyelembe kell venni az ártatlanság vélelmének elve, valamint a hallgatáshoz való jog megsértése arányos jellegének értékelése során, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell elvégeznie. E tekintetben először is fontos hangsúlyozni, hogy az illetékes nemzeti bíróságnak meg kell győződnie a vagyon jogellenes eredetéről, és hogy az eljáró hatóság feladata, hogy a bíróság számára kezdetben bizonyítékot szolgáltasson erre vonatkozóan.(83) Az ilyen bizonyíték akkor tekinthető megalapozottnak, ha alapos okkal feltételezhető, hogy a vagyon minden valószínűség szerint bűncselekményből származik.(84)
85. Másodszor nem vitatott, hogy a vagyontárgyak birtokosának lehetősége van a fent említett vélelem megdöntésére. A lett szabályozás szerint, ha e személy azt állítja, hogy a vagyont nem lehet jogellenesen szerzettnek tekinteni, hiteles magyarázattal kell bizonyítania azok eredetének jogszerűségét.(85) E megdöntés lehetőségét a büntetőeljárásról szóló törvény 626. cikke alapján még az elkobzás iránti eljárás megindítása előtt felajánlják az említett személy számára. Ha ugyanis a vagyont az előzetes nyomozás során az eljáró hatóság meggyőződése miatt lefoglalják, e hatóság a büntetőeljárásról szóló törvény 356. cikkének (5) bekezdése értelmében köteles közölni az érintettel annak „lehetőségét”, hogy az értesítéstől számított 45 napon belül információkat nyújtson be ezen eredet jogszerűségéről, és tájékoztatja az érintettet az ilyen információk benyújtása elmulasztásának következményeiről. Továbbá, amint azt már kifejtettem, az érintett személynek joga van részt venni a vagyonelkobzási eljárásban, amely magában foglal egy meghallgatást, amelyet az eljárás megindításáról szóló határozat kézhezvételétől számított 10 napon belül kell megtartani, és amelynek során az eljárásban érintett személyeknek ugyanolyan joguk van arra, hogy kifogást vagy kérelmet nyújtsanak be, bizonyítékokat mutassanak be, illetve írásbeli észrevételeket terjesszenek a bíróság elé.(86)
86. Véleményem szerint a lett szabályozás nem hoz létre olyan probatio diabolica helyzetet, amely nyilvánvalóan aránytalanul sértené az ártatlanság vélelmének elvét, valamint a védelemhez való jogot. Teljesen logikus és észszerű azt igényelni az érintett vagyontárgy birtokában lévő személytől, hogy szolgáltasson bizonyítékot egy pozitív tényről és az eljáró hatóság megállapításainak téves jellegéről. A 2024/1260 irányelv (34) preambulumbekezdésének szövegét átvéve a bíróságoknak annak meghatározása során, hogy a szóban forgó vagyon elkobzandó‑e, figyelembe kell venniük többek között a vagyon valószínűsíthető jogszerű eredetének hiányát, „mivel a jogszerűen megszerzett vagyon eredete rendszerint megállapítható”. Nem a fent említett személy van a legalkalmasabb helyzetben ahhoz, hogy olyan magyarázatot adjon, amely lehetővé teszi például a vagyontárgyat övező jogi és pénzügyi konstrukció megértését és gazdasági racionalitásának igazolását?
87. Harmadszor meg kell jegyezni, hogy a vagyonelkobzást elrendelő határozat meghozatalára hivatott bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy jogellenesen szerzett vagyonról van szó, és e célból a büntetőeljárásról szóló törvény 630. cikke (1) bekezdésének megfelelően meg kell vizsgálnia az e vagyonra vonatkozó valamennyi körülményt. E rendelkezés (2) bekezdése előírja, hogy „ha a bíróság megállapítja, hogy a vagyon és a bűncselekmény közötti kapcsolat nem bizonyított, vagy hogy a vagyon nem jogellenes eredetű, az eljárást befejező határozatot hoz”. Ez a megfogalmazás kifejezetten a vagyon eredete jogellenességének megállapítására irányul, és megerősíti a lett kormány kijelentéseit(87) az eljáró hatóságra háruló nyomós bizonyítási teherrel kapcsolatban, még akkor is, ha ez a teher enyhítettnek tekinthető. Úgy tűnik tehát, hogy a szóban forgó bizonyítási rendszer önmagában nem eredményezi a bizonyítási teher tényleges megfordulását, mivel e rendszer ily módon az eljáró hatóságra bízza azon különböző valószínűsítő körülmények alátámasztásának terhét, amelyek összekapcsolása adott esetben lehetővé teszi az eljáró bíróság számára, hogy megalapozza a javak jogellenes eredetének fennállásával kapcsolatos meggyőződését.(88) E megállapításból kitűnik, hogy az eljáró hatóság vagyon eredetének jogszerűségére vonatkozó információk benyújtásának lehetőségéről szóló értesítésére válaszként a vagyonnal kapcsolatban álló személy hallgatása önmagában nem vezethet elkobzást elrendelő határozathoz.(89) Ezzel szemben az az eljáró hatóság által szolgáltatott egyéb bizonyítékok hitelessége bizonyítékának tekinthető.(90)
88. A szóban forgó vagyon eredetének az illetékes nemzeti bíróság általi értékelése a valószínűség mérlegelése alapján történik, ami megfelel a 2014/42 irányelv (21) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett, a bűncselekmény elkövetése miatt elítélt személy vagyonának kiterjesztett hatályú elkobzásáról szóló 5. cikkében előírt meggyőződési szintnek. Ezt az intézkedést ugyanis a bíróság akkor rendelheti el, ha meggyőződött arról, hogy e vagyon az ügy körülményei alapján bűncselekményből származik, ami nem jelenti azt, hogy meg kell állapítani, hogy az említett vagyon bűncselekményből származik, hanem azt, hogy a bíróság a legnagyobb valószínűség kritériuma alapján úgy ítéli meg, vagy észszerűen feltételezi, hogy sokkal valószínűbb, hogy a vagyon más cselekmény helyett bűncselekményből származik.
89. Negyedszer, a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy a vagyon esetleges jogellenes eredetének értékelése szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy e vagyontárgyak pénzmosás tárgyát képezték‑e, és az ilyen bűncselekmény tényállási elemei együttes fennállásának megállapításához vezethet, ami arra kötelezi az említett vagyonnal kapcsolatban álló személyt, hogy megdöntse a pénzmosás bűncselekményében való bűnösségére vonatkozó vélelmet. Azonkívül, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatok nem tartalmazzák a pénzmosás bűncselekményének a lett jog szerinti meghatározását, emlékeztetek arra, hogy az EUMSZ 267. cikk által létrehozott igazságügyi együttműködési rendszer keretében a Bíróságnak nem feladata a nemzeti törvényi vagy rendeleti rendelkezések értelmezése.(91) Annyi bizonyos, hogy a pénzmosás általános jelleggel olyan eljárást jelöl, amelynek célja valamely büntetendő cselekményből származó jövedelem jogszerű gazdaságba történő visszajuttatása, és így az e tevékenységekből származó pénzeszközök, ingó és ingatlan vagyontárgyak jogszerű eredete látszatának megteremtése. Mivel a pénzmosás mint bűncselekmény nem állhat fenn, ha az érintett vagyon nem jogellenes eredetű, könnyen érthető a kérdést előterjesztő bíróság részéről az alapügyben szóban forgóhoz hasonló elkobzási eljárással való összekapcsolás.
90. Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság számára adandó hasznos válasz érdekében pontosítani lehet, hogy a 2016/343 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének első mondata értelmében a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy egészen addig, amíg a gyanúsítottak vagy a vádlottak bűnösségét jogszerűen meg nem állapították, a bírósági határozatok – a bűnösséget megállapító határozatokat kivéve – ne utaljanak az említett személyekre úgy, mintha bűnösök lennének. A 2016/343 irányelv (16) preambulumbekezdéséből az következik, hogy e rendelkezés célja az ártatlanság vélelme tiszteletben tartásának biztosítása. Ennélfogva az ilyen bírósági határozatok e preambulumbekezdésnek megfelelően nem tükrözhetnek olyan véleményt, hogy az említett személy bűnös.(92) Az említett bírósági határozatok véleményem szerint magukban foglalhatják azokat a határozatokat, amelyek az alapeljárás végén olyan személy birtokában lévő vagyon elkobzását rendelik el, akivel párhuzamosan a bűncselekmény elkövetéséért való felelősségének megállapítására irányuló eljárás is folyamatban van.
91. A 2016/343 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének értelmezése céljából a Bíróság kifejezetten hivatkozott az EJEB ítélkezési gyakorlatára, amely úgy véli, hogy az ártatlanság vélelmének elve sérül, ha a vádlottra vonatkozó bírósági határozat vagy hivatalos nyilatkozat – jogerős elítélés hiányában – olyan egyértelmű nyilatkozatot tartalmaz, amely szerint az érintett személy elkövette a szóban forgó bűncselekményt. Ebben az összefüggésben az EJEB kiemelte az igazságügyi hatóságok által használt kifejezések, valamint megfogalmazásuk konkrét körülményeinek, illetve a szóban forgó eljárás jellegének és körülményeinek fontosságát. Következésképpen meg kell állapítani, hogy amennyiben az illetékes nemzeti bíróságnak a vagyonelkobzást elrendelő határozatban indokolnia kell azt a meggyőződését, hogy a szóban forgó vagyontárgy minden valószínűség szerint jogellenes eredetű, az indokolást olyan módon kell megfogalmazni, hogy elkerülhető legyen az érintett harmadik személyek bűnösségének idejekorán történő megállapítása, ami veszélyeztetheti az ezen személlyel szemben felhozott vádaknak egy külön, a vagyont generáló korábbi bűncselekményre, illetve a pénzmosásra vonatkozó eljárásban történő méltányos elbírálását.(93)
92. A fenti megfontolásokra, valamint a szervezett bűnözés elleni küzdelem tétjének alapvető jellegére(94) tekintettel meg kell állapítani, hogy az elkobzási eljárás tárgyát képező vagyon eredetére vonatkozó bizonyítási rendszer nem alkalmas arra, hogy nyilvánvalóan aránytalanul sértse az ártatlanság vélelmének elvét és a hallgatáshoz való jogot, valamint a védelemhez való jogot, amelyeket a 2014/42 irányelvnek a 2016/343 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben és a Charta 47. és 48. cikkének fényében értelmezett 8. cikkének (1) bekezdése alapján e vagyontárgyak birtokosának biztosítanak.
4. A hatékony jogorvoslatról
93. A C‑49/23. sz. ügyben előterjesztett második és harmadik kérdésével, amelyeket célszerű együttesen vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/42 irányelv 8. cikkének a Charta 17. és 47. cikkével összefüggésben értelmezett (6) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely nem biztosít jogorvoslati jogot a másodfokú bíróság által hozott, vagyonelkobzást elrendelő határozattal szemben azt követően, hogy a bíróság első fokon úgy határozott, hogy megszünteti a vagyon jogellenes megszerzése miatt indított eljárást, megállapítva, hogy nincs elegendő bizonyíték az e vagyon és a bűncselekmény vagy annak jogellenes eredete közötti kapcsolatra.(95)
94. A büntetőeljárásról szóló törvény 630. és 631. cikke értelmében a vagyon jogellenes megszerzése miatt eljárást lefolytató bíróság az elé terjesztett bizonyítékok értékelése alapján elrendelheti a jogellenesen szerzett vagyon elkobzását, ellenkező esetben pedig korlátozó intézkedések elfogadása nélkül megszüntetheti az eljárást. A bíróság e határozatával szemben a vagyonnal kapcsolatban álló személy vagy az eljáró hatóság a regionális bíróság előtt nyújthat be fellebbezést, amely a fellebbezés devolutív hatályára tekintettel újból határozatot hoz az ügyben, és amennyiben az elé terjesztett határozatot hatályon kívül helyezi, az első fokon eljáró bírákkal azonos jogkörökkel új határozatot hoz. Ez utóbbi határozattal szemben nincs helye jogorvoslatnak.
95. A 2014/42 irányelv 8. cikke (6) bekezdésének második mondata pedig úgy rendelkezik, hogy a tagállamok rendelkeznek arról, hogy annak a személynek, akivel szemben elkobzást rendeltek el, tényleges lehetősége legyen a határozat bíróság előtti megtámadására. Az alapeljárásban részt vevő felek e rendelkezés szigorú szó szerinti értelmezését követve lényegében úgy vélik, hogy e rendelkezés arra kötelezi a tagállamokat, hogy olyan eljárást vezessenek be, amely szükségszerűen bírósági eljárást foglal magában, és amely lehetővé teszi a vagyonelkobzást elrendelő határozat szabályszerűségének vizsgálatát, függetlenül attól, hogy azt mely szakaszban fogadták el.
96. Ez az értelmezés véleményem szerint nem fogadható el. Az említett rendelkezés hatályát annak összefüggéseibe helyezve kell meghatározni, vagyis hogy az a 2014/42 irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében meghatározott azon általános kötelezettségbe illeszkedik, hogy az ezen irányelvben előírt intézkedések által érintett személyek számára biztosítsák a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot. Az említett irányelv preambulumbekezdéseiből vagy egyéb rendelkezéseiből egyáltalán nem következik, hogy az irányelv arra kötelezné a tagállamokat, hogy másodfokú bírósági eljárást vezessenek be, azaz hogy fellebbezést lehessen benyújtani a bíróság által első fokon hozott határozattal szemben benyújtott jogorvoslat tárgyában hozott határozattal szemben. E tekintetben megjegyzem, hogy ami a befagyasztást elrendelő határozatot illeti, a 2014/42 irányelv 8. cikkének (4) bekezdése csak e határozat bíróság előtti megtámadásának lehetőségét írja elő a nemzeti jog szerinti eljárásokkal összhangban, anélkül hogy előírná a kétfokú bírósági eljárást. Az ilyen követelmény ezenkívül ellentétes lenne az irányelv hatékonyságra és gyorsaságra vonatkozó célkitűzéseivel.
97. Úgy tűnik számomra, hogy ezt a következtetést megerősíti a Bíróságnak a másodlagos jog más, hatékony jogorvoslatot előíró rendelkezéseire, így többek között a 2013/32/EU irányelv(96) 46. cikkének (1) bekezdésére, a 2008/115/EK irányelv(97) 13. cikkének (1) bekezdésére és a 604/2013/EU rendelet(98) 29. cikkének (1) és (2) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata. E rendelkezésekben a 2014/42 irányelv 8. cikke (6) bekezdésének második mondatához hasonló megfogalmazás áll fenn abban az értelemben, hogy a sérelmet okozó aktusokkal szemben, konkrétan megnevezett személyek érdekében hatékony jogorvoslat bevezetését követelik meg. Az említett rendelkezéseket a Charta 47. cikkének fényében értelmezve a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az e rendelkezések által biztosított védelem csak egyszintű bírósági jogorvoslat fennállására korlátozódik. Úgy tűnik tehát, hogy kizárólag a bíróság előtti jogorvoslat fennállásának van jelentősége, amelyet a jelen esetben a 2014/42 irányelv 8. cikke (6) bekezdésének második mondata biztosít, mivel a hatékony bírói jogvédelem elve a bírósághoz fordulás jogát, nem pedig a többfokú bírósági eljárást biztosítja a magánszemély számára.(99) Következésképpen az, hogy a jogorvoslati szerv azon határozata ellen, amely megállapította, hogy a vagyont jogellenesen szerezték meg és elkobozta azt, az e vagyon eredetére vonatkozó bizonyítékok újbóli érdemi vizsgálatát követően a büntetőeljárásról szóló törvény 631. cikke értelmében nincs helye jogorvoslatnak, nem sérti az említett vagyonnal rendelkező személyek tisztességes eljáráshoz való jogát. Amint azt a lett kormány hangsúlyozza, a nemzeti szabályozást úgy alkották meg, hogy azt a kérdést, hogy a vagyont jogellenesen szerezték‑e meg és elkobozható‑e, két bíróság vizsgálhatja, amelyek mindegyike független módon vizsgálja a vagyon eredetét.
98. Úgy tűnik számomra, hogy ez az értelmezés nem ellentétes az EJEB ítélkezési gyakorlatával. Ebből ugyanis az következik, hogy sem az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése, sem pedig a 13. cikke nem biztosítja a fellebbezéshez vagy a másodfokon történő bírósági eljáráshoz való jogot, amely utóbbit a hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 2. cikke is csak a bűncselekmény elkövetése miatt elítélt személyek tekintetében ismeri el, és nem követelik meg azt sem, hogy több szintű bírósági eljárás álljon fenn.(100) Ezenkívül az EJEB úgy véli, hogy az EJEE 13. cikke főszabály szerint nem alkalmazható abban az esetben, ha az EJEE állítólagos megsértésére bírósági eljárás keretében került sor, kivéve ha a 13. cikkre alapított kifogások az „észszerű határidő” követelményének megsértésére vonatkoznak.(101)
99. Tekintettel a jogellenesen szerzett vagyon elkobzására irányuló eljárás büntetőjogi jellegére és az ezen elkobzással járó szankcióra, emlékeztetni kell az EJEE hetedik kiegészítő jegyzőkönyve 2. cikkének tartalmára, pontosítva, hogy ez utóbbit valamennyi tagállam megerősítette, néhány tagállam tekintetében fenntartásokkal és nyilatkozatokkal. E cikk (1) bekezdése előírja, hogy „[a]nnak, akit bíróság bűncselekmény miatt elítélt, joga van arra, hogy a bűnössége megállapítását, illetőleg a büntetés kiszabását tartalmazó ítéletet felsőbb bírósággal felülbíráltassa”. Ha feltételezzük is, hogy e rendelkezés alkalmazandó a fent említett eljárás esetében, és véleményem szerint ez a helyzet, figyelemmel az elkobzási intézkedés büntetőjogi szankció jellegére, hangsúlyozni kell, hogy az említett jegyzőkönyv 2. cikkének (2) bekezdése szerint e jog alól kivételek tehetők. Ez utóbbiak között szerepel az a helyzet, amelyben az érintettet a felmentő ítélet elleni jogorvoslatot követően bűnösnek nyilvánították és elítélték, amely helyzet erőteljesen hasonlít a kérdést előterjesztő bíróság által a C‑49/23. sz. ügyben előterjesztett második és harmadik kérdésben említett helyzethez.
100. Ennélfogva úgy vélem, hogy a 2014/42 irányelv 8. cikkének a Charta 17. és 47. cikkével összefüggésben értelmezett (6) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely nem biztosít jogorvoslati jogot az elsőfokú bíróság által az eljáró hatóságnak a vagyon jogellenes eredete megállapítására irányuló kérelmét elutasító határozatával szemben indított jogorvoslat tárgyában másodfokon eljáró bíróság azon határozatával szemben, amely elrendeli a jogellenesen szerzettnek minősülő vagyon elkobzását.
101. A fenti megfontolások összességére tekintettel nem kell válaszolni a C‑767/22. és a C‑161/23. sz. ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre, valamint a C‑49/23. sz. ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésre, amelyek az uniós jog elsőbbsége elvének értelmezésére vonatkoznak.
V. Végkövetkeztetés
102. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Latvijas Republikas Satversmes tiesa (alkotmánybíróság, Lettország) részére a következő választ adja:
A bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az Európai Unión belüli befagyasztásáról és elkobzásáról szóló, 2014. április 3‑i 2014/42/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 8. cikkének (1) és (6) bekezdését, a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (4) bekezdésével és 4. cikkének (1) bekezdésével, valamint a büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről szóló, 2016. március 9‑i (EU) 2016/343 európai parlamenti és tanácsi irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája 17., 47. és 48. cikkének fényében
a következőképpen kell értelmezni:
azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a jogellenesen szerzett vagy bűncselekményhez kapcsolódó vagyon bűnösséget megállapító korábbi ítélet nélküli elkobzására irányuló eljárást vezet be, amelyet a bűncselekmény feltételezett elkövetője – akinek a vagyonát befagyasztották – bűnösségének megállapítására irányuló eljárás során indítanak meg, és az előbbi eljárással párhuzamosan folytatnak, és amely
– lehetőséget biztosít az iratokba való betekintés harmadik személy életének vagy alapvető jogainak védelmével vagy egy folyamatban lévő bűnügyi nyomozás megfelelő lefolytatásának megőrzésével igazolt megtagadására, amennyiben e megtagadás bírósági felülvizsgálat tárgyát képezi, amelynek keretében a bíróság gondoskodik arról, hogy a bizonyítékok konkrét és teljes körű hozzáférhetővé tételének illetékes nemzeti hatóság általi megtagadása a védelemhez való jog és a tisztességes eljárás tiszteletben tartásának biztosítása érdekében a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjon;
– a vagyon jogellenes eredetének törvényi vélelmén alapuló vagyonelkobzást elrendelő határozat elfogadását írja elő, amely vélelem az eljáró hatóság által szolgáltatott olyan bizonyítékok összességén alapul, amelyek valószínűsítik az ilyen eredetet, feltéve egyrészt, hogy az e vagyon birtokában lévő személyeknek ténylegesen lehetőségük van arra, hogy bizonyítsák annak valószínűsíthetően jogszerű eredetét, másrészt pedig, hogy e határozat e személyeket nem úgy mutatja be, mint akik bűncselekmény elkövetésében bűnösek, amit az említett vagyon elkobzására irányuló eljárással párhuzamosan folytatott külön büntetőeljárásban vizsgálnak;
– a vagyonelkobzást elrendelő határozattal szembeni bírósági jogorvoslatot ír elő, anélkül, hogy – amennyiben azt a másodfokú bíróság hozza meg azt követően, hogy a bíróság első fokon úgy határozott, hogy elutasítja az elkobzás iránti kérelmet – e határozat bíróság előtt megtámadható lenne.