A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (nyolcadik tanács)

2019. április 4.(*)

„Közszolgálat – Tisztviselők – »Eurostat« ügy – Nemzeti büntetőeljárás – Megszüntetés – Segítségnyújtás iránti kérelem – Visszaélést bejelentő személy – Az ártatlanság vélelme – Kártérítésre és megsemmisítésre irányuló kereset”

A T‑61/18. sz. ügyben,

Amador Rodriguez Prieto, az Európai Bizottság korábbi tisztviselője (lakóhelye: Steinsel [Luxemburg], képviselik: S. Orlandi, T. Martin és R. García‑Valdecasas y Fernández ügyvédek)

felperesnek

az Európai Bizottság (képviselik: B. Mongin és R. Striani, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen

elsődlegesen a felperesnek állítólagosan okozott vagyoni és nem vagyoni kár megtérítése, és másodlagosan a felperes segítségnyújtás iránti kérelmének elutasításáról szóló, 2017. március 28‑i bizottsági határozat megsemmisítése iránt az EUMSZ 270. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács),

tagjai: A. M. Collins elnök, R. Barents és J. Passer (előadó) bírák,

hivatalvezető: R. Ramette tanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2019. január 17‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita alapját képező tényállás

1        Amador Rodriguez Prieto felperes 1987 és 2003 között az Európai Bizottság tisztviselője volt.

2        1998. március 1‑jén a felperest kinevezték az Eurostat (az Európai Unió Statisztikai Hivatala) tájékoztatási és terjesztési, közlekedési, harmadik országokkal folytatott műszaki együttműködési, kül‑ és belkereskedelmi statisztikai C igazgatósága C1 egységének vezetőjévé.

3        1996 óta az Eurostat biztosította az árusítóhelyek (a továbbiakban: datashopok) hálózatát működtető Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatalára (OPOCE) támaszkodva gyűjtött statisztikai adatok nyilvánosságra hozatalát. Az Eurostat, az OPOCE és a datashopok között 1996‑ban létrejött háromoldalú szerződések bonyolult számlázási kört írtak elő, amely alapján az Eurostat a forgalomba került, említett adatok számlázási árának akár 55%‑át is megkaphatta.

4        A felperest igazgatója, B., azzal a feladattal bízta meg, hogy hagyja jóvá a többek között a Planistat társasággal kötött háromoldalú szerződésekből eredő költségeket.

5        A felperes 1998. október 27‑i feljegyzésében az Eurostaton belül a szerződések kezelésére vonatkozó belső ellenőrzés elrendelését kérte. Kérte továbbá, hogy vonják vissza a kiadások engedélyezésére vonatkozó aláírási jogát, ami az 1998. november 27‑i feljegyzéssel meg is történt.

6        1999 szeptemberében a belső ellenőrzés megállapította, hogy szabálytalanságok történtek az Eurocost, az Eurogramme, a Datashop, a Planistat és a CESD Communautaire társaságokkal kötött háromoldalú szerződésekkel kapcsolatos, bizottsági költségvetési szabályok hatálya alá nem tartozó pénzügyi keret kialakítását lehetővé tévő pénzgazdálkodás során.

7        A belső ellenőrzési jelentést 2000. január 3‑án átadták a Bizottság pénzügyi ellenőrzésért felelős főigazgatóságának.

8        A Bizottság pénzügyi ellenőrzésért felelős főigazgatósága 2000. március 17‑én az Európai Csalás Elleni Hivatalhoz (OLAF) fordult. Az OLAF több vizsgálatot is indított, többek között az Eurostat által az Eurocost, az Eurogramme, a Datashop, a Planistat és a CESD Communautaire társaságokkal kötött szerződésekkel, az e társaságoknak nyújtott támogatásokkal, és a kialakított számlázási rendszerrel kapcsolatban.

9        2003. március 19‑én az OLAF megküldte a Planistattal kötött szerződést a párizsi ügyészségnek (Franciaország), aki 2003. április 4‑én bűnpártolás és hűtlen kezelésben való bűnrészesség miatt nyomozást indított.

10      2003. június 11‑én a Bizottság megbízta a Belső Ellenőrzési Szolgálatát is, amely három jelentést készített, nevezetesen a 2003. július 7‑i és szeptember 24‑i jelentést, valamint a 2003. október 22‑i végleges jelentést.

11      Az OLAF 2003. április 22‑i jelentése alapján a Bizottság felhatalmazta Jogi Szolgálatát, hogy tegyen feljelentést X ellen; a Jogi Szolgálat 2003. július 10‑én bűnpártolás és hűtlen kezelésben való bűnrészesség miatt tett feljelentést a párizsi ügyészségnél. A feljelentés az Európai Unió tisztviselői, illetve alkalmazottai által elkövetett, uniós pénzügyi érdekeket sértő, esetleges sikkasztásra vonatkozott. A párizsi ügyészség által indított nyomozást 2003. augusztus 4‑én hűtlen kezelésre vonatkozó vádirattal kiterjesztették.

12      2008. június 11‑én a felperes tájékoztatta a Bizottságot, hogy ezen büntetőeljárás keretében a francia rendőrség tanúként történő kihallgatásra idézte be. Ezért azt kérte a kinevezésre jogosult hatóságtól, hogy mentesítse az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 19. cikke alapján fennálló titoktartási kötelezettsége alól, és térítse meg a Luxembourg (Luxemburg) és Párizs közötti közlekedésével kapcsolatban felmerült utazási költségeit.

13      2008. június 30‑án a kinevezésre jogosult hatóság felmentette a felperest titoktartási kötelezettsége alól, az utazási költségtérítésre vonatkozó kérelmét azonban elutasította. Az e határozat ellen irányuló, 2008. július 21‑i panaszát 2008. november 20‑án elutasították.

14      2008. október 7‑én a felperest kihallgatta a francia rendőrség.

15      2008. október 22‑én a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján benyújtotta az első (D/505/08. számon nyilvántartásba vett) segítségnyújtás iránti kérelmet. Többek között arra hivatkozott, hogy azzal, hogy 1998. októberben belső ellenőrzést kért, visszaélést bejelentő tisztviselőként járt el, és a közte és az intézmény között fennálló érdekközösség miatt az érintett intézmény köteles számára segítséget nyújtani. A felperes szerint ezért a Bizottságnak át kell vállalnia az azzal kapcsolatban felmerült ügyvédi költségeit, hogy a francia rendőrség tanúként kihallgatta.

16      Ezt a segítségnyújtás iránti első kérelmet 2008. december 17‑én elutasították. A Bizottság közölte, hogy tudomást szerzett róla, hogy a felperessel szemben a 2008. október 7‑i kihallgatáson vádat emeltek. A Bizottság megállapította, hogy nem teljesül a személyzeti szabályzat 24. cikkében foglalt két alkalmazási feltétel, nevezetesen a tisztviselő személye vagy vagyona sérelmére elkövetett becsületsértés, rágalmazás stb. fennállása, valamint az e tények és a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása közötti okozati összefüggés fennállása. A Bizottság határozatát nem támadták meg.

17      2013. szeptember 9‑én a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) mellett működő vizsgálóbíró végzésével a büntetőeljárás alá vont valamennyi személy, köztük a felperes vonatkozásában megszüntette az eljárást (a továbbiakban: büntetőeljárást megszüntető végzés).

18      2013. szeptember 17‑én a Bizottság fellebbezést nyújtott be a büntetőeljárást megszüntető végzéssel szemben.

19      2014. június 23‑i ítéletében a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság, Franciaország) helybenhagyta a büntetőeljárást megszüntető végzést.

20      2014. június 27‑én a Bizottság felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a párizsi fellebbviteli bíróságnak a büntetőeljárást megszüntető végzést helybenhagyó, 2014. június 23‑i ítélete ellen.

21      2016. június 15‑i ítéletében a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) elutasította a Bizottság által cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) büntetőeljárást megszüntető végzést helybenhagyó, 2014. június 23‑i ítélete ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet, és ezzel megszüntette a büntetőeljárást.

22      2016. november 28‑án a felperes a 2016. szeptember 9‑i De Esteban Alonso kontra Bizottság ítéletre (T‑557/15 P, nem tették közzé, EU:T:2016:456, 59. pont) és a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) 2016. június 15‑i ítéletére hivatkozással a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján egy arra vonatkozó, segítségnyújtás iránti második kérelmet nyújtott be, hogy a Bizottság vállalja át a felperes részéről a francia bíróságok előtti védekezéssel kapcsolatban felmerült költségeket és ügyvédi munkadíjat. Azt is kérelmezte, hogy a személyi aktájához csatolt feljegyzésben szakmai becsületének helyreállítása érdekében ismerjék el visszaélést bejelentői jogállását. Másodlagosan az intézmény által azáltal elkövetett szolgálati kötelezettségszegésből eredő kár megtérítését kérte, hogy nem vette figyelembe a visszaélést bejelentői jogállását és megtagadta tőle a védelmet.

23      2017. március 28‑i határozatával a kinevezésre jogosult hatóság elfogadhatatlannak nyilvánította a segítségnyújtás iránti második kérelmet, elsősorban azzal az indokkal, hogy a felperes a segítségnyújtás iránti első kérelem 2008. december 17‑i elutasítása óta nem hozott fel igazolásul új körülményt. Végeredményben azt állapította meg, hogy a segítségnyújtás iránti második kérelem és a kártérítési kérelem nem megalapozott.

24      CMS 16/056. hivatkozási számú, 2017. április 10‑i levelében a Bizottság arról tájékoztatta a felperest, hogy az Eurostat üggyel összefüggésben a felperes vonatkozásában – a Bizottság szóhasználatával élve – fegyelmi „aktát” készített, és azt lezárta.

25      2017. június 28‑án a felperes előzetes közigazgatási panaszt nyújtott be a megtámadott határozattal szemben.

26      2017. október 30‑án ezt a panaszt elutasították.

 Az eljárás és a felek kérelmei

27      A Törvényszék Hivatalához 2018. február 5‑én benyújtott beadványában a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

28      A Törvényszék Hivatalához 2018. június 4‑én benyújtott levelében a felperes jelezte, hogy nem él a válasz benyújtásának lehetőségével.

29      A felperes lényegében azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        elsődlegesen kötelezze a Bizottságot 68 831 euró összegű vagyoni kár és 100 000 euró összegű nem vagyoni kár felperes részére történő megtérítésére;

–        másodlagosan semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

30      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        a keresetet mint elfogadhatatlant, de mindenesetre mint megalapozatlant utasítsa el;

–        a felperest kötelezze a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

31      Keresete alátámasztása érdekében a felperes először is azt állítja, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkén alapuló, segítségnyújtás iránti kérelme elfogadható, ahogyan az ezen kérelem elutasításával szemben benyújtott, megsemmisítés iránti keresete is az. Ezt követően elsődlegesen az Unió amiatt fennálló, szerződésen kívüli felelősségét hozza fel, hogy a Bizottság állítólagosan megsértette a visszaélést bejelentő tisztviselői jogállását, másodlagosan pedig a megtámadott határozat megsemmisítését kéri.

 A segítségnyújtás iránti kérelem és a megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatóságáról

32      A keresetlevélben a felperes vitatja a Bizottság által a megtámadott határozatban képviselt álláspontot, amely szerint a segítségnyújtás iránti kérelem elfogadhatatlan.

33      A felperes szerint, jóllehet igaz, hogy a kinevezésre jogosult hatóság nem kötelezhető arra, hogy segítséget nyújtson a szakmai kötelezettségei megszegésével gyanúsított tisztviselőnek, a Bizottság által tett feljelentés nem zárta ki végérvényesen azt, hogy később segítséget nyújtson számára. A jelen ügyben a kinevezésre jogosult hatóság rendelkezésére álltak olyan információk, amelyek alátámasztották a visszaélést bejelentő tisztviselőként foganatosított cselekményét.

34      A felperes azt állítja, hogy az a körülmény, hogy az őt ért sérelem a francia hatóságok cselekményeiből származik, nem zárja ki a személyzeti szabályzat 24. cikkének alkalmazását. Állítása szerint a visszaélést bejelentői jogállására hivatkozott annak bizonyítására, hogy jogellenes volt a büntetőeljárás megindítása és lefolytatása vele szemben.

35      Végül a felperes azzal érvel, hogy mindig is vitatta, hogy tudatosan részt vett volna költségvetési szabályok megsértésével folytatott gazdálkodási rendszerben, amit a kiadások engedélyezésére vonatkozó aláírási jogának visszavonása iránti kérelme is bizonyít. Álláspontja szerint a kinevezésre jogosult hatóságnak e körülmények alapján meg kellett volna állapítania, hogy érdekei nem ellentétesek a felperesével, és az ügyét meg kell különböztetni a többi érintett tisztviselőétől, különösen a francia bíróságok előtti védekezésével kapcsolatos költségek átvállalását illetően.

36      A Bizottság lényegében azt állítja, hogy a megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelem elfogadhatatlan azon az alapon, hogy a segítségnyújtás iránti második kérelem maga is elfogadhatatlan volt, mivel egyrészt a felperes csupán megismételte a segítségnyújtás iránti korábbi kérelmet anélkül, hogy új tényeket hozott volna fel, másrészt ezt a segítségnyújtás iránti újabb kérelmet a nemzeti jogorvoslati lehetőségek kimerítése nélkül nyújtotta be.

37      Először is, a Bizottság azon érvelésével kapcsolatban, hogy a segítségnyújtás iránti második kérelem azért elfogadhatatlan, mert a felepres nem terjesztett elő új tényeket, meg kell állapítani, hogy az segítségnyújtás iránti említett kérelem (lásd a fenti 22. pontot) új elemet tartalmaz a segítségnyújtás iránti első kérelemhez (lásd a fenti 15. pontot) képest, amelyet nem sokkal a felperessel szembeni, a tribunal de grande instance de Paris (párizsi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) mellett működő vizsgálóbíró általi vádemelést követően nyújtottak be.

38      Ez az új tény a vizsgálóbíró által 2013. december 9‑én hozott, büntetőeljárást megszüntető végzésre, valamint a Bizottság által benyújtott, kétszeresen – utoljára a Cour de cassation (semmítőszék) által 2016. június 15‑én jogerősen – helybenhagyott jogorvoslatokra vonatkozik.

39      A büntetőeljárást megszüntető végzés, majd annak a fellebbezési eljárásban történő jóváhagyása, illetve a felülvizsgálati kérelem elutasítása, amelyek ellentétesek voltak a Bizottságnak a fellebbezési és a felülvizsgálati eljárásban benyújtott beadványokban megfogalmazott azon álláspontjával, hogy a felperes bűncselekményt követett el, összességükben új ténynek minősülnek.

40      Kétségtelen, hogy a büntetőeljárást megszüntető végzésben a francia vizsgálóbíró megállapította, hogy „az Eurostat égisze alatt kötött háromoldalú [szerződések] végrehajtásából következő mechanizmus ellentétes a[z Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó, 1977. december 21‑i] költségvetési rendelet [HL 1977. L 356., 1. o.; a továbbiakban: költségvetési rendelet] 4.1. cikkével”, és 2014. június 23‑i ítéletében a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) kimondta, hogy „megsértették a költségvetési rendeletben foglalt újrafoglalkoztatási szabályokat”.

41      Ezeket a megállapításokat azonban személytelenül, a felperes említése nélkül tették.

42      A francia vizsgálóbíró ezzel egy időben továbbá a csalárd szándék és sikkasztás hiányát is megállapította, és több olyan kijelentést is tett, amelyek értelmében először is a datashopok rendszere – bár a költségvetési rendeletnek nem felel meg – az Európai Unió Számvevőszéke szerint „az említett rendelet alkalmatlansága miatt szükséges”, és „csupán az OPOCE által korábban már jogszerűen alkalmazott rendszer átvétele”, másodszor „a meglévő közösségi eljárásokkal nem biztosítható az Eurostat által előállított adatok rugalmas és jól működő kereteken belüli kereskedelme, és mivel nem állt rendelkezésre megfelelő eljárás, olyan megoldásokat kellett találni, amelyek lehetővé teszik az Eurostat számára a feladat ellátását”, harmadszor pedig „az eredetileg a datashophálózat létrehozásához kapcsolódó pénzügyi ellenőrzés, amely nem kedvezett a datashophálózatnak a háromoldalú megállapodásokra épülő rendszerrel való összekapcsolásának, valójában egyáltalán nem foglalkozik annak működési részletszabályaival, aminek következtében az Eurostat illetékeseinek a »legjobban« kell és lehet eljárniuk, amikor a Bizottság stratégiája az erős kereslet miatt a statisztikák kínálatának növelésére irányul” (büntetőeljárást megszüntető végzés; a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság 2014. június 23‑i ítélete).

43      A fenti megfontolásokból az következik, hogy a felperes helyesen utalt új tények fennállására, amikor a francia büntetőjogi határozatokra hivatkozott.

44      Másrészt a segítségnyújtás iránti második kérelem amiatti elfogadhatatlanságával kapcsolatban, hogy a felperes nem merítette ki a nemzeti jogorvoslati lehetőségeket, rá kell mutatni, hogy ez az érv azon az előfeltevésen alapul, hogy a személyzeti szabályzatnak a segítségnyújtásra vonatkozó 24. cikke alkalmazandó a jelen ügyben, és ezért az adminisztrációnak a személyzeti szabályzat e rendelkezése értelmében fennálló objektív felelőssége megállapításának feltétele a károkozó harmadik személlyel szembeni nemzeti jogorvoslati lehetőségek kimerítése.

45      Márpedig, ahogy az már a fenti 46–59. pontban is szerepelt, ez az előfeltevés téves.

46      A személyzeti szabályzat 24. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az Unió segítséget nyújt minden tisztviselőnek, különösen olyan személy elleni eljárásban, aki a tisztviselő vagy családtagjai sérelmére, a tisztviselő beosztása vagy feladatainak ellátása miatt fenyegetést, becsületsértést, rágalmazást, illetve bármely, személy vagy vagyon elleni támadást követett el.

Az Unió egyetemlegesen megtéríti a tisztviselőnek az ilyen esetben elszenvedett kárt, amennyiben azt nem a tisztviselő szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása okozta és az elkövetőtől nem tudott kártérítést kapni.”

47      Az ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat 24. cikkének célja a tisztviselőknek és alkalmazottaknak jelenleg és a jövőben biztonságot nyújtani annak lehetővé tétele érdekében, hogy az általános szolgálati érdeknek megfelelően jobban elláthassák feladatukat (1986. június 12‑i Sommerlatte kontra Bizottság ítélet, 229/84, EU:C:1986:241, 19. pont; 2000. június 27‑i K kontra Bizottság ítélet, T‑67/99, EU:T:2000:169, 35. pont; 2011. július 20‑i Gozi kontra Bizottság ítélet, F‑116/10, EU:F:2011:124, 12. pont). Az intézmény segítségnyújtási kötelezettsége tehát mind a személyi állományának védelmére, mind a saját érdekeinek megóvására irányul, ezért érdekközösség feltételezésén alapul. Az ítélkezési gyakorlat szerint továbbá így az adminisztráció nem kötelezhető arra, hogy segítséget nyújtson a szakmai kötelezettségei súlyos megszegésével gyanúsított, és emiatt fegyelmi eljárás alá vonható tisztviselőnek (2010. november 23‑i Wenig kontra Bizottság ítélet, F‑75/09, EU:F:2010:150, 49. pont).

48      Még pontosabban, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat 24. cikkében szereplő segítségnyújtási kötelezettség alapján az intézmény a tisztviselőknek a harmadik személyek részéről ellenük irányuló cselekedetekkel szemben, nem pedig az intézmény saját aktusaival szemben köteles védelmet nyújtani, amelyek felülvizsgálata a személyzeti szabályzat más rendelkezéseinek hatálya alá tartozik (2016. szeptember 9‑i De Esteban Alonso kontra Bizottság ítélet, T‑557/15 P, nem tették közzé, EU:T:2016:456, 45. pont; 2018. július 13‑i Curto kontra Parlament ítélet, T‑275/17, EU:T:2018:479, 111. pont, lásd még ebben az értelemben: 2011. július 12‑i Bizottság kontra Q ítélet, T‑80/09 P, EU:T:2011:347, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49      A jelen esetben a francia igazságügyi hatóságok a felperessel szemben 2008. október 7‑én vádat emeltek. A vádemelésre az igazságügyi hatóságok által 2003. április 4‑én indított nyomozás kiterjesztéseként, az OLAF által 2003. március 19‑én továbbított információk alapján, a 2003. július 10‑én a Bizottság által X ellen tett feljelentést követően került sor.

50      A vádemelés alá vont összes személyre, köztük a felperesre nézve kedvező tartalmú, büntetőeljárást megszüntető végzést követően a francia büntetőeljárás a Bizottság által e végzéssel szemben benyújtott, a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) 2014. június 23‑i, az említett végzést helybenhagyó ítéletével elutasított fellebbezés miatt, valamint a Bizottság által ezen ítélet ellen benyújtott, a Cour de cassation (semmítőszék) 2016. június 15‑i ítéletével elutasított felülvizsgálati kérelem miatt folytatódott.

51      Rá kell mutatni, hogy ahogyan ezt a Törvényszék De Esteban Alonso vonatkozásában a 2016. szeptember 9‑i De Esteban Alonso kontra Bizottság ítélet (T‑557/15 P, nem tették közzé, EU:T:2016:456, 49. pont) alapjául szolgáló üggyel összefüggésben megállapította, a francia igazságügyi hatóságok által végrehajtott cselekmények – így különösen a felperessel szembeni vádemelés – nem minősülnek a személyzeti szabályzat 24. cikkében említett cselekedeteknek. Nem csak arról van szó, hogy ezek a cselekmények a szóban forgó büntetőeljárás szabályos lefolytatásába illeszkednek, de a felperes sem állítja komolyan, hogy azok az említett francia igazságügyi hatóságok által vele szemben folytatott, olyan jogellenes támadásnak minősültek, amelyek indokolttá tették volna a Bizottság által a személyzeti szabályzat 24. cikk alapján nyújtandó segítséget.

52      Márpedig, ahogyan ez lényegében az ítélkezési gyakorlatból is következik, jóllehet a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében szereplő segítségnyújtási kötelezettség személyzeti szabályzatba foglalt, olyan lényeges garanciát jelent a tisztviselő számára, amely nem függ attól a feltételtől, hogy előzetesen bizonyítsák azon támadások jogellenességét, amelyek miatt a tisztviselő segítségnyújtást kért, arra is szükség van, hogy a felperes előterjessze azokat a bizonyítékokat, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy ezek a támadások a tisztviselőt beosztása vagy feladatainak ellátása miatt érték, és az alkalmazandó nemzeti jog alapján jogellenesek (2010. november 23‑i Wenig kontra Bizottság ítélet, F‑75/09, EU:F:2010:150, 48. pont).

53      A jelen esetben ez nincs így, és a felperes sem állítja komolyan, hogy a francia igazságügyi hatóságok jogszerűtlenül jártak el vele szemben, és erre vonatkozóan nem terjeszt elő bizonyítékot sem.

54      Ezen túlmenően meg kell állapítani, hogy a felperes valójában nem harmadik személyek részéről ellene irányuló cselekedetekkel szemben, hanem a Bizottság olyan saját aktusaival szemben kéri az intézmény általi segítségnyújtást, amelyek a vele szemben indított büntetőeljárás alapjául szolgáltak, és nem utolsósorban amelyek miatt a Cour de cassation (semmítőszék) 2016. június 15‑i ítéletének meghozataláig meghosszabbították vele szemben a büntetőeljárást.

55      Ugyanis bár igaz, hogy a francia igazságügyi hatóságok emeltek vádat a felperessel szemben, a hatóságoknak továbbított információkkal és a feljelentés megtételével mégis a Bizottság volt a büntetőeljárás elindítója. Továbbá elsősorban a Bizottság tehetett arról, hogy a büntetőeljárást az eljárást megszüntető végzés meghozatalát követően is folytatták.

56      A keresetlevélben a felperes azt az álláspontot képviseli, hogy „bár szükségesnek tűnt, hogy az Európai Unió pénzügyi érdekeinek megvédése érdekében a Bizottság feljelentést tegyen, azt viszont már semmi nem indokolta, hogy büntetőeljárást folytassanak [a felperessel] szemben, […] mivel a Bizottság tisztában volt vele, hogy nem róható fel neki a felettesei által a datashopok irányítására létrehozott, szabálytalan rendszerben való tudatos részvétel”.

57      A fenti megállapításokból az következik, hogy mivel azok a cselekmények, amelyek miatt a felperes a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján segítségnyújtást kért, nem a francia igazságügyi hatóságok által foganatosított cselekményeket (amelyek jogszerűségét végeredményben nem vitatták komolyan, lásd a fenti 51–53. pontot), hanem magának a Bizottságnak az aktusait jelentik, ez a rendelkezés a jelen ítélet 48. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint nem alkalmazható a jelen ügyben.

58      Következésképpen nem adható hely a Bizottság azon érvének, hogy a segítségnyújtás iránti második kérelem elfogadhatatlan, mert a felperes nem merítette ki a nemzeti jogorvoslati lehetőségeket.

59      A fenti megfontolásokból az következik, hogy el kell utasítani a Bizottság által arra vonatkozóan előadott érveket, hogy a megsemmisítés iránti kereset új tények hiánya és a személyzeti szabályzat 24. cikke egyik alkalmazási feltételének be nem tartása miatt elfogadhatatlan.

 Az ügy érdeméről

60      A felperes a segítségnyújtás iránti kérelme mellett, annak elutasítása esetére a kérelmében és az előzetes közigazgatási panaszában másodlagosan úgy érvel, hogy a Bizottság kötelezettségszegést követett el, amikor nem vette figyelembe, hogy a felperes visszaélést bejelentő tisztviselőként járt el. A felperes e tekintetben a személyzeti szabályzat 22a. cikkére hivatkozott. A Bizottság legkésőbb a Belső Ellenőrzési Szolgálat zárójelentése 2003‑ban történt kiállításának időpontjában tudomást szerzett arról, milyen szerepet játszott a felperes a tények feltárásában. A felperes rámutat, hogy ha fegyelmi eljárást indítottak volna ellene, akkor vonatkozott volna rá a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 21. cikke, amely alapján az intézmény a fegyelmi eljárást követően átvállalhatja azon tisztviselő védekezéssel kapcsolatos költségeit, akivel szemben nem szabtak ki fegyelmi büntetést.

61      A felperes vitatta, hogy szándékosan részt vett volna a problémás gazdálkodási rendszerben. Rövid időn belül jelezte a rendszerrel kapcsolatos egyet nem értését. Nem volt tudomása arról, hogy a pénzügyi ellenőrzés nem képezte részét a datashophálózat működtetésének. Belső ellenőrzést kért, valamint azt, hogy vonják vissza az aláírási jogát. Így ezzel az üggyel csapdába került. Továbbá csak 2017. április 10‑én szerzett tudomást arról, hogy fegyelmi eljárás indult ellene.

62      A felperes ezért úgy ítélte meg, hogy a Bizottság megsértette a visszaélést bejelentő tisztviselők védelmére vonatkozó kötelezettségét, amit tovább súlyosbított a feljelentés, a büntetőeljárást megszüntető végzés megfellebbezése, majd a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) e végzést helybenhagyó, 2014. június 23‑i ítélete ellen benyújtott felülvizsgálati kérelem, amelyek a felperessel szemben indokolatlanul felhozott olyan vádakat tartalmaztak, hogy tudatosan részt vett a költségvetési rendeletet megsértésével működő rendszerben.

63      A felperes ezért úgy vélte, hogy a kára a következőkből tevődik össze: egyrészt a francia büntetőeljárás során felmerült, védekezéssel kapcsolatos, összesen 68 331 eurót kitevő költségek, másrészt pedig az abból származó, összesen 90 000 euró összegű nem vagyoni kár, hogy igazságtalannak érezte, hogy olyan tények miatt folyt ellene büntetőeljárás, amelyek feltárásához maga is hozzájárult. Továbbá arra is kérte a Bizottságot, hogy a személyi aktájához csatolt feljegyzésben szakmai becsületének helyreállítása érdekében ismerjék el az Eurostat ügyben a visszaélést bejelentő jogállását.

64      A keresetlevélben a felperes lényegében fenntartja álláspontját. A visszaélést bejelentői jogállásának el nem ismerése sérti a személyzeti szabályzat 22a. cikkét, valamint a gondoskodási kötelezettséget. Az a körülmény, hogy ez a rendelkezés csak 2004‑ben került be a személyzeti szabályzatba, nem zárja ki, hogy a Bizottság 2016‑ban elismerje a visszaélést bejelentő tisztviselőként a személyzeti szabályzat 11. és 12. cikkében foglalt kötelezettségeivel összhangban korábban játszott szerepét. A gondoskodási kötelezettség és az egyenlő bánásmód elve alapján a Bizottság köteles megkülönböztetni a felperes ügyét a többi olyan személyétől, akik ellen az Eurostat ügyben eljárás folyt.

65      A felperes rámutat, hogy a Bizottság, bár legkésőbb 2003. október 22‑án értesült a felperes által betöltött szerepről, ezt nem jelezte a francia igazságügyi hatóságoknak, és igazságtalanul meghosszabbította a vele szemben indult büntetőeljárást, holott nem kerülhette el figyelmét, hogy nem vett részt tudatosan a datashoprendszerben. A felperes álláspontja szerint az a tény, hogy a Bizottság nem nyújtott védelmet számára az őt pusztán amiatt ért károkkal szemben, hogy az Eurostat ügy feltárása idején egységvezető volt, közszolgálati kötelezettségszegésnek minősül. Végül a Bizottság által ellene indított fegyelmi eljárással kapcsolatban rámutat arra, hogy a Bizottság által az eljárás lezárása végett hivatkozott indokok nem állítják helyre a szakmai becsületét, ellenben további kételyeknek adnak táptalajt a rábízott feladatok ellátásának módját illetően.

66      A személyzeti szabályzat 24. cikkével kapcsolatban a felperes előadja, hogy a Bizottság tévesen állítja, hogy még a Cour de cassation (semmítőszék) 2016. június 15 ‑i ítéletét követően is ellentétesek voltak az érdekei a felperesével, ami kizárta a segítségnyújtás lehetőségét.

67      A Bizottság vitatja a felperes álláspontját. A személyzeti szabályzat 22a. cikkét csak 2004. május 1‑jén iktatták a személyzeti szabályzatba. A felperes nem róhatja fel a Bizottságnak, hogy az nem ismert el számára olyan jogállást, amely az ellenőrzést kérő feljegyzés időpontjában még nem létezett. A gondoskodási kötelezettség állítólagos megsértését illetően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e kötelezettség alapján nem nyújthatók olyan előnyök, amelyek a személyzeti szabályzatban nem szerepelnek. Azzal kapcsolatban, hogy a jogorvoslati lehetőségek gyakorlásával állítólag tovább súlyosbította a sérelmet, a Bizottság azt állítja, hogy csupán egy őt megillető jogot gyakorolt. A fegyelmi eljárás megindításából álló kötelezettségszegést illetően a Bizottság szerint nem vitatott, hogy a fegyelmi eljárás nem vezetett a felperessel szemben semmilyen aktus meghozatalához, ami magyarázatot ad arra, miért nem tájékoztatták erről a felperest. A pusztán formai okból indított, nyilvánosságra egyáltalán nem hozott és vizsgálati intézkedést nem eredményező fegyelmi eljárás nem okozhatott kárt a felperesnek.

68      A személyzeti szabályzat 24. cikkének állítólagos megsértését illetően a Bizottság megismétli arra vonatkozó álláspontját, hogy az e rendelkezésen alapuló, segítségnyújtás iránti második kérelem elfogadhatatlan, és azt állítja, hogy az mindenesetre megalapozatlan, mert olyan költségek megtérítésére irányul, amelyeket a felperesnek az ártatlanságának bizonyítása érdekében olyan helyzetben kellett viselnie, ahol az érdekei folyamatosan ellentétben álltak a Bizottság érdekeivel, nem pedig olyan költségek megtérítésére, amelyek a felperes részéről az őt harmadik személyek részéről ért támadásokkal vagy jogellenes magatartásokkal szembeni védekezés miatt merültek fel.

 A kártérítési kérelemről

69      A személyzeti szabályzat 22a. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1) Az a tisztviselő, akinek a feladatai ellátása során vagy azokkal összefüggésben olyan tények jutnak a tudomására, amelyek okot adnak egy esetleges törvényellenes tevékenység feltételezésére, beleértve az Unió érdekeinek hátrányt okozó csalást vagy korrupciót, illetve a szakmai feladatok teljesítésével kapcsolatos olyan magatartást, amely az Unió tisztviselőire vonatkozó kötelezettségek súlyos megszegését képezi, erről haladéktalanul tájékoztatja közvetlen felettesét, vagy főigazgatóját, vagy – ha hasznosnak ítéli – a főtitkárt vagy vele egyenértékű beosztásban dolgozó személyeket, illetve közvetlenül az Európai Csalás Elleni Hivatalt (OLAF).

[…]

(3) Azt a tisztviselőt, aki közli az intézménnyel az (1) és (2) bekezdésben említett információkat, az intézmény részéről nem érheti sérelmes hatás ennek következtében, feltéve hogy a tisztviselő jóhiszeműen járt el.”

70      A személyzeti szabályzat 22. cikke, amely minden tisztviselőt kötelez arra, hogy közölje azokat a tényeket, amelyek okot adnak egy esetleges törvényellenes tevékenység vagy az uniós tisztviselőkre vonatkozó kötelezettségek súlyos megszegésének feltételezésére (lásd ebben az értelemben: 2014. október 8‑i Bermejo Garde kontra EGSZB ítélet, T‑530/12 P, EU:T:2014:860, 103–106. pont), 2004. május 1‑jén lépett hatályba.

71      Végül meg kell jegyezni, hogy bármely tisztviselő, aki 2004. május 1‑je előtt a felettesének törvényellenes tevékenységgel vagy személyzeti szabályzat szerinti kötelezettség megszegésével kapcsolatban tudomására jutott, az Unió pénzügyi érdekeit esetlegesen sértő visszaélést jelentett be, már jogosult volt – feltéve, hogy jóhiszeműen járt el – az intézmény által a tisztviselő szervezeti egységével szemben az ellen nyújtott védelemre, hogy a bejelentés miatt megtorló intézkedést alkalmazzanak, vagy hogy az említett intézmény részéről sérelem érje.

72      Hozzá kell tenni ehhez azonban, hogy bár a tisztviselőt megillető ezen védelmet biztosítani kell az intézmény részéről a tisztviselőt ért sérelmekkel szemben, az nem terjedhet ki az annak megállapítására irányuló vizsgálatokkal szemben nyújtott védelemre, hogy maga a tisztviselő részt vett‑e, és ha igen, milyen mértékben az általa bejelentett szabálytalanságokban. Az ilyen szabálytalanságok bejelentésének a tisztviselő általi kezdeményezése legfeljebb – amennyiben a vizsgálatok megerősítik a tisztviselő bejelentett eseményekben való részvételét – enyhített körülménynek minősülhet az intézmény által a vizsgálatot követően indított, fegyelmi intézkedés kiszabására irányuló esetleges eljárásban, amint azt egyébként Šefčovič alelnök a Bizottsághoz intézett, a súlyos működési zavarok esetében történő információátadásra (whistleblowing) vonatkozó, 2012. december 6‑i közlemény (SEC(12012) 679 final) 3. pontjának utolsó mondatában is jelezte.

73      A fenti megfontolásokból az következik, hogy a felperes által igényelt, visszaélést bejelentői jogállás nem nyújt védelmet a bejelentett tényekben való esetleges érintettségének megállapítására irányuló eljárásokkal szemben.

74      A jelen ügyben nem igazán az a kérdés merül fel tehát, hogy a felperest megilleti‑e a visszaélést bejelentő jogállása, hanem inkább az, hogy a Bizottság – tekintettel az ügy konkrét körülményeire – jogellenesen járt‑e el akkor, amikor a büntetőeljárást megszüntető végzés meghozatalát követően elérte a büntetőeljárás folytatását.

75      Azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság a büntetőeljárást megszüntető végzés meghozatalát követően az említett végzés ellen benyújtott fellebbezés, majd a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) e végzést helybenhagyó, 2014. június 23‑i ítélete ellen benyújtott felülvizsgálati kérelem következtében folytatódott a büntetőeljárás, emlékeztetni kell arra, hogy a jogok bírói úton történő érvényesítése és az azzal együttjáró bírósági felülvizsgálat a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő, és az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt egyezmény 6. és 13. cikkében (1986. május 15‑i Johnston ítélet, 222/84, EU:C:1986:206, 17. és 18. pont; 1998. július 17‑i ITT Promedia kontra Bizottság ítélet, T‑111/96, EU:T:1998:183, 60. pont), valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkében is rögzített általános jogelv kifejeződése. Mivel az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés alapvető jognak és a jogszabályok tiszteletben tartását biztosító általános elvnek minősül, csak egészen rendkívüli körülmények között minősülhet közszolgálati kötelességszegésnek az, ha egy intézmény bírósági eljárást indít (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 28‑i Frederiksen kontra Parlament ítélet, T‑48/97, EU:T:1999:175, 97. pont).

76      A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy függetlenül a büntetőeljárást megszüntető végzésben és a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) e végzést helybenhagyó, 2014. június 23‑i ítéletében foglaltak tartalmától, amelyekben a francia büntető bíróság lényegében azt állapította meg, hogy a megállapított szabálytalanságok inkább az Unió által létrehozott szabályozási keret alkalmatlanságának, nem pedig a vád alá helyezett tisztviselőknek tudhatók be, akik csupán arra törekedtek, hogy egy nem megfelelő szabályozási környezetben az Eurostat érdekének megfelelő megoldást találjanak, a jelen ügy körülményei nem tekinthetők olyan rendkívülinek, hogy azt a következtetést lehetne levonni, hogy az említett végzés ellen benyújtott fellebbezés és az ezen ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelem a Bizottság által elkövetett közszolgálati kötelezettségszegésnek minősül. Ebből következően a felperes nem igényelheti megalapozottan az abból eredő vagyoni és nem vagyoni károk megtérítését, hogy 2003 és 2016 között büntetőeljárás folyt ellene.

 A megsemmisítés iránti kérelmekről

77      Azzal kapcsolatban, hogy a Bizottság azután, hogy a Cour de cassation (semmítőszék) 2016. június 15‑i ítélete büntetőjogilag tisztázta a felperest, megtagadta a felperes részéről a nemzeti büntetőeljárással összefüggésben felmerült, védekezéssel kapcsolatos költségek átvállalását, rá kell mutatni arra, hogy a megtagadásra vonatkozóan a Bizottság által a kérelem, majd az előzetes közigazgatási panasz elutasításában kifejtett okok, bár nem adnak egyértelműen választ a felperes által a közigazgatási eljárásban ismertetett egyes aggályokra, ismertetik annak valódi indokát, hogy a Bizottság miért utasította el a segítségnyújtás iránti második kérelmet.

78      A felperes aggályait illetően úgy tűnik, hogy a személyzeti szabályzat 22a. és 24. cikkére való hivatkozásaival – amelyekkel kapcsolatban megállapítást nyert, hogy az utóbbi nem alkalmazható a jelen ügyben (lásd a fenti 57. pontot), az előbbi pedig nem nyújt védelmet a felperes számára az esetleges büntető vagy fegyelmi eljárásokkal szemben (lásd a fenti 73. pontot) – a felperes lényegében azt állította, hogy nem volt bűnös az Eurostat ügyben.

79      Így tehát a felperes a közigazgatási eljárásban kezdettől fogva azt állította, hogy a datashoprendszert meggyőző módon szabályos és jogszerűen működő rendszerként mutatták be neki, jóhiszeműen járt el, soha nem vett tudatosan részt a vitatott mechanizmusban, hamar bejelentette a visszaélést, és végeredményben csapdába került. E meggyőződése miatt, amit a kedvező francia büntetőjogi határozatok is megerősítettek, fordult a Bizottsághoz azzal a kérelemmel, hogy viselje a nemzeti büntetőeljárással összefüggésben felmerült, védekezéssel kapcsolatos költségeit, valamint az abból eredő nem vagyoni kárt, hogy igazságtalannak érezte azt, hogy a Bizottság nem nyújtott számára védelmet, pedig visszaélést bejelentő tisztviselőként járt el az Eurostat ügyben. Emiatt is kérte, hogy a személyi aktájához csatolt feljegyzésben szakmai becsületének helyreállítása érdekében ismerjék el a visszaélést bejelentő tisztviselőként betöltött szerepét.

80      Miután a büntetőeljárásban felmentették, a felperes a segítségnyújtás iránti második kérelemben, majd az előzetes közigazgatási panaszban egyébként megjegyezte, hogy hasonló kimenetelű fegyelmi eljárás esetében a személyzeti szabályzat XI. mellékletének 21. cikke alapján megillette volna a védekezéssel kapcsolatos költségek átvállalása.

81      A Bizottság azonban a kérelem, majd az előzetes közigazgatási panasz elutasításában nem válaszolt egyértelműen a felperes ezen aggályaira. A felperesnek a személyzeti szabályzat 22a. és 24. cikkére vonatkozó kijelentéseit gyakorlati okokból cáfolta.

82      A Bizottság mindazonáltal olyan kijelentéseket tett, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az, hogy a közigazgatási eljárásban megtagadta a felperes kiadásainak átvállalását, végső soron nem annyira abból eredt, hogy a személyzeti szabályzat e rendelkezései gyakorlati szempontból nem voltak alkalmazhatóak, hanem alapvetően inkább abból, hogy véleménye szerint a felperes bűnös volt a személyzeti szabályzat alapján fennálló kötelezettségei megszegésében.

83      Ezért emelte ki a Bizottság félkövér betűkkel kétszer is – először a kérelmet, majd az előzetes közigazgatási panaszt elutasító határozatban – azt a tényt, hogy a Cour de cassation (semmítőszék) 2016. június 15‑i ítéletében megállapította „az uniós közbeszerzési szabályok megsértését”, és rámutatott, hogy nem áll rendelkezésre „elegendő” terhelő bizonyíték ahhoz, hogy a vád alá helyezett személyeket az ügy érdemében eljáró bíróság elé lehessen küldeni.

84      Ezen túlmenően a Bizottság az előzetes közigazgatási panaszt elutasító határozatban olyan kijelentéseket tett, amelyek szerint „[a Bizottság] a büntetőeljárás során [a felperesével] ellentétes érdeket képviselt, és ez azzal a következménnyel jár, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke még [a büntetőeljárást megszüntető végzést helybenhagyó] ítélet esetében sem képezheti a büntetőeljárás miatt vagy során elszenvedett kár megtérítése iránt benyújtott, segítségnyújtás iránti kérelem alapját”.

85      Meg kell állapítani, hogy bár valóban helytálló és egyébként nyilvánvaló is, hogy a büntetőeljárás folyamán a Bizottság érdeke ellentétben állt a felperesével, ez az érdekellentét a Cour de cassation (semmítőszék) büntetőeljárást megszüntető végzését helybenhagyó ítéletét követően logikusan csak akkor maradhatott fenn közöttük, ha a Bizottság továbbra is azon az állásponton volt, hogy a felperes annak ellenére, hogy a büntetőeljárás során felmentették, megszegte a személyzeti szabályzatból eredő kötelezettségeit.

86      Azt, hogy a Bizottságnak a felperest bűnösnek minősítő véleménye a Cour de cassation (semmítőszék) 2016. június 15‑i ítéletének meghozatala után is fennmaradt, egyébiránt az ellenkérelem is megerősíti.

87      Így például az ellenkérelemben a Bizottság úgy érvel, hogy „a büntetőeljárást megszüntető végzés meghozatalának körülményei (a végzés fenntartja a pénzügyi manipuláció lehetőségét) és a fegyelmi eljárás célszerűnek tartása nem szüntette meg a felek között fennálló érdekellentétet, és indokolttá teszi azt, hogy [a Bizottság] ne változtassa meg azt a döntését, hogy nem nyújt segítséget”.

88      Végeredményben úgy tűnik, hogy a Bizottság arra vonatkozó döntése, hogy nem vállalja át a felperes részéről a nemzeti büntetőeljárással összefüggésben felmerült, védekezéssel kapcsolatos költségeket, nem annyira abból eredt, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke gyakorlati szempontból nem volt alkalmazható (ezzel kapcsolatban a Bizottság végső soron azt sugallja, hogy e rendelkezés nem jelentett volna leküzdhetetlen akadályt az említett kiadások átvállalásánál), mintsem a köztük fennálló „érdekellentétből”, tehát a Bizottság arra vonatkozó, szilárd véleményéből, hogy a felperes megszegte a személyzeti szabályzatból eredő kötelezettségeit.

89      Mivel azonban a felperes ellen már nem volt folyamatban nemzeti büntetőeljárás, és a francia bíróság soha nem minősítette őt személy szerint pénzügyi szabálysértés vagy bűncselekmény elkövetőjének, továbbá a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában nem folyt ellene a személyzeti szabályzatból eredő kötelezettség megsértését megállapító fegyelmi eljárás, nem csak hogy felmentették a Franciaországban folyamatban lévő büntetőjogi eljárásban, de szükségszerűen az ártatlanság vélelme is vonatkozott rá a személyzeti szabályzatból eredő kötelezettségei betartását illetően.

90      A felperes kétségtelenül nem fogalmazott meg kifejezetten olyan jogalapot, amely az ártatlanság vélelmének megsértésére vonatkozott volna. Ennek az az oka, hogy mivel biztos volt saját ártatlanságában, erre közvetlenül a megtámadott határozattal szemben hivatkozott. Mindazonáltal ez az álláspont a többről a kevesebbre következtetés érve alapján szükségszerűen – ahogyan ezt a felperes egyébiránt a tárgyaláson is megerősítette – magában foglalja az ártatlanság vélelme elvének megsértésére történő hivatkozást is, különösen amikor – miután kijelentette, hogy nem bűnös (lásd a fenti 79. pontot) – úgy érvel, hogy a magatartásával „a Bizottság a rábízott feladatok ellátásának módját és a szakmai becsületét illetően további kételyeknek ad táptalajt”.

91      Emlékeztetni kell arra, hogy az ártatlanság vélelmének elve, amely az emberi jogok európai egyezménye 6. cikkének (2) bekezdésében és az Alapjogi Charta 48. cikkének (1) bekezdésében foglalt alapvető jognak minősül, a magánszemélyek számára olyan jogosultságokat biztosít, amelynek tiszteletben tartását az uniós bíróság garantálja (2006. október 4‑i Tillack kontra Bizottság ítélet, T‑193/04, EU:T:2006:292, 121. pont; 2008. július 8‑i Franchet és Byk kontra Bizottság ítélet, T‑48/05, EU:T:2008:257, 209. pont; 2012. július 12‑i Bizottság kontra Nanopoulos ítélet, T‑308/10 P, EU:T:2012:370, 90. pont).

92      Ez az elv – amely az alapvető jogok körébe tartozik (1999. július 8‑i Montecatini kontra Bizottság ítélet, C‑235/92 P, EU:C:1999:362, 175. pont; 2006. október 4‑i Tillack kontra Bizottság ítélet, T‑193/04, EU:T:2006:292, 121. pont), amely jogok az állandó ítélkezési gyakorlat szerint maguk is az uniós jog általános elveinek minősülnek (2006. szeptember 27‑i Dresdner Bank és társai kontra Bizottság ítélet, T‑44/02 OP, T‑54/05 OP, T‑56/02 OP, T‑60/02 OP és T‑61/02 OP, EU:T:2006:271, 61. pont) – a szóban forgó hiányosságok jellegére és az azokhoz kapcsolódó intézkedések súlyosságának mértékére tekintettel alkalmazandó a közigazgatási eljárásokra (versenyjogi ügyekkel kapcsolatban lásd: 2004. július 8‑i JFE Engineering kontra Bizottság ítélet, T‑67/00, T‑68/00, T‑71/00 és T‑78/00, EU:T:2004:221, 178. pont; 2006. szeptember 27‑i Dresdner Bank és társai kontra Bizottság ítélet, T‑44/02 OP, T‑54/05 OP, T‑56/02 OP, T‑60/02 OP és T‑61/02 OP, EU:T:2006:271, 61. pont; 2011. október 5‑i Romana Tabacchi kontra Bizottság ítélet, T‑11/06, EU:T:2011:560, 129. pont). Ebből következik, hogy az ártatlanság vélelméhez való jog még büntetőeljárás hiányában is megilleti azt a tisztviselőt, akit azzal vádolnak, hogy olyan súlyos mértékben sértette meg a személyzeti szabályzatból eredő kötelezettségeit, hogy az indokolttá teszi az OLAF vizsgálatát, és erre tekintettel az adminisztráció bármely szükséges – az adott esetben szigorú – intézkedést alkalmazhat (2012. március 28‑i BD kontra Bizottság ítélet, F‑36/11, EU:F:2012:49, 51. pont; 2015. április 29‑i CJ kontra ECDC ítélet, F‑159/12 és F‑161/12, EU:F:2015:38, 154. pont).

93      A jelen ügyben a Bizottság azáltal, hogy lényegében amiatt utasította el a felperesnek a nemzeti büntetőeljárással összefüggésben felmerült, védekezéssel kapcsolatos költségek átvállalására irányuló kérelmét, hogy továbbra is érdekellentét áll fenn közöttük, megsértette a felperes ártatlanságának vélelméhez fűződő jogot.

94      A Bizottságnak a tárgyaláson arra vonatkozóan kifejtett érvét, hogy a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában azért állt fenn jogosan érdekellentét közöttük, mert a fegyelmi „aktát” lezáró határozatot csak pár nappal később, 2017. április 10‑én hozták meg, az alábbi okok miatt kell elutasítani.

95      Először is a Bizottság általi homályos szóhasználattal élve a felperessel szemben a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában nyitott fegyelmi „akta” nemcsak hogy nem készült el, de egyenesen tagadták is a létét. Nem úgy tűnik ugyanis, hogy a CMS 04/002 sz. ügy 2004 januárjában, a felperes bírósági eljárás alóli mentességének felfüggesztése iránti kérelmet követően történt megindítása a felperessel szemben indított fegyelmi eljárásnak vagy közigazgatási vizsgálatnak minősült volna. Továbbá mindenesetre meg kell állapítani, hogy a CMS 04/002 sz. ügyet 2010‑ben törölték a CMS („Case Management System” [ügyviteli rendszer]) nyilvántartásból, majd 2012‑ben, az irattári anyagok megőrzési idejének lejártakor megsemmisítették.

96      Továbbá még ha feltételezzük is, hogy a megtámadott határozat meghozatalakor a felperessel szemben volt eljárás folyamatban, a Bizottság akkor sem utasíthatta volna el jogszerűen a segítségnyújtás iránti második kérelmet a felperest bűnösnek minősítő véleménye alapján, és nem zárhatta volna le ezt az állítólagos eljárást néhány nappal később, amikor ez az eljárás éppen arra irányult, hogy az említett véleményt alátámassza vagy cáfolja.

97      Végül, amennyiben a Bizottság érve azt próbálja sugallni, hogy az ártatlanság vélelme csak az ezen állítólagos eljárás lezárásának időpontjától kezdve illette meg a felperest, közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy egyrészt a tisztviselőt az ártatlanság vélelme a bűnösségét megállapító határozat meghozatalát megelőző bármely szakaszban megilleti, másrészt pedig a Törvényszék előtti eljárás szakaszában a Bizottság valójában folyamatosan megsértette a felperes ártatlanságának vélelmét, amikor a védekezésében arra hivatkozott, hogy „a fegyelmi eljárás célszerűnek tartása nem szüntette meg a felek között fennálló érdekellentétet”.

98      A fenti megállapítások összességére tekintettel, amelyek szerint a megtámadott határozat az ártatlanság vélelmének megsértésén alapul, e határozatot meg kell semmisíteni, és figyelmeztetni kell a Bizottságot, hogy tegye meg az ítéletben foglaltak végrehajtásához szükséges intézkedéseket.

 A költségekről

99      A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen eljárási szabályzat 134. cikkének (2) bekezdése alapján részleges pernyertesség esetén a Törvényszék elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását.

100    A Bizottságot, mivel lényegében pervesztes lett, kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék elutasítja a kártérítés iránti kérelmeket.

2)      A Törvényszék megsemmisíti az Európai Bizottságnak az Amador Rodriguez Prieto segítségnyújtás iránti kérelmének elutasításáról szóló, 2017. március 28i határozatát.

3)      A Törvényszék kötelezi a Bizottságot a saját költségei, valamint az A. Rodriguez Prieto részéről felmerült költségek viselésére.

Collins

Barents

Passer

Kihirdetve Luxembourgban, a 2019. április 4‑i nyilvános ülésen.

E. Coulon

 

      A. M. Collins

hivatalvezető

 

elnök


*      Az eljárás nyelve: francia.