A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (kibővített negyedik tanács)

2022. november 9.(*)

„Verseny – Kartellek – A betonacél piaca – Az ESZAK‑Szerződés lejártát követően az ESZAK 65. cikk megsértését az 1/2003/EK rendelet alapján megállapító határozat – Az árak rögzítése – A termelés és az értékesítés korlátozása és ellenőrzése – Korábbi határozatok megsemmisítését követően hozott határozat – A tagállamok versenyhatóságainak jelenlétében új meghallgatás tartása – Védelemhez való jog – A megfelelő ügyintézés elve – Észszerű határidő – Indokolási kötelezettség”

A T‑655/19. sz. ügyben,

a Ferriera Valsabbia SpA (székhelye: Odolo [Olaszország]),

a Valsabbia Investimenti SpA (székhelye: Odolo)

(képviselik őket: D. Fosselard, D. Slater és G. Carnazza ügyvédek)

felpereseknek

az Európai Bizottság (képviselik: P. Rossi, G. Conte és C. Sjödin, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: P. Manzini ügyvéd)

alperes ellen

az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének megsértésével kapcsolatban (AT.37956 – „betonacél” ügy) 2019. július 4‑én hozott C(2019) 4969 final bizottsági határozat annyiban történő megsemmisítése iránt, amennyiben e határozat megállapítja, hogy a felperesek megsértették e rendelkezést, és egyetemlegesen 5,125 millió euró bírságot szab ki velük szemben, az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott kérelme tárgyában,

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített negyedik tanács),

a tanácskozások során tagjai: S. Gervasoni elnök, L. Madise, P. Nihoul (előadó), R. Frendo és J. Martín y Pérez de Nanclares bírák,

hivatalvezető: J. Palacio González főtanácsos,

tekintettel az eljárás írásbeli szakaszára és a 2021. június 2‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A jogvita előzményei

1        A felperesek – a Ferriera Valsabbia SpA és a Valsabbia Investimenti SpA – olasz jog szerinti társaságok, amelyek a betonacél‑ágazatban 1954 óta tevékenykedő olasz jog szerinti társaság, a Ferriera Valsabbia SpA 2000. március 1‑jei szétválásával jöttek létre. Ez utóbbi társaság operatív üzletágát az Enifer Srl‑re ruházták át, amely átvette a Ferriera Valsabbia nevet. A jelenlegi Ferriera Valsabbia tőkéjének 100%‑a feletti irányítást a Valsabbia Investimenti gyakorolja.

 A Bizottság első határozata (2002)

2        2000 októberétől decemberéig az Európai Közösségek Bizottsága az ESZAK 47. cikk alapján vizsgálatokat folytatott olasz betonacélgyártó vállalkozásoknál, köztük a felpereseknél, és egy vállalkozások társulásánál, a Federazione imprese siderurgiche italianénál (olasz acélipari vállalkozások szövetsége, a továbbiakban: Federacciai). E rendelkezés alapján információkéréseket is intézett hozzájuk.

3        2002. március 26‑án a Bizottság megindította az ESZAK 65. cikk alkalmazására vonatkozó eljárást, és az ESZAK 36. cikk alapján kifogásokat fogalmazott meg (a továbbiakban: kifogásközlés), amelyeket többek között a felperesekkel is közölt. A felperesek 2002. május 14‑én válaszoltak a kifogásközlésre.

4        A közigazgatási eljárásban részt vevő feleket 2002. június 13‑án hallgatták meg.

5        2002. augusztus 12‑én a Bizottság [az EK 81.] és [EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 19. cikkének (1) bekezdése alapján további kifogásokat (a továbbiakban: kiegészítő kifogásközlés) intézett ugyanezen címzettekhez. Ebben kifejtette álláspontját az eljárásnak az ESZAK‑Szerződés 2002. július 23‑án való lejártát követően történő folytatásával kapcsolatban. A felperesek 2002. szeptember 20‑án válaszoltak a kiegészítő kifogásközlésre.

6        2002. szeptember 30‑án a közigazgatási eljárásban részt vevő felek újabb meghallgatására került sor a tagállamok versenyhatóságainak jelenlétében. E meghallgatás a kiegészítő kifogásközlés tárgyára, vagyis arra vonatkozott, hogy az ESZAK‑Szerződés lejárta milyen jogi következményekkel jár az eljárás folytatására.

7        A közigazgatási eljárás végén a Bizottság elfogadta az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/37.956 – „betonvas” ügy) 2002. december 17‑én hozott C(2002) 5087 végleges határozatot (a továbbiakban: 2002. évi határozat), amelyet a Federacciainak és nyolc vállalkozásnak, köztük a felpereseknek címzett. A Bizottság e határozatban megállapította, hogy ez utóbbiak 1989 decembere és 2000 júliusa között egységes, összetett és folyamatos kartellt hajtottak végre a betonacél rudak, illetve tekercsek (a továbbiakban: betonacél) olasz piacán, amelynek célja az árak rögzítése, valamint a termelés, illetve az értékesítés korlátozása vagy ellenőrzése volt, illetve ilyen hatásokkal járt, ami ellentétes az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésével. A Bizottság ezért egyetemlegesen 10,25 millió euró összegű bírságot szabott ki a felperesekkel szemben.

8        2003. március 5‑én a felperesek a 2002. évi határozattal szemben keresetet nyújtottak be a Törvényszékhez. A Törvényszék az említett határozatot a felperesek tekintetében (2007. október 25‑i SP és társai kontra Bizottság ítélet, T‑27/03, T‑46/03, T‑58/03, T‑79/03, T‑80/03, T‑97/03 és T‑98/03, EU:T:2007:317) és a többi címzett vállalkozás tekintetében megsemmisítette azzal az indokkal, hogy az alkalmazott jogalap, vagyis az ESZAK 65. cikk (4) és (5) bekezdése a határozat elfogadásának időpontjában már nem volt hatályban. Ennélfogva a Bizottság az ESZAK‑Szerződés lejártát követően e rendelkezések alapján nem rendelkezett hatáskörrel az ESZAK 65. cikk (1) bekezdése megsértésének megállapítására és szankcionálására. A Törvényszék e határozat egyéb vonatkozásait nem vizsgálta.

9        A 2002. évi határozat jogerőre emelkedett a Federacciai tekintetében, amely nem nyújtott be keresetet a Törvényszékhez.

 A Bizottság második határozata (2009)

10      2008. június 30‑i levelében a Bizottság arról tájékoztatta a felpereseket és a többi érintett vállalkozást, hogy a használt jogalapot helyesbítve új határozatot kíván hozni. Ezenkívül kifejtette, hogy az említett határozat a kifogásközlésben és a kiegészítő kifogásközlésben bemutatott bizonyítékokon alapul majd. A felperesek a Bizottság felhívására 2008. szeptember 4‑én írásbeli észrevételeket nyújtottak be.

11      2009. szeptember 30‑án a Bizottság elfogadott egy új, az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/37.956 – „betonacél” ügy, ismételt elfogadás) hozott C(2009) 7492 végleges határozatot, amelyet ugyanazon vállalkozásoknak – többek között a felpereseknek – címzett, mint a 2002. évi határozatot. E határozatot az EK‑Szerződés, valamint [az EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) eljárási szabályai alapján fogadták el. E határozat a kifogásközlésben és a kiegészítő kifogásközlésben említett elemeken alapult, és lényegében megismételte a 2002. évi határozat tartalmát és megállapításait. Közelebbről a felperesekkel szemben egyetemlegesen kiszabott 10,25 millió euró bírság összege változatlan maradt.

12      2009. december 8‑án a Bizottság módosító határozatot fogadott el, amelynek a mellékletébe belefoglalta a 2009. szeptember 30‑i határozatból kihagyott, az árváltozásokat bemutató táblázatokat, és nyolc lábjegyzetben kiigazította az említett táblázatokra történő számszerű hivatkozásokat.

13      2010. február 17‑én a felperesek keresetet indítottak a Törvényszék előtt a 2009. szeptember 30‑i módosított bizottsági határozattal (a továbbiakban: 2009. évi határozat) szemben. 2014. december 9‑én a Törvényszék elutasította e keresetet (2014. december 9‑i Ferriera Valsabbia és Valsabbia Investimenti kontra Bizottság ítélet, T‑92/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1032). A Törvényszék részben megsemmisítette a 2009. évi határozatot egy másik címzett vonatkozásában, csökkentette a kiszabott bírság összegét két másik címzett esetében, a benyújtott többi keresetet pedig elutasította.

14      2015. február 20‑án a felperesek fellebbezést nyújtottak be a 2014. december 9‑i Ferriera Valsabbia és Valsabbia Investimenti kontra Bizottság ítélettel (T‑92/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1032) szemben. A 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) a Bíróság a Törvényszék említett ítéletét hatályon kívül helyezte, a 2009. évi határozatot pedig megsemmisítette többek között a felperesek tekintetében.

15      A 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) a Bíróság kimondta, hogy amennyiben valamely határozatot az 1/2003 rendelet alapján fogadnak el, az e határozat elfogadásához vezető eljárásnak meg kell felelnie az e rendeletben, valamint a Bizottság által az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikk] alapján folytatott eljárásokról szóló, 2004. április 7‑i 773/2004/EK bizottsági rendeletben (HL 2004. L 123., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 3. kötet, 81. o.) előírt eljárási szabályoknak, még akkor is, ha ezen eljárás e rendeletek hatálybalépését megelőzően indult meg.

16      Márpedig a Bíróság megállapította, hogy a jelen ügyben a 2002. június 13‑i meghallgatás – az egyetlen, amely az eljárás érdemét érintette – a tagállamok versenyhatóságainak részvétele hiányában nem tekinthető úgy, hogy megfelel az 1/2003 rendelet alapján történő határozathozatalra vonatkozó eljárási követelményeknek.

17      A Bíróság megállapította, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság a 2009. évi határozat meghozatala előtt nem volt köteles új meghallgatást tartani, amit azzal indokolt, hogy a vállalkozások a 2002. június 13‑i és szeptember 30‑i meghallgatáson már lehetőséget kaptak a szóbeli meghallgatásukra.

18      2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletében (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) a Bíróság emlékeztetett annak fontosságára, hogy az érintett felek kérelmére meghallgatást tartsanak, amelyre a tagállamok versenyhatóságait is meghívják, és ennek elmulasztása lényeges eljárási szabályok megsértésének minősül.

19      A Bíróság kimondta, hogy amennyiben a 773/2004 rendeletben kifejezetten előírt e jogot nem tartották tiszteletben, azon vállalkozásnak, melynek jogát ily módon megsértették, nem szükséges bizonyítania, hogy e jogsértés az ő hátrányára befolyásolhatta az eljárás menetét és a vitatott határozat tartalmát.

20      A Bíróság ugyanezen indokok alapján négy másik vállalkozás tekintetében is hatályon kívül helyezett más, a 2009. évi határozat jogszerűségéről határozó 2014. december 9‑i törvényszéki ítéleteket, valamint megsemmisítette e határozatot. A 2009. évi határozat viszont jogerőre emelkedett azon címzett vállalkozások tekintetében, amelyek az említett ítéletekkel szemben nem nyújtottak be fellebbezést.

 A Bizottság harmadik határozata (2019)

21      2017. december 15‑i levelében a Bizottság tájékoztatta a felpereseket azon szándékáról, hogy a közigazgatási eljárást újraindítja, és ennek keretében a tagállamok versenyhatóságainak jelenlétében az említett eljárásban részt vevő feleket újból meghallgatja.

22      2018. február 1‑jei levelükben a felperesek észrevételeket terjesztettek elő, amelyekben vitatták a Bizottságnak a közigazgatási eljárás újraindítására vonatkozó jogát, és így arra kérték a Bizottságot, hogy az eljárást ne indítsa újra.

23      2018. április 23‑án a Bizottság az eljárás érdemét illetően újabb meghallgatást tartott, amelyen a tagállamok versenyhatóságainak és a meghallgatási tisztviselőnek a jelenlétében a felperesek, valamint három olyan másik vállalkozás vett részt, amely szintén a 2009. évi határozat címzettje volt.

24      2018. november 19‑i, valamint 2019. január 18‑i és május 6‑i levelében a Bizottság a forgalmukat illetően három információkérést küldött a felpereseknek.

25      2019. július 4‑én a Bizottság elfogadta az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (AT.37956 – „betonacél” ügy) hozott C(2019) 4969 final határozatot (a továbbiakban: megtámadott határozat), amelynek címzettje azon öt vállalkozás volt, amelyek tekintetében a 2009. évi határozatot megsemmisítették, nevezetesen a felpereseken kívül az Alfa Acciai SpA, a Feralpi Holding SpA (korábban Feralpi Siderurgica SpA és Federalpi Siderurgica SRL), a Partecipazioni Industriali SpA (korábban Riva Acciaio SpA, majd Riva Fire SpA; a továbbiakban: Riva) és a Ferriere Nord SpA.

26      A megtámadott határozatban a Bizottság ugyanazt a jogsértést állapította meg, mint amely a 2009. évi határozat tárgyát is képezte, azonban az eljárás időtartama miatt a címzett vállalkozásokkal szemben kiszabott bírságokat 50%‑kal csökkentette. A megtámadott határozat 2. cikkében a Bizottság így 5,125 millió euró összegű bírságot szabott ki egyetemlegesen a felperesekkel szemben.

27      2019. július 8‑án a felperesekkel a megtámadott határozat hiányos másolatát közölték, amely csak a páratlan oldalakat tartalmazta.

28      2019. július 18‑án közölték a felperesekkel a megtámadott határozat teljes változatát.

 Az eljárás és a felek kérelmei

29      A Törvényszék Hivatalához 2019. szeptember 27‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek előterjesztették a jelen keresetet.

30      A negyedik tanács javaslatára a Törvényszék az eljárási szabályzatának 28. cikke alapján úgy határozott, hogy az ügyet kibővített ítélkező testület elé utalja.

31      Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (kibővített negyedik tanács) megnyitotta az eljárás szóbeli szakaszát, és az eljárási szabályzat 89. cikke szerinti pervezető intézkedések keretében írásbeli kérdéseket intézett a felekhez, továbbá felkérte őket bizonyos dokumentumok benyújtására. A felek az előírt határidőn belül válaszoltak e kérdésekre, és benyújtották e dokumentumokat.

32      A Törvényszék negyedik tanácsának elnöke 2021. április 16‑i határozatával az eljárási szabályzat 68. cikke alapján a T‑655/19. és T‑656/19. sz. ügyeket a szóbeli szakasz lefolytatása céljából egyesítette.

33      A Törvényszék a felek szóbeli előadásait, és az általa írásban és szóban feltett kérdésekre adott válaszait a 2021. június 2‑i tárgyaláson hallgatta meg.

34      A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

–        az őket érintő részében semmisítse meg a megtámadott határozatot;

–        kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére.

35      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        utasítsa el a keresetet;

–        kötelezze a felpereseket a költségek viselésére.

 A jogkérdésről

36      Keresetük alátámasztása érdekében a felperesek a következőkre alapított négy jogalapra hivatkoznak:

–        az első jogalap az eljárási szabályoknak a 2018. április 23‑i meghallgatás során történt megsértésén alapul, amely jogsértés álláspontjuk szerint a védelemhez való jog megsértését eredményezte;

–        a második jogalap azon alapul, hogy a Bizottság jogellenesen tagadta meg, hogy a megtámadott határozat elfogadása előtt megvizsgálja e határozathozatalnak az eljárás észszerű időtartamának elvével való összeegyeztethetőségét;

–        a harmadik, és részben a negyedik jogalap az eljárás észszerű időtartama elvének megsértésén alapul;

–        a negyedik jogalap pedig az indokolási kötelezettség megsértésén és nyilvánvaló mérlegelési hibákon alapul.

 Az első, a védelemhez való jognak és az eljárási szabályoknak a 2018. április 23i meghallgatáson történt megsértésére alapított jogalapról

37      A felperesek azt állítják, hogy a megtámadott határozatot olyan eljárás végén fogadták el, amelyet a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletet (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) követően megtartott meghallgatás megszervezése során elkövetett szabálytalanságok jellemeznek.

38      Közelebbről a felperesek három kifogást hoznak fel, amelyek a tanácsadó bizottságtól megkövetelt pártatlanságra, fontos piaci szereplőknek a 2018. április 23‑i meghallgatáson való jelenlétének hiányára, valamint arra vonatkoznak, hogy lehetetlen volt a Bizottság számára az, hogy orvosolja a Bíróság által megállapított eljárási hiányosságot; a Bizottság e kifogások mindegyikét vitatja.

 A közigazgatási eljárás újraindítását követően szervezett meghallgatásról

39      Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletében (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717, 42–47. pont) a Bíróság azt rótta fel a Bizottságnak, hogy nem adott lehetőséget a felpereseknek arra, hogy az ügy érdemében a tagállamok versenyhatóságainak jelenlétében tartott meghallgatáson fejthessék ki érveiket.

40      A Bíróság ezt követően kimondta, hogy az így megállapított hiányosságot úgy kell tekinteni, mint a lényeges eljárási szabályok megsértését, amely jogellenessé teszi az eljárást függetlenül attól, hogy e jogsértés milyen esetleges káros következményekkel járhatott a felperesekre nézve (2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítélet, C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717, 48–50. pont).

41      A 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletet (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) elemezve a Bizottság úgy ítélte meg, hogy ha e hiányosságot orvosolja, akkor a közigazgatási eljárást a még érintett vállalkozásokkal szemben újraindíthatja (a megtámadott határozat (15) preambulumbekezdése).

42      2017. december 15‑i levelében a Bizottság jelezte a szóban forgó vállalkozásoknak, hogy a közigazgatási eljárást újra kívánja indítani attól a ponttól kezdve, ahol a Bíróság által megállapított hiányosság felmerült, azaz a meghallgatástól kezdve.

43      2017. december 15‑i levelében a Bizottság azt kérte a szóban forgó vállalkozásoktól, hogy írásban közöljék, részt kívánnak‑e venni egy újabb meghallgatáson, amelynek megtartására – mivel az ügy érdemét érinti – az alkalmazandó szabályozásnak megfelelően a tagállamok versenyhatóságainak jelenlétében kerül majd sor.

44      A Bizottság, miután megkapta a szóban forgó vállalkozások válaszát, 2018. április 23‑án a tagállamok versenyhatóságainak jelenlétében újabb meghallgatást tartott.

 A megsemmisítést kimondó ítéletekben foglaltak teljesítéséről

45      Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 266. cikk (1) bekezdése értelmében azon intézmény, amelytől a megsemmisített jogi aktus származik, köteles megtenni a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

46      Az intézmények a megsemmisítést kimondó ítéletnek való megfelelés és az ítélet teljes végrehajtása érdekében nemcsak az ítélet rendelkező részét kötelesek tiszteletben tartani, hanem az indokolását is, amely a rendelkező részt szükségképpen alátámasztja abban az értelemben, hogy elengedhetetlen a rendelkező rész pontos értelmének meghatározásához (lásd ebben az értelemben: 2017. július 6‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, T‑74/14, nem tették közzé, EU:T:2017:471, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47      A közigazgatási eljárást befejező jogi aktus megsemmisítése nem érinti az elfogadását megelőző valamennyi szakaszt, hanem csak azokat, amelyeket a megsemmisítést megalapozó érdemi vagy eljárási indokok érintenek (lásd ebben az értelemben: 2017. július 6‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, T‑74/14, nem tették közzé, EU:T:2017:471, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48      Ennélfogva a megsemmisített jogi aktus pótlására irányuló eljárás főszabály szerint a jogellenességgel érintett szakasztól kezdve megismételhető (lásd ebben az értelemben: 2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 73. pont; 2017. július 6‑i Franciaország kontra Bizottság ítélet, T‑74/14, nem tették közzé, EU:T:2017:471, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49      A jelen ügyben, mivel a jogi aktust a lényeges eljárási szabályoknak a meghallgatás megszervezése során történt megsértése miatt semmisítették meg (2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítélet, C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717), a Bizottság e szakasztól kezdve újraindíthatta az eljárást, amint azt meg is tette.

50      Ebben az összefüggésben kell megvizsgálni a felperesek által az első jogalap alátámasztása érdekében felhozott kifogásokat.

 Az első, a tanácsadó bizottságtól megkövetelt pártatlanságra vonatkozó kifogásról

51      A felperesek azt állítják, hogy a tanácsadó bizottsággal nem konzultáltak érvényesen, mivel a meghallgatás megszervezésének részletes szabályai, amely meghallgatásra a tagállamok versenyhatóságait – amely hatóságok képviselőiből az említett bizottság áll – meg kellett hívni, nem tették lehetővé a pártatlanságuk biztosítását abban az időpontban, amikor e bizottságnak a szabályozás alapján ki kellett fejtenie a véleményét.

52      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikken alapuló határozatok elfogadására irányuló eljárást a jelen jogvita által érintett szempontok tekintetében az 1/2003 rendelet szabályozza:

–        e rendelet 14. cikkének (1) és (2) bekezdése szerint a Bizottság a határozatának meghozatala előtt konzultál a tagállamok versenyhatóságainak képviselőiből álló bizottsággal;

–        az említett rendelet 14. cikkének (3) bekezdése kifejti, hogy e bizottság írásbeli véleményt ad a Bizottság által benyújtott előzetes határozattervezetről;

–        ugyanezen rendelet 14. cikkének (5) bekezdése kimondja, hogy a Bizottság a legteljesebb mértékben figyelembe veszi az e bizottság által adott véleményt, és tájékoztatja az említett bizottságot arról, hogy milyen módon teljesítette e kötelezettségét.

53      A 773/2004 rendelet a meghallgatások szervezésére vonatkozóan a következő szabályokat állapítja meg:

–        e rendelet 12. cikke előírja, hogy a Bizottság szóbeli meghallgatás keretében lehetőséget ad érveik kifejtésére azoknak a feleknek, akikhez kifogásközlést intéz, amennyiben a felek írásos beadványukban ezt kérik;

–        az említett rendelet 14. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy a tagállamok versenyhatóságait felkérik, hogy vegyenek részt a meghallgatáson.

54      Az ítélkezési gyakorlat értelmében a tanácsadó bizottsággal folytatandó konzultáció olyan lényeges eljárási szabálynak minősül, amelynek megsértése érinti a vitatott határozat jogszerűségét, és annak megsemmisítését vonja maga után, amennyiben megállapítást nyer, hogy e szabály megsértése megakadályozta az említett bizottságot abban, hogy az ügy teljes körű ismeretében nyilvánítson véleményt (lásd ebben az értelemben: 2018. december 12‑i Servier és társai kontra Bizottság ítélet, T‑691/14, fellebbezés alatt, EU:T:2018:922, 148. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55      A felperesek nem állítják, hogy a Bizottság a fenti 52. és 53. pontban említett szabályokat mint olyanokat nem tartotta be. Úgy vélik azonban, hogy a tagállamok versenyhatóságai, amikor részt vettek a 2018. április 23‑i meghallgatáson, majd megfogalmazták véleményüket, nem voltak olyan helyzetben, amely biztosította volna a pártatlanságukat. A felperesek véleménye szerint ugyanis e hatóságok – akkor, amikor megfogalmazták e véleményt – ismerték a Bizottság és az európai uniós bíróságok által az eljárást végigkísérő határozatokban és ítéletekben elfogadott álláspontot. Megjegyzik, hogy egyrészt a megtámadott határozat elfogadását megelőzően a Bizottság már két alkalommal (2002‑ben és 2009‑ben) szankciót kiszabó határozatot hozott, anélkül hogy az ügy érdemét illetően konzultált volna az említett hatóságokkal, másrészt pedig a Törvényszék 2014‑ben olyan ítéletet hozott, amely megerősítette a Bizottság által képviselt álláspontot. Álláspontjuk szerint az e határozatok és ezen ítélet létezése által jellemzett jelen háttér elkerülhetetlenül oly módon befolyásolta ugyanezen hatóságokat, amely lehetetlenné tette, hogy teljes mértékben pártatlan véleményt fogalmazzanak meg.

56      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy valamely jogi aktus a megsemmisítése esetén eltűnik a jogrendből, és úgy kell tekinteni, hogy az soha nem létezett (lásd ebben az értelemben: 2017. december 13‑i Crédit Mutuel Arkéa kontra EKB ítélet, T‑712/15, EU:T:2017:900, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), még akkor is, ha egyedi hatályú jogi aktus esetén a megsemmisítés – bizonyos fenntartásokkal – csak az eljárásban részt vevő felek tekintetében jár joghatásokkal (lásd: 2019. május 8‑i Lucchini kontra Bizottság ítélet, T‑185/18, nem tették közzé, EU:T:2019:298, 33–37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

57      Így a Törvényszék ítéletei, amelyek az Unió egyik intézménye által hozott jogi aktusok, visszamenőleges hatállyal eltűnnek a jogrendből, amennyiben azokat fellebbezési eljárásban hatályon kívül helyezik.

58      Ennélfogva a jelen ügyben, jóllehet a tanácsadó bizottság azt követően fogalmazta meg véleményét, hogy egyrészt a Bizottság elfogadta a 2002. évi, majd a 2009. évi határozatot, másrészt pedig a Törvényszék meghozta a 2014. december 9‑i Ferriera Valsabbia és Valsabbia Investimenti kontra Bizottság ítéletet (T‑92/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1032), mindez nem változtat azon, hogy e határozatok és ezen ítélet – mivel azokat megsemmisítették, illetve hatályon kívül helyezték – eltűnt az Unió jogrendjéből, és az említett ítélkezési gyakorlat értelmében úgy kell tekinteni, hogy azok soha nem léteztek.

59      Ami a tagállami versenyhatóságok pártatlanságának állítólagos hiányát illeti, amely lehetetlenné tette, hogy a tanácsadó bizottság teljesen pártatlanul fogalmazzon véleményt, rá kell mutatni arra, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 41. cikke értelmében mindenkinek joga van többek között ahhoz, hogy ügyeit az Unió intézményei részrehajlás nélkül intézzék.

60      A pártatlanságnak a Charta 41. cikkében előírt követelménye magában foglalja egyrészt a szubjektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az ügyben eljáró érintett intézmény egyik tagja sem mutathat elfogultságot vagy személyes előítéletet, másrészt pedig az objektív pártatlanságot abban az értelemben, hogy az intézménynek e tekintetben megfelelő biztosítékokat kell nyújtania az összes jogszerű kétely kizárására (lásd: 2013. július 11‑i Ziegler kontra Bizottság ítélet, C‑439/11 P, EU:C:2013:513, 155. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61      A jelen ügyben a felperesek vitatják azt, hogy a tanácsadó bizottság a véleményének megfogalmazásakor pártatlan volt, mivel véleményük szerint a hatóságok – említett bizottságot alkotó – képviselőinek magatartását befolyásolhatta az, hogy e hatóságok ismerték egyrészt a Bizottságnak a 2002. évi és a 2009. évi határozatban az üggyel kapcsolatban elfogadott álláspontját, másrészt pedig a Törvényszéknek a 2014. december 9‑i Ferriera Valsabbia és Valsabbia Investimenti kontra Bizottság ítéletben (T‑92/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1032) elfogadott álláspontját.

62      Ezen álláspontok ismeretéből azonban, még ha az bizonyítást is nyerne, nem lehet a pártatlanság olyan hiányára következtetni, amely hatással lehetett a megtámadott határozat jogszerűségére, ellenkező esetben ugyanis megkérdőjeleződnének a Szerződés azon rendelkezései, amelyek értelmében a jogellenesnek nyilvánított jogi aktusok pótolhatók, anélkül hogy meg kellene vizsgálni, hogy a felperesek a jelen ügyben a szubjektív pártatlanságot vagy az objektív pártatlanságot vitatják‑e.

63      Egy korábban elfogadott és adott esetben a Törvényszék ítéletében – amelyet azonban a Bíróság később fellebbezési eljárásban hatályon kívül helyezett – megerősített megoldás esetleges ismerete ugyanis szorosan kapcsolódik ahhoz a kötelezettséghez, hogy a megsemmisítésből, illetve hatályon kívül helyezésből le kell vonni a következtetéseket. Annak kimondása, hogy kizárólag az ilyen helyzet ismerete akadályozhatja az eljárás újraindítását, önmagában hátrányosan érintené a megsemmisítési mechanizmust, mivel azt jelentené, hogy e mechanizmus nemcsak a megsemmisített jogi aktus visszaható hatállyal történő eltűnését, hanem az eljárás újraindításának tilalmát is magában foglalja. Az ilyen eshetőség összeegyeztethetetlen lenne az EUMSZ 266. cikkel, amely az EUMSZ 263. cikk alapján történő megsemmisítés esetén arra kötelezi az uniós intézményeket, szerveket vagy hivatalokat, hogy tegyék meg a velük szemben hozott ítéletekben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, anélkül azonban, hogy mentesítené őket azon feladatuk alól, hogy a hatáskörükbe tartozó területeken biztosítsák az uniós jog alkalmazását.

64      E kifogást tehát el kell utasítani.

 A második, fontos piaci szereplőknek a 2018. április 23i meghallgatáson való részvételének hiányára vonatkozó kifogásról

65      A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság egyrészt megsértett különböző, a meghallgatások szervezésére vonatkozó szabályokat, másrészt pedig hibát követett el, amikor elmulasztott meghívni a 2018. április 23‑i meghallgatásra több jogalanyt, noha e jogalanyok, mivel az ügyben jelentős szerepet játszottak, olyan információkat közölhettek volna a tagállamok versenyhatóságaival, amelyek lehetővé tették volna ez utóbbiak számára, hogy az ügy teljes ismeretében alakítsák ki álláspontjukat. A felperesek előadják, hogy mivel nem kaphattak olyan véleményt, amelyet e hatóságok az ügy teljes ismeretében adtak, az alábbi okok miatt sérült a védelemhez való joguk:

–        a Federacciainak részt kellett volna vennie az említett meghallgatáson, csakúgy mint a Leali SpA‑nak – amely időközben csődbe ment –, tekintettel arra, hogy a vizsgálat tárgyát képező tényállásban mindketten központi szerepet játszottak;

–        a szintén csődbe ment Lucchini SpA‑nak és a rendkívüli vagyonfelügyelet alá helyezett Rivának, amelyek piacvezetők voltak, szintén részt kellett volna vennie az említett meghallgatáson;

–        az Industrie Riunite Odolesi SpA‑nak (a továbbiakban: IRO), amely a 2014. december 9‑i IRO kontra Bizottság ítéletet (T‑69/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1030) nem vitatta, szintén részt kellett volna vennie az említett meghallgatáson;

–        meg kellett volna hívni az Associazione Nazionale Sagomatori Ferrót (fémfeldolgozó vállalkozások országos szövetsége, a továbbiakban: Ansfer), mivel ezen, az érintett vállalkozások ügyfeleit képviselő szövetség a 2002. június 13‑i meghallgatáson harmadik személyként lépett fel, és ez alkalommal azt nyilatkozta, hogy soha nem érzékelték a piacon versenykorlátozó kartellek fennállását.

66      Meg kell tehát vizsgálni, hogy a meghallgatás megszervezése során a Bizottság megsértett‑e rá nézve kötelező szabályt, és hogy ily módon vagy bármilyen más módon a 2018. április 23‑i meghallgatáson megsértette‑e a felperesek védelemhez való jogát.

67      Először is rá kell mutatni arra, hogy a meghallgatáson való részvétel azon eljárási jogok részét képezi, amelyek megsértésére – szubjektív jellegük miatt – azon vállalkozásnak vagy harmadik félnek kell hivatkoznia, amelyet e jogok megilletnek (lásd ebben az értelemben: 2010. július 1‑jei ThyssenKrupp Acciai Speciali Terni kontra Bizottság ítélet, T‑62/08, EU:T:2010:268, 186. pont; 2011. május 12‑i Région Nord‑Pas‑de‑Calais és Communauté d’agglomération du Douaisis kontra Bizottság ítélet, T‑267/08 és T‑279/08, EU:T:2011:209, 77. pont; 2019. szeptember 19‑i Zhejiang Jndia Pipeline Industry kontra Bizottság ítélet, T‑228/17, EU:T:2019:619, 36. pont).

68      Így a felperesek nem kérhetik megalapozottan valamely határozat megsemmisítését pusztán azzal az indokkal, hogy a jelen ügyben harmadik személyeket vagy más feleket megillető eljárási jogokat hagytak figyelmen kívül.

69      Egyébiránt rá kell mutatni arra, hogy még ha a kartelljogi eljárások keretében tartott meghallgatásokra a Bizottság gyakorlatában leggyakrabban kollektív formában kerül is sor, a szabályozás nem ismeri el a kollektív meghallgatáshoz való jogot azon vállalkozások számára, amelyekhez kifogásközlést intéztek.

70      Ellenkezőleg, a 773/2004 rendelet 14. cikkének (6) bekezdése kifejti, hogy a személyeket vagy külön‑külön, vagy a meghallgatáson való megjelenésre felkért más személyek jelenlétében lehet meghallgatni, tekintettel a vállalkozásoknak üzleti titkaik és más bizalmas információik védelméhez fűződő jogos érdekeire (lásd ebben az értelemben: 2000. március 15‑i Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság ítélet, T‑25/95, T‑26/95, T‑30/95–T‑32/95, T‑34/95–T‑39/95, T‑42/95–T‑46/95, T‑48/95, T‑50/95–T‑65/95, T‑68/95–T‑71/95, T‑87/95, T‑88/95, T‑103/95 és T‑104/95, EU:T:2000:77, 697. pont).

71      Másodszor meg kell vizsgálni – a más személyeket, illetve jogalanyokat megillető jogok tiszteletben tartásán túl –, hogy a Bizottság megsértette‑e a meghallgatások szervezésére vonatkozó szabályokat oly módon, hogy az megakadályozhatta a felperesek védekezését.

72      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a védelemhez való jog azon általános jogelvek szerves részét képező alapvető jog, amelyek tiszteletben tartását az uniós bíróság biztosítja. A Bizottság előtt folyamatban lévő olyan eljárásban, amelynek tárgya valamely vállalkozással szemben a versenyszabályok megsértése miatt bírság kiszabása, a védelemhez való jog tiszteletben tartása megköveteli, hogy az érintett vállalkozásnak lehetősége legyen hatékonyan kifejteni álláspontját a felhozott tények és körülmények valóságtartalmáról és relevanciájáról, valamint a Bizottság által a Szerződés megsértésének fennállására vonatkozó állításának alátámasztására felhasznált dokumentumokról. E jogot a Charta 41. cikke (2) bekezdésének a) és b) pontja biztosítja (lásd: 2011. október 25‑i Solvay kontra Bizottság ítélet, C‑109/10 P, EU:C:2011:686, 52. és 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73      A jelen ügyben a felperesek hangsúlyozták, hogy bizonyos jogalanyok részvételének hiánya azzal a következménnyel járt, hogy a tanácsadó bizottság nem tudta a véleményét az ügy teljes ismeretében megfogalmazni. Álláspontjuk szerint, ha e jogalanyokat meghallgatták volna, e bizottság véleményének, következésképpen pedig a megtámadott határozatnak a tartalma így más lehetett volna. E kérdés a felek között mind írásban, mind pedig a tárgyaláson vita tárgyát képezte.

74      E tekintetben különbséget kell tenni a kifogásközlés és a megtámadott határozat címzettjeinek minősülő vállalkozások helyzete, a kellő érdeket igazoló harmadik személyek helyzete, valamint más harmadik személyek helyzete között.

–       A kifogásközlés és a megtámadott határozat címzettjeinek minősülő vállalkozások helyzetéről

75      Az 1/2003 rendelet 27. cikkének (1) bekezdése szerint az eljárás alá vont vállalkozásoknak és vállalkozások társulásainak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy azt megelőzően kifejthessék álláspontjukat a velük szemben felhozott kifogásokkal kapcsolatban, hogy a Bizottság róluk az EUMSZ 101. vagy EUMSZ 102. cikk alapján határozatot hozna. A Bizottság velük szemben csak olyan kifogásokra alapozhatja határozatát, amelyekkel kapcsolatban az érintett felek megtehették észrevételeiket.

76      A 773/2004 rendelet 12. cikke kifejti, hogy a Bizottság szóbeli meghallgatás keretében lehetőséget ad érveik kifejtésére azoknak a feleknek, akikhez kifogásközlést intéz, amennyiben a felek írásbeli észrevételeikben ezt kérik.

77      A jelen ügyben az 1/2003 rendelet 27. cikkének (1) bekezdése és a 773/2004 rendelet 12. cikke tehát a kartellben részt vevő minden olyan vállalkozásra alkalmazandó volt, amely tekintetében a 2002. évi határozat, illetve a 2009. évi határozat nem vált jogerőssé, beleértve a Rivát is.

78      A felperesek szerint az, hogy a Riva a 2018. április 23‑i meghallgatáson nem vett részt, hozzájárulhatott az eljárás jogellenessé válásához, mivel kihatott azokra a körülményekre, amelyek között a felperesek biztosítani tudták a védekezésüket.

79      E tekintetben – amint azt a megtámadott határozat (45) és (46) preambulumbekezdése megállapítja, és anélkül hogy a felek vitatnák – rá kell mutatni arra, hogy:

–        a Bizottság 2017. december 15‑i levelében tájékoztatta a Rivát az eljárás újraindításáról;

–        e levélre válaszul a Riva írásbeli észrevételeket nyújtott be, anélkül azonban, hogy kérte volna a meghallgatáson való részvételt;

–        mivel a Riva nem nyújtott be ilyen kérelmet, a Bizottság nem hívta meg a 2018. április 23‑i meghallgatáson való részvételre.

80      E körülményekre tekintettel nem állapítható meg, hogy a Bizottság – azáltal, hogy nem hívta meg a Rivát a 2018. április 23‑i meghallgatáson való részvételre – megsértette az 1/2003 rendelet 27. cikkének (1) bekezdését és a 773/2004 rendelet 12. cikkét. Mivel a Riva nem kérte a meghallgatáson való részvételt, a Bizottságnak nem kellett őt meghívnia arra. A felperesek tehát nem hivatkozhatnak érvényesen a fent említett rendelkezések olyan megsértésére, amely érinthette a védekezésüket.

–       A kellő érdeket igazoló harmadik személyek helyzetéről

81      Az érintett harmadik személyek meghallgatását az 1/2003 rendelet 27. cikkének (3) bekezdése szabályozza. E rendelkezés előírja, hogy amennyiben kellő érdeket igazoló természetes vagy jogi személyek meghallgatást kérelmeznek, a kérelmüknek helyt kell adni.

82      A 773/2004 rendelet 13. cikkének (1) és (2) bekezdése kimondja:

–        ha természetes vagy jogi személyek meghallgatásért folyamodnak, és kellő érdeket igazolnak, a Bizottság írásban tájékoztatja őket az eljárás jellegéről és tárgyáról;

–        a Bizottság kitűzi azt a határidőt, amelyen belül e személyek írásban ismertethetik álláspontjukat;

–        a Bizottság felkérheti őket arra, hogy fejtsék ki érveiket a szóbeli meghallgatáson, amennyiben e személyek írásbeli észrevételeikben ezt kérik.

83      A jelen ügyben az 1/2003 rendelet 27. cikkének (3) bekezdése, valamint a 773/2004 rendelet 13. cikkének (1) és (2) bekezdése tehát nevezetesen azon öt jogalanyra volt alkalmazandó, amelyek jelenléte a felperesek szerint szükséges volt ahhoz, hogy a 2018. április 23‑i meghallgatást érvényesen szervezzék meg, vagyis egyrészt a Federacciai, a Leali, az IRO és a Lucchini, másrészt pedig az Ansfer jogalanyra.

84      Elsősorban a fenti 83. pontban említett első négy jogalannyal kapcsolatban rá kell mutatni arra, hogy azok az eljárás egy korábbi szakaszában lemondtak arról, hogy vitassák a nekik címzett határozatot:

–        a Federacciai nem nyújtott be megsemmisítés iránti keresetet a 2002. évi határozattal szemben;

–        a Leali, az IRO és a Lucchini nem nyújtott be fellebbezést a 2014. december 9‑i Leali és Acciaierie e Ferriere Leali Luigi kontra Bizottság ítélettel (T‑489/09, T‑490/09 és T‑56/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1039), a 2014. december 9‑i IRO kontra Bizottság ítélettel (T‑69/10, nem tették közzé, EU:T:2014:1030) és a 2014. december 9‑i Lucchini kontra Bizottság ítélettel (T‑91/10, EU:T:2014:1033) szemben, amely ítéletek elutasították a 2009. évi határozattal szemben benyújtott megsemmisítés iránti kereseteiket.

85      Ennélfogva az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság e jogalanyokkal szemben hozott határozata rájuk nézve jogerőre emelkedett, következésképpen – mivel az eljárás velük szemben befejeződött – már nem voltak a 2017. december 15‑én újraindított eljárásban részt vevő felek (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 14‑i Bizottság kontra AssiDomän Kraft Products és társai ítélet, C‑310/97 P, EU:C:1999:407, 63. pont).

86      E körülmények között a fenti 83. pontban említett első négy jogalanynak nem volt joga az eljárásban részt vevő félként részt venni a 2018. április 23‑i meghallgatáson.

87      Kétségtelen, hogy a fenti 83. pontban említett első négy jogalanynak a fenti 81. és 82. pontban felidézett rendelkezéseknek megfelelően lehetősége volt arra, hogy – kellő érdeket igazolva – kérje a Bizottságtól, hogy a 2018. április 23‑i meghallgatáson érdekelt harmadik személyként vehessen részt.

88      Ugyanakkor a Federacciai, a Leali és az IRO nem tett ilyen lépést, így nem állítható, hogy a Bizottság ennek keretében valamilyen szabályt megsérthetett, ami következésképpen befolyásolhatta a felperesek védelemhez való jogának gyakorlását.

89      Meg kell azonban jegyezni, hogy a Lucchini a maga részéről úgy vélte, hogy a Bíróság által a 2017. szeptember 21‑i Feralpi kontra Bizottság ítéletben (C‑85/15 P, EU:C:2017:709), a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717), a 2017. szeptember 21‑i Ferriere Nord kontra Bizottság ítéletben (C‑88/15 P, EU:C:2017:716) és a 2017. szeptember 21‑i Riva Fire kontra Bizottság ítéletben (C‑89/15 P, EU:C:2017:713) kimondott hatályon kívül helyezés, illetve megsemmisítés joghatásainak vele szemben is érvényesülnie kell még akkor is, ha a 2014. december 9‑i Lucchini kontra Bizottság ítélettel (T‑91/10, EU:T:2014:1033) szemben nem nyújtott be fellebbezést. A Lucchini ezen érvelés alapján kérte a Bizottságtól, hogy engedélyezze a 2018. április 23‑i meghallgatáson való részvételét. E kérelmet azonban a Lucchini a 2017. december 15‑én újraindított eljárásban részt vevő félként nyújtotta be nevezetesen ugyanazon a jogcímen, mint a felperesek is, nem pedig érdekelt harmadik személy minőségben. E kérelmet a Bizottság jogosan utasította el a fenti 84. és 85. pontban megjelölt okokból (2019. május 8‑i Lucchini kontra Bizottság ítélet, T‑185/18, nem tették közzé, EU:T:2019:298, 41. és 42. pont). Azt követően, hogy e lehetőséget tőle mint az eljárásban részt vevő féltől megtagadták, a Lucchini nem hivatkozott arra, hogy őt kellő érdekkel rendelkező harmadik személyként meg lehet hívni a meghallgatásra.

90      E körülmények között nem tekinthető úgy, hogy a Bizottság azáltal, hogy nem hívta meg egyrészt a Federacciait, másrészt pedig a Lealit, az IRO‑t és a Lucchinit a meghallgatáson való részvételre, olyan eljárási szabályt sértett volna meg, amely hatással lehetett a felperesek védelemhez való jogának gyakorlására.

91      Másodsorban, ami a fenti 83. pontban említett ötödik jogalanyt, vagyis az Ansfert illeti, a felperesek úgy vélik, hogy e jogalanyt a birtokában lévő információkra tekintettel meg kellett volna hívni a 2018. április 23‑i meghallgatásra, mivel ezen információk befolyásolhatták volna azt, hogy a tagállamok versenyhatóságai az ügyiratokat illetően milyen ismeretekkel rendelkeznek.

92      Álláspontjuk alátámasztása érdekében a felperesek három érvet hoznak fel.

93      Először is a felperesek előadják, hogy ha a Bizottság tájékoztatta volna az Ansfert az eljárás újraindításáról, utóbbi minden valószínűség szerint részt vett volna a 2018. április 23‑i meghallgatáson, amint a 2002. június 13‑i meghallgatáson is részt vett.

94      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy 2002‑ben hogyan indították meg a felperesekkel és az akkor érintett többi vállalkozással szembeni eljárást.

95      Amint azt a Bizottság a Törvényszék kérdéseire adott válaszában és a tárgyaláson jelezte – anélkül, hogy ezt a felperesek vitatták volna –, az eljárás megindítására 2002. március 26‑án került sor, amit az ESZAK 36. cikknek megfelelően a kifogásközlésnek az érintett felek részére való megküldése követett.

96      Az eljárás megindítását tehát nem kísérte semmilyen közzétételi intézkedés, mivel a szabályozás nem követelte meg a Bizottságtól, hogy tegye közzé a közigazgatási eljárás megindítását elrendelő határozatot, a kifogásközlés elfogadását vagy – mint a jelen ügyben – a kiegészítő kifogásközlés elfogadását.

97      Az eljárásmód nem változott azt követően, hogy a Törvényszék meghozta a 2007. október 25‑i SP és társai kontra Bizottság ítéletet (T‑27/03, T‑46/03, T‑58/03, T‑79/03, T‑80/03, T‑97/03 és T‑98/03, EU:T:2007:317), és azt követően, hogy a Bíróság meghozta a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletet (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717).

98      A fenti 97. pontban említett ítéletek tanulmányozását követően a Bizottság első alkalommal a 2008. június 30‑i levelében, másodszor pedig a 2017. december 15‑i levelében tájékoztatta a felpereseket azon szándékáról, hogy az eljárást „újraindítja”.

99      Közelebbről a második levelet közölték a megtámadott határozat címzett vállalkozásaival, azonban arról nem tájékoztattak semmilyen más személyt vagy jogalanyt, továbbá az nem képezte semmilyen közzétételi intézkedés tárgyát.

100    A felperesek szerint a 2009. évi határozat megsemmisítését követően a Bizottság köteles lett volna tájékoztatni a nyilvánosságot az eljárás újraindításáról, és ha e kötelezettséget a jelen ügyben tiszteletben tartotta volna, az Ansfert tájékoztatta volna, és ez utóbbi kérhette volna az új meghallgatáson való részvételt.

101    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy semmilyen szabály nem követeli meg a Bizottságtól, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot az eljárás újraindításáról azt követően, hogy a Bíróság vagy a Törvényszék ítélete megsemmisítette valamely határozatát.

102    Az eljárás ilyen újraindítása ugyanis a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtása keretében történik.

103    Márpedig az EUMSZ 266. cikk csak olyan korlátok között ír elő kötelezettséget azon intézmény számára, amely a megsemmisített aktust kibocsátotta, amelyek a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásának biztosításához szükségesek. Ebben az értelemben e rendelkezés előírja az érintett intézmény számára, hogy a megsemmisített aktust pótló aktus ne tartalmazza ugyanazokat a szabálytalanságokat, mint amelyeket az említett ítélet megállapított. Mindazonáltal az intézmények széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a megsemmisítést kimondó vagy érvénytelenséget megállapító ítéletből származó következmények megállapítása céljából alkalmazandó eszközök megválasztása tekintetében, azzal a feltétellel, hogy ezen eszközöknek meg kell felelniük a szóban forgó ítélet rendelkező részének, valamint az annak a szükséges alátámasztását képező indokolásnak. Az érintett intézmények a korábbi megsemmisített vagy érvénytelenített jogi aktust pótló aktus elfogadása érdekében újraindíthatják az eljárást abban a szakaszban, amelyben e szabálytalanságot elkövették, kivéve ha a megállapított szabálytalanság a teljes eljárás semmisségéhez vezetett (lásd: 2017. december 11‑i Léon Van Parys kontra Bizottság ítélet, T‑125/16, EU:T:2017:884, 49. és 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

104    A Bizottság által ennek keretében végzett értékelés végén ezen intézmény ekképpen dönthet úgy, hogy az eljárást újraindítja, amint azt a jelen ügyben tette, de el is állhat az eljárástól, ha úgy ítéli meg, hogy az ügy lezárható, vagy pedig, ha úgy véli, hogy vizsgálati intézkedésekre van szükség, új eljárást indíthat, amely ebben az esetben ahhoz vezethet, hogy az 1/2003 rendelet 27. cikke (1) bekezdésének megfelelően a címzett vállalkozásoknak új kifogásközlést küld.

105    A jelen ügyben a Bizottság, miután elvégezte az említett értékelést, úgy döntött, hogy az eljárást újraindítja abban a pontban, ahol az félbeszakadt, amint azt a fenti 47. és 48. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat lehetővé teszi.

106    A tárgyaláson a felek között vita alakult ki az EUMSZ 101. és 102. cikkével kapcsolatos eljárások lefolytatására vonatkozó legjobb gyakorlatokról szóló 2011. október 20‑i bizottsági közleménnyel (HL 2011. C 308., 6. o.) kapcsolatban (lásd különösen annak 20. pontját), amelyben a Bizottság vállalta egyrészt azt, hogy a Versenypolitikai Főigazgatóságának honlapján bejelenti az e rendelkezések alkalmazásával kapcsolatos minden egyes eljárás megindítását, másrészt pedig azt, hogy erről sajtóközleményt tesz közzé, kivéve ha az ilyen közzétételi intézkedések hátrányosan befolyásolják a vizsgálat lefolytatását.

107    A szóban forgó közlemény azonban a jelen ügyben nem kötelezte a Bizottságot a fenti 106. pontban említett kötelezettségvállalások teljesítésére. Ilyen értelmű kifejezett rendelkezés hiányában ugyanis nem indokolt kiterjeszteni e kötelezettségvállalások hatályát akkor, ha a Bizottság a korábban szabálytalanul tartott meghallgatás szakaszától kezdődően újraindítja az eljárást, amely szakaszban ezen eljárás megszakadt, ugyanis a Bizottság a jelen ügyben a Bíróság megsemmisítést kimondó ítéletének végrehajtása keretében döntött úgy, hogy az eljárást újraindítja, amely helyzet különbözik attól a helyzettől, amikor az e közleményben említett eljárást megindítja.

108    Ezen érvet tehát el kell utasítani.

109    Másodszor a felperesek azt állítják, hogy a meghallgatásra meghívandó harmadik személyek meghatározásakor az Ansfert nem lehetett csupán a nyilvánosság valamely tagjának tekinteni, hanem az 1/2003 rendelet 27. cikkének (3) bekezdése és a 773/2004 rendelet 13. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében vett „kellő érdeket igazoló harmadik személynek” minősült.

110    Álláspontjuk alátámasztása érdekében a felperesek emlékeztetnek arra, hogy a meghallgatási tisztviselő 2002‑ben elismerte az Ansfer „kellő érdeket igazoló harmadik személy” jogállását, ami lehetővé tette e szövetségnek a 2002. június 13‑i meghallgatáson való részvételét.

111    Az Ansfer, mivel akkoriban rendelkezett a „kellő érdeket igazoló harmadik személy” jogállással, azt időközben nem veszíthette el, és e címen meg kellett volna hívni a 2018. április 23‑i meghallgatáson való részvételre.

112    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a felpereseknek a „kellő érdeket igazoló harmadik személy” jogállás megőrzésére vonatkozó érvelése megfelel a Bizottság által képviselt azon álláspontnak, miszerint a közigazgatási eljárás szakaszai között folytonosság áll fenn még akkor is, ha ezen eljárást a megsemmisítést kimondó ítéletek meghozatalához vezető bírósági eljárások megszakították.

113    Ebből a szempontból jogszerű lenne úgy tekinteni, hogy egy olyan jogalany, amelynek a „kellő érdeket igazoló harmadik személy” jogállását az eljárás valamely korábbi szakaszában már elismerték, e jogállást az eljárás során végig megőrizhette még akkor is, ha az eljárást adott esetben megszakította egy olyan bírósági eljárás, amely az uniós bíróság által kimondott megsemmisítéshez vezetett.

114    Meg kell tehát vizsgálni, hogy a jelen ügyben az Ansfer, mivel az eljárás valamely pillanatában elismerték a „kellő érdeket igazoló harmadik személy” jogállását, e jogállást ezen eljárás során végig megőrizhette‑e, és meg kellett volna‑e hívni a 2018. április 23‑i meghallgatásra, vagy legalábbis tájékoztatni kellett volna‑e az eljárás újraindításáról annak érdekében, hogy kinyilváníthassa érdekét, és hogy így adott esetben meghívhassák az említett meghallgatáson való részvételre.

115    E tekintetben meg kell állapítani, hogy – amint az az iratanyagból kitűnik, anélkül hogy azt a felperesek vitatnák – az Ansfer által kinyilvánított, az eljárásban való részvételhez fűződő érdek nem állt fenn végig az eljárás során.

116    A Bizottság ugyanis az egymást követő szakaszokat összefoglalva – anélkül, hogy azt a felperesek vitatták volna – a Törvényszék által feltett kérdésekre válaszolva a tárgyaláson kifejtette, hogy:

–        2002‑ben az Ansfer az olasz sajtóban megjelent információk révén értesült az eljárás megindításáról;

–        ezen információk alapján az Ansfer kérte a Bizottságtól, hogy engedélyezze számára a 2002. június 13‑i meghallgatáson való részvételt, arra hivatkozva, hogy e célból igazolni tudja a részéről fennálló kellő érdeket;

–        az Ansfer, miután meghívták a részvételre, megjelent az említett meghallgatáson, ahol – anélkül, hogy képviselője felszólalt volna – írásbeli észrevételeket nyújtott be;

–        ennek alapján az Ansfert meghívták az ESZAK‑Szerződés lejártának az eljárásra gyakorolt következményeivel kapcsolatban 2002. szeptember 30‑án tartott második meghallgatáson való részvételre;

–        e meghívásra azonban nem válaszolt, és az említett meghallgatáson sem jelent meg;

–        mivel az Ansfer az új meghallgatásra való, számára megküldött meghívásra nem válaszolt, és e meghallgatáson nem jelent meg, a Bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az Ansfer az eljárás további részében már nem kíván részt venni, tehát nem kell meghívni a 2018. április 23‑i meghallgatásra;

–        a Bizottság ennek keretében figyelembe vette egyrészt azt, hogy az Ansfernek a 2002. június 13‑i meghallgatáson való részvétele – felszólalás nélkül – csupán írásbeli észrevételek benyújtására korlátozódott, másrészt pedig azt, hogy ezen észrevételeket az ügy irataihoz csatolták.

117    Márpedig a szabályozás értelmében a harmadik személyek a versenyszabályok alkalmazására vonatkozó eljárásban szervezett meghallgatáson részt vehetnek, ennek érdekében azonban a Bizottságnál jelentkezniük kell, és igazolniuk kell ez utóbbi számára, hogy kellő érdekük fűződik ahhoz, hogy azon részt vehessenek (lásd a fenti 81. és 82. pontot).

118    Ezenkívül meg kell állapítani, hogy amennyiben elismerik valamely harmadik személy „kellő érdeket igazoló harmadik személy” jogállását egy olyan közigazgatási eljárásban, amelyet az uniós bíróság által kimondott megsemmisítéshez vezető bírósági felülvizsgálat megszakított, a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik annak eldöntésekor, hogy e harmadik személynek továbbra is kellő érdeke fűződik‑e az álláspontjának ismertetéséhez. A védelemhez való jog biztosítása ugyanis nem követeli meg, hogy a Bizottság az említett eljárás újraindítása esetén olyan harmadik személyeket hallgasson meg, akiknek már nem áll fenn ilyen kellő érdekük (lásd analógia útján: 2015. június 16‑i FSL és társai kontra Bizottság ítélet, T‑655/11, EU:T:2015:383, 406. pont; 2019. július 11‑i Silver Plastics és Johannes Reifenhäuser kontra Bizottság ítélet, T‑582/15, nem tették közzé, EU:T:2019:497, 202. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

119    A megfelelő ügyintézés érdekében ugyanis el kell kerülni a beavatkozók számának megsokszorozódását, mindazonáltal biztosítani kell azon személyek részvételét, akik az iratok elemzéséhez és a védelemhez való jog tiszteletben tartásához szükséges tényleges – akár terhelő, akár mentő – bizonyítékokkal szolgálhatnak, annak biztosítása érdekében, hogy a tanácsadó bizottság az ügy teljes ismeretében és az eljárási garanciákat tiszteletben tartva adjon véleményt, és a Bizottság is így hozza meg határozatát.

120    E megfontolást követően hívták meg a jelen ügyben az Ansfert „kellő érdeket igazoló harmadik személyként” a 2002. június 13‑i és a 2002. szeptember 30‑i meghallgatáson való részvételre.

121    Ezt követően, tekintettel arra, hogy az Ansfer a 2002. szeptember 30‑i második meghallgatásra való meghívásra nem válaszolt, valamint arra, hogy e meghallgatáson nem vett részt, a Bizottság nem követett el hibát, amikor megalapozottan úgy tekintette, hogy az Ansfer lemondott arról, hogy az eljárás további részébe beavatkozzon, vagy legalábbis nem kívánta a 2018. április 23‑i meghallgatáson részletesebben kifejteni érveit, és hogy észrevételei, amelyeket már csatolták az ügyiratokhoz, és ezt követően azokat figyelembe vették a megtámadott határozat tervezetében, nem indokolták azt, hogy tájékoztassák őt az eljárás újraindításáról annak érdekében, hogy újból kinyilváníthassa az eljárásban való részvételhez fűződő érdekét, és így adott esetben meghívhassák az említett meghallgatáson való részvételre.

122    Ezen érvet tehát el kell utasítani.

123    Harmadszor, a felperesek azt állítják, hogy a 2018. február 1‑jei levelükben felhívták a Bizottság figyelmét arra, hogy az eljárást nem lehet érvényesen újraindítani, mivel az új meghallgatáson nem lehet jelen valamennyi, 2002‑ben jelen lévő piaci szereplő, aminek következtében az ügyről csak részleges képet kaphatnak a tagállamok versenyhatóságai, amely hatóságok képviselőinek véleményt kell nyilvánítaniuk annak érdekében, hogy a tanácsadó bizottság a szabályozásnak megfelelően fogalmazhassa meg véleményét.

124    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy egy ily módon megfogalmazott megjegyzés nem értelmezhető úgy, mint a Bizottsághoz intézett, arra irányuló kérelem, hogy ezen intézmény hívja meg a meghallgatásra az Ansfert vagy más harmadik személyeket a 773/2004 rendelet 10. cikkének (3) bekezdése alapján, amely rendelkezés lehetővé teszi a felek számára, hogy írásbeli észrevételeikben javaslatot tegyenek „a Bizottságnak olyan személyek meghallgatására, akik igazolhatják a beadványukban megadott tényeket”.

125    Amint arra a Bizottság rámutat, a felperesek feladata lett volna, hogy – amennyiben úgy ítélik meg, hogy az Ansfer beavatkozása szükséges, sőt akár csak hasznos az érvelésük megvédéséhez – tájékoztassák e szövetséget az eljárás újraindításáról annak érdekében, hogy az a Bizottságnál jelentkezzen, illetve hogy konkrétan felkérjék a Bizottságot arra, hogy hívja meg e jogalanyt.

126    Márpedig a felperesek a Törvényszék kérdéseire adott írásbeli válaszukban elismerték, hogy ennek érdekében semmilyen lépést nem tettek a Bizottságnál vagy az Ansfernél.

127    Hozzá kell tenni, hogy az 1/2003 rendelet 27. cikkének (3) bekezdése alapján a tagállamok versenyhatóságai felkérhetik a Bizottságot harmadik személyek meghallgatására, amennyiben azt célszerűnek tartják.

128    Semmi nem akadályozta meg a felpereseket abban, hogy a 2018. április 23‑i meghallgatáson vagy azt megelőzően javasolják a tagállamok versenyhatóságainak, hogy kérjék fel a Bizottságot az Ansfer meghallgatására.

129    Márpedig a felperesek nem tettek ilyen lépést a tagállamok versenyhatóságainál, és az említett hatóságok sem kérték a Bizottságot az Ansfer meghallgatására.

130    Ennélfogva, mivel az Ansfernek már nem fűződött kellő érdeke ahhoz, hogy az újraindított eljárás során ismertesse álláspontját (lásd a fenti 112–122. pontot), és mivel nem intéztek a Bizottsághoz az Ansfer meghallgatása iránti kérelmet, nem lehet megalapozottan ezen intézmény terhére róni azt, hogy nem hívta meg e jogalanyt a 2018. április 23‑i meghallgatáson való részvételre.

131    Ezen érvet tehát el kell utasítani.

–       Az egyéb harmadik személyek helyzetéről

132    Amennyiben a felperesek által előadott érvelést úgy lehet értelmezni, hogy az e személyek helyzetére utal, rá kell mutatni arra, hogy a szabályozás a meghallgatások szervezésére vonatkozóan egy harmadik helyzetről is rendelkezik, amely azon harmadik személyeket érinti, akik nem bírnak a fenti 81. és 82. pontban meghatározott értelemben vett kellő érdekkel.

133    A 773/2004 rendelet 13. cikkének (3) bekezdése lehetővé teszi, hogy a Bizottság az eljárás alá vont vállalkozásokon vagy az ilyen érdeket igazoló harmadik személyeken kívül bármely természetes vagy jogi személyt felhívjon álláspontjának írásban történő ismertetésére, és adott esetben a meghallgatáson való megjelenésre. Azonkívül, hogy engedélyezhetik számukra, hogy jelen legyenek, e személyeket fel lehet hívni arra, hogy a meghallgatás során fejtsék ki álláspontjukat.

134    Ebben a helyzetben volt többek között az Ansfer, mivel – amint az megállapítást nyert – a Bizottság megalapozottan tekintette úgy, hogy e szövetségnek már nem fűződik kellő érdeke ahhoz, hogy az újraindított eljárásban ismertesse álláspontját (lásd a fenti 112–122. pontot).

135    Márpedig a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik annak eldöntésekor, hogy nem érdekelt harmadik személyek részvétele hasznos lehet‑e a vitában, azzal, hogy a felperesek védelemhez való jogának biztosítása nem követeli meg minden esetben, hogy a Bizottság lefolytassa a kért meghallgatásokat (lásd ebben az értelemben a fenti 118. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

136    Így a jelen ügyben a Bizottság nem követett el hibát, amikor a fenti 112–122. pontban hivatkozott okokból megalapozottan úgy tekintette, hogy az Ansfernek a 2018. április 23‑i meghallgatásra való meghívása nem szolgálna új elemmel a vita során.

137    E körülmények között nem lehet megalapozottan arra hivatkozni, hogy a Bizottság olyan eljárási szabályt sértett, amely hatással lehetett a felperesek védelemhez való jogának gyakorlására, azáltal hogy elmulasztott meghívni más harmadik személyeket a 2018. április 23‑i meghallgatásra.

138    Ezen érvet tehát el kell utasítani.

139    A fentiekre tekintettel megállapítható, hogy a Bizottság nem sértette meg a más személyek, illetve jogalanyok meghallgatására vonatkozó eljárási szabályokat, következésképpen a felperesek által hivatkozott védelemhez való jog gyakorlását semmilyen módon nem akadályozhatta ilyen szabályok megsértése.

140    Egyebekben rá kell mutatni arra, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy a védelemhez való joguk gyakorlásában akadályozta volna őket – valamely szabály megsértésétől függetlenül – az, hogy a megtámadott határozat elfogadása céljából szervezett meghallgatáson nem volt jelen valamely vállalkozás vagy harmadik személy.

141    E kifogást tehát el kell utasítani.

 A harmadik, a Bíróság által megállapított eljárási hiányosság Bizottság általi orvoslásának lehetetlenségére vonatkozó kifogásról

142    A felperesek lényegében azt állítják, hogy a Bíróság által megállapított eljárási hiányosságot lehetetlen volt orvosolni. Az eltelt idő következtében a piaci szereplők személyében és a piac szerkezetében bekövetkezett változások miatt álláspontjuk szerint a 2002‑ben fennálló feltételekkel azonos vagy legalábbis egyenértékű feltételek mellett semmilyen új meghallgatást nem lehetett tartani.

143    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a versenyjogi eljárásokkal együtt járó feladatok terjedelme miatt ezen eljárások lefolytatásának hátterét az idő múlása elkerülhetetlenül hátrányosan befolyásolja.

144    Ebben az összefüggésben, amikor a verseny folyamatosan változást idéz elő a piaci szereplők, a termékek és a piaci részesedések tekintetében, annak lehetősége, hogy az ilyen változások önmagukban lehetetlenné teszik új határozat elfogadását, alapjában érinti a Bizottság azon lehetőségét, hogy a Szerződésekben ráruházott feladatának ellátása keretében újraindítson valamely, a versenyszabályok alkalmazására irányuló eljárást.

145    Amikor a Bizottság mindazonáltal úgy dönt, hogy valamely határozatának a Bíróság vagy a Törvényszék ítéletével történő megsemmisítését követően újraindítja az eljárást, értékelést kell végeznie az újraindítás időpontjában fennálló körülményekre, és különösen az időmúlásból esetlegesen eredő hatásokra tekintettel annak megállapítása érdekében, hogy az eljárás újraindítása még mindig a helyzet megfelelő megoldásának tűnik‑e, amit a jelen ügyben meg is tett, amint azt a felperesek által a keresetük alátámasztása érdekében előterjesztett második jogalap első kifogására adott válasz kifejti (lásd az alábbi 149–173. pontot).

146    E kifogást tehát, és ennélfogva az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 Az arra alapított második jogalapról, hogy a Bizottság jogellenesen tagadta meg azt, hogy a megtámadott határozat elfogadását megelőzően megvizsgálja e határozatnak az eljárás észszerű időtartama elvével való összeegyeztethetőségét

147    A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg a jogilag megkövetelt módon, hogy a megtámadott határozatot el lehet‑e fogadni, noha álláspontjuk szerint ez ellentétes volt az észszerű határidőnek a Charta 41. cikkében kimondott elvével. Egyrészt azt állítják, hogy a Bizottság e tekintetben tévesen alkalmazta a jogot. Másrészt azt róják fel a Bizottságnak, hogy nem tett eleget az őt terhelő indokolási kötelezettségnek.

148    A Bizottság vitatja a felperesek érvelését.

 A téves jogalkalmazásra alapított, első kifogásról

149    A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság megsértette a Charta 41. cikkét azáltal, hogy a megtámadott határozat elfogadását megelőzően megtagadta annak értékelését, hogy e határozat elfogadása összeegyeztethető‑e az észszerű határidő elvével.

150    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy – amint azt a felperesek jelzik – a Bizottság köteles tiszteletben tartani a Charta 41. cikkében rögzített észszerű határidő elvét (lásd ebben az értelemben: 2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 179. pont; 2012. június 5‑i Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, T‑214/06, EU:T:2012:275, 285. pont).

151    Így a Bizottságnak figyelembe kell vennie az idő múlását akkor, amikor az uniós jog által számára biztosított mérlegelési mozgástér keretében mérlegeli, hogy a versenyszabályok alapján eljárást kell‑e indítani, és határozatot kell‑e hozni.

152    A megtámadott határozatból kitűnik, hogy a felperesek állításával ellentétben a Bizottság nem sértette meg azon kötelezettségét, hogy figyelembe vegye az idő múlását annak mérlegelésekor, hogy kell‑e indítani ilyen eljárást, és kell‑e szankciót kiszabó határozatot hozni. A megtámadott határozat ugyanis jelzi, hogy ezen intézmény a határozathozatal előtt megvizsgálta, hogy a jelen ügyben az eljárás újraindítható‑e, és hogy az újraindított eljárás ilyen bírságkiszabó határozat elfogadásához vezethet‑e.

153    Így a Bizottság a megtámadott határozat több részében is megvizsgálta egyrészt azt, hogy az e határozat elfogadásához vezető eljárást a határidőket illetően megfelelően folytatták‑e le, másrészt pedig azt, hogy a határozathozatalhoz vezető szakaszok időtartamából le kell‑e vonni bizonyos következtetéseket.

154    A Bizottság például rámutatott arra, hogy azon elemzés szerint, amelyet módjában állt elvégezni, egyrészt a vizsgálati cselekményeket gondosan végezték, másrészt pedig a közigazgatási eljárás során bekövetkezett megszakítások a bírósági felülvizsgálatnak tudhatók be (a megtámadott határozat (528) és (555) preambulumbekezdése).

155    Ennek keretében a Bizottság elismerte, hogy – amint azt a Törvényszék a 2007. október 25‑i SP és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑27/03, T‑46/03, T‑58/03, T‑79/03, T‑80/03, T‑97/03 és T‑98/03, EU:T:2007:317), illetve a Bíróság a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) megállapította – eljárási hibákat követett el. Ugyanakkor arra hivatkozott, hogy e hibák, amelyek az eljárás időtartamát meghosszabbíthatták, az ESZAK‑Szerződés lejártát követően felmerült jogbizonytalanságnak tudhatók be (a megtámadott határozat (555) preambulumbekezdése).

156    Hasonlóképpen a Bizottság azt is elismerte, hogy az elkövetett eljárási hibák következtében az egymást követő különböző szakaszok a tervezett eljárás egészét figyelembe véve – vagyis a közigazgatási szakaszokat és a bírósági felülvizsgálat miatti megszakításokat is ideértve – „objektíven” hosszú időtartamhoz vezethettek (a megtámadott határozat (528) preambulumbekezdése).

157    A Bizottság ezen értékelés keretében hozzátette, hogy álláspontja szerint ezen időtartam nem haladja meg az ítélkezési gyakorlatra tekintettel elfogadhatónak tekintett határidőket (a megtámadott határozat (528) preambulumbekezdése).

158    Kiegészítésképpen a Bizottság jelezte, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében az észszerű határidő elvével ellentétes időtartam önmagában nem eredményezheti valamely határozat megsemmisítését. A Bíróság szerint ugyanis az észszerűtlen időtartam csak akkor vezethetne ilyen eredményre, ha az sértette a védelemhez való jogot azáltal, hogy veszélyeztette az érintett vállalkozások azon lehetőségét, hogy összegyűjtsék a bizonyítékokat, és előadják érveiket. Márpedig a Bizottság szerint a felperesek nem bizonyították, hogy a jelen ügyben ez volt a helyzet (a megtámadott határozat (556) és (557) preambulumbekezdése).

159    Egyébiránt a Bizottság a megtámadott határozat (536) preambulumbekezdésében jelezte, hogy az alkalmazandó szabályozásra tekintettel és az e területen kialakított ítélkezési gyakorlatnak megfelelően jogosult új határozatot hozni.

160    A Bizottság elismerte, hogy az új határozat elfogadását olyan vizsgálatnak kell megelőznie, amely arra irányul, hogy a Bizottság a versenyjogi jogsértések üldözése terén számára biztosított mérlegelési jogkör keretében mérlegelje egyrészt a versenyszabályok tényleges alkalmazásának biztosításához fűződő közérdeket, másrészt pedig a felek azon érdekét, hogy ügyükben észszerű időn belül határozatot hozzanak, valamint hogy enyhítsék azon hibák lehetséges következményeit, amelyeket az eljárás során esetleg elkövettek (a megtámadott határozat (536) és (559) preambulumbekezdése).

161    A jelen ügyben a Bizottság elvégezte e mérlegelést, amikor a megállapított jogsértés súlyos jellegére tekintettel megállapította egyrészt, hogy szükség van határozat hozatalára, másrészt pedig, hogy a címzett vállalkozásokkal szemben szankciót kell kiszabni (a megtámadott határozat (560)–(568) preambulumbekezdése).

162    Végül a Bizottság a meghallgatási tisztviselő javaslatának megfelelően bizonyos mértékben (50%‑kal) csökkentette a bírság összegét azon negatív következmények enyhítése érdekében, amelyek az eljárás hosszából és az elkövetett eljárási hibákból eredhettek az érintett vállalkozásokra nézve (a megtámadott határozat (570)–(573) preambulumbekezdése).

163    Így a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a felperesek állításával ellentétben a Bizottság e határozat elfogadása előtt meggyőződött arról, hogy tiszteletben tartották‑e az észszerű határidő elvét, azáltal hogy megvizsgálta a közigazgatási eljárás hosszát – ideértve a közigazgatási szakaszokat és a bírósági felülvizsgálat miatti megszakításokat is –, azokat az okokat, amelyek az eljárás időtartamára magyarázatot adhatnak, valamint az ebből levonható következtetéseket.

164    E megállapítást vitatják a felperesek, akik szerint a Bizottság a megtámadott határozatban megtagadta, hogy az eljárás észszerűtlen hosszával kapcsolatban állást foglaljon, azzal az indokkal, hogy ezen értékelés az uniós bíróság hatáskörébe tartozik, és e kérdésben a Bizottság nem foglalhat állást.

165    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy az eljárások időtartamára vonatkozó kérdésekkel az uniós bírósághoz lehet fordulni. A felelősség megállapításával kapcsolatos peres eljárásokban az uniós bíróságnak el kell marasztalnia az Unió intézményeit, szerveit vagy hivatalait, amennyiben azok az észszerű határidő elvét megsértve kárt okoztak (2013. november 26‑i Kendrion kontra Bizottság ítélet, C‑50/12 P, EU:C:2013:771, 94. pont; 2019. július 11‑i Italmobiliare és társai kontra Bizottság ítélet, T‑523/15, nem tették közzé, EU:T:2019:499, 159. pont). Megsemmisítés iránti peres eljárásokban az eljárás időtartama akkor eredményezheti a megtámadott határozat megsemmisítését, ha két feltétel együttesen teljesül, éspedig az első feltétel az, hogy az eljárás hossza észszerűtlennek bizonyul, a második pedig az, hogy az észszerű határidő túllépése akadályozta a védelemhez való jog gyakorlását (2006. szeptember 21‑i Technische Unie kontra Bizottság ítélet, C‑113/04 P, EU:C:2006:593, 47. és 48. pont; 2014. május 8‑i Bolloré kontra Bizottság ítélet, C‑414/12 P, nem tették közzé, EU:C:2014:301, 84. és 85. pont; 2016. június 9‑i PROAS kontra Bizottság ítélet, C‑616/13 P, EU:C:2016:415, 74–76. pont).

166    Amint azt a felperesek jelzik, az uniós bíróságra ily módon ruházott hatáskör nem mentesítheti a Bizottságot azon értékelés alól, amelyet akkor kell elvégeznie, amikor meghatározza, hogy az EUMSZ 266. cikk alapján megsemmisítést kimondó ítéletben foglaltaknak milyen módon tegyen eleget.

167    Amint az kiemelésre került, a Bizottságnak ezen értékelés elvégzésekor figyelembe kell vennie az ügy valamennyi körülményét, különösen egy új határozat meghozatalának, a szankció kiszabásának és adott esetben a kilátásba helyezett szankció csökkentésének célszerűségét, ha többek között kitűnik, hogy az eljárás időtartama – amely önmagában nem minősül vétkes kötelezettségszegésnek –, amiatt hogy az eljárás a közigazgatási szakaszok mellett adott esetben a bírósági felülvizsgálatnak betudható megszakításokat is tartalmazott, hatással lehetett a bírság összegének megállapításakor figyelembe veendő elemekre, és különösen a bírság adott esetben visszatartó jellegére, amennyiben annak kiszabására jóval a jogsértést megvalósító tényállás idejét követően kerül sor.

168    A Bizottság ezen értékelést, amely többek között az eljárás – bírósági szakaszokat is magában foglaló – teljes időtartamára vonatkozik, elsősorban a megtámadott határozat (528) preambulumbekezdésében végezte el.

169    Ebből következik, hogy a felperesek állításával ellentétben a Bizottság a megtámadott határozatban megvizsgálta, hogy az eljárás időtartama akadályozhatja‑e az eljárás újraindítását, miközben elismerte, hogy az ilyen értékelés az uniós bíróság által – a jogszerűség, és adott esetben a felelősség megállapítására irányuló peres eljárások keretében – elvégzendő felülvizsgálat hatálya alá tartozik.

170    A keresetlevélben a felperesek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 6. cikkére hivatkoznak azon állításuk alátámasztása érdekében, hogy a Bizottság egy új határozat meghozatala előtt köteles megvizsgálni, hogy a határozathozatal megfelel‑e az észszerű határidő elvének.

171    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a Charta 47. cikkéhez hasonlóan, amelyre a felperesek szintén hivatkoznak, az EJEE 6. cikke tartalmazza az észszerű határidő elvének a bírósági eljárásokban való tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget.

172    A jelen ügyben az EJEE 6. cikke és a Charta 47. cikke semmiképpen nem lehet hatással az itt vizsgált jogalap tekintetében a jogvita megoldására, mivel a felperesek állításával ellentétben a Bizottság – amint az a megtámadott határozatból kitűnik – ténylegesen elvégezte a felperesek által kifejtett érvelésben szóban forgó vizsgálatot.

173    E kifogást tehát el kell utasítani.

 Az indokolási kötelezettség megsértésére alapított, második kifogásról

174    A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság megsértette az indokolási kötelezettséget azáltal, hogy nem fejtette ki a jogilag megkövetelt módon, hogy miért vélte úgy, hogy nem köteles megvizsgálni az észszerű határidő elvének tiszteletben tartását.

175    E tekintetben meg kell állapítani, hogy a kifogás ténybelileg megalapozatlan.

176    Amint ugyanis a Törvényszék a jelen jogalap első kifogására válaszolva megállapította, a Bizottság nem tagadta meg a megtámadott határozatban annak vizsgálatát, hogy e határozat meghozatala összeegyeztethető‑e az észszerű határidő elvével.

177    Ellenkezőleg, az első kifogásra adott válaszból kitűnik, hogy a Bizottság e vizsgálatot a jogilag megkövetelt módon elvégezte arra a következtetésre jutva, hogy semmilyen megfontolás nem akadályozhatja meg az eljárás újraindítását, új határozat hozatalát és bírság kiszabását.

178    A második kifogást tehát, és ennélfogva a második jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A harmadik és részben a negyedik, az eljárás észszerű időtartama elvének megsértésére alapított jogalapról

179    A harmadik jogalap alátámasztása érdekében a felperesek azt állítják, hogy a megtámadott határozatot meg kell semmisíteni, mivel azt olyan eljárás végén hozták, amely túllépte az észszerű határidőt. Álláspontjuk szerint az eljárás túl hosszú időtartama azzal a következménnyel jár, hogy a Bizottság elveszíti szankcionálási jogkörét, és ennélfogva az említett határozat hatáskörtúllépés miatt is jogellenes. A harmadik jogalap alátámasztása érdekében kifejtett érvelés részben a negyedik jogalap keretében is megjelenik. A felperesek lényegében három kifogást hoznak fel, amelyek a közigazgatási szakaszok időtartamával, az eljárás teljes időtartamával, illetve az eljárás hosszának a védelemhez való jogra gyakorolt hatásával kapcsolatosak, amely kifogásokat a Bizottság vitatja.

180    E kifogások vizsgálata előtt emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság szerint az eljárás időtartama akkor eredményezheti a megtámadott határozat megsemmisítését, ha két feltétel együttesen teljesül, éspedig az első feltétel az, hogy az eljárás hossza észszerűtlennek bizonyul, a második pedig az, hogy az észszerű határidő túllépése akadályozta a védelemhez való jog gyakorlását (lásd a fenti 165. pontot).

181    Ebből következik, hogy a Bizottság határozatát nem lehet pusztán az észszerű határidő túllépése miatt megsemmisíteni, ha e határidő túllépése nem érintette a felperesek védelemhez való jogát. Ennélfogva a felperesek azon érvét, miszerint a Bizottságnak pusztán az észszerű határidő túllépése miatt le kellett volna mondania a megtámadott határozat meghozataláról, eleve el kell utasítani.

182    E jogalap elemzése során a Törvényszék az első feltételt úgy vizsgálja meg, hogy egymás után áttekinti a közigazgatási szakaszok időtartamát (első kifogás) és a közigazgatási eljárás teljes időtartamát, ideértve a bírósági felülvizsgálat miatti megszakításokat is (második kifogás). Ezt követően a második feltétel alapján azt elemzi, hogy a felperesek akadályozva voltak‑e védelemhez való joguk gyakorlásában (harmadik kifogás).

 Az első, a közigazgatási szakaszok időtartamára vonatkozó kifogásról

183    A felperesek előadják, hogy mivel a közigazgatási szakaszok több mint hat évet tettek ki, azok időtartama ellentétesnek bizonyult az észszerű határidő elvével. Közelebbről azt kifogásolják, hogy a Bizottság lassan reagált a Törvényszék és a Bíróság által egymás után kimondott megsemmisítésekre:

–        a 2007. október 25‑i SP és társai kontra Bizottság ítélet (T‑27/03, T‑46/03, T‑58/03, T‑79/03, T‑80/03, T‑97/03 és T‑98/03, EU:T:2007:317) kihirdetése és a 2009. évi határozat elfogadása között, vagyis több mint két éven keresztül, a Bizottság csupán a fenti 10. pontban említett, az eljárás újraindítását bejelentő 2008. június 30‑i levelet küldte meg, valamint információkéréseket küldött, és ezen időszakban nem küldött új kifogásközlést és nem tartott új meghallgatást sem, noha könnyen kiküszöbölhette a megsemmisített határozatot jogellenessé tevő hiányosságot, mivel azt a Törvényszék egyértelműen azonosította;

–        hasonlóképpen, a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítélet (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) kihirdetése és a megtámadott határozat elfogadása között, vagyis egy év és kilenc hónapon keresztül a Bizottság tevékenysége arra szorítkozott, hogy megküldte az eljárás újraindítását bejelentő 2017. december 15‑i levelet, a 2018. április 23‑i meghallgatásról tájékoztató és azt részletező leveleket, valamint korlátozott mértékben információkat kért a felperesek forgalmával kapcsolatban.

184    A felperesek szerint e szakaszok hossza az ítélkezési gyakorlatra tekintettel nem igazolható:

–        a 2011. június 16‑i Bavaria kontra Bizottság ítélet (T‑235/07, EU:T:2011:283, 323. pont) alapjául szolgáló ügyben a Törvényszék észszerűtlennek ítélte a kifogásközlés kézhezvételétől a vitatott határozat ezen ügyben történő meghozataláig terjedő második közigazgatási szakasz 20 hónapos időtartamát;

–        a 2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet (C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582) alapjául szolgáló ügyben a határozat újbóli elfogadásához vezető eljárás csak tíz hónapig tartott;

–        egyébiránt a határozat újbóli elfogadásához vezető eljárás kevesebb mint nyolc hónapig tartott a Solvay kontra Bizottság ügyben (Kokott főtanácsnok Solvay kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑109/10 P, EU:C:2011:256, 242. pont), kilenc hónapig a 2014. május 8‑i Bolloré kontra Bizottság ítélet (C‑414/12 P, EU:C:2014:301) alapjául szolgáló ügyben, három hónapig a 2019. február 12‑i Printeos kontra Bizottság ítélet (T‑201/17, EU:T:2019:81) alapjául szolgáló ügyben és négy hónapig a 2018. október 18‑i GEA kontra Bizottság ítélet (T‑640/16, EU:T:2018:700) alapjául szolgáló ügyben.

185    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy az uniós jog előírja, hogy az intézmények az általuk lefolytatott közigazgatási eljárások keretében az ügyeket észszerű határidőn belül intézzék (lásd ebben az értelemben: 2012. június 5‑i Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, T‑214/06, EU:T:2012:275, 284. pont).

186    Az észszerű határidőnek a közigazgatási eljárásokban történő betartásának kötelezettsége ugyanis olyan általános jogelv, amelyet többek között a Charta 41. cikkének (1) bekezdése rögzít (2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 167. pont; 2006. április 11‑i Angeletti kontra Bizottság ítélet, T‑394/03, EU:T:2006:111, 162. pont; 2013. június 7‑i Olaszország kontra Bizottság ítélet, T‑267/07, EU:T:2013:305, 61. pont).

187    A jelen ügyben az ügy irataiból kitűnik, hogy az ügy Bizottság előtti elbírálása egymás után négy szakaszban történt, amelyek összesen hat évig és egy hónapig tartottak:

–        az első szakasz, amely egy év és öt hónapig tartott, az első vizsgálati intézkedések, valamint a Federacciainak és az érintett vállalkozásoknak címzett kifogásközlés megküldése közötti időszakot foglalja magában;

–        az ezt követő három szakasz a 2002. évi határozat, a 2009. évi határozat, illetve a megtámadott határozat elfogadásáig tartott, és időtartamuk kilenc hónap, két év és egy hónap, illetve egy év és kilenc hónap volt.

188    Az ítélkezési gyakorlat szerint a határidő észszerű jellegét az adott ügy sajátos körülményeinek figyelembevételével kell megállapítani, különös tekintettel a jogvitának az érintett szempontjából fennálló tétjére, az ügy bonyolultságára, valamint a felperes és az illetékes hatóságok magatartására (lásd ebben az értelemben: 2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 187. és 188. pont).

189    Így, még ha feltételezzük is, hogy más ügyekben a Bizottság határozatának az uniós bíróság általi megsemmisítését követő közigazgatási szakasz egy új határozat elfogadása érdekében újraindított eljárás keretében rövidebb volt, mint a jelen ügy körülményei között, amint azt a felperesek állítják, ez önmagában nem teszi lehetővé az észszerű határidő elve megsértésének megállapítását.

190    A határidő észszerű jellegét ugyanis az egyes ügyek sajátos körülményeinek figyelembevételével kell megvizsgálni, különös tekintettel a fenti 188. pontban említett szempontokra.

191    Először is, ami a jogvitának az érintett szempontjából fennálló tétjét illeti, emlékeztetni kell arra, hogy versenyjogi jogsértés fennállásával kapcsolatos jogvita esetén a piaci szereplőket megillető jogbiztonság alapvető követelménye, valamint a belső piacon a torzulásmentes verseny biztosításának célja nagy jelentőséggel bír nemcsak a felperesek és versenytársaik, hanem harmadik személyek számára is az érintett személyek nagy száma és a szóban forgó pénzügyi érdekek miatt (lásd: 2017. február 1‑jei Aalberts Industries kontra Európai Unió ítélet, T‑725/14, EU:T:2017:47, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

192    A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozatban megállapította, hogy a felperesek megsértették az ESZAK 65. cikk (1) bekezdését azáltal, hogy 1989. december 6. és 2000. június 27. között a betonacél‑ágazatban folytatólagos megállapodásban, illetve összehangolt magatartásokban vettek részt, amelyek célja a belső piacon az árak rögzítése, valamint a termelés, illetve értékesítés korlátozása vagy ellenőrzése volt, vagy ilyen hatással jártak.

193    E megállapítás alapján a Bizottság 5,125 millió euró bírságot szabott ki egyetemlegesen a felperesekkel szemben.

194    E körülményekre figyelemmel megállapítható, hogy az ügy tétje nagy volt a felperesek számára.

195    Másodszor, az ügy bonyolultságát illetően meg kell állapítani, hogy a Bizottság által elkövetett hibák arra vonatkoznak, hogy az eljárásra nézve milyen következtetéseket kellett levonni az ESZAK‑Szerződés lejártából.

196    Márpedig emlékeztetni kell arra, hogy – amint azt a Bizottság jelezte – bizonyos bonyolultságot mutattak azok a kérdések, hogy az ESZAK‑Szerződés lejárta miatt az ügy tényállására mind az ügy érdemét, mind pedig az eljárást illetően milyen szabályokat kell alkalmazni.

197    Egyébiránt a kartell viszonylag hosszú időszakra (10 év és 7 hónap) terjedt ki, jelentős számú piaci szereplőt (összesen 11 társaságot magában foglaló 8 vállalkozást, valamint egy szakmai szövetséget) érintett, és jelentős mennyiségű, a vizsgálatok során benyújtott vagy beszerzett dokumentumot (körülbelül 20 000 oldal) tartalmazott.

198    E körülményekre tekintettel az ügyet bonyolultnak kell tekinteni.

199    Harmadszor, a felek magatartását illetően meg kell állapítani, hogy a Bizottság folyamatosan foglalkozott a közigazgatási eljárásban részt vevő felektől származó nagyszámú kéréssel.

200    Így a Bizottságnak a megtámadott határozat meghozatalával összefüggésben számos levelet kellett kezelnie, ugyanakkor elő kellett készítenie a 2018. április 23‑i meghallgatást, és meg kellett vizsgálnia az eljárásban részt vevő néhány fél által 2018. december 4‑én benyújtott egyezségi beadványt.

201    E körülmények összességéből következik, hogy az eljárás közigazgatási szakaszainak időtartama nem észszerűtlen az ügy sajátos körülményeire, és különösen a bonyolultságára tekintettel olyan összefüggésben, amelyben semmilyen indokolatlan tétlenségi időszak nem róható fel a Bizottságnak az említett közigazgatási szakaszokat végigkísérő lépcsők során.

202    E kifogást tehát el kell utasítani.

 A második, az eljárás teljes időtartamára vonatkozó kifogásról

203    A felperesek vitatják az ügy elbírálásához igénybe vett, az első vizsgálati cselekményektől a megtámadott határozat meghozataláig eltelt teljes időtartamot. Álláspontjuk szerint, mivel e határozathozatalra közel 19 év elteltével került sor, és az olyan magatartásokra vonatkozott, amelyek közül egyesek több mint 30 éve zajlottak, ezen időtartam ellentétes az észszerű határidő elvével.

204    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az észszerű határidőnek a közigazgatási eljárások lefolytatása során történő betartásának kötelezettsége olyan általános jogelv, amelyet többek között a Charta 41. cikkének (1) bekezdése rögzít. Egyébiránt az észszerű ítélethozatali határidő be nem tartása eljárási szabálytalanságnak minősül (2009. július 16‑i Der Grüne Punkt – Duales System Deutschland kontra Bizottság ítélet, C‑385/07 P, EU:C:2009:456, 191. pont). A Charta 47. cikke és az EJEE 6. cikke értelmében ugyanis mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően (lásd ebben az értelemben: 2009. július 16‑i Der Grüne Punkt – Duales System Deutschland kontra Bizottság ítélet, C‑385/07 P, EU:C:2009:456, 177–179. pont; 2012. június 5‑i Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, T‑214/06, EU:T:2012:275, 282. és 283. pont).

205    Az uniós jog ugyanis előírja, hogy az Unió intézményei, szervei és hivatalai az általuk lefolytatott közigazgatási eljárások keretében az ügyeket észszerű határidőn belül intézzék (lásd ebben az értelemben: 2012. június 5‑i Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, T‑214/06, EU:T:2012:275, 284. pont).

206    Az észszerű határidő tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettség az eljárás minden egyes szakaszára, valamint az eljárás egészére nézve is alkalmazandó (lásd ebben az értelemben: 2002. október 15‑i Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság ítélet, C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P–C‑252/99 P és C‑254/99 P, EU:C:2002:582, 230. és 231. pont; Kokott főtanácsnok Solvay kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa, C‑109/10 P, EU:C:2011:256, 239. pont).

207    A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy azon időszak, amelyben a közigazgatási eljárás egésze lezajlott, kivételesen hosszú volt, ami egyébként arra késztette a Bizottságot, hogy csökkentse a felperesekkel szemben végül kiszabott bírságot (lásd a fenti 162. pontot).

208    Ugyanakkor a közigazgatási eljárás teljes hossza a jelen esetben az ügy bonyolultságával magyarázható, tekintve hogy az bizonyos tekintetben magával az ügy elemeivel, míg más tekintetben azzal a sajátos háttérrel függ össze, amelybe az ügy illeszkedik, azaz az ESZAK‑Szerződés lejártával (lásd a fenti 195–198. pontot).

209    Kétségtelen, hogy a Bizottság hibákat követett el, amikor azt vizsgálta, hogy az ESZAK‑Szerződés lejártából milyen következtetéseket kell levonni, és e hibák a Törvényszék és a Bíróság által egymást követően kimondott megsemmisítésekhez vezettek.

210    Mindazonáltal e hibákat, valamint azt, hogy ezek milyen hatást gyakorolhattak a közigazgatási eljárás időtartamára, a felmerült kérdések bonyolultságára tekintettel kell megvizsgálni.

211    Egyébiránt a közigazgatási eljárás teljes időtartama részben a bírósági felülvizsgálatból eredő megszakításoknak tudható be, tehát az ügy különböző vonatkozásait illetően az uniós bírósághoz benyújtott keresetek számához kapcsolódik.

212    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy a felperesekhez hasonló helyzetben lévő vállalkozások esetében annak a lehetősége, hogy esetüket az uniós közigazgatási hatóságok és adott esetben az uniós bíróságok többször is megvizsgálják, szerves részét képezi azon rendszernek, amelyet a szerződések megfogalmazói a verseny területén megvalósított magatartások és ügyletek felügyelete érdekében kialakítottak. Így a közigazgatási hatóság azon kötelezettsége, hogy különböző alaki követelményeknek megfeleljen és különböző lépéseket megtegyen azt megelőzően, hogy a verseny területén végleges határozatot hozhatna, valamint az a lehetőség, hogy ezen alaki követelmények vagy lépések jogorvoslati kérelmek benyújtásához vezethetnek, az eljárás végén nem használható fel valamely vállalkozás által érvként annak érdekében, hogy ez utóbbi az észszerű határidő túllépésére hivatkozzon (lásd ebben az értelemben: Wahl főtanácsnok Feralpi és társai kontra Bizottság ügyekre vonatkozó indítványa, C‑85/15 P, C‑86/15 P és C‑87/15 P, C‑88/15 P és C‑89/15 P, EU:C:2016:940, 70. pont).

213    E körülmények között nem lehet úgy tekinteni, hogy összességében értékelve a közigazgatási eljárás túlságosan hosszú volt, és hogy ezen időtartam így akadályát képezhette annak, hogy a Bizottság új, bírságot kiszabó határozatot hozzon.

214    E kifogást tehát el kell utasítani.

 A harmadik, az eljárás hosszának a védelemhez való jogra gyakorolt hatására vonatkozó kifogásról

215    A felperesek azt állítják, hogy a közigazgatási eljárás hossza kihatott a védelemhez való jogukra. Szerintük az eljárás hossza miatt a 2018. április 23‑i meghallgatás nem tette lehetővé a tagállamok versenyhatóságai számára, hogy minden olyan piaci szereplőt meghallgassanak, akinek a véleménye befolyásolhatta a felperesek védekezési képességét.

216    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy amint az a fenti 180. pontban megállapításra került, két feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a bíróság a Bizottság által hozott határozatot az észszerű határidő elvének megsértése miatt megsemmisítse. Mivel az első feltétel (az eljárás észszerűtlen hossza) nem teljesül, a harmadik kifogásra adandó válasz keretében főszabály szerint nem szükséges megvizsgálni, hogy a közigazgatási eljárás hossza akadályozta‑e a védelemhez való jog gyakorlását. Mindazonáltal e vizsgálatot a teljesség kedvéért indokolt elvégezni annak érdekében, hogy a Törvényszék kimerítő választ adjon a felperesek által megfogalmazott aggályokra.

217    Egyrészt meg kell állapítani, hogy az egészében figyelembe vett eljárás során a felpereseknek legalább hét alkalommal lehetőségük volt álláspontjuk kifejtésére és érveik előadására (lásd a fenti 3–6., 10., 22. és 23. pontot).

218    Közelebbről a felperesek kifejthették álláspontjukat a harmadik közigazgatási szakaszban a 2018. február 1‑jei észrevételeikben és a 2018. április 23‑i meghallgatáson (lásd a fenti 22. és 23. pontot).

219    Másrészt az első jogalap vizsgálata lehetővé tette annak megállapítását, hogy a felperesek védelemhez való jogát nem érintette sem az, hogy a 2018. április 23‑i meghallgatáson nem volt jelen a korábbi meghallgatásokon részt vevő valamennyi piaci szereplő, sem pedig az, hogy a tagállamok versenyhatóságainak képviselői a tanácsadó bizottságban való véleménynyilvánításuk időpontjában tudták, hogy a Bizottság az érintett vállalkozásokkal szemben korábban két határozatot hozott, amely határozatok egyikét a Törvényszék helybenhagyta (lásd a fenti 66–146. pontot).

220    E körülményekből következik, hogy még ha feltételezzük is, hogy a közigazgatási eljárás időtartama ellentétesnek tekinthető az észszerű határidő elvével, a megtámadott határozat megsemmisítése érdekében teljesítendő feltételek nem teljesülnek, mivel a felperesek egyáltalán nem tudták bizonyítani, hogy az említett időtartamból eredően sérült a védelemhez való joguk.

221    E körülmények között meg kell állapítani, hogy azon követelmények egyike sem teljesült, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a Törvényszék az észszerű határidő elvének megsértése miatt megsemmisíthesse a megtámadott határozatot.

222    E kifogást tehát, és vele együtt a vizsgált jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

 A negyedik, az indokolási kötelezettség megsértésére és nyilvánvaló mérlegelési hibákra alapított jogalapról

223    A negyedik jogalap keretében a felperesek három kifogást hoznak fel, amelyek közül az első arra vonatkozik, hogy a Bizottság nem adott kellő magyarázatot arra, hogy milyen okokból hozott új bírságkiszabó határozatot, a második arra, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen határozat meghozatala elrettentő hatást fejthet ki, a harmadik pedig arra, hogy a Bizottság hibát követett el azon lehetőség mérlegelésekor, hogy harmadik személyek a nemzeti bíróságok előtt felelősség megállapítása iránti keresetet nyújtanak be, továbbá a felperesek más érveket is előadnak; a Bizottság e kifogások és érvek mindegyikét vitatja.

 Az arra alapított első kifogásról, hogy a Bizottság nem adott kellő magyarázatot arra, hogy milyen okokból hozott új bírságkiszabó határozatot

224    A felperesek azt állítják, hogy a Bizottság nem fejtette ki kellőképpen azokat az okokat, amelyek miatt az eljárás újraindítása mellett döntött:

–        egyrészt az indokolásból nem tűnik ki, hogy indokolt volt a jogsértés megállapításán túlmenően bírságot is kiszabó határozatot hozni;

–        másrészt a Bizottság nem támasztotta alá azon állítását, miszerint a bírság szükséges az elrettentő hatásnak az érintett piacon való biztosításához, holott ez utóbbi teljes mértékben megváltozott.

225    Először is rá kell mutatni arra, hogy az EUMSZ 105. cikk (1) bekezdése azzal a feladattal ruházza fel a Bizottságot, hogy biztosítsa az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alkalmazását.

226    Ennek alapján a Bizottság feladata, hogy az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően meghatározza és végrehajtsa az Unió versenypolitikáját (lásd ebben az értelemben: 2013. október 16‑i Vivendi kontra Bizottság ítélet, T‑432/10, nem tették közzé, EU:T:2013:538, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

227    Ennek keretében a Bizottság az 1/2003 rendelet által számára biztosított széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amely rendelet szerint, ha a Bizottság megállapítja jogsértés fennállását, egyrészt „felszólíthatja” az érintett vállalkozásokat a jogsértés befejezésére (a 7. cikk (1) bekezdése), másrészt pedig bírságot „szabhat ki” a jogsértő vállalkozásokkal szemben (a 23. cikk (2) bekezdése).

228    Így versenyügyekben a Bizottság – függetlenül attól, hogy milyen úton szerzett az ügyről tudomást, vagyis nevezetesen panasz révén vagy saját kezdeményezésére – jogkört kapott annak eldöntésére, hogy adott magatartások esetén a versenypolitikája keretében általa meghatározott prioritások alapján indít‑e eljárást, hoz‑e határozatot, és kiszab‑e bírságot.

229    Mindazonáltal e jogkör fennállása nem mentesíti a Bizottságot az indokolási kötelezettsége alól (lásd ebben az értelemben: 2020. március 12‑i LL‑Carpenter kontra Bizottság ítélet, T‑531/18, nem tették közzé, EU:T:2020:91, 90. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

230    Olyan összefüggésben, amikor – mint a jelen ügyben is – egyrészt a Bizottság által hozott határozatot két alkalommal is megsemmisítették, másrészt az első vizsgálati cselekmények és a határozat meghozatala között eltelt idő kivételesen hosszú volt, ezen intézmény feladata, hogy a megfelelő ügyintézés elve alapján figyelembe vegye az eljárás időtartamát, és azt, hogy ezen időtartam milyen következményekkel járhatott arra a döntésére, hogy az érintett vállalkozásokkal szemben eljárást indít, ezen értékelésnek pedig a határozat indokolásában meg kell jelennie.

231    Márpedig a Bizottság ennek eleget tett akkor, amikor egyrészt a megtámadott határozat (526)–(529) preambulumbekezdésében, másrészt pedig e határozat (536)–(573) preambulumbekezdésében részletesen megjelölte azon okokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy új, a jogsértés fennállását megállapító és az érintett vállalkozásokkal szemben bírságot kiszabó határozatot kell hozni. Konkrétan jelezte, hogy a bírság kiszabása lehetővé teszi annak biztosítását, hogy a hosszú ideig fennálló kartellben részt vevő címzett vállalkozások ne maradjanak büntetlenek, hozzátéve, hogy álláspontja szerint kizárólag a bírság kiszabása biztosítja a versenyszabályok következetes alkalmazását, és gyakorol elrettentő hatást a vállalkozásokkal szemben (az említett határozat (565) preambulumbekezdése).

232    Az első érvet tehát el kell utasítani.

233    Másodszor rá kell mutatni arra, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (505) preambulumbekezdésében jelezte, hogy tájékoztatta a címzett vállalkozásokat azt követően, hogy úgy döntött, újraindítja az eljárást annak érdekében, hogy az ügy érdemében az 1/2003 és az 773/2004 rendeletnek megfelelően tartott meghallgatást követően megállapíthassa, hogy az említett vállalkozásoknak a kifogásközlésben és a kiegészítő kifogásközlésben kifogásolt jogsértésben való részvétele kellően egyértelműen kitűnik‑e, vagy sem.

234    Ami a szankciót illeti, amint az a fenti 231. pontban megállapításra került, a Bizottság a megtámadott határozat (565) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a bírság kiszabása lehetővé teszi, hogy az érintett vállalkozások ne maradjanak büntetlenek, és hogy csak az ilyen bírságkiszabás biztosítja az uniós versenyszabályok következetes alkalmazását és az elrettentő hatást.

235    Végül, ami a piacon bekövetkezett változást illeti, amely a felperesek szerint azt tenné indokolttá, hogy a Bizottság a bírságok területén elnézőbb legyen, e kérdést a megtámadott határozat (567) preambulumbekezdése tárgyalja, amelyben a Bizottság jelezte, hogy még ha a jogsértés viszonylag régen meg is szűnt, továbbra is fontos, különösen az olaszországi betonacélpiacot illetően, hogy bírságot kiszabó határozatot hozzon annak érdekében, hogy visszatartsa a címzett vállalkozásokat attól, hogy újból ilyen súlyos magatartásokat tanúsítsanak.

236    E körülmények alapján megállapítható, hogy a Bizottság által a megtámadott határozatban adott indokolásból világosan és egyértelműen kitűnik az általa annak alátámasztása érdekében kifejtett érvelés, hogy a múltban bekövetkezett megsemmisítések ellenére miért hoz új bírságkiszabó határozatot, továbbá kitűnik a megtámadott határozat elrettentő hatásának biztosítására irányuló törekvés is.

237    A második érvet tehát, és vele együtt e kifogást teljes egészében el kell utasítani.

 Az arra vonatkozó második kifogásról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el azzal kapcsolatban, hogy egy új bírságkiszabó határozat meghozatala elrettentő hatást fejthet ki

238    A felperesek előadják, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor a betonacélpiacon bekövetkezett változások ellenére úgy ítélte meg, hogy még szükség van határozat hozatalára és szankció kiszabására ahhoz, hogy elrettentse a címzett vállalkozásokat attól, hogy a jövőben ilyen magatartást tanúsítsanak, és hogy elrettentse az összes esetlegesen érintett piaci szereplőt attól, hogy a jövőben hasonló jogsértéseket kövessenek el.

239    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozat meghozatalának időpontjában a megállapított jogsértés súlyos jellegére tekintettel jogosan vélte úgy, hogy még indokolt határozatot hozni és szankciót kiszabni azon elrettentő hatásra figyelemmel, amelyet e határozat és e szankció a piacokon kiválthat.

240    Ugyanis a szankció, vagyis a kiszabott bírság megfizetésének kötelezettsége az, amely ténylegesen visszatartja a vállalkozást és általában a piaci szereplőket az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikkben foglalt versenyszabályok megsértésétől.

241    Kétségtelen, hogy a felperesekkel szemben az eljárás során kétszer szabtak ki bírságot, először a 2002. évi, másodszor pedig a 2009. évi határozatban. E határozatokat azonban az uniós bíróság a 2007. október 25‑i SP és társai kontra Bizottság ítéletben (T‑27/03, T‑46/03, T‑58/03, T‑79/03, T‑80/03, T‑97/03 és T‑98/03, EU:T:2007:317), illetve a 2017. szeptember 21‑i Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ítéletben (C‑86/15 P és C‑87/15 P, EU:C:2017:717) megsemmisítette. E körülmények között a megtámadott határozatban való szankciókiszabást az elrettentő hatás biztosításának szükségességére tekintettel indokoltnak lehetett tekinteni.

242    Érdemes hozzáfűzni, hogy a Bizottság által kiszabott bírságnak a jelen ügyben nem kizárólag az volt a célja, hogy a megtámadott határozatnak bizonyos elrettentő hatást biztosítson, hanem az is, hogy elkerülje az érintett vállalkozások teljes büntetlenségét, mivel ez következett volna be akkor, ha a Bizottság a felpereseket a megtámadott határozatban nem szankcionálta volna (lásd a megtámadott határozat (527) preambulumbekezdését).

243    Márpedig ez utóbbi cél a megtámadott határozatban említett tényezőkre tekintettel, és különösen egyrészt a Bizottság által megállapított jogsértés súlyos jellegére, másrészt pedig e jogsértésnek az említett intézmény által megállapított időtartamára figyelemmel önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a jelen ügyben igazolja szankciót kiszabó határozat hozatalát.

244    E kifogást tehát el kell utasítani.

 Az arra vonatkozó harmadik kifogásról, hogy a Bizottság hibát követett el azon lehetőség mérlegelésekor, hogy harmadik személyek a nemzeti bíróságok előtt kártérítési keresetet nyújtanak be

245    A felperesek vitatják a Bizottság által a közigazgatási eljárás újraindításának igazolására felhozott egyik érvet, nevezetesen azt, hogy biztosítani kellett harmadik személyek számára annak lehetőségét, hogy a megtámadott határozat elfogadását követően még kártérítési keresetet indítsanak. Álláspontjuk szerint e határozat meghozatalának időpontjában már nem lehetett polgári jogi keresetet indítani, mivel az ilyen keresetindításhoz való jog Olaszországban öt év elteltével elévül, és a jelen eljárással érintett magatartások közül egyesek több mint harminc évre nyúlnak vissza.

246    E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a megtámadott határozat (564) preambulumbekezdésében a Bizottság kifejtette, hogy álláspontja szerint az eljárás újraindítása és egy új határozat hozatala megkönnyítheti azon harmadik személyek helyzetét, akik adott esetben kártérítési keresetet kívánnak indítani a nemzeti bíróságok előtt.

247    Ezen értékelés megalapozott. A Bizottság a megtámadott határozat meghozatalakor ugyanis nem tudta kizárni annak lehetőségét, hogy bizonyos sértettek esetében az elévülés esetleg megszakadt, és hogy az említett határozat így megkönnyítheti utóbbiak számára azt, hogy az esetleges kár megtérítése iránt keresetet nyújtsanak be.

248    Egyébiránt rá kell mutatni, hogy a felperesek érvelésüket az olaszországi polgári jogi elévülési időre összpontosítják.

249    Ugyanakkor Olaszországon kívül más országokban is sor kerülhet a kartellből eredő esetleges kár megtérítése iránti keresetek benyújtására, mivel az e kartellel érintett termékeket külföldön letelepedett ügyfelek is megvásárolhatták.

250    Ebben az összefüggésben a Bizottság nem zárhatta ki olyan más nemzeti jogok alkalmazásának lehetőségét, amelyek adott esetben eltérő szabályokat írnak elő az elévülési időre, valamint az elévülési idő nyugvásának, illetve megszakadásának okaira vonatkozóan.

251    Így a felperesek az érvelésükben nem bizonyították hiba fennállását, mivel álláspontjuk csupán azt jelzi, hogy nem értenek egyet a Bizottsággal az adott kérdésben, vagyis abban, hogy az esetlegesen kárt szenvedett és a nemzeti bíróságok előtt kártérítési keresetet indítani kívánó harmadik személyeknek érdeke fűződhet ahhoz, hogy rendelkezésre álljon a Bizottság határozata.

252    E kifogást tehát el kell utasítani.

 A többi érvről

253    A negyedik jogalap alátámasztása érdekében a felperesek még két érvet hoznak fel, amelyeket a Törvényszék a fentebb vizsgált többi jogalapra adott válaszában – mindenesetre részben – már megvizsgált.

254    Az első érv keretében a felperesek azt állítják, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság nem vizsgálta meg a jogilag megkövetelt módon, hogy a közigazgatási eljárás időtartama meghaladta‑e az észszerű határidőt.

255    Közelebbről a felperesek azt kifogásolják, hogy a Bizottság nem fejtette ki a jogilag megkövetelt módon, hogy elemzése keretében miért kellett csak a közigazgatási eljárás időtartamát vizsgálnia.

256    E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy – amint az a fenti 152–169. pontban a második jogalap első kifogására adott válaszban szerepel – a Bizottság a felperesek állításával ellentétben a közigazgatási eljárás teljes időtartamát megvizsgálta, ideértve a közigazgatási szakaszokat és a bírósági felülvizsgálat miatti megszakításokat is, és elemezte, hogy ezen időtartam következményekkel járhat‑e, illetve kell‑e járnia az említett eljárás újraindításának lehetőségére és az érintett vállalkozások helyzetére.

257    Ennek keretében a Bizottság elismerte, hogy az elkövetett eljárási hibák következtében a különböző egymást követő szakaszok – a közigazgatási eljárást összességében vizsgálva, azaz a közigazgatási szakaszokat és a bírósági felülvizsgálat miatti megszakításokat is ideértve – „objektíve” hosszú időtartamhoz vezethettek, amint az a fenti 156. és 157. pontban szerepel.

258    Ezt követően, mérlegelve a versenyszabályok tényleges alkalmazásához fűződő közérdeket, és a felek ahhoz fűződő érdekét, hogy az elkövetett eljárási hibák lehetséges következményeit vegyék figyelembe, a Bizottság úgy határozott, hogy a versenyszabályokba ütköző jogsértést megállapító határozatot hoz, de a kiszabott bírságot 50%‑kal csökkenti.

259    Az első érvet tehát el kell utasítani.

260    A második érv keretében a felperesek azt állítják, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy az észszerű határidőt nem lépték túl.

261    Közelebbről a felperesek azzal érvelnek, hogy a Bizottság nem állíthatja, amint azt tette, hogy a közigazgatási eljárás gyorsan lezajlott.

262    E tekintetben, figyelemmel a harmadik jogalapra adott válaszban említett körülményekre (lásd a fenti 183–214. pontot), meg kell állapítani, hogy a Bizottság annak megállapításakor, hogy a közigazgatási eljárás időtartama nem volt észszerűtlen, nem követett el mérlegelési hibát.

263    E megfontolásokból, és különösen a fenti 185–202. pontból ugyanebben az értelemben az következik, hogy a Bizottságnak a megtámadott határozat (555) preambulumbekezdésében szereplő azon állítása, miszerint „[a] jelen ügyben a közigazgatási szakaszt illetően úgy véli, hogy vizsgálati tevékenységét mindig is gyorsan és indokolatlan megszakítások nélkül folytatta le”, szintén nem tartalmaz mérlegelési hibát.

264    A második érvet tehát el kell utasítani.

265    A fenti megfontolásokra tekintettel a negyedik jogalapot mint megalapozatlant teljes egészében el kell utasítani.

 A felperesek által a tárgyaláson a bírság megváltoztatása iránt előterjesztett kérelemről

266    A felperesek a tárgyaláson jelezték, hogy keresetükben nemcsak a megtámadott határozat jogszerűségét vitatták, hanem hallgatólagosan a bírság összegét is, így azzal a kérelemmel is fordultak a Törvényszékhez, hogy korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva változtassa meg a bírságot.

267    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy – amint arra a Bizottság a tárgyaláson rámutatott – az ítélkezési gyakorlat szerint az uniós bíróság az EUMSZ 261. cikkben és az 1/2003 rendelet 31. cikkében előírt korlátlan felülvizsgálati jogkört nem gyakorolhatja hivatalból.

268    Mivel ugyanis az uniós bíróságok előtti eljárás kontradiktórius, e kérelmet a felperesnek kell felhoznia a megtámadott határozattal szemben, neki kell megfogalmaznia az e kérelmet indokoló jogalapokat, és neki kell előterjesztenie az e jogalapokat alátámasztó bizonyítékokat (lásd ebben az értelemben: 2013. december 19‑i Siemens és társai kontra Bizottság ítélet, C‑239/11 P, C‑489/11 P és C‑498/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:866, 335. pont).

269    Márpedig meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a keresetlevél nem tartalmaz a bírság megváltoztatása iránti kérelmet. Kétségtelen, hogy a felperesek a tárgyaláson azt állították, hogy e kérelem kitűnik a keresetlevél rendszeréből. Mindazonáltal ezen állítás alátámasztására semmilyen érvet nem fogalmaztak meg. E körülmények között meg kell állapítani, hogy az eljárási szabályzat 76. cikkének e) pontjából eredő azon követelmény, amely szerint a felperes köteles a keresetlevelében megjelölni a kérelmeit, nem teljesül. E rendelkezés alapján kizárólag a keresetlevélben szereplő kereseti kérelmek vehetők figyelembe, és a kereset megalapozottsága csak a keresetlevélben foglalt kereseti kérelmek tekintetében vizsgálható (2020. november 18‑i H kontra Tanács ítélet, T‑271/10 RENV II, EU:T:2020:548, 84. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

270    Meg kell tehát állapítani, hogy a bírság megváltoztatása iránti kérelmet az eljárás során késedelmesen terjesztették elő, és e késedelmes jellegből következően e kérelem az eljárási szabályzat 84. cikkének (1) bekezdése alapján elfogadhatatlan.

271    Mindenesetre, mivel a kereset alátámasztására felhozott érvek teljes egészében elutasításra kerültek, a bírság a kereset alátámasztására felhozott jogalapok címén nem csökkenthető, és a fortiori nem is törölhető.

 Végkövetkeztetés

272    A fenti megfontolások összességére figyelemmel a keresetet el kell utasítani.

 A költségekről

273    Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése értelmében a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperesek pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell őket a saját költségeik, valamint a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kibővített negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék a keresetet elutasítja.

2)      A Törvényszék a Ferriera Valsabbia SpAt és a Valsabbia Investimenti SpAt kötelezi a költségek viselésére.

Gervasoni

Madise

Nihoul

Frendo

 

      Martín y Pérez de Nanclares

Kihirdetve Luxembourgban, a 2022. november 9‑i nyilvános ülésen.

Aláírások


*      Az eljárás nyelve: olasz.