YVES BOT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2019. április 11.(1)

C324/17. sz. ügy

Ivan Gavanozov

ellen folytatott

büntetőeljárás

(a Spetsializiran nakazatelen sad [szakosított büntetőbíróság, Bulgária] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – 2014/41/EU irányelv – Bíróság által kibocsátott európai nyomozási határozat – Eljárások és biztosítékok a kibocsátó tagállamban – Az európai nyomozási határozat kibocsátásának érdemi indokai – A jogorvoslati lehetőségek hiánya a kibocsátó tagállamban – Eljárási autonómia – Az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve – Az Európai Unió Alapjogi Chartája – 47. cikk – A 2014/41 irányelv 14. cikke – Az »érintett személy« fogalma – A vádlott és a harmadik személlyel szemben foganatosított bizonyításfelvételi cselekmények”






I.      Bevezetés

1.        Az Európai Unió belső határainak megnyitása elkerülhetetlenül azzal a hatással járt, hogy megkönnyítette a határokon átnyúló bűnözést, sőt új bűnözési lehetőségeket teremtett. Egy ilyen jelenség megköveteli, hogy a nyomozások jogi keretei, és különösen a tagállamok igazságügyi hatóságainak vizsgálati jogkörei átléphessék a nemzeti határokat.

2.        Így a tagállamok lépéseket tettek egy, többek között a bizonyítékokkal kapcsolatos igazságügyi együttműködés megvalósítása érdekében.(2)

3.        Jóllehet a tagállamok hatóságai közötti kölcsönös jogsegélyre vonatkozó eljárások bírósági jellegének erősödése hozzájárult a bizonyításfelvétel terén való együttműködés hatékonyabbá válásához, az európai jogi keret – amint azt az uniós jogalkotó hangsúlyozta – többek között a konkrét eszközök halmozódása miatt mégis túlságosan széttagolttá és összetetté vált.(3) A 2014/41 irányelvnek, amelynek feladata, hogy felváltsa a bizonyítékokkal kapcsolatos együttműködés eszközeit, a célja egyrészt a vizsgálati eljárásokban a bizonyításfelvétel jogi keretének egyszerűsítése, másrészt ezen eljárások hatékonyságának javítása.

4.        A 2014/41 irányelv, figyelembe véve az általa helyettesítendő szabályokat, általános és rendkívül tág hatállyal rendelkezik. Így ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdésének első albekezdéséből következik, hogy az európai nyomozási határozat (ENYH) olyan bírósági határozat, amelyet valamely tagállam (a továbbiakban: a kibocsátó állam) igazságügyi hatósága ad ki vagy érvényesít abból a célból, hogy egy másik tagállamban (a továbbiakban: a végrehajtó állam) egy vagy több konkrét nyomozási cselekményt végezzenek el az ezen irányelvvel összhangban folytatott bizonyítékszerzés céljából.

5.        Emellett a tagállamok hatóságai az európai vizsgálati határozatokat főszabály szerint a kölcsönös elismerés elve alapján és a 2014/41 irányelvben(4) létrehozott jogi keretnek megfelelően kötelesek végrehajtani.

6.        Tekintve, hogy a büntetőügyekben az illetékes hatóságok által bizonyításfelvétel céljából elrendelt nyomozási cselekmények különösen nagy beavatkozással járónak bizonyulhatnak, mivel sérthetik az érintett személyek magánéletének tiszteletben tartásához való jogot, az uniós jogalkotónak feltétlenül egyensúlyt kell teremtenie egyrészt a vizsgálati eljárások hatékonysága és gyorsasága, másrészt az ilyen nyomozási cselekmények által érintett személyek jogainak védelme között.

7.        Noha a jelen ügy az első, amelyben azt kérik a Bíróságtól, hogy értelmezze a 2014/41 irányelvet, ez elsősorban arra nyújt lehetőséget, hogy állást foglaljon ennek a kényes, de kulcsfontosságú egyensúlynak a tárgyában.

8.        Ezért az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések lényegében ezen irányelv 14. cikkére és az ENYH‑k kibocsátására irányuló bírósági határozatokban megjelölt nyomozási cselekmények érdemi indokaival szemben rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekre vonatkoznak.

9.        A jelen indítványban kifejtettem azokat az okokat, amelyek miatt először is úgy vélem, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkével összeegyeztethetetlen az olyan tagállami szabályozás, amely nem teszi lehetővé az olyan nyomozási cselekményekkel, mint a házkutatás, a lefoglalás, valamint a tanúmeghallgatás, érintett tanúk számára az e cselekmények érdemi indokainak megtámadására irányuló, vagy az ezzel kapcsolatban elszenvedett kár megtérítése iránti kereset megindítását. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy az alapjogok fényében ezzel a rendelkezéssel az is ellentétes, ha egy nemzeti hatóság ENYH‑t bocsát ki.

10.      Másodszor, az a véleményem, hogy a nemzeti jog által a hasonló nemzeti eljárások keretében biztosított jogorvoslati lehetőségek hiányában a 2014/41 irányelv 14. cikkére magánszemély nem hivatkozhat nemzeti bíróság előtt egy ENYH kibocsátása alapjául szolgáló érdemi indokok megtámadása érdekében.

11.      Harmadszor, úgy vélem, hogy „az érintett személynek” a 2014/41 irányelv értelmében vett fogalma egyfelől egy ENYH‑ban kért nyomozási cselekményekkel érintett tanút jelenti, amennyiben e tanú lakásán házkutatást és lefoglalást tartanak, vagy tanúként meghallgatják, és másfelől a vádlottat, amennyiben a vele szemben folytatott eljárásban eldöntött bizonyításfelvételi cselekmény harmadik személyt érint.

II.    Jogi háttér

A.      Az uniós jog

1.      Az Európai Unió Alapjogi Chartája

12.      Az Európai Unió Alapjogi Chartája(5) 47. cikkének első bekezdése a következőképpen szól:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz”.

13.      A Charta 48. cikkének (2) bekezdése szerint: „minden gyanúsított személy számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását”.

14.      A Charta 52. cikkének (3) bekezdése a következőket írja elő:

„Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló […] egyezményben[(6)] biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.”

2.      A 2014/41 irányelv

15.      A 2014/41 irányelv (2), (11), (12), (18), (19), (22) és (39) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

„(2)      Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 82. cikkének (1) bekezdése alapján az Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, amit az Európai Tanács 1999. október 15–16‑i tamperei ülése óta a büntetőügyekben az Unión belül folytatott igazságügyi együttműködés alapköveként tartanak számon.

[…]

(11)      ENYH‑hoz akkor kell folyamodni, ha a nyomozási cselekmény végrehajtása az adott ügy szempontjából arányosnak, megfelelőnek és alkalmazhatónak tűnik. A kibocsátó hatóságnak ezért meg kell győződnie arról, hogy a keresett bizonyíték szükséges és arányos az eljárás szempontjából, hogy a választott nyomozási cselekmény szükséges és arányos az adott bizonyíték megszerzése szempontjából, és hogy e bizonyíték megszerzéséhez valóban szükséges‑e egy másik tagállam ENYH kibocsátása révén történő bevonása.[…]

(12)      Az ENYH kibocsátásakor a kibocsátó hatóságnak különös figyelmet kell fordítania arra, hogy biztosított (a Charta) 48. cikkében megállapított jogok maradéktalan tiszteletben tartása. Az ártatlanság vélelme, valamint a büntetőeljárások során a védelemhez való jog a Chartában a büntető igazságszolgáltatás területén elismert alapjogok sarokkövei. Amennyiben az ezen irányelvnek megfelelően elrendelt nyomozási cselekmény ezeket a jogokat korlátozza, a korlátozásnak teljes mértékben meg kell felelnie a Charta 52. cikkében a szükségesség, az arányosság és a kitűzött célok tekintetében megállapított követelményeknek, különösen mások jogainak és szabadságainak védelmét illetően.

[…]

(18)      A kölcsönös elismerésről szóló más jogi eszközökhöz hasonlóan ez az irányelv sem módosítja az (EUSZ) 6. cikkében és a Chartában lefektetett alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget. Ennek egyértelművé tétele céljából a szöveg kiegészült egy erre vonatkozó konkrét rendelkezéssel.

(19)      A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségnek az Unión belüli létrehozása a kölcsönös bizalmon és annak vélelmezésén alapul, hogy más tagállamok is tiszteletben tartják az uniós jogot, és azon belül is különösen az alapvető jogokat. Következésképpen, ha alapos okkal feltételezhető, hogy egy ENYH‑ban megjelölt valamely nyomozási cselekmény végrehajtása valamely alapvető jog sérelmét eredményezné, és a végrehajtó állam elmulasztaná a Chartában elismert alapvető jogok védelme tekintetében fennálló kötelezettségei teljesítését, abban az esetben az ENYH végrehajtását meg kell tagadni.

[…]

(22)      Az ENYH ellen rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeknek legalább egyenértékűeknek kell lenniük az adott nyomozási cselekmény ellen belföldi esetben rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekkel. A tagállamoknak nemzeti jogukkal összhangban biztosítaniuk kell e jogorvoslati lehetőségek alkalmazhatóságát többek között azáltal, hogy az érintett feleket kellő időben értesítik a rendelkezésükre álló jogorvoslati lehetőségekről és a vonatkozó szabályokról. Amennyiben az érintett fél a végrehajtó államban kifogást nyújt be az ENYH kibocsátásának érdemi indokai ellen, helyénvaló, hogy az ilyen megtámadásról a kibocsátó hatóság értesítést kapjon, az érintett felet pedig tájékoztassák az értesítés tényéről.

[…]

(39)      Ez az irányelv tiszteletben tartja az EUSZ 6. cikkében és a Chartában – mindenekelőtt annak VI. címében –, a nemzetközi jog által, valamint az olyan nemzetközi megállapodásokban, amelyeknek az Unió vagy annak minden tagállama részes fele, köztük az [EJEE‑ben], továbbá a tagállamok alkotmányaiban elismert alapjogokat és elveket, az említett források hatályának megfelelően. […]”

16.      A 2014/41 irányelv 1. cikkének értelmében:

„(1)      Az ENYH olyan bírósági határozat, amelyet valamely tagállam […] igazságügyi hatósága ad ki vagy érvényesít abból a célból, hogy egy másik tagállamban […] egy vagy több konkrét nyomozási cselekményt végezzenek el az ezen irányelvvel összhangban folytatott bizonyítékszerzés céljából.

.Az ENYH olyan bizonyíték megszerzése céljából is kibocsátható, amely már a végrehajtó állam illetékes hatóságainak birtokában van.

[…]

(4)      Ez az irányelv nem módosítja az EUSZ 6. cikkében foglalt alapvető jogok és jogelvek – köztük a büntetőeljárás alá vont személyek védekezéshez való joga – tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget, és nem változtat az igazságügyi hatóságok e tekintetben fennálló kötelezettségein.

17.      Ezen irányelv 5. cikkének (1) bekezdése szerint: „[a]z A. mellékletben meghatározott formanyomtatványban foglalt ENYH‑t a kibocsátó hatóságnak kell kitöltenie. A kibocsátó hatóságnak kell igazolnia az ENYH tartalmi pontosságát és helytállóságát és alá kell írnia.”

18.      Az említett irányelv 6. cikke előírja:

„(1)      Az ENYH‑t a kibocsátó hatóság kizárólag az alábbi feltételek teljesülése esetén bocsáthatja ki:

a)      ‑az ENYH kibocsátása az adott eljárás 4. cikkben említett céljából szükséges és arányos, figyelembe véve a büntetőeljárás alá vont személy jogait [helyesen a gyanúsított vagy a vádlott jogait]; valamint

[…]

(2)      Az (1) bekezdésben foglalt feltételek teljesülését a kibocsátó hatóság minden egyes esetben megvizsgálja.

(3)      Amennyiben valamely végrehajtó hatóságnak alapos indoka van feltételezni, hogy az (1) bekezdésben foglalt feltételek nem teljesültek, konzultációt folytathat a kibocsátó hatósággal az ENYH végrehajtásának fontosságáról. Az említett konzultációt követően a kibocsátó hatóság dönthet az ENYH visszavonásáról”.

19.      A 2014/41 irányelv „Eljárások és biztosítékok a végrehajtó állam számára” című III. fejezetének 11. cikke előírja, hogy:

„(1)      Az 1. cikk (4) bekezdésének sérelme nélkül, az ENYH elismerése vagy végrehajtása a végrehajtó államban megtagadható, ha:

[…]

f)      alapos okkal feltételezhető, hogy az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény végrehajtása összeegyeztethetetlen lenne a végrehajtó államnak az EUMSZ [helyesen: EUSZ] 6. cikke, valamint a Charta értelmében fennálló kötelezettségeivel;

[…]

(4)      Az (1) bekezdés a), b), d), e) és f) pontjában említett esetekben az ENYH elismerésének vagy végrehajtásának teljes vagy részleges megtagadásáról szóló határozat meghozatala előtt a végrehajtó hatóságnak bármely megfelelő módon konzultációt kell folytatnia a kibocsátó hatósággal, és adott esetben a kibocsátó hatóságot fel kell kérnie bármely szükséges információ haladéktalan megadására.

[…]”

20.      Ezen irányelv 14. cikke szerint:

„(1)      A tagállamok biztosítják, hogy a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is.

(2)      Az ENYH kibocsátásának érdemi indokait csak a kibocsátó államban benyújtott kereset útján lehet vitatni, a végrehajtó államban az alapjogok garanciáinak sérelme nélkül.

(3)      Ha az a nyomozásnak a 19. cikk (1) bekezdésében előírt titkosságát nem veszélyezteti, a kibocsátó hatóságnak és a végrehajtó hatóságnak meg kell tennie a megfelelő intézkedéseket annak biztosítására, hogy tájékoztatásra kerüljön sor a nemzeti jog szerint rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekről, amikor a jogok igénybe vehetővé válnak, és kellő időben ahhoz, hogy ténylegesen gyakorolni lehessen őket.

(4)      A tagállamok biztosítják, hogy a jogorvoslat igénybevételére vonatkozó határidők azonosak legyenek a hasonló belföldi esetekben meghatározott határidőkkel, és azokat oly módon alkalmazzák, amely garantálja ezen jogorvoslati lehetőségek tényleges igénybevételét az érintett felek számára.

(5)      A kibocsátó hatóságnak és a végrehajtó hatóságnak tájékoztatnia kell egymást a valamely ENYH kiadása, elismerése vagy végrehajtása ellen benyújtott jogorvoslati kérelmekről.

(6)      A jogorvoslati kérelem nem függeszti fel a nyomozási cselekmény végrehajtását, kivéve, ha az a hasonló belföldi esetekben ilyen hatást vált ki.

(7)      Az ENYH elismerésének vagy végrehajtásának sikeres megtámadását a kibocsátó állam a nemzeti jogának megfelelően figyelembe veszi. A tagállamok – a nemzeti eljárási szabályok sérelme nélkül – biztosítják, hogy a kibocsátó államban zajló büntetőeljárások során, az ENYH révén szerzett bizonyítékok értékelésekor a védelem jogait, valamint a tisztességes eljáráshoz való jogot tiszteletben tartsák”.

21.      Az említett irányelv 24. cikke szerint:

(1)      Ha a végrehajtó állam területén tartózkodó személyt a kibocsátó állam illetékes hatóságai tanúként vagy szakértőként kívánják meghallgatni, akkor a kibocsátó hatóság ENYH‑t bocsáthat ki annak érdekében, hogy a tanút vagy szakértőt videokonferencia vagy egyéb audiovizuális közvetítőeszköz segítségével hallgassák meg, a (5)–(7) bekezdésben előírtaknak megfelelően.

[…]

(2)      Az elismerés vagy a végrehajtás megtagadásának a 11. cikkben említett indokain túl az ENYH végrehajtása akkor is megtagadható, ha:

a)      a gyanúsított vagy vádlott ahhoz nem adta beleegyezését; vagy

b)      a nyomozási cselekmény elvégzése az adott esetben ellentétes lenne a végrehajtó állam jogának alapvető elveivel.

[…]”

22.      A 2014/41 irányelv 34. cikkének (1)–(3) bekezdése szerint:

„(1)      Ez az irányelv 2017. május 22‑i hatállyal felváltja az ezen irányelv hatálya alá tartozó tagállamok közötti kapcsolatokra alkalmazandó alábbi egyezmények megfelelő rendelkezéseit, az említett rendelkezések tagállamok és harmadik államok közötti alkalmazásának, valamint a 35. cikk értelmében való átmeneti alkalmazásának sérelme nélkül:

a)      az Európa Tanácsnak a kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló, 1959. április 20‑i európai egyezménye, valamint ennek két kiegészítő jegyzőkönyve, továbbá az egyezmény 26. cikkének értelmében kötött kétoldalú megállapodások;

b)      a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény[(7)];

c)      az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló egyezmény és annak jegyzőkönyve.[(8)]

(2)      A [2008/978] kerethatározat rendelkezéseinek helyébe az ezen irányelv elfogadásában részt vevő tagállamok vonatkozásában ezen irányelv rendelkezései lépnek. A [2003/577] kerethatározat rendelkezéseinek helyébe a bizonyítékok biztosítása tekintetében ezen irányelv rendelkezései lépnek azon tagállamok vonatkozásában, amelyekre ezen irányelv kötelező.

Azon tagállamok vonatkozásában, amelyekre ezen irányelv kötelező, a [2008/978] kerethatározatra, valamint a bizonyítékok biztosítása tekintetében a [2008/978] kerethatározatra vonatkozó hivatkozásokat az ezen irányelvre vonatkozó hivatkozásokként kell értelmezni.

(3)      Ezen irányelv mellett a tagállamok 2017. május 22. után más tagállamokkal csak akkor köthetnek vagy alkalmazhatnak tovább két‑ vagy többoldalú egyezményeket és megállapodásokat, ha azok lehetővé teszik ezen irányelv céljainak további megerősítését, és hozzájárulnak a bizonyítékgyűjtési eljárások egyszerűsítéséhez vagy további megkönnyítéséhez, valamint feltéve, hogy tiszteletben tartják az ezen irányelvben foglalt biztosítékok szintjét.

23.      Ezen irányelv 36. cikkének (1) bekezdése szerint: „a tagállamok meghozzák azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ezen irányelvnek 2017. május 22‑ig megfeleljenek”.

B.      A bolgár jog

24.      A nakazatelno‑protsesualen kodeks (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv) 160. cikke (1) bekezdésének megfelelően a házkutatás és a lefoglalás végrehajtása abban az esetben rendelhető el, ha alapos okkal feltételezhető, hogy valamely meghatározott helyen olyan meghatározott dolgok (iratok, tárgyak, számítógép stb.) találhatók, amelyek az eljárás szempontjából jelentős információt hordoznak.

25.      A büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 107. cikkének az e törvénykönyv 13. cikkével összefüggésben értelmezett (2) bekezdése értelmében a büntetőeljárás nyomozási szakaszában még meg nem hallgatott tanú meghallgatását a bíróság rendeli el. A házkutatást és a lefoglalás végrehajtását az eljárás bírósági szakaszában a bíróság határozatban rendeli el.

26.      Az olyan bizonyítékfelvételi intézkedéseket, mint a házkutatás, a lefoglalás és a tanúmeghallgatást elrendelő bírósági határozatokat nem támadhatják meg sem az eljárásban részt vevő felek, sem az ezen intézkedésekkel érintett személyek és azokra semmilyen felülvizsgálat nem vonatkozik.

27.      Nincs lehetőség e határozatok közvetett, vagyis a büntető ítélettel együttes felülvizsgálatára.

28.      Először is, a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 318. cikke értelmében a csak az ügyészség kifogása vagy a vádlott panasza alapján lehet felülvizsgálni a büntető ítéletet. Egyrészt azok a személyek, akiknek a helyiségeit átkutatják vagy vagyontárgyait lefoglalják, másrészt azok, akiket tanúként meghallgatnak, nem kérhetik, hogy a büntető ítélettel együtt vizsgálják felül azt a bírósági határozatot is, amellyel elrendelték a házkutatást vagy a lefoglalást, illetve amellyel az érintett személyt tanúként idézték.

29.      Másodszor, a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 301. cikkével összefüggésben értelmezett 305. cikke értelmében az első fokon érdemben eljáró bíróság által hozott határozat csak a vádlott bűnösségéről szól, nem arról, hogy fennálltak‑e, vagy sem a házkutatás, a lefoglalás vagy a tanúmeghallgatás elrendelésének feltételei. A másodfokú ítélet kizárólag az első fokon vizsgált kérdésekre korlátozódik. Pontosabban, a másodfokú bíróság e nyomozási cselekmények végrehajtásának módját, többek között az eljárási szabályok tiszteletben tartását vizsgálja annak felülvizsgálata nélkül, hogy a nyomozási cselekményeket elrendelő határozat indokolása elégséges‑e.

30.      A zakon za otgovornostta na darzhavata i obshtinite za vredi (az állami és önkormányzati kárfelelősségről szóló törvény)(9) 2. cikke kártérítést ír elő arra az esetre, ha bizonyos, a vádlottnak címzett bírósági aktusok jogellenesnek bizonyulnak, és kárt okoznak.

31.      A házkutatás, a lefoglalás vagy a tanúmeghallgatás elrendeléséről szóló határozatok címzettje nem a vádlott és nincs jogi lehetőség jogellenességük megállapítására. Ezért ezek az esetek nem szerepelnek azok között, amelyek esetében kártérítés jár.

32.      A 2014/41 irányelvet a zakon za evropeyskata zapoved za razsledvane (az európai nyomozási határozatról szóló törvény)(10) ülteti át a bolgár jogrendszerbe.

33.      A kérdést előterjesztő bíróság azt a pontosítást teszi, hogy jóllehet az európai nyomozási határozatról szóló törvény 18. cikke meghatározza a más tagállamok igazságügyi hatóságai által elfogadott ENYH‑k bolgár hatóságok általi végrehajtásával szemben fennálló jogorvoslati lehetőségeket, ezzel szemben nem rendelkezik az ilyen határozat kibocsátására irányuló eljárásban fennálló jogorvoslatról.

III. Az alapügy tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

34.      A bolgár igazságügyi hatóságok azt róják fel Ivan Dimov Gavanozovnak, hogy egy bűnszervezetet vezetett, amelynek másik három személy is tagja volt, és amelynek célja valótlan tartalmú iratok kiállításával és felhasználásával, valamint előzetesen megfizetett HÉA jogosulatlan levonásával hozzáadottértékadó‑ (héa) tartozás megállapításának és megfizetésének kikerülése volt. Különösen azt róják fel I. D. Gavanozov‑nak, hogy fedőcégek felhasználásával (Közösségen belüli beszerzés útján) cukrot importált más tagállamokból, köztük a Cseh Köztársaságból Bulgáriába, többek között az Y tanú által képviselt csehországi X társaságtól származó cukrot, majd azt iratok nélkül (és anélkül, hogy bevallotta és megfizette volna az adót) eladta a belföldi piacon. Az igazságügyi hatóságok rendelkezésére álló iratok szerint I. D. Gavanozov Közösségen belüli termékértékesítés útján cukrot exportált Romániába. A meg nem állapított és meg nem fizetett héa összesen 1 128 664,49 bolgár leva (BGN) (577 085,85 euró) összeget jelent.

35.      Az eljárás nyomozási szakaszában nem hajtottak végre nyomozási cselekményt sem az X társasághoz, sem az Y tanúhoz kapcsolódó bizonyítékgyűjtés érdekében.

36.      Ugyanakkor megállapították, hogy I. D. Gavanozov és Y tanú személyes és üzleti kapcsolatban állt egymással, tolmács segítségével vagy angol nyelven kommunikáltak egymással, mivel egyik sem beszélte a másik anyanyelvét. Mindazonáltal az is kiderült, hogy I. D. Gavanozov kizárólagos képviseletről szóló, csak bolgár nyelvű szerződést írt alá az Y tanú által képviselt X társasággal.

37.      Az I. D. Gavanozov és Y tanú között fennálló tényleges kapcsolat tartalmára vonatkozóan a kérdést előterjesztő bíróság, a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, Bulgária) új bizonyítékok gyűjtését rendelte el.

38.      Így ez utóbbi bíróság úgy határozott, hogy X társaság üzleti helyiségeiben házkutatást és lefoglalást kell végrehajtani annak megállapítása érdekében, hogy e társaság iratai között megtalálható‑e az Y tanú által bemutatott szerződés, és hogy készültek‑e annak teljesítésével összefüggő iratok. Arról is határozatot hozott, hogy Y tanú lakásán házkutatást és lefoglalást kell végrehajtani annak megállapítása érdekében, hogy Y tanú tart‑e a lakásán a bűncselekményre vonatkozó iratokat, és hogy Y tanút videokonferencia keretében kell meghallgatni, mivel nem kíván a bulgáriai meghallgatáson megjelenni.

39.      Mivel X társaság üzleti helyiségei és Y tanú lakása a Cseh Köztársaság területén található, a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy ENYH‑t bocsát ki, amelyben e nyomozási cselekmények végrehajtására kéri a cseh igazságügyi hatóságokat.

40.      A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy e határozat elfogadása során nehézségei támadtak a 2014/41 irányelv A. mellékletében szereplő, az ENYI‑re alkalmazandó formanyomtatvány jogorvoslatokra vonaktozó J. szakaszának(11) kitöltése tekintetében.

41.      Ezzel összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában megállapította, hogy a bolgár jog nem biztosít semmilyen jogorvoslati eljárást e nyomozási cselekményekkel szemben.

42.      E bíróság arra is rámutatott, hogy véleménye szerint a bolgár jogszabály nem összeegyeztethető a 2014/41 irányelv 14. cikkével, és nem tesz eleget a tényleges érvényesülés elvének, mivel a bizonyításfelvételi cselekményekkel érintett személyek nem rendelkeznek semmilyen jogorvoslati lehetőséggel az ilyen cselekményeket elrendelő jogi aktusokkal szemben.

43.      E körülmények között a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Összeegyeztethető‑e a 2014/41 irányelv 14. cikkével az a nemzeti jog és nemzeti ítélkezési gyakorlat, amely szerint sem közvetlenül a bírósági határozattal szemben előterjesztett jogorvoslat iránti kérelemmel, sem kártérítés iránti különös keresettel nem támadhatók meg a lakás és üzlethelyiségek átkutatását és meghatározott tárgyak lefoglalását, illetve tanú meghallgatásának engedélyezését elrendelő európai nyomozási határozat érdemi indokai?

2)      Az irányelv 14. cikkének (2) bekezdése közvetlenül biztosít‑e jogot az érintett fél számára arra, hogy megtámadja az európai nyomozási határozatról rendelkező bírósági határozatot, ha a nemzeti jog nem biztosít ilyen eljárási lehetőséget?

3)      Az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontjával és 1. cikkének (4) bekezdésével összefüggésben értelmezett 14. cikke (2) bekezdésének figyelembevételével a vádlott tekinthető‑e az irányelv 14. cikkének (4) bekezdése szerinti érintett félnek, ha a bizonyítékgyűjtési intézkedés címzettje harmadik személy?

4)      Az irányelv 14. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett (4) bekezdése szerinti érintett személy‑e az a személy, aki a házkutatással és lefoglalással érintett helyiségekben lakik vagy azokat használja, illetve az a személy, akit tanúként kívánnak meghallgatni?”

IV.    Elemzés

A.      Az elfogadhatóságról

44.      A cseh és az osztrák kormány kifejezetten és hallgatólagosan az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elfogadhatatlanságát vetette fel azzal az indokkal, hogy mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozatot az 2014/41 irányelv átültetésére nyitva álló határidő lejáratakor bocsátották ki, e határozat még nem került átültetésre a Cseh Köztársaságban vagy a Bolgár Köztársaságban, és ezen irányelv közvetlen alkalmazása nem lehetséges.

45.      Ezzel összefüggésben először is megjegyzem, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat, mivel 2017. május 23‑án kelt, későbbi, mint a 2014/41 irányelv 36. cikkének (1) bekezdésében az ezen irányelv átültetésére meghatározott határidő lejáratának napja, vagyis 2017. május 22.

46.      Továbbá, a 2014/41 irányelvet mind a Bolgár Köztársaságban, mind a Cseh Köztársaságban a Bíróság előtti eljárás idején ültették át. Így a kérdést előterjesztő bíróság az előtte folyamatban lévő eljárás során eljuttatta a Bírósághoz az átültetésről szóló törvény egy példányát, amelyhez csatolt egy kísérőlevelet. Emellett, az átültetésre nyitva álló határidő lejáratával a Cseh Köztársaság tájékoztatta az Európai Bizottságot a 2014/41 irányelvet átültető intézkedésekről.(12)

47.      Végül, a kérdést előterjesztő bíróság által kért értelmezés nem csak releváns, de e bíróság számára szükséges is.

48.      A kérdést előterjesztő bíróság által megjelölt, Y tanúval szembeni házkutatás, lefoglalás és tanúmeghallgatás iránti intézkedések ugyanis egy Bulgáriában folyamatban lévő eljárásra utalnak, és annak meghatározására irányulnak, hogy I. D. Gavanozov ténylegesen héa‑csalást követett‑e el.

49.      Egyébként az előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjesztett kérdések egy uniós jogi rendelkezésre vonatkoznak, és megfelelnek a kérdést előterjesztő bíróság által megjelölt objektíve szükséges jelleg követelményének, mivel lehetővé teszik e bíróság számára annak megállapítását, hogyan kell a J. szakaszt kitölteni.

50.      A fentiekből következik, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések véleményem szerint elfogadhatók.

B.      Az ügy érdeméről

1.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

51.      A kérdést előterjesztő bíróság első kérdésével lényegében azt kérdezi, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely egyáltalán nem biztosít jogorvoslati lehetőséget egy házkutatást, meghatározott tárgyak lefoglalását, illetve tanú meghallgatásának engedélyezését elrendelő ENYH kibocsátásának érdemi indokaival szemben.

52.      E tekintetben meg kell állapítani, hogy ezen irányelvnek a jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó követelményei azt mutatják, hogy az uniós jogalkotó számára az ilyen jogorvoslati lehetőségeket szükségszerűen a tagállamoknak kell biztosítaniuk.

53.      Így az említett irányelv 13. cikkének (2) bekezdéséből, mely szerint „[a] bizonyíték átadása felfüggeszthető a jogorvoslati határozat megszületéséig, […]” következik, hogy e jogalkotó teljes mértékben figyelembe vette a jogorvoslat meglétét.

54.      Sőt, a 2014/41 irányelv, amikor a 14. cikkének (1) bekezdésében előírta, hogy „a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is”, a cseh kormány állításával ellentétben úgy gondolom, egyértelmű, hogy az uniós jogalkotó feltételezte a nemzeti eljárásokban hozott nyomozási cselekményekkel szemben jogorvoslatok fennállását,(13) és kötelezte a tagállamokat az ENYH‑kkal kapcsolatban egyenértékű jogorvoslatok biztosítására.

55.      Ennélfogva, még ha ezen irányelv 14. cikkének (1) bekezdése nem is kötelezi a tagállamokat arra, hogy a hasonló nemzeti eljárásban meglévő jogorvoslati lehetőségekhez képest továbbiakat biztosítsanak,(14) ez a rendelkezés akkor is arra kötelezi őket, hogy a hasonló belföldi eljárások keretében igénybe vehetőekkel legalább egyenértékű – azokat tükröző – jogorvoslatokat vezessenek be az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmények esetében is.(15)

56.      Véleményem szerint a 2014/41 irányelv ilyen értelmezése annál inkább indokolt, mivel az illetékes hatóságok által egy büntetőeljárás keretében a bizonyítékok összegyűjtésének jogszerű céljára elrendelt nyomozási cselekmények nagy beavatkozással járók lehetnek, és sérthetik az érintett személyeknek a Charta által elismert jogait. Emellett, tekintettel a büntetőjogi szankciók sajátosságaira, az ilyen szankciókhoz vezető folyamatot szükségszerűen teljes egészében különleges biztosítékokkal kell körülbástyázni az eljárással érintett személyek alapjogainak tiszteletben tartása érdekében.(16)

57.      Következésképpen az alapjogoknak a tagállami bíróságok általi tiszteletben tartását(17) szolgáló hatékony bírósági felülvizsgálat –‑ számos alkalommal hangsúlyozott(18) – szükségessége még inkább meghatározó a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés keretében, és ennélfogva az ENYH érdemi indokainak megtámadására fennálló lehetőség rendkívüli jelentőséggel bír.

58.      Végül ezt az értelmezést nem vonja kétségbe az a tény, hogy a bizonyításfelvételi cselekmények címzettje egy tanúnak minősülő harmadik személy.

59.      Meg kell ugyanis állapítani, hogy a 2014/41 irányelv 1. cikkének (4) bekezdésében az uniós jogalkotó nem korlátozta az alapvető jogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget a büntetőeljárás alá vont személyek védelemhez való jogára.

60.      Egyebekben, míg ezen irányelv bizonyos rendelkezései, mint amilyen a 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja a „gyanúsított vagy a vádlott” jogaira helyezik a hangsúlyt, addig ezen irányelv egyéb rendelkezései, közöttük többek között az 5. cikke (1) bekezdésének c) pontja, a 13. cikke (2) bekezdése és a 14. és 22. cikk az „érintett személy” fogalmát említik.

61.      Ezen túlmenően a 2014/41 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének a fenti (19) preambulumbekezdéssel összefüggésben értelmezett f) pontja, és ezen irányelv 14. cikke úgy rendelkezik, hogy az e rendeletben a uniós jogalkotó által a jogorvoslattal, a végrehajtás vagy az elismerés megtagadásával kapcsolatban előírt garanciákra az „érintett személy”, nem pedig a „gyanúsított” vagy a „vádlott” jogosult.

62.      Márpedig véleményem szerint a különböző kifejezések használata egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül, különösen azért nem, mert a 2014/41 irányelv keretében az ENYH‑ban feltüntetett nyomozási cselekmények mind a „gyanúsítottat”, mind a „vádlottat”, mind harmadik feleket érintenek, és ezáltal megsérthetik a jogaikat.

63.      Az I. D. Gavanozovval szemben folytatott alapügybeli nyomozás keretében Y egy tanú, de egyben az I. D. Gavanozov elleni bizonyítékok összegyűjtésére javasolt nyomozási cselekmények által érintett személy is. Így a házkutatást és a lefoglalást az ő otthonában hajtják végre, és a meghallgatására is sor kerül.

64.      Ebből következően az „érintett személynek” a 2014/41 irányelv értelmében vett fogalma egy olyan tanúra is utal, mint amilyen Y, akivel szemben az ENYH‑ban kért nyomozási cselekményeket foganatosítják.

65.      Márpedig a nemzeti jog bemutatásából és a Bolgár Köztársaságnak az Emberi Jogok Európai Bírósága általi ismételt elmarasztalásából, amelyre az előzetes döntéshozatalra utaló határozat rámutatott,(19) kitűnik, a bolgár jog egyáltalán nem biztosít olyan jogorvoslatot, amely lehetővé teszi egy tanú számára, hogy megtámadja a nemzeti eljárások keretében megvalósított olyan nyomozási cselekmények érdemi indokait, mint amilyen a házkutatás és a lefoglalás, vagy egy kártérítés iránti kereset keretében ténylegesen valamilyen kártérítésben részesüljön.(20)

66.      Emellett a 2014/41 irányelvnek a bolgár jogba történő átültetése a kérdést előterjesztő bíróság által közölt információk szerint,(21) nem teremtette meg lehetőséget egy Y‑hoz hasonló, házkutatással, lefoglalással vagy tanúmeghallgatással érintett tanú számára, hogy megtámadja a nyomozási cselekmények érdemi indokait.

67.      Véleményem szerint e megfontolásokból két következtetést kell levonni.

68.      Először is mindebből arra következtetek, hogy a bolgár szabályozás nem összeegyeztethető a 2014/41 irányelv 14. cikkével.

69.      Másodszor, az alapvető jogokra tekintettel ezzel a rendelkezéssel ellentétes, hogy egy hatóság, a jelen esetben a bolgár hatóság, ENYH‑t bocsásson ki.

70.      Mivel ugyanis a 2014/41 irányelv olyan biztosítékokat ír elő,(22) mint az ENYH‑kban szereplő nyomozási cselekmények érdemi indokaival szemben rendelkezésre álló jogorvoslat, az ilyen garanciák hiányában az ENYH mechanizmusa nem tud működésbe lépni.

71.      Ez az álláspont először is a J. szakasz értelmezéséből ered.

72.      Ezen J. szakasz különböző nyelvi változatai közötti különbségek(23) ellenére úgy vélem, hogy az említett szakasznak a 2014/41 irányelv általános rendszerére és céljára tekintettel történő értelmezéséhez(24) az (1) bekezdése értelmében az szükséges, hogy a kibocsátó hatóság tájékoztassa a végrehajtó állam hasonló hatóságát arról, hogy az ezen irányelv A. mellékletében szereplő ENYH kibocsátásával szemben benyújtottak‑e már jogorvoslatot, és a (2) bekezdése alapján információkat nyújtson a kibocsátó államban fennálló jogorvoslati és jogi segítségnyújtásra vonatkozó lehetőségekről.

73.      Ezzel kapcsolatban egyfelől megjegyzem, hogy számomra korántsem tűnik nyilvánvalónak, hogy a végrehajtó állam számára hasznos egy arra vonatkozó információ, hogy a kibocsátó államban már nyújtottak be jogorvoslatot egy – bármilyen értelemben vett – ENYH ellen.

74.      Ezzel szemben egy olyan nyomozási cselekmény esetében, amelyre nem vonatkozik titoktartás,(25) az ENYH‑val szembeni esetleges jogorvoslat a végrehajtó állam számára fontos információ, mivel e jogorvoslat sikere kétségbe vonhatja ezt a nyomozási cselekményt.

75.      Másfelől a J. szakasznak a 2014/41 irányelv 14. cikke (2) bekezdésével összhangban értelmezett (2) bekezdése azt jelenti, hogy a végrehajtó állam hatóságainak tájékoztatni kell tudniuk a nyomozási cselekmények által érintett személyeket az ENYH‑nak a kibocsátó államban történt kibocsátása érdemi indokaival szembeni jogorvoslat lehetőségeiről és adott esetben információval kell szolgálniuk számukra az ezen államban őket megillető jogi vagy nyelvi segítségre vonatkozóan.(26)

76.      Végül, a J. szakasz (2) bekezdésében a kibocsátó államban fennálló jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó tájékoztatás szükségessége szintén az ENYH‑k végrehajtásának vagy elismerésének megtagadása okai, – különösen az ezen irányelv 11. cikke (1) bekezdésének f) pontjában foglalt ok – hatékonyságának biztosítéka.

77.      Márpedig a kibocsátó államban biztosított jogorvoslat hiányában az említett irányelv A. mellékletében szereplő formanyomtatványt nem lehet kitölteni, az ENYH teljes anyaga nem szolgáltatható(27) és ezt a határozatot nem lehet megfogalmazni, és még kevésbé sikerre vinni.

78.      Másodszor, a bolgár szabályozás és az alapvető jogok védelmének e szabályozásból eredő hiánya akadályozza az ENYH lényegét jelentő kölcsönös elismerés mechanizmusának az alkalmazását.

79.      A kölcsönös elismerés azon a vélelmen alapul, hogy a tagállamok között fennáll a kölcsönös bizalom, amely „[azt a bizonyosságot jelenti], hogy kimagasló minőségű igazságügyi rendszer áll valamennyi európai polgár rendelkezésére”(28). Ennek következtében ez a kölcsönös bizalom mindegyik államtól megköveteli, hogy – kivételes körülményektől eltekintve – úgy tekintse, hogy az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, és különösen az uniós jog által elismert alapvető jogokat,(29) és azt jelenti, hogy a „tagállamok […] kötelesek lehetnek arra, hogy feltételezzék, a többi tagállam tiszteletben tartja az alapvető jogokat”(30).

80.      Megjegyzem azonban, hogy a „lehetnek” szó használatával a Bíróság semmiféle kötelezettségre nem következtet, és a 2014/41 irányelv (19) preambulumbekezdése ezen vélelem megdönthető jellegére hivatkozik.(31)

81.      A jelen ügyben, figyelembe véve annak ismételt megállapítását, hogy a Bolgár Köztársaság megsértette az EJEE 3., 8. és 13. cikkét azzal, hogy nem módosította a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv rendelkezéseit, hogy maga a kérdést előterjesztő bíróság is kétségbe vonja, hogy tiszteletben tartják‑e a bolgár jogszabályok az alapvető jogokat, és hogy a 2014/41 irányelv átültetése során nem vezették be a jogorvoslatot, véleményem szerint egyértelmű, hogy az alapvető jogok e tagállam általi tiszteletben tartásának vélelme e tekintetben nem állja meg a helyét.

82.      Ugyanis az, hogy Bulgáriában a nyomozási cselekmények által érintett harmadik személyek számára nem biztosítják a jogorvoslatot olyan nyomozási cselekmények érdemi indokaival szemben, mint a házkutatások és lefoglalások, amelyek jellegüknél fogva sértik a magánélet tiszteletben tartásához való jogot, e jog tényleges védelmének nyilvánvaló hiányát jelenti, amint azt az Emberi Jogok Európai Bírósága több alkalommal megállapította.(32)

83.      Ha az alapvető jogoknak valamely tagállam általi tiszteletben tartására vonatkozó vélelem nem áll meg, a kölcsönös bizalom nem várható el a többi tagállamtól, így a kölcsönös elismerés nem alkalmazható, és abból nem részesülhet ez a tagállam.

84.      Hozzáteszem, egy ilyen helyzetben nem elegendő a végrehajtó államnak a magyar kormány által említett lehetősége arra, hogy a 2014/41 irányelv 11. cikkére hivatkozzon.

85.      Túl azon, hogy a végrehajtás vagy az elismerés megtagadásának indokai szigorúan értelmezett kivételnek tekintendők az ENYH‑knak a 2014/41 irányelv 1. cikke (2) bekezdéséből eredő végrehajtása elve alól,,(33) az alapjogok tiszteletben tartására vonatkozó vélelem megdöntése érdekében az említett irányelv 11. cikke (1) bekezdésének f) pontjára való hivatkozáshoz az említett irányelv (19) preambulumbekezdésével összhangban minden esetben külön értékelésre van szükség.

86.      Márpedig úgy vélem, hogy noha a jogorvoslatok hatékonyságának értékelése a 2014/41 irányelv 11. cikke (1) bekezdése f) pontjának az egyes esetekben történő alkalmazását indokolhatja, a fellebbezés lehetőségének teljes hiánya – ahogyan arra az osztrák kormány jogosan rámutat – ahhoz vezethet, hogy rendszeresen e rendelkezést alkalmazzák, ami kétségessé teszi az ENYH gyakorlati értékét.

87.      Egyébként a Bolgár Köztársaságban fennállókhoz hasonló körülmények között a 2014/41 irányelv 11. cikke (1) bekezdése f) pontjának alkalmazása az elismerés és a végrehajtás megtagadásának a tagállamok szerint változó geometriájú jelentős kockázatával járhat, és végső soron rendkívüli felelősséget róhat a végrehajtó hatóságokra, amelyek az EJEE rendelkezései megsértésének tehetik ki magukat.(34)

88.      Végezetül, a 2014/41 irányelv általam javasolt értelmezése összhangban áll az ENYH mechanizmusa hatékonyságának szükségességével.

89.      Az uniós jogalkotó ugyanis az ENYH végrehajtását olyan biztosítékokkal bástyázta körül, amelyek célja a nyomozási cselekmények által érintett személyek jogainak védelme. Ezért, ha egy tagállam úgy dönt, hogy e tekintetben nem ülteti át a 2014/41 irányelvet, nem vezeti be ezeket a biztosítékokat és ennek következtében nem tartja tiszteletben a nyomozási cselekmények beavatkozó jellege és az e cselekmények megtámadása között az ezen irányelvből eredően fennálló egyensúlyt, nem élvezheti az ENYH mechanizmusának előnyeit.

90.      Mindezen megfontolásokra tekintettel úgy vélem, hogy egyfelől a 2014/41 irányelv 14. cikkével nem összeegyeztethető a bolgár jogi szabályozás, másfelől az alapjogok fényében történő értelmezése alapján e cikkel nem összeegyeztethető az, hogy egy bolgár hatóság ENYH‑t bocsát ki.

2.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

91.      A kérdést előterjesztő bíróság második kérdésével lényegében azt kérdezi a Bíróságtól, hogy hivatkozhat‑e egy nemzeti bíróság előtt a 2014/41 irányelv 14. cikkének (2) bekezdésére egy magánszemély egy ENYH kibocsátása érdemi indokainak megtámadása céljából, amennyiben a nemzeti jogban e tárgyban nincsenek jogorvoslati lehetőségek.

92.      Úgy vélem, az uniós jogalkotó, amely abból az előfeltevésből indult ki, hogy a tagállamokban van olyan jogorvoslati lehetőség, amellyel megtámadhatók egy ENYH kibocsátásának érdemi indokai, ezen irányelv 14. cikkének (2) bekezdésével azt kívánta elkerülni, hogy ezekkel szemben a végrehajtó államban jogorvoslattal éljenek, és ez utóbbi állam nemzeti bírósága felülvizsgálja azt.(35)

93.      Ilyen körülmények között az említett irányelv 14. cikkének (2) bekezdése nem hoz létre magában a kibocsátó államban, még kevésbé a végrehajtó államban az ENYH‑k kibocsátásának érdemi indokaival szemben rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőséget.

94.      Ugyanakkor, a 2014/41 irányelv 14. cikkének együttesen értelmezett (1) és (2) bekezdése értelmében az ENYH rendszerében egy ilyen jogorvoslat a tagállamokat terhelő kötelezettség.

95.      Márpedig egy ilyen kötelezettség nem maradhat holt betű amiatt, hogy az irányelv megfelelő átültetésére nem került sor.

96.      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint minden esetben, amikor valamely irányelv rendelkezései tartalmukat tekintve feltétlenek és kellően pontosak, azokra a magánszemélyek a nemzeti bíróságok előtt a tagállammal szemben hivatkozhatnak, ha a tagállam elmulasztotta az irányelv határidőn belüli átültetését a nemzeti jogba, vagy azt helytelenül ültette át.(36)

97.      Így nem kizárt, hogy a nyomozási cselekményekkel érintett személyek, egy olyan esetben, amikor a kibocsátó állam nem biztosít jogorvoslati lehetőséget az ENYH kibocsátásának érdemi indokaival szemben, viszont ilyen jogorvoslati lehetőséget teremt a hasonló belső eljárások érdemi indokaival szemben, a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében meghatározott egyenértékűség elvére hivatkozzanak.

98.      Ugyanakkor, ha a nemzeti jog nem biztosít semmilyen jogorvoslatot a hasonló nemzeti vizsgálati eljárások keretében, e rendelkezés közvetlen hatályát nem igazolhatja egy európai nyomozási cselekménnyel szembeni jogorvoslat ex nihilo létrehozása.

99.      Ha egy ilyen körülmény még inkább indokolja, hogy egy bolgár hatóság a jogorvoslat teljes hiánya miatt nem bocsáthat ki ENYH‑t, e körülmény alapján a Bizottság az irányelv helytelen átültetése miatt kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet indít.

100. Ennélfogva úgy vélem, hogy a nemzeti jog által a hasonló nemzeti eljárások keretében biztosított jogorvoslati lehetőségek hiányában a 2014/41 irányelv 14. cikkére magánszemély nem hivatkozhat nemzeti bíróság előtt egy ENYH kibocsátása alapjául szolgáló érdemi indokok megtámadása érdekében.

3.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésről

101. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdéssel lényegében az kérdezi a Bíróságtól, hogy a vádlott a 2014/41 irányelv értelmében vett „érintett személynek tekinthető‑e, miközben a bizonyításfelvételi cselekmények egy harmadik személyre irányulnak, ha ez a harmadik személy, a jelen ügyben egy olyan személy, aki abban a lakóingatlanban lakik, vagy azt használja, amelyben a házkutatást vagy a foglalást végrehajtják, illetve a tanúként meghallgatásra kerülő személy szintén ezen irányelv értelmében vett „érintett személy”‑e.

102. Mivel a kérdést előterjesztő bíróság azt is pontosította, hogy a második kérdésre adott igenlő válasz esetén a 2014/41 irányelv 14. cikkének (2) bekezdése szolgálna az érintett személyek rendelkezésére álló jogorvoslat alapjául, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre általam javasolt választ figyelembe véve nem látom szükségesnek az ezen előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolását.

103. Azonban véleményem szerint az „érintett személynek” a 2014/41 irányelv értelmében vett fogalmára vonatkozó értelmezés hasznos lehet a kérdést előterjesztő bíróság számára e rendelkezés előírásainak meghatározásához.

104. Ezzel összefüggésben, amint arra a Bizottság helytállóan rámutatott, ezen irányelvnek nem célja a nyomozási cselekmények és a tagállamokon belüli ezekkel kapcsolatos jogorvoslati lehetőségek jogi keretének harmonizációja, és nem is jár ilyen hatással. Következésképpen e jogorvoslati lehetőségek kialakítása az egyes tagállamok saját eljárási autonómiájába tartozik.

105. E tekintetben azonban mégis úgy látom, hogy mivel ez az irányelv biztosítékokat nyújt a nyomozási cselekmények által érintett személyeknek, az „érintett személy” fogalmát 2014/41 irányelvnek megfelelően önállóan kell értelmezni.

106. Ami a nyomozási cselekményekkel érintett, de a büntetőeljárásban harmadik fél jogállású személyeket illeti, elegendő rámutatni arra, hogy a jelen indítvány 58–64. pontjából kitűnik, hogy kiterjed rájuk a 2014/41 irányelv 14. cikke értelmében vett „érintett személy” fogalma.

107. Szintén ezen irányelv értelmében vett „érintett személynek” minősülhetnek azok a vádlottak, akiket nem érintenek az ENYH‑ban szereplő bizonyításfelvételi cselekmények, de e cselekmények a szóban forgó eljárásban – például azáltal, hogy a begyűjtött bizonyítékok e személyekkel szemben felhasználhatók – sérthetik az érdekeiket.

V.      Végkövetkeztetés

108. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, Bulgária) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

1)      A büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i /2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 14. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az európai nyomozási határozatokban megjelölt nyomozási cselekmények érdemi indokaival szemben rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek teljes hiánya miatt azzal nem összeegyeztethető egy, a bolgárhoz hasonló szabályozás, és e rendelkezéssel ellentétes az is, ha e tagállam valamely hatósága európai nyomozási határozatot bocsát ki.

2)      A nemzeti jog által a hasonló nemzeti eljárások keretében biztosított jogorvoslati lehetőségek hiányában a 2014/41 irányelv 14. cikkére magánszemély nem hivatkozhat nemzeti bíróság előtt európai nyomozási határozat kibocsátása alapjául szolgáló érdemi indokok megtámadása érdekében.

3)      Az „érintett személynek” a 2014/41 irányelv értelmében vett fogalma magában foglalja az olyan tanút, aki az európai nyomozási határozatban kért nyomozási cselekmények címzettje, valamint az olyan vádlottat, aki nem címzettje az európai nyomozási határozatban kért nyomozási cselekményeknek.


1      Eredeti nyelv: francia.


2      Elsőként az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyegyezménynek az Európai Unióról szóló szerződés 34. cikke szerinti létrehozásáról szóló, 2000. május 29‑i tanácsi jogi aktussal (HL 2000. C 197., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 1. kötet, 172.o.) és a Tanács által az Európai Unióról szóló szerződés 34. cikkének megfelelően létrehozott, az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló egyezményhez csatolt jegyzőkönyvvel (HL 2001. C 326., 2. o., magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 8. kötet, 233. o.), majd ezt követően a vagyonnal vagy bizonyítékkal kapcsolatos biztosítási intézkedést elrendelő határozatoknak az Európai Unióban történő végrehajtásáról szóló, 2003. július 22‑i 2003/577/IB tanácsi kerethatározat (HL 2003. L 196., 45. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 185. o.) és a büntetőeljárások során felhasználandó tárgyak, dokumentumok és adatok megszerzéséhez szükséges európai bizonyításfelvételi parancsról szóló, 2008. december 18‑i 2008/978/IB tanácsi kerethatározattal (HL 2008. L 350, 72. o.).


3      Lásd: a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 130., 1. o., helyesbítés: HL 2015. L 143., 16. o.).


4      Az 1999. október 15–16‑i tamperei Európai Tanács következtetései és a „stockholmi program – a polgárokat szolgáló és védő, nyitott és biztonságos Európa” Tanács általi elfogadása (HL 2010, C 115., 1. o.) mentén, valamint az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésének megfelelően a 2014/41 irányelv a kölcsönös elismerés elvén alapul. A (38) preambulumbekezdése értelmében ezen irányelv célja a bizonyítékszerzés céljából hozott határozatok kölcsönös elismerése, és az említett irányelv 1. cikkének (2) bekezdése alapján a tagállamok az ENYH‑t a kölcsönös elismerés elve alapján hajtják végre.


5      A továbbiakban: Charta.


6      Rómában, 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE).


7      A Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai által 1985. június 14‑én aláírt, a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló megállapodás végrehajtására vonatkozó, 1990. június 19‑én Schengenben (Luxemburg) aláírt egyezmény (HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.).


8      Lásd: a jelen indítvány 2. lábjegyzete.


9      1988. augusztus 5‑i DV 60. sz.


10      2018. február 20‑i DV 16. sz.


11      A továbbiakban: J. szakasz.


12      Ezen intézkedések részletei elérhetők a következő internetcímen: https://eur‑lex.europa.eu/legal‑content/EN/NIM/?uri=celex:32014L0041.


13      Véleményem szerint ezzel az állásponttal az osztrák kormány és a Bizottság is egyetért.


14      Mindazonáltal megjegyzem, hogy ezen irányelv (22) preambulumbekezdése értelmében a tagállamok további jogorvoslati lehetőségeket is biztosíthatnak egy ENYH megtámadására.


15      Ezt az értelmezést alátámasztja a 2014/41 irányelv (22) preambulumbekezdése, amely a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően pontosíthatja ezen irányelv tartalmát (lásd: 2015. június 11‑i Zh. és O ítélet C 554/13, EU:C:2015:377, 42.pont). Álláspontom szerint ebből az következik, hogy noha ez az irányelv előírja a tagállamok számára, hogy a hasonló belső intézkedésekkel egyenértékű jogorvoslatokat írjanak elő, ezen irányelv főszabály szerint és a tényleges érvényesülés elvének betartásával nem sérti az alapjogokat sértő nyomozási cselekményekkel szembeni jogorvoslati eljárások bevezetésével kapcsolatos tagállami hatáskört.


16      Lásd: Hagueneau‑Moizard, C., Gazin, F., és Leblois‑Happe, J., Les fondements du droit pénal européen, Larcier, Brüsszel, 2015., 55. o.


17      Ezzel összefüggésben emlékeztetek arra, hogy a Bíróság szerint a nemzeti bíróságok feladata biztosítani az uniós jog teljes körű alkalmazását valamennyi tagállamban, valamint a jogalanyok ezen uniós jogból eredő jogát a bírói védelemre, amelyek a jogalanyokat e jog alapján megilletik (lásd: 2018. július 25‑i Minister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet [C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 50. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat]).


18      E tekintetben a 2014/41 irányelv (12) preambulumbekezdésére és az 1. cikkének (4) bekezdésére hivatkozom. Ezt a követelményt meg kell különböztetni az Uniónak a Szerződés által ráruházott büntetőjogi jogköre gyakorlása során az alapjogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségétől.


19      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a nemzeti jog bemutatását követően az szerepel, hogy az EJEB 2007. július 26‑i Peev kontra Bulgária ítéletének (CE:ECHR:2007:0726JUD006420901), és a 2008. május 22‑i Iliya Stefanov kontra Bulgária ítéletének (CE:ECHR:2008:0522JUD006575501) meghozatalát követően a Bolgár Köztársaság kötelezettséget vállalt a nemzeti jog olyan módosítására, amely a házkutatással és a lefoglalással érintett személyek kezdeményezésére lehetővé teszi a házkutatás és lefoglalás bírósági elrendelésének utólagos bírósági felülvizsgálatát. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az is kitűnik, hogy a bolgár jog ezen módosításait még nem fogadták el.


20      A büntetőeljárással kapcsolatos nyomozási cselekmények érdemi indokainak megtámadására fennálló lehetőség valóban különbözik az ilyen intézkedések által okozott károk megtérítésének lehetőségétől. Mindazonáltal az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a jogellenesen elrendelt vagy végrehajtott házkutatás vagy lefoglalás esetén a kár megtérítésének lehetősége az EJEE 13. cikke értelmében a hatékony jogorvoslathoz való jog szerves részét alkotja. A bolgár jog elemzését illetően nem szabad alábecsülni a kártérítés iránti kereset szerepét és fontosságát, mivel – ahogyan arra az Emberi Jogok Európai Bírósága is rámutatott – a végrehajtott házkutatások és lefoglalások jogszerűségének vitatását lehetővé tévő jogorvoslat hiányában a kártérítés iránti kereset lehetősége alapvető fontosságú (EJEB 2008. május 22‑i Iliya Stefanov Iliya Stefanov kontra Bulgária ítélet [CE:ECHR:2008:0522JUD006575501, 59. §]; 2017. január 19‑i Posevini kontra Bulgária ítélet [CE:ECHR:2017:0119JUD006363814, 84. §]).


21      Így a kérdést előterjesztő bíróság levélben tájékoztatta a Bíróságot ezen irányelv átültetéséről, és ezzel összefüggésben kifejezetten jelezte, hogy noha az európai nyomozási határozatról szóló törvény 18. cikke meghatározza a más tagállamok igazságügyi hatóságai által elfogadott ENYH‑k bolgár hatóságok általi végrehajtásával szemben fennálló jogorvoslati lehetőségeket, ez a törvény nem rendelkezik az ilyen határozat kibocsátására irányuló eljárásban fennálló jogorvoslatról.


22      Az ENYH kibocsátása érdemi indokainak megtámadására fennálló lehetőségen kívül, amelyet a 2014/41 irányelv 14. cikke, és tágabb értelemben az e rendelkezésben meghatározott biztosítékok is elismernek, az uniós jogalkotó más biztosítékokat is bevezetett. Ekképpen azon tény, hogy az ENYH fogalmilag egy olyan bírósági határozat, amelyet egy tagállam igazságügyi hatósága bocsát ki vagy érvényesít, már önmagában biztosítékot jelent. Egyébiránt ezen irányelv 1. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy a védelemhez való jog keretében valamely gyanúsított vagy vádlott személy kezdeményezheti az ENYH kibocsátását. Emellett, noha az említett irányelv 1. cikkének (4) bekezdése arra emlékeztet, hogy ez az irányelv nem változtat az igazságügyi hatóságoknak az alapjogok tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségein, számos, mind a kibocsátó államot, mind a végrehajtó államot terhelő kötelezettség célja az alapjogok tiszteletben tartásának biztosítása. Közelebbről, a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja pontosítja, hogy ENYH kizárólag abban az esetben bocsátható ki, ha ez, figyelembe véve a gyanúsított vagy a vádlott jogait, az e határozat alapjául szolgáló eljárások céljából szükséges és arányos. Ezen irányelv 6. cikkének (3) bekezdése értelmében amennyiben valamely végrehajtó hatóságnak alapos indoka van feltételezni, hogy ez a feltétel nem teljesült, konzultációt folytathat a kibocsátó hatósággal az ENYH végrehajtásának fontosságáról. E konzultációt követően a kibocsátó hatóság dönthet az ENYH visszavonásáról. Végül, az említett irányelv 11. cikke értelmében a végrehajtó állam különböző okokból, mint a ne bis in idem elvével való összeegyeztethetetlenség vagy ezen államnak az alapjogok tiszteletben tartására irányuló kötelezettsége, megtagadhatja egy határozat elismerését vagy végrehajtását.


23      A J. szakasz francia változata szerint: „Veuillez indiquer si un recours a déjà été formé contre l’émission d’une décision d’enquête européenne […].”. Hasonlóképpen, az angol változat megjegyzi, hogy: „Please indicate if a legal remedy has already been sought against the issuing of an EIO […]”. Ezzel szemben a J. szakasz spanyol nyelvi változatából az tűnik ki, hogy „Sírvase indicar si ya se ha interpuesto algún recurso contra la emisión de la OEI […]” Kiemelés tőlem.


24      Lásd: 2015. április 29‑i Léger ítélet (C‑528/13, EU:C:2015:288, 35. pont).


25      Ellentétben például a lefoglalásra vagy házkutatásra irányuló cselekményekkel, amelyeknek a hatékonysághoz meglepetésszerűnek és a végrehajtás előtt titkosaknak kell lenniük.


26      A tagállamok e tájékoztatási kötelezettségét szintén megemlíti a 2014/41 irányelv (22) preambulumbekezdése.


27      Ezzel kapcsolatban kiemelem, hogy a 2014/41 irányelv 5. cikkének (1) bekezdése értelmében az A. mellékletben szereplő formanyomtatványban foglalt ENYH‑t a kibocsátó hatóságnak ki kell töltenie, igazolnia kell az ENYH tartalmi pontosságát és helytállóságát, és alá kell írnia. Ezen túlmenően az említett irányelv 16. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerint a végrehajtó hatóságnak haladéktalanul, bármilyen rendelkezésre álló módon tájékoztatnia kell a kibocsátó hatóságot, amennyiben számára lehetetlen, hogy az elismerésről vagy a végrehajtásról döntést hozzon, mivel az A. mellékletben meghatározott formanyomtatvány hiányos vagy nyilvánvalóan hibás. Ebből következik, hogy az irányelv A. mellékletében szereplő formanyomtatvány önti formába az ENYH‑t, és az ebben megkövetelt információk a kért nyomozási cselekményekre, az e cselekmények keretét képező nyomozásra és a jogi környezetükre vonatkozóan a végrehajtó állam számára nyújtott tájékoztatásra szolgálnak.


28      Lásd: A szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének az Európai Unióban történő erősítéséről szóló Hágai Program (HL 2005. C 53, 1. o.) (III. rész, 3.2. pont). Lásd még: 2018. július 25‑i Minister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet (C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


29      Lásd: 2018. július 25‑i Minister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet (C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


30      Lásd: 2018. július 25‑i Minister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet (C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).


31      A szabadság, az igazságosság és a jog érvényesülésén alapuló térség keretében nemrég elfogadtak egyéb olyan rendelkezéseket, így többek között a befagyasztást és az elkobzást elrendelő határozatok kölcsönös elismeréséről szóló, 2018. november 14‑i (EU) 2018/1805 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2018. L 303., 1. o.) (34) preambulumbekezdését, amelyek arra a vélelemre hivatkoznak, hogy a tagállamok tiszteletben tartják az alapjogokat.


32      Lásd: EJEB 2013. október 15‑i Gutsanovi kontra Bulgária ítélet (CE:ECHR:2013:1015JUD003452910, 67. § és 208–212. §), 2016. február 16‑i Govedarski kontra Bulgária ítélet (CE:ECHR:2016:0216JUD003495712, 38–40. § és 72–75. §), 2016. március 31‑i Stoyanov és társai ítélet (CE:ECHR:2016:0331JUD005538810, 114–116. §); 2016. június 9‑i Popovi kontra Bulgária ítélet (CE:ECHR:2016:0609JUD003965111, 49., 89. és 93. §). Ezzel kapcsolatban a teljesség kedvéért emlékeztetek arra, hogy – amint az a Charta Alapjogi Chartával kapcsolatos magyarázatokból (HL 2007. C 303., 17. o.) kiderül, a Charta 47. cikkének első albekezdésében biztosított hatékony jogorvoslathoz való jog az EJEE 13. cikkén alapul. Márpedig, a Charta 52. cikke (3) bekezdése alapján az általa elismert jogok tartalma és alkalmazási köre azonos az ezen egyezmény által e jog számára biztosítottakkal, és a jelen ügyben nem bír relevanciával a Chartával kapcsolatos magyarázatokban említett azon körülmény, hogy az uniós jog által biztosított védelem szélesebb körű, mivel bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz való jogot biztosít.


33      Lásd analógia útján, az európai elfogatóparancsra vonatkozó ítélkezési gyakorlat, és különösen: 2018. június 25‑i AY (Elfogatóparancs – Tanú) ítélet (C‑268/17, EU:C:2018:602, 52. pont), és 2018. július 25‑i Minister for Justice and Equality Minister for Justice and Equality (Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai) ítélet (C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 41. pont).


34      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy figyelembe véve az EJEB 2011. január 21‑ i M. S. S. kontra Belgium és Görögország ítéletét (CE:ECHR:2011:0121JUD003069609, 358., 360. és 367. §), hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága ilyen elmarasztaló ítéletének valószínűsége egyáltalán nem bizonytalan, és az Uniós jogalkotó a 2014/41 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének f) pontjában ezt előrevetítette és komolyan vette.


35      Lásd: a Belga Királyságnak, a Bolgár Köztársaságnak, az Észt Köztársaságnak, a Spanyol Királyságnak, az Osztrák Köztársaságnak, a Szlovén Köztársaságnak és a Svéd Királyságnak a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló kezdeményezésének indokolása (9288/10.sz. irat, add 1, 2010. június 3., elérhető a következő internetcímen: https://data.consilium.europa.eu/doc/document/ST‑9288–2010‑ADD‑1/fr/pdf) (14. o.).


36      Lásd többek között: 2018. november 21‑i Ayubi ítélet (C‑713/17, EU:C:2018:929, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).