Alapvető ügyek a Bíróságon

Az uniós jog alapjai

Van Gend en Loos

A Bíróság a Van Gend en Loos nevű ügyben (1963) hozta talán leghíresebb ítéletét.

Egy holland bíróság azt kérdezte a Bíróságtól, hogy a nemzeti bíróságok maguk is alkalmazhatják-e azt az uniós jogi szabályt, amely megtiltja az országoknak, hogy növeljék az EU-n belüli kereskedelmi vámtarifákat. A holland hatóságok megemelték a bizonyos vegyi anyagokra vonatkozó vámtarifákat. A Van Gend en Loos fuvarozó vállalkozás, mivel arra szólították fel, hogy amikor vegyi anyagokat importál Németországból Hollandiába, ezeket a magasabb vámtarifákat fizesse meg, nemzeti bírósághoz fordult. A Bíróság egyetértett azzal, hogy a nemzeti bíróságnak alkalmaznia kell az uniós jogot. Ezzel megalkotta a „közvetlen hatály” doktrínáját. Ez azt jelenti, hogy az egyének közvetlenül hivatkozhatnak az uniós jog bizonyos szabályaira a nemzeti bíróságok előtt folyó jogvitákban.

Costa kontra ENEL

Egy évvel később, a Costa kontra ENEL ügyben (1964) a Bíróság egy másik fontos elvet is lefektetett.

Egy olasz bíróság útmutatást kért a Bíróságtól egy uniós jogi szabály és egy villamosenergia-ipari vállalatot államosító későbbi olasz törvény közötti ellentmondással kapcsolatban. A Bíróság kimondta, hogy ilyen esetben az uniós jog „elsőbbséget élvez”, és a nemzeti jogot figyelmen kívül kell hagyni. Ezt nevezik az uniós jog „elsőbbsége” doktrínájának.

A közvetlen hatály és az elsőbbség doktrínája együttesen az uniós jog sarokkövei.

Francovich

A Bíróság az ezt követő években tovább alakította az uniós jog fontos alapelveit. Az Andrea Francovich és társai kontra Olasz Köztársaság ügyben (1991) bevezette az „állami felelősség” elvét.

Olasz munkavállalók egy csoportja elvesztette bérét, amikor a munkáltatójuk csődbe ment. Elfogadtak egy olyan uniós irányelvet, amelynek célja az ilyen helyzetben lévő munkavállalók védelme volt. Olaszország azonban nem ültette át ezt az irányelvet saját nemzeti jogrendszerébe. A munkások azt állították, hogy Olaszország mulasztása miatt kár érte őket. A Bíróság kimondta, hogy a magánszemélyek beperelhetik az uniós tagállamot az uniós jog be nem tartásával okozott kárért.

Az áruk szabad mozgása

Dassonville

A Bíróság kulcsszerepet játszott az áruk Unión belüli szabad mozgásának alakításában is. A Procureur du Roi kontra Benoît és Gustave Dassonville ügyben (1974) megállapította az ún. Dassonville-formulát.

Az uniós szabályok megtiltják a tagállamoknak, hogy korlátozásokat állapítsanak meg az országukba más uniós tagállamokból érkező behozatalra vonatkozóan. E szabályok tiltják az ilyen korlátozással „azonos hatású” nemzeti szabályokat is. Ebben az ügyben Belgium származási bizonyítványokat követelt meg a skót whiskyre vonatkozóan. Gustave Dassonville franciaországi nagykereskedő és fia, Benoît, aki az üzlet belgiumi fiókját vezette, Franciaországban „Johnnie Walker” és „Vat 69” whiskyt vásárolt, hogy aztán ezeket Belgiumban értékesítse. Mivel Franciaországban nem volt szükség ilyen bizonyítványra, nem tudták azt bemutatni. Ezt követően Belgiumban büntetőeljárás indult ellenük.

A Bíróság kimondta, hogy az Unión belüli kereskedelmet közvetlenül vagy közvetve korlátozó nemzeti szabályok a behozatali korlátozásokkal azonos hatásúak.

Cassis de Dijon

A Dassonville-i érvelést a Cassis de Dijon néven is ismert Rewe-Zentral AG kontra Bundesmonopolverwaltung für Branntwein ügyben (1979) fejlesztették tovább.

Németország megtagadta a „Cassis de Dijon” likőr Franciaországból történő behozatalának és németországi értékesítésének engedélyezését, mivel az nem felelt meg az alkoholtartalomra vonatkozó német előírásoknak. Ahhoz, hogy egy italt Németországban likőrként lehessen értékesíteni, 25%-nál magasabb alkoholtartalmúnak kellett lennie. A Cassis de Dijon alkoholtartalma mindössze 16% volt. A Rewe-Zentral, egy német szupermarket, e szabály miatt egy nemzeti bírósághoz fordult, amely ezt követően kérdéseket intézett a Bírósághoz. A Bíróság kimondta, hogy minden olyan terméket, amelyet egy uniós tagállamban jogszerűen állítanak elő és értékesítenek, be kell engedni más uniós tagállamok piacára. Ezt nevezik a „kölcsönös elismerés” elvének.

A személyek szabad mozgása

Grzelczyk

Az áruk szabad mozgásának elismerése mellett a Bíróság megerősítette a személyek Unión belüli szabad mozgását is, például a Rudy Grzelczyk kontra Centre Public d'Aide Sociale d’Ottignies-Louvain-la-Neuve ügyben (2001).

Egy Belgiumban élő francia diák tanulmányai első három évében eltartotta magát, és a negyedik évben minimális jövedelemtámogatást kért. A támogatást azonban megtagadták tőle, mert külföldi állampolgár volt. A Bíróság megállapította, hogy ez igazságtalan bánásmódnak minősült, mivel az uniós polgárság állampolgárságtól függetlenül egyenlő jogi bánásmódhoz való jogot biztosít. 

Ruiz Zambrano

Egy évtizeddel később, a Ruiz Zambrano ügyben (2011) a Bíróság kibővítette az uniós polgárság fogalmát.

Ez az ügy két, Belgiumban született, belga állampolgárságú gyermeket érintett. Szüleik kolumbiai állampolgársággal rendelkeztek. A szülőket kiutasítás fenyegette, aminek az lett volna a következménye, hogy a gyerekeknek is el kellett volna hagyniuk az Uniót. A Bíróság megállapította, hogy az uniós tagállamoknak tartózkodási és munkavállalási engedélyt kell kiállítaniuk azon harmadik országbeli szülők számára, akiknek kiskorú és eltartott gyermekei az adott ország állampolgárságával rendelkeznek. E jogok megtagadásával megfosztanánk a gyermekeiket attól, hogy teljes mértékben élvezhessék az uniós polgárként őket megillető jogokat. Ez az ügy megerősítette azt az elképzelést, hogy az uniós polgárság nemcsak az egyénre, hanem a családtagjaira is kiterjeszt bizonyos jogokat.

Személyhez fűződő jogok

Internationale Handelsgesellschaft

A Bíróság az Internationale Handelsgesellschaft ügyben (1970) foglalkozott a személyhez fűződő jogok védelmének kérdésével.

Egy német vállalat, az Internationale Handelsgesellschaft megtámadta az Unió mezőgazdaságiexport-engedélyezési rendszerét. Azzal érvelt, hogy az engedélyezési rendszer akadályozza a német alkotmány által garantált, a vállalkozás szabadságához való jogát.

Az eljáró német bíróság azt kérdezte a Bíróságtól, hogy az Unió köteles-e tiszteletben tartani bizonyos emberi jogi normákat. A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartása az uniós jog általános elveinek lényeges részét képezi, amelyek tiszteletben tartásáért a Bíróság felelős.

Defrenne

Ezt az elvet a Defrenne kontra SABENA ügyben (1976) továbbfejlesztették.

Egy légiutas-kísérő, G. Defrenne, beperelte korábbi munkáltatóját, a belga SABENA légitársaságot, kártérítést követelve a fizetése és egyéb jogosultságai tekintetében elszenvedett veszteségekért, amelyek a légi személyzet azonos feladatokat ellátó női és férfi tagjainak egyenlőtlen díjazása miatt keletkeztek. A Bíróság kimondta, hogy a férfiak és nők egyenlő díjazásának elvére lehet hivatkozni a nemzeti bíróságok előtt a magánszemélyek és munkáltatóik közötti ügyekben. G. Defrenne a nemzeti bíróság előtt a munkáltatója, a légitársaság ellen indított perében hivatkozhatott az uniós jogra a munkahelyen a nemek közötti egyenlőség biztosítása érdekében.

Összegzés

A Bíróság e fontos ítéletei nagymértékben befolyásolták az uniós jog fejlődését és a polgárok jogainak védelmét. Ezek az ítéletek bizonyítják az Unió elkötelezettségét az igazságosság, az egyenlőség és a jogállamiság mellett, és valamennyi tagállam és polgáraik számára formálják a jogi környezetet.