Az Európai Unió hivatalos nyelvei és a tagállamok hivatalos nyelvei

Az Unió 24 hivatalos nyelve, amelyek listáját az 1/58 rendelet állapítja meg, nem esik egybe a tagállamok hivatalos nyelveivel. Egyes nyelvek ugyanis, például a luxemburgi (amely Luxemburg hivatalos nyelve a német és a francia mellett), nem hivatalos nyelvei az Uniónak.

Az Unióhoz való csatlakozást megelőzően minden jövőbeli tagállamnak meg kell jelölnie, hogy melyik nyelvet kívánja hivatalos nyelvként használni az Unióban. A hivatalos nyelvek listája tehát folyamatosan változik. Új nyelvek kerülnek fel rá új tagállamok csatlakozása alkalmával, míg más nyelvek esetlegesen eltűnhetnek róla az Európai Unióból való kilépés esetén. A kilépési záradékot eddig egyetlen alkalommal, az Egyesült Királyság alkalmazta, amelynek hivatalos nyelve az Unióban az angol volt. Ez a nyelv azonban nem került ki az Unió hivatalos nyelveinek sorából, mivel nemzeti szinten két tagállamban (Írországban és Máltán) is hivatalos nyelv, ezenkívül gyakran használatos közös nyelvként az európai uniós intézményekben vagy a nemzetközi kommunikációban: fel sem merült, hogy e nyelv hivatalos nyelvként való megszüntését az Európai Unió Tanácsában a tagállamok egyhangúlag megszavaznák.

Az Unió valamennyi hivatalos nyelve el van látva egy ISO (International Organization for Standardization) kóddal, amelyet különösen ugyanazon dokumentum különböző nyelvi változatainak azonosítására használnak:

Lásd továbbá:

> A Többnyelvűség – a kiadvány 1. kötete